Görög–római történelem€¦ · Created by XMLmind XSL-FO Converter. Görög–római történelem Németh, György Hegyi, W. György

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Görög–római történelem

Németh, György Hegyi, W. György

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Görög–római történelem írta Németh, György és Hegyi, W. György

Publication date 2011-03-31 Szerzői jog © 2011-03-31 György, Németh; W. György, Hegyi

Kivonat

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

Bevezető ............................................................................................................................................ ix 1. Válogatott magyar nyelvű szakirodalom ........................................................................................ 1 2. 1. Az ókortörténet forrásai .............................................................................................................. 4

1. 1.1. TÖRTÉNETÍRÓK ......................................................................................................... 4 1.1. 1.1.1. Görögök .......................................................................................................... 4 1.2. 1.1.2. Rómaiak .......................................................................................................... 8

2. 1.2. IRODALMI MŰVEK .................................................................................................. 10 3. 1.3. FELIRATOK ............................................................................................................... 12 4. 1.4. PAPIRUSZOK ............................................................................................................. 15 5. 1.5. ÉRMÉK ........................................................................................................................ 16

5.1. 1.5.1. Anyag ........................................................................................................... 16 5.2. 1.5.2. Súly ............................................................................................................... 17 5.3. 1.5.3. Ábrázolás ...................................................................................................... 18 5.4. 1.5.4. Felirat ............................................................................................................ 19 5.5. 1.5.5. Éremkincs ..................................................................................................... 19

5.5.1. ■ Emlékeztető ............................................................................................ 19 3. 2. Görög történelem ...................................................................................................................... 21

1. 2.1. HELLAS BRONZKORA ............................................................................................. 21 1.1. 2.1.1. A minósi Kréta .............................................................................................. 21 1.2. 2.1.2. Théra ............................................................................................................. 23 1.3. 2.1.3. Trója és a trójai háború ................................................................................. 23 1.4. 2.1.4. A mykénéi palotaközpontok és a mediterrán világ ....................................... 25

1.4.1. 2.1.4.1. A GÖRÖGÖK BEVÁNDORLÁSA ÉS FONTOSABB KÖZPONTJAI

25 1.4.2. 2.1.4.2. A MYKÉNÉI GAZDASÁG .......................................................... 27 1.4.3. 2.1.4.3. A MYKÉNÉI TÁRSADALOM .................................................... 28 1.4.4. 2.1.4.4. A MYKÉNÉI VALLÁS ................................................................ 29 1.4.5. 2.1.4.5. A MYKÉNÉI KOR BUKÁSA ...................................................... 29

2. 2.2. A SÖTÉT ÉS AZ ARCHAIKUS KOR ........................................................................ 33 2.1. 2.2.1. A görög világ Mykéné bukása után .............................................................. 33

2.1.1. Emlékeztető ................................................................................................ 36 2.1.2. Kronológia ................................................................................................. 37

2.2. 2.2.2. A polis születése ........................................................................................... 37 2.2.1. 2.2.2.1. MI A POLIS? ................................................................................ 37 2.2.2. 2.2.2.2. A POLISOK LÉTREJÖTTE ÉS A BASILEUSOK ...................... 39 2.2.3. 2.2.2.3. A GYARMATOSÍTÁS OKAI, TÍPUSAI ÉS IRÁNYAI ............. 41 2.2.4. 2.2.2.4. A HOPLITÁK ............................................................................... 46 2.2.5. 2.2.2.5. A TÖRVÉNYEK FORRADALMA .............................................. 49 2.2.6. 2.2.2.6. AZ ATHÉNI FEJLŐDÉS: KYLÓN, DRAKÓN, SOLÓN ........... 52 2.2.7. 2.2.2.7. A TYRANNIS ............................................................................... 59 2.2.8. 2.2.2.8. PEISISTRATOS ÉS HIPPIAS TYRANNISA .............................. 66 2.2.9. 2.2.2.9. KLEISTHENÉS REFORMJAI ..................................................... 70 2.2.10. 2.2.2.10. SPÁRTA ................................................................................... 75

3. 2.3. A POLIS VIRÁGKORA (KR. E. 5-4. SZÁZAD) ...................................................... 83 3.1. 2.3.1. Athén „birodalma” ........................................................................................ 83

3.1.1. 2.3.1.1. A GÖRÖG-PERZSA HÁBORÚ ................................................... 83 3.1.2. 2.3.1.2. A DÉLOSI SZÖVETSÉG ............................................................. 92

3.2. 2.3.2. Egy aranykor anatómiája ............................................................................ 101 3.2.1. 2.3.2.1. AZ ELSŐ PELOPONNÉSOSI HÁBORÚ (KR. E. 460-445) ..... 101 3.2.2. 2.3.2.2. A PERIKLÉSI „ARANYKOR” POLITIKAI MODELLJE ........ 105 3.2.3. 2.3.2.3. ARCHÓNOK ÉS KOSMOSOK ................................................. 107 3.2.4. 2.3.2.4. BULÉ ÉS EKKLÉSIA ................................................................ 108 3.2.5. 2.3.2.5. KATONAI TISZTSÉGEK .......................................................... 110 3.2.6. 2.3.2.6. GAZDASÁGI TISZTSÉGEK ..................................................... 111 3.2.7. 2.3.2.7. PAPI TISZTSÉGEK ................................................................... 112 3.2.8. 2.3.2.8. FIZETETT TISZTSÉGEK ÉS A LEITURGIA .......................... 112


iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3.2.9. 2.3.2.9. KLÉROTÉRION: A SORSOLÓGÉP ......................................... 114 3.3. 2.3.3. A peloponnésosi háború ............................................................................. 116

3.3.1. 2.3.3.1. A PELOPONNÉSOSI HÁBORÚ FOGALMA ........................... 116 3.3.2. 2.3.3.2. A HÁBORÚ OKAI ..................................................................... 116 3.3.3. 2.3.3.3. AZ ARCHIDAMOSI (VAGY TÍZÉVES) HÁBORÚ (KR. E. 431-421)

119 3.3.4. 2.3.3.4. A NIKIAS-FÉLE BÉKE, ARGOS, MANTINEIA ÉS ÉLIS

SZÖVETSÉGE (KR. E. 421-415) ..................................................................... 122 3.3.5. 2.3.3.5. A SZICÍLIAI HADJÁRAT (KR. E. 415-413) ............................ 124 3.3.6. 2.3.3.6. A DEKELEIAI HÁBORÚ (KR. E. 413-404) ............................. 126 3.3.7. 2.3.3.7. A NÉGYSZÁZAK ÉS AZ ÖTEZREK URALMA ..................... 127 3.3.8. 2.3.3.8. A HARMINC ZSARNOK (KR. E. 404-403) ............................. 130

3.4. 2.3.4. Ipar és kereskedelem ................................................................................... 133 3.4.1. 2.3.4.1. A MEZŐGAZDASÁG ÉS AZ ÉLELMISZER-KERESKEDELEM 133 3.4.2. 2.3.4.2. VÁROSOK MUNKAMEGOSZTÁSA ....................................... 137 3.4.3. 2.3.4.3. FÉMFELDOLGOZÁS ................................................................ 138 3.4.4. 2.3.4.4. PÉNZVERÉS .............................................................................. 139 3.4.5. 2.3.4.5. TÁVOLSÁGI KERESKEDELEM ÉS SZERZŐDÉSEK ........... 143 3.4.6. 2.3.4.6. A KERESKEDELEM ÉS A GAZDASÁG AUTONÓMIÁJA ... 145 3.4.7. 2.3.4.7. A METOIKOSOK ...................................................................... 147 3.4.8. 2.3.4.8. A RABSZOLGÁK ...................................................................... 150

3.5. 2.3.5. A Kr. e. 4. század első fele ......................................................................... 152 3.5.1. 2.3.5.1. POLITIKATÖRTÉNET .............................................................. 152 3.5.2. 2.3.5.2. A SZÖVETSÉGI ÁLLAMOK .................................................... 160 3.5.3. 2.3.5.3. MAKEDÓNIA FELEMELKEDÉSE .......................................... 164 3.5.4. 2.3.5.4. GAZDASÁG- ÉS TÁRSADALOMTÖRTÉNET ....................... 166

4. 2.4. NAGY SÁNDOR ÉS A HELLÉNISZTIKUS MONARCHIÁK ............................... 171 4.1. 2.4.1. Nagy Sándor és a diadochosok ................................................................... 171

4.1.1. 2.4.1.1. NAGY SÁNDOR HÓDÍTÁSAI ................................................. 171 4.1.2. 2.4.1.2. A DIADOCHOSOK .................................................................... 174

4.2. 2.4.2. A hellénisztikus kor jellege ........................................................................ 176 4.2.1. 2.4.2.1. A HELLÉNISZTIKUS KOR FORRÁSAI .................................. 176 4.2.2. 2.4.2.2. A HELLÉNISZTIKUS KOR FOGALMA .................................. 177 4.2.3. 2.4.2.3. A HELLÉNISZTIKUS KOR ÉRTÉKELÉSÉNEK VÁLTOZÁSA 177

4.3. 2.4.3. A hellénisztikus birodalmak ....................................................................... 177 4.3.1. 2.4.3.1. MAKEDÓNIA AZ ANTIGONIDÁK URALMA ALATT ......... 177 4.3.2. 2.4.3.2. SYRIA ÉS A SELEUKIDÁK ..................................................... 181 4.3.3. 2.4.3.3. PERGAMON ÉS AZ ATTALIDÁK .......................................... 187 4.3.4. 2.4.3.4.EGYIPTOM ÉS A PTOLEMAIDÁK .......................................... 189 4.3.5. 2.4.3.5. POLISOK ÉS ÁLLAMSZÖVETSÉGEK A HELLÉNISZTIKUS

KORBAN ........................................................................................................... 195 4.4. 2.4.4. A hellénisztikus civilizáció ......................................................................... 201

4.4.1. 2.4.4.1. AZ OKTATÁS ÉS A KULTÚRA .............................................. 201 4.4.2. 2.4.4.2. A VALLÁS VÁLTOZÁSAI ....................................................... 203

4. 3. Róma ....................................................................................................................................... 205 1. 3.1. ITÁLIA ÉS RÓMA TÖRTÉNETE A KÖZTÁRSASÁG KORÁIG ........................ 205

1.1. 3.1.1. Itália korai története .................................................................................... 205 1.1.1. 3.1.1.1. ITÁLIA FÖLDRAJZA ................................................................ 205 1.1.2. 3.1.1.2. ITÁLIA A BRONZKORBAN .................................................... 205 1.1.3. 3.1.1.3. A VASKOR ................................................................................ 206 1.1.4. 3.1.1.4. ETRUSZKOK ............................................................................. 209

1.2. 3.1.2. Róma a királyok korában ............................................................................ 215 1.2.1. 3.1.2.1. RÓMA ALAPÍTÁSA. LEGENDÁK .......................................... 216 1.2.2. 3.1.2.2. RÓMA ALAPÍTÁSA. RÉGÉSZET ............................................ 218 1.2.3. 3.1.2.3. KIRÁLYOK ................................................................................ 219 1.2.4. 3.1.2.4. A RÓMAI TÁRSADALOM ÉS ÁLLAM A KIRÁLYOK KORÁBAN

220 1.2.5. 3.1.2.5. KÜLPOLITIKA. A KIRÁLYSÁG VÉGE .................................. 221

2. 3.2. A RÓMAI KÖZTÁRSASÁG .................................................................................... 222 2.1. 3.2.1. A római köztársaság születése .................................................................... 222


v Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2.1.1. 3.2.1.1. A CONSULOK. A RES PUBLICA INTÉZMÉNYEI ................ 222 2.1.2. 3.2.1.2. PLEBEIUSOK ÉS PATRÍCIUSOK .......................................... 227 2.1.3. 3.2.1.3. RÓMA HÁBORÚI ...................................................................... 231

2.2. 3.2.2. A köztársaság kialakulása. Itália meghódítása ............................................ 236 2.2.1. 3.2.2.1. A KR. E. 4. SZÁZAD BELPOLITIKAI KÜZDELMEI ............. 236 2.2.2. 3.2.2.2. KÖZÉP-ITÁLIA MEGHÓDÍTÁSA ........................................... 240 2.2.3. 3.2.2.3. DÉL-ITÁLIA MEGHÓDÍTÁSA ................................................ 248 2.2.4. 3.2.2.4. A HÓDÍTÓ RÓMA I. ................................................................. 252 2.2.5. 3.2.2.5. A RÓMAI ÁLLAM, TÁRSADALOM ÉS GAZDASÁG A 4-3.

SZÁZADBAN ................................................................................................... 257 2.3. 3.2.3. A Római Birodalom kialakulása ................................................................. 264

2.3.1. 3.2.3.1. AZ ELSŐ PUN HÁBORÚ .......................................................... 264 2.3.2. 3.2.3.2. A MÁSODIK PUN HÁBORÚ .................................................... 268 2.3.3. 3.2.3.3. A MEDITERRÁNEUM MEGHÓDÍTÁSA ................................ 272 2.3.4. 3.2.3.4. A HÓDÍTÓ RÓMA II. ................................................................ 274 2.3.5. 3.2.3.5. POLITIKA ÉS AZ ARISZTOKRÁCIA A KR. E. 2. SZÁZADBAN 276 2.3.6. 3.2.3.6. FÖLDKÉRDÉS A KR. E. 2. SZÁZADBAN. RABSZOLGÁK.

KISBIRTOKOSOK ........................................................................................... 280 2.4. 3.2.4. A res publica utolsó százada ....................................................................... 281

2.4.1. 3.2.4.1. VÁLSÁGJELENSÉGEK, MEGOLDÁSI KÍSÉRLETEK. A

GRACCHUSOK ................................................................................................ 281 2.4.2. 3.2.4.2. MARIUS ÉS KORA ................................................................... 284 2.4.3. 3.2.4.3. SULLA ÉS KORA ...................................................................... 285 2.4.4. 3.2.4.4. POMPEIUS KORA ..................................................................... 290 2.4.5. 3.2.4.5. CAESAR ..................................................................................... 292 2.4.6. 3.2.4.6. CAESAR, A DICTATOR ........................................................... 294 2.4.7. 3.2.4.7. OCTAVIANUS ........................................................................... 299

3. 3.3. CSÁSZÁRKOR ........................................................................................................ 303 3.1. 3.3.1. A principatus ............................................................................................... 303

3.1.1. 3.3.1.1. AUGUSTUS. A PRINCIPATUS MEGTEREMTÉSE ............... 303 3.1.2. 3.3.1.2. A IULIUS-CLAUDIUS-DINASZTIA ........................................ 309 3.1.3. 3.3.1.3. A FLAVIUS-DINASZTIA (69-96) ............................................. 319 3.1.4. 3.3.1.4. AZ ANTONINUSOK (96-192) ................................................... 325

3.2. 3.3.2. A császárság átalakulása ............................................................................. 332 3.2.1. 3.3.2.1. A SEVERUSOK (193-235) ........................................................ 332 3.2.2. 3.3.2.2. A VÁLSÁG KORA (235-284) .................................................... 338

3.3. 3.3.3. Késői császárkor ......................................................................................... 345 3.3.1. 3.3.3.1. A CSÁSZÁRI HATALOM MEGSZILÁRDÍTÁSA (283-337) .. 345 3.3.2. 3.3.3.2. A CSÁSZÁRI HATALOM ERÓZIÓJA ..................................... 354 3.3.3. 3.3.3.3. AZ UTOLSÓ FELVONÁS (395-476) ........................................ 362

5. 4. Kronológia* ............................................................................................................................ 368 1. Kr. u. ................................................................................................................................. 371

vi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A táblázatok listája

1.1. ..................................................................................................................................................... 2 2.1. ................................................................................................................................................... 11 2.2. ................................................................................................................................................... 18 2.3. ................................................................................................................................................... 18 2.4. ................................................................................................................................................... 19 3.1. ................................................................................................................................................... 21 3.2. ................................................................................................................................................... 21 3.3. ................................................................................................................................................... 32 3.4. ................................................................................................................................................... 33 3.5. ................................................................................................................................................... 34 3.6. ................................................................................................................................................... 34 3.7. ................................................................................................................................................... 35 3.8. ................................................................................................................................................... 35 3.9. ................................................................................................................................................... 36 3.10. ................................................................................................................................................. 37 3.11. ................................................................................................................................................. 48 3.12. ■ A spártai klarosok termése Plutarchos szerint, és az ehhez szükséges birtoknagyság 7000 polgárral

számolva (A spártai medimnos = 74,54 liter) ................................................................................... 50 3.13. ■ A solóni rendszer függőleges és vízszintes tagolása ............................................................ 57 3.14. ................................................................................................................................................. 58 3.15. ■ Polgárok lefegyverzése csellel ............................................................................................. 63 3.16. ................................................................................................................................................. 65 3.17. ................................................................................................................................................. 68 3.18. ................................................................................................................................................. 70 3.19. ................................................................................................................................................. 71 3.20. ................................................................................................................................................. 74 3.21. ................................................................................................................................................. 75 3.22. ................................................................................................................................................. 78 3.23. ................................................................................................................................................. 82 3.24. ................................................................................................................................................. 82 3.25. ................................................................................................................................................. 88 3.26. ................................................................................................................................................. 90 3.27. ................................................................................................................................................. 95 3.28. ■ Néhány szövetséges Kr. e. 454-ben és 425-ben fizetett adója .............................................. 95 3.29. ................................................................................................................................................. 99 3.30. ............................................................................................................................................... 104 3.31. ............................................................................................................................................... 107 3.32. ............................................................................................................................................... 108 3.33. ............................................................................................................................................... 110 3.34. ............................................................................................................................................... 111 3.35. ............................................................................................................................................... 111 3.36. ............................................................................................................................................... 114 3.37. ............................................................................................................................................... 116 3.38. ............................................................................................................................................... 121 3.39. ............................................................................................................................................... 131 3.40. ............................................................................................................................................... 140 3.41. ■ Két gyakori standard .......................................................................................................... 141 3.42. ............................................................................................................................................... 145 3.43. ■ Az athéni metoikosok származási helye ............................................................................. 148 3.44. ■ Az ismert foglalkozású metoikosok megoszlása ................................................................ 149 3.45. ............................................................................................................................................... 151 3.46. ............................................................................................................................................... 152 3.47. ............................................................................................................................................... 158 3.48. ............................................................................................................................................... 159 3.49. ............................................................................................................................................... 161 3.50. ............................................................................................................................................... 163


vii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3.51. ............................................................................................................................................... 164 3.52. ............................................................................................................................................... 166 3.53. ............................................................................................................................................... 166 3.54. ............................................................................................................................................... 167 3.55. ............................................................................................................................................... 168 3.56. ............................................................................................................................................... 170 3.57. ............................................................................................................................................... 173 3.58. ............................................................................................................................................... 175 3.59. ............................................................................................................................................... 179 3.60. ............................................................................................................................................... 180 3.61. ............................................................................................................................................... 180 3.62. ............................................................................................................................................... 182 3.63. ............................................................................................................................................... 182 3.64. ............................................................................................................................................... 184 3.65. ............................................................................................................................................... 186 3.66. ............................................................................................................................................... 188 3.67. ............................................................................................................................................... 190 3.68. ............................................................................................................................................... 190 3.69. ............................................................................................................................................... 194 3.70. ............................................................................................................................................... 200 3.71. ■ Ismert kis-ázsiai népgyűlési határozatok száma ................................................................. 201 4.1. ................................................................................................................................................. 209 4.2. ................................................................................................................................................. 215 4.3. ................................................................................................................................................. 219 4.4. ■ Comitia curiata ..................................................................................................................... 220 4.5. ................................................................................................................................................. 221 4.6. ■ A centuriák ........................................................................................................................... 226 4.7. ................................................................................................................................................. 227 4.8. ................................................................................................................................................. 230 4.9. ................................................................................................................................................. 233 4.10. ............................................................................................................................................... 236 4.11. ............................................................................................................................................... 239 4.12. ............................................................................................................................................... 241 4.13. ............................................................................................................................................... 242 4.14. ............................................................................................................................................... 244 4.15. ............................................................................................................................................... 245 4.16. ............................................................................................................................................... 247 4.17. ............................................................................................................................................... 251 4.18. ............................................................................................................................................... 257 4.19. ■ A plebeiusemancipáció főbb állomásai .............................................................................. 259 4.20. ............................................................................................................................................... 260 4.21. ............................................................................................................................................... 264 4.22. ............................................................................................................................................... 268 4.23. ............................................................................................................................................... 271 4.24. ............................................................................................................................................... 274 4.25. ............................................................................................................................................... 280 4.26. ............................................................................................................................................... 283 4.27. ............................................................................................................................................... 285 4.28. A cursus honorum .................................................................................................................. 288 4.29. ............................................................................................................................................... 289 4.30. ............................................................................................................................................... 292 4.31. ............................................................................................................................................... 294 4.32. ............................................................................................................................................... 298 4.33. ............................................................................................................................................... 303 4.34. ............................................................................................................................................... 308 4.35. ............................................................................................................................................... 311 4.36. ............................................................................................................................................... 313 4.37. ............................................................................................................................................... 315 4.38. ............................................................................................................................................... 318 4.39. ............................................................................................................................................... 321


viii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4.40. ............................................................................................................................................... 324 4.41. ............................................................................................................................................... 327 4.42. ............................................................................................................................................... 329 4.43. ............................................................................................................................................... 331 4.44. ............................................................................................................................................... 332 4.45. ............................................................................................................................................... 335 4.46. ............................................................................................................................................... 336 4.47. ............................................................................................................................................... 337 4.48. ............................................................................................................................................... 338 4.49. ............................................................................................................................................... 341 4.50. ............................................................................................................................................... 343 4.51. ............................................................................................................................................... 345 4.52. ............................................................................................................................................... 350 4.53. ............................................................................................................................................... 354 4.54. ............................................................................................................................................... 356 4.55. ............................................................................................................................................... 358 4.56. ............................................................................................................................................... 359 4.57. ............................................................................................................................................... 360 4.58. ............................................................................................................................................... 363 4.59. ............................................................................................................................................... 365 4.60. ............................................................................................................................................... 366 4.61. ............................................................................................................................................... 367 5.1. ................................................................................................................................................. 368 5.2. ................................................................................................................................................. 371

ix Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Bevezető

A BA szintű oktatás hároméves tapasztalata bebizonyította, hogy azok a tankönyvek és szöveggyűjtemények,

amelyeket az ötéves képzésben használtunk, az ókorral csak egy félévben foglalkozó hallgatók számára nem

felelnek meg. Nem is lehet elvárni a diákoktól, hogy olyan mennyiségű anyagot dolgozzanak fel, mint amire egy

ókortörténeti szigorlathoz szükség volt. Mindez látványosan megmutatkozott a tankönyvek és

szöveggyűjtemények vásárlásának visszaesésében. Voltak, akik fénymásolatokból készültek, mások viszont

beérték az innen-onnan beszerzett jegyzetekkel, internetről letöltött anyagokkal. A színvonal – és a

vizsgaeredmények – romlása arra indított minket, hogy a hallgatók kezébe egy olyan könyvet és

szöveggyűjteményt adjunk, amely alkalmazkodik az egyetemi oktatás struktúrájához. Mindkét szerző részt vett

az Osiris Kiadó eddigi ókoros tankönyveinek megírásában és a könyvek struktúrájának kialakításában.

Könyvünkben mindazokat a formai sajátosságokat megtartjuk, amelyek az eddigi tankönyveinket jellemezték

(pl. keretes szövegek, fogalmak kiemelése és kigyűjtése a fejezetek végén, fejezet végi kronológiák,

térképvázlatok, táblázatok). Változást elsősorban az anyag mennyisége és strukturálása jelent. Bár továbbra is

bemutatjuk a bronzkortól a Nyugatrómai Birodalom bukásáig az egész korszakot, részletesebben csak bizonyos

csomóponti kérdéseket tárgyalunk. Célunk volt, hogy a tankönyv anyagához szervesen illeszkedjék a vele

párhuzamosan készült szöveggyűjtemény, amely nemcsak a szemináriumi munka alapvető eszköze lehet, hanem

lehetőséget ad a tankönyv által leírtak elmélyültebb megismerésére is. Ezért utalunk a könyvben következetesen

a szöveggyűjtemény dokumentumainak számára.

A legnagyobb újdonság kétségtelenül az, hogy a görög és a római történelem bemutatása egy kötetbe került. Ez

nem egyszerűen azt jelenti, hogy összefűztünk két rövidebb könyvet, a kereszthivatkozások és az egységes

kronológia ugyanis arra serkenti a hallgatókat, hogy egységben lássák azt, ami jelentős korszakokban valóban

egységes is volt. Hiszen a görög és a római világ nemcsak Pyrrhos nyugati vagy a rómaiak keleti hadjárataikor

és hódításaikor találkozott egymással, hanem a bronzkortól a Római Birodalomig mindig is egymásra hatva,

párhuzamosan vagy éppen szétválaszthatatlan egységben fejlődött. Reméljük, könyvünk hozzájárul ennek az

ókorképnek az elmélyítéséhez.

Végezetül szeretnénk köszönetet mondani a szakmai lektoroknak, Kató Péternek és Simon Zsoltnak

segítségükért, és az Osiris Kiadónak, hogy támogatott minket munkánkban.

Budapest, 2011. június 25.

Németh György

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet - Válogatott magyar nyelvű szakirodalom1

SZÖVEGGYŰJTEMÉNYEK

Borhy László (szerk.): Római történelem. Szöveggyűjtemény. Budapest, 2003.

Borzsák István (szerk.): Görög történeti chrestomathia. Budapest, 1960.

Borzsák István (szerk.): Római történeti chrestomathia. Budapest, 1963.

Hahn István (szerk.): Róma istenei. Budapest, 1975.

Hegyi Dolores (szerk.): Görög vallástörténeti chrestomathia. Budapest, 2003.

Németh György (szerk.): Ércnél maradóbb. Budapest, 1998.

Németh György (szerk.): Görög történelem. Szöveggyűjtemény. Budapest, 2003.

Németh György (szerk.): Államéletrajzok. Budapest, 2002.

FELDOLGOZÁSOK

Adamik Béla: A latin nyelv története. Az indoeurópai alapnyelvtől a klasszikus latinig. Budapest, 2009.

Alföldi András: Magyarország népei és a Római Birodalom. Máriabesnyő-Gödöllő, 2004. Alföldi András:

Keresztény császárok, pogány Róma. Máriabesnyő-Gödöllő, 2005. Alföldi András: A késő Római Birodalom

válaszúton. Máriabesnyő-Gödöllő, 2006. Alföldi András: A korai Róma. Ford. Takács Levente. Máriabesnyő-

Gödöllő, 2009. Alföldy Géza: Római társadalomtörténet. Ford. Borhy László. Budapest, 2000. Boardman, John

– Griffin, Jasper – Murray, Oswyn (szerk.): Az ókori görögök és rómaiak története. Ford. Szuhay-Havas Ervin,

Várady Géza, Vilmos László. Budapest, 1996. Borhy László: Brigetiói amphitheatrumok? Budapest, 2009.

Bosworth, A. B.: Nagy Sándor. A hódító és birodalma. Budapest, 2002.

Cornell, Tim – Matthews, John: A római világ atlasza. Ford. Fridli Judit. Budapest, 1991. Fehér Bence – Kovács

Péter: Fontes Pannoniae Antiquae. I-II. Budapest, 2003-2004. Fehér Bence: Pannonia latin nyelvtörténete.

Budapest, 2007.

Ferenczy Endre – Maróti Egon – Hahn István: Az ókori Róma. Budapest, 1992.

Forisek Péter: A Római Birodalom képes története. Debrecen, 2008.

Goldsworthy, Adrian: A római hadsereg története. Pécs, 2004.

Grüll Tibor: Az európai művelődés története. I. Budapest, 1998.

Grüll Tibor: Az utolsó birodalom. Az Imperium Romanum természetrajza. Budapest, 2007. Havas László –

Tegyey Imre (szerk.): Bevezetés az ókortudományba. I. Debrecen, 1998.

Havas László – Tegyey Imre (szerk.): Bevezetés az ókortudományba. V. Debrecen, 2006. Havas László – Hegyi

W. György – Szabó Edit: Római történelem. Budapest, 2007. Havas László – Németh György – Szabó Edit:

Római történeti kézikönyv. Budapest, 2001. Hegyi Dolores: Az iónok Kis-Ázsiában. Budapest, 1981.

Hegyi Dolores – Kertész István – Németh György – Sarkady János: Görög történelem a kezdetektől Kr. e. 30-ig.

Budapest, 2003.

Hoffmann Zsuzsanna: Antik nevelés. Veszprém, 2009.

1 Olyan könnyen hozzáférhető, újabb könyveket sorolunk fel, amelyeket részben felhasználtunk munkánk során, részben pedig további hasznos tájékozódásul ajánlunk.

Válogatott magyar nyelvű

szakirodalom


Irmscher, Johannes (szerk.): Antik lexikon. Budapest, 1993.

Kovács Péter: Marcus Aurelius esőcsodája és a markomann háborúk. Pécs, 2005.

Kovács Péter: Fontes Pannoniae Antiquae. II-VI. Budapest, 2006-2011.

Lancel, Serge: Hannibál. Budapest, 2005.

Levi, Peter: A görög világ atlasza. Budapest, 1994.

Mócsy András: Pannonia a korai császárság idején. Budapest, 1975.

Mócsy András: Pannonia a késői császárkorban. Budapest, 1975.

Mócsy András – Fitz Jenő – Lőrincz Barnabás: Pannonia régészeti kézikönyve. Budapest, 1990.

Németh György: A zsarnokok utópiája. Budapest, 1996.

Németh György: A polisok világa. Budapest, 1999.

Németh György: Karthágó és a só. Budapest, 2002.

Németh György – Kovács Péter: Bevezetés a görög és római felirattanba. Budapest, 2011. Németh György –

Ritoók Zsigmond – Sarkady János – Szilágyi János György: Görög művelődéstörténet. Budapest, 2006.

Szabó Ádám: Pannoniciani sacerdotes. Pécs, 2006.

Szabó Árpád – Kádár Zoltán: Antik természettudomány. Budapest, 1984.

Székely Melinda: Kereskedelem Róma és India között. Szeged, 2008.

Szlávik Gábor: Traianus útja a hatalomba. Egy antik rendszerváltás története. Budapest, 2006.

Visy Zsolt: A ripa Pannonica Magyarországon. Budapest, 2000.

A SZEMELVÉNYEK FORDÍTÓI

1.1. táblázat -

A. J. Arany János H. W. Gy. Hegyi W. György

B. L. Benjámin László Ha. J. Harmatta János

Bo. L. Borhy László K. Á. Kurcz Ágnes

D. G. Devecseri Gábor K. D. Kövendi Dénes

F. B. Fehér Bence K. F. Kis Ferencné

F. L. Faragó László K. G. Kerényi Grácia

F. Z. Franyó Zsoltán K. I. Kőrizs Imre

H. G. Hamza Gábor K. L. Katona László

H. I. Hahn István K. P. Kató Péter

H. J. Huszti József K. R. Kopeczky Rita

Válogatott magyar nyelvű

szakirodalom


H. L. Havas László Ko. I. Kosztolányi István

Ko. P. Kovács Péter S. F. Sipos Flórián

L. I. Lakatos István S. J. Sarkady János

M. B. Mezei Balázs Sz. G. Szlávik Gábor

M. E. Máthé Elek Sz. Gy. Szepesy Gyula

M. Gy. Muraközy Gyula Sz. M. Szabó Miklós

Ma. E. Maróti Egon Sz. T. Szepessy Tibor

Mo. Gy. Moravcsik Gyula T. I. Tegyey Imre

N. B. Németh Béla T. O. Tóth Orsolya

N. Gy. Németh György T. P. Teravágimov Péter

R. Zs. Ritoók Zsigmond T. W. I. Trencsényi-Waldapfel

Imre

V. O. Vit Olivér V. J. Vekerdi József

RÖVIDÍTÉSEK

APAthénaión Politeia, az Aristotelés neve alatt fennmaradt Az athéni állam.

CAHThe Cambridge Ancient History.

CILCorpus Inscriptionum Latinarum. Berlin, 1862-től.

GTSZNémeth György: Görög történelem. Szöveggyűjtemény. Budapest, 1996.

IGInscriptiones Graecae. Berlin, 1873-tól.

MLMeiggs, R. – Lewis, D.: A Selection of Greek Historical Inscriptions. Revised

Edition. Oxford, 1988.

NHNaturalis Historia, Plinius: Természettudomány.


2. fejezet - 1. Az ókortörténet forrásai

1. 1.1. TÖRTÉNETÍRÓK

A mai értelemben vett történetírás az ókori keleti államokban nem alakult ki. A történetírás ugyanis nemcsak

aziránt érdeklődik, hogy mi történt, hanem aziránt is, hogy miért. Milyen okok, események és cselekedetek

vezettek egy-egy eseményhez, és ezek egészükben milyen törvényeknek engedelmeskedtek. A történelem tehát

nem események kusza halmaza, hanem események olyan rendezett sora, amely valahonnan valahová halad.

Abban persze eltértek az egyes történetírók, hogy miben látták az események okát és végső irányát.

1.1. 1.1.1. Görögök

Az első történetírók a görögök közül kerültek ki. A történetírás a legkorábbi nagy terjedelmű prózai műfajnak

tekinthető, megelőzve a filozófiai és természettudományos (pl. orvosi) értekező prózát, valamint a még később

kialakuló regényt. Ennek ellenére (és bizonyos tekintetben a mai napig) nem vált el igazán a szépirodalomtól. A

történész ugyanis szükségszerűen történetet mond el, vagyis olvasóját verbálisan kell bevezetnie az ismeretekbe,

feltárni azok okait és összefüggéseit. Nem véletlen, hogy a mai napig mindössze két történész kapott Nobel-

díjat, Theodor Mommsen és Winston Churchill, és mindketten az irodalmi díjat kapták meg. A korai

történetírásnak számos eszköz nem állt még a rendelkezésére (lábjegyzetek, statisztikák, hang- és képfelvételek

stb.), így ezeket szükségszerűen az irodalomból is ismert eszközökkel kellett pótolniuk (pl. az úgynevezett

tragikus történetírás a drámai ábrázolás eszköztárából merített).

Az első ma is ismert görög történetíró, Hérodotos, Kis-Ázsiában született a Kr. e. 5. században. Őt tekintjük a

történetírás atyjának. Hérodotos sokat utazott, készülő történeti művének részleteit például Athénban, Periklés

körében olvasta fel. Kr. e. 444 után az Athén által alapított itáliai gyarmatvárosban, Thurioiban telepedett le.

Hérodotos kilenc könyvből álló műve a görögség és Ázsia küzdelmeinek történetét írja le a mitikus időktől (a

trójai háború előzményeitől) a görög-perzsa háború végéig. Az egyes könyvek akkor térnek ki egy-egy nép

történetére, amikor azokat eléri a perzsa terjeszkedés. A különböző népeket (pl. lydöket, babiloniakat,

egyiptomiakat, szkítákat stb.) ismertető leírások hasonlóan épülnek föl:

1. az ország leírása,

2. a nép szokásai,

3. különlegességek,

4. politikatörténet.

A történetek kronológiája néha alig követhető, annyira elfedi a seregnyi színes elbeszélés. Hérodotos ennek

ellenére tudatosan szerkeszt, és műve nem elégszik meg az események ismertetésével. Alapgondolata – hogy az

elbizakodottság (hybris) pusztulást hoz arra, aki ebbe a bűnbe esik, és senki nem mondhatja magát boldognak,

amíg él, mivel bármelyik pillanatban lesújthat ránk a végzet – saját korához szól. Athén és a délosi szövetség

elérte terjeszkedésének azt a határát, amelyet éppúgy nem léphet át büntetlenül, mint a lyd Kroisos az országát a

perzsáktól elválasztó Halys folyót, Dareios az Istrost (Dunát) vagy Xerxés az Ázsiát Európától elválasztó

Helléspontost. Ugyancsak a hatalom idő- legességére figyelmeztet Hérodotos munkájának utolsó története. A

perzsák el akarták hagyni sziklás és terméketlen hazájukat, hogy egy termékenyebb vidéken boldogabban

élhessenek. Kyros azonban ráébresztette őket, hogy ha kényelmesebben élnek, elpuhul- nak, és nem ők fognak

másokon uralkodni, hanem mások őrajtuk. A perzsák belátták, hogy igaza van, és megmaradtak Perzsiában, ahol

urak lehettek a terméketlen földön, nem pedig szolgák a termékeny síkságon. A közmondásosan sziklás

Attikában sokan megérthették, hogy a mese róluk (is) szól. Hérodotos újítása az volt elődeihez képest, hogy

• színes elbeszélések sora helyett a történeti „igazságot” akarta ábrázolni, vagyis a történetírást tudománnyá

tette;

• művének középpontjában nem istenek és mitikus hősök, hanem emberek tettei álltak, s e tettek mozgatórugóit

is az emberi világban kereste;

• célul tűzte ki azt, hogy az emberek fontos cselekedeteit az utókor számára megőrizze.

1. Az ókortörténet forrásai


Az egyes népek szokásait nem értékelte egymásénál jobbnak vagy rosszabbnak, sőt

hangsúlyozta, hogy a különbségek nemcsak érdekesek, hanem különféle, de egymással egyenértékű értékek,

értékrendszerek kifejeződései. A mű forrásairól vita folyik, az azonban nyilvánvaló, hogy Hérodotos – sok

vidéket bejárva – szemtanúként ismertetett számos országot, és amit maga nem látott, azt szemtanúk

elbeszélései alapján írta meg. Innen származik a história (a magyarban história) kifejezés, mivel a histór azt

jelenti, hogy valaminek az ismerője, aki ismereteit tudakozódás útján szerezte. Bár Hérodotos történetei

rendkívül színesek, számos adata pontos. A perzsa uralkodókra vonatkozó információi a perzsa feliratokkal (pl.

Xerxés behistuni sziklafeliratával) összehasonlítva megbízhatóknak bizonyultak. Hérodotos ritkán alkalmazott

forráskritikát, ha egymásnak ellentmondó információkhoz jutott, inkább ismerette azokat, jelezve, hogy az egyik

vagy másik véleményt nem tartja hihetőnek. A kilenc könyv tartalma:

I. A lydök, médek és babiloniak története.

II. Egyiptom története.

III. Kambysés egyiptomi hadjárata. Dareios trónra kerül. A Perzsa Birodalom leírása.

IV. A szkíták története. Dareios szkíta hadjárata. Kyréné alapítása. Libya (vagyis Észak-Afrika) népei.

V. Az ión felkelés. Az athéni viszonyok Peisistratos halála után.

VI. Az ión felkelés bukása. A marathóni csata. Miltiadés bukása és halála.

VII. Xerxés trónralépése. Thermopylai csata.

VIII. Az artemisioni csata. A salamisi csata. Xerxés visszavonul.

IX. A plataiai csata. A mykaléi csata.

Ebből is látszik, hogy a mű jelenleg használatos címe, A görög-perzsa háború nem pontos. Hérodotos a

történelem általános törvényszerűségeire kíváncsi, és azok megfogalmazása után érvényesülésüket keresi a

görög-perzsa háború korában.

Hérodotos-szemelvények a Szöveggyűjteményben: 9., 31., 35., 38., 41., 46., 49., 53.

A halikarnassosi Hérodotos a következőkben foglalja össze történeti kutatásai eredményeit, hogy az emberek

között megesett dolgok az idők folyamán feledésbe ne merüljenek, s ne vesszen el nyomtalanul azoknak a nagy

és csodálatra méltó cselekedeteknek az emléke, amelyeket részben a hellének, részben a barbárok vittek véghez,

sem az, hogy milyen okok késztették őket a háborúra egymás ellen.

(Hérodotos I 1. M. Gy.)

Az athéni Thukydidés, a thrák származású Oloros fia az ókori történetírás legnagyobb alakja volt. Minthogy a

peloponnésosi háború (Kr. e. 431-404) történetét írta meg, műve nem kapcsolódott szorosan Hérodotoséhoz.

Thukydidés személyesen részt vett a harcokban, de Kr. e. 424-ben flottájával késve érkezett egy ostromlott

város felmentésére, ezért húszévi száműzetésre kényszerült, és csak Kr. e. 404-ben térhetett vissza hazájába. Bár

látta városa bukását, nyolc könyvből álló műve csak Kr. e. 410-ig ismerteti az eseményeket, utána megszakad.

Az első könyv első 23 fejezete, az úgynevezett archaiológia (innen származik a ma a régészetet jelölő kifejezés)

a hellének bevándorlásáig és az úgynevezett minósi korig nyúlik vissza, de a perzsa háborúkról és az azt követő

ötvenéves időszakról alig ír (vö. 1. dok.). Így megteremti Hérodotos könyveinek előzményeit, de kihagyja azt,

amit elődje már ismertetett, igaz, néha korrigálja adatait. A peloponnésosi háború előzményeit Kr. e. 445-től

követi részletesebben. Az eseményeket saját kutatásai segítségével rekonstruálja, s munkájához a szemtanúk

elbeszélésén kívül írott forrásokat, például feliratokat is használ. Racionalizáló módszerére jellemző, amikor

kiszámítja a Homéros eposzában Trója alá érkező görög hadsereg létszámát. Történelmi szemléletének

meghatározó eleme az a felismerés, hogy saját korának nagyhatalmai egykor kicsik voltak, s a korábbi

nagyhatalmak, mint például Mykéné, a Kr. e. 5. századra jelentéktelenné váltak. Minderre azonban nem csupán

a régebbi korokból fennmaradt épületek számából és méretéből következtet (vö. 1. dok.). Aki járt a mai

Spártában és Athénban, elismerheti, hogy nem túlzott Thukydidés, amikor saját művét örök időkre szóló

értéknek minősítette. Műve alapgondolata: az erősebb uralkodik, a gyengébb pedig meghajol előtte. Ha nem

teszi ezt, elpusztul. Csakhogy előbb-utóbb azok lesznek gyengék, akik ma erősek, és az uralmat másoknak adják

át. Thukydidés négy hónapos téli és nyolc hónapos nyári időszakokra osztotta az eseményeket, s



ismertetésüknek sorába szónoklatokat illesztett, hogy megvilágítsa a szereplők cselekedeteinek s a politikai

döntéseknek az okait. E beszédek leplezetlen nyíltsággal, mindenfajta illúziótól mentesen vallanak az egyes

politikusok, illetve államok érdekeiről. Thukydidés megjegyzi, hogy hőseinek nem az eredeti szavait adja

vissza, hiszen száműzetésének idején nem is hallhatta az Athénban elmondottakat, hanem úgy beszélteti őket,

ahogy az adott esetben a legvalószínűbben beszélniük kellett. A szónoklatok tehát közvetlen formában juttatják

kifejezésre Thukydidés értelmezését mindannak okairól, ami bekövetkezett. A könyv egyik legdrámaibb s a

szofista vitairodalom magaslataira emelkedő jelenete a kicsiny Mélos szigetét körülzáró athéniak és az

erőszaknak nem engedő mélosiak párbeszéde, amely a nagyhatalmak és a kis államok örök és – a kicsikre nézve

többnyire végzetes – konfliktusának legszemléletesebb összefoglalása az egész ókori irodalomban (vö. 70.

dok.).

Sókratés tanítványa, Xenophón volt az athéni próza legsokoldalúbb alkotója (Kr. e. 430/425-354). Platónnal

vetélkedve megörökítette közös mesterük emlékét (Emlékeim Sókratésról, Sókratés védőbeszéde, A lakoma, A

gazdálkodásról), írt egy utópisztikus fejlődési regényt az első perzsa királyról (Kyros nevelkedése), dicsőítő

iratot a spártai királyról (Agésilaos), visszaemlékezést a tízezer görög zsoldos ifjabb Kyrost támogató ázsiai

hadjáratáról, amin ő maga is részt vett (Anabasis), egy dialógust a zsarnokságról (Hie- rón), javaslatot az athéni

államháztartás reformjáról (A bevételekről), közzétett katonai és vadászati szakmunkákat, Spárta erősen

idealizált leírását (A lakedaimóniak állama, vö. 84. dok.), és hét könyvben folytatta Thukydidés megszakadt

történeti munkáját (Hellénika, vö. 73., 74., 80., 82. dok.). Xenophón életének két meghatározó élménye volt: az

egyik találkozása Sókratésszal, a másik pedig részvétele az ifjabb Kyros hadjáratában Artaxerxés perzsa király

ellen (Kr. e. 401-399). Ez utóbbi időszak emléke az egyes szám harmadik személyben írt Anabasis, amely ebben

a formában gátlástalanul dicsőíthette egy bizonyos athéni Xenophón hőstetteit. Hogy irodalmi misztifikációja

sikeresebb legyen, a Hellénikában úgy idézi az Anabasist, mint syrakusai Themistogenés munkáját (III 2). A

Hellénika nem olyan lazán kapcsolódik Thukydidés művéhez, mint az a Héro- dotoséhoz, hanem annyira

szorosan, hogy közvetlenül a Peloponnésosi háború utolsó mondatát folytatja. Így alakult ki a görög történetírás

egyik legkülönösebb könyvkezdete: „Néhány nappal később Thymocharés pár hajójával elhagyta Athént, és a

lakedai- móniak, valamint az athéniak között tüstént kirobbant a tengeri ütközet, amelyben az Agésandridas

vezette lakedaimóniak győztek" (I 1.) Néhány nappal később? Miféle előzményekre utalhat egy könyv első

mondata? A kynos-sémai csatára, amellyel Thukydidés VIII. könyve megszakad. A xenophóni mű hét könyve

Kr. e. 410-től 362-ig, a mantineiai csatáig és Epameinóndas haláláig követi az eseményeket. A munka három

részre oszlik. Az első két könyv a peloponnésosi háború utolsó éveit és a harminc zsarnok uralmát tárgyalja,

olykor igen részletgazdagon és nagy drámai erővel. A második rész (III 1-V 1) a spártaiak perzsaellenes harcait

és az azokkal egy időben Hellasban történt eseményeket ismerteti Kr. e. 401-től 386-ig. A harmadik rész Spárta

hegemóniájának csúcspontját, Spárta bukását, majd Thébai felemelkedését és bukását mutatja be Kr. e. 362-ig, a

mantineiai csatáig. A Hellénika az események okainak feltárásában nem mélyed el annyira, mint Thukydidés, és

gyakoriak benne az emlékiratra emlékeztető részek. A csataleírások ugyanakkor sokkal részletesebbek, ami arra

vezethető vissza, hogy Xenophón mint hivatásos katona jobban érdeklődött a stratégiai és taktikai kérdések

iránt. A mű záró mondata legalább olyan különös, mint amilyen a kezdete volt: „Feljegyzéseim érjenek véget

ezen a ponton. Ami ezek után történt, azzal talán más fog foglalkozni” (VII 5. 27.) A Hellénikával megszakadt a

három nagy történetíró által alkotott történelmi folyam. A chiosi Theopompos által írt folytatás (Philippos

története) elveszett, mások pedig nem vették fel a fonalat. Egy papirusztöredéken fennmaradt az úgynevezett

oxyrhynchosi Hellénika több nagy töredéke. E mű bizonyosan Thukydi- dést folytatta, de Xenophónnál

lényegesen tehetségesebb szerzőjét nem ismerjük.

Az ókor egyik legnagyobb történetírója, Polybios (Kr. e. 200 k. – 120 k.) hatalmas, Historiai (Korunk története)

című világtörténetében Róma felemelkedését és a pun háborúk történetét ábrázolta. Polybios közelről ismerte az

általa ábrázolt események nagy részét, hiszen az achai szövetség egyik vezető politikusának, Lykortasnak

fiaként látta meg a napvilágot Megalopolisban, majd először egyiptomi követként (Kr. e. 181/180), később

pedig lovassági parancsnokként (Kr. e. 169) szolgálta az achai szövetséget. Kr. e. 168-ban, a katasztrofális

pydnai vereséget követően a győztes L. Aemilius Paulus Poly- biost ezredmagával túszként Rómába deportálta,

ahol az barátságba került Aemilius Paulus fiával, az ifjabb P. Cornelius Scipio fogadott fiával, P. Cornelius

Scipio Aemilia- nusszal, Karthágó későbbi legyőzőjével, akit hadjáratain is elkísért, többek között Karthágó

ostromakor (Kr. e. 149-146). Feltehetőleg Numantia bevételénél (Kr. e. 133) is jelen volt, és végigjárta az utat,

amelyen Hannibál átkelt az Alpokon. Polybios 40 kötetes művéből csak az első 5 maradt fenn teljes

terjedelmében, a többi csak kivonatos formában. A szerző az első könyvben teszi fel munkája programját

meghatározó kérdését (I 1, 5): „Milyen módon és milyen államrend birtokában szerezték meg a rómaiak nem

egészen ötvenhárom év alatt (Kr. e. 220-168) szinte az egész lakott világ birtokát?” Polybios szerint a hannibáli

háború előtt az egyes népek története területileg és eseményeiket tekintve is külön haladt, de attól kezdve egy

cél, a római birodalom megteremtése felé futott. Róma hatalmas sikereit kevert államberendezkedésének (mikté

politeia) köszönhette, amely egyesítette magában a monarchia, az arisztokrácia és a demokrácia pozitív elemeit.



Polybios műve a rómaiak és punok korai szerződéseitől, de részletesebben csak Kr. e. 264-től 145/144-ig követi

a Földközi-tenger medencéjének eseményeit. Az I-II. könyv Kr. e. 264-220, a III. könyv Kr. e. 220-216

(Cannae), a IV-V. könyv párhuzamosan lezajlott keleti és görög események történetét tekinti át. A VI. könyv az

államformák elméletét vizsgálja, a VII. könyvtől a XXXIX.-ig annalisztikus formában tárgyalja a történteket, a

XL. könyv részletes indexet tartalmazott. A XII. könyv Ti- maios és más történetírók bírálatával, a XXXIV.

könyv pedig a földkerekség rövid földrajzi leírásával foglalkozik. Polybios műve az egyetlen nagyobb

terjedelemben ránk maradt hellénisztikus történeti munka, amelynek felmérhetetlen hatása volt a görög és római

történetírókra (Diodóros, Livius, Appianos), valamint a történetfilozófiára (vö. 47., 110., 112., 119., 121., 122.,

123. dok.).

A római kori görög történetírás hatalmas munkákat hozott létre, de ezek között voltak olyan kompilációk

(vagyis összemásolt írások) is, mint a szicíliai Diodórosé, aki 40 kötetében a világ történetét hordta össze a

kezdetektől Kr. e. 54-ig. A nem sok eredeti gondolatot felmutató munka I-V. és XI-XX. könyve maradt fenn

(vö. 4., 34., 50., 57.,

1. 100., 124. dok.). Az amaseiai Strabón (Kr. e. 63 – Kr. u. 19) történeti munkája Poly- biost folytatta, de sajnos

elveszett. Ennek kiegészítéséül hozta létre 17 kötetes Geógra- phikáját, amely az egész akkor ismert világ

tudományos igényű földrajzi leírását adta (vö. 139., 160. dok.). Jelentős forrás a halikarnassosi Dionysios

által írt Róma története fennmaradt tíz könyve, amely Róma történetének kezdeteit beszéli el. A Kr. e. 1. –

Kr. u. 1. század fordulóján élt szerzőt az különbözteti meg a legtöbb görög írótól, hogy jól tudott latinul, és

forrásait eredetiben olvasta (vö. 7., 14., 15. dok.). Flavius Iosephus (37100) zsidó volt, nem görög, de

szemtanúként görögül írta meg – hogy a görögök és rómaiak is megértsék – Vespasianus zsidó háborúját,

amelyben ő az ellenkező oldalon harcolt, majd a zsidók történetét és az Apión elleni vitairatot, amely a

korabeli antiszemitizmus vádjait utasítja vissza pontról pontra. Megírta saját önéletrajzát is, így életéről igen

sokat tudunk (vö. 170. dok.).

A görög történelem forrásai között előkelő helyen szerepelnek a római császárkorban élt khairóneiai Plutarchos

(Kr. u. 50 k. – 120 k.) Párhuzamos életrajzai, amelyekben a szerző egy-egy görög hőst egy hasonló

tulajdonságokkal rendelkező rómaival hasonlít össze. Plutarchos családja rendkívül művelt volt, ő maga

Athénban és Alexandriában tanult, és két ízben járt Itáliában és Rómában, ahol görög nyelvű előadásokat tartott.

Élete nagy részét azonban szülővárosában töltötte, ahol archón is volt. Delphoiban Hadrianus uralkodásának

idején több éven át papi tisztséget viselt, és e hivatala során emelte azt a Hadrianus-szobrot, amelynek feliratáról

kiderült, hogy római polgárjoggal is rendelkezett, és teljes neve Mestrios Plutarchos (Mestrius Plutarchus) volt.

Személyes ismeretségbe került Traianus és Hadrianus császárokkal is. Párhuzamos életrajzain kívül további 78

hosszabb-rövidebb írása maradt ránk. Plutarchost hatalmas műveltsége és filozófiai felkészültsége megbízható

forrássá teszi, az általa választott műfajok (életrajz, illetve filozófiai írások) miatt azonban néha nehézkes

adatainak történeti értékelése. 22 párhuzamos és négy pár nélküli életrajzában ugyanis nem kronológiai rendben

halad, így olykor igen körülményes egy-egy esemény időpontját meghatározni. A politikai fordulatok

bemutatásánál amúgy is fontosabbnak tartja hősei jellemének ábrázolását, így fordulhat elő, hogy egy politikus

hétköznapi szokásairól többet tudhatunk meg, mint az általa vezetett hadjáratokról. Életrajzai azonban rendkívül

olvasmányosak, így nagyobb hatást gyakoroltak a világirodalomra, mint a többi görög történetíró együttvéve.

Az egyes életrajzok szerkezete mindig azonos:

1. családi háttér,

2. neveltetés,

3. politikai fellépés,

4. az életpálya csúcspontjai,

5. sorsfordulatok.

Több esetben fennmaradtak azok az összehasonlító elemzések is, amelyeket Plutar- chos egy-egy életrajzpár

után iktatott be: miben hasonlítottak és miben különböztek hősei, és ki miben bizonyult jobbnak vagy

rosszabbnak. Többek között az alábbi életrajzok maradtak fenn Plutarchostól: Théseus, Romulus, Lykurgos,

Solón, Themistoklés, Perik- lés, Nagy Sándor, Iulius Caesar, Sulla, Pompeius, Marius, Cicero, Tiberius és Caius

Grac- chus, Antonius, Brutus (vö. 13., 16., 17., 22., 55., 79., 82., 95., 131., 135., 140., 179. dok.).

A földrajzírók, amikor ismereteiket meghaladó dolgokról esik szó, térképeik szélére ilyenféle megjegyzéseket

írnak: „Ezen túl nincs más, csak víztelen sivatag, vadállatok tanyája”, vagy „agyagos föld”, vagy „szkíta



jégmező”, vagy „jégpáncéllal borított tenger”. Párhuzamos életrajzok című művem írása közben én is így

jutottam el addig az időpontig, ameddig a valószínű és a tényeken alapuló történetírás eljuthat. A régebbi

időkről nyugodtan kijelenthetném én is, hogy ami rajtuk túl van, a csodáknak és a tragédiaírók regéinek

világához tartozik, ahol semmi sem biztos, és semmi nem bizonyítható be... Bárcsak kihámozhatnám a meséből

azt, ami ésszerű benne, hogy a történeti valóság képét megragadhassam. De amikor a történelem makacsul

ellenáll a hihetőségnek, és semmi valószerűt nem nyújt, kérem olvasóimat, fogadják megértő jóakarattal az

őskori mondákat.

(Plutarchos: Théseus 1. M. E.)

Kr. u. 160 k. alkotott Appianos, aki eredetileg 24 kötetes történeti munkáját nem a kronológia, hanem a

birodalom földrajzi egységei szerint rendezte el. Művét sokáig önál- lótlan kompilációnak tartották, de

gazdasági érdeklődése elválasztja őt elődeitől. Szerinte a római hódításnak az szabott határt, hogy elérték azokat

a haszontalan területeket, amelyek megtartása többe került volna, mint az ott állomásoztatott hadseregek

költségei. Összefoglalásának jelentős részei elvesztek, de sértetlenül fennmaradtak a római polgárháborút

tárgyaló részei. Feltűnő, hogy görögös lazasággal „királynak” nevezi a római császárokat, amit latin nyelven író

szerző sohasem mert volna megtenni, olyan gyűlöletessé vált Tarquinius Superbus uralkodása következtében a

király (rex) név (vö. 125., 126., 128., 129., 136., 140., 144., 188. dok.).

Cassius Dio (155 k. – 235 k.) a császárkor legjelentősebb görög történetírója. 80 kötetes Római történetéből

csak a XXXVI-LX. könyvek maradtak fenn (Kr. e. 68 – Kr. u. 47; vö. 135., 137. dok.). Az ókori görög

történetírás utolsó alkotója a Iustinianus udvarában élt Prokópios. Három műve különös ellentmondásban áll

egymással. A háborúkról Iustinianus és hadvezére, Belisarios dicsőséges hadjáratairól és hódításairól, Az

építkezésekről pedig a császár által emelt nagyszerű épületekről számol be. E dicshimnuszok írása közben

szenvedélyes düh feszítette a szerzőt, amely Anekdota, vagyis (ki nem adott) Titkos történet című munkájában

csapódott le. Ebben aztán kíméletlen gúnnyal és megvetéssel ír a nők, különösen pedig a szajha császárné,

Theodóra által irányított uralkodóról és hasonlóképpen ellenszenves hadvezéréről.

1.2. 1.1.2. Rómaiak

A római történetírásra nagyon erősen hatott a görög, olyannyira, hogy Róma legkorábbi történetírói görögök

voltak, és a legelső római (Quintus Fabius Pictor), aki e munkára vállalkozott, görögül írta meg hazája történetét

(Kr. e. 3. sz.). Ugyanebben az időszakban jelent meg a történeti eposz: két szerző is megverselte Róma és a pun

háborúk történetét (Naevius, Ennius). Hivatalos évkönyvek (annales) is léteztek. Ezekben a pontifex maximus

évente felírta a consulok nevét, majd hónapra, napra a jelentősnek ítélt eseményeket. E feljegyzésekből idők

során 80 könyvnyi gyűlt össze. Mindezt azonban bajosan nevezhetnénk történetírásnak. A legelső történetíró,

akinek két könyve is fennmaradt, Sallustius volt.

Sallustius (Kr. e. 86-35) római politikus és történetíró, Caesar híve, akit visszaélései miatt Kr. e. 50-ben kizártak

a senatusból, de Caesar nyomására visszavették. A polgárháborúban pártfogója mellé állt, és Africa proconsuli

felhatalmazású propraetoraként hatalmas vagyont harácsolt össze. Caesar halála után visszavonult a politikától,

és történetírással foglalkozott. Fennmaradt művei – a Catilina összeesküvése és a Iugurtha háborúja – Róma

belső gondjait, konfliktusait az általános erkölcsi hanyatlásra vezetik vissza. A hanyatlás oka szerinte a punoktól

való félelem megszűnte, Róma egyedüli nagyhatalommá válása és a lakosság hirtelen meggazdagodása volt.

Sallustius a régi, romlatlan római erkölcsöket hasonlóképp ábrázolja, mint Thukydidés az athéniakét Periklés

halotti beszédében. A görög történetírás érezhetően hatott művére, mégis határozottan bírálja a görög

történetírókat állítólagos túlzásaik miatt. E pozitív utópiára válaszol Sallustius a római erkölcstelenség negatív

utópiájával. Érdekes, hogy Sulla ázsiai hadjárata, vagyis Rómának az ión görögséggel való közvetlen kapcsolata

és a civilizáció kifinomultságával való megismerkedése milyen elutasítást vált ki a történetíróból, aki maga sem

volt az erkölcs mintaképe, a vagyont és a fényűzést pedig igencsak kedvelte (vö. 127., 135. dok.).

Sallustius kortársa, Iulius Caesar (Kr. e. 100-44) nemcsak politikusnak volt kiemelkedő, hanem történetírónak

is. Két munkája maradt fönn, A gall háború és A polgárháború, amelyekben tetteiről egyes szám harmadik

személyben számol be – így kevésbé tűnt hencegésnek, ha saját tetteit dicsérte. A saját tapasztalatain és napról

napra vezetett feljegyzésein alapuló könyvek kiváló forrást jelentenek, de sohasem szabad szem elől téveszteni

szubjektivitásukat. Egy politikus-hadvezértől nem is várhatjuk el, hogy ellenfeleiről tökéletesen igazságos képet

alkosson (vö. 140. dok.).

Az első nagy, összefoglaló római történeti munka megalkotója, Titus Livius (Kr. e. 59 k. – Kr. u. 17) Augustus

uralmának megszilárdulása idején, Kr. e. 27 k. érkezett Rómába szülővárosából, Pataviumból. 142 könyvben

írta meg történeti munkáját a város alapításától Drusus haláláig (Kr. e. 9). Bár Livius elítélte Caesart és nagyra



becsülte Pompeiust, Augustus jó viszonyban volt vele, s hatalmas történeti műve a princeps rendszerének, a

konszolidációnak akarva-akaratlanul igen jó szolgálatot tett. A mű nagyobbik része elveszett, csak az I-X.

(királyok kora, kora köztársaság) és a XXI-XLV. (Kr. e. 219-től Kr. e. 167-ig) könyvek maradtak fenn (a XLI.

és XLIII. hiányosan), a többi könyv tartalmát csak rövid összefoglalásokból, idézetekből, papirusz- és

kódextöredékekből ismerjük.

I-V. A királyok és a köztársaság kora Kr. e. 390-ig.

VI-XV. Itália meghódítása Kr. e. 265-ig.

XVI-XX. Az első pun háborútól a második pun háború kezdetéig, Kr. e. 219-ig.

XXI-XXX. A második pun háború végéig, Kr. e. 201-ig.

XXXI-XLV. A második makedón háború végéig, Kr. e. 167-ig.

XLVI-LX. Scipio Africanus minor tevékenysége.

LXI-LXXV. Marius.

LXXVI-XC. Sulla haláláig.

XCI-CV. Pompeius és kora.

CVI-CXX. Caesar tettei.

CXXI-CXXXV. Octavianus küzdelmei a pax Romana megteremtéséért.

CXXXVI-CXLII. Augustus kül- és belpolitikája Drusus haláláig, Kr. e. 9-ig.

Livius meglepően józanul nyilatkozik Róma korai történetéről, amit inkább mesének, mint történelemnek tekint,

de rendkívül fontosnak tartja saját kora számára bemutatni az ősi erényeket. Az előszó felvázol egy más íróktól

(pl. Sallustiustól) már ismert hanyatlási koncepciót: a hódítások során Rómába özönlő kincsek rontották meg a

rómaiak erényeit, s ez okozta a romlást és a polgárháborúkat. A közelmúlt és a jelen erkölcsi hanyatlásával

szemben csak a művében bemutatott hősi múlt és a múltbeli hősök felidézése és követése jelent gyógyírt. Ahol a

múlt forrásai alapján csak hiányosan vázolhatta volna föl a történetet, bátran nyúlt a görög történetírók –

másokról elmesélt – motívumaihoz. Erre jó példa a Sextus Tarquiniusról és apjáról szóló elbeszélés, amelynek

forrása a hérodotosi mese Periandrosról. Az elbeszélés tehát nem azt sugallja, hogy mindez megtörtént, hanem

azt, hogy Tarquinius – Periandroshoz hasonlóan – zsarnok volt (vö. 14., 23., 44., 92., 98., 99., 102., 107., 108.,

109., 113., 116., 147. dok.).

Tiberius császár történetírója, Velleius Paterculus Kr. e. 20 körül született. Katonai pályát futott be Tiberius

mellett, szinte minden hadjáratában részt vett, mivel az ő legatusa volt. Barátja és pártfogója, Marcus Vinicius

Kr. u. 30-ban töltötte be a consuli címet, neki ajánlotta művét (A római történelemről), bár valószínűleg már

korábban is dolgozott rajta. Műve igazi világtörténet: a trójai háború végétől saját koráig tart. Legérdekesebb

része talán az első könyvben található történelemfilozófiai összefoglalás: a történelem világuralkodó birodalmak

egymást váltó sorozata (translatio imperii). A gondolatot a különben ismeretlen Aemilius Surától idézi. A

feltűnő újdonság az, hogy a történelemnek iránya, célja van: a Római Birodalom felemelkedése, amely felváltja

az összes eddigi birodalmat. Figyelemre méltók még a Velleius saját korára vonatkozó szövegrészek, illetve a

Tiberiust dicsőítő, gátlástalanul hízelkedő fejezetek (vö. 6., 140., 153., 161. dok.).

A római történetírás vitathatatlanul legnagyobb alakja, az elődei közül csak Thuky- didésszel összevethető

Tacitus (Kr. u. 55 k. – 118 k.) életéről nem tudunk sokat. 77-ben feleségül vette a Britanniát meghódító Iulius

Agricola lányát. 97-ben consul, Traianus idején Asia provincia helytartója. Levelezésük tanúsága szerint barátja

volt a kiváló írónak, ifjabb Pliniusnak. Első művében a Domitianus császár terrorjának áldozatul esett apósa

ideális portréját rajzolta meg. Második, kisebb munkája Germania népeit ismertette. Mindkét írás felhívja a

figyelmet a Római Birodalom erkölcseinek vészes hanyatlására. A Historiae (Korunk története) című történeti

műve, amelyet 103 és 109 között írt, a 69-96 közötti időszakot tárgyalta 14 könyvben, de csak az I-V. könyvek

maradtak fenn (Kr. u. 69-70), míg az Annales (Évkönyvek) Augustus uralkodásától 66-ig követi – nagyon

kritikusan – a principatus történetét. Ezt a művét Tacitus 109 és 120 között írta meg. Szerkezete:

I-VI. Tiberius.



VI-XII. Caligula és Claudius.

XIII-XVI. Nero.

Azt, hogy a remek korrajzban a hallgatag (ezt jelenti a tacitus kifejezés) szerző mennyire tudta érvényesíteni az

első fejezetben megfogalmazott és oly sokszor idézett történetírói alapelvét (sine ira et studio = harag és

részrehajlás nélkül), döntse el az olvasó. Elképzelhető, hogy a „harag és részrehajlás nélkül” nem programadó

kinyilatkoztatás, hanem pusztán annak a jelzése, hogy míg történész elődei előadását a hízelgés vagy a félelem

befolyásolta, hiszen kortársaikról írtak, ő ettől mentes maradhat, minthogy az általa ábrázolt uralkodók már nem

élnek (vö. 158., 161., 165., 167., 171., 176., 178. dok.).

A római történetírás mellett az életrajzok írása is megjelent a Kr. e. 1. században (Cor- nelius Nepos; vö. 106.

dok.). A leghíresebb római életrajzíró (a görög Plutarchos kortársa a Kr. u. 2-3. század fordulóján) Suetonius

volt. Életéről nem sokat tudunk. Apja lovagrendi katonatisztként szolgált, ő maga pedig a császári könyvtárat és

levéltárat vezette, amíg ki nem esett Hadrianus császár kegyeiből. Neves jótevője a kiváló író, ifjabb Plinius

volt, aki leveleiben többször is említi nevét. Suetonius számos könyvet írt császárok és írók életéről (vitae), de

görög szitokszavakról és gyermekjátékokról is. Teljes terjedelmében csak A caesarok élete maradt fenn, amely

Iulius Caesar és az első tizenegy római császár életrajzát tartalmazza (vö. 130., 132., 140., 141., 156., 172. dok.).

A műben kavarognak a színes anekdoták és pletykák, de az is kiderül, hogy Suetonius komoly történeti

kutatásokat végzett. Ezt azért is megtehette, mert rendelkezésére állt a teljes császári könyvtár és levéltár (így

például Augustus levelei, Nero verseinek kéziratai). Suetonius könyve kellemes (és néha kissé botrányos)

olvasmány, amely a későbbi századokban hihetetlenül népszerű lett, és meghatározta, hogyan gondolkozott az

utókor egyik vagy másik uralkodóról. Suetonius a senatus tekintélyét nagyon fontosnak tartotta, ezért alapelve:

az a császár, amelyik tiszteli a senatust, jó uralkodó, amelyik pedig nem, az gonosz (Tiberius, Caligula, Nero,

Domitianus). Az egyes életrajzok, összes anekdotáik ellenére, szigorú rend szerint épülnek fel:

1. származás és név,

2. tettei,

3. élete,

4. halála.

Fennmaradt még két, jóval kevésbé megbízható császáréletrajz-gyűjtemény. A több szerző által jegyzett, 4.

századi Historia Augusta Hadrianustól Numerianusig (117-284) írja meg a császárok botránykrónikáját (vö.

190. dok.). Az egykori pannoniai helytartó (361), Aurelius Victor nevéhez fűződik a Liber de Caesaribus

(Császárok könyve), amelynek legnagyobb erénye hihetetlen tömörsége (vö. 148., 159., 163., 169., 177., 183.,

185., 194., 201. dok.). Van olyan „életrajz”, amelynek a terjedelme a tíz sort sem éri el. Sajnos azonban arra

elegendőnek bizonyult a hely, hogy a szövegben hemzsegjenek a súlyos tárgyi tévedések. Mindenesetre ez az

egyetlen szerző foglalja össze valamennyi császár tetteit Augustustól Theodosius haláláig (395).

Az antik római történetírás egy kiváló, latinul író görög szerző, Ammianus Marcel- linus (332-400) munkájával

búcsúzik tőlünk. Ammianus Nerva császár halálától Va- lens haláláig (98-378) foglalta össze 31 könyvben a

birodalom történetét, de csak munkájának második fele maradt fenn (353-378). Mint Iulianus Apostata barátja,

rendkívül jól értesült az udvari intrikákról, és részletes, bár elfogult portrét vázol föl a korszak császárairól (vö.

200., 202. dok.).

A magyar olvasó Diodóros, Dionysios és Cassius Dio kivételével az összes idézett történetíró munkáihoz teljes

egészében vagy legfontosabb részleteiben magyarul is hozzáférhet.

2. 1.2. IRODALMI MŰVEK

Az irodalmi művek egy része a történelem becses forrásai közé tartozik. A két homérosi eposz, az Ilias és az

Odysseia a Kr. e. 8. század társadalmi és gazdasági viszonyairól szinte egyedülálló forrás, nem véletlenül

nevezzük ezt az időszakot homérosi kornak (vö. 10-13. dok.). Míg az Ilias harcosai a görög hőskor

arisztokratikus értékrendjét képviselik, az Odysseia már a tengerjáró gyarmatosítók és kereskedők kalandos

világába vezet be minket. Ezzel is magyarázható, hogy az Odysseiában sokkal fontosabb szerepet játszanak a

nők (Pénelopé, Nausikaá phaiák királylány, Kirké, Kalypsó, Odysseus dajkája) és a szolgák (Eumaios kondás,

Melantheus kecskepásztor, Iros koldus), mint az Iliasban. Homéros többsoros hasonlatai az állatok és a

természet, Achilleus pajzsának, valamint a phaiákok szigetének leírása pedig a korabeli városok világát mutatja



be. A ho- mérosi eposzok így a teljes korabeli világot elénk tárják. De az alig egy évszázaddal később élt

Hésiodos Munkák és napok című tankölteménye is a Kr. e. 7. század legfontosabb emlékei közé tartozik. A

korai líra alkotásai közül a politikai programját megörökítő Solón versei, Sapphó, Alkaios (vö. 33. dok.),

Archilochos, költeményei, a spártaiakat harcra buzdító Tyrtaios harci dalai és a megarai elit süllyedését

megörökítő Theognis elégiái nyújtanak számunkra plasztikus képet korukról (vö. 21. dok.).

Az irodalmi művek persze gyakran nem létező személyekről írnak kitalált történeteket, amelyeket legfeljebb a

társadalomtörténet aknázhat ki. Kivételt jelentenek Aris- tophanés politikai komédiái, amelyek a Kr. e. 5. század

végének athéni politikai elitjét állítják pellengérre, gyakran név szerint (pl. Kr. e. 424-ben Kleónt A lovagok

című színdarabban). A peloponnésosi háborút női szemmel ábrázolja a Lysistraté (Kr. e. 411), amely komikus

kísérlet a béke helyreállítására. A főhős egy Lysistraté (Sereget oszlató) nevű asszony, aki rábeszéli az athéni,

spártai és boiót feleségeket, hogy addig tagadják meg férjüktől a szerelmet, amíg a férfiak meg nem kötik a

békét. A nők is nehezen tartják magukat a szerelmi sztrájkhoz, de a darab végén mégis elérik céljukat. A

fennmaradt tragédiák – egy kivétellel – a mítoszok világában játszódnak. Aischylos darabja, a Perzsák (Kr. e.

472) a salamisi diadalnak állít emléket, amelynek a szerző is részese volt. A perzsa udvarban játszódik, ahol a

perzsa nők szorongva várják vissza férjüket. Először egy hírnök számol be a katasztrofális vereségről – ez

Aischylos személyes emlékeire épül –, majd megjön az elbizakodott és elbukott Xerxés is, akit még apjának,

Dareios- nak szelleme is felelőssé tesz gőgjéért.

Ugyancsak kivételesek a szónokok, Lysias, Antiphón, Andokidés, Démosthenés, Hypereidés és Isokratés

beszédei, amelyek koruk politikai csetepatéin kívül megőrizték olykor ugyancsak elfogult történelemképüket is

(vö. 80., 81., 89., 90., 91., 94. dok.). Dé- mosthenésnek a makedón király, II. Philippos ellen írott három vagy

négy szónoklata (a 4. Philippika szerzősége vitatott) műfajt teremtett: Cicero Antonius ellen tartott beszédeit is

róluk nevezte el philippikáknak. Démosthenés neve alatt összesen 60 szónoklat, 56 szónoklathoz írt bevezető

beszéd és 6 levél maradt fenn, ezek közül azonban többnek kétséges a szerzősége.

A földrajzi írók, mint a görög Strabón és Pausanias vagy a római Pomponius Mela, nemcsak földrajzi, hanem

néprajzi és egyes helyszínekhez köthető történelmi ismereteket is közvetítenek számunkra (vö. 4., 5., 26., 28.,

39., 139., 160. dok.). A filozófusok művei közül Platón államelméleti munkái (Az állam, Törvények) és

Aristotelés politológiai bevezetése (Politika) a legfontosabbak (vö. 96., 97. dok.). Ez utóbbiban fejti ki a szerző

az államformák nagy hatású tipológiáját, amely szerint háromféle vezetés képzelhető el egy államban, és mind a

háromnak van egy helyes és egy eltorzult változata. A három pozitív változat keveredéséből jön létre a mikté

politeia, kevert államforma, amelyet a filozófus ideálisnak tart.

2.1. táblázat -

Vezetők Államforma

száma helyes eltorzult

Egy basileia tyrannis

Kevés arisztokrácia oligarchia

Sok politeia demokrácia

A római irodalom legkorábbi fennmaradt szövegei – Naevius és Ennius eposztöredékeit leszámítva – a római

komédia legjelentősebb szerzőinek, Plautusnak (Kr. e. 3. sz.) és Terentiusnak (Kr. e. 2. sz.) a vígjátékai. Plautus

tipikus jellemeket állított darabjai középpontjába: zsugori vénembert, hetvenkedő katonát és furfangos

szolgákat. A humoros cselekményt vaskos tréfák fűszerezték, így az egyszerű emberek körében is nagy sikert

arattak Plautus darabjai. A későbbi Terentius műveltebb volt, és színdarabjait sokkal igényesebben dolgozta ki.

Ez azonban már nem kellett a bárdolatlan római közönségnek. Nem csoda, hogy a szerző arról panaszkodik,

hogy Anyós című komédiáját otthagyták a nézők, mert kíváncsibbak voltak a piaci kötéltáncosokra.

A szónokok közül Cicero hatalmas életműve a késő köztársaság eseményeinek valóságos kézikönyve (vö. 143.

dok.). Ezek értékelésekor mindig figyelembe kell vennünk, hogy éppúgy, mint Démosthenés vagy Isokratés,

maga is politikus volt, így ellenfeleiről gyakran némi túlzással nyilatkozik (vö. 135., 143. dok.). A császárkori

szónokok, például az ifjabb Plinius, az uralkodókhoz írott dicsőítő beszédeikkel (gör. panégyrikos, lat.

panegyricus) tűntek ki. Fontos volt a kötetben kiadott levelek műfaja is, amely a hétköznapi gondokon és



örömökön kívül betekintést nyújt a kor politikai boszorkánykonyhájába is (Marcus és Quintus Tullius Cicero,

ifj. Plinius, Seneca; vö. 134., 138.,

1. 180., 181. dok.). Sidonius Apollinaris galliai püspök levelezése II. Theodorich nyugati gót király (ur. 453-

466) udvarát mutatja be. A filozófusok művei közül kiemelkednek Cicero államelméleti (Az állam,

Törvények) és Seneca, valamint Marcus Aurelius etikai munkái (vö. 61. dok.). A Vezúv kitörésekor, Kr. u.

79-ben elhunyt idősebb Plinius hatalmas enciklopedikus vállalkozása, Naturalis historia (A természet

története) a földrajzon keresztül a vallás-, technika- és művészettörténetig szinte valamennyi korabeli

tudományos ismeret tárházát nyújtja (vö. 157. dok.). Időről időre a történelmi eposszal is megpróbálkoztak a

római szerzők (Silius Italicus a pun háborúkról, Lucanus a pharsalosi csatáról [vö. 140. dok.], Claudius

Claudianus a gót háborúról). A késő császárkor jellegzetes, bár meglehetősen elfogult forrásanyagát adják az

ókeresztény egyházatyák művei. Eusebios nagy Egyháztörténetén kívül apologetikus Constantinus-életrajzot

is írt (vö. 198. dok.), Lactantius pedig A keresztényüldözők halála címmel Diocletianus tetrarchiájának

kritikáját adja (vö. 196-197. dok.).

3. 1.3. FELIRATOK

A feliratállítás szokása a görög és római világban a Földközi-tenger szinte egész medencéjében az írásbeliséggel

együtt jelent meg a Kr. e. 8-6. században. A három legkorábbi görög felirat lelőhelye és keletkezésének

színhelye önmagában is árulkodik róla, milyen robbanásszerűen tejedt el az új vívmány: az első ismert görög

felirat az itáliai Gabiiból került elő (Kr. e. 770 k.), a másik kettő Athénból és az itáliai Cumaeból (Kr. e. 750 k.;

vö. 18. dok.). A feliratállításra utal a felirattan tudományának, az epigraphikának a neve, hiszen a graphó ’írok’

kifejezést a valamire’ jelentésű epi praepositióval látták el. A legkorábbi időktől kezdve alkalmazott feliratos,

többnyire sírversek emlékét őrzi az epig- ramma versformájának neve.

A görög és latin nyelvű feliratok az ókortörténet, a nyelvtudomány, a filológia számára jelentenek

felbecsülhetetlen forrást, de tömeges feltárásuk egészen új tudományszakok kialakulását is lehetővé tette. A

hatalmas, ismertté vált névanyag nem pusztán a névadási szokásokat és azok társadalmi beágyazottságát tette

kutathatóvá, hanem a római birodalom egészén átívelő karrierek rekonstruálását is. A feliratokon és egyéb

forrásokban szereplő nevek és személyek azonosításával foglalkozik a prosopographia tudománya, amely

vaskos kötetekben tette és teszi közzé a görög világ és a Római Birodalom teljes névanyagát. Csak hogy e

munka méretét érzékeltessem, a római császárkor első három évszázadából mintegy 15 000 (Prosopographia

Imperii Romani), a kevésbé kutatott közép-bizánci korból (Kr. u. 641-1025) pedig jó 20 000 személyt sikerült

azonosítani (Prosopographie der mittelbyzantischen Zeit). Az újabb leletek iránti felfokozott érdeklődés annak

köszönhető, hogy míg az ismert antik irodalmi és történeti művek száma ma már nem gyarapodik, a rendszeres

ásatások során feltárt feliratok mennyisége évről évre nő.

Ha belegondolunk, milyen jelentős feliratokat ismertünk meg, és ezek milyen mértékben gyarapították

ismereteinket, vagy rajzolták át alapvetően korábbi történelemképünket, nem véletlen ez az érdeklődés.

Augustus császár politikai végrendeletét, a Res gestae divi Augustit egy hatalmas ankarai templomfelirat őrizte

meg számunkra (vö. 156. dok.). A drakóni emberölési törvény kivételesen modern jogi szemlélete

megkérdőjelezte a „drákói szigor” legendáját (vö. 28. dok.). Előkerült több gyarmatváros alapító felirata, így

jobban értjük a görög gyarmatosítás okait és technikáit. Az Újszövetségből ismert Pontius Pilatus alakjának

történetiségét Jézus Krisztuséval együtt az elmúlt öt évtizedben többen megkérdőjelezték. Ma már Pilatus

caesareai felirata igazolja e feltevések tarthatatlanságát. Egy spártai felirat a vagyoni egyenlőség mítoszát

rombolja le (vö. 63. dok.). Az athéni cserépszavazás intézményének nem is sejtett új dimenzióit (pl.

manipulálhatóságát) tárja fel a több mint 10 000 ismertté vált athéni ostrakon. Akár a legjelentéktelenebbnek

tűnő sírfelirat vagy szavazási cserép is, ha tömegesen kerül elő, értékes forrássá válhat. De nem ez a cél, hanem

az, hogy megvizsgáljuk, mire volt jó egy felirat annak a közösségnek a számára, amely állította. Vagyis mire

volt jó egy felirat akkor és ott, amikor még nem történelmi forrásértéke miatt becsülték? A kérdés tehát arra

vonatkozik: miért állítottak egyáltalán feliratokat a görögök és a rómaiak?

A legkorábbi görög feliratok, bármilyen meglepő, többnyire versben íródtak, és valakinek a dicsőségét vagy

emlékét örökítették meg. A görögök nem valamilyen praktikus, például gazdasági okokból vették át a föníciai

betűírást, hanem azért, mert kereskedelmi útjaik során megismerkedtek vele, és megtetszett nekik. Vagyis az

újonnan átvett betűírás kereste a funkcióját, és eleinte abban találta meg, hogy fenntartsa olyan személyek

emlékét, akik nevét soha, senki se fűzte volna homérosi eposzokba, de akik megengedhették maguknak, hogy

egy márványtábla biztosítson számukra törékeny örökkévalóságot. Az egyik első görög feliratot egy athéni

vázára karcolták, és tulajdonosával együtt temették el. A verses feliratról megtudjuk, hogy az illető egy tréfás

táncverseny győztese volt (vö. 18. dok.). Bármily különös is, ez az út vezet el a háromszáz spártai harcos



emlékét megőrző világhírű sírfelirathoz (amely azonban nem kövön, hanem Hérodotos művében maradt fenn

napjainkig, VII 228). A család és a poliskö- zösség tagjainak emléket állító monumentális kőfeliratok mellett

viszonylag későn, a Kr. e. 7/6. század fordulóján jutottak el először a görögök oda, hogy törvényeiket is

monumentális kőfeliraton tegyék közzé. A görög ugyanis ekkoriban még alapvetően orális társadalom volt. A

viszonylag kis közösségek tagjai szóban állapodtak meg a követendő szabályokról, és ezek mennyisége még

nem haladta meg azt a mértéket, amit fejben lehetett tartani. Amikor Kr. e. 650 körül a kis kelet-krétai

Drérosban ákombákom betűkkel fölvésték az első ma is ismert, mindössze ötsoros törvényfeliratot, korántsem

magától értetődő dolgot tettek. A felirat azt szabályozta, hogy a várost vezető tisztségviselőt, a kos- most

szolgálati idejének lejártával tíz évig nem volt szabad újra kosmosszá választani (vö. 25. dok.). A feliratot a

városka agoráján lévő ciszternába hullva találták meg. A ciszterna azonban csak a hellénisztikus korban

keletkezett. A feliratot eredetileg az Apollón- templom talapzatára vésték föl, nagyjából szemmagasságban,

vagyis az agorán, ahol a népgyűlést is tartották, mindenki láthatta e fontos törvényt. Az agora nemcsak piactér

volt, hanem hozzá csatlakozott a polis egyik jelentős szentélykörzete is. A felirat így egyenesen Apollón

védelme alá helyezte a polis törvényét a szakrális és a profán/politikai tér határvonalán. A felirat így többet

jelentett, mint pusztán vett szövege. Ezért is kell a feliratokat a felirathordozóval és, ha lehet, az eredeti

elhelyezésüket szolgáló épülettel együtt tanulmányozni.

■ A föníciai és a görög betűírás

Még nagyszerűbb példát találunk erre a közép-krétai Gortynben (vö. 59. dok.). A görög világ leghosszabb

ismert feliratos törvényszövegét egy római odeon félkör alakú falára vésve találták meg. A felirat azonban jóval

korábbi, mint maga az odeon. Ez úgy lehetséges, hogy a színházat egy korábbi, Kr. e. 450 körül keletkezett, kör

alakú épület maradványaira építették rá. E korábbi, 33,3 méter átmérőjű épület a gortyni népgyűlés üléshelyéül

szolgált. A fal belső felületére vésték fel a város legfontosabb törvényeit. A felirat 9 méter hosszú, másfél méter

magas, és mintegy hatszáz sorból áll. Amikor a gortyniak össz- hívták a népgyűlést, e kör alakú téren

gyülekeztek, és körülvette őket a város valamennyi törvénye. A törvényhozó és a törvények betartását

kontrolláló testület tehát a város törvényeinek gyújtópontjában, a polis szimbolikus politikai központjában

tartotta gyűléseit. A feliratnak tehát nemcsak az volt a funkciója, hogy bárki ellenőrizhesse, a népgyűlés

törvényesen jár-e el, hanem az is, hogy a polispolgárok közösségét egy az állam törvényei által körülölelt téren

lehessen összehívni.



A törvények és nemzetközi szerződések írásban rögzítése, valamint feliratokon történő közzététele különösen a

demokratikus Athénra jellemző Kr. e. 462-t, az ephialtési reformot követően. Oligarchiák, mint Korinthos vagy

Spárta, nem vagy csak ritkán készítettek ilyen feliratokat. Spártában a politikai jogokkal rendelkező réteg

(homoiosok) igen szűk volt, és gyakorlatilag együtt élt, étkezett és aludt, így minden fontos döntésről szóban

értesítették őket. Nemzetközi szerződéseket ugyan írásban rögzítettek, az aitó- lokkal kötött elő is került.

Thukydidés (V 18. 10.) írja, hogy a Kr. e. 421-es, Athénnal kötött békét tartalmazó kőtáblát fel kellett állítani

mindkét államban, de Lakedaimón- ban nem Spárta központjában (vagyis az Athéné Chalkioikos szentélyben),

hanem Amyklaiban (vö. 76. dok.). A fontos szerződéseket magánszemélyek másolatban őrizték otthon, vagyis

nem volt hivatalos irattár (Plutarchos: Lysandros. 30. 3). Amikor Agésila- osnak szüksége volt egy szerződés

szövegére, Lysandros házába ment, hogy elkérje tőle. A spártai törvényeket Plutarchos szerint tilos volt írásban

rögzíteni, hanem a gyerekeknek fejből meg kellett tanulniuk őket, amiket aztán kórusban énekeltek el

(Lykurgos. 13). Ugyanígy dalba foglalták és énekelték a krétai és dél-itáliai törvényeket is.

A hírek megszerzése és az információcsere kulcsszerepet játszott a társadalmi státus és a hatalom

megszerzésében. Kis attikai démosok (falvak) is közzétették egyes határozataikat feliraton, hogy „örök időkre

érvényesek legyenek” a szabályok, amiket például Cholargos démos a Thesmophoria ünnep lebonyolítására

hozott. Aixóné Kr. e. 326/325-ben két chorégos, vagyis karvezető kitüntetését állította fel a színházban, hogy

ezzel hívja fel későbbi potenciális chorégosok figyelmét, érdemes kitenniük magukért, mert a démos hálás lesz

érte (IG II2 1184). A kis-ázsiai Erythrai Kr. e. 334/332 körül Phanésnak, Mnésitheos fiának mondott köszönetet

azért, mert kamat nélkül pénzt kölcsönzött városának, hogy annak segítségével lefizessék a perzsa helyőrséget,

és azok elhagyják a várost, valamint azért, hogy az Akropolis védőfalait lebontsák, és így ne lehessen odaültetni

más megszálló csapatokat. Ezért 50 philipposi aranyat kapott Pha- nés, és ezt ki kellett hirdetni a Dionysiákon.

Továbbá nyilvános étkezési jogot kapott a prytaneionban, a határozatot pedig két példányban fel kellett írni, és

egyet az Athéna- ionban, egyet pedig a Hérakleionban kellett felállítani (Inschriften von Erythrai und

Klazomenai. Bonn, 1972, 21. 21-24. sor), „hogy mindenki lássa, hogy a nép ki tudja mutatni méltó háláját a

számára nyújtott jótétekért”. Ez esetben tehát a felirat nem any- nyira Phanés vagy a város hétköznapi polgárai

számára készült, hanem okulásul a tehetőseknek: ha ők is hajlandók lesznek áldozni hazájukért, ők is hasonló

elismerésben fognak részesülni.

Van olyan információ, amit nem egyes feliratokból, hanem azok tömegéből, statisztikai kiértékeléséből

nyerhetünk. Míg az a megállapítás helyesnek bizonyult, hogy egy polisban a demokrácia bevezetése kedvez a

feliratállítási gyakorlatnak, azt várnánk, hogy a hellénisztikus monarchiák éppen ellenkezőleg hatnak. Csakhogy

ez nem teljesen így volt. A birodalmak kialakulása a városi önkormányzatok belő demokratizmusára gyakran

élénkítőleg hatott. A világpolitikailag fontos döntéseket ugyan a várostól távol levő központokban hozták, az

egyes polgárok számára érzékelhetőbb ügyekben azonban az egyre aktívabb népgyűlés vagy tanács szavazott. A

kis-ázsiai görög polisok városi dekrétumainak (tehát népgyűlési és tanácsi határozatainak) száma a Kr. e. 5-4.

századi gyakorlathoz képest Nagy Sándor uralomra jutása után jelentősen megnőtt (vö. 2.4.4.1.). A feliratok

száma gyakorlatilag megötszöröződött. Ennek az adatnak az értékelése megváltoztatja a hellénisztikus kor

városairól alkotott korábbi képet.

A görög és a római kultúra nagymértékben feliratos kultúra volt, amelynek emlékét több mint 500 000 görög és

latin feliratos kőemlék őrzi, s ezeknek a száma évenként legalább ezer görög és legalább ugyanannyi latin

felirattal gyarapodik. A túlnyomórészt kő- és bronzfeliratokat tartalmazó hatalmas gyűjtemény, a több mint száz

éve monumentális kötetekben megjelenő Corpus Inscriptionum Latinarum mintegy 140 000 feliratot tartalmaz, a

heidelbergi számítógépes feliratos adatbank ezt részben kiegészítőleg mintegy 40 000 tételt. Mégis félrevezető,

ha azt hisszük, az ókori ember csupán vagy legfőképp a kő- és bronzfeliratok alapján tájékozódott. Gyakrabban

olvastak papiruszokat, viaszostáblákat vagy éppen fehérre festett fatáblára pingált hirdetményeket (vö. 1.4.).

Pompeiiből 975 kőfelirat került elő (CIL X. + Supplementum), de a graffitik, dipintik (bekarcolt és festett

feliratok) száma több mint 10 000 (CIL IV., Eck 1999, 57.). A házak vakolatára festett feliratok jórészt az

önkormányzati választások (városi magistratusok) politikai reklámját és a cirkuszi játékok hirdetményeit

tartalmazták. A választások vagy a meghirdetett játékok elmúltával e feliratok természetesen elvesztették

minden információértéküket, és átfestették őket – míg csak a várost el nem nyelte a Vezúv hamuja. Voltak

természetesen erotikus tartalmú, többek között nyilvános házakat hirdető feliratok is. Ami viszont még

Pompeiiből sem maradt fenn, az a tabulae dealbatae, a fehérre festett fatáblák, amelyeken a hivatalos

hirdetményeket tették azonnal közzé. Augustus elrendelte, hogy az új törvényeket és rendeleteket fehérre festett

fatáblákon azonnal közzé kell tenni a senatorok számára (Cassius Dio LV 4. 1). A Lex repetunda- rum szerint a

praetor peregrinusnak 450 lovag nevét kellett közzétennie in tabula in albo, feltüntetve atyjuk nevét, tribusukat

és cognomenüket. A Lex Irnitana előírása szerint (85. szakasz) a városi magistratusoknak in albo kell

közzétenniük a provincia helytartójának rendeleteit, valamint az az évi esküdtek névsorát. A Lex Irnitana 1981-

ben került elő Spanyolországban, Sevilla tartományban. A tíz hatalmas (57/58 x 90/91 cm) bronztábla a Flavius-



kor municipális (városi önkormányzati) törvényeit tartalmazta mintegy 1500 sor terjedelemben. Az épület falát,

amelyben felállították, 9 méter hosz- szan borította be a törvény. A törvények szövegét nyilvánvalóan

papiruszon vagy fatáblákra írva továbbították a provinciákba, ahol vagy kőre, vagy kőben szegény, de fémben

gazdag vidékeken (mint Hispania) bronzba vésve, esetleg fehérre festett (görögül leukóma, latinul album, tabula

dealbata) fatáblákra festve tették közzé. Josephus Flavius szerint (A zsidók története. XIX 291) a Rómából

érkező rendeleteket a helytartónak vagy a városi hatóságoknak 30 napon át nyilvános helyen hozzáférhetővé

kellett tenniük. Ezt feltehetőleg fehérre festett fatáblákon tették meg. A fatáblákon tehát politikai,

adminisztratív, jogi és sporteseményekre vonatkozó szövegeket tettek gyorsan és olcsón közzé. A már elavult

hirdetményeket egyszerűen fehérrel átfestették, és a táblát újra felhasználták.

Milyen arányban őrizték meg a kőfeliratok a fontos dokumentumokat? Erről Egyiptom esetében lehet némi

fogalmunk. Augustus korától a Kr. u. 4. századig hatvannál több edictumot ismerünk, amelyeket a provincia

praefectusai tettek közzé. Ezek közül mindössze négy maradt fönn kövön, az összes többi papiruszon. A ma

csak papiruszról ismert szövegeket annak idején feltehetőleg nem kövön, hanem fatáblákon tárták a

nyilvánosság elé.

A fentiek alapján jól látható, hogy az antik világban hogyan alakult át az alapvetően verbális kommunikáció

legalább részben írásossá. A mindennapi embert hatalmas tömegű felirat vette körül, amit nyilván csak az tudott

értelmezni, aki tudott olvasni (ehhez írni még nem feltétlenül kellett). A tízezernyi athéni szavazócserép

mindenesetre kiváló áttekintést ad a Kr. e. 5. század polgárainak írástudásáról (és annak korlátairól). A

kőfeliratok többnyire reprezentatív funkciót töltöttek be. Arányuk a romlékony anyagra írt szövegekhez képest,

mint ahogy Pompeii példáján láttuk, a 10 százalékot sem érte el. Ha az ókor feliratos kultúrájáról beszélünk, ezt

is feltétlenül figyelembe kell vennünk. Így biztosabb választ adhatunk arra a kérdésre, mire is jó egy felirat. E

válasz azonban árnyalt kell hogy legyen, attól függően, hogy ki, mikor, hol és milyen anyagra írta föl, és

természetesen attól is, hogy mit tartalmazott, bár, mint láttuk, végső soron a tartalom és a megcélzott

olvasóközönség volt az, ami a felírás helyét, időpontját és a felirathordozó anyagát meghatározta. Egy biztos, a

feliratok keletkezésük idején alapvetően más célt szolgáltak, mint amire ma használjuk őket.

4. 1.4. PAPIRUSZOK

A papyrológia mint tudomány alig múlt százéves. Neve a görög papyros szóból ered, és arra utal, hogy e

tudomány elsősorban papiruszokon fennmaradt írásos emlékek kiadásával, filológiai, történeti, irodalmi és

jogtörténeti elemzésével foglalkozik. A papy- rológia elnevezés bizonyos szempontból megtévesztő, mivel e

tudomány nem foglalja magában minden papiruszon fennmaradt írásos emlék vizsgálatát, s ugyanakkor

nemcsak papiruszokon megőrzött írásokkal foglalkozik.

A papyrológia elsősorban Egyiptom görög-római korszakának (Kr. e. 332 – Kr. u. 641) papiruszon fennmaradt

emlékeivel foglalkozik. A kő- és fémfeliratok az epigraphika (felirattan) körébe tartoznak, de az Egyiptomból

származó ostrakonok (cserépedények töredékeire írt feliratok, például Sappho 2. töredéke), az adott időhatárok

között keletkezett pergamenek töredékei (pl. az 5. századi miniatűr görög nyelvű Mani-kódex), fatáblák (pl.

múmiatáblák, amelyek a halott nevét tartalmazták), viaszostáblák (tabula cerata, például iskolai viaszostáblák),

vászontekercsek (liber linteus) kiadását hagyományosan a papyrológusok végzik.

A mindennapi élet rövid feljegyzéseit és a fontosabb fogalmazványok piszkoza- tait viaszostáblákra vetették,

mivel ezek viaszrétegét a stílus laposabbik végével el lehetett simítani, és újabb feljegyzéseket lehetett a

lesimított viaszfelületre írni. Ilyen táblák azonban csak ritkán kerülnek elő, és ha mégis, viaszrétegük vagy

megsemmisült, vagy csak a legutolsó feljegyzés emlékét őrzi. Az eredeti feliratot megőrzött viasztáblák száma

is növekszik, gondoljunk csak a daciai vagy pompeii viaszostáblákra (Caecilius Iucundus archívuma, CIL IV.

Suppl. 1.) vagy a Sulpiciusok 127 táblából álló gazdasági archívumára. Egyedül a britanniai Vin- dolandából

mintegy ezer viaszostáblát ismerünk.

A papyrológia csak görög és latin nyelvű dokumentumokkal foglalkozik. Az egyiptomi (hieroglif, hieratikus,

démotikus és kopt) papiruszokat az egyiptológusok gondozzák, noha a démotikus (Kr. e. 7. sz. – Kr. u. 5. sz.) és

kopt (Kr. u. 3. sz. – 11. sz.). dokumentumok számos esetben gazdagítják a görögök és egyiptomiak

együttéléséről származó ismereteinket (pl. jogi papiruszok).

A csíkokra vágott papirusznádból készült papiruszlapokból szabványos méretű tekercseket állítottak elő. Ezek

hossza 2,2 és 4,8 méter között volt (bár jóval hosz- szabb is előfordult, például az egyiptomi orvosi szövegeket

tartalmazó, Kr. e. 1500 k. készült lipcsei Ebers papirusz 42 méter hosszú), magasságuk pedig a római korban



átlagosan 30-40 centiméter között mozgott. Egy tekercset általában húsz lap összeragasztásával hoztak létre. A

papirusz-előállítás a ptolemaiosi kortól kezdve állami monopólium volt.

Az általunk ismert legrégebbi egyiptomi papiruszt az I. dinasztia idején élt Hemaka vezír Kr. e. 3000 k. épült

szakkarai sírjában találták. A legkorábbi görög nyelvű papirusz a Kr. e. 4. század második feléből származik. A

papirusz használata a Kr. u. 9. századra erőteljesen visszaszorult, de a pápai kancelláriában még a 11. századig

alkalmazták, amíg a pergamen teljesen ki nem szorította.

A papiruszt már a Kr. e. 5. században széles körben használták a görögök, de a papiruszra írott dokumentumok

– az anyag romlékonysága miatt – csak különösen száraz vidékeken, így Egyiptomban (a deltán kívül),

Palesztinában és Mezopotámiában őrződtek meg. A Nílus deltájából kevés papirusz került elő, s azok is csak

úgy maradhattak fönn, hogy például az őrzési helyükül szolgáló ház leégett, s a papirusz elszenesedett. Ma

mintegy félmillió hosszabb-rövidebb papirusztöredékről tudunk. Ezeknek még a felét sem publikálták, és sok

ezerre tehető azoknak a töredékeknek a száma, amelyek leltározatlanul hevernek nagyobb múzeumok,

gyűjtemények raktáraiban.

Az Egyiptomban talált sok ezer görög nyelvű papirusz két részre osztható:

1. irodalmi művek, klasszikus szerzők műveinek másolata, a hellénisztikus kori irodalom alkotásai;

2. a hellénisztikus és császárkori Egyiptom mindennapi életének dokumentumai (levelek, szerződések,

hivatalos iratok, iskolai munkák, mágikus és egyéb papiruszok).

A legértékesebb leleteknek az úgynevezett archívumok számítanak. A hivatalos dokumentumok archívumai

közül kiemelkednek az alexandriai synchórésisek (peres ügyirat formájában készült hatósági dokumentumok), a

magánlevéltárak közül pedig az úgynevezett Zénón-archívum. Zénón II. Ptolemaios dioikétésének,

Apollóniosnak titkára, majd hatalmas philadelphiai birtokának felügyelője (Kr. e. 256-tól). Kr. e. 246- ban

elbocsátják a szolgálatból, és magánemberként él Philadelphiában. Hivatalos és magánlevelezése a korai

Ptolemaios-kor egyik legbecsesebb forrása.

A családi levéltárak a hivatalos iratokon (pl. adásvételi és házassági szerződések) kívül magánleveleket is

megőriztek, amelyek híven tükrözik az egyiptomi görögség hétköznapjait. Rendkívül érdekesek, és más

forrásból alig ismert világba engednek betekintést a mágikus papiruszok.

Az újabb papiruszleletek publikálását a szakfolyóiratok mellett folyamatosan megjelenő, összefoglaló

corpusokban végzik. A legjelentősebb a Londonban 1898-tól kiadott The Oxyrhynchus Papyri, a berlini

múzeum papiruszait közreadó Aegyptische Urkunden aus den Königlichen (később: Staatlichen) Museen zu

Berlin, Griechische Urkunden (BGU), a Rainer főherceg által alapított bécsi gyűjtemény (CPR, 28 kötet

szövegkiadással) és a Pa- piri greci e latini (Firenze, 1912-től, röv. PSI), valamint a Sammelbuch griechischer

Urkunden aus Aegypten (Strassbourg-Berlin-Lipcse, 1913-tól, röv. SB) gyűjteményes sorozata.

5. 1.5. ÉRMÉK

Az éremtan, a numizmatika neve a görög nomisma, pénzérme’ szóból származik. A pénzverés kezdete, vagyis a

Kr. e. 7. század vége óta fontos, nagy tömegű „kortárs” forrást jelentenek az érmék. Kortárs, mivel annak az

időszaknak a tanúi, amelyben keletkeztek. Az általuk nyújtott információ korlátozottabb és más jellegű, mint az

írott forrásoké. Forrás lehet a pénz anyaga, a súlya, a rajta látható ábrázolás, a felirata, valamint az érmekincsek

esetén a kincslelet mennyisége, összetétele és időhatárai. Egy jól azonosítható régészeti rétegből, kútból, sírból

vagy falból előkerülő érme jól datálja a leletcsoport korát. (A görög pénzverés kialakulásáról és annak okairól,

valamint a pénzként használt vasnyársakról [obelos] vö. 2.3.4.4. és a 27. dok.) Fontos megjegyezni, hogy a pénz

és az érme szó jelentése különböző. A pénz általában a fizetőeszköz, míg az érme (amivel az éremtan

foglalkozik) maga a tárgy.

5.1. 1.5.1. Anyag

A legkorábbi lydiai és kis-ázsiai görög érmék anyaga élektron volt, ami az ezüst és az arany természetes

ötvözetét jelenti. Minthogy az élektront ebben a formában találták, nem tudták befolyásolni a veretek

aranytartalmát, így az jelentősen eltérhetett két érme esetében. Az ezüst-, illetve aranytartalom határozta meg az

érme értékét, ezért hamar áttértek a tiszta ezüstpénz verésére. (A pénzverésnél használt ezüst eredetéhez,

valamint a bányák fémanalízis segítségével történő azonosításához vö. 2.3.4.3.)



A legkorábbi athéni aranypénzt Kr. e. 407-ben verték, mivel a peloponnésosi háború miatt a város

ezüsttartalékai elfogytak, és szükségből beolvasztották az Athéné templom aranykincsét. Az aranypénz azért

volt ritka, mert a fémnek túl nagy volt az értéke, így a mindennapi kereskedelemben nem tudták használni. Az

azonos súlyú ezüst- és aranypénz értékarányát I. Dareios perzsa király rögzítette először, és ez az arány tartósan

fenn is maradt (13,5 : 1). Az ezüst-drachma váltópénze is ezüstből készült, a drachma súlyának megfelelő

mértékű töredékeként (vö. 1.5.2.). Ezek azonban rendkívül kicsi érmék voltak, amelyek mindennapi használata

nem volt egyszerű. A görög viseletnek nem volt zsebe, ezért az aprópénzt, hogy el ne veszítsék, a görögök a

szájukban tartották.

Mikor aztán a napidíjammal haza ballagok, otthon ölelget Mindenik a pénzért; legelébb is lábam megmossa

leányom S megkeni, aztán lehajol hozzám, és megcsókolva papázgat, Mialatt számból a nyelvével a három

obolt kihalássza.

(Aristophanés: Darázsok. 606-609. A. J.)

Az ezüstpénzt a római császárkorban egyre kisebb súllyal, kisebb méretben vagy vékonyabb formában verték, a

2. századtól kezdve pedig ezüstözött rézpénzeket bocsátottak ki ezüstként. A réz- vagy bronzveretet forrásban

lévő ezüst-cianid-oldatba merítették, így kapták meg csillogó bevonatukat. E praktikák ellensúlyozására jelent

meg a „fogazott” pénz, ami bizonyította, hogy az érme belül is ezüstből készült.

A bronz pénzként való használata területenként nagyon eltérő időpontban jelent meg. Az ezüsthöz mérve a

bronz értéke igen kicsi volt, ezért az alacsony címletű váltópénzek mérete is elég nagy lehetett ahhoz, hogy a

hétköznapok pénzhasználatát leegyszerűsítse. A bronz váltópénz Athénban a Kr. e. 5. század harmadik

negyedében jelent meg, noha az etruszkoknál és Rómában a második pun háborúig ilyen érméket használtak.

Ezek különlegessége a görög pénzekhez képest abban állt, hogy nem verték, hanem formába öntötték őket. Igaz,

Rómában csak ezután jelent meg az ezüstveret. Augustus a provinciák nagyvárosait is felruházta a réz- és

bronzérmék verésének jogával, ezért a császárkori provinciális pénzverés igen sokszínű. A császárkorban a

kisbronzok értéke olyan alacsony volt, hogy 301-ben egy bőrzsákba (follis) varrt bronzpénzkupac mindössze 5

so- lidust (12 500 denarius) ért (1 solidus 4,55 gramm súlyú aranypénz).

Válságos időkben előfordult, hogy a nemesfémek helyett vas- vagy ónvereteket használtak ideiglenes

pénzhelyettesítőként (vö. 2.3.5.1.5.). Ezzel voltaképpen felfedezték azt a belső érték nélküli, közbizalmon

alapuló pénzt, amit (korábbi kínai példáktól eltekintve) a kora újkortól kezdve a papírpénz jelent Európában.

Mikor [a klazomenaiak Kr. e. 360 k.] húsz talanton zsolddal tartoztak katonáiknak, és nem tudtak fizetni, négy

talanton évi kamatot adtak a hadvezéreknek; mivel a tőkéből nem törlesztettek semmit, folyton hiábavalóan

költekeztek. Ezért vaspénzt verettek húsz ezüsttalanton névértékben, majd kiosztották a város leggazdagabb

embereinek, és azoktól megfelelő mennyiségű ezüstöt vettek át helyette. Így tehát a magánembereknek volt mit

költeniük a mindennapi szükségletekre, és a város megszabadult az adósságtól. A továbbiakban a jövedelmekből

fizették azoknak a kamatot, és folyamatosan, részenkint mindnyájukat kielégítették, a vaspénzeket pedig

bevonták.

([Aristotelés:] Gazdaságtan. II 2, 16. S. J.)

5.2. 1.5.2. Súly

Az érme nem más, mint súlyra mért, államilag hitelesített nemesfém korong. Erre azért volt szükség, hogy ne

kelljen minden csereügyletnél, minden bevásárlásnál az összes érmét mérlegen lemérni, hanem megbíztak

abban, hogy a baglyos athéni drachma valóban 4,36 gramm súlyú. (A fontosabb görög standardokhoz vö.

2.3.4.4.) Az athéniak ezt valóban garantálták is, nem véletlenül lett a baglyos pénz a korszak minden népénél

elfogadott fizetőeszköz. Ezért gyakran előfordult, hogy hamisították. Kétfajta hamisítást különböztethetünk

meg. Az egyik ugyanolyan ezüstből készült, mint az athéni, súlya és ezüsttartalma is megegyezett azzal, csak

éppen nem Athénban készült – és ezért nem vésték rá az ATHE feliratot (az athénaión, vagyis athéniaké

rövidítése). A másik valódi hamisítvány volt, rézből, bronzból vagy ólomból, amelyet ezüstréteggel vontak be.

A megfelelő ezüsttartalmú pénz forgalmát ellenőrök (dokimastések) segítségével legalizálták, a hamis pénzt

azonban kivonták a forgalomból, egy keresztvésettel érvénytelenítették, és a Nagy Istennő Agorán álló

szentélyében, a régi tanácsháza (buleutérion) bejárata előtt álló Métróonban helyezték el. A megfelelő

ezüsttartalmú baglyos, de nem Athénban vert pénzek keletkezését magyarázza, hogy a Kr. e. 4. században

nagyszámú athéni és más görög zsoldos szolgált Egyiptomban, a Perzsa Birodalomban és más államokban, s e

katonák ragaszkodtak hozzá, hogy zsoldjukat a jól ismert és értékálló athéni pénzben kapják meg (vö. 85. dok.).



2.2. táblázat -

1 drachma 6 obolos

1 mina 100 drachma

1 talanton 6000 obolos

A nemesfém érmék túl nagy értéket képviseltek, ezért kis súlyú váltópénzeket kellett verni. A legkisebb élektron

váltópénz súlya 0,15 gramm volt. Az athéni ezüstveretek között azonban találunk ennél is kisebbeket. A

legkisebb athéni ezüst váltópénz egy obolos 1/16-a volt, és 0,044 grammot nyomott. Ahhoz, hogy a hétköznapi

kereskedelemben használni lehessen az érméket, nagy tömegben kellett kis címleteket előállítani. Egy Kr. e. 6.

századi kis-ázsiai éremlelet 906 ezüstérméből a két legkisebb értékű veretet (0,43, illetve 0,21 gramm) mintegy

négyszáz verőtővel verték, ami azt jelenti, hogy az alacsony névértékű érméket már ekkor is milliószámra

verték.

Az Augustus kori ezüst sestertius súlya 27,5 gramm volt. Ehhez aránylott a bronzpénzek súlya, például a

dupondius fél sestertius súlyban. Az arany- (aureus), ezüst- és bronzpénzek között állandó átváltási arányt

alakítottak ki.

2.3. táblázat -

1 aureus = 25 denarius = 100 sestertius

1 denarius = 4 sestertius = 16 as

1 arany quinarius = xh aureus

1 ezüst quinarius = xh denarius

5.3. 1.5.3. Ábrázolás

Az érmék domborművei a kezdetektől propagandisztikus célokat (is) szolgáltak. A görög polisok saját

szimbólumaikkal hitelesítették, hogy az érme súlya megfelelő (a görög érmék ábrázolásaihoz vö. 2.3.4.4.). Ez

Athén esetében a bagoly volt, aminek felhasználását szigorúan ellenőrizték (vö. 85. dok.). A délosi szövetségben

az ezüstpénzverés monopóliumát az athéniak magukhoz vonták, vagyis mintegy háromszáz tagállamban

használták a napi forgalomban a baglyos pénzt (vö. 68. dok.). Voltak olyan városszövetségek vagy szövetségi

államok, amelyeknek közös pénzverésük volt, vagy az egyes tagállamok – az euróhoz hasonlóan – az egyik

oldalon a saját, a másik oldalon a közösségi szimbolikát használták (Boiótia esetében vö. 2.3.5.2.1.). A

hellénisztikus kor uralkodói vagy saját képmásukat, vagy védőistenük (pl. a Seleukidák esetében Apollón) képét

verették az érmére.

A pénzverés politikai propagandaként való felhasználásáért a rómaiak tettek a legtöbbet. A köztársaságkor isten-

vagy fogatábrázolásai után Augustustól (sőt már Caesartól) kezdve elterjedtek az uralkodóportrék. Látszik, hogy

a hivatalos portrét szét- küldték a birodalom pénzverdéibe, ezért a császár képe mindegyik vereten hasonló volt.

Erre utal Jézus is, amikor a pénzt a császár tulajdonának nevezi.

Mondd meg hát nekünk, mi a véleményed: – Szabad adót fizetni a császárnak, vagy nem szabad?

Jézus átlátott álnokságukon, ezért így válaszolt: – Mit kísértetek, képmutatók? Mutassátok az adópénzt!

Odanyújtottak neki egy denariust. Ekkor megkérdezte tőlük: – Kinek a képe és a felirata ez?

A császáré – felelték. Erre azt mondta nekik: – Adjátok meg a császárnak, ami

a császáré, és az Istennek, ami az Istené! .

(Máté 22,17-21. Ko. I.)



A portrékon kívül megjelenhetett egy isten, egy állat, csillag, hold, hajó, hajóorr, mitológiai ábrázolás vagy egy

erény megszemélyesítése, például a virtus (vitézség) egy férfialak teljes fegyverzetben, lándzsával, esetleg a

győzelem, Victoria szobrát tartva. Gyakori megszemélyesítés még a bőség, méltányosság, örökkévalóság,

könyörületesség, szerencse, igazságosság. Az istenek közül gyakori Iupiter, Mars, Dea Roma (Róma istennője),

Apollo, Diana, Minerva, Victoria stb.

5.4. 1.5.4. Felirat

A görög érmék feliratai a verőhelyre (polis neve, többnyire rövidítve, szövetségi állam neve) és a verető

tisztviselő nevére utalnak. A hellénisztikus érmék feltüntetik a pénzt verető király nevét (pl. BASILEÓS

ANTIGONU, vagyis Antigonos királyé). Az értékjelzés a római denariuson jelenik meg X formában, ami azt

jelzi, hogy 1 denarius 10 as. A sestertius jelzése IIS (később HS), ami azt jelenti, hogy két (II) és fél (semis) as.

A köztársaság kori érmék gyakori veretei az SC (senatus consulto, a senatus rendeletére) és a pénzt verető

tisztviselő neve.

A római császárkorban a pénzverdék nevét is jelezték, természetesen rövidített formában. Az SM (sacra moneta)

azt jelenti, hogy szent érme, az M (moneta) pedig azt, hogy érme.

2.4. táblázat -

SMAL, ALE Alexandria N, NIK, MN Nikomédia

ANT, SMAN Antiochia RV Ravenna

AQ, SMAQ Aquileia R, RM, ROM Róma

K Karthágó SCL, SC Szicília

C, CN, CON Constantinopolis SIS, SISC Siscia

CVZIC, CVZ Kyzikos TES, TS, THES Thessaloniké

A császárok nevén és titulatúráján kívül propagandisztikus kijelentéseket is találunk, főleg a hátlapokon, például

GLÓRIA ROMANORUM (a rómaiak dicsősége), SECURI- TAS REI PUBLICAE (az állam biztonsága).

5.5. 1.5.5. Éremkincs

A kincsleletekből sokszor többet lehet megtudni, mint a feliratokból vagy más régészeti leletekből. A

kincsleletet többnyire szándékosan ásták el (a legkorábbi görög éremkincset az ephesosi Artemis-templom

alapozásakor, vö. 2.3.4.4.), zárt edényben, ami arra utalhat, hogy a tulajdonos veszélyhelyzetbe került (pl. egy

barbár betörés miatt), vagyonát elrejtette, de kiásni már nem tudta, mivel feltehetőleg a támadás áldozatává vált.

Több hasonló korú kincslelet megerősíti a háborús veszély valószínűségét. A legkésőbb vert pénz segítségével a

lelet elásásának időpontjához is közel juthatunk. Az éremlelet összetétele megmutatja, hogy hosszabb vagy

rövidebb ideig gyűjtötték-e, esetleg zsoldként kapták. Ebben az esetben a legkorábbi veretek a szolgálati idő

kezdetére utalhatnak. Az azonos időből származó éremleletek segítségével a helyi vagy a római birodalmi

pénzforgalom alakulásának görbéit is meg lehet rajzolni. Ha például egy távoli verde vereteinek nagyobb

tömegét találjuk meg a kincsben, az helyi pénzügyi zavarokra utalhat, amikor például a legionariusok

lázadásától tartó tisztek távolról hozattak pénzt a katonák zsoldjának kifizetésére.

Jelentős magyarországi éremkincs például a Hódmezővásárhely Szikáncs-tanyán felszínre került 1439

aranysolidus II. Theodosius, Honorius és Valentinianus korából. Feltehetőleg Attila 442-443-as balkáni

hadjárata idején került föld alá. A nagyvenyimi ezüstéremkincs 1233 darabból áll, és egy legionarius

összegyűjtött zsoldját tartalmazhatta. 258-ban ásta el gazdája, aki nem élhette túl Ingenuus lázadását Gallienus

császár ellen.

5.5.1. ■ Emlékeztető



hybris, historia, histór, archaiológia, Anabasis, mikté politeia, kompiláció, Anekdota, annales, pontifex

maximus, translatio imperii, sine ira et studio, vitae, philippika, mik- té politeia, panégyrikos, panegyricus,

epigraphika, prosopographia, ostrakon, kosmos, agora, polis, homoios, démos, chorégos, prytaneion, graffiti,

dipinti, tabulae dealbatae, municipális, edictum, praefectus, papyrológia, tabula cerata, liber linteus, dioikétés,

numizmatika, obelos, érme, élektron, drachma, follis, solidus, standard, buleutérion, sestertius, dupondius,

aureus, virtus, X, IIS, SC.


3. fejezet - 2. Görög történelem

1. 2.1. HELLAS BRONZKORA

1.1. 2.1.1. A minósi Kréta

A görög hagyomány szerint Kréta szigetén egy hatalmas király, Minós uralkodott, aki halála után az alvilág

bírája lett. Minós meghódította az Égei-tenger vidékét – tengeri uralmát nevezik thalassokráciának (a thalassa

szó görögül 'tenger'-t jelent) –, befolyását még Athénra is kiterjesztette. Az athéni Théseusnak sikerült megölnie

az emberevő, bikafejű szörnyet, Minótaurost, és felszabadítania hazáját.

Apollón ekkor kijelentette: engeszteljék ki Minóst, és egyezzenek meg vele, hogy az isten haragja és a bajok

megszűnjenek. Így aztán az athéniak követeket küldtek Krétára, és megállapodtak, hogy kilencévenként hét fiút

és ugyanannyi leányt küldenek adó fejében Krétára. Ebben a legtöbb történetíró egyetért. A mítosz

legtragikusabb változata szerint a Krétára küldött ifjakat és leányokat a Minótauros a La- byrinthosban megölte,

vagy legalábbis addig bolyongtak, hasztalan keresve a kijáratot, amíg mind el nem pusztultak.

(Plutarchos: Théseus. 15. M. E.)

Amikor Arthur Evans brit régész 1900-ban kiásta a knóssosi palotát, amely hatalmas termeivel, raktáraival és

falfestményeivel, valamint három írásrendszerével váratlanul magas, csak az egyiptomihoz hasonlítható

civilizációs szintet mutatott, a zegzugos épületet fantáziadúsan azonosította a mítosz Labyrinthosával, és a

mitikus Minós királyról nevezte el minósinak az egész krétai bronzkort. A minósi civilizáció legfontosabb

emlékei a hatalmas paloták, Knóssos, Phaistos, Mallia, Kato Zakros és Chania, amelyek politikai, gazdasági és

szakrális központként működtek. A Kr. e. 1990 körül kezdődött úgynevezett „régi paloták kora” (régészetileg:

középső minósi II.) 1700/1600 körül ért véget a palotaközpontok pusztulásával, amit az „új paloták korának”

virágzása követett (középső minósi III. – késő minósi I.). A görög hódítás (késő minósi II., Kr. e. 1440/1425 k.)

után a knóssosi és a chaniai palota késői korszaka kezdődött el, míg a többi lakatlanná vált. Az adminisztráció

ekkor már görögül, a lineáris A-ból kialakított lineáris B írással folyt. Kr. e. 1375 körül ma még nem tisztázott

okoknál fogva a knóssosi palota is romba dőlt.

A relatív kronológia korszakolását Krétán és a szárazföldön másként jelölik. A korszakokat további, számozott,

illetve betűvel jelölt szakaszokra osztjuk (zárójelben a nemzetközi szakirodalomban használatos angol

rövidítések).

3.1. táblázat -

Kréta Szárazföld

kora minósi (EM) kora helladikus (EH)

középső minósi (MM) középső helladikus (MH)

késő minósi (LM) késő helladikus (LH)

A késő bronzkor abszolút kronológiája erősen vitatott. A hagyományos kronológia az egyiptomi kronológiához

illeszti a minósi és mykénéi adatokat. Az Egyiptomban talált krétai és mykénéi, illetve a Krétán és a

szárazföldön talált egyiptomi leletek alapján datálták az adott rétegeket. Ezt a módszert nehezíti az egyiptomi

kronológia néhány bizonytalansága. A másik módszer a C14 és a dendrokrono- lógia (évgyűrűk alapján történő

datálás) adatain alapul. Ez mintegy száz évvel korábbi adatokat ad, de ellentmondásba került a thérai kitörés –

feltehetőleg téves – dendrokronológiai időpontját alapul vevő módszerrel. Tankönyvünk a hagyományos,

alacsony kronológiát használja.

3.2. táblázat -

2. Görög történelem


Korszak Magas kronológia Alacsony kronológia

LM IA/LH I 1680 1600

LM I b/LH II A 1600 1510

LM II/LH II B 1520/1500 1440/1425

LM/LH III 1440/1425 1370

LH III C 1190/1180 1185/1180

submykénéi 1065/1060-1015 1065-1015

A görögök előtti Kréta lakosságának nyelvét nem ismerjük, mivel két írásrendszerüket, az úgynevezett krétai

hieroglif és a lineáris A írást (valamint az úgynevezett phaistosi korongot) még nem sikerült megfejteni, és a

betűírás megjelenése után készült úgynevezett eteokrétai (görög betűs, de helyi, nem görög nyelven írt)

feliratokat, bár el tudjuk olvasni, értelmezni nem sikerült.

A Kr. e. 1700 körül keletkezett phaistosi korongot 1908-ban találták a phaistosi palota romjai közt. Az

agyagkorong átmérője 158 és 165 mm között változik, vastagsága 16-21 mm. A korongon látható jeleket előre

kifaragott pecsétnyomókkal,

spirál alakban nyomták bele a még nedves agyag mindkét oldalába, majd kiégették a korongot. Az egymásra

csúszó pecsétek alapján nyilvánvaló, hogy a feliratokat a korong peremétől a közepe felé nyomtatták bele az

agyagba. A feliraton összesen 45 különböző jel látható, amelyek a felirat A oldalán 31, a B oldalán 30,

egymástól vonallal elkerített jelcsoportba vannak rendezve. A felirat két oldalán összesen 242 pecsétlenyomat

látható (pontosabban 241 és egy sérült rész, ahol egy jel hiányzik). A felirat statisztikai elemzése alapján

nyilvánvaló, hogy csakis szótagírással állhatunk szemben, mivel a betűírásoknál egy 242 betűs szövegből a

különböző betűk (karakterek) száma jóval kisebb (242/23), képírásnál (fogalomírásnál, például a kínainál) jóval

nagyobb (242/112). A 242/45 arány megfelel a lineáris A és B írás esetében tapasztalható aránynak is. A

feliratot nem sikerült megfejteni, nyelve is ismeretlen, hasonló írásjelekkel pedig még Krétán is csak egyetlen

egészen rövid feliraton találkozunk.

A krétai palotagazdaságok a réz- és ónbehozatal központi megszervezésével érték el kivételes gazdagságukat és

jelentőségüket. Krétán ugyanis nincsenek réz- és ónlelőhelyek, ugyanakkor a bronzkori termelőeszközök és

fegyverek alapvető nyersanyaga a réz és az ón ötvözetéből készült bronz. A Krétát, Ciprust, Egyiptomot, a

szíriai partvidéket és Dél- Anatóliát összekötő, nagyjából nyolcas alakú tengeráramlatot kihasználva, az

egyiptomi feliratokon keftiubelieknek nevezett krétai kereskedők nemcsak saját szigetüket, hanem például

Egyiptomot is ellátták nyersanyagokkal. Kr. e. 16-15. századi krétai kerámiát találtak Cipruson, Szíriában,

Egyiptomban és Milétosban, valamint nyugaton Szicíliában és a Lipari-szigeteken. Állandó minósi lakossággal

számolhatunk Ugaritban, Rhodoson, Kythérán, a ciprusi Enkomiban és a mélosi Philakopiban, valamint

feltehetőleg Thérán.

A minósi (és a későbbi mykénéi) kultúrák a keleti Mediterraneum szerves részét jelentették. Az egyiptomi

forrásokban gyakran emlegetett Keftiu Krétával azonos. Az egyiptomi írott források hosszas helynévlistákat

sorolnak fel, amelyekben krétai és peloponnésosi helyszínek (többek között Knóssos és Mykéné) is feltűnnek. A

hyksós időszak fővárosában, Avarisban krétai bikaugrást ábrázoló falfestményt találtak (Tell ed-Dab’a). A

bikaugrás (vagyis egy bika háta fölött bemutatott szaltó) a krétai kultusz része volt. Avarist leszámítva csak

Krétáról ismerünk ilyen ábrázolást krétai mesterek műveként. A szárazföldi görög területeken (pl. Boiótiában)

talált bikaugrás-ábrázolások helyi művészek által készített gyenge másolatok. Ugyancsak minósi mesterek

dolgoztak a galileai Tel Kabriban egy palotában, a törökországi Alalahban és a szíriai Qatnában található

királysírokban. Ez, különösen a kultikus bikaugrás megjelenése, nem egyszerűen vándor mesterekre, hanem

meglehetősens szoros diplomáciai kapcsolatokra utalhat.

Az export alapjául szolgáló termékeket a palotáktól függő kézművesek állították elő, akik a raktárból kapták a

nyersanyagot, és a szintén függésben álló mezőgazdasági termelők is a raktárakba szállították a gabonát,

gyapjút, olajat, bort stb. A raktárak hatalmas tárolóedényei, a pithosok magassága a 174 centimétert, űrtartalma



pedig a 10 hektolitert is elérte. A be- és kiszolgáltatott nyersanyagokat, illetve késztermékeket a lineáris A írásos

raktártáblákon rögzítették. Az egyes termékeket jelző rajzocskákat (ideogramma), a szám- és mértékrendszert

sikerült értelmezni, így sok tábla tartalmáról fogalmat alkothatunk. A minósi korban kialakult raktári

újraelosztásos rendszert redisztribu- tív vagy palotagazdaságnak nevezzük. Erről részletesebben a mykénéi kor

tárgyalásánál lesz szó (vö. 2.1.4.2.).

1.2. 2.1.2. Théra

1967-ben Spiridon Marinatos (1901-1974) görög régész Théra (modern nevén Santorin) szigetén, vastag vulkáni

hamuréteg alatt egy bronzkori várost talált, amit a lelőhelyről Akrotirinek nevezünk (ókori nevét nem ismerjük).

A thérai tűzhányó Kr. e. 1540 k. tört ki, és a sziget nagy részét elpusztította, Akrotirit vastag hamu- és

kőréteggel borította el, ami meglepő épségben megőrizte a települést. Egy virágzó bronzkori város képét idézik

fel a kis emeletes házak színes falfestményei, amelyek áldozati jeleneteket, hajós ünnepet, távoli tájakat és

bokszoló kisfiúkat ábrázolnak. A város tárgyi kultúrája ezer szállal kötődött Krétához, de vitatott, hogy lakóit

krétai telepeseknek vagy krétai hatás alá került helyi népességnek tekinthetjük-e. Írásos emlék nem maradt fenn

a bronzkori Théráról.

Dendrokronológiai adatok miatt újabban 1628-ra keltezték a thérai vulkán kitörését. Csakhogy a kitörésből

származó vulkáni habköveket Egyiptomig sodorta a tenger. E köveket a XVIII. dinasztia első uralkodója, I.

Jahmesz korának rétegében találták meg, innen származik a kitörés 1540 körüli datálása.

Marinatos feltételezte, hogy a felrobbant és tengerbe omlott sziget sorsa ihlette meg At- lantis, az elsüllyedt

civilizáció Platónnál fennmaradt mítoszát. Valószínűbb azonban, hogy Platón a Kritias és a Timaios című

dialógusaiban nem egy ősi történetet dolgozott fel, hanem – mint oly gyakran – maga alkotott mítoszt, hogy

azzal támassza alá érvelését, az elsüllyedt város gondolatát pedig egy saját korában, Kr. e. 373-ban lezajlott

katasztrófa, a peloponnésosi Heliké pusztulása sugallta neki (Strabón C 384).

Atlantis szigetén tehát nagy és csodálatra méltó királyi hatalom keletkezett, amely nemcsak az egész szigeten,

hanem sok más szigeten, sőt a szárazföld egy részén is uralkodott... Idővel azonban rendkívüli földrengések és

özönvizek támadtak, s eljött egy súlyos nap és éjjel, amikor a ti egész haderőtöket is elnyelte a föld, és egész

Atlantis szigete is eltűnt, a tengerbe merülve.

(Platón: Timaios. 25a. K. D.)

1.3. 2.1.3. Trója és a trójai háború

Az argosi Mykénén és Tirynsön kívül Heinrich Schliemann (1822-1890) – és munkatársa, Wilhelm Dörpfeld –

ásta ki Tróját is (1870-1890), bár a lelőhelyet nem ő azonosította elsőként, ahogyan gyakran állította. Az

azonban nyilvánvaló, hogy ezek az ásatások (és az azokat övező szenzációhajhász médiakampány) fedezték fel

Európa számára a bronzkor magas civilizációját. Schliemann meg volt róla győződve, hogy a trójai háború

létezett, valamennyi hősével, Achilleusszal, Agamemnónnal és Hektórral együtt, Homéros pedig egyfajta

kézikönyvet nyújt a bronzkori ásatásokhoz. Bár a „homérosi” várat Schliemann élete nagy részében hibásan

Trója II-vel azonosította (vö. a keretes táblázatot), és egyes leleteket meglehetősen félrevezető, fantáziadús

nevekkel látott el (pl. a Priamos-kincs, amit a mitikus trójai királyról nevezett el), a munkásságával kiváltott vita

az európai és ókori keleti bronzkor kutatásának kiindulópontjává vált.

Ám Hektórt maradásra kötözte a vészteli végzet trójai bástya előtt a mezőn, Skaiai kapujánál.

(Homéros: Ilias. XXII 5-6. D. G.)

Arról ugyan ma is vita dúl, hogy létezett-e a Homéros által megénekelt trójai háború, és ha igen, kik között,

mikor és miért, azt azonban biztosra vehetjük, hogy a lelőhely hosz- szú fennállása alatt számos ostromnak volt

kitéve. Egyes időszakokban (Trója II és VI) gazdag kereskedőváros volt, és szerves részét képezte az ókori

keleti-mediterrán „világkereskedelemnek”. Trója neve Homérosnál gyakran Ilion (illetve Ilios), ebből származik

az Ilias kifejezés (vö. a keretes táblázatot). Iliont a hettita források Wilusának nevezik. Egy luvi nyelvű pecsét

előkerülése és a hettita forrásokból ismert névanyag alapján Trója lakóit ma sokan a hettitákkal

nyelvrokonságban álló luviknak tekintik. A Kr. e. 1275 előtt keletkezett hettita nyelvű Alaksandu-szerződés

alapján Trója a hettiták vazallusa volt (vö. 2. dok.). Elképzelhető, hogy Trója VIIa rétegének pusztulása

beilleszthető a bronzkor összeomlásával együtt járó rablóhadjáratok sorába, amelyek közé a „heten Thébai

ellen” néven mitikus hagyománnyá vált ostrom is besorolható.



Az egymást követő ásatások Trója dombjának tíz elkülönülő rétegét azonosították. E rétegek többsége további

(a, b, c stb.) alrétegekre oszlik.

I. Tengeri Trója-kultúra Trója I (Kr. e. kb. 2920-2350)

Kora bronzkor

A legkorábbi településnek összesen mintegy tizennégy építési fázisa volt. A falut megerősített kőfal vette körül.

A kapu fölé négyszögletű bástya magasodott. A település nagyméretű, egymás mellett álló, hosszúkás alakú

házakból állt. A lakosság földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozott, kereskedelmi kapcsolatai kiterjedtek

a Márvány-tengerre, Kis-Ázsia északnyugati részére és az európai Égeikum északi részére.

Trója II (Kr. e. kb. 2550-2250)

H. Schliemann szerint „Trója”

Trója ebben az időszakban jelentős uralkodói központ lehetett. 11 000 négyzetméteres beépített területével és

330 méter hosszú falával, amely kőalapokra épített vályogtéglákból állt, megtévesztette Schliemannt. Ezért

azonosította először az általa keresett Tróját ezzel az ezer esztendővel korábban virágzott várossal. Trója II

háromszor égett le, a település romjai helyenként elérik a 2-3 méteres vastagságot! A város gazdagságáról

tanúskodik a több mint húsz kincslelet, közöttük a Schliemann által „Priamos-kincsnek” nevezett leletegyüttes

(a második világháború vége óta Moszkvában őrzik). A helyi ipar magas színvonalával ebben a korban csak

Egyiptom és Mezopotámia vetélkedhetett. A város kereskedelmi kapcsolatai behálózták az egész akkor ismert

világot. A bronzmegmunkálás jelentős hadsereg felfegyverzéséhez elegendő fémet állított elő. Kiépült az

alsóváros. Megjelent a korongolt kerámia. A kerámiában jellemzők az arcos edények és a kétfülű, hosszúkás

ivóedények, amelyeket a homérosi eposz kettős kupának (de- pas amphikypellon) nevez.

Trója III (Kr. e. kb. 2250-2200)

Trója II folyamatosan fejlődött tovább. A házak kisebbek lettek, az utcák szűkösebbek. A város szegényesebb

képet mutatott, mint Trója II, kincslelet legfeljebb egy került e rétegekből elő. Kerámiája lényegében azonos a

II. városéval.

I. Anatóliai Trója-kultúra

Trója IV-V (Kr. e. kb. 2200-1750)

A település megnőtt, kiterjedése elérte a 18 000 négyzetmétert. A városkép anatóliai jellegűvé vált, különösen a

település szerkezetében.

Trója VI (Kr. e. kb. 1750-1150)

Középső bronzkor – késő bronzkor, Wilhelm Dörpfeld szerint „Trója”

A hagyományos felosztás Trója VI-ra és VII-re hibás, mivel Trója VIIa és VIIbj még a VI-hoz tartozik (VIa-h,

1750-1300), annak folytatása, mint VIi és VIj. A város mindenesetre alapvetően új képet mutat: az uralkodói

központ ebben a szakaszban alakul ki. Az 552 méter hosszú erődfalak 4-5 méter széles, befelé dőlő, 4 méter

magas kőalapra épült vályogtégla rétegből állnak. A falak előtt hatalmas tornyok épültek. A déli irányba nyíló

főkaput oldalról egy torony védte. Innen meredek út vezetett a település közepe felé. A domb oldalában lévő

épületek teraszokon álltak. Közülük több kétszintes volt. A palota feltehetőleg a domb közepén állhatott, de

Trója VIII Athéné-templomának építésekor nemcsak a falait bontották le, hanem magát a dombot is

elegyengették, hogy nagyobb sík felületet kapjanak.

Trója VI Kr. e. 13. századi rétegét azonosította W. Dörpfeld Ilionnal. A település temetőjében hamvasztásos és

hantolásos temetkezéseket tártak föl, ami részben szintén megfelelt a homérosi leírásnak. A város kereskedelmi

kapcsolatai élénkek voltak a mykénéi görögséggel, erről tanúskodnak a mykénéi jellegű, de helyi eredetű

kerámialeletek. Valamivel 1275 előtt a város uralkodóját Ale- xandrosnak (Alaksandu) hívták, amint ezt II.

Muwattalli hettita királlyal kötött szerződésének szövegéből ismerjük (2. dok.). Trója VIh-t nem ostrom, hanem

hatalmas erejű földrengés döntötte romba. Kiépült a jelentős méretű alsóváros. Mint láttuk, ma már ehhez a

szakaszhoz soroljuk a korábban a VII. részeként tárgyalt rétegek egy részét: Trója VIi = VIIa és VIj = VIIbr

Trója VIIa = VIi (Kr. e. kb. 1300-1190/1180)



A Trója VIIa időszakban a lakosság kijavította a földrengéstől megrongált erődfalakat. A népesség nőtt, az

élelmiszer raktározásához egyre több agyag tárolóedényt használtak. A várost tűzvész pusztította el. Minthogy a

tűzvész a régészek számára gyakran idegen hódítás, ostrom kézzelfogható emléke, C. W. Blegen Trója VIIa-ban

látta az Ilias Trójáját.

Trója VIIbj = VIj (Kr. e. kb. 1190/1180-1150)

Átmeneti szakasz a település életében, megjelennek egy bevándorló népesség első emlékei.

Trója VIIb2-3 (Kr. e. kb. 1150-950)

Kései bronzkor – kora vaskor, Carl W. Blegen szerint Ilion

Trója VIIb-nek legalább három szakasza volt, a másodikban nyilvánvalóan új lakosság népesíti be a várost. A

hódítók alacsonyabb szinten álltak, mint a korábbi rétegek lakossága. A fazekaskorongon formált kerámia

helyett durvább, kézzel formált edények jellemzik a réteget, amelyek párhuzamait nem a mykénéi görögségnél,

hanem Délkelet-Európában találjuk meg. A civilizációs szint jelentősen visszaesett. Ugyanakkor e rétegből,

nagyjából Kr. e. 1130-ból származik (bár másodlagos betöltésből, ami a pontos datálást lehetetlenné teszi) a

Korf- mann-féle ásatás legszenzációsabb lelete: egy luvi nyelvű, nyakba akasztható pecsétnyomó, amelynek

egyik oldalán egy írnok neve, másik oldalán pedig egy asszonyé található. A luvi írást a Hettita Birodalomban és

utódállamaiban használták, de a birodalom ekkorra már felbomlott. Trója VIIb2-nek erőszak és tűzvész vetett

véget. A legutóbbi időkig úgy tűnt, hogy ezzel Trója mintegy háromnégyszáz évre lakatlanná vált, de a Blegen

ásatásain előkerült cserepek újabb vizsgálata alapján arra a következtetésre jutottak, hogy Tróját már röviddel

Kr. e. 1000 után újra benépesítették. A Kr. e. 10-9. századból származó edénytöredékek elemzése arra az

eredményre vezetett, hogy az új lakók aiol nyelvjárást beszélő görögök voltak. Ennek a felfedezésnek azért van

különös jelentősége, mert így bizonyíthatóvá vált, hogy a mykénéi kor után nem szakadt meg teljesen a

település élete, tehát a mykénéi kori hagyományok, így például Ilion neve, nem szükségképpen mentek

feledésbe. A város romjai Kr. e. 950 körül már valóságos „régészeti parkot” jelentettek a görög látogatók

számára.

I. Görög kor

Trója VIII (Kr. e. 8. sz. – Kr. e. 85.)

Ilion

A kis-ázsiai görögök által benépesített Ilion eleinte szerény település. Iliont a Kr. e.

1. századtól szent városként emlegetik, jelentős Athéné-szentéllyel. A domb közepén álló Athéné-szentély

kibővítésekor, hogy a domb tetején levő síkságot megnöveljék, Trója VI és VII palotájának romjait lebontják,

és a helyét elegyengetik. A domb lábánál déli irányban alsóváros épül. Kr. e. 85-ben a rómaiak az egész

települést elpusztították.

I. Római kor

Trója IX (Kr. e. 85 – Kr. u. kb. 500)

Ilium, Novum Ilium

A rómaiak népük bölcsőjének tekintették Tróját, mivel hagyományaik szerint innen vándorolt ki Itáliába a

Rómát alapító ikrek, Romulus és Remus őse, Aeneas (görögösen Aineias). Aeneasra vezette vissza családjának

őseit Julius Caesar és Augustus is, s ez a tény meghatározta Trója fejlődését a római korban. A római város

Constantinus korában jelentős fejlődésnek indult, mivel a császár eleinte ide akarta helyezni a birodalom új,

keleti fővárosát, és csak később döntött By- zantion (Constantinopolis) mellett. A várost a 14. századig

kimutathatóan lakták (Trója X).

1.4. 2.1.4. A mykénéi palotaközpontok és a mediterrán világ

1.4.1. 2.1.4.1. A GÖRÖGÖK BEVÁNDORLÁSA ÉS FONTOSABB KÖZPONTJAI

Az első görög népcsoportok Kr. e. 2200 körül vándoroltak be a mai Görögország területére, s megjelenésükkel

véget ért a korai helladikus II-nek nevezett bronzkori régészeti kultúra. E kultúra olyan jelentős gazdasági



központot is létre tudott hozni, mint például a lernai cserepek háza (nevét az épület tetőcserepeiről kapta), amely

12 x 25 méteres nagyságával, hatalmas tárolóedényeivel és az írás kialakulásának előszobáját jelentő, a

tárolóedények és ládák lezárására szolgáló, egyes emberek azonosítására alkalmas pecsétlőkkel a

palotagazdaság első képviselője volt a Peloponnésoson (Lerna III). Az épület két nagy termet és több kisebb

szobát és folyosót foglalt magában, az alapfalak szélessége 90 centiméter volt. A görögök tehát

mezőgazdaságilag művelt tájon telepedtek le, ahol az őslakosság náluk magasabb civilizációs fokon állt, igaz, e

civilizáció nem élte túl a bevándorlókkal való találkozást, erre utal a lernai épület pusztulása, valamint az ezt

követő korszak szegényesebb tárgyi kultúrája is. Ennek ellenére bizonyos, hogy a görögök további fejlődésére e

civilizáció megismerése éppen olyan meghatározó hatást gyakorolt, mint későbbi megismerkedésük a krétai

kultúrával, bár a szárazföldet ért hatást tévedés lenne – a knóssosi palotát feltáró A. Evans nyomán – minósi

hódításnak vagy gyarmatosításnak nevezni.

A minósi építészet hatása a Peloponnésoson felszínes, az importált tárgyak nagy része egyszerűen kincsként

vagy divatként jelent meg, és még a Krétán vallási szimbólumoknak számító motívumok átvétele sem jelentette

magának a kultusznak a meghonosítását.

Annál jelentősebb azonban az a robbanásszerű fejlődés, amely a Kr. e. 17-16. században Mykénében és

környékén lejátszódott. A mykénéi vár lábánál fekvő úgynevezett B sírkörzet korábbi, huszonnégy sírjában a

Kr. e. 1650 és 1550 körül eltemetett előkelők gazdag sírmellékletei a mykénéi kultúra minőségileg új szakaszát

jelentették. A várfalon belül található Kr. e. 16. századi A sírkörzet (amelyet még H. Schliemann tárt fel) arany

halotti maszkjaival és berakásos díszfegyvereivel, nemesfém ivóedényeivel, a nők diadémjaival és ékszereivel

olyan páratlan kincseket tartalmazott, amelyek – részben importált, nagyrészt azonban helyi készítésű tárgyaival

– a mykénéi kor három jellegzetes vonására hívják föl a figyelmet:

• Az aknasírok a korábbi korszak egyszerűbb temetkezéseiből fejlődnek ki, vagyis az új, gazdag uralkodó réteg

nem kívülről vándorolt be Mykénébe.

• Ebből következik, hogy a bronzkori társadalomban a bevándorlás óta erős rétegződés ment végbe, és a

társadalom csúcsán állók vagyona összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint az átlag mykénéieké.

• Az importtárgyak távoli vidékekkel folytatott intenzív vagy kevésbé intenzív kapcsolatokat bizonyítanak

(Kréta, Közel-Kelet, Adria, Itália, Szardínia, sőt a nagy meny- nyiségű borostyán alapján a Baltikum).

A 15. század folyamán Mykénében az aknasírokat felváltják a krétai eredetű álkupolasírok, amelyek

legnagyszerűbb példája a Kr. e. 14-13. század fordulóján épült, Schlie- mann által tévesen „Atreus

kincsesházának” nevezett hatalmas síremlék. A minósi Kréta ereje meggyengült, így nem meglepő, hogy Kr. e.

1450/1425 körül már mykénéi (vagyis szárazföldi görög) uralkodó ül Knóssos trónján, igaz, csak Kr. e. kb.

1375-ig, amikor a knóssosi palota végleg elpusztult (vö. 2.1.1.).

A mykénéiek átvették és saját nyelvükre alkalmazták a mindmáig megfejtetlen krétai szótagírást, a lineáris A-t,

amelynek ma mintegy 1500 emléke ismert. Az így létrejött görög nyelvű lineáris B, amelyet M. Ventris 1952-

ben fejtett meg, a mykénéi kori gazdaság több ezer agyagtáblára feljegyzett leltárfeliratát őrizte meg számunkra.

A bronzkori görög társadalmat és működését a régészeti leletek mellett elsősorban e táblák alapján tudjuk

rekonstruálni. Az utóbbi időben bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a mykénéi- ek már a szótagírás átvétele előtt

is rendelkeztek valamiféle gazdasági jelölőrendszerrel, ezért nem vették át a lineáris A írás súlyrendszerét,

valamint a folyékony és száraz termények mértékegységeit.

A mykénéi – éppúgy, mint korábban a minósi – világ központjai a Kr. e. 14-13. században a paloták voltak. A

legfontosabb palotaközpontok: Mykéné, Tiryns, Pylos, Knóssos és Chania (Kréta), Athén (Akropolis), Thébai,

Gla (Boiótia), Iólkos (Thessalia). A legtöbb palotát hatalmas, úgynevezett kyklópsfal vette körül, amely – a

sírleletek fegyvermellékletein és a freskók csatajelenetein túl – a mykénéi monarchiák harcias jellegére utal. A

Peloponnésoson lévő paloták közül csak Pylosnak nem volt várfala, bár az utóbbi időben a palotától 50-110

méterre húzódó falat találtak, amely, ha nem is nyújthatott olyan védelmet, mint a boiótiai Gla 3 kilométer

hosszú, hatalmas falgyűrűje, mégiscsak védte valamennyire a mondabeli Nestór palotáját. A mykénéi várfalakat

korábban kis-ázsiai (pl. hettita) előzményekre vezették vissza, de a legújabb aiginai ásatások azt bizonyítják,

hogy görög földön már a hettitákat megelőzően is ismerték a várfalépítés technikáját. A bejáratokat hatalmas

kapuk (Mykéné, Tiryns), a falak sebezhető pontjait pedig bástyaszerű kiszögellések védték. Ugyanakkor a

széles tirynsi falak békésebb célokat is szolgáltak: hatalmas tárolóhelyiségeket fogadtak be. A várfalak alatt

olykor alagutak vezettek a falon kívül álló forrásokhoz (Athén, Tiryns, Mykéné).



■ A lineáris B írás szótagjelei

A mykénéi paloták központi része a megaron, amely kétoszlopos tornácból, előszobából és egy nagyteremből

áll. A nagyterem közepén hatalmas tűzhely volt, amely a négy oszlop által tartott, középen nyitott tetőn

keresztül szellőzött. A megaront folyosók és egyéb helyiségek, például raktárak vették körül. A mykénéi palota

ugyanis nemcsak uralkodói és kultuszközpont, hanem a gazdasági élet szervezője is volt.

1.4.2. 2.1.4.2. A MYKÉNÉI GAZDASÁG

A palotagazdaság a raktári újraelosztásos (redisztributív) elven működött. Az egyes – a palotától függő –

termelők beszolgáltatták termékeiket a palota raktárába, és onnan újabb nyersanyagot (a kovácsok például rezet

és ónt), valamint élelmiszer-fejadagot kaptak. A kézműves így – a palotán keresztül – részesült a parasztok

terményeiből, míg a parasztok is ezzel a közvetítéssel juthattak például bronzeszközökhöz. A viszonylag

bonyolult, de jól működő rendszer magyarázata az, hogy a vert pénzt ekkor még nem találták föl. A paloták

azonban a redisztribúción kívül távolsági kereskedelmet is folytattak, hiszen a rezet Ciprusról és Szardíniából,

az ónt pedig a mai Afganisztán területéről és esetleg a brit szigetekről szerezték be. A finom kézműipari

termékekhez elefántcsontra is szükségük volt, így a feldolgozott elefántcsontért cserébe nyersanyagot kaptak. E

csere hasznából a palota és az azt működtető gazdasági-politikai elit busás hasznot húzott (ezzel magyarázhatók

temetőik gazdag leletei), de az egész bronzkori gazdaságot is ez a kereskedelem működtette: a mykénéi kori

palotaközpontok ugyanis olyan területeken jöttek létre, ahol se réz, se ón nem volt bányászható.

Réz- és ónlelőhelyek az archaikus és klasszikus korban

Réz: Euboia (Lélantos, Strabón X 1, 9), Makedónia, Délos, Seriphos, Argolis, Si- kyón, Thessalia, Othrys-hegy.

Kis-Ázsiában Kisthené (Strabón XIII 1, 51), Ciprus, Hispania (Rio Tinto), Itália (Elba).

Ón: Hispania, a korai bronzkortól kezdve, Lusitania (Strabón III 2, 9), Gallia (Haut Vienne, Vaulry, Creuze,

Montebras, a késői bronzkorban), Britannia (Corn- wall, Kr. e. 500 k.-től), Afganisztán.

A palotagazdaság azonban bajosan ellenőrizhette a teljes termelést. A palotán és közvetlen környékén kívül élő

népesség feltehetőleg adót fizetett a palotának. De még a palota leltártábláin szereplő nyájak sem csak a

palotának hoztak hasznot. A knóssosi táblák tanúsága szerint legalább 60 000 birka legelészett a palota földjein.

A gyapjáért tenyésztett birkát például a középkorban 5-6 éves korában lecserélték, ami – hasonló arányokat



feltételezve – Knóssosban 10-20 000 új birkát jelentett évente (17-20%). E szám közel áll a táblákon szereplő

19%-os évi szaporulathoz (pe-birkák). Az évi szaporulatban (kb. 20 000) a kosok és nőstények aránya 1 : 1, de a

nyájban már csak 1 : 8, így évi 10-12 000 birka kikerül a nyilvántartásból. Ha a természetes halandóságot és a

palota fogyasztását is figyelembe vesszük (amelynél azonban a sertés- és szarvasmarha-állomány is

élelmiszerként szerepel), a palotán kívüli cseregazdaságban még mindig több ezer juh játszik szerepet. Mindez

arra figyelmeztet, hogy a mykénéi korban ne értékeljük túl a palota redisztribúciós szerepét a gazdaság

egészében.

A palota mindazonáltal kétségtelenül meglévő gazdaságirányító szerepének kialakításában és fenntartásában

több szempont is meghatározó volt. A távolsági kereskedelemhez (pl. réz- és ónbehozatal) nagy tőkeerőre volt

szükség, amellyel a palotán kívül más nem rendelkezett. A távoli birodalmakkal való csere olykor diplomáciai

ajándékok cseréjeként jelentkezett (vö. a Thébaiban talált mezopotámiai pecséthengerekkel és a Mykénében

talált fáraó-cartouche-okkal), és ehhez a palotára volt szükség.

A hettita forrásokban emlegetett Ahhiyawa a mykénéi világra (vagy legalább annak egy részére), vagyis az

achaiokra vonatkozik. Számos hettita szöveg ad érdemi információkat Ahhiyawáról, ismerjük például egy

ahhiyawai herceg nevét (Ta- wagalawa) és élénk diplomáciai kapcsolatait, sőt mára az is kiderült, hogy az egyik

hettita levél valójában az ahhiyawai király által a hettita kollégájának küldött levél hettita átirata. Az ugariti-

hettita levelezésben említik a hiyawai, hajózásban érdekelt kereskedőket, akiket a kutatás általános felfogás

szerint az ahhiyawai- akkal azonosít.

Az egyiptomi Théba nyugati részén, Rehmiré vezír sírjában (TT 100) a 18. dinasztia korából, Kr. e. kb. 1450-

ből származik az a freskó, amely jellegzetes krétai ruhában, hajviselettel és kezükben krétai edényekkel ábrázol

egy Krétáról érkező, vagyis keftiui küldöttséget.

A palota így három különböző szinten is biztosította szervező és újraelosztó szerepét:

• a rituális cselekményeket a felhalmozott javakból mutatta be,

• a palota számára teljesített szolgálatokért ellenértéket utalt ki,

• a külföldi elitekkel végrehajtott cserét diplomáciai ajándékként könyvelte el.

A mykénéi kori palotagazdaság a redisztribúción kívül élt az adóbehajtás és a távolsági (csere)kereskedelem

eszközével is, és nem tudhatjuk, csak következtethetünk rá, milyen arányú volt a palotán kívüli csere az egyes

termelők közt az adott államokban. A palota írnokai mindenesetre csak a raktárakba bejövő és onnan kimenő

termékekről vezettek leltárakat, így a palota ellenőrzési körén kívül folyó gazdasági folyamatokról semmiféle

adattal nem rendelkezünk.

1.4.3. 2.1.4.3. A MYKÉNÉI TÁRSADALOM

A mykénéi társadalom felépítésére is a lineáris B írásos táblák alapján következtethetünk. Minthogy azonban e

táblákat írnokaik nem a jövő számára, hanem saját maguk használatára írták, s ők pontosan tudták, melyik

kifejezésen mit értenek, nem fűztek hozzájuk magyarázatot, így a mai kutatók feladata nem túl egyszerű

bizonyos fogalmak értelmezésekor. E magyarázatokhoz felhasználhatjuk a nyelvészet, a régészet és a

történettudomány/gazdaságtörténet eszközeit.

A társadalom élén a wanax állt. A szó – anax formában – a homérosi eposzokból ismert, és az emberek köréből

Agamemnónra, a többi király közül kiemelkedő fejedelemre használják, az istenek közül pedig Zeus mellett

Apollón, Poseidón, Héphaistos és Hadés megszólítására. A táblák szerint a wanaxnak volt a legnagyobb

földbirtoka, ráadásul egy olyan típusú földdel, a közföldből „kihasított” temenosszal is rendelkezett, amelyet a

homérosi eposzokban a kiváló hősök (pl. Bellerophontés) mellett csak a szentélyek birtokolhattak.

A ranglétra második fokán állt a lawagetas, akinek a temenosa a wanaxénak 1/3-a volt. Vitatott, hogy a hadsereg

vagy a nép valamely részének vezetője volt-e, a szó mindenesetre a laos (eredetileg lawos = nép, hadra kelt nép)

és az agetés (vezető) összetételéből jött létre.

Ugyancsak vitatott az e-qe-ta, vagyis hepetas-réteg pontos funkciója. A kutatók a wanax katonai-politikai (és

talán kultikus) kísérőit látják bennük. Az utóbbi időben inkább azok nézete kerekedett felül, akik a katonai-

politikai vagy közigazgatási funkció mellett szállnak síkra.



Vannak akik a *ke-se-no (> xenoi = idegenek) és az e-pi-ko-wo (epikorwos > epikuros = oltalmazó) szavakban

Knóssosban szolgáló idegen eredetű zsoldosokat látnak.

A későbbi, homérosi korban nagy karriert futott be a qa-si-re-u, vagyis basileus kifejezés, amely az eposzokban

a helyi „királyokat” (pl. Odysseust) jelöli, a lineáris B táblák alapján azonban a da-mo, a faluközösség (damos)

vezetőjét láthatjuk benne. A damos kollektíven rendelkezett az úgynevezett kekemena-földekkel, amelyeket

bérbeadással hasznosított. Ezzel szemben létezett a föld magántulajdona is (ktimena). Az úgynevezett kama-

földek nem képezték a damos tulajdonát (talán a királyéi voltak), és művelőit külön kötelezettségek terhelték. A

földművelőkön kívül jelentős volt a palotától függő kézművesek (kovácsok, intarziaberakók, elefántcsont-

faragók stb.) száma is (vö. 3. dok.). Forrásaink jellegéből adódik, hogy míg a kecskepásztorokat vagy

kézműveseket név szerint ismerjük (fontos volt feljegyezni, ki mennyit szolgáltatott be vagy menynyi

élelmiszert vagy nyersanyagot kapott a palota raktárából), azt nem tudjuk, hogy hívták a mykénéi vagy a pylosi

uralkodót.

Megemlítendő még a doelosok (do-e-ro) rétege, amely etimológiailag a klasszikus kor rabszolgáinak felel meg

(dulos), de a mykénéi korban a rabszolgákon kívül papi személyeket is találunk közöttük (theoio doelo = isten

szolgája). Az egyszerű rabszolgastátus ellen szól, hogy doelosokat a földbirtokok bérlői között is találunk.

1.4.4. 2.1.4.4. A MYKÉNÉI VALLÁS

A paloták freskói gyakran mutatnak kultikus jeleneteket, de ezek alapján nehéz képet alkotnunk a mykénéi

pantheonról. A lineáris B írásos dokumentumokban azonban számos istennév megjelenik, ezek egy része a

későbbi korokból is ismert. Korántsem bizonyos azonban, hogy az istenek funkciói azonosak voltak klasszikus

kori megfelelőikével. Mindazt, amit a bronzkori görög istenekről tudunk, a leltártáblák felsorolásaiból merítjük.

PYLOS: Áldozatot mutat be Zeus szentélyénél, és elhozza az adományokat, és áldozatokat vezet.

Zeusnak 1 ARANYCSÉSZE, 1 ASSZONY. Hérának 1 ARANYCSÉSZE, 1 ASSZONY.

Drimiosnak, Zeus fiának 1 ARANYCSÉSZE.

(T. I.)

Látjuk, hogy tisztelték Zeust, vele együtt Hérát, de fiukról, Drimiosról a későbbi hagyomány nem tud. Az sem

biztos, hogy Hérát ugyanúgy Zeus feleségeként képzelték el, mint Homéros, hiszen máshol megemlítik Diwiát,

aki feltehetőleg Zeus női párja lehetett. További „homérosi” istenek is előfordulnak a táblákon: Hermés,

Dionysos, Athéné, Artemis, Eileithyia, Erinys. A későbbi korokból nem ismert Trishérós, Posidaeja (Poseidón

női párja) és a már említett Drimios. Dionysost a klasszikus korban Thráki- ából vagy Kis-Ázsiából viszonylag

későn átvett, eksztatikus kultuszairól ismert boristennek tartották, így nem kis meglepetést okozott, hogy már a

mykénéi korban is tisztelték, sőt a nevét tartalmazó tábla hátoldalán – bizonyára nem véletlenül – a bor szó

olvasható (wo-no = oinos).

1.4.5. 2.1.4.5. A MYKÉNÉI KOR BUKÁSA

A mykénéi kori palotákon a Kr. e. 13. században hatalmas pusztítási hullám csapott végig. Tűzvész áldozata lett

és részben vagy egészen romba dőlt az argolisi Mykéné és Ti- ryns, a boiótiai Gla és Thébai, a peloponnésosi

Pylos és a Spárta melletti Menelaion. A pusztulás azonban nem volt teljes. Épségben maradt Attika, Argos, a

thessaliai Iól- kos és az euboiai Lefkandi. A rombolás és továbbélés korszakát, amelynek végére eltűnnek a

paloták, velük együtt a lineáris B írás, a freskófestés, az elefántcsont- és kőedényfaragás, vagyis a mykénéi

civilizáció legtöbb sajátos vonása, sokféleképpen értelmezik. A pusztulás okai között megemlítik a dór

vándorlást, a környezeti katasztrófát, a tengeri népek vándorlását és a mykénéi világ háborúkban is megtestesülő

belső válságát.

1.4.5.1. 2.1.4.5.1. A dór vándorlás

Ezek után (Kroisos) kutatni kezdte, hogy melyek a legerősebb hellén államok, amelyeknek szövetségét aztán

megszerezhetné. Tudakozódása eredményeként úgy találta, hogy a dór törzsből való lakedaimóniak és az

iónokkal rokon athéniak a legerősebbek, ezek pelasg, amazok hellén eredetűek. Az athéniak sosem változtatták

meg lakóhelyüket, a lakedaimóniak viszont sokfelé vándoroltak, Deukalión uralkodása idején ugyanis

Phthiótisban, Hellén fiának, Dórosnak uralma alatt pedig az Ossa és az Olympos lábánál, a Histiaiótis nevű



vidéken laktak. Amikor Kadmos fiai elűzték őket innen, a Pindosban telepedtek meg, itt makednosnak nevezték

őket. Innen vándoroltak Dryopisba, s végül eljutottak a Peloponnésosra, ahol a dór nevet kapták.


Hérodotos híradása világosan megfogalmazza azt az elképzelést, hogy az athéniak őshonosok („pelasgok”)

voltak Hellasban, a lakedaimóniak, vagyis a dórok azonban jóval az iónok után vándoroltak a Peloponnésosra.

A dórok az emberi nem újraalapítójának, az özönvizet túlélő Deukaliónnak fiától, Helléntől származtatták

magukat, akinek három fia volt, Aiolos, Dóros és Xuthos. Aiolos utódai az aiolok, Dórosé a dórok, Xuthosé

pedig – két fia, Ión és Achaios után – az iónok és az achaiosok (achaiok).

E mesterséges, kései alkotású hellén őstörténet kijelölte az egyes nagyobb görög nyelvjárások helyét a fiktív

rokonsági rendben (Apollodóros: Mitológia. I 7, 2-3), sőt még a vitatott hellénségű makedónokat is

odakapcsolták e családfához, hiszen őket Héraklés ükunokája vezette Makedóniába (Hérodotos VIII 137).

Héraklés a hagyomány szerint megsegítette a dórok királyát, Aigimiost a lapithák elleni hadjáratában, aki ezért

hálából a hős halála után örökbe fogadta Héraklés fiát, Hyllost, és ráhagyta királyságát. Az ő és Aigimios két fia

nevéből származik a közkézen forgó, mesés magyarázat szerint a dórok három törzsének elnevezése.

A három dór törzs és mitikus névadói Hyllos – Hylleis Dymas – Dymanes Pamphilos – Pamphyloi

Hyllos dédunokái, vagyis Aristodémos fiai foglalták el a Peloponnésost. Ezt az eseményt azért hívták a

Hérakleidák „visszatérésének”, mert Héraklés apja (vagy mostohaapja), Amphitryón a peloponnésosi Tiryns

királya volt.

A mitikus hagyományt a történettudomány részéről komoly kritika érte. J. Beloch szerint a dórok már a mykénéi

korban a Peloponnésoson éltek, és a dór vándorlás mítosza azért alakult ki, hogy meg tudják magyarázni, miért

hiányoznak (az Odysseia XIX 177. anakronisztikus betoldását leszámítva) a dórok a homérosi eposzokból. A

dórok északról való bevándorlását mindenesetre Beloch érvelése ellenére alátámasztják a nyelvészeti kutatások.

A nyelvtudomány újabban a dór különböző változatainak tartja az Épeirostól a Peloponnésosi-félsziget

északnyugati részéig (Élis) terjedő, korábban északnyugati csoportnak nevezett nyelvjárásokat. A dór dialektus

így Épeirostól a Peloponnésoson keresztül (Arkadia kivételével) Krétáig, Théráig, Kósig, Rhodosig és Kis-

Ázsia Rhodosszal szemben fekvő partvidékéig (Halikarnassos) terjed.

Látszólag a dór vándorlás, sőt hódítás elméletét támasztotta alá a régészet is. A myké- néi kori paloták többsége

erőszakos úton pusztult el, és az így támadt tüzek égették ki a lineáris B írásos agyagtáblákat, amelyeket

írnokaik nem akartak a jövő számára megőrizni (ezzel magyarázható, hogy e feljegyzések mindössze fél évre

vonatkoznak – a korábbi dokumentációt hordozó táblákat feltehetőleg benedvesítették, összegyúrták és újra

felhasználták). A hamuréteg a régészek számára gyakran külső hódítás jeleként szolgál, így a peloponnésosi

paloták pusztulása, ha közös régészeti horizontra lenne hozható, a külső hódítók, jelen esetben a dórok

megjelenésének bizonyítékaként lenne felfogható. Ezt a feltevést azonban megkérdőjelezi az a tény, hogy a

pusztulási horizontok palotánként nem esnek egybe (a knóssosi palota Kr. e. 1375 körül pusztult el, a Spárta

melletti Menelaion és Ziguries Kr. e. 1250 körül, kicsit később a pylosi palota, majd Kr. e. 1200 körül, a késő

helladikus III B végén Dendra, Mykéné, Tiryns, Krisa Phókisban, Gla és Thébai Boiótiá- ban, Teichos Dymaion

Achaiában stb.), sőt néhány palotában több egymást követő pusztulási réteggel találkozunk. Mykéné és Tiryns

például újjáépült, Argos, Asiné, Koraku, Iólkos, Athén és Lefkandi azonban el sem pusztult. A mykénéi tárgyi

kultúra tovább folytatódott, és a behatoló új népességnek semmiféle régészetileg megfogható nyoma nincs. A

korábban az esetleges hódítók megjelenéséhez kötött tárgytípusokról (az úgynevezett Naue II. típusú kard, a

láng alakú nyílhegy, az úgynevezett Peschiera-tőr, az egyélű bronzkés, a hegedűvonó alakú fibula stb.) kiderült,

hogy már évszázadokkal a pusztulási rétegek előtt megtalálhatók voltak a Peloponnésoson vagy Krétán, így

helyi kialakulásuk valószínűsíthető. A kő ládasírok és a halotthamvasztás szintén nem kapcsolható a dórokhoz,

hiszen Salamison és az athéni Kerameikosban számos ilyen sír jelenik meg, noha ott sohasem éltek dórok,

Messénében azonban, noha azt a hagyomány szerint elárasztották a dórok, csak a protogeometrikus korban

jelenik meg az újfajta temetkezés.



Mindez arra látszik utalni, hogy a dórok beáramlása a Peloponnésosra nem egyszeri, hódító hadjárat során

történt, hanem hosszú ideig tartó beszivárgás (infiltráció) útján. Így a dórok nem okozhatták a mykénéi kor

bukását, hanem a palotaközpontok pusztulását követő vákuumba nyomultak be, akár a Peloponnésoson kívülről,

akár a paloták közötti gyéren lakott térségből.

1.4.5.2. 2.1.4.5.2. Szárazság, földrengés

Volt olyan elmélet, ami szerint egy hosszas szárazsághullám okozta számos pelopon- nésosi település

elnéptelenedését. Az elmélet egyik gyenge pontja az, hogy egy ilyen klimatikus változás miként kímélte volna

meg például Attikát a katasztrófától, ahol a népesség nem csökkent hasonló mértékben? Meteorológiailag ugyan

elképzelhető ilyen modell, de hogy több éven át fennállhatott ennyire különböző időjárás egymáshoz ilyen

közeli területeken, az valószínűtlen. Ha azonban szélesebb perspektívában nézzük a bronzkor végének

eseményeit, mégiscsak fel kell tételeznünk egy hosszabb szárazsági periódust, amely például Észak-Afrikában a

Nílus-völgy felé terelte az úgynevezett sivatagi népeket. A lineáris B írásos táblák mindenesetre nem támasztják

alá ezt az elméletet: a feljegyzések nem említik, hogy a termés a szokásosnál kisebb lett volna, a tűzvész során

leégett raktárak tele voltak élelmiszerrel. A pollenvizsgálatok sem mutatják a növénytakaró drámai változását a

vizsgált időszakban.

Mások vulkánkitörésekkel vagy pusztító földrengések sorozatával magyarázzák a mykénéi kor hanyatlását. Az

argolisi palotákat valóban többször pusztította el földrengés és a hozzá kapcsolódó tűzvész. A földmozgás

nyomait Mykénében és a közeli Ti- rynsben is kimutatták, de kérdés, hogy a mykénéi kor végét jelentő

pusztításokat vissza lehet-e vezetni egyetlen okra, legyen az invázió vagy természeti katasztrófa.

1.4.5.3. 2.1.4.5.3. A tengeri népek

Merneptah egyiptomi fáraó ötödik uralkodási évében (ur. Kr. e. 1213-1203) libyai törzsek, úgynevezett sivatagi

népek támadtak Egyiptomra. A Szahara előrehaladott de- szikkációja (elsivatagosodása) összezsugorította a

libyai népek legelő- és szántóterületét, így a Merey, Did fia által vezetett támadók voltaképpen az éhínség elől

menekülve kerestek új hazát a Nílus völgyében. A támadókhoz csatlakozott a tenger felől érkező vándorok

néhány csoportja is. Merneptah egyetlen csatában megsemmisítő vereséget mért a támadókra, de azok mintegy

negyven év alatt újraszervezték soraikat, és III. Ramszesz idején (ur. Kr. e. 1187-1157) csak hosszú évek

kemény ellenállása tudta felmorzsolni erejüket. Bár Egyiptom megmenekült, Szíria partvidékét és Palesztinát

elárasztották a prst-k (philisteusok), és a támadók kezébe került Ugarit, továbbá III. Ramszesz felirata szerint

Karkemis és Arzawa is, amit régészetileg nem sikerült igazolni.

A Kr. e. 13-12. századi kalóztámadások és vándorlások résztvevőit az ókori keleti és az egyiptomi források is

megörökítették.

Csak azokat az azonosításokat tüntetjük fel, amelyeknek legalább minimális valószínűségük van.

Danuna akkád nyelvű szövegekben maradt fenn, de az egyiptomi-hettita, illetve kanaáni-egyiptomi levelezésből,

föníciaiul dnn. Adana város környéke az Amarna- és az egyiptomi-hettita levelezésben.

Ahhiyawa a mykénéi görögök és a Délnyugat-Kis-Ázsia előtti szigetvilág hettita neve, ami talán megfeleltethető

a görög forrásokból ismert achaioknak.

Prst, héberül pelistim, azonos a philisteusok görög nevével.

Az egyiptomi rkk azonos Lukkával, Délnyugat-Kis-Ázsia és lakóinak hettita nevével, görögül a lykökkel.

Az egyiptomi skrs (hajón lakó nép egy Ugaritba küldött hettita levélben) talán azonos a görög forrásokból

ismert sikelosokkal.

Az egyiptomi srdn névhez vö. a hettita sardiya kifejezést (a szó a hettitában katonai segítséget jelent); a szót

meglehetős bizonytalansággal a sardoniosokkal hozták összefüggésbe.

A tkr szót a teukrosokkal, a trs hangsort a Taru(w)isa városnévvel magyarázzák Északnyugat-Kis-Ázsiában (a

szó talán összefügg Trója nevével), de vannak, akik az etruszkok (tyrsénosok) nevét látják benne.

A tengeri népek azonosítása meglehetősen bizonytalan. Palesztina névadói, a philisteusok minden bizonnyal

felismerhetők a prst alakban, Lukka azonosítása is egyértelmű, de például az skrs-ek (a szicíliai sikelosok,

latinosan siculusok), sardoniosok (szardíniai- ak) vagy tyrsénosok (etruszkok) esetében a hangalak hasonlósága



még korántsem bizonyítja, hogy az adott nép valóban Szicíliából vagy Szardíniából érkezett Egyiptom

partjaihoz, vagy éppen e vándorlási hullám során nyert új hazát nyugaton, illetőleg csak véletlen hasonlóság áll

fönn az említett népek és területek neve között.

A tengeri népek vándorlásával hozzák kapcsolatba a pylosi tengerpart védelmének megszervezéséről beszámoló

o-ka táblákat (vö. 7. dok.). A mintegy 900 főnyi parti őrség nyilvánvalóan nem tudott volna ellenállni egy olyan

rohamnak, amely még Egyiptomot is próbára tette. Pylost és a többi mykénéi kori palotát azonban nem a tengeri

népek pusztították el, legalábbis ennek semmi nyoma nincs. A tengeri népek vándorlása ennek ellenére létében

veszélyeztette a bronzkori görög államokat.

A tengeri népek és a lassan kontrollálhatatlanná váló vándorló és kalózkodó hajósok ugyan közvetlenül nem

intéztek rohamot a mykénéi kor palotagazdaságai ellen, de a Földközi-tenger medencéjében gyakorlatilag

lehetetlenné tették a távolsági kereskedelmet. Márpedig a réz és az ón tengeri úton érkezett görög földre. A

távolsági kereskedelem drámai megszakadtával funkciótlanná vált palotagazdaságok irányítói más úton

próbáltak elosztható nyersanyagokhoz és kincsekhez jutni: így egymás ellen támadtak. A legnagyobb hadjáratok

emléke a drámai művekben és az eposzokban is megőrződött: a Heten Thébai ellen (Aischylos) és az Ilias

(Homéros) történeteiben.

A mykénéi kori paloták tehát feltehetőleg a tengeri népek vándorlásai által elvágott kereskedelmi utak

hasznának kiesését pótlandó belharcok áldozatai lettek, és az elpusztult, illetve meggyengült paloták által

korábban ellenőrzött területekre beszivárogtak, beköltöztek a hosszabb-rövidebb ideje a közelben lakó

pásztorkodó, primitívebb kultúrájú népcsoportok, amelyek egy része a későbbi korokban dór nyelvjárásban

beszélt görögül.

1.4.5.4. ■ Emlékeztető

thalassokrácia, lineáris A, lineáris B, dendrokronológia, krétai hieroglif, phaistosi korong, eteokrétai,

ideogramma, redisztributív, luvi, Alaksandu-szerződés, amphikypellon, helladikus, cserepek háza, aknasír,

álkupolasír, kyklópsfal, megaron, cartouche, wanax, anax, temenos, lawagetas, laos, lawos, e-qe-ta, qa-si-re-u,

basileus, da-mo, damos, kekemena, ktimena, kama, do-e-ro, dulos, dór vándorlás, infiltráció, tengeri népek

1.4.5.5. ■ Kronológia

3.3. táblázat -

2200 k. A görögök bevándorlásának kezdete

1700 k. Phaistosi korong

1650-1550 k. Mykénéi B sírkörzet

1540 k. Thérai vulkánkitörés

1450/1425 k. Mykénéiek kezére kerül Knóssos

1375 k. A knóssosi palota romba dől

1300-1190/1180 Trója VIIa

1275 előtt Alaksandu-szerződés

1213-1203 Merneptah uralkodása

1200 k. Mykéné pusztulása

1187-1157 III. Ramszesz uralkodása



1185/1180 A késő helladikus III C kezdete

1065 k. A submykénéi kor kezdete

373 Heliké pusztulása

2. 2.2. A SÖTÉT ÉS AZ ARCHAIKUS KOR

2.1. 2.2.1. A görög világ Mykéné bukása után

A mykénéi paloták pusztulását követő időszakot sötét kornak is nevezik, ez az elnevezés azonban nem a korszak

immanens sajátosságát fejezi ki, hanem a korszakra vonatkozó forrásaink hiányosságaira utal. Némi

leegyszerűsítéssel úgy is fogalmazhatnánk, hogy Hellas történetének a lineáris B írás megszűnte és a betűírás

átvétele közötti időszakát nevezzük így. A sötét kor (Kr. e. 1065 k. – 900 k.) a vázafestészet stílusváltozásainak

megfelelően két egymástól elkülönülő szakaszra osztható, a submykénéi korra (Kr. e. 1065-1015 k.) és a

protogeometrikus korra (szokásos rövidítése PG, Kr. e. 1015-900 k.). E megközelítő korszakhatárok

természetesen vidékenként kissé eltérő időpontra estek. A submyké- néi korra jellemző a korábbi kerámiastílus

továbbélése, de jelentősen leegyszerűsödve, a korábbi, késő helladikus III B mykénéi koinéját, vagyis a nagyobb

központokra egyaránt jellemző közös stílust felváltotta a késő helladikus III C idején az egyes vidékek saját

stílusa, majd az edényformák és festésük is hanyaggá válik és leegyszerűsödik. A népmozgásoktól kevésbé

érintett területeken (pl. Attika, Argolis) úgy tűnik, a submykénéi kerámiából fejlődik ki a protogeometrikus

vázafestészet, amely az edényeket sávokra osztja és – általában festőkörzőt használva – koncentrikus körökkel

és félkörökkel díszíti.

A legnagyobb változást a sötét korban természetesen nem a vázafestészet átalakulása jelentette, hiszen abban

csak tükröződtek a történelem fordulatai. A helyi stílusok kialakulása például a belső, kereskedelmi kapcsolatok

leépülésének, az egyes vidékek elszigetelődésének jele, a radikális váltás az adott tájegység kerámiadíszítésében

pedig gyakran új népelemek megjelenésének következménye volt.

■ Athéni sírlelet geometrikus edényekkel (Kr. e. 8. sz.)

Hellas népessége a külső kapcsolatok beszűkülése és a belső népmozgások következtében drámaian

megfogyatkozott, ami az ismert régészeti lelőhelyek számának drasztikus csökkenésében is megnyilatkozott.

3.4. táblázat -

Kr. e. 13. század 320 lelőhely




Ha kiválasztunk egy, a mykénéi korban jelentős szerepet játszott területet, például Boi- ótiát, ott ugyanezt a

folyamatot, figyelhetjük meg.



3.5. táblázat -

Késő helladikus III B 39 lelőhely

Késő helladikus III C 18 lelőhely

Protogeometrikus 9 lelőhely

Korai és középső geometrikus 5 lelőhely

Nem véletlenül fogalmaznak úgy, hogy ha egyáltalán jogos a görög történelem bármely szakaszát sötét kornak

nevezni, akkor az feltétlenül a submykénéi periódus. Ugyanakkor az is tény, hogy az A. Snodgrass által az

1970-es évek elején kimutatott népességfogyás nem volt azonos mértékű minden vidéken, sőt helyenként ezzel

ellentétes jelenségek is érvényesültek. A Kr. e. 12. század elején (késő helladikus III C) a Tiryns vára körüli

település mérete jóval meghaladta a korábbi időszakét (késő helladikus III B), és ugyanez a helyzet Mykénében

és Lakóniában is. Thébai akropolisa, a Kadmeia ugyan Kr. e. 1200 körül elpusztult, a vár körüli település

azonban tovább élt. Argolis lakossága tehát nem csökkent drámaian, mint ahogy Attikában is inkább csak a

településszerkezet átalakulásáról beszélhetünk: a korábbi sok kis település helyett a védhető központok körül

kevés, de nagyobb település jött létre. Ennek az emlékét a mítosz is megőrizte: a hagyomány szerint Attika

lakóit Théseus telepítette össze Athénba (synoikismos = összetelepítés). Ugyanakkor megfigyelhető a lakosság

kiáramlása a mykénéi központokból más területekre, amelyeken így a lakosság száma megnőtt (Arkadia, Chios,

Na- xos, Kréta, Kypros). Achaia népességnövekedése, bár szintén kimutatható, csekélyebbnek tűnik, mint azt

korábban feltételezték. A dórok, úgy tűnik, kisebb csoportokban vándoroltak dél felé. Részint új államokat

alapítottak, részint a már meglévő népességre települtek rá. Korinthos Kr. e. 900 körül, Spárta a Kr. e. 10.

század végén, 9. század elején jött létre, a Dódekanésos dór telepei a Kr. e. 10 században keletkeztek, a krétai

dór városok szintén a 10. század körül népesültek be dórokkal. A kis dór telepescsoportok nem félelmetes

hódítókként jöttek. Szerény településeik nyaktörően magas, jól védhető sziklákon jöttek létre, kevés embernek

szolgálva biztos menedékül. ^éra dór települése például a tengerszint fölött 369 méter magasan feküdt, és

legfeljebb 5000 ember lakhatott ott. Erről a hegycsúcson fekvő településről viszont messzire be lehetett látni a

tengert, vagyis idejekorán fel lehetett készülni az ellenség támadására. Hasonló volt a helyzet a krétai

Drérosban, a korinthosi akropolis, az Akrokorinthos pedig 574 méter magasba emelkedik. Úgy tűnik, mintha a

„hódító” dórok sem érezték volna magukat biztonságban. Nemcsak a mykénéi paloták pusztulása és a dórok

letelepedése között eltelt legalább kétszáz esztendő szól a dór vándorlás olyasféle felfogása ellen, mintha az új

népcsoport tömegesen, hódítóként özönlötte volna el új hazáját, hanem a dórok fentebb fölvázolt települési

stratégiája is. Arról már nem is beszélve, hogy egységes „dórság” nem is létezett. Erre utal az egyik dór phylé

neve is. Pamphyloi azt jelenti, hogy ’minden phyléből való (emberek)’, ami a dórokat különféle népelemek

keverékeként jellemzi.

Aigeus halála után néseus nagy és csodálatra méltó vállalkozásba kezdett: egyetlen városi közösségbe

egyesítette az attikaiakat. Így lett egy várossá és egy néppé a szétszórt lakosság, amelyet eddig még közérdekű

ügyekben is nehezen lehetett ösz- szehívni, s amelynek körében napirenden voltak a villongások és háborúk...

Majd közös prytaneiont és tanácsházát építtetett az egész népnek, ott, ahol a mostani város áll, és az államot

Athénnak nevezte.

(Plutarchos:éseus. 24. M. E.)

Ezzel a jelenséggel függ össze az úgynevezett ión vándorlás is. A Kr. e. 5. században – a dé- losi szövetséget

erősítendő, propagandisztikus céllal – megfogalmazódott, hogy a kis- ázsiai ión városok voltaképpen Athén

„gyarmatai”, az iónok pedig Attikából kivándorolt ősathéniek. Az ión partvidék és a szigetek azonban már a

mykénéi korban benépesültek, és telepeik kimutathatók a Kr. e. 12. században is. Minthogy a mykénéiek nyelve

és az ión között szoros rokonság áll fönn, nyelvészetileg nem szükségszerű az iónokat Attikából származtatni.

Az ión és attikai ünnep- (pl. Apaturia), hónap- és phylénevek megegyezése szintén nem bizonyítja az iónok

attikai eredetét, hiszen például a phylék (törzs) és phratriák csak másodlagosan, a polisképződés során alakultak

ki. Az iónok eredetileg négy, a kis-ázsiai ión városokban azonban már hat fiktív vérségi phylét ismertek.

3.6. táblázat -

IÓN-ATTIKAI Csak ión



Geleontes (vagy Gedeontes vagy Teleontes) Oinopes

Hoplétes Bóreis

Aigikoreis

Argadeis (vagy Ergadeis)

3.7. táblázat -

A dórok és az aiolok nem négyes, hanem hármas tagolású phylérendszert hoztak létre.

Dór phylék Aiol phylék

Hylleis Apodotoi

Dymanes Ophioneis

Pamphyloi Eurytanes

A palotaközpontok megszűnése a társadalom egészében átrendeződésekhez vezetett. A wanaxok –

központosított adminisztrációjukkal együtt – eltűntek, és a korábbi faluközösségi (da-mo) vezetők, a basileusok

(qa-si-re-u), minthogy a társadalmi piramis csúcsa letört, az adott közösségek olyan vezetőivé váltak, akik fölött

– Zeuson kívül, akire szívesen vezették vissza családfájukat – nem állt senki. A basileus cím Homéros korára

már minden oikos vezetőjének kijárt. Ezek az oikosok egy patriarchálisan uralkodó családfő (basileus) által

irányított birtokközpontot és az ott élő, a basileusnak valamilyen módon (családi kötelék, cliensi viszony vagy

rabszolgaság által) alárendelt, katonailag is szervezett népességet jelentette. Az oikosok népességén kívül

például Boiótiában, és feltehetőleg más vidékeken is, természetesen létezett a tőlük többé-kevésbé független

közrendű termelői réteg is, amelynek egyik archaikus kori képviselője Hésiodos, aki világosan elhatárolja magát

a „falánk basileusoktól” (Hésiodos: Munkák és napok. 38).

A submykénéi időszak attikai sírleletei közül nem mindegyikben találni sírmellékletet, ami az adott kis

közösségeken belül némi vagyoni differenciálódásra utal. A protogeometrikus korban megjelennek a

sírmellékletek között a vasfegyverek (kardok). A legkorábbi lándzsahegyek a Kr. e. 10. századból származnak.

Az első olyan sír, amelyben vaskard és lándzsahegy együtt fordul elő, Kr. e. 900 körülre datálható. Az

úgynevezett harcossírok a fegyvermellékleteken kívül nem sokban különböznek a többi attikai urnasírtól. Ez

arra utal, hogy a viszonylag vagyonosabb réteg, amely megengedhette magának, hogy az akkor még drága

vasfegyvereket eltemesse, még mindig nem vált el látványosan a lakosság többi részétől.

Érdekesen alakult a fémmellékleteket tartalmazó, bolygatatlan attikai sírok aránya a submykénéi és a késői

geometrikus kor között.

3.8. táblázat -

Korszak Sírok száma Sír fémmelléklettel (%) Sír fémmelléklet nélkül

(%)

Submykénéi 83 28,9 71,1

Protogeometrikus 51 74,5 25,5

Korai és középső

geometrikus 45 75,0 25,0



Késő geometrikus 71 37,1 62,9

Az utóbbi évek leletei azt mutatják, hogy a vagyoni differenciálódás azokon a vidékeken, amelyek már a Kr. e.

11. század végén újra bekapcsolódtak a távolsági kereskedelembe, sokkal előrehaladottabb volt. Az euboiai

Lefkandi Kr. e. 11. századi sírjai már föníciai fajanszláncot és -vázát, ciprusi és egyiptomi bronzedényeket,

üveggyöngyöket és arany ékszereket tartalmaztak. A felhalmozott kincsek értékén túl feltűnő a tárgyak

eredetének kitágult földrajzi horizontja. Egy Kr. e. 10. századi kettős (férfi- és női) temetkezés fölé a

protogeometrikus kor viszonyaihoz képest hatalmas, 45 méter hosszú épületet emeltek, amely hérós-

szentélyként működhetett. A férfi fegyverei (vas lándzsahegy, vaskard, köszörűkő) az attikai leleteknél nem

voltak drágábbak, bár Attikában példátlan módon a lovait is mellé temették, a női sírból azonban valóságos

kincsek (két aranyspirál, arany „melltartó”, aranymedallion fajanszgyöngyökből álló láncon stb.) kerültek elő.

Lefkandi kapcsolatai a levantei partvidékkel és Ciprussal nem meglepők. Hellas nyugati kereskedelmének

megtorpanása után Ciprus változatlanul élénk kapcsolatban állt Szardíniával, amit az onnan előkerült többi

leleten kívül a mintegy hetven ökörbőr alakú, ciprusi típusú rézöntecs megszakítatlan sorozata igazol a Kr. e.

1500-900 közötti évekből. Az euboiai áruk (pl. geometrikus cserépedények) is ciprusi kontextusban, tehát

eleinte valószínűleg ciprusi-föníciai közvetítéssel jelennek meg Szardínián a Kr. e. 8. század közepén. Feltűnő,

hogy a bronzkor elmúlása és a vaskor beköszöntése éppen a vasfegyverek elterjedésében milyen lassú folyamat

volt. A keleti mediterráneumban az ismert vasfegyverek száma a Kr. e. 10. században haladta meg csekély

mértékben a bronzfegyverekét.

3.9. táblázat -

Évszázad, Kr. e. Bronzfegyver (%) Vasfegyver (%)

12. 96 4

11. 80 20

10. 46 54

A lefkandi lovas temetkezés ellenére a sírleletek alapján úgy tűnik, hogy bár a sötét kor leggazdagabb családjai

– a mykénéi kor szokásához hasonlóan – tartottak lovat, a hadsereg alapját a karddal és lándzsával felfegyverzett

gyalogság adta, amely zsoldosként is szolgálhatott és meg is gazdagodhatott Egyiptomban vagy akár Al

Minában. A lovasok, ha egyáltalán részt vettek a háborúkban, csak kiegészítő és alárendelt szerepet játszhattak,

amint ez kis létszámukból is következett. Aristotelés korának elképzelése a polis kezdeti korszakának lovas

arisztokratáiról, akiknek a szerepét a polis védelmében fokozatosan átveszik az így a politikai jogokra is igényt

tartó gyalogos parasztkatonák, nem igazolható a források alapján. Nem véletlen, hogy Homérosnak sejtelme

sem volt róla, mire is használták valaha a harci kocsit: az eposzokban a kocsik általában puszta taxiként

szolgáltak, amelyek segítségével a hősök gyorsabban érték el a csatateret, s ott a földre szökve, gyalogosként

küzdöttek tovább.

S nem láttad volna aludni a hős Agamemnónt, sem lelapulni a földre, se húzódozni a harctól: csak száguldani

férfidicsőítő viadalba.

Mert elhagyta az ércdíszes szekeret s paripáit... és gyalog indult el, föl-alá sétált a sorok közt.

(Homéros: Ilias. IV 223-231. D. G.)

A sötét kort mára már nem tekintik olyan mély és egyértelmű, négy évszázados szakadéknak a mykénéi kor és a

geometrikus kor között, mint ahogy korábban. Az újabb ösz- szefoglalások inkább azt hangsúlyozzák, mekkora

regionális eltérés lehetett egyes vidékek népesedési és kulturális viszonyai között, és hogy bizonyos területeken

(Kypros, Kréta, Attika, Észak-Boiótia) sokkal jelentősebb volt a kontinuitás, mint azt korábban gondoltuk. A

submykénéi időszak egymástól elszigetelt, kis települései egyes területeken már a protogeometrikus korszakban

fejlődni kezdtek, és – bekapcsolódva a nemzetközi kereskedelem vérkeringésébe – előkészítették az archaikus

kor robbanásszerű fejlődését.

2.1.1. Emlékeztető



sötét kor, submykénéi kor, protogeometrikus kor, synoikismos, phylé, phratria, basileus, oikos, urnasír,

geometrikus kor, hérós

2.1.2. Kronológia

3.10. táblázat -

1065-1015 k. Submykénéi időszak

1015-900 k. Protogeometrikus kor

2.2. 2.2.2. A polis születése

2.2.1. 2.2.2.1. MI A POLIS?

A Trója ellen induló flotta 29 egysége Homéros szerint összesen 1186 hajót számlált (Ilias. II. ének). A később

is ismert polisokon kívül számos nép lakóhelye, vagyis nem valamilyen város alapján került a felsorolásba. Míg

Spárta polis, vagy legalábbis azzá fejlődött, Arkadia, Boiótia, Phókis, Lokris, Élis, Aitolia vagy a még csak nem

is területként, hanem kollektívumként jelentkező myrmidonok nem alkotnak polist. E területek egy része

viszonylag hamar a polisfejlődés útjára lép, gondoljunk például Boiótiára, de korábbi, ethnos-alapú szövetsége

segített abban, hogy Thébai hatékonyan tudja szövetségi állammá szervezni a boiótokat, mint ahogyan Tegea az

arkadiaiakat és a mindenkori tagos, a közösség választott vezetője Thessaliát. A polisban lakó hellének nem

voltak nagy véleménnyel az ethnosokat alkotó népekről (Thukydidés I 5). Úgy tartották, hogy törvények nem

léteznek körükben, vagy ha igen, nem igazán tartják be őket. Nyíltan kalózkodnak és rabolnak, és ezt nemhogy

szégyellnék, hanem még dicsőségnek is tartják. Nem véletlen, hogy bárhová is mennek, fegyvert viselnek, hogy

megvédhessék magukat. Ilyen vidékeknek számított például Ozolisi Lokris, Aitólia és Akarnania. Az említett

lokrisiaknak talán nem véletlenül volt még Thukydidés korában is meglehetősen rossz hírük. Két lokrisi

település, Oiantheia és Chaleion Kr. e. 450 körül keletkezett, és egy bronztáblán fennmaradt szerződése némi

fényt vet ezeknek a fejlődésben elmaradt ethnosoknak a belső viszonyaira (vö. 60. dok.).

A polis tehát a hellének számára egyértelműen kiemelkedést jelentett a barbárok és a hellén ethnosok

zűrzavaros, törvényeket nem ismerő vagy nem tisztelő világából. Az már más kérdés, hogy pontosan maguk

sem tudták, hogyan is jött létre a polis, és azt is többféleképpen határozták meg, hogy mi az. Aristotelés

(Politika. 1252b) szerint „a több faluból (kómé) álló közösség (koinónia) a voltaképpeni polis, amely, úgymond,

eléri a teljes, önmagában való elegendőséget (autarkeia), s míg az életben maradás céljából jött létre,

fennmaradásának célja a boldog élet”. Látszólag e meghatározás visszájára fordítását találjuk meg Pausaniasnál

(X 4, 1).

Chairóneiától húsz stadionra van Panopeus, a phókaiaiak polisa, ha ugyan valaki polisnak nevezné azokat [a

településeket], amelyek nem rendelkeznek a főtisztviselők hivatali épületével (archeia), tornacsarnokkal

(gymnasion), színházzal (the- atron), piactérrel (agora), közkútba vezetett vízzel, hanem barlangüregekben

berendezett kunyhókban, a hegyekben laknak, leginkább ott, ahol vízmosások vannak. Igaz, területüket határ

választja el a szomszédos vidékektől, és a phókisi gyűlésbe (syllogos) követeket (synedrosj küldenek.

(Pausanias X 4, 1. M. Gy.)

E sorok azonban könnyen félrevezethetnek minket, mintha bármely görög fejében valaha is megfogalmazódott

volna olyan gondolat, hogy a polist különféle épületek teszik polisszá. A színházépület ennek ellenére számos

polisban a közösségi élet egyik fontos központja volt.

Csak a mai Görögország területén az alábbi lelőhelyeken találhatunk antik és hellénisztikus színházépületeket:

Athén, Peiraieus, Thorikos, Orópos, Delphoi, Stratos, Orchomenos, Chairóneia, Thébai (Kabeirion), Oiniadai,

Makynia, Pleu- rón, Eretria, Larissa, Démétrias, Dódóné, Kassópé, Nikopolis, Philippoi, Thessalo- niké, Thasos,

Aigai, Dion, Maróneia, Samothraké, Lémnos, Mytiléné, Kós, Rho- dos, Délos, Mélos, Théra, Lató, Gortyn,

Kuphonésion (= Leuké), Patrai, Aigeira, Élis, Sikyón, Korinthos, Orchomenos/Peloponnésos, Mantineia, Argos,

Epidau- ros, Megalopolis, Tegea, Messéné, Spárta, Gytheion.

Ráadásul éppen Pausanias számol be róla (X 3), hogy Panopeust a Kr. e. 4. században II. Philippos lerombolta,

így Pausanias korában a helység – finoman szólva – nem volt fénykorában. Panopeust lakói mint politikai



entitást kezelték, amelynek rögzített határai voltak, és a phókisiak is akként kezelték, hiszen a panopeusiak részt

vehettek a phó- kisi syllogosban, vagyis a közösségi gyűlésen. Panopeus esetében talán inkább azt figyelhetjük

meg, hogy egy polis akkor is polis marad, ha a falait lerombolják. A polis – végső esetben – kollektíven el is

költözhet eredeti helyéről, mint azt például a perzsák elől Korzikára menekülő phókaiaiak és az Abdérába

költöző teósiak tették (Hérodotos I 164., 168), vagy mint Athén, amelyet lakói Kr. e. 480-ban kiürítettek, amikor

Xerxés hadai közeledtek (vö. 52. dok.). Ebből természetesen nem következett az, hogy az athéniak egy

pillanatig is úgy érezték volna, hogy polisuk megszűnt. A Kr. e. 7-6. század fordulóján élt lesbosi arisztokrata

költő, Alkaios meglehetősen egyértelműen fogalmaz egyik töredékében (426.): „Nem kő és fa, nem építész tesz

várost, hanem ott, ahol vannak olyan vitézek, kik megvédik az otthonuk, ott van város is és fal is.” (D. G.)

Amikor a Krétán fennmaradt feliratos drérosi törvényben azt olvassuk: „így határozott a polis”, nyilvánvaló,

hogy a törvény megfogalmazói a polispolgárok közösségére gondoltak, nem pedig a város falaira (vö. 25. dok.).

A polis szó indoeurópai örökség a görög nyelvben, már a lineáris B írásos táblákon is megjelenik (po-to-ri-jo),

de csak mint egy személynév része, így jelentéséről nem sokat tudunk. Ha azonban összevetjük más indoeurópai

nyelvekkel, az óind pura (erőd, város), a litván pilés és a lett pils (erőd, vár) alapján arra a következtetésre

juthatunk, hogy a szó eredetileg várat jelenthetett. Ezt a jelentését a klasszikus görögben is megőrizte, az

úgynevezett Hekatompedon feliraton például a polis szót Akropolis értelemben használják a Kr. e. 5. század

első éveiben (vö. 94. dok.). E jelentésből aztán a szó további három különböző használata fejlődött ki. 1. város,

2. a város és környéke, 3. politikai közösség, állam. Ha tehát forrásainkban a polis szóval találkozunk, mindig

meg kell vizsgálnunk, melyik jelentésben áll. Néhány esetben olyan államra is használják forrásaink a polis

kifejezést, amelyekről megjegyzik, hogy nincs városias központja. Legtöbbször Spártát hozzák példaként, de az

előbb említett Panopeusra is gondolhatunk. Spártának azonban, bár lakói valóban kata kómas, vagyis

kóménként és nem vá- rosszerűen települnek össze, az ötből négy kóméja egy összefüggő, 3 négyzetkilométeres

területet ad, amelynek a népsűrűsége megfelel a legtöbb polisénak. Panopeusnak pedig, mint láttuk, volt

városias települése, csak lerombolták. Azt is megállapíthatjuk, hogy ha forrásainkban a polis szót látszólag csak

„város” és nem „állam” értelemben használják, mindig csak olyan városokat értenek ez alatt, amelyek

egyszersmind egy polis mint állam központjai voltak.

A polisnak nem volt meghatározó feltétele, hogy autonóm legyen. Amikor például Milétost megszállták a

perzsák, és a Perzsa Birodalom alattvalója lett, Milétost sem saját polgárai, sem a többi görög nem tekintette

valami másnak, mint ami addig volt, nevezetesen: polisnak. A délosi szövetségben Athén durván beavatkozott a

szövetségesek belügyeibe, de a symmachosok (szövetségesek) attól még polisok maradtak. Egy polis beléphetett

egy szövetségi államba is, például Tanagra a boiót szövetségbe, de ettől még polis maradt, sőt önálló pénzt is

vert. A polist a görögök a polispolgárok közösségének tekintették (koinónia politón), amely képes volt saját

magát irányítani, saját törvényei voltak, és szuverenitást gyakorolt saját területe fölött (Aristotelés: Politika.

1276b). E közösség természetesen kultuszközösségként is működött, hiszen minden polisnak volt egy-egy

kitüntetett jelentőségű istene (pl. Athénnak Athéné, Spártának Artemis, Samosnak és Argosnak Héra,

Delphoinak Apollón stb.), amelynek központi szentélyt épített, és amely kultuszában minden polgár részt vett.

A polispolgárok közösségének joga volt eldönteni, ki tagja e közösségnek. A polis politikai jogokkal rendelkező

polgárai (polités) csak a felnőtt, nagykorú, állampolgársággal rendelkező férfiak lehettek, és ők a polis

lakosságának csak töredékét alkották. A polgárcsaládból származó nők passzív polgárjoggal rendelkeztek: a

polgárjogot fiaikra örökítették, de maguk minden politikai joggyakorlásból ki voltak zárva, igaz, mint

örökösnők ingatlannal rendelkezhettek. A polisban generációk óta ott lakó metoikosok szabad emberek voltak,

de nem politések. Politikai jogaik nem is voltak, de a polis védelmében fegyveresen részt kellett venniük. A

rabszolgák, bár lehet, hogy ők is generációk óta éltek egy adott polisban, ettől még nemhogy polgárok nem

lettek, de még szabad emberek sem.

A polités, mint látjuk, nem lett, hanem született: beleszületett ebbe a helyzetbe, bár ez nem kizárólagosan igaz.

Különféle érdemekért polgárjogban lehetett részesíteni nem polgárokat. Az egyik eset az volt, amikor egy

apoikia lakói befogadták a métropolis lakóinak egy részét saját közösségükbe. Hérodotos elmeséli, hogy az ősi

időkben a Pe- loponnésosról Lémnosra származott minyasok, minthogy otthonukból elűzték őket, vissza akartak

települni a Peloponnésosra, és azt kérték a lakedaimóniaktól, hogy együtt lakhassanak és egyenlő jogokat

élvezhessenek velük, és sorsolással juttassanak földet nekik (IV 145). A kyrénéiek népgyűlése úgy határozott,

hogy a métropolis lakói, a théraiak azonos feltételek mellett legyenek kyrénében polgárok, „osszák be őket phy-

lébe és patrába és a kilenc hetairéába is.... részesüljenek a polgárjogból, a hivatalviselés jogából, és sorsoljanak

ki számukra a gazdátlan földterületből” (vö. 35. dok.). A jutalomként adott polgárjogra példa az, amikor az

athéniak Kr. e. 410/409-ben megjutalmazták egy politikai gyilkosság tettesét és társait (vö. 72. dok.).

Thrasybulos váljék athéni polgárrá, és írják be abba a phylébe és phratriába, amelybe csak akarja... [A többiek

is] rendelkezzenek ugyanazzal a tulajdonszerzési joggal, mint az athéniak, vonatkozzék az földbirtokokra,



házakra, valamint athéni lakóhelyre, és viselje gondjukat a tanács, amelyik csak éppen hivatalban van, és a

prytanisok, hogy ne szenvedjenek igazságtalanságot.

Az új polgár tehát megkapta a polités státust, beírták az adott polis valamelyik közigazgatási egységébe

(Athénban phylébe, Kyrénében patrába és hetaireiába), birtokot kapott, és attól kezdve volt hivatalviselési joga.

Gazdag metoikosok és a polis előkelő és gazdag külföldi jótevői is megkaphatták a politési jogot, ez azonban

nem volt olcsó mulatság, és Athénban például úgynevezett „hatezres törvénynek” minősült, vagyis a

népgyűlésen legalább hatezer polgárnak kellett részt vennie, hogy a polgárjog megadásának ügyében

határozatképes legyen. A polisok általában korántsem bántak nagylelkűen a „polgárkészítéssel”. Volt olyan

polis, például Spárta, amelynek polgárai szinte elfogytak, mégsem nyitották meg a polités státust az ott lakó

szabadok számára.

Amiként egy nem-polgárból a polis polgárt faraghatott, ugyanúgy egy polgárt ki is zárhatott a politések

közösségéből. Így jártak a hazaárulónak minősített politikusok, mint például Themistoklés vagy Alkibiadés.

Őket nem volt szabad hazai földbe eltemetni. A polis egyik legcélszerűbb meghatározása tehát az, hogy polisnak

nevezzük a polispolgárok (politések) olyan közösségét (koinónia politón), amelynek jogában állt másokat

polgárjogban részesíteni vagy abból kizárni.

2.2.2. 2.2.2.2. A POLISOK LÉTREJÖTTE ÉS A BASILEUSOK

Miután áttekintettük, hogy a görögök mit értettek polison, és azt is, hogy szerintük hogyan keletkezett a polis,

röviden próbáljunk választ találni arra, hogy miért jött létre. A sötét kor egy adott időpontjában kis görög

települések helyezkedtek el egymástól jelentős távolságra, és közöttük néptelen vidékek húzódtak. E kis emberi

települések túlnyomó többségének lakossága nem haladta meg az 500 főt. Ilyen kis közösségekben, különösen,

ha valamilyen külső hatásra nem alakult ki egy vagyonosabb réteg, még a társadalmi rétegződés sem alakul ki.

Ahhoz, hogy e folyamat beinduljon, a népességnek növekednie kell. Antropológiai vizsgálatok szerint a

népesség és a megtelepült csoportok létszámának növekedése számos társadalmi problémát is von maga után.

Egy egyenlőségre törekvő, egalitárius közösség létszámának felső határa általában 400-500 fő lehetett. Ha a

népesség e szint fölé emelkedett, a problémát úgy oldhatták meg, hogy néhány tagjukkal egy új közösséget

alapíttattak, máskülönben a csoportban valószínűleg a társadalmi rétegződés új formáit kellett volna bevezetni.

A népességnövekedés tehát önmagában nem okoz belső differenciálódást, ha a „fölösleges”, vagyis a nagyjából

vagyoni egyenlőségben (egyenlő szegénységben) élő közösség számára az elviselhető mértéket (vagyis

nagyjából 500 főt) meghaladó lakosság egy része egyszerűen kitelepül. Ez a folyamat játszódik le például

Attikában, ahol a submykénéi periódushoz képest a geometrikus időszakra a – többnyire még mindig kis –

települések száma robbanásszerűen megnő, mivel az athéni Akropolis és az agora környékére menekült lakosság

a népesség növekedésének ütemében széttelepült.



De e folyamat állhat az első sötét kori ióniai ktisisek, városalapítások hátterében is. Ekkor még szó sincs

túlnépesedésről. A kisközösségek védekeznek a belső béke felbomlása ellen. A kirajzások során azonban

bekövetkezik az a pillanat, amikor a mezőgazdaságilag megművelhető vidékeken az egyes újonnan létrejött

közösségek „határai összeérnek”. Ekkor kezd a korábbi pásztorkodás is az így meghúzott határok közé szorulni.

Ez a folyamat aztán az egyes közösségek közötti konfliktusokhoz vezet, amelye lehetetlenné teszik a korábbi,

békés terjeszkedést vagy elvándorlást. Amikor egy települést minden oldalról más települések vesznek körül, a

lakosság egy része vagy távoli tájakon keres új hazát (ezt azonban nem teszi valamiféle kényszerítő ok nélkül),

vagy a lakosság soraiban indul meg egy belső harc a jobb pozíciókért, ami egyesek meggazdagodásához, mások

elszegényedéséhez vagy akár szabadságuk ilyen vagy olyan formában történő elvesztéséhez vezethet, és

valamely metaxy-csoport (a szabadok és rabszolgák között „lebegő” réteg, például helóta) tagja vagy rabszolga

lesz belőlük. Ugyanez történik a települések szintjén is. Egyes települések elvesztik függetlenségüket, és

beolvadnak egy másik, domináns településbe, mások pedig megerősödnek, és részben beolvasztanak, részben

meghódítanak más településeket. Ezeket az akciókat, amelyek a rablóportyából indulnak ki, és végső soron egy

meghatározott állam területének megszervezéséhez vezetnek, eleinte a tehetősebbekből álló elit (basileusok)



vezeti, amely hagyományos, az oikos-gazdaságból származó jövedelmét a zsákmánnyal is kiegészíti (vö. 2.2.1.).

Így alakul ki lépésről lépésre a falusias településszerkezetből (kata kómas) a nagyobb területű, több kómét

magában foglaló polis, és a korábban egyenlően szegény lakosságból a basileusoktól a rabszolgákig minden

társadalmi réteget magában foglaló polis.

A források összesen 76 archaikus kori polisról és két államszövetségről állítják azt, hogy valaha basileusok

vezették. Ezek közül jó néhány nem állja ki a kritikai vizsgálódás próbáját, de ha a kétséges esetektől el is

tekintünk, még mindig megmarad 57 királyság. Ebből két következtetést lehet levonni: a basileia (királyság)

meglehetősen gyakori intézmény a klasszikus Görögországban, és a királyság az az államforma, amelyet a

görög hagyományok a legtöbb korai archaikus polisra jellemzőnek tartanak. Egyes kutatók „alkotmánytörténeti

szempontból” nem látnak különbséget a basileia és a tyrannis között, mi több, úgy látják, hogy a hagyományban

a királyságokat felváltó arisztokrácia vagy nem is ékelődött be a basileia és a tyrannis közé, vagy ha igen, csak

igen rövid időre. Nemcsak a basileus fia örökölte atyja trónját, hanem a tyrannosé is, nemcsak a tyrannosok

vették át olykor erőszakkal a hatalmat, hanem a basileusok is. A tyrannosok is dinasztiában gondolkodtak. Ha

nem volt fiuk, az unokaöccsük örökölte trónjukat, mint ez például a korinthosi Periandrost felváltó

Psammétichos esetében történt (vö. 2.2.2.7.). A tyrannisok tehát a basileiákat rövid időre felváltó, de túlkapásaik

és önzésük miatt hamar népszerűtlenné váló arisztokráciákat buktatták meg, és a görög monarchikus politikai

rendszer utolsó szakaszát jelentették. Viszonylag gyors bukásukat ugyanaz a társadalmi-politikai változás

okozta, mint korábban a basileusokét, hiszen nem két különböző rendszerről, hanem ugyanannak a rendszernek

két arcáról van szó.

Radikálisan más elképzelésekkel állt elő Juri Andreev. Szerinte a Kr. e. 9. századi (tehát nagyjából a homérosi)

basileus nem egy polis vagy egy ethnos királya volt, hanem egy kis közösségé, egy démosé, egy kóméé, s ezek a

községek olvadtak össze (valahogy olyan módon, mint Spárta kóméi) a Kr. e. 8. században polisokká, s korábbi

vezetőik az egységesülő polis arisztokráciájává váltak. Ahogy a homérosi basileusok Aga- memnón hívására

tanácskozásra gyűltek össze, vagyis tanácsot alkottak, úgy alkották meg a megszülető polisokba tömörülő

korábbi basileusok a polisok arisztokratikus tanácsát. Nem az arisztokraták döntötték tehát meg a királyok

uralmát, hanem a basileu- sokból alakult ki az arisztokrácia. Homéros korának tipikus társadalmi rendszere tehát

nem a királyság volt, amely Mykénével együtt már korábban eltűnt a történelem színpadáról, hanem az

arisztokrácia, amelynek tagjai a basileusok voltak. A görög források azonban nem teljes mértékben támasztják

alá ezeket az elméleteket. Az azonban bizonyos, hogy míg a polisok kialakulásánál a legtöbb esetben kisebb-

nagyobb szerepet játszottak a basileusok, az archaikus és klasszikus korban ez az intézmény a legtöbb görög

állam életéből véglegesen eltűnt.

2.2.3. 2.2.2.3. A GYARMATOSÍTÁS OKAI, TÍPUSAI ÉS IRÁNYAI

A gyarmatosítás a polisok túlnépesedéséből következő belső feszültségeket a népesség egy részének

kihelyezésével oldotta meg. Előfordult, hogy ínséges időkben a lakosság egy részét erőszakkal kötelezték új

haza keresésére, mint például az akut vízhiánnyal küszködő Thérán, ahol nem csoda, hogy a jóslat azt ígérte a

telepeseknek, új hazájukban „lyukas lesz az ég”, vagyis mindig esni fog az eső (vö. 35. dok.).

Azonos és egyenlő feltételek mellett hajózzanak valamennyi háztartásból (oikos), [mindegyik háztartásból]

válasszanak ki egy fiút... a felserdültek közül, és a többi szabad thérai közül... hajózzanak [velük].. A később

Libyába hajózó rokonaik részesüljenek a polgárjogból és a hivatalviselés jogából, és sorsoljanak ki számukra a

gazdátlan földterületből... Ha azonban valaki, akit a polis kiküldött, nem akar elhajózni, bűnhődjék halállal, és

sajátítsák ki a birtokát. Aki befogadja, vagy elrejti őt, akár apa a fiát, akár testvér a testvérét, sújtsa őt is ugyanaz

a büntetés, mint azt, aki nem akart elhajózni.

(Kyréné alapítása. N. Gy.)

Van, aki a kyrénéi apoikia-alapítás okát nem Théra túlnépesedésében látja, hiszen a Hérodotos híradása szerint

útnak indított két ötvenevezős hajón – az evezősökkel együtt – legfeljebb kétszázan indulhattak új hazájukba,

ami nem segíthetett komolyan egy 76 négyzetkilométer nagyságú sziget gondjain. Ha azonban arra helyezzük a

hangsúlyt, hogy ^érát természeti csapások sújtották, a szigetlakók Apollónhoz fordultak, s az ő jóslatát követve,

a théraiak ott telepedtek meg Libyában, ahol „lyukas volt az ég”, valószínűbbnek látszik, hogy a telepesek

kiküldése egy természeti csapás (hét évig tartó szárazság; Hérodotos IV 151) elhárítására hozott áldozat volt,

ezzel is magyarázható az elmenni nem akarók példátlan szigorúságú megbüntetése. A csapadékos terület

keresése mindazonáltal azt is jelenthette, hogy a földműveléshez kerestek Théránál jobb területeket, s ez

Hérodotos szerint sikerült is a gyarmatosoknak. A bajelhárító áldozat elméletének mindenesetre ellentmond,

hogy az archaikus Théra településének mérete olyan kicsi volt, amelyben 5000 főnél többen nem lakhattak, s

mivel a város egy hegycsúcson épült, terjeszkedni sem tudott. Az 5000 fős lakosság legfeljebb nagyjából 1250



felnőtt férfi polgárt jelenthetett, s a 200 telepes, mindegyike fiatal férfi, a polgárok 16%- át tette ki. Azt hiszem,

ez azért népességi szempontból sem jelentéktelen arány. Ami pedig a kétségbe vont archaikus kori túlnépesedést

illeti, az aszály következtében fellépő élelmiszerhiány, továbbá önmagában a vízhiány is relatív túlnépesedést

okoz, amelyet valamilyen formában le kell vezetni.

■ A Földközi-tenger vidékének áamai a Kr. e. 8–5 században

A gyarmatosokat a delphoi Apollón által kijelölt vagy vállalkozásában megerősített oikistés vagy archagetas

vezette új hazájukba, akinek jó néhány esetben még a nevét is ismerjük, hiszen a gyarmat polgárai a

későbbiekben héróskultuszban részesítették (Na- xos, Leontinoi és Katané alapítója: Theoklés, Syrakusai

alapítója: Archias, Gela alapítója: Antiphémos és Entios, Himeráé és Kamarináé: Daskón és Menekolos,

Akragasé: Aristonoos és Pystilos, Thasosé: Telesiklés, Kyrénéé: Battos, a thrákiai Cheronésosé: Miltiadés). A

gyarmatosok az új településen birtokokat kaptak. Hogy ezek a parcellák (klérosok) legalább eredendően

egyforma nagyságúak voltak-e, arról vita folyik. Az mindenesetre kimutatható, hogy az esetek egy részében a

polis kifejezetten a szegényebb rétegektől akart megszabadulni (vö. 62. dok.): „Breába pedig a thések és a

zeugi- tések közül menjenek telepesek.” A szicíliai görög apoikiák (Krotón, Gela, Syrakusai, Akrai, Kasmenai,

Akragas, Naxos, Megara Hyblaia, Himera, Selinus) esetében tudatos tervezésről árulkodik a még ma is

kimutatható városszerkezet és utcahálózat, amelyből kiolvasható a lakóépületek elhelyezésére szolgáló városi

telkek egyenlő nagyságára való törekvés.

Naukratis: emporion a deltában

Amasis kedvelte a helléneket, amit sok alkalommal kimutatott. Azoknak a helléneknek, akik Egyiptomban

kívántak letelepedni, kijelölte lakóhelyül Naukratis városát, azoknak pedig, akik nem akartak állandóan ott

lakni, csak időnként arrafelé hajóztak, külön területet adományozott, hogy oltárokat emelhessenek isteneiknek,

és szentélykörzeteket létesíthessenek. A hellének legnagyobb, legnevezetesebb és leglátogatottabb

szentélykörzete az úgynevezett Hellénion volt, amelyet közösen alapítottak ezek a városok. Az ión városok

közül Chios, Teós, Phókaia és Kla- zomenai, a dórok közül Rhodos, Knidos, Halikarnassos és Phasélis,

valamint egyetlen aiol város, Mytiléné. A Hellénion tehát ezeknek a városoknak a birtokában van, és ezek

felügyelnek az itteni kereskedelemre is.

(Hérodotos II 178. M. Gy.)



■ Az egyenlő klérosok határai a krími Chersonésoson

Az anyavárosok (métropolisok) mindenesetre a népességkihelyezésnek három különböző típusát ismerték: az

apoikiát, az emporiont és a kléruchiát. Az emporion a görög gyarmatosítás sajátos esete, amikor egy vagy több

métropolis nem önálló polist, vagyis apoikiát hoz létre, hanem csupán kereskedelmi telepet, amely ugyan

építészetileg magán viselheti egy görög város jegyeit (pl. Apollón-templom az olaszországi Graviscá-ban, az

egyiptomi Naukratis Dioskuros-, Apollón- és Héra-szentélyei), lakói azonban a métropolis polgárai maradnak.

Ennek az lehet az oka, hogy az emporionok más államok területén alakultak, például Naukratis Egyiptomban, a

görög nevén nem ismert Gravisca az etruszk Tarquinii kikötőjében (vö. 90. dok.), a hispaniai Emporion a

szomszédságában álló ibér települések, például Ullastret árnyékában, Al Mina és Tell Sukas a szíriai és föníciai

városok közelében stb. (Al Minát, legalábbis a Kr. e. 8. században, zsoldostelepnek tekintik, ahol elsősorban

euboiai harcosok állomásoztak, majd a telep Kr. e. 720 után kereskedelmi kapuvá vált). Az emporion tehát

önálló államisággal nem rendelkező kereskedelmi telep, amely azonban fejlődése során átalakulhat polisszá,



vagyis a métropolis oldaláról nézve apoikiává. Naukratis feltehetőleg csak a Kr. e. 4. században vált önálló

polisszá, vagyis az Amasis (vagy már I. Psammétichos) korában alapított település Hérodotos (II 178)

értesülésének megfelelően korábban emporion volt. A helyzetet bonyolítja, hogy forrásaink számos polist is

emporionnak neveznek esetenként, amiből két dolog következhet: forrásaink szóhasználata nem mindig

konzekvens, illetőleg az, hogy egy emporiont olykor polisnak neveznek, lehet éppolyan tévedés, mint az, hogy

egy polist olykor emporionként említenek.

■ Megara Hyblaia úthálózata

Sóstratos horgonyfelirata Graviscából (Kr. e. 6. század utolsó negyede): „Aiginai Apollóné vagyok, Sóstratos

készítette, a (Laodamasfia)” (N. Gy.)

A nyugati, tartéssosi kereskedelemben érdekelt Sóstratost Hérodotos művéből ismerjük (IV 152): „az istenek

akaratából eljutottak Tartéssosba. Ez a kikötő akkoriban még kis forgalmú kereskedőhely volt, ők azonban úgy

indultak haza innen – legalábbis amennyire tudom –, hogy jobban adták el árujukat az összes hellénnél, kivéve

persze az aiginai Sóstratost, Laodamas fiát, akivel senki sem vetekedhet” (M. Gy.)

A nagy görög gyarmatosítás leggyakoribb esete az apoikia-alapítás. Az apoikia a voltaképpeni gyarmatváros,

amelynek alapítása során az anyavárostól (métropolis) különböző, új polis jön létre. Neve is erre utal: egy olyan

lakóhely (oikia), amely távol (apo) van az eredeti lakóhelytől. A nagy görög gyarmatosítás a hagyományos

szemlélet szerint két nagy hullámban ment végbe: Kr. e. 750-625 körül Dél-Itália, Szicília, thrák tengerpart,

Dardanellák, Fekete-tenger, Adria (Kerkyra); Kr. e. 625 k. – 510 körül az eddigi irányokon kívül Észak-Afrika

(Kyréné), Dél-Anatólia, Gallia, Ibér-félsziget. Valószínűbb azonban az az álláspont, hogy a görögök

népességkihelyezése az ión partvidék sötét kori betelepítésétől a Kr. e. 4. századig és végig az egész

hellénisztikus koron át tartott, amiből, ha a hellénisztikus városalapításokat – indokoltan – másként is kezeljük,

nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy Kr. e. 750 körül valami gyökeresen más és új jelenséggel állunk

szemben, mint például Milétos és Ephesos sötét kori (újra-) alapítása esetén. Az archaikus gyarmatalapítás

elválasztása a sötét kori ktisisektől, alapításoktól azon az elméleti alapon történt, hogy más a már meglévő polis

népességkihelyezése, és más az eleve vándorlásban lévő népek városalapítása. Csakhogy az iónok önmaguk- tól

egyáltalán nem voltak vándorlásban, és az arhaikus gyarmatalapítást is legtöbbször valami kényszer

(túlnépesedés, természeti katasztrófa) idézte elő. Ráadásul Kr. e. 750 körül még a polis struktúrája sem

tekinthető tökéletesen kialakultnak, jogosabb tehát az a megfogalmazás, hogy a gyarmatalapítás miatt az

alapítóknak a semmiből kellett várost teremteniük, így kénytelenek voltak alaposan végiggondolni, mit is

értenek városon, polison, a sikertelen alapítás ugyanis az alapítóknak könnyen az életükbe kerülhetett. Az

apoikia alapítása tehát rendkívül szervezett és tervezett vállalkozás volt, amely az „anyaország” különösebb

szervezettség és terv nélkül alakult és még alakulóban lévő métropolisaira is sok tekintetben visszahatott.

Az archaikus korban métropolis és apoikia valósággal „egymást szülte meg”, s a végeredmény a klasszikus polis

világrajötte lett. Erre jó példa Megara. Ez a kis isthmosi állam Kr. e. 750 körül egyesül öt korábbi kóméból

(Héraia, Peraia, Megara, Kynosura, Tripodis- kos), talán az egyes kómék Korinthosszal folytatott, vesztes



háborúja sokkjának következtében, amely során aztán Peraiát és Héraiát el is szakították a korinthosiak. A

területileg összezsugorodott, szárazföldi terjeszkedésre képtelen (mert a jóval hatalmasabb Korin- thos és Attika

közé beszorított) Megara a synoikismos (összetelepülés) után városiasodni kezd, megjelenik a kiépített agora az

akropolisok lábánál, de a belső egységesülés és erősödés nem csökkenti a háború során otthontalanná vált

lakosság problémáit. Megara Kr. e. 728 körül alapítja első gyarmatvárosát, a szicíliai Megara Hyblaiát,

amelynek településszerkezetén érződik az anyaváros lakosságának eredeti, ötös beosztása (ti. az öt kómé).

Megara és Megara Hyblaia azonban szinte egyszerre halad a polisképződés útján, vagyis a gyarmatosok egy

születőben lévő polisstruktúrát visznek magukkal a métropolisból, és azt szabadon (és rendkívül konstruktívan)

alkalmazzák új hazájuk kialakításakor.

A gyarmatosítást egy oikistés (alapító) vagy archagetas (legfőbb vezető) vezette, aki vállalkozása „szentesítését”

a delphoi jósdától kapta meg. Az új polis, az apoikia megőrizte az alapító métropolis törvényeinek, kultuszainak,

naptárának és írásrendszerének legtöbb elemét, de az alapítás után fejlődése új, a métropolistól független útra

lépett. Ennek legfontosabb eleme a földosztás volt, amelyet az anyavárosokban természetesen nem lehetett

végrehajtani, követelni is csak a gyarmatvárosok tapasztalatainak visszahatásaként, és többnyire akkor is

feleslegesen. Az más kérdés, hogy a gyarmatokon kikísérletezett, sakktáblaszerű utcahálózat – a milétosi

Hippodamos munkásságában – az anyaországra is visszasugárzott, és talán szerepet játszott a demokrácia

kialakulásában és/ vagy megszilárdulásában. Az elkülönülés másik elemét az jelentette, hogy a gyarmatosítók

első nemzedékéhez túlnyomó többségben fiatal férfiak tartoztak, akik feleségüket az apoikia környezetében élő

nem hellén népesség köréből választották. A legjobb példa erre Massalia alapításának mesés története.

A phókaiai Euxenos a királynak, Nanosnak – mert ez volt a neve – vendégbarátja volt. Ez a Nanos éppen

lányának esküvőjét ülte, amikor Euxenos megérkezett, és Nanos meghívta a lakomára. Az esküvőt a következő

módon tartották meg: a lakoma után a fiatal lánynak körbe kellett vinni egy kelyhet, amiben vegyített bor volt,

és a kérők közül annak kellett adnia, akinek leginkább akarta. Az lett a vőlegény, aki a kelyhet kapta. Így a lány,

akinek a neve Petta volt, bejött, és véletlenül-e, vagy nem, a kelyhet Euxenosnak nyújtotta. Amikor ez történt, a

lány apja úgy vélte, csakis isteni végzés lehetett, így Euxenos feleségül vette a lányt, és az Aristoxené nevet adta

neki. A mai napig van egy tőle származó nemzetség Massa- liában, a Prótiadák, Prótos ugyanis Euxenos és

Aristoxené fia volt.

(Aristotelés: Görögpoliteiák töredékei. 549. V. O.)

Így már a második nemzedék a métropolistól eltérő, helyi sajátosságokat felmutató kultúrát hozott létre,

amelyben például meghatározó szerepet játszottak a barbár anyák által behozott termékenységkultuszok.

Azonban meg kell jegyeznünk, hogy a mintegy 7-800 görög polis közül mindössze 56 esetében tudjuk

kimutatni, hogy részt vett a nagy görög gyarmatosításban, vagyis métropolis lett.

A métropolisok részvétele a gyarmatosításban meglehetősen különböző mértékű volt. Milétosról például

idősebb Plinius (NH V 112) feljegyezte, hogy 90-nél több gyarmatot alapított, igaz, Seneca (Helvia vigasztalása

7, 2) már csak 75-ről tud. A mai kutatás ezek közül 36-ot azonosított. Más polisoknak csak egy gyarmata volt,

sőt voltak olyanok is, amelyek nem egyedül, hanem további polisokkal együtt hoztak létre emporiont vagy

apoikiát (pl. Phasélis Chios, Teós, Phókaia, Klazomenai, Rhodos, Knidos, Halikar- nassos és Mytiléné

társaságában részt vett Naukratis alapításában, Hérodotos II 178). Számos apoikia maga is hozott létre további

apoikiákat, például Korinthos gyarmata, Kerkyra Epidamnost, Phókaia gyarmata, Massilia pedig Monoikost,

Nikaiát, Antipo- list, Emporiont és Rhodét. A spártai gyarmatosítás jelentőségét a korábbinál – amikor

Spártának jószerivel csak egyetlen gyarmatot, Tarast (későbbi nevén Tarentumot) tulajdonítottak – ma már jóval

nagyobbnak tekintik.

Az apoikiák figyelemre méltó számából két következtetést vonhatunk le:

• Ennyi gyarmatváros bizonyára nem jöhetett volna létre a métropolisok jelentős népességfölöslege nélkül.

• A gyarmatvárosok igen nagy tömegeknek nyújtottak új hazát és a korábbinál biztosabb megélhetést,

miközben létrejöttük az otthoni feszültségeket is hatékonyan csökkentette.

A gyarmatosításnak azonban a népességfölösleg kihelyezésén kívül még két további, egymással összefüggő oka

lehetett: a kereskedelem fejlesztése és a stratégiai pontok kézben tartása. A kereskedelem fejlesztésére jó példa

Pithékusai esete. A chalkisiak első nyugati gyarmatvárosukat egy mindössze 46 négyzetkilométer nagyságú

szigeten alapították meg, vagyis bajosan találhattak e parányi szigeten megoldást egy esetleges túlnépesedésre.

Annál fontosabb szempont volt az etruszk fémlelőhelyekhez való közelség, mindenesetre csak annyira,

amennyire az etruszkok ezt megengedték. Ne feledjük, az etruszkok – saját, Gallia és az Ibér-félsziget felé



kiterjedő befolyási övezetük védelmében – a karthágóikkal összefogva az alaliai (Korzika) tengeri csatában (Kr.

e. 540 k.) meg akarták állítani a phókaiai gyarmatosítók nyugati előretörését. A Pithékusai (ma Ischia) szigetén

és a szemben lévő itáliai partvidéken, Kymében (s az onnan alapított Neapolisban) megtelepült chalkisiak

másokat szerettek volna megakadályozni az etruszkokkal folytatott kereskedelemből származó

haszonszerzésben. A Szicília és Dél- Itália közötti Messinai-szorost úgy zárták le mások számára, hogy két

partján megalapították Zanklét (Szicíliában) és Rhégiont (Dél-Itáliában). Így kezükben tarthatták a szoroson

áthaladó hajóforgalom ellenőrzését. Ugyanez vezette a megaraiakat Byzanti- on és a szemben lévő Chalkédón

megalapításában, amely polisok stratégiai helyzete a Fekete-tengerről a Földközi-tenger felé irányuló,

elsősorban gabonakereskedelem ellenőrzését tette számukra lehetővé. A kereskedelmi célú gyarmatalapítások

tehát elősegítették bizonyos métropolisok (Chalkis, Megara, Massilia) valóságos gyarmatvároshálózatának

kialakítását, s e hálózatok mind a métropolisok, mind pedig az apoikiák érdekeit szolgálták. Voltak azonban

olyan apoikiák is, mint például a korinthosi alapítású Kerkyra, amelyek szembefordultak métropolisukkal, és

egyedül maguknak akarták megszerezni a közvetítő kereskedelemből származó hasznot (Thukydidés I 13). Így

robbant ki az első kereskedelmi háború Korinthos és Kerkyra között (Kr. e. 660 k.).

A népességkihelyezés speciális, athéni útja a Kr. e. 6-5. században (sőt voltaképpen egészen a Kr. e. 2. századig,

vö. Délos esetét; Polybios 30, 20, 7) a kléruchiák alapítása. A kléruchia lakója athéni polgár marad, megtartja

démosát és phyléjét, Athén veszélyeztetettsége idején pedig az otthoni hadseregben harcol. A meghódított

államok területén Athén földeket sajátít ki, s azokat klérosokként (parcellákként) athéni polgárok (klé- ruchosok,

szó szerint ’parcellabirtoklók’) között osztja ki. A kléruchosok birtokuk jövedelméből fegyverzik fel magukat

(vö. 48. dok.), vagyis válnak esetenként – a solóni vagyoni beosztás értelmében – thésből zeugitésszé. A

kléruchosoknak a klérosukon kellett tartózkodniuk, és ott – garnizonfaluként – Athén érdekeit kellett védeniük

az esetleges lázadásokkal szemben. Volt, hogy a klérosokat korábbi tulajdonosaik tovább művelték, és az athéni

kléruchosoknak bérleti díjat fizettek. E bérleti díj évi 200 drachma (Thukydidés III 50) volt. Minthogy egy

nehézfegyverzetű gyalogos, hoplités napi zsoldja egy drachma volt, és a háborús szolgálat – az időjárási

viszonyoktól függően – évente legfeljebb 7-8 hónapra rúgott, a 200 drachma bérleti díj nagyjából 7 havi

zsoldnak (210 drachma) felelt meg úgy, hogy mindez az athéni államnak egyetlen fillérjébe sem került. Az

alábbi területeken alapítottak athéni kléruchiákat a Kr. e. 6. században: Salamis, Cherso- nésos, Lémnos,

Imbros, Chalkis. A Kr. e. 5. században: Skyros, Chersonésos, Andros, Naxos, Histiaia, Samos és a

peloponnésosi háború alatt: Aigina, Poteidaia, Lesbos, Mélos. A peloponnésosi háború kezdetén mintegy 10 000

athéni polgár élt kléruchiákban. Athén Kr. e. 404-ben – Salamis kivételével – valamennyi kléruchiáját

elvesztette (Xenophón: Emlékeim Sókratésről. II 8, 1). Vannak, akik kétségbe vonják a kléruchiák önálló

típusának létét, és apoikiáknak tekintik őket. Csakhogy egy Kr. e. 410 körül keletkezett athéni törvény (IG I3

237) a polis és kléruchia között világosan különbséget tesz, s ennek alapján a kérdés legújabb feldolgozói is a

kléruchia önálló típusa mellett foglalnak állást.

2.2.4. 2.2.2.4. A HOPLITÁK

A hopliták jellegzetes fegyverzetükről (hopla) kapták nevüket. Bal karjukon viselt kerek pajzsuk (aspis)

átmérője meglehetősen nagy, 0,8-0,9 méter volt, mert a harcos testét álltól térdig védenie kellett. Az aspis fából

készült, belül bőr, kívül vékony bronzlemez fedte. Súlya a 8 kg-ot is elérhette. Kívülről gyakran a tulajdonosra

jellemző, címerszerű díszítményt festettek rá (episémé), de olykor az egyes államok jelképeit is megtalálhatjuk

az ábrázolásokon: a lakedaimóniak például hatalmas lambdát, az athéniak alphát és a si- kyóniak sigmát

festettek a spártai harcosok pajzsára. Az aspis legfontosabb részei nem látszottak kívülről, de éppen ezek

feltalálása adott meghatározó lendületet a nehézfegyverzetű gyalogság és a phalanx kialakulásának. A pajzs

belső részének közepén az alkart körülvevő bronz karpánt, a porpax húzódott, amelyen a harcos átdugta a kezét,

és megmarkolta a pajzs belső peremén levő fogantyút, az antilabét. A pajzsot így köny- nyen lehetett mozgatni,

irányítani, ami a zárt csatasorban lehetővé tette, hogy a katonák ne csak saját magukat, hanem a tőlük jobbra

állókat is védeni tudják az ellenség szúrásaitól és lövéseitől. A hoplita phalanx jobbról védtelenebb volt, ezért az

ellenség a vonuló phalanxokat mindig jobb oldalról próbálta megtámadni.

A hoplita testét mellvért védte (thórax), amely készülhetett bronzból, de többrétegű vászonból is, amelyre

bronzpikkelyeket erősítettek. A harcosok a fejükön sisakot hordtak, amelyek közül a korinthosi típusú, az arcot

és az orrot is védő sisakok voltak a legelterjedtebbek. Míg az úgynevezett illyr sisak viselőjének látszott az arca,

a korinthosi szinte az egész arcot eltakarta, így az individuum valósággal eltűnt a hoplita phalanxban. E

sisaktípus elterjedésének talán nemcsak technikai oka volt, hanem valami lényegeset fejezett ki az új

harcmodorról, amely az egyéni teljesítmény helyett a tömeg erejére épített. A védőfegyverzetet a fém lábvértek

(knémides) egészítették ki, amelyek térdtől bokáig védték elölről a katonák lábát.

A hopliták legfontosabb támadófegyvere a lándzsa (dory) volt, amelyet a közelharcban szúrásra használtak. A 2-

3 méter hosszú, többnyire kőrisfa nyélre vas- vagy bronzhegyet húztak, a nyél másik végére pedig bronz



lándzsavéget erősítettek, amely kiegyensúlyozta a súlyos lándzsahegyet a meneteléskor. A rövidebb, mintegy

1,5 méteres hajítódárdát (akontion) a támadás elején hajították az ellenségre. A rövid, legfeljebb 0,6 méter

hosszú, kétélű, egyenes kardot (xiphos) szúrásra és vágásra is használták.

A hopliták nem a polistól kapták, hanem maguk vásárolták meg fegyverzetüket, amiből az is következett, hogy

csak azok harcolhattak nehézfegyverzetű gyalogosként a csatasorban, akik megfelelő anyagi háttérrel

rendelkeztek. A szegényebbek legfeljebb a könnyűfegyverzetű segédcsapatok, illetve a hajók evezősállományát

alkothatták. A hoplita fegyverzet áráról nem sokat tudunk. A homérosi hősök bronz nehézfegyverzetéhez már

kilenc ökör áráért hozzá lehetett jutni (Homéros: Ilias. VI 235), bár a díszes, aranyozott fegyverekért száz ökröt

is elkértek. A Kr. e. 510 és 500 között keletkezett, a Sa- lamisra telepített athéni kléruchosok jogait szabályozó

felirat azonban 30 drachmában határozza meg a telepesektől elvárható hoplitafegyverzet értékét (vö. 48. dok.),

ami nagyjából egy-két ökörnek felelt meg. Csakhogy a thasosi hadiárvák Kr. e. 350 körül 300 drachma értékű

fegyverzetet kaptak az államtól ajándékba. A hatalmas árkülönbségben nincs semmi meglepő. Egy kisbirtokos

paraszt által megvásárolt vasfegyverzet és az arisztokrata Alkibiadés aranyozott díszítésű fegyvereinek értéke

között az athéni demokrácia virágkorában is jelentős volt az eltérés. A hoplitareform lényege éppen az volt,

hogy az arisztokratákon kívül már a rendkívül szerény vagyonnal rendelkező parasztok is részt vehettek a polis

védelmében, és mindezt egyetlen hadrend, a nehézfegyverzetű gyalogosokból álló, közös phalanx tagjaként

tették. A hoplitafegyverzet elterjedését bizonyára jelentősen elősegítette a vasfegyverek szerényebb ára,

mindenesetre feltűnő, és e képnek némileg ellentmond, hogy a Kr. e. 11-9. századi leletek között lényegesen

nagyobb számban találhatók vasfegyverek, mint a Kr. e. 8. századtól kezdve, amikor az első teljes

hoplitafegyverzetek megjelennek. A bronz újra megjelenése azzal magyarázható, hogy a görögök a Kr. e. 8.

századra megint fölvették a korábban – többek között a tengeri népek mozgása miatt – megszakadt tengeren túli

kereskedelmi kapcsolataikat, és a bronz kevésbé rozsdásodott, mint a vas.

Az első ismert hoplitafegyverzet, egy bronzsisak és egy mellvért Argosban, az úgynevezett Harcos-sírból került

elő, és Kr. e. 720 körül készült. A hoplitések phalanxát először a Kr. e. 650 körül Korinthosban keletkezett

úgynevezett Chigi-váza ábrázolta, bár már az Ilias (IV 281) is említi a phalanx kifejezést, és az eposz egyes

leírásai is e harcmodor meglétére utalnak (vö. 13. dok.). A hoplitések phalanxának mozgását maga

Homéros hasonlítja – a zeugités kifejezés alapjául szolgáló – igába (zygon) fogott ökrök mozgásához (vö. 13.

dok.):

S csöppet sem tágított Oileus gyors fia, Aiás Aiásnak, Telamón sarjának az oldala mellől: ámde miként ugaron

két borszinü jó bika vonszol jólácsolt nagy ekét, egy szívvel, nékifeszülve, s szarva tövében az izzadság

patakokban előtör; s kettejüket csak a jól kigyalult járom (zygon) különíti, míg igyekezve a föld-peremig húzzák

a barázdát: íly szorosan léptek most egymás oldala mellett.

(Homéros: Ilias. XIII 701-708. D. G.)

A fenti sorok alapján egyes kutatók a homérosi eposzok korára helyezik a phalanx kezdeti formájának

kialakulását. Kallinos és Tyrtaios (Kr. e. 7. század) korában azonban már vitathatatlanul létezett a phalanx

harcmodor.

Mert a vitézség hasznos a városnak meg a népnek, hogyha a férfi kitart, s szüntelenül legelől lépked, az első

sorban; a lelkét gyáva futástól távoltartva, merész szívvel előre halad, s együtt álló társait is buzdítja szavával -

így lesz hős a derék férfi a háboruban gyorsan megfordítja az ellenség csatarendjét,

bár rohamoz, s buzgón állja a had viharát.

(Tyrtaios, Diehl 9. K. G.)

A hoplitafegyverzet és a phalanx kialakulásának okairól és idejéről vita folyik. A phalanx első ábrázolását

mintegy 70 évvel megelőzi az első ismert fegyverzet, amiből az következne, hogy az új fegyverzet megléte

hatott a harcmodorra, de a zárt hadsorok hatékony kialakításához és a taktika begyakorlásához évtizedekre volt

szükség. Az azonban még így is kérdéses, hogy a folyamat egy a fegyverzet megvételéhez már elég vagyonos

paraszti réteg megjelenésével kezdődött, amely a nemesi hadsereg soraiba betagozódva fegyvertársaitól politikai

beleszólást is követelt a polis életébe, vagy épp ellenkezőleg, a külső támadásoktól fenyegetett polis védelmi

kényszere hatására vették be a gazdagabb parasztokat a „homérosi” arisztokratikus hadseregbe, és ez hatott

vissza a belső politikai fejlődésre. A hoplitarendszer lényege mindenesetre nem a fegyverzetben vagy a pha-

lanx meglétében ragadható meg, és nem az jelent az addigi viszonyokhoz képest gyökeres változást, hanem a

nehézfegyverzetű gyalogosok nyilvántartása, az utánpótlás megszervezése. A phalanx állandóságához szükség



volt a polgárok személy szerinti nyilvántartására (pl. a démosokban, községekben vezetett „anyakönyvre”), s

minthogy a behívás életkori csoportok szerint történt, e csoportok szerint (is) nyilván kellett tartani a fegyverbe

fogható férfiakat. A „hoplitaforradalom” nem katonai vagy társadalmi szinten jelentette a polis szervezetében a

legnagyobb változást, hanem az adminisztráció és az intézményesülés terén.

A phalanx zárt rendbe állított nehézfegyverzetű harcosokból állt, a gyalogság arcvonala hosszabb volt

mélységénél. A phalanx átlagos mélysége 8 fő volt, amely csak a makedón-hellénisztikus korban nőtt 16 főre. A

phalanxok létszáma igen jelentős lehetett. A marathóni csatában az athéniak phalanxát 9000 hoplités alkotta. A

spártai phalanx mintegy 8000, a makedón pedig 16-18 000 főt számlált. Nem véletlen, hogy a phalanxot a

„mozgósított polisnak” tekintették.

A phalanxot alkotó polgárok a kiképzésben részt vevő, vagyis ephébos koruktól fogva mintegy „belenőttek”

ebbe a harcmodorba, amint ezt Xenophón a spártaiakról megírja.

Legtöbben azt hiszik, hogy a lakón gyalogság szervezete rendkívül bonyolult, valójában ennek az ellenkezője az

igaz. A lakón hadrendben az első sorban állnak a tisztek, és mindegyik szakasz (stichos) el van látva minden

szükséges felszereléssel. Olyan egyszerű megtanulni ezt a fölállást, hogy aki képes fölismerni egy ismerős arcot,

nem tévesztheti el: egyeseknek az a feladatuk, hogy vezessenek, másoknak meg az, hogy engedelmeskedjenek.

A parancsokat az enómotarchosok, mint a kikiáltók, fennhangon közlik embereikkel, hogy a phalanxok kisebb

vagy nagyobb mélységben sorakozzanak föl, úgyhogy ezt sem valami nehéz megtanulni. A hirtelen felbukkanó

ellenséggel az ütközet kavargásában ugyanilyen rendben fölvenni a harcot már nem olyan könnyű dolog, ehhez

csak azok értenek, akiket Lykurgos törvényei alapján neveltek.

(Xenophón: A lakedaimóniak állama. 11. N. Gy.)

A phalanxok nagy embertömeget igényeltek, így a hoplitaharcmodor a kisebb államokban (valamint Lokrisban,

Akarnaniában, Aitoliában és Krétán) nem alakulhatott ki. Minthogy a görög polisok legalább 57,4%-ában a

fegyverbe fogható polgárok létszáma nem haladta meg a 400 főt, az úgynevezett „hoplitaforradalom” e

közösségekben nem zajlott le.


polis, ethnos, tagos, kómé, koinónia, autarkeia, délosi szövetség, symmachos, koinónia politón, polités,

metoikos, apoikia, métropolis, phylé, patra, hetaireia, ktisis, metaxy, he- lóta, basileus, oikos, basileia, tyrannis,

démos, arisztokrácia, oikistés, archagetas, kléros, emporion, kléruchia, synoikismos, kléruchos, thés, zeugités,

hoplita, hopla, aspis, phalanx, hoplitaforradalom, ephébos


3.11. táblázat -

8. sz. A polisok kialakulása

Al Mina euboiai zsoldostelep

750 k. Megara egyesül öt kóméból (Héraia, Peraia, Megara,

Kynosura, Tripodiskos)

735 k. Naxos alapítása

734 k. Syrakusai alapítása

728 k. Megara Hyblaia alapítása

720 k. Az első ismert hoplitafegyverzet (Argos)

720 után Al Mina kereskedelmi kapuvá vált



690 k. Gela alapítása

650 k. Himera alapítása

Chigi-váza (phalanx ábrázolása

Naukratis alapítása

647 k. Olbia alapítása

630 k. Selinus alapítása

600 k. Massilia alapítása

600 k. Kyréné megalapítása

590 k. Akragas alapítása

540 k. Alaliai tengeri csata

510 és 500 között Athéni kléruchosok telepítése Salamisra

480 Athén evakuálása Xerxés hadjáratakor

445 k. Brea megalapítása

410/409 Athénban megjutalmazzák Phrynichos gyilkosait

4. sz. Naukratis önálló polis

2.2.5. 2.2.2.5. A TÖRVÉNYEK FORRADALMA

Az archaikus kor belső feszültségeinek kezelési módjai közül a legmesszemenőbb következményekkel az eseti

törvényhozás és a reformok sora járt, s egyben ez számított a legbékésebb megoldásnak. Ha tehát a polisban

feszültség, netán belharc (stasis) támad egyes csoportok (különböző arisztokrata családok, szegények és

gazdagok, polgárok és polgárjoggal nem rendelkezők) között, például a földbirtoklás vagy a politikai jogok és a

hatalom kérdésében, a polis vagy törvényhozó testülete (bulé, népgyűlés), vagy egy megbízott törvényhozó

(nomothetés), helyi vagy tekintélyes külföldi (pl. a mantineiai Démónax Kyrénében, a korinthosi Philolaos

Thébaiban), teljhatalmú és törvényhozásra is jogosult elöljáró (Aristotelés: Politika 1285a szavával: „választott

tyrannos”, vagyis aisymnétés, pl. a mytilénéi Pittakos), békéltető (diallaktés, mint Solón) vagy más vezető

tisztviselő (pl. archón) új törvényt vagy a polis egész államberendezkedését érintő reformokat (pl. Solón,

Démónax, Kleisthenés) alkot meg és vezet be. Az archaikus törvényhozók, illetve a fennmaradt törvények egyes

meghatározott problémákkal foglalkoznak, nem a polis teljes átformálásával vagy szisztematikus

törvénykorpusz megalkotásával. Csak a Kr. e. 7/6. századi „eseti” törvényhozások alapozhatják meg a később

bekövetkező átfogó reformokat. Az egymásra épülő reformok sorozata jelentősen megváltoztatja a kiindulási

pontként szolgáló államberendezkedést. A reformok végső soron eredményezhettek demokratikus

berendezkedést, ez azonban legtöbb esetben nem állt szándékukban, és demokrácia csak csekély számú polisban

alakult ki. Így, utólag, beszélhetünk ugyan a Drakón-Solón-Kleisthenés-Ephialtés-Periklés nevével fémjelzett

reformfolyamat esetében demokratizálódásról, nem szabad azonban Solónnak vagy éppen Kleisthenésnek

egyértelműen ilyen szándékot tulajdonítanunk. Először helyesebb megvizsgálni, hogy az adott reformok nem

csak egy konkrétan felmerült, veszélyessé válható társadalmi-politikai feszültséget akartak-e enyhíteni,

levezetni.

Solón törvényeivel a szegényebb athéni polgárok – a hagyomány szerint – elégedetlenek voltak, mert arra

számítottak, hogy a törvényhozó újra felosztja a földeket, s így mindenkinek jut kellő nagyságú birtok (AP XII

2). Solón azonban hallani sem akart erről, és bírálói, továbbá a törvényeit megváltoztatni akarók elől külföldre

távozott. A gés anadasmos, a földek újrafelosztásának igénye a görög történelem során számos esetben



fölmerült, minderre azonban valójában egyetlen polisban sem került sor. Az újrafelosztás inkább csak politikai

jelszóként szerepelt, de ami az anyaországi görögséget illeti, a már magántulajdonban lévő földeket nem

kobozták el és nem osztották fel a szegények között. Az egyetlen kivétel talán Korinthos Kypselos tyrannisa

idején, amennyiben a tyrannos az elkobzott Bakchia- da-birtokokat a szegényparasztok között felosztotta, ez

azonban tökéletesen bizonytalan. Ilyesfajta földosztás, amelynek során a földnélküliekből földbirtokost

csináltak, voltaképpen három területen történt meg. Az egyik Spárta, ahol a földterületeket a hagyomány szerint

eredetileg 9000 klarosra (parcellára – ión nyelvjárásban klérosra) osztották a homoiosok (egyenlők, vagyis a

spártai polgárok) között (Plutarchos: Lykurgos. 8), s az ezeken betakarítható termény klarosonként el kellett

hogy érje a 164 medimnost. A klarosok száma azonban gyorsan csökkenni kezdett a birtokkoncentrálódás

következtében.

3.12. táblázat - ■ A spártai klarosok termése Plutarchos szerint, és az ehhez szükséges

birtoknagyság 7000 polgárral számolva (A spártai medimnos = 74,54 liter)

Termés: 82 medimnos árpa 82 x 74,54 = 61,12 hl/év

A szántóföld hozama: 9 hl/ha

Bevetett terület: kb. 7 ha (6,9)

Normál fejadag: 2803 kalória, vagyis 1,32 liter/nap kb. 5 hl/év/személy

A klaros termése több mint 12 személyt lát el

élelemmel:

-syssitia: 12 medimnos/év 9 hl = ~ 2 személy

- család: 70 medimnos/év 52,18 hl = ~ 10 személy

Szükséges parcellaméret: 20 ha

Spártai polgárok klarosainak összmérete: Spártai polgárok klarosainak száma:

- Messéniában kb. 90 000 ha 4500 klaros

- Lakóniában kb. 51 111 ha 2500 klaros

A földosztások másik területe a kléruchiáké volt. Tudjuk jól, hogy az athéniak az elfoglalt területeken földeket

sajátítottak ki, és klérosokat, parcellákat osztottak athéni polgárok számára. Nem tudjuk pontosan, mekkora volt

egy-egy ilyen kléros, de – minthogy a salamisi kléruchosokra vonatkozó felirat szerint a telepesektől elvárták,

hogy nehézfegyverzettel szereljék fel magukat (vö. 48. dok.) – a birtokok nagysága megegyezhetett az athéni

zeugités-minimummal (200 medimnos = 10,5 hektár). Nem kis jelentőségű telepítésekről volt szó, hiszen az

athéniak Kr. e. 506-ban csak Euboia szigetén 4000, Kr. e. 446-ban pedig 2000 athéni kléruchosnak osztottak

földet.

A földosztás gondolata egy alapvetően mezőgazdasági társadalomban, ahol mindenki beleszületik az adott

gazdasági-társadalmi-politikai viszonyokba, megörökölve szülei helyét a társadalmi hierarchiában, külső hatás

nélkül valószínűleg fel sem merült. E külső hatás pedig a létező földosztások harmadik területe, a gyarmatosítás

volt. A felosztás alapjául szolgáló birtokegységek méretét a fekete-tengeri Chersonésoson a körülöttük épült

kőfalak alapján pontosan meg lehetett határozni. Egy átlagos parcella a Kr. e. 4-3. században (kisebb-nagyobb

eltérésekkel) 630 x 420 méteres volt, vagyis durván 300 plethron nagyságú. A dél-itáliai Metapontion

teleknagyságait szintén meg lehet állapítani. Ebben az esetben egy enyhén (98°-os szögben) paralelogrammába

hajló telek mérete 625 x 415 méter, vagyis mintegy 297 plethron. Ez azonban csak az alapegység. Kimutatható,

hogy Metapontion egyes területein a birtokok jóval nagyobbak voltak, de a nagyobb birtokok nagysága mindig

ennek az alapegységnek valamiféle többszörösét adta. Vagyis a földosztás azonos mérték szerint történt, de nem

feltétlenül azonos birtoknagyságot eredményezett. Természetesen az is lehetséges, hogy a nagyobb birtokok az

első osztás parcelláinak felvásárlásával jöttek létre. E birtokkoncentráció azonban csak akkor mutatható ki, ha a



birtokok egymás mellett feküdtek, míg ha egy tulajdonos számos, egymástól távol fekvő klérost vásárolt össze,

az régészetileg nem bizonyítható.

Érdemes összehasonlítanunk az apoikiák – úgy tűnik, általánosan alkalmazott – birtoknagyságmodulját az

anyaországi viszonyokkal. A metapontioni átlagos kléros 25,93 hektárnak, a chersonésosi 26,46 hektárnak felelt

meg, ami meglepően nagy terület, és szinte tökéletesen megegyezik az athéni 500 mérősök minimális

birtokméretével (500 medimnos = 26,3 ha). Ennek alapján, ha mindenki ekkora területet kapott volna az

apoikiákban, határozottan megérte volna részt venni a gyarmatosításban. Csakhogy ez a nagyjából 26 hektár a

földosztás alapegysége volt, egyes parcellák ennél nagyobbak, mások pedig kisebbek voltak, de a nagyobbak a

modul többszörösét, a kisebbek pedig arányosan tört részét adták ki. Ez a helyzet természetesen az örökösödés

során bekövetkezett osztozkodással is magyarázható, de azzal is, hogy az eredeti osztáskor sem kapott mindenki

„arisztokratikus” birtokokat, hiszen – megfelelő tőke híján – azokat se megművelni, se bevetni nem tudta volna.

A hagyomány szerint a Kr. e. 7. században élt Zaleukos és Charóndas volt a görögség első két nagy

törvényhozója (vö. 34. dok.). Az ő életrajzukban és a nekik tulajdonított törvényekben tarkán egymásra rakódik

egy korábbi történeti (Pindaros, Platón, Démosthenés) és egy későbbi, jóval megbízhatatlanabb, morálfilozófiai

réteg. Ez utóbbihoz tartoznak azok a vándor toposzok, amelyek egyszerre több korai törvényhozóhoz is

hozzátapadnak. Ezek egyike például a törvényhozó könyörtelen szigora, amely vagy saját magára, vagy fiára

hull vissza (vö. 34. dok.). Charóndas például állítólag azzal akarta megakadályozni a meggondolatlan

törvényreformokat, hogy előírta: aki törvényjavaslatot terjeszt be, vegyen kötelet a nyakába. Ha a népgyűlés

megszavazza a javaslatot, vegyék le nyakából a hurkot, ha viszont elutasítja, szorítsák meg, vagyis végezzék ki

a javaslattevőt. A gondolat mögött az áll, hogy az ősi törvények jó törvények, a megváltoztatásuk pedig csak

ronthat rajtuk. A korai törvényhozók saját sorsukkal is bizonyították, hogy törvényeik mindenkire egyaránt

vonatkoznak, még saját magukra is. Ugyancsak Charóndasról meséli Diodóros, hogy egyszer éppen a vidéket

járta, tőrrel felfegyverkezve a rablók ellen. Amikor hazaért, éppen ülésezett a népgyűlés, és a tömeg nagy

izgalomban vitatkozott, ő pedig odament, kíváncsian a viszály okaira. Csakhogy korábban hozott egy törvényt,

amely megtiltotta, hogy valaki fegyveresen belépjen a népgyűlésre. Megfeledkezett róla, hogy övén ott függ a

tőr, ezért egyik ellensége rákiáltott:

• Érvénytelenítetted saját törvényedet, Charóndas!

• Zeusra, éppen érvényesebbé teszem! – felelte, és kihúzva tőrét, ledöfte magát.

Igaz, más szerzők a syrakusai törvényhozóról, Dioklésról mesélik ugyanezt, ami

csak azt bizonyítja, hogy vándor történetről, toposzról van szó, amelyet szabadon társíthatnak különböző korai

törvényhozók nevével.

Hasonlóan szigorú törvényeket hozott Zaleukos is, például azt, hogy akit lopáson érnek, meg kell vakítani.

Minthogy saját fiát is tetten érték, felajánlotta, verjék ki az ő fél szemét, meg a fiáét is, de ne nyomorítsák meg

teljesen a fiút. A tenedosi Tennés a há- zasságtörőket büntette halállal. Amikor saját fiát is házasságtörésen érte,

őt is kivégeztette. E szigorú törvényhozó toposzokra emlékeztet a lehető legszigorúbbnak ábrázolt Drakón, aki a

lopást egyenesen halállal büntette volna.

Aristotelés (Politika. 1273b-1274b) megkülönbözteti egymástól a teljes államberendezkedést újraalkotó

törvényhozókat (Lykurgos, Solón) és a pusztán csak egyedi, eseti törvényt hozókat (nomothetés), mint például

Zaleukos, Charóndas, a lokrisi Onomak- ritos és a Thébaiban tevékenykedő korinthosi Philolaos. E

törvényhozók működéséhez kötik például a polisban található klérosok, parcellák számának változatlanságára

való törekvést, és – Lykurgoshoz hasonlóan – a klarosok (a kléros szó dór alakja) eladási tilalmának állítólagos

bevezetését. Ugyancsak gyakran előforduló motívum a fényűzés (pl. fényűző temetés) tiltása (Zaleukos,

Periandros, Solón, keósi Aristeidés).

Az összefüggő, egységes törvénykorpuszok létrehozása a görög polisokra általában nem jellemző, összefoglaló

kodifikációkról voltaképpen csak Athén és Gortyn esetében beszélhetünk, ahol feliratos formában maradt fenn a

város törvénygyűjteménye (vö. 59. dok.). Az írott törvények megalkotásának alapfeltétele volt az írásbeliség

elterjedése és annak a közös térnek (agora) a kialakulása, ahol e törvényeket közzé lehetett tenni, de még

fontosabb lépés volt az, amikor a politikai vita helyéről, az agoráról kiemelve, a már rögzített törvényeket a

kőtemplom falába vésték, így kölcsönözve nekik az istenek által is szentesített érvényességet, hatalmat az egész

polis fölött (vö. 25. dok.). Az írott törvények megjelenése nem a polis alapító pillanata, mint ezt korábban

feltételezték, hanem éppen ellenkezőleg, az intézményesülés viszonylag késői aktusa, amelyet megelőz a

hatalmi szervek, a magisztrátusok és a jól működő szokásjog kialakulása. Az írott törvények megjelenése előtt



szokásjogról szoktunk beszélni, vagyis egy közösség évszázados együttélése alatt kialakult szokásrendszeréről,

amelybe a közösség minden tagja valósággal beleszületett. Ilyen körülmények között nehéz elképzelni, mit

jelenthetett egy reform, egy új törvény meghozatala, noha a polis vezetőinek vagy a polisgyűlés- nek

természetesen lehetősége volt ilyen intézkedésekre. Hogyan rögzítették az új törvényeket abban az időben,

amikor még nem írták le azokat? Erre analógiaként szolgálhat a hatalmas epikus anyag kialakulása és

hagyományozása az írásbeliség kialakulása előtt. Természetesen annak semmi végzetes következménye nem

volt, ha egy énekmondó (aoidos) néhány sort felcserélt vagy átformált az eposz előadása során, ugyanez

azonban nem mondható el a törvényekről. Ráadásul fennállt annak a veszélye, hogy különböző polgárok

másként „emlékeztek” az esetleges megállapodás vagy rendelet tartalmára. Ennek megakadályozására sajátos

eszközt választottak a görögök. Ailianos (Tarka történet. II 39) szerint a krétaiak a polgárok gyerekeinek a

törvényeket megzenésítve tanították meg, hogy könnyebben megjegyezhessék azokat, és ne hivatkozhassanak

egy esetleges felelősségre vonáskor a törvények nem ismeretére. Ezenkívül az istenek himnuszait és a kiváló

férfiak tetteit dicsőítő énekeket kellett megtanulniuk. E meglepő eljárást nem csak Krétán ismerték. Athénaios

(619b) azt írja, hogy Athénban a lakomákon énekelték Charóndas törvényeit, Spártában pedig a gyerekeknek

tanították be a polis íratlan törvényeit. Elképzelhető tehát, hogy a törvények dallamukkal együtt terjedtek po-

lisról polisra, segítve az adott közösségek belső harmóniájának megteremtését. A törvények fenntartásában és

továbbfejlesztésében természetesen meghatározó szerepet játszottak annak alkalmazói. Végső soron a

törvénytevők jelentették a polis kialakulásának egyik legelső alapvető ismérvét, hiszen, mint az Iliasban

olvassuk, a bírák a bíráskodásra kijelölt helyen körben ültek az előre odakészített köveken. Minthogy a kövek

számát nem változtatgathatták önkényesen, jogos feltételeznünk, hogy a bírák számát előre meghatározták,

vagyis annyi követ raktak körbe, ahány bíró tevékenykedett.

Míg a piactéren sokaság állt, pörlekedés folyt: meggyilkolt ember védíja fölött civakodtak... ültek a síma,

csiszolt köveken szent körben a vének, botját tartották harsányszavu hírnökeiknek, fel-felemelkedtek, s felváltva

itéltek a bottal.

(Homéros: Ilias. XVIII 498-508. D. G.)

A legkorábbi ismert törvényfelirat, amelyben a krétai Dréros népgyűlése szabályozta a vezető tisztségviselő, a

kosmos újraválaszthatóságát (tíz éven belül nem viselhette újból a tisztséget), már teljesen kialakult

intézményrendszerrel találkozunk (kosmos, a da- mosok képviselői, polisgyűlés, „húszak”), vagyis az írás

megjelenése nem megteremtette, csak rögzítette a már létező törvényeket (Kr. e. 650-600 k.; vö. 25. dok.).

2.2.6. 2.2.2.6. AZ ATHÉNI FEJLŐDÉS: KYLÓN, DRAKÓN, SOLÓN

2.2.6.1. 2.2.2.6.1. Kylón

A hagyomány szerint Athénban a királyság megszűnte után először élethossziglan választottak archónokat (AP

III 1). Az ötödik vagy hatodik ilyen archón Megaklés, az utolsó pedig Alkmeón volt, a megbízhatatlan,

kizárólag csak tájékoztató jellegű (és hitelű) kronológia szerint Kr. e. 756-754 körül. Nevük alapján mindketten

az Alkmeóni- da család tagjai lehettek, vagyis házassági kapcsolattal kerülhettek be a Medontida nemzetségbe

(természetesen az archónlista e korai szakaszának hitelessége erősen kérdéses). A korai idők archónjai, vezető

tisztségviselői között számos ismert névre akadunk: Kr. e. 669-ben az archón egy bizonyos Peisistratos,

nyilvánvalóan a később nevezetessé váló Peisistratida családból. Hírnevét öregbítette olympiai versenygyőzelme

is. Kr. e. 659/658-ban a Philaida Miltiadés az archón, 632/631-ben pedig újra egy Alkmeó- nida, Megaklés.

Nevezetes év ez, legalábbis akkor, ha Kylón ekkor hajtotta végre puccskísérletét, amit némelyek 636-ra, mások

pedig 628-ra vagy 624-re datálnak. Az athéni Kylón Kr. e. 640-ben, a 35. olympián kettős futásban győzött.

Ezután elvette feleségül a megarai tyrannos, Theagenés lányát, és apósa segítségével át akarta venni a hatalmat

Athénban. A puccskísérletre, mint Thukydidés írja, ugyancsak egy olympiai évben került sor, vagyis Kr. e. 636-

ban, 632-ben, 628-ban vagy 624-ben.

Kylón apósa seregeinek támogatásával elfoglalta az athéni Akropolist. Theagenés támogatásának komoly oka

volt. A megarai tyrannos harcban állt Athénnal Salamis birtokáért. A sziget megszerzése létkérdés volt a

túlnépesedett kis isthmosi állam számára, Athénnak viszont nem hiányzott a legforgalmasabb kikötői elé

települő ellenséges hatalom. Ha Theagenésnak sikerült volna vejét hatalomra juttatni, Kylón nyilvánvalóan nem

ellenezhette volna Megara aspirációját Salamisra. Ez a példa is mutatja, hogy a tyrannosszá válásnak, ha nem is

feltétele, mindenesetre gyakori elősegítője:

1. a szükséges gazdasági háttér, amely az olympiai szerepléshez is nélkülözhetetlen, s amelyet többnyire

versenykocsik és lovak tartásával lehet reprezentálni, ezért találunk nemcsak tyrannosokat, hanem

tyrannosjelölteket is a kocsiverseny- és lóversenygyőztesek között, a győzelem ugyanis a gazdagság



reprezentálásán kívül ismertséggel és népszerűséggel járt együtt. Ismert kocsiversenyt nyerő tyrannosok

például a sikyóni Kleisthenés, a syrakusai Hierón, az akragasi Thérón, a gelai Polyzalos stb. – a delphoi

bronz kocsihajtószobor Polyzalos ajándéka.

A delphoi kocsihajtószobor jelenleg olvasható felirata – „Polyzalos ajánlott föl engem, miután nyert a lovaival”

– egy korábbi, Hierónt dicsőítő felirat – „A Gelában uralkodó Hierón állított engem [ti. a szobrot], miután

győzött.” – helyébe került.

1. A beházasodás egy tyrannos családjába (pl. Kylón a megarai Theagenésébe, a korinthosi Periandros az

epidaurosi Proklésébe – bár Periandros enélkül is tyrannos lett volna, hiszen apjától örökölte tisztét –, és a

Philaida Stésagoras is úgy lett chersonésosi tyrannos, hogy nagyapja, az idősebb Stésagoras elvette az ifjabb

Kypselos volt feleségét, így lett a Kypselida idősebb Miltiadés a Philaida idősebb Kimón féltestvére,

minthogy anyjuk közös volt, stb.), úgyhogy létrejött a tyrannosok „internacionalizmusa”, mivel ez a

társadalmi presztízs növekedésén kívül hatékony külpolitikai támogatást is eredményezett.

3. Végül fontos szerepet játszott a már említett versenygyőzelem (pl. az idősebb Mil- tiadés chersonésosi

tyrannisa megalapítása előtt négyes fogatával nyert Olympiában).

Ha tehát egy arisztokrata családban e három jelenség: a vagyon, a házassági kapcsolat tyrannoscsaládokkal és a

versenygyőzelem egyszerre mutatkozik meg, megállapíthatjuk, hogy a családnak komoly esélye nyílik egy

tyrannis megalapítására, sőt továbbmegyek, feltételezhetjük, hogy maga a család is tudatában van ennek, vagyis

nem véletlenül alakítja reprezentációját, amely már önmagában is politikai hatóerő, és kapcsolatrendszerét az

említett módon, hanem éppen azért, mert céljai között szerepel a tyrannis megalapítása.

Mindez Kylón esetében be is következett, csakhogy a puccskísérlet kudarcba fulladt, a naukrariák (48 athéni

hajóállító körzet) hadba szólított tagjai az év archónjának, az Alkmeónida Megaklésnek a vezetésével

körülzárták az elfoglalt Akropolist, szabad elvonulást ígértek Kylónéknak, de az elvonulókat hitszegő módon

meggyilkolták. Megak- lés kétségtelenül elhamarkodott és túlzottan heves reakcióját legalább kétféleképpen

magyarázhatjuk. Egyrészt feltételezhetjük, hogy ilyen szenvedélyesen ellenezte a tyrannist, másrészt arra is

gondolhatunk, hogy csak más család tyrannisa ellen volt kifogása. Athén eddigi vezető családjai, a Philaidák és

a Peisistratidák fél évszázadon belül valóban tyrannist alapítanak, a legerősebb és leghatalmasabb nemzetségről,

az Alkmeóni- dákéról indokolatlan lenne tehát azt hinni, hogy nem ugyanez volt a terve. A vérbűn elkövetése

azonban új helyzetet eredményezett: a súlyos és, tegyük hozzá, jogos vádaknak kitett család egyelőre nem

kockáztathatott meg egy ilyen lépést. Ellenfeleik számára a vérbűn jól jött, mint támadhatatlan érv a túlságosan

is nagy hatalommal rendelkező nemzetség ellen. Ennek ellenére hosszú időnek kellett még eltelni addig, amíg

sikerült a vérbűnnel fertezett családot elűzni a városból. Pontosan nem tudjuk, mikor történt ez, hiszen Kr. e.

591-ből ismerünk egy Alkmeónida stratégost, Alkmaiónt, csak arról olvasunk Aristotelésnél és Plutarchosnál,

hogy maguk a bűnösök már nem éltek, ezért csontjaikat kiásták sírjukból, és eltávolították Attikából. Az egész

folyamat határozottan nemzetségek háborúskodására emlékeztet. Plutarchos így ír: „Kylón életben maradt társai

hamarosan ismét erőre kaptak, és folyvást áskálódtak Megaklés leszármazottai ellen. A belső viszály egyre

fokozódott, és a nép megoszlott.” Úgy tűnik, hogy nagyrészt ezek a klánküzdelmek, és nem a nép, a démos

követelései kényszerítették ki a solóni reformokat. A küzdelmek hevességéről és módszereiről sokat elárul a

Drakón nevéhez fűződő úgynevezett emberölési törvény, az egyetlen drakóni törvény, amelyet Solón is átvesz

saját törvénykorpuszába. Ez a törvény ugyanis jelenleg ismert és kétségtelenül rendkívül archaikus jegyeket

mutató formájában kimondottan a vérbosszú ellen irányult. A vérbosszú tehát hozzátartozott a Kr. e. 6. század

végének athéni hétköznapjaihoz.

2.2.6.2. 2.2.2.6.2. Drakón

Drakón Aristaichmos archóni évében hozta meg törvényeit (Kr. e. 621), vagyis ő maga ekkor nem volt archón

epónymos. Állítólagos vérrel írott törvényeiből semmi sem maradt fenn, „drákói” szigora, mint látjuk,

valószínűleg jellegzetes korai törvényhozó toposz. A Kr. e. 409/408-as törvényrevízió során újra fölírt drakóni

úgynevezett emberölési törvény mindenesetre egyértelműen a vérbosszú ellen irányult, hiszen védte az elkövető

jogait és megtorolta az önbíráskodást (vö. 28. dok.).

Részlet Drakón törvényéből: „Ha pedig valaki egy gyilkost megöl, vagy oka lesz halálának, ugyanolyan

megítélés alá esik, mint aki egy athéni polgárt ölt meg.”

Drakón állítólagos kegyetlenül szigorú törvényei közül Plutarchos egyet sem jegyzett föl pontosan, hanem

csupán egy erősen kétséges hitelű anekdotát őrzött meg.



A drakóni törvények értelmében halálbüntetéssel sújtották a legcsekélyebb bűncselekményeket is. Így a

munkakerülők, a zöldség- és gyümölcstolvajok ugyanolyan büntetést szenvedtek el, mint a templomrablók és a

gyilkosok. Később sokszor idézték Démadés bírálatát, hogy Drakón nem tintával, hanem vérrel írta törvényeit.

Mikor megkérdezték tőle, miért sújtott halálbüntetéssel oly sok vétséget, Drakón állítólag azt felelte, hogy

szerinte kis bűnök is megérdemlik a halálbüntetést, a nagyobbakra pedig nem talált súlyosabbat.

(Plutarchos: Solón. 17. M. E.)

Mint följebb láthattuk, a vérbosszúellenes törvény a nemzetségek és családok kezéből kivette a bosszú

lehetőségét, és külön vizsgálóbírói, valamint bírói hivatalt hozott létre a gyilkosság szándékosságának

kimondására, illetve a büntetés megállapítására. A gyilkosnak ez idő alatt Attikán kívül kellett tartózkodnia,

hogy véletlenül se sújthasson le rá az áldozat valamelyik bosszúszomjas rokona. A rokonságnak egyetlen eszköz

maradt a kezében: a békés kiegyezés a nem szándékos emberölést elkövetővel. Ez a törvényszöveg már

önmagában és szándékában (a véget nem érő vendetta elhárításában) az anekdotától tökéletesen eltérő képed ad

Drakón működéséről, mégis kísérlet történt arra, hogy az állítólagos szigorú törvényeket mint az írott törvény

megszületését ünnepeljék, és a dé- mos jogainak kiteljesedéséhez vezető út első lépését lássák benne. Az írott

törvények ugyanis, mint sokan hiszik, „korlátozták az arisztokrata bíróságok önkényes döntéseit”. Függetlenül

attól, hogy az anekdota történeti hitele lényegesen csekélyebb, mint a feliraté, belátható, hogy a démos bajosan

örvendhetett olyan törvénynek, amely minden botlását halállal sújtotta (ez éppen a legszegényebbekre nézve

lehetett volna végzetes), és még az arisztokrata bíróságok esetleges elnézését, kegyelmét is megakadályozta

volna.

Az Alkmeónida nemzetség – vagy annak legalábbis egy része – tehát Kr. e. 600 körül száműzetésbe kényszerült

a kylóni vérbűn miatt, de míg eddig jelenlétével, most hiányával, az eltávozását követő vákuummal határozta

meg Athén további fejlődését. Ha a Solónt megelőző korszakra alapvetően jellemzők a nemzetségi konfliktusok,

most az új helyzetben, ha lehet, még hevesebben lángoltak fel. Az elűzött – vagy legalábbis határozottan

meggyengült – Alkmeónidák helyére több jelentkező akadt. Az egyik Aristolaidés fia, Lykurgos, a másik pedig

Hippokratés fia, Peisistratos. Meglepő, de a forrásaink egybehangzóan állítják, hogy a küzdelembe az Athénban

maradt Alkmeó- nidák is belevetették magukat Megaklés, Alkmaión fia vezetésével. Az persze eleve kérdéses,

hogy a családból hányan mentek valóban száműzetésbe, megszakítás nélkül ott tartózkodtak-e, és mindez

milyen befolyást gyakorolt nemzetségük otthoni politikai súlyára. Ennek ellenére nem tűnik különösebben

kiszámíthatatlannak Megaklés valódi célja, amiért, legalábbis Hérodotos és az őt idéző forrásaink szerint, a

tengerparti attikaiak élére állt. Gondoljuk meg a következőket: az Alkmeónida család dúsgazdag volt, Megaklés

feleségül vette a sikyóni tyrannos, Kleisthenés lányát, apja, Alkmaión pedig megnyerte az olympiai

kocsiversenyt. Itt jegyezném meg, hogy amikor Kr. e. 486-ban Megaklés unokája, az ifjabb Megaklés (a kylóni

vérbűnt elkövető Megaklés ükunokája) megnyeri a pythói kocsiversenyt, s Pindaros ennek örömére megírja 7.

py- thói ódáját, az Alkmeónidák öt isthmosi, két delphoi és egy olympiai győzelméről emlékezik meg.

Nyilvánvaló tehát, hogy Megaklés célja semmiben sem tért el Peisistratosé- tól, s ez a tyrannis megalapítása

volt, csak éppen nem ő, hanem Peisistratos nyerte meg vetélkedésüket. Ha e viszály kiváltó okát meg akarjuk

ismerni, beláthatjuk, hogy ezt nem Attika három tájegységének, a tengerpartnak, a síkságnak és a hegyvidéknek

gazdasági-politikai feszültségében, hanem a legerősebb nemzetségek vetélkedésében kell keresnünk. A

tájegységek küzdelmének hérodotosi ábrázolása nagy valószínűséggel amúgy is anakronizmus, vagyis a

történetíró saját korának, a száz esztendővel későbbi Attikának viszonyait látta bele Peisistratos időszakába.

Ettől függetlenül persze szükség volt a nemzetségi küzdelmekhez is valamiféle tömegbázisra, de a tömeg és a

vezetők viszonya ebben az esetben egészen más, mint ahogy korábban feltételezték. Nem meglévő társadalmi-

gazdasági feszültségeket artikulál egy-egy – különböző érdekek miatt szerveződött – csoport élére álló

arisztokrata politikus, hanem az arisztokraták saját belső harcaikhoz használták fel a nem arisztokrata tömegeket

is. A nem arisztokraták számára azonban mindez fontos iskola volt a politikai hatalom felé vezető úton, még

akkor is, ha ezt, természetesen, előre nem láthatták.

Peisistratos, aki, amikor a tengerparton és a síkságon lakó athéniak között ellentét támadt – a tengerpartiaknak

Alkmeón fia, Megaklés, a síkságon lakóknak pedig Aristolaidés fia, Lykurgos volt a vezére –, szervezett egy

harmadik irányzatot, mert meg akarta kaparintani a tyrannosi hatalmat. Azon a címen toborzott magának

híveket, hogy ő a hegyen lakók vezetője... (Hérodotos I 60. M. Gy.)

2.2.6.3. 2.2.2.6.3. Solón

Solón rokonságban állt Athén régebbi királyi családjával, minthogy apja, Exékestidés Kodros királyig vezette

vissza családfáját, anyja pedig Peisistratos anyjának nagynénje volt. Előkelő származása ellenére nem volt

különösebben vagyonos, így kereskedésből élt. Ez a társadalmi helyzet tette lehetővé, hogy tevékenységét Athén

minden fontosabb politikai ereje elismerje. Személyesen az a háború tette ismertté, amelyet Athén Sala- mis



birtokáért Megara ellen folytatott. Athén ugyanis súlyos vereséget szenvedett, és törvénnyel tiltották meg, hogy

bárki fölvesse a háború folytatását. Solón a hagyomány szerint őrültnek tettette magát, és az agorára sietve, saját

versét szavalta az athéniaknak arról, hogy induljanak, és foglalják el Salamist.

Ezalatt csendben megírt egy elégiát, a vers szövegét könyv nélkül megtanulta, majd fején sipkával kirohant a

város főterére. Nagy sokaságtól körülvéve felment a hirdetőkőre, és belekezdett elégiája eléneklésébe:

Hírnökként jövök én ama százszor szép Salamisból, nem pusztán szavakat hozva, de dalt, gyönyörűt.


A háború folytatódott, és Athén fényes győzelmet aratott. Solón népszerűségének volt köszönhető, hogy az

államot megrázó konfliktusok rendezésére éppen őt kérték föl. Solón mint archón és diallaktés (békéltető)

nemcsak egyes törvényeket (nomosokat) hozott, hanem újraalakította Athén egész politikai rendszerét, egy

esetleges földosztásról azonban hallani sem akart. A kylóni vérbűnt követő belpolitikai válságon kívül

mindenesetre a földbirtokviszonyok is megoldásért kiáltottak. Solón földre vonatkozó törvénye két részre

bontható: az egyik a seisachtheia (teherlerázás), amelynek során a „szolga földből” kitépik a jelzőköveket (és

amelynek semmi köze sincs a szabad parasztok eladósodásához), a másik pedig a jogtalanul külföldre eladott

polgárok visszavásárlása. A hektémorosnak, vagyis hatodosnak nevezett társadalmi réteg jogi helyzete a spártai

helótákéhoz és a thessaliai penestésekéhez hasonlított. Minthogy társadalmi státusuk a szabadok és a rabszolgák

között lebegett, metaxy, vagyis „köztes” rétegeknek nevezzük őket. Jellemző volt rájuk, hogy mások földjét

művelték, és a termés egyhatodát kellett a tulajdonosnak megfizetniük. Ha erre nem voltak képesek, adóssági

szolgaságba kényszerültek. Athénban csak rabszolgából lehetett adósrabszolga, vagyis személyében ad- ható-

vehető. A mindig csak meghatározott idejű adóssági szolgaságból, amely a polgárokra leselkedett, néhány év

után el kellett ereszteni az adóst. Az adóssági szolgaságot Solón nem is törölte el, mivel kimutathatóan létezett a

Kr. e. 4. században is.

A szegények gyerekestől, asszonyostól a gazdagoknak szolgáltak. Pelatéseknek és hatodosoknak nevezték őket.

Ezért a bérért művelték meg ugyanis a gazdagok földjét (az egész föld ti. kevesek kezén volt), s ha a bért nem

fizették meg, mind magukat, mind gyermekeiket rabszolgaságba lehetett hurcolni; az adósságokért pedig

mindnyájuknak személyükkel kellett felelniök egészen Solón idejéig.

(AP II 2. R. Zs.)

Tanúm legyen, ha majd ítélni fogsz, Idő,

Az istenek nagy és kegyelmes anyja, Gé,

A barna föld, amelyből sok jelzőkövet Kitéptem, itt is, ott is mely leverve volt:

Így lett, mi addig szolga volt, a Föld szabad.

(Solón. T. W. I.)

A hektémorosok felszabadítását Solón valójában nem a szegények, hanem a nagybirtokosok érdekében

kezdeményezte. Ha egy pillantást vetünk a térképre, Thessalia (kb. 8000 km2), Lakedaimón (8000 km2) és Kréta

(8000 km2) mellett Attika (2350 km2) is a metaxy-földművelők kizsákmányolására építette gazdálkodását. Ez

Hellas legnagyobb részét lefedi. A helótaszerű gazdálkodás tehát nem külön út, hanem elterjedt, általános

jelenség volt az archaikus korban. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a kis területű államokban nem alakulhatott ki

a helótaság intézménye, hiszen a termés egyhatod részét leadó birtokokból legalább hattal kellett rendelkeznie

egy tulajdonosnak, hogy annyi jövedelme legyen, mintha maga művelne egyetlen birtokot saját maga számára.

Ez a művelési mód tehát nem volt nagyon jövedelmező. Ugyanakkor a nagybirtokosoknak szükségük volt

olyanokra, akik megművelik földjeiket. Legalábbis, ha azon gabonát akartak termeszteni. De ha olajfákat

ültettek vagy szőlőt telepítettek, jobban jártak, ha napszámosokat alkalmaztak a szüret idején, metszéskor vagy

kapáláskor. Athénban az olaj- és bortermelés előtérbe kerülésekor valahogy meg kellett szabadulni a

fölöslegessé vált, nem rentábilisan gabonát termesztő hektémorosoktól. De Solón nem sokat ért volna vele, ha a

hektémorosokból vagy nagy részükből földtulajdonost csinált volna. A földből kitépte a jelzőköveket (a

horosokat), de ez azt is jelenthette, hogy a hektémorosokat (vagy nagy részüket) egyszerűen elzavarták

földjeikről. Így jött létre a thések rétege, amely nem (vagy csak kisebb mértékben) rendelkezett földtulajdonnal.

A nagybirtokosok számára a thések jelentették a birtokukon alkalmazható, olcsó napszámostömeget. A solóni

törvények előtt nagy tömegű thésről ugyanis nem tudunk, a hektémorosok eltűnése után azonban megjelenik ez

a népes réteg. Ennek csak az lehet a magyarázata, hogy a hektémorosokból lettek a thések (ez felemelkedést



jelentett számukra, mert me- taxyből szabaddá, sőt polgárrá váltak, igaz, ennek fejében elszakították őket

birtokuktól). Solón kifejezetten említi, hogy nem osztott földet azoknak, akik számítottak rá. Ki másról beszélt

volna így, mint a csalódott, de thésszé emelkedett hatodosokról?

Mind zsákmányra lesve jöttek, nagy reménnyel telve el,

Azt gondolva, nagy vagyonra fognak lelni könnyedén,

S hízelgek, de megmutatom később durva lelkemet.

Dőre módra ezt gondolták, most pedig haragszanak,

Görbe szemmel néznek engem, mint az ellenségüket.

Nincs igazuk! Megsegített isten s megtartám szavam,

Nem tettem meggondolatlan semmit s nem kívántam én Mint tyrannos kormányozni, s azt sem, hogy hazánk

kövér Földjéből a jók s a rosszak egyenlő részt kapjanak.

(Solón. T. W. I.)

Feltevésemet az athéni polgárok összetétele is igazolja. A marathóni csatában 8000 athéni hoplita nézett szembe

a perzsa hadakkal. Feltételezhető, hogy ebben a veszélyes helyzetben minden hadra fogható hoplita részt vett a

csatában. Tudjuk jól, hogy az athéni arisztokraták (pl. Miltiadés, Aristeidés) is hoplitaként vettek részt az

ütközetben. Vagyis a solóni cenzus első három rétegének (pentékosiomedimnoi, hippeis, zeugitai) összlét-

száma nem haladta meg a 8000 főt. Ha Athén polgárainak számát csak 20 000-re tesszük, a thések rétege

legalább 12 000 főre rúgott.

Tudjuk, hogy egy görög évi gabonafogysztása 6 medimnos, vagyis kb. 300 liter volt. 1 medimnos gabona

előállításához 0,05 hektárra volt szükség (a föld felét ugaroltatták). A 200 mérősöknek tehát 10,5, a 300

mérősöknek 15,75, az 500 mé- rősöknek pedig legalább 26,25 hektár méretű földbirtokkal kellett rendelkezniük.

Ha a 8000 hoplités átlagos birtokmérete csak 10 hektár volt, az már 80 000 hektárt ad ki. Ez pedig közel az

összes gabonatermő attikai földterület felosztását jelenti. Attika ugyanis 2350 négyzetkilométer nagyságú, de

ennek csak 30-35 százaléka vethető be. Ha 35 százalékkal számolunk (ami az elérhető maximum, sőt annál

valamivel több is), a megművelhető attikai földterület 82 250 hektár. Ebből nemcsak az következik, hogy az

arisztokraták és a lovagok rétege igen szűk volt, hanem az is, hogy a thések esetleges törpebirtokaira sem sok

föld juthatott. Az arisztokraták birtokainak jelentős része tehát feltehetőleg olyan területekre (is) esett, amelyek

csak olajfaültetvényekre és szőlőművelésre voltak alkalmasak. Vagyis nem feltétlenül a gabonából származott a

jövedelmük.

A hektémorosokban tehát helótaszerű metaxy-népességet láthatunk, amelyet a solóni reform felszabadított. Ez

nem annyira a hektémorosok, mint inkább a nagybirtokosok érdekében történt. A hektémorosok nem kaphatták

meg nagy számban korábbi birtokaikat, mert azokat az arisztokraták az exportban legfontosabb szerepet játszó

olaj- és szőlőtermesztésre használták (ne feledjük, Solón csak a gabonakivitelt tiltotta, az olajat és bort szabadon

lehetett exportálni). A théseknek elveszett birtokaikért kárpótlásul a szabadság és a polgárjog jutott. A polgárok

sorába való beemelésük a későbbi athéni fejlődés legfontosabb elemévé vált (vagyis ekkor vált el egymástól az

athéni, valamint a spártai, thessaliai és krétai gazdasági modell). A mezőgazdasági napszámosokon kívül

belőlük kerültek ki ugyanis a kézműipar és a hajózás virágzásához szükséges tömegek, akik Athén

nagyhatalommá emelkedését a hajók evezőseiként (is) szolgálták.

Solón reformjai közül a vagyoni cenzus bevezetésének célja az volt, hogy meghatározza, kik a polis polgárai, és

azt is, kik vehetnek részt az állam irányításában. A vezetők körét a legvagyonosabbak rétegére korlátozta (500

mérősök). Ez azért volt különösen fontos lépés, mert ezzel részint bizonyos elszegényedett arisztokrata családok

kirekesztődtek a korábban pusztán tekintélyük miatt betöltött tisztségekből, részint újabban meggazdagodott

családok bekerülhettek ebbe a körbe, mi több, a mobilitás lehetősége mind felfelé, mind lefelé, a jövőben is

nyitva állt. Nagyon lényeges kérdés, hogy Solón nem törölte el a korábbi fiktív vérségi leszármazási rendszert,

hanem rávetítette a timokratikus beosztást, így a polgárok köre – a thések beemelését leszámítva – nem

változott, de belső struktúrájuk (főként a vezető tisztségekhez való hozzáférés) módosult. Minden polgár ezentúl

is úgy definiálta magát, hogy A vagyok, B fia, a C családba, D genosba, E phratriába, F phylébe tartozom, de ez

önmagában már nem volt elég egy tisztség betöltéséhez. Szükség volt a legmagasabb vagyoni cenzus

teljesítésére is. Feltehető, hogy a tisztségeket betöltők köre inkább nőtt, mint csökkent, három-négy korábbi



jelentős család helyett egy nem (feltétlenül) rokonsági alapon szervezett gazdasági elit kezébe került/kerülhetett

a hatalom.

3.13. táblázat - ■ A solóni rendszer függőleges és vízszintes tagolása

Vagyoni osztályok

határai medimnosban IÓN PHYLÉK

Geleontes Hoplétes Aigikoreis Argadeis

500 I. I. I. I.

300 II. II. II. II.

200 III. III. III. III.

0-199 IV. IV. IV. IV.

A szegényebbek (lovagok és zeugitések), valamint a vagyontalanok (thések) mindössze két jogban részesültek:

a népgyűlés és az esküdtbíróságok (héliaia) munkájában való részvételben. A vagyoni cenzus meghatározta a

polgárok hadseregben betöltött szerepét is. Az első három osztály alkotta a nehézfegyverzetű gyalogságot

(Athén lovassága ekkoriban jelentéktelen erőt képviselt), a thések viszont csak segédcsapatokként vagy a

hajókon evezősökként jöhettek számításba. A zeugitések neve is hoplita voltukból ered. A zygon azt jelenti,

hogy ’iga’. A phalanxba sorakozott hopliták kénytelenek voltak egyszerre lépni, mint az igába fogott ökrök,

hogy arcvonaluk ne bomoljon fel, és a csatában védeni tudják pajzsukkal egymást. A kifejezésnek tehát semmi

köze az ’ökörfogat’-hoz.

A vallási életben mindenesetre továbbra is megmaradnak az ősi ión phylék, mint a rituális közösségek szervező

erői.

Kroisosszal való találkozását némelyek – időszámítási okok alapján – koholt történetnek tekintik. Mivel

azonban erre a híres történetre oly sokan hivatkoznak, sőt, ami ennél is fontosabb, annyira illik Solón

jelleméhez, s méltó nagy lelkéhez és bölcsességéhez, nem tartom koholmánynak pusztán az időrendi táblák

miatt, amelyeket oly sok tudós próbált már egyeztetni, de a bennük található ellentmondásokat soha nem tudta

megindokolni.


Az utóbbi évtizedekben éles vita zajlik Solón reformjainak időpontjáról. A szakirodalom egy része ragaszkodik

a reformok hagyományos datálásához (Kr. e. 594), más része pedig, különféle érveket felsorakoztatva, inkább a

Kr. e. 570-es évekre keltezi őket. Ezzel függ össze a vita, hogy Solón valóban archóni évében hozta-e a

törvényeit, vagy – Drakónhoz és Kleisthenéshez hasonlóan – attól eltérő időpontban. A Kr. e. 570-es évek

mellett szól egyrészt az, hogy Solón – a hagyomány szerint – a reformjai meghozatalát követő tízéves utazása

során találkozott Kroisos lyd királlyal (ur. Kr. e. 560-546) és Amasis fáraóval (ur. Kr. e. 568-526). Az utazás

topikus és részben mesés történetei azonban megengedik azt a feltevést is, hogy e találkozások (vagy legalábbis

egy részük) csupán a történetírói fantázia termékei voltak. Erre már Plutarchos is utal Solón-élet- rajzában (27).

A másik érv az athéni baglyos pénzek megjelenése, ami jóval Solón reformjainak hagyományos időpontja után

történt, márpedig a solóni törvények a büntetéseket drachmában adják meg. Az újabb kutatások szerint azonban

nem Kr. e. 575 után, hanem először csak Kr. e. 520-512 között verték ezeket az érméket, és a baglyos pénzt

megelőzően vert, úgynevezett Wappenmünzék (címeres érmék) is csak Kr. e. 540-530 körül (esetleg valamivel

560 után) jelentek meg. Ezeknek az érméknek az ezüstje mindenesetre nem attikai, hanem Thrákiából,

Siphnosról és más vidékekről származik. A baglyos pénzeknél alkalmazott ezüst azonban már attikai. A

Wappen- münzéket (többnyire didrachmonokat) Peisistratos feltehetőleg azért verette, hogy ezekkel fizesse ki

zsoldosseregének zsoldját. Mindez nemcsak a feltételezett solóni pénzreformra, hanem általában a solóni

reformok időpontjára és a reformokat idéző források hitelességére nézve is számos kérdést vet föl. A fentiek

alapján nem látok okot arra, hogy Solón reformjának időpontját ne Kr. e. 594-ben lássuk, amely a – korlátozott

sikerű – drakóni törvénykezéshez is közelebb van időbelileg.

Solón tehát megalkotta a timokratikus berendezkedést és létrehozta a négyszázas tanácsot. Ez utóbbi

hitelességét mindenesetre olykor kétségbe vonják, hiszen akkor az Areiospagosnak nem marad semmi hatalom a



kezében, mégsem szűnik meg, az viszont nem derül ki, hogy a négyszázak tanácsa pontosan milyen jogkörrel

rendelkezett. Külön ki kell emelni Solón kereskedelmet fejlesztő törvényeit. Minthogy Kr. e. 600 körül az athéni

nagybirtokokon a gabonatermesztést felváltották a jobban jövedelmező olajfa- és szőlőültetvények, a

gabonatermés csökkent, és félő volt, hogy élelmiszerhiány lép föl Athénban. Solón nemcsak a rózsaolaj-

termelést tiltotta be, hanem a gabonakivitelt is, de élénkítette az étolajexportot. Súly- és mértékreformja is a

kereskedelmet szolgálta. A korábbi aiginai mértékrendszer helyett az euboiai-milétosi rendszerre tért át, hogy

ezzel is könnyítse a fekete-tengeri gabona behozatalát. Az ottani gabonatermő területek jó része ugyanis milétosi

gyarmatvárosok kezében volt. Pénzreformot azonban, mint fentebb láttuk, nem hajtott, nem is hajthatott végre,

mivel ekkoriban Athénban még nem volt pénzverés. Ahogyan ő átvette Drakón vérbosszúellenes törvényét, és

beillesztette saját törvényei közé, úgy írták be a később keletkezett athéni törvényeket Solón törvényei közé,

ezért nehéz elválasztani egymástól Solón valódi törvényeit és a pusztán a neve alatt fennmaradt úgynevezett

„solóni törvényeket”. Ez utóbbiakra jó példát találunk Andokidés egyik beszédében (I 96).

Így aztán nem úgy áll-e a helyzet, Epicharés, hogy ha most bárki megöl téged, Solón törvénye értelmében tiszta

marad a keze? Olvasd csak föl a törvényt a stéléről!

Törvény:...

A bulé és a démos így rendelkezett. Aiantis phylén volt a prytaneia sora, Klei- genés volt a jegyző, Boéthos

pedig az epistatés. A törvényjavaslatot Démophantos terjesztette be.

(Andokidés I 96.)

Vagyis egy Démophantos által Kr. e. 410-ben beterjesztett (jóllehet alkalmasint solóni alapokon nyugvó)

törvényt gondolkodás nélkül Solón törvényének neveztek. A pénzverés megjelenésekor nyilvánvalóan

„átváltották” a korábbi természetbeni büntetéseket (pl. két birka) drachmára, de ez mit sem változtatott azon,

hogy magukat a törvényeket Solón nevéhez kötötték. Akármennyire alapvetők is voltak azonban Solón

reformjai, a vezető nemzetségek feszültségeit éppoly kevéssé tudták enyhíteni, mint a remélt földosztás

elmaradása miatt elkeseredett thések indulatait. Solón további törvényei közül a temetési luxusról szólót

azonban – éppen társadalmi és művészettörténeti hatása miatt – feltétlenül meg kell említenem. A temetési

luxust tiltó törvények számos korai törvényhozóra jellemzők voltak, így egyes esetekben tipikus korai

törvényhozó toposzról beszélhetünk. A hagyományban az alábbi polisokban, illetve törvényhozóknál

találkozunk a temetési luxust korlátozó hiteles vagy állítólagos törvényekkel: Pitta- kos (Mytiléné), Gortyn,

Charóndas, Lokris, Spárta, Syrakusai, Iulis, Delphoi (Labyada phratria törvénye), fjasos, Massilia, Gambreion,

Nisyros, Pautalia (Serdica), Messénia és Tegea. Úgy tűnik, ez a törvény fontos reakciót fogalmazhatott meg a

korszak egyre erőteljesebb vagyoni differenciálódásával szemben.


stasis, bulé, nomothetés, aisymnétés, diallaktés, archón, klaros, homoios, kléruchia, zeugités, apoikia, toposz,

agora, kosmos, tyrannos, tyrannis, naukraria, nomos, seisachtheia, hektémoros, helóta, penestés, metaxy,

horos, thés, hoplita, pentékosiomedimnoi, hippeis, zeugitai, timokratikus, héliaia, zygon, Wappenmünze,

didrachmon, drachma


3.14. táblázat -

7. sz. Zaleukos és Charóndas törvényhozása

669 Peisistratos archón

659/658 A Philaida Miltiadés az athéni archón

650-600 k. Drérosi felirat szabályozza a kosmosok hivatalviselését

640 Kylón győz a 35. olympián kettős futásban

632/631 Az Alkmeónida Megaklés az archón



632 Kylón puccskísérletének valószínű dátuma

621 Drakón törvényei

594 Solón törvényei

568-526 Amasis fáraó uralkodása

560-546 Kroisos lyd király uralkodása

560-527 Peisistratos tyrannisa

506 Athéni kléruchosok Euboia szigetén

486 Az ifjabb Megaklés megnyeri a pythói kocsiversenyt

446 Újabb athéni kléruchosok Euboia szigetén

410 Démophantos törvényjavaslata

2.2.7. 2.2.2.7. A TYRANNIS

A tyrannis kialakulásáról, elnevezéséről és értékeléséről évszázados vita folyik a szakirodalomban. Egy biztos, a

szó nem görög eredetű, és elsőként Archilochos használja a Kr. e. 7. században a legendás gazdagságú Gygés

lyd királyra vonatkozóan. Vagyis nem egy görög trónbitorlót, hanem egy legálisan uralkodó kis-ázsiai királyt

nevez meg ezzel a szóval. Talán ezért is gondolták sokáig, hogy a kifejezés lyd vagy egyenesen etruszk eredetű

(az etruszkokat tyrsénosoknak/tyrrénosoknak nevezték görögül), vagy a hettita (esetleg a philisteus) nyelvből

származik. A szó görög használói eleinte egyáltalán nem tettek különbséget a basileus (király, később jó, legitim

egyeduralkodó) és a tyrannos (király, később rossz, illegitim egyeduralkodó) jelentése között. Még Hérodotos is

felváltva használja a két kifejezést, sőt Sophoklés is tyrannosnak nevezi Oidipust, fjébai királyát. A nyelvi

különbségtétel (tyrannos = uzurpátor) Athénban jelentkezik először a Kr. e. 5. században, és fjukydidés az első,

akinek a művében konzekvensen érvényesül. Xenophón már csak a basileus kifejezést használja a barbár

királyokra vonatkozóan.

A tyrannis történelmi szerepének értékelése is szélsőségesen eltért időről időre. Hol törvénytelenül hatalomra

kerülő, véres kezű zsarnokokat láttak a tyrannosokban, hol pedig népbarát uralkodót, nemes demagógot, az

osztályostársai ellen az elnyomott néprétegekre támaszkodó politikust. A tyrannis kiváltó oka a dicsvágy, az

uralkodásvágy és a bosszú, vagyis többnyire személyes motívum lehetett, de etnikai okok is szerepet játszhattak

benne: Sikyónban például a dór arisztokrácia ellen támadt a tradícióellenes tyrannis. A tyrannis történelmi

jelentőségét sokan abban látták, hogy hatékonyan előkészítette a demokrácia megjelenését. Más a korai

tyrannosokban valóságos kapitalistákat látott, s a rendszer kialakulásának gazdasági okait hangsúlyozta. A

tyrannosok szerintük Kr. e. 7-6. századi vállalkozók voltak, akik ipari-kereskedelmi dominanciájuk alapján

valóságos egyeduralmat hoztak létre, és a gazdasági életet szilárdan a kezükben tartották. Széles körű

kereskedelmi kapcsolatok kiépítése, pénzreform, munkateremtés és gyarmatosítás jellemezte politikájukat. A

tyrannosok voltaképpen az archaikus kori „gazdasági forradalom” újgazdag családjaiból emelkedtek ki. A 20.

század közepén már inkább úgy gondolták, hogy a tyrannos a polisok vagyonos középrétegének, vagyis a

phalanxot alkotó hoplités-polgároknak az érdekét képviselte az arisztokrácia ellen, s fontos szerepet játszott a

polis jellegzetes államberendezkedésének megszilárdításában. A marxista történészek gazdasági és társadalmi

okokra vezették vissza a tyrannis kialakulását. A rabszolgatartó társadalmi rendben a termelőerők gyors

fejlődésnek indultak, minthogy a rabszolgák alkalmazása olcsóvá tette a termelést, s a rabszolga-tulajdonos

arisztokrácia meggazdagodott, míg a parasztság elszegényedett, és – földjeit elveszítve – átáramlott a

kézműiparba, ahol a kereskedőkkel együtt új, feltörekvő osztályt alkotott. Az iparos és kereskedő újgazdagok

felléptek az arisztokrata nemzetségi társadalom ellen, és azért segítették hatalomra a tyrannost, hogy az

megrendítse vagy felszámolja az arisztokrácia uralmát. A tyrannis tehát segített lebontani az arisztokrata

nemzetségi rendet és megszilárdítani a rabszolgatartó társadalmat. Amikor az ipari és kereskedőréteg már elég

erős volt ahhoz, hogy a tyrannos segítsége nélkül irányítsa az államot, elkergette a zsarnokot. A marxista

elméletnek, számos más hibáján kívül, egyik legnagyobb gyengéje az volt, hogy mértéktelenül – és



történelmietlenül – túlhangsúlyozta a rabszolgatartás jelentőségét az archaikus görög polisokban. A tyrannisról

szóló tanulmányok szemléletét évtizedekre meghatározta Helmut Berve monumentális monográfiája (1967).

Berve individualisztikus tyrannoselméletének megfogalmazása szerint a tyrannos a polis intézményrendszerének

ellenjátékosa. Minden tette, még a népbarátnak látszó is, csak saját érdekét szolgálja. Uralma az

arisztokráciában gyökerezik, de valójában ellene dolgozik, szakít az arisztokrata és polishagyo- mányokkal.

Uralma gazdasági prosperitást és szociális homogenizációt eredményez. A tyrannis kialakulása válasz a polis

gazdasági válságára, a gazdasági problémákat szerencsés esetben valóban enyhíti, de mindez nem csökkenti a

tyrannos és polis kibékíthetetlen ellentétét.

Alig tíz évvel később azonban már magát a tyrannist mint önálló államformát is megkérdőjelezték. A

rendszerek, amelyeket különböző források tyrannisnak neveznek, voltaképpen különféle arisztokratikus

rezsimek változatos megjelenési formái voltak. Annyi mindenesetre egyértelművé vált az utóbbi évtizedekben,

hogy a Kr. e. 5. századi Hérodotos és fjukydidés tyrannosképe megbízhatóbb, mint az Aristotelés Politikájában

és Az athéni államban található modell. A népvezérből lett tyrannos (pl. Aristote- lés: Politika. 1310b) Kr. e. 4.

századi fikció. A görög tyrannosok kivétel nélkül az egymással harcban álló arisztokrata családok soraiból

emelkedtek ki, és hatalmuk nem függött a nép, és különösen nem a hopliták támogatásától. A királyság bukása

után hatalomra jutott arisztokráciák népszerűtlenek voltak (pl. az Odysseiában a kérők; Korinthos- ban a

Bakchiadák). Jól megvilágítja ezt Hippias művének, az Erythrai történetének töredéke (Athénaios: Lakomázó

bölcsek. 6, 258-259). Knópos királyt a chiosiak segítségével megölik az Ortygés vezette arisztokraták. Átveszik

a hatalmat, és önkényuralmat vezetnek be, a városból kiüldözik a népet, a bíróságot a falakon kívül hívják össze,

bíborköntösben járnak, gyaloghintón hordoztatják magukat, buzogányhordozókat alkalmaznak testőrökként, a

polgárokat megalázó feladatokra (pl. utcaseprésre) kényszerítik, a polgárok fiait, lányait, feleségeit erkölcstelen

lakomáikra magukhoz rendelik. Egy ünnep során aztán Knópos fivére, Hippotés visszafoglalja az

arisztokratáktól Erythrait. Nehéz eldönteni, hogy Hippotés uralma ebben az esetben minek minősül, a királyság

visszatérésének vagy tyrannisnak? A királyság ugyanis többnyire feltehetőleg harcok során, és nem békésen

bukott meg, hiszen a király minden eszközzel védte hatalmát (gondoljunk Agamemnón és Achilleus vitájára az

Iliasban). Csakhogy a királyok után hatalomra jutott arisztokrácia esetenként még a basileusoknál is

népszerűtlenebb volt, ezért váltotta föl a tyrannis, vagyis a monarchia restaurációja. A tyrannos saját uralmát

többnyire basileusként legitimálta, uralma örökletes lett, és ugyanazokat a rituális funkciókat (pl. a közösségért

bemutatott áldozatok) látta el, mint a királyok. A királyság bukása és az első tyrannisok kialakulása közé nem

feltétlenül ékelődött be az arisztokrácia uralmának hosszabb-rövidebb periódusa, hanem nagyjából egyidejű

folyamatokkal állunk szemben. A tyrannis tehát genuin arisztokrata uralmi forma. Úgy jön létre, hogy az

egymással harcoló arisztokrata nemzetségek közül a legerősebb kiemelkedik. A tyrannis kifejezés nem az

archaikus korban, hanem csak később válik negatívvá, önálló rendszerként csak a Kr. e. 4. században

definiálják. Az arisztokratikus életideált a tyrannis során egyetlen nemzetség monopolizálja, másokat kizár

belőle, így végső soron éppen ezt az életideált rombolja le. Ebből merítenek erőt a nem arisztokrata rétegek

eleinte társadalmi és gazdasági, majd később politikai szinten is. A tyrannis bukásával az ősi arisztokrata értékek

és eszmények nem tűnnek el, de a változást, ezeknek az értékeknek a gyengülését nem tudják visszafordítani. A

tyrannos nem volt sem társadalmi reformer, sem törvényhozó, még csak államférfi sem, hanem a hagyományos

arisztokrata értékek szélsőséges képviselője.

Hogy legyek első mindig, a többi fölé kimagasló...

(Homéros: Ilias. VI 208. D. G.)

A régebbiek [ti. tyrannisok] azonban részint úgy keletkeztek, hogy a királyok eltértek a hagyományoktól és

korlátlan hatalom (despotikóteras archés) után vágyakoztak, részint pedig azokból lettek tyrannosok, akiket a

legfőbb hivatalokra (epi tas kyrias archas) megválasztottak (régente ugyanis a nép hosszú időre szóló állami és

vallási méltóságokat szervezett), egy másikfajta tyrannis pedig olyan oligarchiából keletkezett, amelyben

egyetlen embert választottak a legfőbb tisztségre.

(Aristotelés: Politika. 1310b. Sz. M.)

A tyrannis létrejöttének magyarázatában Aristotelés szavai mély nyomot hagytak mind az ókori, mind pedig a

modern elképzelésekben. Aristotelés gondolatának értékelésében döntő szerepet játszhat az a kérdés, hogy

kimutatható-e egyáltalán a nép soraiból kiemelkedő, démagógosként (vagyis demagógként) viselkedő tyrannos a

többé-kevésbé hitelesnek tekinthető történeti hagyományban, továbbá az, hogy az általunk ismert tyrannisok

hogyan jöttek létre, az egyes tyrannosok milyen eszközökkel ragadták magukhoz a hatalmat, és mindez

mennyire áll összhangban a fenti elmélettel.



A vizsgálat kezdetén tisztáznunk kell, hogy mai tudásunk szerint hány polisban uralkodott tyrannos hosszabb-

rövidebb ideig az archaikus (vagyis a Kr. e. 4. század előtti) tyrannis időszakában. Mindössze 72 ilyen államról

tudunk a kezdetektől Kr. e. 400-ig. E tyrannisok területi megoszlása eltérő, de az intézmény szinte az összes

szicíliai görög államban megjelenik.

Szicília – 13 tyrannis: Agyrion, Aitna, Akragas, Gela, Henna, Himera, Kamari- na, Katané, Leontinoi, Naxos,

Selinus, Syrakusai, Zanklé.

Itália – 9 tyrannis: Elea, Hérakleia (?), Krotón, Kymai, Metapontion (?), Pyxus, Rhégion, Sybaris, Taras.

Kis-Ázsia – 21 tyrannis: Abydos, Alabanda, Ephesos, Erythrai, Halikarnassos, Hérakleia Pontika, Idyma,

Kindyé, Kolophón, Kymai, Kyzikos, Lampsakos, Mi- létos, Mylasa, Parion, Phókaia, Sigeion, Sinópé, Syangela

(?), Termera, Troas.

Afrika – 1 tyrannis: Kyréné.

Anyaország és szigetek – 28 tyrannis: Ambrakia, Anaktorion, Argos, Athén, Aulis, Byzantion, Chalkis,

Chersonésos, Chios, Epidauros, Eretria, Héphaistia, Kalymna, Kephallénia, Korinthos, Kós, Krisa, Lindos,

Megara, Mytiléné, Na- xos, Pangaion, Pisa, Phleius, Phókis, Prokonnésos, Samos, Sikyón, fjasos.

A perzsák által hatalomra juttatott, tőlük függő vagy függésbe került, vazallus- tyrannisnak nevezett

monarchikus államformából 17-et találunk, ezek előfordulása természetesen Kis-Ázsiára, fjrákiára és a közelben

fekvő szigetekre korlátozódik. E tyrannosokat az esetek nagy részében a perzsa hadsereg ültette a polis nyakába:

Abydos, Alabanda, Byzantion, Chersonésos, Héphaistia, Lampsakos, Pangaion, Phókaia, Prokonnésos,

Kalymna, Kymé, Kyzikos, Milétos, Mytiléné, Parión, Samos, Termera.

Az egyes tyrannosok hatalomra jutásáról, különös tekintettel a tyrannis alapítóinak kezdeti lépéseire, keveset

tudunk. Akikről azonban bármiféle információval rendelkezünk, polisuk leggazdagabb arisztokratái közül

kerültek ki. Az egyetlen tyrannos, akiről a kései hagyomány határozottan állítja, hogy a nép köréből származik,

mivel egy szakács fia volt, Orthagoras, a sikyóni tyrannis megalapítója (vö. 24. dok.). Orthagoras feltételezett

alacsony származásának határozottan ellentmond két tény. Forrásunk azt állítja, hogy a sikyóniak Orthagorast,

katonai erényeire való tekintettel, megválasztották polemarchosnak. Annak a valószínűsége azonban

meglehetősen csekély, hogy egy egyszerű határőrből, aki ráadásul egy szakács fia, a Kr. e. 7. század

arisztokratikus hadvezetése legfőbb katonai vezetőt csináljon. Ne feledjük el, Athénban még a demokrácia

idején is csak a leggazdagabbak, az ötszáz mérősök tölthették be a katonai vezetők, a stratégo- sok tisztségét.

Minthogy azonban Orthagoras feltehetőleg valóban betöltötte a katonai főparancsnokságot, inkább alacsony

származásának meséjéről kell lemondanunk. A másik adat, ami inkább annak valószínűségét növeli, hogy

Orthagoras arisztokrata volt, méghozzá a leggazdagabb családok egyikébe tartozott, az, hogy testvére, Myrón

Kr. e. 648-ban megnyerte az olympiai kocsiversenyt, erre a teljesítményre azonban csak a leggazdagabbak

voltak képesek – a versenykocsi és a lovak tartása igen költséges mulatságnak számított. Szakácsok azonban

ilyen vagyont nyilvánvalóan a Kr. e. 7. században sem tudtak felhalmozni. Orthagoras halála után Sikyón trónja

Myrónra szállt.

A másik tyrannos, akinek származásáról semmit sem tudunk, de aki, legalábbis Aristotelés szerint, demagógként

jut hatalomra, kardélre hányva az arisztokraták barmait (Aristotelés: Politika. 1305a), a megarai fjeagenés.

Aristotelés fjeagenésre vonatkozó híradásának hitelességét azonban némileg csökkenti az a tény, hogy a

filozófus azt is megemlíti, hogy fjeagenés a néptől kért és kapott testőrséget, éppúgy, mint az athéni Peisistratos

vagy a syrakusai Dionysios (Aristotelés: Rhétorika. 1357b). Ez a történet éppolyan valószínűtlen, és a később

uralkodott Peisistratos trükkjének történetírói dublettje, mint ahogy a barmok lemészárlása is inkább a megarai

lokálhistórikusok leleménye lehetett az anyai ágon ugyancsak megarai eredetű, mitikus jószággyilkos,

Telamónios Aias tettének mintájára. Azt azonban bizonyosra veszi a hagyomány, hogy Theagenés lánya és az

athéni arisztokrata Kylón házasságot kötöttek. Egy különösebben alacsony származású megarai, még ha

tyrannos is lett, bajosan válhatott volna az olympiai győztes arisztokrata Kylón apósává. A Theagenés és

általában az archaikus tyrannosok állítólagos népvezérségére vonatkozó aristotelési hagyományt tehát

meglehetősen anakronisztikus és a Kr. e. 4. századi tyrannis- és demokráciaellenes, arisztokratikus színezetű

irodalom koholmányának tekinthetjük.



■ Az Orthagoridák

A „népbarát tyrannos” motívuma a Kr. e. 4. században, vagyis Aristotelés korában jelenik meg, és a későbbi

évszázadokban indul virágzásnak. A népi származás, illetve a nép támogatása ellen sokkal több érv szól. Erre

utal például az is, hogy azok a tyrannosok, akiknek hatalomátvételéről pontosabb értesüléssel rendelkezünk, az

esetek legnagyobb részében valamiféle – többnyire katonai – vezető tisztség birtokában ragadják magukhoz a

hatalmat. E tisztségeket pedig csak arisztokraták tölthették be. A számos stratégos és polemarchos között feltűnő

lehet a vérszomjasságáról hírhedt akragasi Pha- laris epistatési címe. Phalaris, legalábbis Polyainos szavai

szerint, elvállalta, hogy a polgárok 200 talantonjából felépíti a hegycsúcson Zeus Polieus szentélyét. A polgárok

megbíztak benne, mert mint vámszedő (telónés) értett a pénzügyekhez, így átadták neki az templomra szánt

pénzt, és kinevezték az építkezés felügyelőjének (epistatés).

A közpénzt megkapva [Phalaris] sok idegent zsoldosként felbérelt, számos hadifoglyot vásárolt, nagy tömegű

követ, fát, vasat szállíttatott építőanyagként a csúcsra. Amint az alapokat kiásták, kihirdettette a kikiáltókkal,

hogy „aki leleplezi a hegycsúcsról követ és vasat eltulajdonítókat, ugyanolyan [értékű] ezüstöt kap”.

Felháborodott a nép, hogy lopják az építőanyagot. Ő pedig így szólt: „Ugye megengeditek, hogy körbekerítsem

az akropolist?” A polis megengedte, hogy körbekerítse, és kőfalat építsen köré. Ezek után felszabadította és

kövekkel, fejszékkel, csatabárdokkal felfegyverezte a hadifoglyokat, majd a Thesmophoriák ünnepén támadásra

indult, a férfiak legnagyobb részét megölette, s a nőket és gyermekeket hatalmába kerítve, tyrannosként

uralkodott az akragasiak polisa fölött.

(Polyainos: Hadicselek. V 1. N. Gy.)

A történet önmagában is gyanúsan meseszerű, de az még különösebb, hogy az akragasiak semmit sem tanultak

naiv tévedésükből, és néhány évtizeddel később fjérónra bízták az Athéné szentélyének építéséhez szükséges

pénzt, fjérón azonban, visszaélve bizalmukkal, „nem ácsokat, kőfaragókat vagy más mesterembereket fogadott

föl, hanem a pénzt a doryphorosoknak adta a polis megszerzéséért, és az akragasiak saját költségükön ültették

fjérónt saját nyakukba” (Polyainos: Hadicselek. VI 51). Ebben az esetben nyilvánvalóan Phalaris

hatalomátvételének polyainosi dublettjével állunk szemben. Ha nem állt a szerző vagy forrásai rendelkezésére

elegendő információ hősük életéről, kéznél voltak a bármelyik tyrannos esetében felhasználható, mert a kor

negatív tyran- nosképével egybevágó panelek, történeti toposzok.

Phalaris történetébe kissé szervetlenül ékelődik be az az információ, hogy a hatalomátvétel éppen a

Thesmophoriák idején történik. Ennek az az oka, hogy egy másik toposz szerint a tyrannosok az ünnepeket

szeretik felhasználni hatalomátvételükhöz, mert az ünnep során a polgárok a szentélyekbe mennek, és oda nem

vihetik magukkal fegyvereiket. A tyrannos testőrei a polgárok házaiból összegyűjtik a fegyvereket, így már

akadálytalanul és az ellenállás legcsekélyebb valószínűsége nélkül ragadhatják magukhoz a hatalmat. Feltehető,

hogy a Thesmophoriák valami hasonló motívum emlékét őrzik az akropolis körülkerítésének és elfoglalásának

topikus meséjébe keveredve. Polyainos azonban a hatalomátvétel másik, ünnepséghez kötött formáját is

megörökíti, nem zavartatva magát, hogy a két (ti. az akropolis elfoglalása és a polgárok lefegyverzése az

ünnepen) ellentétben áll egymással.

Az akragasi Phalaris el akarta venni a fegyvereket, ezért elrendelte, hogy a városon kívül rendezzenek a lehető

legfényesebb sportversenyt. Amikor valamennyi polgár kivonult a látványosságot megtekinteni, bezáratta a

kapukat, és testőreinek (doryphorois) megparancsolta, hogy hozzák el a fegyvereket a házakból.



(Polyainos: Hadicselek. V 2. N. Gy.)

A hagyomány szerint jó néhány tyrannos élt a polgárok lefegyverzésének hasonló módszerével: a milétosi

Amphitrés, a kyméi Aristodémos, a leontinoi Panaitios, az athéni

Peisistratos és a samosi Polykratés. Az utóbbi két testvérével együtt hajtja végre Héra ünnepén államcsínyét, és

nemcsak elszedi a polgárok otthon maradt fegyvereit, hanem a város akropolisát is elfoglalja. Ebben, legalábbis

Polyainos szerint, elődje is volt, a korábban uralkodott I. Sylosón. Ő is azt használta ki, hogy a polgárok a

szentélybe nem vihették magukkal fegyvereiket, igaz, a lefegyverzés motívuma elmarad, mert Sylosón –

célratörően – rögtön az akropolist szállja meg polgártársai távollétében. A samosiak, úgy tűnik, éppoly kevéssé

tanultak városuk történetéből, mint az akragasiak, és kétszer is beleestek ugyanabba a csapdába. Vagy pedig

Polyainos és forrásai nem voltak különösebben válogatósak, és gátlástalanul mesélték ugyanazokat a

történeteket különböző tyrannosokról. Eléggé tipikus – és a Kr. e. 4. századi és későbbi szerzőknél felbukkanó –

motívum az adott polis akropolisának elfoglalása vagy valamilyen más csel alkalmazása a hatalomátvételkor.

A cselt említő szerzők közül egyedül Hérodotos élt a Kr. e. 5. században, Aristotelés a Kr. e. 4. században,

damaskosi Nikolaos és halikarnassosi Dionysios a Kr. e. 1. században, Polyainos pedig a Kr. u. 1. században. Az

általuk elmesélt történetek többnyire ugyanazokat a motívumokat variálják és tulajdonítják egyik vagy másik

tyrannosnak, így e cselvetések történeti hitele minimális. A csel hangsúlyozása az erőszakkal szemben

ugyanakkor a korai tyrannis emlékének pozitív színezetére hívja fel a figyelmet.

3.15. táblázat - ■ Polgárok lefegyverzése csellel

Tyrannos Város Forrás Ünnep

Amphitrés (?) Milétos Nikolaos

Damaskénos

Apollón ünnepén a nép

kivonul, a várost közben

elfoglalja

Aristodémos Kymé Dionysios

Halikarnasseus

Fegyvereket az isteneknek

ajánlják

Panaitios Leontinoi Polyainos Fegyverszemle

Phalaris Akragas Polyainos Versenyjátékok idején

Peisistratos Athén Polyainos szentélybe nem vihetnek

fegyvert

Polykratés Samos Polyainos Héra-szentélybe nem

vihetnek fegyvert

A tyrannosok a hatalomátvételhez és hatalmuk megtartásához a forrásaink szerint testőrséget tartottak, de

Aristotelés (Politika. 1310b) megjegyzése szerint „a király testőrsége polgárokból áll, a tyrannosé pedig idegen

zsoldosokból”. Feltehetőleg túlzó forrásaink szerint a tyrannosok testőrsége vagy zsoldosserege legalább 300 fős

volt, de elérhette az ezret, sőt a syrakusai Gelón esetében akár a tízezer főt is. Ez a szám már mesésen magasnak

tűnik.

Vizsgálódásom elején abból indultam ki, hogy a történetek elemzése során kiderült, az általunk ismert

valamennyi tyrannos vagy arisztokrata, vagy legalább nagyon gazdag családból származott, s az ennek

ellentmondó híradások Kr. e. 4. századi vagy még későbbi koholmányoknak bizonyultak. Az anakronisztikus

„népvezér” tyrannos elképzelése tehát nagy valószínűséggel minden alapot nélkülöz. A tyrannosok

mindenesetre – hatalomátvételüket megkönnyítendő vagy hatalmi pozíciójukat megerősítendő – gyakran

beházasodtak más tyrannosok, királyok és tyrannisra törő arisztokraták családjába; így veszi el az athéni Kylón

a megarai fjeagenés, az ambrakiai Archinos az argosi Pheidón, a rhégioni Anaxilaos a himerai Térillos vagy az

akragasi fjérón a gelai Gelón lányát.



A tyrannosok vagyonukat, vezető társadalmi pozíciójukat kihasználva, először a polis valamely vezető,

többnyire katonai tisztségét szerezték meg, majd ennek hatáskörét önkényesen tovább bővítve, követeléseiknek

olykor testőreikkel adva nagyobb nyomatékot, átvették a polis fölötti korlátlan uralmat. Hatalomátvételüket

segíthették különféle szellemes cselek, de ezek legnagyobb része olyan sok személyiséghez tapadt az

évszázadok során, hogy nem lehetünk biztosak benne, vajon ki alkalmazta őket egyáltalán, és ki az, akinek

történetébe csak a mesélőkedv szőtte bele e motívumokat. Ami azonban bizonyosnak látszik a fentiek alapján,

az az, hogy a tyrannos nem a démos érdekében tör hatalmára, és a hatalomátvétel során a démos nem játszik

kitüntetett szerepet, igaz, kifejezetten népellenes intézkedéseket kizárólag a syrakusai Gelónnak tulajdonítanak

(Hérodotos VII 156). A tyrannos egyeduralomra törő arisztokrata, aki uralmának aláveti a többi arisztokratát és

a népet is. Hatalmának támaszát családja, házassággal szerzett rokonsága, hetaireiája és testőrsége (ritkábban

zsoldosserege) jelentette. Ahogy a tyrannosok nem érdeklődtek különösebben a démos problémái iránt, úgy

feltehetőleg a démos sem a tyrannos vágyai iránt. A szegényebb polgárok számára a tyrannis az arisztokrata

nemzetségek egymás közötti harcának egy állomása volt, amelyet legfeljebb azért viselt el türelemmel, mert a

tyrannos hatalmának megszilárdulása a polis számára néhány évnyi belső nyugalmat jelenthetett, amely sok

esetben együtt járt a békeévek hatására kialakuló gazdasági fellendüléssel. Ezért nevezhette az Aristotelés neve

alatt fennmaradt Athéni állam Peisistratos időszakát Kronos aranykorának.

Egyébként sem terhelte meg a tömeget semmivel uralkodása idején, hanem mindig békét teremtett számukra, és

biztosította a belső nyugalmat. Ezért a hagyomány sokszor úgy emlegeti, hogy Peisistratos tyrannisa Kronos

kora volt, mert később, miután fiai vették át az uralmat, az sokkal keményebb lett.

(AP XVI 7. R. Zs.)

Az archaikus tyrannis történetének egyik legjelentősebb dinasztiája az isthmosi Ko- rinthosban alakult ki. A

Bakchiadák nemzetségének (vagy társadalmi rétegének, amennyiben a Bakchiada Korinthosban olyasmit

jelentett, mint máshol az arisztokrata) uralmát megdöntötte a nemzetségből anyai ágon származó Kypselos.

Kypselos egy sánta asszony, a királyi családból származó Labda fia volt. Kypselos hérodotosi történetében

megjelent a kivételes, pozitív hősökre jellemző motívum: a hőst gyermekkorábael akarták pusztítani. A kitett

vagy más eszközökkel megölni szándékozott, kiválasztott hősök sora a mitológiából a történelembe nyúlik:

Mózes, Oidipus, Perseus, Romu- lus és Remus, Kyros, Sarrukín, Krisztus stb. Kypselost Labda rokonai, a

Bakchiada család tagjai akarták megölni. Kypselos emléke igen pozitív volt: nem tartott testőrséget, fejlesztette

a várost és a kereskedelmet, gyarmatokat alapított. Őt követte a trónon fia, Periandros (ur. Kr. e. 627 k. – 585

k.), akinek a megítélése már az ókorban ellentmondásos volt. A hét bölcs egyikeként Solónnal és fjalésszal

sorolták egy körbe, de tyrannos- ként a legvérszomjasabbak között tartották számon (vö. 32. dok.).

A hét bölcs: fjalés, Pittakos, Bias, Solón, Kleobulos, Periandros (vagy Mysón), Chilón.

■ A korinthosi tyrannosok: a Kypseidák

Egy alkalommal, amikor néhány halász Kós szigetén kivetette hálóját, milétosi látogatók tartózkodtak a

szigeten, és látatlanban megvették előre a fogást. A hálóban egy aranytripus (háromlábú edény) volt, amelyet

állítólag a Trójából hazatérő Helené egy régi jóslatra emlékezve dobott a tengerbe. A látogatók és a halászok

között civódás támadt a tripus miatt, a két város magáévá tette az ügyet, és háborút indított egymás ellen. A

harcoló felek a Pythiához fordultak döntésért, aki a tripust a legbölcsebb férfiúnak ítélte, így hát előszö r

Thalésnak küldték el Milétos ba. A kósiak szívesen cselekedtek így, bár előzőleg háborút viseltek a tripus miatt

Milétos egész lakossága ellen. Thalés azonban kijelentette, hogy Bias bölcsebb nála, és odaadta neki a tripust, ő

viszont továbbküldte a magánál még bölcsebbnek, így aztán a tripus körbejárt, míg másodszor is Thaléshoz

került. Ekkor Milétosból Thébaiba vitték, és ott felajánlották Apollón Isméniosnak.




A hajózást, kereskedelmet ugyan ő is fejlesztette, Korinthosnál például át akarta vágatni az Isthmos

földszorosát, hogy csatornával kösse össze a Korinthosi- és a Saróni-öblöt, de végül csak egy szárazföldi

„hajócsúszdát”, a diolkos néven emlegetett, kikövezett szállí- tóutat építtette meg, amin a kereskedelmi hajókat

szállítmányukkal együtt lehetett néhány óra alatt kerekeken átvontatni egyik partról a másikra. Periandros

testőrséget tartott, és erőszakkal uralkodott népén. Talán ezzel is magyarázható, hogy Platón törölte őt a hét

bölcs kánonjából, és helyette az egyébként ismeretlen Mysónt nevezte meg.

A milétosi Thalés, a mytilénébeli Pittakos, a Priénéből való Bias, a mi Solónunk, a lindosi Kleobulos, a

Chénaiból való Mysón és mint hetedik, a spártai Chilón mind részesei voltak ennek a felismerésnek [ti. a spártai

viselkedés lényege a bölcsesség kedvelésében rejlik].

(Platón: Prótagoras. 343a. F. L.)

Forrásaink két különböző történettel indokolják, hogy az eleinte szelíd Periandros mitől vált vérszomjas

zsarnokká – ez pedig egyiket sem teszi éppen hihetőbbé. Hérodotos szerint apja halála után uralomra jutva nem

tudta, hogyan is kell uralkodni, ezért követet menesztett ahhoz a tyrannoshoz, aki már legrégebben volt

hatalmon egész Hel- lasban, hiszen őneki ismernie kellett annak a titkát, miként lehet megőrizni a zsarnoki

uralmat. Így érkezett meg Periandros követe a milétosi fjrasybuloshoz (Hérodotos V 92). fjrasybulos nem

válaszolt a követ kérdésére, de a gabonaföldek mellett sétálva, botjával lecsapdosta a legmagasabbra növő

kalászokat. A követ csalódottan tért vissza Korinthosba, és elmondta, hogyan viselkedett fjrasybulos. Periandros

azonban megfejtette a jelbeszédet, és megértette: ha hosszú ideig akar uralkodni, meg kell öletnie a város

legkiemelkedőbb és leggazdagabb polgárait (vö. 31. dok.). Így vált uralma zsarnoksággá. A mese a tyrannis

lényegének antik meghatározására keletkezett, ezért nem is törekedett rá, hogy igaznak lássék (és szinte

változatlan formában mesélik el később Tarquinius Superbusról is). Kypselos Hérodotos szerint harminc

esztendeig uralkodott, és uralma elején ő is sok polgárt száműzött, megöletett, és még többet megfosztott

vagyonától. Periandros apja mellett nőtt fel Korinthosban. Vajon miért fjrasybulostól kellett volna megtanulnia

azt, amit már apjától is megismerhetett? A történet azonban kiválóan alkalmas volt arra, hogy bemutassa,

hogyan működik a zsarnokuralom.

Az tehát nem volt kétséges a történetírók számára, hogy Periandros zsarnokká vált, még akkor sem, ha az ennek

okát kereső első magyarázatok kissé erőltetettnek tűntek. Volt azonban egy másik, későbbi történet is Periandros

színeváltozásáról, ami a zsarnokot egyenesen vérfertőzéssel vádolta saját anyjával. Az ödipális kapcsolat

Hérodotos korában mindenesetre még nem tartozott a Periandros-elbeszéléshez. Periandros történetébe egy

másik, mitológiai tyrannos életrajzából kerülhetett bele, Oidipuséból. Oi- dipus nagyapja, Labdakos és

Periandros nagyanyja, Labda hasonló testi hibájával rendelkezett, amely az archaikus görög lambda betű

egyenlőtlen száraira utalva csak a sántaság lehetett. Hérodotos egyértelműen sántának nevezi Kypselos anyját,

Labdát (V 92). Oidipus apja, Laios balkezes volt (laios azt jelenti ’bal’), Oidipus pedig sánta. Hé- rakleidés

Lembos szerint a Bakchiadák névadó királya, Bakchis (Kypselos egyik őse) is „sánta volt, és előnytelen

megjelenésű”. A testi hiba ebben az esetben a kiválasztottság isteni jele, mint például Héphaistosnál. Csakhogy

a testi hiba gyakran párosul más anomáliákkal, például a szokásostól eltérő házasságokkal vagy vérfertőzéssel.

Labda Bakchiada előkelő volt, férje, Éetión viszont csak egy „másodosztályú” lapitha. Oidipus és Periandros

(talán éppen az Oidipus-történet hatására) saját anyjával szerelmeskedik. A kiválasztottság a társadalmilag

szentesített szabályok, a polgár és polgár, férfi és nő, testvér és testvér, valamint apa és fiú közötti kapcsolatok

normáinak felrúgásával megszüli a zsarnokságot, a tyrannist, amely nem más, mint egy „sántító királyság”.


tyrannis, basileus, tyrannos, polemarchos, stratégos, fjesmophoria, hét bölcs, tripus, diolkos


3.16. táblázat -

656 k. - 648 k. Orthagoras sikyóni tyrannisa

630 k. Kypselos tyrannos Korinthosban

7. sz. vége fjeagenés Megara tyrannosa



600 k. – 570 k. Kleisthenés Sikyón tyrannosa

600 k. – 550 k. Periandros tyrannisa

540 k. – 522 Polykratés Samos tyrannosa

529 – 522 Kambysés uralkodása Perzsiában

527 – 510 Hippias tyrannisa Athénban

504 Hippias visszatérési kísérlete

2.2.8. 2.2.2.8. PEISISTRATOS ÉS HIPPIAS TYRANNISA

Solón reformja elősegítette az exportorientált nagybirtok kifejlődését, ami jótékony hatást gyakorolt egyrészt

azokra a hajósokra és kereskedőkre, akik az árukat a tengeren túlra szállították, másrészt azokra az iparágakra,

amelyek e szállítás feltételeit megteremtették. A fazekasok árui nélkül ugyanis sem a bort, sem az olajat nem

lehetett volna nagy távolságra szállítani, de a híres attikai méznek is szüksége volt valamilyen tárolóedényre.

Visszafelé ugyanakkor elsősorban gabonát szállítottak a hajók, mivel a jócskán túlnépesedett Attikának arra volt

leginkább szüksége. A nagybirtok és a kézművesműhelyek, hajós vállalkozók munkaigényét bőségesen

kielégítették a thések, akiket Solón megfosztott gazdaságtalanul művelt, beszolgáltatásra kötelezett parcelláiktól.

Ugyancsak ők adták az ezüstbányák újonnan feltárt tárnáinak bányászait és a hegyvidék pásztorait, szénégetőit

is. Az idénymunkásoknak és a műhelyekben robotoló szegényeknek ez a fejlődés nem sok jót jelentett, bár

kárpótlásul polgárjogot és vele együtt szavazati jogot kaptak. Mindezzel sikerült elérni, hogy olyan rétegek is

hallathatták – bár igencsak korlátozottan – a hagjukat a népgyűlésen és az esküdtbíróságokon, akiket eddig még

soha senki meg sem kérdezett. Ezek a hangok pedig egyre nagyobb elégedetlenségről árulkodtak: a thések

ugyanis abban reménykedtek, hogy földet fognak kapni. A Kr. e. 560-as években először két csoport fogalmazta

meg markánsan a véleményét, a tengerpartiak (paralioi) és a síkvidékiek (pediakoi). Mindkét tábor élén vezető

arisztokrata nemzetségek képviselői állottak, a síkvidékiekén Lykurgos, míg a tengerpartiakén az Alkmeónida

Megaklés.

Peisistratos, aki, amikor a tengerparton és a síkságon lakó athéniak között ellentét támadt – a

tengerpartiaknak Alkmeón fia, Megaklés, a síkságon lakóknak pedig Aristolaidés fia, Lykurgos volt a vezére –,

szervezett egy harmadik csoportot, mert meg akarta kaparintani a tyrannosi hatalmat. Azon a címen toborzott

magának híveket, hogy ő a hegyen lakók (diakrioi) vezetője, s a következő cselhez folyamodott. Magán és

öszvérein sebeket ejtett, majd kocsijával a piacra hajtott, mintha ellenségei elől menekülne, akik a mezőn az

életére törtek. Azt kérte a néptől, hogy adjon mellé védőőrizetet... Sikerült is rászednie az athéni népet, s

háromszáz válogatott polgárt adtak melléje. Ezek azonban Peisistratosnak nem lándzsásai, hanem

buzogányosai voltak, mert fabuzogányokkal kísérték őt. Ezeknek az embereknek az élén indult támadásra

Peisistratos, és elfoglalván az akropolist, átvette Athénban az uralmat.


Megaklést és a kylóni vérbűn miatt száműzött családját feltehetőleg még Solón hívta vissza Attikába. Az

Alkmeónidák birtokai a tengerparton feküdtek, így érthető, ha az elsők között voltak, akik áttértek az

exportorientált mezőgazdasági termelésre, amivel természetesen a városlakók is egyetértettek. Az ellentábor,

különös módon, szintén mezőgazdasági termelőkből állt, arisztokratákból, akik – nem értve meg a változás

szükségességét – fenntartották egyre kevésbé rentábilis, régi termelési struktúrájukat, és parasztokból, akik, ha

akartak volna, sem térhettek át a szőlő- vagy olajfatermesztésre, mivel ehhez hiányzott a minimálisan szükséges

birtokméretük és tőkéjük. Ők tehát tovább termesztették a drága és nem túl jó minőségű gabonát, míg a tengeren

túlról nagy tömegben és nyomott áron özönlött Athénba az importgabona. A helyzetet bonyolította, hogy a

bányavidékek szegényei is mozgolódni kezdtek. Nekik éppúgy olcsó élelmiszerre volt szükségük, mint a

városlakóknak és iparosoknak, de még a síkság szegényeinél is elesettebbek voltak. Az ő élükre állt a harmadik

jelentős arisztokrata, Pei- sistratos. Ellenfeleit merénylettel vádolta meg, és engedélyt kért testőrség tartására.

Ötven buzogányhordozót toborzott, és a segítségükkel, a tyrannostoposzokból jól ismert módszerrel, Kr. e. 560-

ban átvette a hatalmat. Gyűlést hívott össze az Akropolison, ahová – minthogy szentélykörzetnek számított –

nem volt szabad fegyvert viselve belépni. A gyűlésre sietők fegyvereit a testőrök összegyűjtötték, majd

biztonságba helyezték. A váratlan puccs, amit csak a legszegényebbek támogattak, összefogásra késztette



Peisistratos ellenfeleit, akik elűzték a tyrannost. A negyedik legjelentősebb nemzetség, a Philaidák (Miltiadés

családja) közben saját tyrannist alakított ki a thrákiai Chersoné- soson, ahonnan egyrészt szemmel tudták tartani

a fekete-tengeri kereskedelmet, másrészt a thrákiai arany- és ezüstbányákat.

Az Alkmeónidák és Lykurgos összefogása rövid életűnek bizonyult, ugyanis a leghatározottabb érdekellentétek

éppen közöttük húzódtak meg. A további események kronológiája teljesen bizonytalan. Peisistratos

megállapodott Megakléssal, és feleségül vette lányát, Koisyrát. A megállapodás értelmében – és a mesés

hagyomány szerint – Peisistratos újabb csellel tért haza. Egy magas és csinos thrák virágáruslányt beöltöztetett

Pallas Athénénak, maga mellé állította kocsijára, és hírnökeivel közhírré tétette, hogy a tyrannost maga az

istennő vezeti vissza városába. A csel bevált, amihez nyilván jelentősen hozzájárult a két nemzetség együttes

katonai ereje és Peisistratos testőrsége.

■ A Philaidák

Csakhogy ez az idill sem tartott sokáig. Peisistratos nem akart gyereket a kylóni vérbűnnel fertezett asszonytól,

ezért nem élt vele házaséletet. Megaklés szörnyű haragra gerjedt, és újból elűzte Peisistratost. A hagyomány

szerint ez a száműzetés nem kevesebb, mint tíz évig tartott. A zsarnok thrákiai arany- és ezüstbányáiból

elegendő pénzt szedett össze, hogy ezúttal nemzetközi támogatással törjön saját hazájára. Támogatói a városból

elébe sereglettek, és valóságos diadalmenetben foglalta vissza Athént, amelynek ura maradt Kr. e. 527-ben

bekövetkezett haláláig.

A tyrannosokról szóló történetek, mint az előbbiekben is láttuk, számos topikus elemet öltenek magukra, ahogy

évszázadok során újra meg újra elmesélik őket, így meglehetősen nehéz a toposzok mögül kibontani az egykori

valóságot. Az Athéni állam például elbeszéli a vidéket járó Peisistratos esetét a Hyméttoson kapáló paraszttal.

Ahogy beszélik, Peisistratos egy ilyen útja alkalmával történt meg az eset azzal a földművessel, aki a

Hyméttoson művelte földjét, amelyet később adómentes földnek neveztek. Látott ugyanis egy embert, aki a

teljesen sziklás földet kapálta és művelte, s elcsodálkozva ezen, megkérdeztette rabszolgája útján, hogy mit hoz

neki az a föld. Az meg így szólt: Csupa bajt és keservet; és ezeknek a bajoknak és keserveknek kell, hogy

Peisistratos kapja a tizedét. Így válaszolt az ember, nem tudván, hogy kivel van dolga; Peisistratosnak azonban

megtetszett szókimondása és szorgalma, és ezért minden beszolgáltatástól mentesítette őt. Egyébként sem

terhelte meg a tömeget semmivel uralkodása idején, hanem mindig békét teremtett számukra, és biztosítot ta a

belső nyugalmat. Ezért a hagyomány sokszor úgy emlegeti, hogy Peisistratos tyrannisa Kronos kora volt, mert

később, miután fiai vették át az uralmat, az sokkal

keményebb lett.([Aristotelés:]Azathéniállam. XVI 6. R. Zs.)

A rangrejtve a nép közé vegyülő uralkodó pozitív toposza a későbbiekben majd Harun- ar-Rasíd és Mátyás

király történeteiben válik széles körben ismertté. A toposz által sugallt kép előrevetíti a mű Peisistratos-

értékelését: uralkodása valóságos aranykor volt, különösen Hippias zsarnokságával összehasonlítva.



Athén ebben az időben gazdaságilag is, építészetileg és kulturálisan is sokat fejlődött. Peisistratos vízvezetéket

épített ki az Agorán, költőket hívatott udvarába, elkészíttette a homérosi eposzok mértékadó kiadását, és

nagyszabású templomépítkezésbe fogott. A béke és a közmunkák bevezetése kedvezett a gazdaságnak, Athén

külkereskedelme fokozatosan maga mögé szorította a korábban piacvezető Korinthosét. A társadalmi békét

segítette elő Peisistratos bírói reformja: mozgó bíróságok járták Attikát, hogy a parasztoknak ügyes-bajos

dolgaikban ne kelljen a városba utazniuk. Ennek természetesen az is húzódhatott a hátterében, hogy a

parasztokat távol tartsa a városlakóktól, akikhez a kikötőn keresztül túl sok új eszme szivárgott be, és ezek nem

mindegyike kedvezett a tyrannis értékelésének. A források Peisistratos legpozitívabb vonásaként azt nevezték

meg, hogy messzemenően betartotta a törvényeket. Nem saját törvényeit, minthogy különösebben jelentős

törvényhozói tevékenységéről nem tudunk, hanem az akkor hatályos solóni törvényeket. Az athéni tyrannis tehát

hozzájárult ahhoz, hogy a Solón által bevezetett reformok megszilárduljanak a városban.

Az Alkmeónidák és a Peisistratidák viszonya, mint láttuk, meglehetősen ellentmondásos volt, és korszakonként

más és más képet mutatott. A két család – éppúgy, mint Athén egykori királyi nemzetsége – pylosi eredetűnek

tartotta magát, sőt Isokra- tés szerint ezenkívül is szorosabb rokonságban állt egymással (Isokratés XVI 25). Ez

utóbbi kapcsolat ugyan a tyrannist megelőzően nem túlságosan valószínű, de Hérodo- tos és az őt követő, az

Alkmeónidák irányában meglehetősen (méghozzá pozitívan) elfogult történetírók műveiből e szálak amúgy is

hiányoznának. Az mindenesetre tény, hogy Peisistratos hatalomra jutásakor az Alkmeónidák (vagy a család

egyes tagjai) a kylóni vérbűnt követő száműzetésük ellenére éppen Athénban voltak, Peisistratos ellen foglaltak

állást, s ezért (nem pedig a vérbűn miatt, legfeljebb azzal indokolva) Kr. e. 560-ban távozniuk kellett onnan, ha

hihetünk Plutarchos értesülésének. Bár az Alkme- ónidáknak el kellett hagyniuk Athént, száműzetésük rövid

ideig tarthatott, mivel Kr. e. 558/557-ben egy Alkmeón nevű grammateusszal (a bulé titkára) találkozunk egy

feliraton, igaz, Peisistratos ekkor már feltehetőleg újra száműzetésben élt.

Ezután történt, hogy Megaklés (a sikyóni tyrannos veje, a nagy törvényhozó, Kleis- thenés apja) hozzáadta

lányát, Koisyrát Peisistratoshoz, és segített neki visszaszerezni az Athén fölötti uralmat. Mindezt persze nem

önzetlenül tette. Az Alkmeónida leány Pei- sistratostól születendő gyermekei anélkül örökölhették volna az

athéni tyrannist, hogy a zsarnokuralom megszerzésével be kellett volna piszkítani a kezüket. A család egyébként

ugyanilyen alapon végső soron jogot formálhatott a sikyóni trónra is, hiszen Megaklés apósa a sikyóni

Kleisthenés volt. A későbbi marathóni győző, a nagy Miltiadés testvére, a Philaida Stésagoras is rokoni alapon

követte apjának mostohatestvérét a chersonéso- si trónon. Peisistratos azonban nem akart gyereket vetélytársai

családjából származó feleségétől. Az Alkmeónidák becsapva érezték magukat, és elűzték a hálátlan rokont.

Peisistratos ezúttal tíz esztendeig készült a visszatérésre, s amikor a thébaiak, naxosiak és euboiaiak hatékony

támogatásával visszatért, az Alkmeónidáknak menekülniük kellett (AP XV 2). Hogy mennyi ideig voltak távol,

pontosan nem tudjuk. Legkésőbb Peisistratos halála után újból Athénban tűnnek föl. Hippias, az új zsarnok

bizalmába fogadta az elűzött rokonokat, és a legmagasabb méltóságban részesítette őket. Ezt bizonyítja az az

archónlista, amelyet 1939-ben találtak az athéni Agorán (vö. 40. dok.).

3.17. táblázat -

Kr. e. 527/526 [On]éto[ridés]

Kr. e. 526/525 [H]ippia[s]

Kr. e. 525/524 [K]leisthen[és]

Kr. e. 524/523 [M]iltiadés

Kr. e. 523/522 [K]alliadés

Kr. e. 522/521 [Peisi]strat[os]

Eszerint Hippias, a tyrannos, rögtön saját archóni éve után az Alkmeónida Kleisthe- nésre bízta az archóni

címet, amely így a két család újabb kiegyezésének fényes bizonyítéka lett, s egyben csattanósan cáfolja az

Alkmeónidák tyrannosellenességéről terjesztett hérodotosi meséket. Kleisthenés, a demokrácia későbbi

megalapítója Peisistratos sógora, a sikyóni tyrannos unokája és Hippias egyik legmegbízhatóbb politikai

szövetségese volt. Miltiadés neve már korántsem okozott akkora meglepetést ezen a listán: a későbbi marathóni

győző és a Peisistratidák bizalmas kapcsolatáról Hérodotos is tudósított, sőt Miltiadés éppen nekik köszönhette



chersonésosi tyrannisát (Hérodotos VI 103, VI 38), ráadásul archónságáról korábban is tudtunk. A házassági-

rokoni kapcsolatok kiterjedtek és szövevényesek voltak, és generációkon keresztül íveltek. Miltiadés fia, Kimón

például Kleisthenés unokahúgát, Isodikét vette feleségül.

Miltiadés atyját, Kimónt, Stésagoras fiát száműzte Athénból Peisistratos, Hippokratés fia. Száműzetése idején

Kimón négyfogatú kocsijával győzött az olympiai versenyjátékokon, és ezzel a győzelmével ugyanazt a

dicsőséget szerezte meg, mint közös anyától való, ugyancsak Miltiadés nevű féltestvére. A következő játékokon

ugyanazokkal a lovakkal ismét győzött, de ekkor átengedte Peisistratosnak a győztessé nyilvánítást, és a

győzelemről való lemondás árán hazatérhetett a száműzetésből.

(Hérodotos VI 103. M. Gy.)

A tyrannis utolsó éveit az Alkmeónidák újból száműzetésben töltik. Nem tudjuk, mi volt az újbóli szakítás

indoka, az oka úgyis nyilvánvaló: a hatalmas nemzetség puszta athéni jelenléte is veszélyeztette Hippias

egyeduralmát. A legvalószínűbb magyarázat Harmodios és Aristogeitón merényletéhez fűzhető (Kr. e. 514).

Peisistratos legidősebb fia, Hippias volt uralmon, Hipparchos és Thessalos pedig csak az ő testvérei voltak. S

hogy Harmodiosnak és Aristogeitónnak a kitűzött napon, az utolsó pillanatban az a gyanúja támadt, hogy

valamelyik összeesküvő társuk bejelentette a dolgot Hippiasnak, s így abban a hiszemben, hogy a tyrannos

mindent tud, nem közelítettek hozzá, de mert elfogatásuk előtt szerettek volna még valamilyen emlékezetes

cselekedetet végrehajtani, s úgy várni be sorsukat, mikor váratlanul találkoztak Hipparchosszal, aki az

úgynevezett Leókoreion közelében éppen a Panathénaia ünnepi menetének rendezésével volt elfoglalva, őt

gyilkolták meg.

(Thukydidés I 20. M. Gy.)

A két arisztokrata ifjú személyes bosszút akart állni Hippiason, de az utolsó pillanatban, leleplezésüktől tartva,

csak öccsét, Hipparchost sebezték halálra. Hippias példás bosszút állt rajtuk, de úgy tűnik, felhasználta a

lehetőséget a teljes ellenzék eltávolítására. Így történhetett meg az a különös fordulat, hogy Kleisthenésék

valóban fegyverrel törtek Leipsydrionnál Hippias seregeire, és a zsarnok elűzése után, a démos élére állva,

kezükbe kaparintották az Athén fölötti uralmat. Hippiast a spártaiak kergették el, de az a hérodotosi történet,

mely szerint mindezt az Alkmeónidák által megvesztegetett delphoi papnő, a Pythia jóslatainak

engedelmeskedve tették volna meg, későbbi, Alkmeó- nida-barát hagyománynak tűnik. Az Alkmeónidák

ugyanis – az Aristotelés neve alatt fennmaradt Az athéni állam szerint – a leipsydrioni kudarc után vállalták

volna el a leégett Apollón-templom fölépítését, ami azonban nem valószínű, mivel

1. a templom Kr. e. 548/547-ben égett le, és aligha hihető, hogy több mint harminc esztendeig senki sem kezdte

volna el az újjáépítést, hiszen a delphoibeliek nemzetközi gyűjtést szerveztek az építkezés anyagi alapjainak

előteremtésére (Hérodotos II 180), és

2. az új templom építése jelentősen előrehaladt, vagy már be is fejeződött Kr. e. 511/510-ben (bár van, aki a

befejezést csak Kr. e. 505-re datálja), és az mégsem valószínű, hogy az építkezés két-három év alatt véget

érhetett volna. A templom építésében mindazonáltal valóban részt vehettek az Alkmeónidák, de csak annak

utolsó szakaszában, s így kétséges, hogy a spártaiakat ilyen rövid idő alatt meg tudták volna-e győzni

beavatkozásuk elkerülhetetlenségéről.

A spártaiak joggal tarthattak Hippias tyrannisától, mivel Peisistratos második felesége a spártaiakkal ellenséges

Argos egyik vezető családjából került ki, s így Hippias féltestvérei Spárta ellenségeinek számítottak. A

kapcsolat nem pusztán rokoni volt: az argosiak jelentékeny haderővel támogatták Peisistratost második

visszatérésekor, a pal- lénéi csatában. Ez talán inkább ösztönözte őket Hippias uralmának megdöntésére, mint a

Pythia állítólagos jóslatai (AP XVII 4). Így az a rejtély is megoldódni látszik, hogy ha a spártaiak Kr. e. 510-ben

Kleisthenésék kérésére avatkoztak be Athén belügyeibe, miért hagyták őt azonnal faképnél, és támogatták

ellenében Isagorast, még akkor is, amikor az oligarchiát akart alapítani, és miért vettek részt a reformer

Alkmeónidák és híveik, mintegy hétszáz család száműzésében. Az indok természetesen megintcsak a kylóni

vérbűn volt (Hérodotos V 66., 70-72.; AP 20, 1-5). Isagoras nem tért vissza a solóni államrendhez, hanem egy

háromszáz fős tanács élén gyakorlatilag egyeduralmat akart megvalósítani. Velük szemben Kleisthenés – saját

nemzetségén kívül – csak Peisistratos egykori tömegbázisára támaszkodhatott, a thésekre, akik Solóntól kapták

polgárjogukat.


thés, paralioi, pediakoi, tyrannostoposz, tyrannis, grammateus, bulé, démos, oligarchia




3.18. táblázat -

560-527 Peisistratos tyrannisa

548/547 Leég a delphoi Apollón-templom

527 Hippias tyrannisának kezdete

526/525 Hippias archóni éve

525/524 Kleisthenés archóni éve

524/523 Miltiadés archóni éve

514 Harmodios és Aristogeitón merénylete

510 Hippias bukása

2.2.9. 2.2.2.9. KLEISTHENÉS REFORMJAI

Az athéni szegények és az Isagorasban csalódott hopliták, bízván az Alkmeónidák tyrannisellenességének

hírében, Kr. e. 508-ban elűzték a megszálló spártaiakat és Isagoras híveit, és visszahozták Kleisthenést, hogy

folytassa épp csak megkezdett reformjait. Egy elmélet szerint ugyanis a 300 arisztokrata, aki a források szerint

Isagorast támogatta, valójában az első (vagyis a Kr. e. 509-es) kleisthenési reform ideiglenes tanácsát képezte.

Ez a tanács váltotta volna föl a négyszázak tanácsát, a bulét. Ha ugyanis minden attikai démos (összesen 139

volt) csak 2 képviselőt küldött az ideiglenes tanácsba, akkor annak létszáma 278 (vagyis majdnem 300) volt.

Kleisthenésnek a reform első esztendejében ennél többre nem maradt ideje. Az ostrakismos „eredeti formája”,

amint ezt a bizonytalan hitelességű Vaticanus Graecus írja, eredetileg 200 szavazatnál húzta meg a határt, vagyis

legalább ennyi elítélő szavazat kellett ahhoz, hogy valakit elűzzenek. Ha még működött volna a solóni

négyszázas tanács, a kétszáz esetleg kevés lett volna, ugyanis ennyi szavazatot elméletileg ketten is elérhettek.

Valószínűbb tehát, hogy az ideiglenes tanács csak mintegy 300 fős volt, a 200 szavazat így kétharmados,

minősített többséget jelentett volna (valószínűbb egy másik értelmezés, vö. 2.3.1.1.3.).

Kleisthenést küzdelmében tehát támogatta a démos. De mivel nyerte meg ezt a támogatást? Feltehetőleg a

polgárjog kiterjesztésével és újrarendezésével.

De az nagyobb bizonytalanságot okozhat, hogy hányan lettek polgárok egy rendszerváltás (metabolé) után,

amilyen Kleisthenésé volt Athénban, a tyrannosok elűzése után; mert ő akkor sok rabszolgát és idegent

(metoikos) tett phylétaggá.


Az egyes démosokban lakókat egymás démostársaivá tette, hogy ne atyjuk nevével jelöljék meg őket,

megkülönböztetve az új polgárokat (neopolités), hanem mint démosuk tagjait nevezzék őket meg.

(AP XXI 4. R. Zs.)

Ez a politika nem sokban különbözött Peisistratosétól, akit éppen azért tartottak „népbarátnak”, mivel hozzá

csatlakoztak azok, „akiknek származása nem volt tiszta, a félelem miatt. Bizonyítja ezt, hogy a tyrannosok

elűzése után végrehajtották a polgárjogok felülvizsgálatát, minthogy sokan jogtalanul részesültek a

polgárjogban.” (AP XIII 5.) Vagyis Kleisthenés a rendszerváltás után ugyanazzal a módszerrel szerzett

tömegbázist, mint korábban a tyrannosok: azt a réteget nyerte meg magának, amely polgárjogának elvesztése

miatti félelmében lelkesen támogatott mindenkit, aki biztosította számára továbbra is a polgárjogot.

De vajon különbözött-e egymástól az Alkmeónidák és Peisistratidák családi háttere? Ebben az időben már

aligha. A három vezető és tyrannisra pályázó athéni család, a Peisistratida, a Philaida és az Alkmeónida ekkor



már jócskán összefonódott, és az elkövetkező két évtizedben házassági kapcsolatot létesített még Xanthippos,

Aristeidés, Melésias és Alkibiadés családjával is. E családi összefonódásban három generáció során nem

kevesebb, mint hét athéni és külhoni tyrannost találunk (sikyóni Kleisthenés, athéni Peisistratos, Hippias, id.

Miltiadés, Stésagoras, Miltiadés, korinthosi Kypselos), de éppúgy itt sorakoznak az athéni demokrácia

legnagyobb vezetői is, mint Periklés, Kleisthenés, Alkibiadés, Kimón és Aristeidés, valamint legmarkánsabb

ellenzői is. Vagyis beérett az Alkmeónidák házassági politikája: az Athén fölötti uralmat nemcsak tyrannosként,

hanem békésebb eszközökkel, házasságokkal is meg lehetett szerezni. Ennek tükrében azonban más értelmet

nyernek Kleisthenés reformjainak további intézkedései, a phyléreform és az ostrakismos is, már amennyiben

ennek volt bármi köze is a nagy reformerhez (vö. 2.3.1.1.3.).

3.19. táblázat -

Phylék Prytanis Stratégos Hoplités Lovas phylarchos 445/438 után

I. Erechtheis 14

démos 50 1 1 000 100 1

II. Aigeis 21

démos 50 1 1 000 100 1

III. Pandiónis 11

démos 50 1 1 000 100 1

IV. Leóntis 20

démos 50 1 1 000 100 1

V. Akamantis 13

démos 50 1 1 000 100 1

VI. Oineis 13

démos 50 1 1 000 100 1

VII. Kekropis 11

démos 50 1 1 000 100 1

VIII.

Hippothontis 17

démos

50 1 1 000 100 1

IX. Aiantis 6

démos 50 1 1 000 100 1

X. Antiochis 13

démos 50 1 1 000 100 1

139 démos 500 10 10 000 1000 10

Az athéni lovasság fejlődése

Kr. e. 6. sz. (Solón után) 96 lovas, 2 lovas a 48 naukraria mindegyikéből

Kr. e. 477 után300 lovas, valószínűleg phylénként 30

Kr. e. 445/438 után 1000 lovas, phylénként 100, 10 phylarchos, 2 hipparchos



■ Attika három politikai régiója

A phyléreform látszólag csak arra szolgált, hogy Attika lakosságát az eddigi fiktív vérségi leszármazási rendszer

helyett a sokkal demokratikusabb területi elv alapján ossza be. Az új beosztás azonban négy további politikai

lehetőséget is kínált.

1. Az eddigi polgárok közé be lehetett tagozni a neopolitéseket, vagyis azokat, akiket újonnan részesítettek

polgárjogban – ez jelentősen növelte az Alkmeónidák tömegbázisát.

2. Attikát három körzetre – tengerpartra, városra és szárazföldre – osztották be. Mindhárom körzet tíz-tíz

területi egységből állt – ezek voltak a trittysök (harmadok). Mind a tíz phylé mindhárom körzetből kapott

egy-egy trittyst, aminek következtében

Attika három politikai régiója



az Attika belső területein lakó parasztok és nagybirtokosok, vagyis az „agrárlobbi” képviselői, minden phylén

belül egyharmados kisebbségbe kerültek. Mivel Attika gabonaellátását egyre inkább a fekete-tengeri olcsó

importgabonával oldották meg, ez kedvezőtlen helyzetbe hozta a mezőgazdaságban érdekelteket; annál inkább

kedvezett viszont az Alkmeónidákat támogató kereskedő-, iparos- és exportorientált nagybirtokos rétegnek. A

reform önmagán túlmutató jelentőségét az adja, hogy a világtörténelemben ekkor jelenik meg először a

„politikai földrajz” mint a manipuláció eszköze. Ez nem csoda. Egy király vagy egy tyrannos parancsot ad, és

parancsait végrehajtják, egy demokratikusan választott vezető lehetőségei azonban korlátozottabbak. A király és

a tyrannos nem szorul rá a politikai manipuláció eszközére (bár élhet vele), a demokráciák politikusai azonban

nem érhetnek el sikert nélküle. Ha tehát ma valahol egy választás előtt átrajzolják a választási körzetek határait,

hogy ezzel befolyásolják a végeredményt, gondoljunk arra, hogy a módszer megteremtője Kleisthenés volt.

1. A külső támadások visszaverésében fontos szerepet játszott a trittysökön belül a démosok, vagyis községek

olyan elrendezése, hogy azok a hadsereg felvonulását biztosító utak mentén szerveződtek trittysökbe. Ez

biztosította az új politikai rendszer szilárdságát bármilyen külső agresszióval szemben.

2. Végezetül biztosította az Alkmeónida család barátainak meghatározó súlyát az újonnan létrejött ötszázas

tanácson belül. Egyes démosok, községek trittysökbe rendezésekor ugyanis bizonyos anomáliák figyelhetők

meg a katonai körzetbeosztásokhoz képest, mivel Kleisthenés nem a tervezett phylékből, hanem a már

meglévő démosok- ból indult ki, így ő határozta meg, pontosan melyik démosokat tekinti egy-egy körzet

részének. Attika 139 községét, vagyis démosát összesen 30 nagyobb közigazgatási körzetbe, úgynevezett

trittysbe vonta össze. A 30 trittys közül 10 a tengerparton, 10 a szárazföld belsejében, 10 pedig Athénban,

Peiraieusban és környékükön terült el. E három körzet egy-egy trittysét sorsolta össze Kleisthenés a tíz

területi phylé egyikébe. A három trittys közösen küldött 50 prytanist az ötszázak tanácsába. Ez azt jelenti,

hogy elméletileg egy trittys 16 vagy 17 képviselőt juttathatott a buléba (16 + 17 + 17). Egy dé- mos

prytanisainak száma tehát elvileg a község nagyságával volt arányos. A kisebb démo- sok közül többen adták

össze a trittys 16 vagy 17 képviselőjét.

Az egyik eltérés az „ideális” rendszertől az volt, hogy bizonyos községek aránytalanul sok képviselőt küldtek a

buléba (a hatalmas Acharnai 22-t, Aphidna 16-ot, Thori- kos 16-ot stb.), míg más, hasonló nagyságú községek

kevesebbet. Ennek ellenére önálló trittyst alkotott Thorikos 16 és Képhisia mindössze 6 képviselővel! Még

aránytalanabbnak tűnik az elosztás, ha egy-egy phylé prytanisainak teljes összetételét vesszük szemügyre. A VI.

(Oineis) phylében Acharnai ad 22 bulétagot, de 7 démosnak csak 1-1 jut (Butadai, Lusia, Ptelea stb.). A IX.

(Aiantis) phylében kiegyensúlyozottabbak az arányok, de „ideális” felosztásról itt sem beszélhetünk: Aphidna

(16), Marathón (10), Oinoé (4), Phalérón (9), Rhamnus (8), Trikorynthos (3). 42 démosnak csak 1-1 bulétag

jutott, vagy még annyi sem: egy vagy két másik démosszal összeállva egy-, két- illetve háromévenként felváltva

küldtek egy prytanist a buléba. A szárazföldi trittysök olykor tengerparti községeket is magukba olvasztottak,

aminek következtében a szárazföld képviselete tovább csökkent.

A legmeglepőbb eredményeket azonban az Alkmeónidák családi birtokainak és a trittyshatároknak a vizsgálata

hozta. Az Alkmeónida-barát területek (pl. Agrylé, Xype- té, Alópeké) zárt, jól mozgósítható egységenként

kerültek be az ötszázas tanácsba, míg az ellenfeleik birtokain egymás mellett fekvő községeket még akkor is

trittyshatár választotta el egymástól, ha azok történetileg kialakult egységet képviseltek (például az úgynevezett

Tetrapolis – négy városka: Marathón, Trikorynthos, Oinoé és Probalint- hos egysége – két trittysbe lett sorolva,

s így két különböző phylébe tartozott: Proba- linthos a III. Pandionishoz, a másik három pedig a IX. Aiantishoz).

Ez a terület egyébként hagyományosan Peisistratida-befolyási övezet volt. A legkülönösebb képet a X.

Antiochis phylé szárazföldi trittyse mutatja, amelynek két tagja tengerparti (Semachi- dai, Eitea), a harmadik

Attika közepén fekszik, s a három települést a Pendeli-hegy csúcsai választják el egymástól, s a csúcsokon

keresztül természetesen nem vezet katonai felvonulási útvonal. A községek nem Alkmeónida-területen feküdtek,

vagyis a potenciális ellenzéki községek egymás közötti kommunikációs lehetőségeit sikerült a minimumra

visszaszorítani. E kisebb beavatkozások következtében négy phylé állandó kényelmes Alkmeónida-többséggel

rendelkezett (I. Erechtheis, IV. Leontis, VII. Kekropis és X. Antiochis). Így sikerült Kleisthenésnek a

demokratikus reformokat saját családjának érdekeivel messzemenőleg összeegyeztetni. Mindezt csak úgy

tehette meg, hogy míg az egyes trittysöket sorsolással rendelte egy-egy phylébe, megtartva ezzel a véletlen

szerepének látszatát, azt már – egy sajátos „választási földrajz” alapján – ő döntötte el, hogy a démosok közül

melyiket melyikkel rendezi közös trittysbe. Mire tehát a sorsolásra sor került, a kívánt eredmény jórészt

biztosítva volt számára.

Ha ellenőrizni akarjuk feltételezésünk helyességét, tekintsük végig, hogy kiket találunk a reformot követő

időszak archónjainak és stratégosainak sorában. Kr. e. 505/504- ben Alkmaión az archón, 504/503-ban a

Philaida Akéstoridés, 496/495-ben Hipparchos, Charmos fia. A 490/489-es év stratégosai között megtaláljuk

Miltiadést, Aristeidést és talán Themistoklést is. A következő év archónja Aristeidés. E neveket –



Themistoklését leszámítva – megtaláljuk az Alkmeónida család házassági kapcsolatai által kialakított politikai

elit soraiban. Úgy tűnik tehát, hogy a phyléreformot az Alkmeónidák egyfajta vértelen hatalomátvételre

használták föl, s e rendszernek nemcsak a vezetői, hanem azok ellenzékének képviselői is egy házassági-

politikai elitből kerültek ki. Ezen a ponton módosítanám tehát azt az elméletet, miszerint a politikai karrierhez

elegendő volt a vagyonon és a hetaireia-tagságon (ez egyfajta politikai baráti kört jelentett) kívül a jó (tehát

arisztokrata) családi, vagyis eupatrida háttér. Igazán jó családnak csak az számíthatott, amely rokonságban állt

az Alkmeónidák vezette házassági-politikai elittel. Természetesen voltak más fontos és ősi családok is, mint

például az Eteobutadák, a Lykomidák, a Kéryxök stb., akik hagyományosan jelentős papi tisztségeket töltöttek

be, de egészen addig nem vettek részt az aktív politizálásban, amíg nem kerültek be a házassági-politikai elitbe.

Feltűnő ugyanis, hogy egy-egy család karrierje akkor ível föl, amikor házassági kapcsolatba lép a politikai

elittel, illetve a jelentős sikereket elérő hadvezérek és politikusok rövidesen betagozódnak a házassági-politikai

elitbe (Aris- teidés, Xanthippos). A fent említett Kéryxök egyik ága (ti. Kallias családja) bekerült a házassági-

politikai elitbe, s ezzel lehetővé vált Aristeidés karrierje. A betagozódás fontos lépcsője lehet a közös

hetaireiatagság az elit valamelyik tagjával, például az amúgy viszonylag szegény sorból származó Aristeidés

„Kleisthenés barátja volt, aki a zsarnokok után helyreállította az állam rendjét” (Plutarchos: Aristeidés. 2, 1).

Plutarchos Aris- teidést később Kimón barátjának és támogatójának nevezi a Themistoklés elleni küzdelemben

(Plutarchos: Kimón. 5; 10). Aristeidés esete tehát meggyőzően bizonyítja a rokoni kapcsolatok és a politika

szoros összefonódását Athénban. Ez a tény magyarázza Plutarchos Kimón-életrajzának talányos megjegyzését,

amely a „Kleisthenés-féle arisztokráciára” vonatkozik (Plutarchos: Kimón. 15).

A polgárok polishoz való viszonyának területi elvű definiálását, mint láttuk, Kleisthenés dolgozta ki, de fontos

megjegyezni, hogy a rendszer érintetlenül hagyta a solóni vagyoni osztályokat (amelyeket az athéni demokrácia

egész története során megőriztek), viszont a korábbi fiktív vérségi leszármazási rendszer helyett bevezette a

polgárjog lakóhely szerinti definícióját. A polgár ezentúl így definiálta saját helyzetét a polisban: A vagyok, B

fia, a C démosból és a D (területi) phyléből. A vezető tisztségek betöltésének továbbra is feltétele volt az ötszáz

mérősök vagyoni osztályába való tartozás. A kleisthe- nési rendszer függőleges és vízszintes tagozódása:

3.20. táblázat -

Vagyoni

osztályo

k

Területi phylék

medimn

osban 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.

500 I. I. I. I. I. I. I. I. I. I.

300 II. II. II. II. II. II. II. II. II. II.

200 III. III. III. III. III. III. III. III. III. III.

0-199 IV. IV. IV. IV. IV. IV. IV. IV. IV. IV.

A kleisthenési ötszázak tanácsának, a bulénak a tagjait a tíz phylé valamennyi képviselőjéből sorsolták vagyoni

korlátozás nélkül egy-egy évre. A bulé elnökségét a naponta kisorsolt epistatés (elölálló) töltötte be. A bulé

hivatali évét tíz egyenlő szakaszra osztották. Egy-egy ilyen szakaszban, amit prytaneiának hívtak, egy phylé

ötven prytanisa töltötte be az „ügyvezető” feladatát. Az ötven prytanis éjjel-nappal az agorán álló kerek

épületben tartózkodott, hogy intézkedni tudjon, ha valamilyen váratlan esemény történik. Erre azért volt

szükség, mivel Athénnak nem volt a mai kormányokhoz hasonló vezető szerve. A bulé az agorán lévő

buleutérion épületében tanácskozott. Athénon kívül is számos po- lisból ismerünk buleutérion-épületeket. A

legszegényebbek ezenkívül továbbra is csak a népgyűlés (ekklésia) és az esküdtbíróság (héliaia) munkájában

vehettek részt.

Forrásaink általában Kleisthenés nevéhez fűzik, de valójában nem ő vezette be a cserépszavazás intézményét,

amellyel először a marathóni csata után, Kr. e. 487-ben élt az athéni népgyűlés.




hoplita, ostrakismos, démos, neopolités, tyrannos, phyléreform, fiktív vérségi leszármazási rendszer, trittys,

hetaireia, eupatrida, epistatés, prytaneia, buleutérion, ekklésia, héliaia


3.21. táblázat -

508 Elűzik a megszálló spártaiakat és Isagoras híveit,

visszatér Kleisthenés, a kleisthenési reformok

490 Marathóni csata

487 Az első athéni cserépszavazás

477 után 300 lovas az athéni hadseregben (valószínűleg

phylénként 30)

445/438 után 1000 lovas Athénban, phylénként 100, 10 phylarchos,

2 hipparchos

2.2.10. 2.2.2.10. SPÁRTA

2.2.10.1. 2.2.2.10.1. A hagyományos Spárta-kép és forrásai

A megszokott Spárta-kép elsősorban két forráson, Xenophón és Plutarchos írásain alapul. Ha nem Plutarchos

Lykurgos-életrajzát és nem Xenophón A lakedaimóniak államát olvassuk, hanem Hérodotost és a többi forrást,

figyelembe véve a feliratos anyag és

a régészet által nyújtott információkat, egészen más Spártával találkozunk, mint a történelemkönyvek lapjain –

az én szándékom ez utóbbi rövid ismertetése. A Spártával foglalkozó legkorábbi athéni szerzők – például

Kritias, Platón és Xenophón – valamennyien Sókratés tanítványai voltak, s arisztokrata családjuk hagyományain

kívül mesterüktől tanulták az athéni demokrácia éles kritikáját. Arisztokrataként nem tartották helyesnek, hogy

állami tisztségeket babszemsorsolással betölthessen egy képzetlen, vagyontalan mesterember vagy paraszt. Az

általuk helyesnek tartott, vagyoni cenzuson alapuló modellnek a megvetendő kézművesmunkát végzőket a

polgárság kebeléből kirekesztő Spárta felelt meg inkább: az legyen polgár, aki hazáját fegyverrel megvédi, s aki

polgár, ne végezzen alantas munkát. Xenophón, aki évekig élt a peloponnésosi Skillus- ban, Spárta

érdekterületén, igazán ismerte az államot, amelyről írt, műve mégsem mentes bizonyos leegyszerűsítésektől, sőt

torzításoktól. Az emigráns athéni meg sem említi a helóták létét, s az utópisztikusan idealizált társadalmi és

nevelési rendszert egyedül Lykurgos, a nagy törvényhozó művének tekinti. Igaz azonban, hogy művének 14.

fejezetében önkritikusan megjegyzi, hogy a spártaiak már nem tartják be Lykurgos törvényeit, sőt kérkednek

vagyonukkal, és ahelyett, hogy elűznék államukból az idegeneket, arra törekednek, hogy minél hosszabb időt

tölthessenek külföldi kiküldetésben. Xenophón Kr. e. 371, Spárta leuktrai veresége előtt írta A lakedaimóniak

államát. Ekkor már nyilvánvalóan nem létezett a szigorú „lykurgosi” rendszer.

Csakhogy a spártai berendezkedés állítólagos atyjának, Lykurgosnak a történetiségét már az ókorban

kétségbevonták, nem csoda, hogy Plutarchos e szavakkal kezdi életrajzát (Lykurgos. 1): „Lykurgosról, a

törvényhozóról úgyszólván egyetlen adat sincs, amely vitás ne lenne.” (M. E.) A szigorú katonaállam és

nevelési rendszer kialakulását mindenesetre többnyire a második messénéi háború hatalmas győzelmeihez kötik,

függetlenül attól, hogy Lykurgos élt-e egyáltalán. Spárta olyan óriási területeket vont ellenőrzése alá, amelyeket

csekély számú polgára (a spártai polgárok száma sohasem haladta meg a tízezret) képtelen volt ellenőrzése alatt

tartani. A nagy hódítások előtt Spárta népesedési szempontból ugyanazt az utat járta be, mint a többi vezető

polis. Éppen azért lépett az expanzió útjára, mert népessége jelentősen megnőtt. Mi több, Kr. e. 706-ban (az

egyszerűség kedvéért maradjunk a hagyomány által közvetített évszámnál) még gyarmatvárost is alapított Dél-

Itáliában: Tarast. Spárta azonban a második messénéi háborúban túlgyőzte magát. Azért vezették be a

főfoglalkozású katonáskodást, mert a meghódítottak féken tartásának rendőri (és kevésbé katonai) feladatát a

polgárok csak így tudták végrehajtani. Meglehetős nehézséget okoz azonban a második messénéi háború

kronológiai elhelyezése (Kr. e. 660 k. [?]). A Kr. e. 7. századi költő, Tyrtaios felsorolja Spárta legfontosabb

intézményeit, a két királyt (basileus), a huszonnyolc vénből és a királyokból álló vének tanácsát (gerusia) és a



népgyűlést (amelyet az ókorban senki sem nevezett apellának), de sem Lykurgosról, sem szigorú törvényeiről

nem tud.

Phoibost meghallgatván Pythóból hazavittek isteni jóslatokat s teljesülő szavakat:

„Két basileus, istentől tisztelt, úr a tanácsban: védelmezzék ők Spárta becses polisát, elsőnekszült vének a

démos tagjaival mind váltsák mindig jól és helyesen szavaik, szépet szóljanak, és cselekedjenek is becsülettel, és

sose hozzanak ők görbe határozatot, s győzelem és hatalom kíséri a nép sokaságát." Phoibos a városnak hát ily

igéket adott.

(Tyrtaios, K. I.)

Plutarchos szerint Lykurgos Apollón delphoi jósdájával erősíttette meg törvényeit, amelyeket a hagyomány

rhétrának nevez (Plutarchos: Lykurgos. 6, 1-2): „Zeus Skylla- niosnak és Athéné Skyllaniának

szentély[körzete]t alapítván, [a népet] phylékbe és óbákba rendezvén, az archagetasokkal együtt harminctagú

gerusiát felállítván, időről időre tarts népgyűlést Babyka és Knakión között; így lehet törvényjavaslatot

előterjeszteni és visszavonni (gamódangorianémén kai kratos).” (H. W. Gy.)

Az igen archaikusnak ható előírás, amelynek utolsó szavai nem is értelmezhetők, egy szentély alapításáról,

phylék, óbák, valamint gerusia (vének tanácsa) létrehozásáról számol be. Kérdés, hogy a gerusia tagjai esetében

csak az ismert életkori korlátozással állunk-e szemben (vagyis a hatvanadik életév betöltése volt a minimális

korhatár), vagy a választhatóság egyben a teljes jogú polgárok bizonyos (vagyonos) körére korlátozódott-e. Az

archagetasok alatt Spárta két királya értendő, akikkel együtt harminc tagot számol a huszonnyolc tagú gerusia.

Az óba kifejezés a feltételezések szerint azokra a faluszerű településekre vonatkozott, amelyeket későbbi

forrásaink kóménak neveznek, s amelyek (politikai) synoikismosa, összeolvadása hozta létre Spárta államát.

Thukydidés szerint „...a város [Spárta] nincs egybeépítve, nem találhatók benne fényes szentélyek és épületek

sem, hanem faluszerűen (kata kómas) húzódik szét.” (I 10. M. Gy.) Négy kómé: Limnai, Mesoa, Kynosura és

Pitané közel feküdt egymáshoz. Az ötödik kómét, a többi négytől kb. 5 kilométer távolságban lévő Amyklait

valószínűleg Kr. e. 730-725-ben csatolták politikailag Spártához. Egyes feltételezések szerint ekkor, vagyis Kr.

e. 730725 körül (vagyis Homéros íliasánál nagy valószínűséggel később) keletkezett a rhétra szövege. Spárta

valóban nem nézett ki városiasan, különösen nem olyan mértékben, mint Athén, de ha meggondoljuk, hogy

Limnai, Mesoa, Kynosura és Pitané együttvéve egy összefüggő, 3 négyzetkilométer nagyságú területet alkottak,

amelyen a Kr. e. 5. század kezdetén legalább 6-8000 polgár élt családtagjaival együtt (vagyis összesen –

maximum – mintegy 40 000 ember), a 13 333 ember/km2 népsűrűség semmiképp sem minősíthető falusiasnak.

Plutarchos arról is beszámol, hogy Polydóros és Theopompos királyok kiegészítették az ősi előírásokat, némileg

oligarchikusabb színezetet kölcsönözve nekik (Plutar- chos: Lykurgos. 6, 6): „A népgyűlésen senki más, csak a

gerónok (vének) és a királyok (basileus) tehettek javaslatokat, de ezekről dönteni a nép joga volt. Ámde később,

mivel a köznép (polloi) gyakorta kiforgatta és erőszakosan eltorzította a javaslatokat, megrövidítve, illetve

kibővítve őket, Polydóros és Theopompos királyok az alábbiakkal egészítették ki a rhétrát: »de ha a nép (damos)

helytelenül döntene, a tanács tagjai és a királyok (archagetas) szegüljenek szembe a döntéssel«.” (H. W. Gy.) A

vagyoni egyenlőség elve és a későbbi spártai berendezkedés legtöbb jellemzőnek tartott vonása ekkor még, mint

láttuk, bizonyosan nem fogalmazódott meg. Alkaios (Kr. e. 630 k. – 570 k.), a lesbosi arisztokrata költő már a

Kr. e. 6. század elején írja e sorokat:

Mondják, nem rosszul szólt egykor Aristodamos Spártában, mikor íme eképp tanított: emberré a vagyon tesz, a

koldust meg se becsülné, semmibe sem veszi senki...

(Alkaios, T. W. I.)

A Kr. e. 6. század közepén a vagyonos arisztokraták magánbirtokain már jelentős versenyistállókat találunk (pl.

Euagorasét), és ez az időszak a spártai elefántcsont-, fém- és kerámiaművesség virágkora. A jellegzetes, finom

spártai edények nagy számban kerültek elő etruszk földön és Dél-Itáliában, Észak-Afrikában és Hispániában,

Thrákiában és a Fekete-tenger medencéjében. Az elegánsan megmunkált fémedények még távolabbra eljutottak,

az egyik a franciaországi Vix-ből, a másik Svájcból, a harmadik pedig a magyarországi Ártándról került elő.

Hogy e fémművesség fejlettségéről némi fogalmat alkossunk, álljon itt néhány adat a vix-i kratérről. A hatalmas

bronz vegyítőedény Kr. e. 570-560 körül keletkezett Spártában (és nem Korinthosban vagy Dél-Itáliában, mint

ahogy korábban feltételezték), magassága 1,64 méter, súlya nem kevesebb, mint 208,6 kilogramm, és kb. 1100

liter folyadék (feltehetőleg vízzel vegyített bor) befogadására alkalmas. Az edény jelentős súlya miatt

fölvetődött, hogy a tengeren és a hegyeken keresztül igen nehezen szállíthatták, ezért szétszedték, és a

helyszínen egy görög mester állította össze. Azért feltételezik a görög mester jelenlétét, mert az edény



összeállítása meghaladta volna a korabeli Hallstatt-bronzművesek ismereteit. A spártaiak nemcsak a virágzó

Taras (ma Taranto) gyarmatvárosát alapították meg Dél-Itáliában (a hagyomány szerint Kr. e. 706 körül), hanem

Kr. e. 514 körül is útnak indítottak egy kevésbé szerencsés spártai gyarmatosító csoportot Dórieus királyfi

vezetésével Libyába, majd a szicíliai Eryxbe. A virágzó spártai kézműipar termelése a Kr. e. 6. század utolsó

negyedében váratlanul megszakad, és soha többé nem éri el korábbi színvonalát és mennyiségét. Mai napig

vitatott, hogy mi történhetett, és hogy kik voltak a mesterségüket nemzetközi összehasonlításban is kiválóan űző

spártai kézművesek. Bár a spártai polgárok közismert munkatilalmát az utóbbi évtizedek kutatásai

megkérdőjelezték, és fennmaradt két spártai szobrász neve (Syadras és Chartas), akikről Pausanias megjegyzi:

homoiosok, vagyis teljes jogú polgárok voltak (Pausanias VI 4, 4), ennek ellenére nem valószínű, sőt

tökéletesen valószínűtlen, hogy a mesterek valamennyien homoiosok lettek volna.

2.2.10.2. 2.2.2.10.2. A spártai társadalmi rétegek

Általában három spártai táradalmi réteget szokás elkülöníteni egymástól: a teljes jogú egyenlők (homoiosok), a

körüllakók (perioikos) és a helóták rétegét. (Perioikosok léteztek más polisokban is, például Kyrénében.) A

spártai polgárokról, az „egyenlőkről” az a hagyományos kép él, hogy egyenlő méretű parcelláik (klaros)

jövedelméből, a szigorú vagyoni egyenlőség követelményei szerint éltek. Az azonban nyilvánvaló, hogy egy

nemzetközi hírű versenyistállót – amilyen a Damónóné, egy egyszerű spártai polgáré volt, akit egy Kr. e. 5.

századi feliratról ismerünk – ilyen szerény anyagi háttérrel lehetetlen fenntartani. A spártai polgárok olympiai

győzelmi sorozata bőven a perzsa háborúk előtt elkezdődött, vagyis a kiváló versenylovak lakedaimóni

jelenlétét bajosan magyarázhatjuk pusztán a perzsa háborúk során ejtett hadizsákmánnyal. Ha az egyenlők

(homoiosok) parcellája nem volt elegendő egy versenyistálló fenntartásához, nem kételkedhetünk benne, hogy

Spártában létezett egy vagyonos nagybirtokos réteg, amely a Kr. e. 6. század közepétől kezdve ilyen költséges

szenvedélynek hódolt. A spártai vagyonos nagybirtokos réteg nem lehetett különösebben szűk, mert különben

nem rendeztek volna számukra rendszeresen területi versenyeket – márpedig a feliratok tanúsága szerint számos

ilyen verseny létezett. A kocsiversenyző spártai polgár, Damónón csak azért lehetett büszke győzelmeire, mert

hasonlóan kiváló versenytársakat utasított maga mögé (vö. 63. dok.).

Minthogy az egyenlők általában nem űzhettek semmiféle mesterséget (az egyetlen kivételt a szakácsok

jelentették), a helóták pedig földművesek voltak, kézenfekvőnek tűnik, hogy az iparűzés a perioikosok

kiváltsága volt. Ez adna magyarázatot arra is, hogy honnan szerezték a spártaiak kiváló fegyverzetüket: ha ők

maguk nem lehettek fegyverkovácsok, és a hadsereg ellátását nem akarták csak külföldről behozott

fegyverekkel megoldani (ez kockázatos is lett volna, nem beszélve arról, hogy a hagyományos Spárta-kép

szerint a lakedaimóniak a külföldön nem konvertibilis vaspénzt használták), csak a perioikosok láthatták el őket

fegyverekkel. Azt, hogy a fegyverellátást a spártaiak milyen módon szervezték meg, a fémet honnan szerezték,

és végül milyen módon fizettek a perioikosoknak, egyetlen forrás sem említi. Az azonban mindenesetre feltűnő,

milyen élénk exporttevékenységet folytattak a spártaiak a Kr. e. 6. században az etruszk fémfeldolgozó

központokba. A Kr. e. 7-5. századból nem kevesebb, mint 184 lakóniai eredetű exportált bronztárgyat találtak

(szobrocskák, tükörnyelek, edények, különösen hydriák, amelyeket kifejezetten exportra készíthettek, hiszen

magában Spártában nem találták meg egyetlen példányukat sem). A perioikosok a római korban 24

peloponnésosi településen, korábbi időkben pedig közel 100, korlátozott önkormányzattal rendelkező faluban és

városkában laktak. Iparűzéssel azonban nemcsak itt találkozunk, hanem magában a Spártát alkotó

városrészekben is, amelyekben – egy családi sírbolt közvetlen közelében – feltártak egy fazekaskemencét és egy

kisebb agyagbányát, amelyet még a Kr. e. 6. században is használtak. Minthogy a homoiosok településén nem

laktak perioikosok, a kemence használója feltehetőleg más társadalmi rétegbe tartozhatott: együtt élt a

polgárokkal, de – kézműves lévén – nem lehetett teljes polgárjoga.

A különböző források nem kevesebb, mint kilenc spártai társadalmi réteget említenek. A már említett három

legfontosabb rétegen kívül voltak Spártában rabszolgák (dulos) is, még ha nem is sokan (esetükben meg kell

jegyeznem, hogy bizonyos források olykor helótákat is dulosnak neveznek). Helyzetük meglehetősen mostoha

lehetett, ezért írja Kritias, hogy „Lakedaimónban a legszolgábbak a rabszolgák (dulos), és legszabadabbak a

szabadok”. A helóták semmilyen szempontból nem minősültek rabszolgának. A rabszolgát tulajdonosa

szabadon adhatta-vehette. A helóta ezzel szemben saját házában élt, a parcella elidegeníthetetlen része,

felszerelése volt, s őt onnan elüldözni, netán másnak eladni, nem lehetett. Helyzete éppen ezért leginkább az

örökösen röghöz kötött jobbágyéra emlékeztetett, vagyis metaxy volt (vö. 2.2.2.6.3.).

A helóták, éppúgy, mint a perioikosok, hadi szolgálatra voltak kötelezve. Félreértés lenne azonban azt hinni,

hogy feladatuk pusztán a málha hordása és a sátorverés lett volna. Hérodotos világosan leírja, hogy a spártai

hadsereg tömegét a helóták és a perioikosok alkották. A Kr. e. 479-ben megvívott plataiai csatában 5 ezer

nehézfegyverzetű homoiosra és 5 ezer nehézfegyverzetű perioikosra 35 ezer könnyűfegyverzetű helóta jutott,

vagyis „minden spártaira hét helóta”. Ez persze keveset árul el a homoiosok és helóták Spártán belüli valódi



arányáról, amelyet egyesek 7/1-nek, mások pedig 15/1-nek vélnek. Mindent egybevéve, a spártai hadseregnek a

plataiai csata idején mindössze egykilencede állt teljes jogú polgárokból. Thukydidés szerint a peloponnésosi

háború során, Kr. e. 424/423-ban Brasidas hadseregében egyetlen spártai polgár harcolt, maga Brasidas, rajta

kívül 700 nehézfegyverzetű helóta és számos zsoldos.

A helótákat olyan gyakran és olyan tömegesen sorozták be katonának, hogy kénytelenek voltak megnyitni

számukra a felszabadulás útját. Még a Thermopylainál elesett spártaiak egy része is helóta volt (Hérodotos VIII

25, 2)! A neodamódések, vagyis a „közösségbe (damos) újonnan besorozottak” rétegével először Kr. e. 421-ben

találkozunk. Ők voltak azok a helóták, akiket hadi szolgálatuk fejében felszabadítottak, sőt esetenként

polgárjogot is kaphattak, ha gazdátlanná vált parcellát adományoztak nekik (talán a forrásainkban szereplő,

kimondottan gazdag helóták közülük kerültek ki). Ez azonban nagyon ritkán fordulhatott elő, mert adataink

szerint a teljes jogú spártai polgárok létszáma a kezdeti kb. 9-10 ezerről Kr. e. 480-ra mintegy 8 ezer főre

csökkent (Hérodotos VII 234), s a Kr. e. 5. század végére nagyjából 2-3 ezer főre, Kr. e. 371 körül mintegy

ezerre, Aristotelés korára pedig mintegy 700-ra olvadt.

A spártai teljes jogú polgárok (homoiosok) létszámának erőteljes erózióját mutatják a spártai hadsereg

létszámarányai a Kr. e. 5-4. században. Ezt az eróziót nevezik forrásaink alulnépesedésnek (oliganthrópia).

3.22. táblázat -

Év (Kr. e.) Csatahely Homoiosok Perioikosok

479 Plataiai 5000 5000

425 Pylos 2755 4965 (+ 600 skirosi)

418 Mantineia 2251 3239 (+ 600 skirosi)

394 Nemea <1833 2991 (+ skirosiak?)

371 Leuktra 938 2150 (+ skirosiak?)

A neodamódések jelentősége is igen nagy volt a hadviselésben. Tudunk olyan spártai hadseregről, amely –

vezérüket leszámítva – kizárólag neodamódésekből állt (Kr. e. 374). Felvetődik azonban a kérdés, hogy a

neodamódések, ha nem váltak polgárrá, melyik spártai rétegbe voltak besorolhatók?

Xenophón Görög történetéből tudjuk, hogy volt Spártában egy „alábbvalónak” (hy- pomeión) nevezett

társadalmi réteg, amelynek létszáma igen jelentős volt. Amikor Kr. e. 398-ban Kinadón összeesküvést szőtt az

egyenlők uralmának megdöntésére, társai „he- lóták, neodamódések, hypomeiónok és perioikosok voltak”. Nem

tudjuk, kik tartoztak pontosan a hypomeión rétegbe, de valószínű, hogy a spártai öröklési rendszer

következtében számos homoios származású ifjú ide süllyedhetett. A spártai nagybirtokosok saját családi

birtokaikat megoszthatták, ha akarták, fiaik között, de az államtól kapott klarost nem, azt csak a legidősebb fiú

örökölhette, apja polgárjogával együtt. A másodszülött fiú a szegényebb családokban csak akkor gyakorolhatta

teljes polgárjogát, ha az állam juttatott neki egy gazdátlanná vált parcellát. Minthogy azonban a spártaiaknál

fiúgyerek híján a legidősebb lány örökölt, a lány is vitte magával házasságába klarosát, s így, ha fia született,

annak már két parcellája volt: apjáé és anyjáé. Csakhogy ezzel egy harcos egyszer s mindenkorra kiesett a

nehézfegyverzetű polgárok phalanxából. A parcella nélkül maradt második fiú elmehetett zsoldosnak

(Egyiptomtól Karthágóig a spártai zsoldosok voltak a legkeresettebbek), vagy otthon maradt, és

kényszerűségből kézművessé vált. Ezzel elveszítette ugyan „egyenlő” polgárjogát, de változatlanul Spártában

maradhatott, és fazekaskemencéjét akár az atyai ház mellett is felépíthette. A hazatért zsoldosok és a Spártában

maradt, lesüllyedt „egyenlők” utódai lehettek a hypomeiónok. A homoiosok számának drasztikus

csökkenésében meghatározó szerepet játszhatott a Kr. e. 464-ben bekövetkezett földrengés és a katasztrófát

kihasználó helóták lázadása. Forrásaink szerint a földrengés és a lázadás következtében mindössze öt ház maradt

állva Spártában, a természeti katasztrófának mintegy húszezer homoios és perioikos esett áldozatul, többek

között a teljes ephébos korosztály, akikre rádőlt a gymnasion. Ezt a demográfiai sokkot Spárta sohasem volt

képes teljesen kiheverni.



A hypomeiónok rétegét növelte a mothaxok tábora. Mothaxnak hívták a spártai apától és helóta anyától

származó fiúkat, akik részt vettek a spártai nevelési rendszerben, együtt katonáskodtak az egyenlőkkel, de jogaik

korlátozottabbak voltak. Ha az államtól – hősiességük elismeréseként – parcellát kaptak, felemelkedhettek a

polgárok közé, ha azonban nem, megmaradtak a hypomeiónok között. Mothaxnak számítottak a külföldiek,

akiket gyerekként Spártába küldtek, hogy részesüljenek a hagyományos agógéban, a fattyúgyerekek, akiknek az

apja homoios, az anyja azonban helóta vagy rabszolga volt, valamint a lesüllyedt homoiosok, akik nem tudták

állni a közös étkezés költségeit.

A mothaxok példája felhívja a figyelmet arra, hogy a spártai társadalmi rétegek nem voltak tökéletesen zártak.

Kapcsolatra léphettek és gyerekeknek adhattak életet egyenlők és helóták, egyenlők és perioikosok, mothaxok

és perioikosok, perioikosok és helóták, sőt, krétai példák alapján úgy tűnik, szabadok és rabszolgák is. E

keverék utódok vagy követték apjuk rétegbesorolását (perioikosszá akadály nélkül válhatott egy homoios nő és

egy perioikos apa fia), vagy, ha az apa lesüllyedt polgár volt, tovább táplálták a hypo- meiónok egyre szélesedő

rétegét. E réteg nemcsak a lázongás melegágya lehetett: tagjai alkották részint zsoldosként, részint pedig

besorozott nehézfegyverzetűként a spártai hadsereg legnagyobb tömegeit. E hadsereg azonban a Kr. e. 4.

századra saját árnyékává lett, a leuktrai vereség (Kr. e. 371) után pedig már soha nem tért igazán magához.

A spártai történelem még két rétegről emlékezik meg: a partheniosokról és az epe- unaktésekről. A hagyomány

szerint a partheniosok (szűztől születettek) az első messé- néi háború idején születtek, amikor a spártai polgárok

hosszú hónapokig távol voltak otthonaiktól, s amikor hazatértek, egy egész nemzedéknyi újszülött várta őket.

Ezeket az újszülötteket helóta apák nemzették, akiket epeunaktéseknek is neveztek. A kifejezés a „lefektet”

igéből származik. A spártaiak nem büntették meg hűtlen feleségüket, a partheniosokat felnevelték, de miután

felserdültek, elküldték őket gyarmatot alapítani: a mese szerint ezért jött létre Taras gyarmatvárosa. A legendás

hagyomány feltehetőleg akkor született, amikor Spárta ipara és kereskedelme már feledésbe merült, de az nem,

hogy Tarast a spártaiak alapították. Minthogy mind az athéni, mind pedig a Kr. e. 5. század közepétől

kimutatható spártai hagyomány azt hangsúlyozta, ami Spártát elválasztotta más államoktól, nem pedig azt, ami

fejlődését hasonlóvá tette hozzájuk, a gyarmatalapítást mással kellett megindokolni, mint például Korinthos

vagy Megara esetében. Ha az ipar, a kereskedelem vagy a túlnépesedés Spárta – elképzelt – történetében nem

játszhatott szerepet, a hűtlen spártai nők és a partheniosok kellő magyarázatul szolgálhattak Taras alapítására.

2.2.10.3. 2.2.2.10.3. Az egyenlőség és a vaspénz mítosza

Mint az eddigiekből láttuk, az egyenlőségre törekvő, merev spártai államberendezkedés még bizonyosan nem

létezett a Kr. e. 6. század közepén (gondoljunk Euagorasra, akit, fittyet hányva a temetések állítólagos

puritánságára, győztes versenylovával együtt temettek el, vagy a fejlett, exportra termelő spártai kézműiparra),

és a perzsa háborúk után már nem volt általános (különösen a keleti despotaként viselkedő, perzsaverő Pau-

sanias körében vagy a Damónón-féle versenyistálló-tulajdonosok világában). Az egyenlőség ideológiája, vagy

legalábbis annak élénk propagandája, feltehetőleg a Kr. e. 464-es helótalázadást követően alakult ki vagy vált

központi jelentőségűvé Spártában, és ekkoriban köthették a legfontosabb spártai intézményeket Lykurgos

nevéhez. A parcellák (klarosok) kiosztása a szegényebb polgárok között, bármikor is történt, nem járt a

hagyományos nagybirtokok elkobzásával vagy felosztásával. Az „egyenlők” közül csak a legszűkebb elit

oligarchiája részesült nagyobb hatalomból. Az egyetlen tisztség, amelyre az egyenlők közül bárki pályázhatott,

az ephorosi méltóság volt, amelyet Aristotelés éppen ezért túlságosan is demokratikusnak minősít (évente

választottak öt ephorost, akik még a királyok felett is felügyeletet láttak el).

Sőt mi több, az ephorosi intézmény is helytelen. Ez náluk az a hivatal, amely a legnagyobb hatáskörű, tagjai

mégis az egész népből kerülnek ki, tehát a sokszor nagyon is szegény emberek ebbe a méltóságba jutva,

szegénységük miatt megveszte- gethetőkké lesznek. Ez akárhányszor megmutatkozott régebben is, de különösen

a minap az androsiak esetében, akik, pénzzel elcsábíttatva, ha rajtuk áll, az egész polist tönkretették volna.

Túlságosan nagy hatáskörű, majdnem tyrannosi hatalmuk előtt maguk a királyok is arra kényszerülnek, hogy az

ő kegyüket hajhásszák, úgyhogy ezt az állam sínylette meg: az arisztokráciából lassanként demokrácia lett.

Valóban ez a hatalom tartja össze a városállamot (a nép csendben marad, mert részt vesz a legfőbb

hatóságban), és ez az állapot, akár a törvényhozó tevékenységeként, akár a véletlen folytán van így, igen

hasznos a gyakorlati életben; mert a városállam biztonsága megköveteli, hogy valamennyi rétege óhajtsa

meglétét és fennmaradását; így a királyok a maguk elnyert méltósága kedvéért, a jelesek és erkölcsösök a

gerusia miatt (ez a méltóság az erény jutalma), a nép pedig az ephorosi intézmény miatt (mert ezt az egész

polgárságból alakítják meg), kétségtelenül szükséges, hogy e tisztségre mindenki megválasztható legyen, de nem

olyan formában, ahogyan ma van, mert az nagyon gyermeteg.




Aristotelés megjegyzései Spárta állítólagos demokratizálódásáról ne tévesszenek meg minket. A jeles filozófus

nem igazán kedvelte a demokráciát, így minden olyan jelenséget, amelyet a demokrácia felé való haladásként

lehetett értelmezni, élesen elítélt.

A híres spártai vaspénz, amelyet Xenophón az egyenlőség fenntartása eszközeként ábrázol, régészetileg és írott

forrásainkban nemhogy az archaikus korban, de még a Kr. e. 5. század közepén sem mutatható ki.

Azt, hogy valaki tisztességtelen úton jusson pénzhez, következőképpen akadályozta meg. Először is, olyan pénzt

veretett, amelyből még tízminányit sem tud senki sem egyedül, sem szolgáival együtt hazahordani, mivel olyan

nagy helyre és legalább egy társzekérre lenne hozzá szüksége. Másodszor is, az aranyat és ezüstöt fölkutatják, s

ha valakinél találnak, megbüntetik. Miért törekednék hát valaki ott gazdagságra, ahol a pénz több gonddal jár,

mint amennyi örömet szerezhet?


Xenophón feltehetőleg a vasnyárs pénzre gondolt. Egy drachmát hat obelos, vagyis vasnyárs tesz ki, egy mina

pedig 100 drachma. Ez azt jelenti, hogy a spártainak 10 mina (vagyis 6 x 100 x 10 = 6000 vasnyárs)

elszállításához valóban szekérre lett volna szüksége. Régészeti leleteink szerint Tegeában, Argosban és

Héraiában használtak vaspénzt, Aristophanés (Felhők. 249) a byzantioniak vaspénzét említi, de a spártai

pénzverésnek a Kr. e. 3. század előtt nyoma sincs. A külföldi arany- és ezüstpénz tilalmát Spártában Plutarchos

(Lysandros. 17) értesülése szerint Kr. e. 404 után vezetik be, de akkor is csak a polgárok számára, a perioikosok

és helóták pénztilalmáról egyetlen forrás sem ír. A pénztilalom oka az volt, hogy a peloponnésosi háború

győztes hadvezére, Lysandros hazaküldte Spártába az Athénban zsákmányolt ezüspénzt, amelynek jó részét

hadvezértársa, Gylippos, elsikkasztotta. Feltehetőleg ekkor vezették be (ha ugyan bevezették) rövid időre újra az

ősi vasnyárs pénzt, amelyet korábban számos államban használtak. Mindez természetesen nem fékezte meg a

hadizsákánytól megmámorosodott spártaiak pénzsó- várságát. Kr. e. 400 körül Lysandros egyik barátját,

Thóraxot ugyan kivégezték, mert pénzt találtak nála (ő volt az egyetlen a spártai történelemben, akit ilyen

büntetés ért), de ennek az ügynek politikai okai is lehettek: a túlságosan is önállóan cselekvő Lysandros számára

Thórax halála komoly figyelmeztetést jelenthetett. A formális pénztilalom azonban nem állhatott fenn sokáig

Spártában, minthogy Xenophón Görög története szerint Kr. e. 382-ben a parancsokat semmibe vevő hadvezért,

Phoibidast, aki önhatalmúlag elfoglalta Thébai fellegvárát, pénzbírságra akarták ítélni Spártában. Vajon miből

fizethette volna ki Phoibidas a büntetést, ha nem lett volna pénze? Vagyis a spártai egyenlőség legendájának

egyik legfontosabb eleme, a vaspénz, legjobb esetben is csak húsz évig létezett Kr. e. 404 után, semmi köze sem

volt Lykurgoshoz, és ezt éppen az a Xenophón bizonyítja Görög történetében, aki A lakedaimóniak államában

megteremti a lykurgosi vaspénz mítoszát. Ez az ellentmondás azonban könnyedén feloldható. A Görög történet

történelmi műnek, A lakedaimóniak állama azonban politikai röpiratnak íródott. Az utóbbi állításait éppen ezért

nem fogadhatjuk el olyan könnyedén, mint azt később Plutarchos tette, aki ráadásul több helyen vagy félreérti,

vagy félreértelmezi.

2.2.10.4. 2.2.2.10.4. A spártai népgyűlés

Egyetlen ókori forrás sem nevezi apellának a spártai népgyűlést, sőt az apella szó egyes számban sohasem

fordul elő sem feliratokon, sem pedig más forrásban. Többes száma (apellai) csak Hésychios Lexikonának egy

megjegyzése szerint jelent politikai gyűlést. Azt azonban Hésychios sem állítja, hogy Spártában létezett volna

apellai nevű népgyűlés. Igaz, a Rhétra az apellazein szóval fejezi ki azt, hogy „népgyűlést tartani”.

Lakedaimón, vagyis a spártai állam területén, a spártaiak kikötővárosában, Gytheionban létezett a római

köztársaságkorban egy vallási ünnep, amit nagy Apelláknak (megalai Apellai) hívtak, ezt két felirat is

megörökítette (Kr. e. 80 és 70 k.). Az elnevezésen nem kell csodálkozni. Több polisban, így Spártában is

Apellaiának hívták Apollón (helyi nyelvjárásban Apellón) ünnepét, és Epidau- ros, Argos, Hérakleia,

Tauromenion, Kalchédón, Kyréné és Olus naptárában bizonyosan létezett Apellaiosnak nevezett hónap. Fontos

azonban megjegyezni, hogy a gytheioni felirat csak annyit ír dór dialektusban: „így határozott a nép (damos) a

nagy apellákon” (edoxe tói damói en tais megalais apellais), vagyis magát a gyűlést damosnak, nem pedig

apellainak nevezi. Ez megfelel más polisok szokásainak. Athénban a népgyűlési határozatokat így kezdik: „így

határozott a nép” (edoxe tói démói), noha a népgyűlés neve, mint közismert, Athénban ekklé- sia. A két

gytheioni felirat az ottani Apollón-szentély jótevőit örökíti meg, két gytheioni és két római polgárt, vagyis egyik

feliratnak sincs különösebb politikai jelentősége, ráadásul nem Spártából, hanem Gytheionból, és nem a

klasszikus korból, hanem a római köztársaság korából származnak. Így e feliratoknak a Kr. e. 7-4. századi

spártai viszonyokra nézve semmiféle bizonyító erejük nincs.



Thukydidés ötödik könyvében azonban szó szerint, méghozzá a spártaiak által használt dór nyelvjárásban idéz

egy spártai népgyűlési határozatot (V 77, 1): „úgy határoz a lake- daimóniak ekklésiája” (kattade dokei tai

ekklésiai tón Lakedaimonión). Teljesen valószínűtlen feltételezni, hogy az idézet többi szava az eredeti

határozatot követi, csak a népgyűlés nevét változtatta volna meg a tudós történetíró apelláról ekklésiára. A

modern történetírásban úgy született meg ez az ókorban nem létező szó, hogy kikövetkeztették az „Apollón

ünnep idején gyűlést tartani” jelentésű ige tövéből, és a szó jelentését félreértették.

A népgyűlést alkalomszerűen („időről időre”) hívták össze, és közfelkiáltással szavazott. Ha választásról volt

szó, a bírálóbizottság egy kis házikóban üldögélt, ahonnan nem látta az egymás után felvonuló jelölteket. Azt

kellett feljegyezniük, hogy az első, második, harmadik jelölt feltűntekor mekkorát kiáltott a népgyűlés, és azt

hirdették ki győztesnek, akit a gyűlés a leghangosabban üdvözölt. Nem csoda, hogy Aristotelés ezt az eljárást

gyerekesnek nevezte (vö. 97. dok.). Tudomásunk szerint egyetlen esetben szavaztak olyan módon, hogy a

szavazati arányt világosan meg lehessen állapítani, amikor arról döntöttek, hogy megindítsák-e a peloponnésosi

háborút (Kr. e. 432). Az ephoros kijelentette, hogy nem tudta kivenni, melyik kiáltás volt hangosabb, ezért

felszólította a gyűlés tagjait, álljon egyik oldalra, aki a háború, a másik oldalra pedig az, aki a béke híve. A

háborúpártiak látványos többséget alkottak. A szavazatok megszámlálására tehát még ebben az esetben sem volt

szükség.

A spártai népgyűlésről még egy könnyen tisztázható félreértés bukkan fel a tanulmányok egy részében. Eszerint

a népgyűlés munkájában minden 30. életévét betöltött spártai polgár részt vehetett. Az igaz, hogy csak spártai

polgárok jelenhettek meg a népgyűlésen, és valószínű, hogy nagykorúaknak kellett lenniük, de a harminc évre

vonatkozó megállapítás egyetlen forrásban sem szerepel. Feltehetőleg minden nagykorú (vagyis legalább 19

éves) spártai polgár megjelenhetett a gyűlésen.

2.2.10.5. 2.2.2.10.5. Peloponnésosi szövetség

A peloponnésosi szövetség a Kr. e. 6. században jött létre, és a Spárta hatalmi igényeit részben önként

(Korinthos, Élis, Sikyón), részben pedig erőszak hatására (Tegea) elfogadó peloponnésosi és isthmosi

államokból állt. Az utóbbi években felvetődött az a gondolat, hogy a peloponnésosi szövetség csak a Kr. e. 5.

század első harmadában alakult ki az egyes tagállamok és Spárta kölcsönös, kétoldalú védelmi szerződéseiből,

ezt azonban elvetették, de az bizonyos, hogy a szövetség kialakulása nem köthető egyetlen időponthoz vagy

kizárólag egy politikus tevékenységéhez, hanem hosszan tartó folyamat volt. Argos elég erősnek bizonyult

ahhoz, hogy megvédje magát, így sohasem tartozott a szövetséghez, mint ahogy a Peloponnésosi-félszigeten

kívül elhelyezkedő legtöbb állam sem. Legnagyobb kiterjedése idején valószínűleg az alábbi államok tartoztak a

pe- loponnésosi szövetségbe: Epidauros, Halieis, Héraia, Hermioné, Korinthos, Lepreon, Mantineia, Megara,

Mykénai, Orchomenos (Arkadia), Pelléné, Phigalia, Phleius, Pisa, Sikyón, Spárta, Tegea, Tiryns. A szövetség

rendkívül laza kapcsolatot teremtett az egyes államok között, olyannyira, hogy azok akár még háborút is

viselhettek egymás ellen. A szövetség szinte kizárólag a közös háborús fellépésre korlátozódott, természetesen

Spárta vezetésével.

Bár Aitólia nem a Peloponnésoson fekszik, s így nem a peloponnésosi szövetséggel, csak magával Spártával

kötött szerződést Kr. e. 426 körül, annak megfogalmazása fényt vethet arra, milyen alapon csatlakoztak az egyes

szövetségesek a peloponnésosi szövetséghez (vö. 76. dok.).

Legyen barátság és béke az aitóliaiakkal és fegyveres szövetség (symmachia) [...] kövessék a lakedaimóniakat

oda, ahová azok hadjáratot vezetnek, szárazföldön is és tengeren is, ugyanazt tartsák barátjuknak, és ugyanazt

ellenségüknek, akit a lakedaimóniak is, és ne kössenek fegyverszünetet a lakedaimóniak nélkül senkivel, de

szüntessék be a harcot azzal szemben, akivel a lakedaimóniak [fegyverszünetet kötnek], ne fogadják be a

száműzötteket, akik valamilyen bűnben vétkesek.

(Spárta és Aitólia szövetsége. H. W. Gy.)

A szövetség közös akcióiról a szövetségi gyűlés döntött, amelynek határozatai az egyes tagállamokra kötelező

érvényűek voltak. Ez alól csak fontos vallási ünnepek adtak felmentést. A spártaiak például sohasem viseltek

hadat Apollón Karneios ünnepén (erre hivatkozva „késték le” a marathóni csatát). Minden szövetséges államnak

egy szavazata volt, ezért nevezi Thukydidés a peloponnésosi szövetség tagállamait isopséphosnak, vagyis

egyenlő szavazatúnak. Ha egy javaslatot a szövetségi gyűlés elvetett, a javaslattevő önállóan is megindíthatta a

háborút, de akkor a szövetség formálisan nem vett részt az akcióban. A szövetségi gyűlés első említése Kr. e.

504-ből származik, amikor a spártaiak vissza akarták helyezni trónjára az Athénból elűzött tyrannost, Hippiast,

de a szövetségi gyűlésen tervük – Korinthos határozott ellenállása miatt – meghiúsult. A leírás alapján úgy

tűnik, a gyűlés nem rendszeresen ülésezett, hanem csak a szükséges esetekben hívták össze. A háborús



költségeket mindegyik állam maga teremtette elő, a szövetség közös kasszával nem rendelkezett. A tagállamok

békében nem fizettek szövetségi adót vagy hozzájárulást. Háború esetén azonban gyűjtést rendeztek, de

adományként nemcsak pénzt, hanem élelmiszert is elfogadtak, amint erről egy 427 körül keletkezett spártai

felirat tanúskodik (vö. 67. dok.). Spárta nem avatkozott be a tagállamok belső ügyeibe. Ez azonban csak a

peloponnésosi háború végéig volt így. Azután Spárta olyan erőszakosan lépett föl szövetségeseivel szemben,

hogy azok – autonómiájukat féltve – fellázadtak. A peloponnésosi szövetség hivatalosan 366-ban bomlott föl.

A peloponnésosi szövetség és a hozzá csatlakozott államok hadereje a pelopon- nésosi háború előestéjén a

következő összetételű volt:

3.23. táblázat -

Államok Fegyvernem Létszám

Spárta, peloponnésosi államok hoplitések 40 000

Boiótia, Phókis, Lokris lovasság 1500 k.

Korinthos, Megara, Sikyón,

Pelléné, Élis, Amprakia, hadihajó 170 k.

Leukas


basileus, gerusia, phylé, óba, archagetas, kómé, synoikismos, gerón, damos, homoios, perioikos, helóta, klaros,

dulos, neodamódés, oliganthrópia, hypomeión, phalanx, mo- thax, parthenios, epeunaktés, ephoros, vasnyárs

pénz, ekklésia, peloponnésosi szövetség, symmachia, isopséphos


3.24. táblázat -

730-725 k. A rhétra keletkezésének feltételezett időpontja

730-725 Amyklait Spártához csatolják

706 Taras megalapítása

660 k. Második messénéi háború

630 k. – 570 k. Alkaios élete

6. sz. A peloponnésosi szövetség megalapítása

514 k. Dórieus gyarmatalapítási kísérlete

504 A peloponnésosi szövetségi gyűlés vissza akarja

helyezni Hippiast athéni trónjára

479 Plataiai csata

464 Spártai földrengés és helótafölkelés

432 Spártai döntés a peloponnésosi háború megindításáról



426 k. Spártai szövetség az aitólokkal

425 Pylosi csata

424-423 Brasidas hadjárata

418 Mantineiai csata

404 Spárta megnyeri a peloponnésosi háborút

398 Kinadón összeesküvése

394 Nemeai csata

382 Phoibidast pénzbírságra akarják ítélni

371 Spárta leuktrai veresége

3. 2.3. A POLIS VIRÁGKORA (KR. E. 5-4. SZÁZAD)

3.1. 2.3.1. Athén „birodalma”

3.1.1. 2.3.1.1. A GÖRÖG-PERZSA HÁBORÚ

3.1.1.1. 2.3.1.1.1. Iónok és perzsák

A kis-ázsiai görög városok a tengerparton létesültek. Hátországuk ritkán érte el a száz kilométeres mélységet. A

szárazföld belsejét barbár népek uralták, vagyis olyanok, akik a görögök számára érthetetlen nyelven beszéltek,

ami nem jelentett nekik többet, mint ha azt hallanák: bar-bar-bar-bar. A barbárság a görögök szemében nem járt

együtt feltétlenül civilizálatlansággal. A lyd birodalom például nemcsak gazdag volt, hanem minden

szempontból fényűző is. A lydök ráadásul tisztelték a görög szentélyeket, például az ephesosi Artemisiont, de a

hatalmas vagyonáról közismert Kroisos (a nevéből származik a mi ’krőzus’ kifejezésünk) a délosi jósdát is

rendszeresen megkérdezte fontosabb döntései előtt. Egy ilyen jóslatot értett vagy értelmezett félre, amikor Kr. e.

547- ben rátámadt az országától keletre fölemelkedő birodalomra, Kyros Perzsiájára. 546- ban fővárosa, Sardeis

is elesett, és a perzsák nemcsak a lydök, hanem a tőlük korábban függő kis-ázsiai görög városok uraivá is váltak.

Milétos már a háború alatt a perzsák oldalára állt, Chios szigete is hamarosan így tett, a lydöket támogató

városok egy része elpusztult (Magnésia, Phókaia, Priéné, Teós), a többiek pedig betagozódtak a Perzsa

Birodalomba. Phókaia lakói – akik korábban Massiliát, a mai Marseille-t is alapították – hajóra szálltak, és

Korzika szigetén akartak új államot alapítani, de ezt az etruszkok és karthágóiak megakadályozták az alaliai

csatában (Kr. e. 540 k.). A megmaradt kis-ázsi- ai görög polisok meszemenő autonómiát élveztek. Igaz, élükre a

perzsákkal rokonszenvező tyrannosokat állítottak, évi adót fizettek, és katonákat állítottak a perzsa hadseregbe

(ne feledjük, a Salamisnál küzdő „perzsa” flotta jó része görög hajókból állt), belső ügyeiket azonban önállóan

intézték, és csak háborúikhoz kellett engedélyt kérniük a perzsa helytartótól. Kr. e. 513-ban Dareios hadra kelt

az európai szkíták ellen. Végigvonult Thrákián, és átkelt az Istroson, vagyis a Dunán. A híd őrzését görög

szövetségeseire, többek között a Chersonésoson uralkodó athéni tyrannosra, Miltiadésra bízta.

Miltiadés ki akarta használni a kínálkozó alkalmat, hogy megszabadulhat a perzsáktól, és elkezdte bontani a

hidat. A visszatérő perzsáknak ugyan viszonylag hihető mesével szolgált (a szkíták átkelését akarta

megakadályozni), de rövid idő múlva jobbnak látta, ha Athénba költözik. Dareios másik segítője, a milétosi

Histiaios őszintébben képviselte a nagykirály érdekeit, de amikor a thrákiai ezüstbányák közelében akart új

várost alapítani, Dareios inkább magához rendelte Sardeisba. A megtiszteltetés, hogy a király tanácsadója lehet,

aggasztóan hasonlítani kezdett a házi őrizethez.

A lyd követeknek, akik ezeket az ajándékokat elvitték a templomokba, Kroisos megparancsolta: kérdezzék meg a

két jóshelytől (Apollón és Amphiaraos jósdájá- tól), hogy indítson-e háborút a perzsák ellen, s ha igen, melyik

népet vegye maga mellé szövetségeséül. Mikor a megbízottak megérkeztek küldetésük helyére, és átadták a

fogadalmi ajándékokat, e szavakkal kértek jóslatot: „Kroisos, a lydök és más népek királya, meggyőződvén,



hogy az egész világon csak ez a két jóshely igazmondó, jóslataitokhoz méltó ajándékokat küldött, s most azt

kérdi tőletek, indítson-e háborút a perzsák ellen, és melyik népet vegye maga mellé szövetségeséül" A kérdésre

mind a két jóshely egyforma választ adott. Azt felelték Kroisosnak, hogy ha háborút indít, roppant birodalmat

fog megdönteni.


Histiaios milétosi utóda, Aristagoras elhatározta, hogy Naxos szigetét meghódítja és városához csatolja. Ehhez

azonban szüksége volt a perzsa helytartó engedélyére. Azt meg is kapta, sőt nem várt nagyságú támogatást –

kétszáz hajót – is, aminek következtében jóval inkább egy perzsa expedíció milétosi segédcsapatának érezhette

seregét, semmint egy önálló hadjárat végrehajtójának. Helyzetét tovább súlyosbította, hogy a naxosiak jól

felkészültek a támadásra, és vissza is verték azt (Kr. e. 500). Aristagoras komoly bajba került. A helytartó – és

így a nagykirály – bizalma megingott, és félő volt, a hadjárattal együtt városát, sőt életét is elveszítheti. A

perzsák vendégszeretetére ráunt Histiaios is biztatta: robbantson ki felkelést, és rázza le a perzsa igát az iónok

nyakáról. Aristagoras lemondott tyrannisáról, de továbbra is ő vezette Milétost. Körútra indult Hellasba, hogy

támogatókat keressen a felkeléshez. A spártaiak elutasították kérését. Egyrészt nem rendelkeztek megfelelő

flottával, másrészt pedig nem hagyhatták magára városukat hosszú időre, tartva a helóták esetleges

lázadozásától és az argosiak támadásától. Athén támogatása ennél is bizonytalanabbnak tűnt, mivel a város Kr.

e. 508-ban önként kötött szerződést Perzsiával. Csakhogy az athéni tyrannos, Hippias Kr. e. 510- ben Perzsia

területére menekült, és a perzsák támogatták hazatérési kísérletét (Kr. e. 504). Az athéniak így megszavazták

húsz hajó kiküldését Ióniába – bár azt ők sem gondolták komolyan, hogy ez elegendő segítséget jelentene a

Perzsa Birodalom elleni harcban. Aristagorasnak ezenkívül csak az euboiai Eretriától sikerült további öt hajót

szereznie, a felkelést mégis kirobbantotta. A görögök megszállták a tartomány fővárosát,

Sardeist (Kr. e. 499), de az ellentámadásba lendülő perzsák rövidesen elfojtották a lázadást. A tengeren a

föníciai flotta (Kr. e. 495, Ladé) és a szárazföldön a perzsák által körülzárt Milétos Kr. e. 494-ben elesett, falait

lerombolták, elhurcolt lakóit pedig a Tigris torkolatánál telepítették le. A háborút a maga szakállára tovább

folytató Histiaiost elfogták, és Sardeisben karóba húzták.

Ha a felkelés mozgatórugóit keressük, meglepő következtetésre juthatunk. Milétos és a kis-ázsiai görögség

fekete-tengeri kereskedelmi dominanciája Kr. e. 560 és 520 között megroppant, és több városban ugrásszerűen

megnőtt az athéni áruk mennyisége. A Fekete-tengerről érkező gabona Athén számára létkérdést jelentett. Ez

indokolja az 508-as szerződést is a perzsákkal, hiszen 513-ban a Dardanellák és a Boszporusz mindkét partja

perzsa kézre került. A gabona-utánpótlás biztosításán túl a thrákiai arany- és ezüstbányák is vonzották az

athéniakat, akik az Égei-tenger szigetei iránt is egyre élén- kebb érdeklődést mutattak. Peisistratos ültette annak

idején Naxos trónjára támogatóját, Lygdamist, aki befolyását – és így az athéniakét is – kiterjesztette Délosra. A

spártaiak Peisistratos halála után elűzték Lygdamist, és hatalomra juttatták azt a naxosi oligarchiát, amely ellen

aztán Aristagoras támadást intézett. A kis-ázsiai görögség számára tehát Athén nem kívánt vetélytársat jelentett,

míg a Perzsa Birodalom hatalmas belső piacot. Az autonómia korlátozását a városok vezetői számára bőségesen

kompenzálta a megszerezhető haszon. A perzsa uralom első évtizedeiben az ión városok virágzásnak indultak.

Ezért nem jelentett egyszerű feladatot Aristagoras számára a vonakodók meggyőzése, különösen, hogy külső

támogatójukként egyedül legveszedelmesebb kereskedelmi riválisuk, Athén lépett fel. Az iónok érvelésében

megjelent az athéniakkal közös eredet, amit nagyon hasonló nyelvjárásuk igazolt, és a szabadság jelszava, amit

a barbár igával szemben kellett megvédeniük. Az ión városok lakói számára legrokonszenvesebb követelésnek

az tűnt, hogy megszabaduljanak a perzsák által nyakukba ültetett tyranno- soktól. Más kérdés, mennyire

jelenthetett számukra garanciát ebben éppen Aristagoras személye, aki korábban – még tyrannosként – Naxos

ellen vezette a perzsa hadakat. Mindezek alapján nem meglepő, hogy a felkelés elbukott, az már inkább, hogy

egyáltalán kitört. Ami pedig a tyrannosokat illeti, Perzsia a felkelés leverése után megszabadult tőlük, így az ión

polgárok legfontosabb követelése a bukás ellenére teljesült.

Athén húsz és Eretria öt hajója nyilvánvalóan inkább szimbolikus, mint gyakorlati segítséget jelentett a felkelők

számára, ahhoz azonban elegendőnek bizonyult, hogy a perzsák bosszúját magukra vonják. Dareios az athéniak

gesztusában ráadásul súlyos szerződésszegést is láthatott, hiszen Kr. e. 508-ban ők adtak, méghozzá önként,

földet és vizet a nagykirálynak. A perzsa király vendégszeretetét élvező Hippias is alig várta, hogy tyrannosként

visszatérhessen hazájába.

Majd az athéniak hazahívták Kleisthenést és a Kleomenés által száműzött hétszáz családot, s követeket küldtek

Sardeisba, hogy kössenek szövetséget a perzsákkal, mert a lakedaimóniak és Kleomenés támadásától tartottak.

Sardeisba érkezvén a követek előadták a rájuk bízottakat, Artaphrenés, Hystaspés fia, Sardeis helytartója pedig

megkérdezte tőlük, hogy kik ők, és milyen földön laknak, ha már a perzsák szövetségét kérik. Amikor az athéniak

válaszoltak, röviden, de velősen kifejtette: ha adnak földet és vizet Dareios királynak, hozzásegíti őket a



szövetséghez, ha nem, már indulhatnak is haza. Megtanácskozván a követek a dolgot, azt mondták, hogy adnak,

mert nagyon meg akarták kötni a szövetséget. Hazatértük után azonban az otthoniak kárhoztatták őket

döntésükért.

(Hérodotos V 73. M. Gy.)

A Kr. e. 492-ben szárazon és vizen megindult támadás egyelőre csak Athént és Eretriát fenyegette.

Mardoniosnak sikerült Makedóniával elismertetnie a perzsa fennhatóságot, hadjárata azonban ennél többet nem

ért el. A harcias thrák törzsek támadásai felőrölték a szárazföldi hadsereget, a vele párhuzamosan hajózó flottát

pedig Athós félszigeténél egy vihar pusztította el. A következő támadást Dareios már diplomáciailag is

előkészítette. Követeket küldött Hellas számos városába, földet és vizet követelve tőlük. Ezt legtöbb helyen –

így például Aigina szigetén – meg is kapta, csak Athén és Spárta viselkedett gorombán a küldöttekkel. Athénban

egy szakadékba, Spártában pedig egy kútba dobták őket, hogy ott keressenek maguknak vizet és földet

(Hérodotos VII 133). A leváltott Mardonios helyett Datis és Artaphrenés vezette a hatalmas flottát, amely,

Athóst messze elkerülve, Naxoson és Déloson keresztül hajózott Euboia felé (Kr. e. 490). Datisék végrehajtották

Dareios parancsát: elfoglalták Naxost, elpusztították Eret- riát, és lakóit elhurcolták rabszolgának, és úgy

gondolták, ez a sors vár Athénra is.

3.1.1.2. 2.3.1.1.2. Marathón

A perzsa flottát Hippias kalauzolta Marathón partjaihoz (vö. 49. dok.). Jól tudta, mivel itt feküdtek családi

birtokaik, hogy ez az egyetlen olyan síkság Attikában, ahol a perzsa lovasság fölényét ki tudják használni az

athéni hoplitaphalanxszal szemben. Hippias tehát, miután partot értek, húszévi száműzetése után, ha rövid időre

is, de hazatért. Az athéniak látták Eretria sorsát (Euboián korábban négyezer telepesük lakott!), és azt is, milyen

sok görög állam adott földet és vizet a perzsáknak. Segítséget kértek hát Spártá- tól, a másik jelentős görög

államtól, amely visszautasította a perzsa szövetséget. E segítségkérés lehetett az alapja a később elterjedt mesés

történetnek, hogy a marathóni győzelem után egy állig felfegyverzett athéni harcos (Philippidés vagy

Thersippos) futva vitte a jó hírt Athénba, ahol csak annyit mondott, hogy „Győztünk!”, majd összeesett és

meghalt. Hérodotos (VI 103) valójában csak annyit ír, hogy a csata előtt elküldtek Spártába egy Pheidippidés

nevű futárt, aki a 255 kilométeres távolságot mindössze két nap alatt megtette. A spártaiak azonban nem

indulhattak el azonnal, mert akkor megszegték volna a törvényt. Aznap volt ugyanis a hónap kilencedik napja,

márpedig a kilencedik napon nem indulhattak hadba, mivel még nem jött el a holdtölte. Így hát megvárták a

holdtöltét, és csak azután vonultak Attikába. A perzsák azonban kevésbé voltak türelmesek, és seregük

hadrendbe állt a marathóni síkon. A perzsákkal szemben felsorakozott athéni sereg tíz stratégosa (hadvezére)

nem tudott egyetértésre jutni, milyen haditervet alkalmazzanak. Mindennap másikuk látta el a fővezéri

teendőket. Amikor a Chersonésosról hazatért Miltiadésra került a sor, és látta, hogy a türelmetlen perzsák kezdik

behajózni seregüket, ráadásul a lovasságuk sincs a csatatéren (talán itatni vitték a lovakat), hirtelen támadást

vezényelt, és hoplitái a két sereg közötti több mint másfél kilométeres távolságot futva tették meg. A perzsák

őrültnek hitték őket, hiszen íjászok és lovasság nélkül rontottak rájuk. Miltiadés határozott fellépése azonban

bevált: a perzsák egy részét a tengerbe, más részét a közeli mocsárba szorították. A megmaradt sereg hajóra

szállt, hogy – Attikát megkerülve – Phaléronnál szálljon partra. Mil- tiadésék azonban erőltetett menetben

vonulva megelőzték őket. Datisék nem kockáztattak meg egy újabb kudarcot, és inkább hazahajóztak. A késve

megérkezett spártaiak megszemlélték a halottakat, gratuláltak az athéniaknak, és visszatértek hazájukba.

A tankönyvekben (és a sporttörténetben) oly gyakran felbukkanó marathóni futóról Hérodotos, a görög-perzsa

háború legkorábbi krónikása mit sem tudott. A hősiesen romantikus mesét a Kr. u. 2. században jegyzi fel

Lukianos és Plutarchos. A szónok és író Lukianos Philippidésnek, Plutarchos viszont Thersipposnak nevezi a

hős futárt. Plutarchos azt is hozzáteszi, hogy a történet végső soron a Kr. e. 4. században élt pontosi Hérakleidés

írására vezethető vissza (Moralia 347C): „A marathóni csatáról egyébként az erchiabeli Thersippos hozta meg a

hírt, ahogyan arról pontosi Hérakleidés beszámol, a legtöbben azonban azt állítják, hogy Euklés teljes

nehézfegyverzetben futott a harctól kimelegedve, és a kapunál az első embereknek, akikkel találkozott, csak

annyit mondott: »Üdvözöllek titeket!«, és »Örvendezzünk!«, aztán nyomban kilehelte a lelkét.” Azt azonban

egyikük sem indokolja meg, miért is kellett volna ezt a jelentős távolságot tűző napsütésben teljes

fegyverzetben, futva megtenni? Ha Miltiadés hírt akart adni győzelméről, küldhetett volna egy futárt vagy éppen

egy lovast Athénba. Nem véletlen, hogy a marathóni futó meséjét közlő források még a futó nevében sem

tudnak megegyezni. A Philippidés névalak mindenesetre nagyon emlékeztet a legenda egyik lehetséges

forrására, a Hérodotos által említett athéni futár, Pheidippidés nevére. Azt már csak a pontosság miatt említem

meg, hogy az Athén és Marathón közötti távolság 40 kilométer, és nem 42, mint az olimpiai versenyszámban.

Ez utóbbi távot (42 195 méter) csak a londoni olimpia, vagyis 1908 óta kell teljesíteni a hosszútávfutóknak,

mivel történetesen ilyen messze feküdt egymástól az olimpiai stadion és a windsori kastély királyi páholya, ahol

az uralkodó fogadta a versenyzőket.



■ A Perzsa Birodaom és a görög világ a Kr. e. 5. században

Forrásaink abban sem egyeznek meg, pontosan mekkora seregek néztek farkasszemet egymással a marathóni

síkon. Igaz, az áldozatok számát Hérodotos meglepő pontossággal közli: „A marathóni ütközetben mintegy

hatezer-négyszáz barbár esett el, athéni viszont csak százkilencvenkettő; ennyi volt tehát a két fél vesztesége” –

írja Hérodotos (VI 117. M. Gy.). A marathóni csatában győztes athéniak létszámát Hérodotos különös módon

nem adja meg, de Pausanias, a római császárkorban, a Kr. u. 2. században élt utazó így fogalmaz (Görögország

leírása. X 20, 2): „Marathónnál az athéniak – a katonai szolgálatra alkalmatlanokat és a rabszolgákat is

beleszámítva – legfeljebb kilencezer emberrel jelentek meg.” (M. Gy.) De hányan voltak az ellenséges katonák?

Pausanias szerint háromszázezren (Görögország leírása. IV 25, 5): „Felidézték magukban az athéniak marathóni

hőstettét is, akik alig tízezer katonájukkal egy háromszázezer fős méd sereget semmisítettek meg.” (M. Gy.) Ezt

a számot erősíti meg a Plutarchos művei között fennmaradt töredék is (Moralia 305B), amely háromszázezer

perzsáról és kilencezer athéniról beszél. Pausanias negyedik könyvének tízezres száma ugyanakkor nem

feltétlenül tévedés: az athéniak oldalán harcoló plataiaiak legfeljebb ezren lehettek, és Pausanias a kilencezer

athéni harcoshoz egyszerűen hozzászámolja az ezer plataiait.

Különös, hogy a Hérodotos által nem említett kilencezres és háromszázezres szám mégis kiolvasható

munkájából, vagyis úgy tűnik, ő is ezeket az adatokat tartotta valószínűnek, de valamiért nem akarta olvasóival

megosztani őket. Mint láttuk, a csata áldozatainak számát pontosan megadja: az athéniak 192-en, a perzsák

6400-an estek el. Az athéniakra vonatkozó adat biztosnak mondható, mivel az athéniak minden csata után

összeírták az elesetteket, és feliraton közzétették nevüket, valahogy úgy, mint a magyar falvakban az első és

második világháború hőseiét. A marathóni csata görög áldozatainak nevét tehát Hérodotos is ismerhette. De

honnan tudta, hogy hány perzsa esett el? A halottakat nyilván eltemették (és előtte kifosztották), mivel a

járványt el akarták kerülni. De ki vette a fáradságot, hogy megszámolja az ellenséges halottakat? Valószínűleg

senki. Hérodotos egyszerűen felállított egy aránypárt, és a perzsa áldozatok számát ennek segítségével számolta

ki, feltételezve, hogy az áldozatok aránya a teljes hadsereghez képest mind a két fél esetében ugyanakkora volt.

Arra, hogy Hérodotos valóban így okoskodott-e, nincs más bizonyíték, csak az, hogy az aránypár alapján

tökéletesen kijönnek azok az adatok, amelyeket más forrásokból ismerünk. Igaz, az is lehetséges, hogy



Plutarchos, Pausanias vagy egy forrásuk épp ellenkezően járt el. Ismerték az áldozatok számát, továbbá azt a

hagyományt, hogy az athéniak 9000-en voltak, és a perzsák létszámát a 6400 halott alapján számolták ki.

Akármelyik módon számoltak is a forrásainkat alkotó szerzők, arra mindenesetre figyelmeztet módszerük, hogy

óvatosan kell bánni az általuk közölt számokkal. A perzsák létszáma ugyanis biztosan sokal kisebb volt, mint

amit Pausanias vagy Plutarchos megad. A Kr. e. 1. században élt római Cornelius Nepos például jóval

visszafogottabb a perzsák létszámának megbecsülésében (Miltiades. 5). A százezer gyalogos azonban még

mindig kissé eltúlzottnak tűnik, nem is beszélve arról, hogy Hérodotos szerint a perzsa lovasság részt sem vett a

csatában.

Datis ugyan látta, hogy katonáinak nem megfelelő a hadszíntér, de csapatai számában bízva, mégis mindenáron

meg akart ütközni, annál is inkább, mert úgy találta hasznosnak, hogy addig mérkőzzön meg, amíg a

lakedaimóni segítség meg nem érkezik. Ezért csatasorba állította százezer gyalogosát és tízezer lovasát, s

elkezdte az ütközetet. Ennek során az athéniak annyival különbnek bizonyultak, hogy szétzúzták a tízszeres

létszámfölényben lévő ellenséget, s úgy megrémítették őket, hogy a perzsák nem is táborukba, hanem hajóikra

rohantak vissza.

(Cornelius Nepos: Miltiadés. 5. H. L.)

Ha meg akarjuk becsülni a perzsa sereg valódi létszámát, abból kell kiindulnunk, hogy Hérodotos szerint a

perzsák hajón érkeztek Marathónhoz, és hadseregüket 600 hajó szállította. Mivel a gyalogosokon kívül lovakat

is szállítottak a hajók, méghozzá olyan mennyiségben, hogy a lovasságnak kellő harci értéke legyen, legalább

200 hajót a lovak, 400-at pedig a gyalogosok szállítására tarthattak fenn. Egy csapatszállító hajóra legfeljebb 60

gyalogos katona fért fel, így a perzsa gyalogság létszáma 400 x 60 = 24 000 fő lehetett. Az újabb becslések ezt

az adatot fogadják el. 9-10 ezer athéni és plataiai számára győzelmet aratni egy két és félszeres túlerőben lévő

ellenség fölött még így sem számított csekélységnek, de legalább lehetséges volt.

3.1.1.3. 2.3.1.1.3. Két háború között – az ostrakismos

Miltiadés dicsősége nem sokáig tartott Marathón után. Egy balul sikerült parosi hadjárat után, amelyben

súlyosan megsebesült, perbe fogták, elítélték, és még mielőtt kifizethette volna 50 talanton pénzbüntetését,

meghalt. Az adósságot fia, Kimón fizette meg. Az athéniak között egyre erősödött a széthúzás. Egy olyan

politikus kezdte meghatározni az athéni belpolitika irányváltását, aki röviddel Marathón előtt tűnt föl: The-

mistoklés. Kr. e. 493-ban archónként kiépítette Peiraieus kikötőjét, 490-ben pedig stratégosként harcolt a

perzsák ellen. Themistoklés egy meglehetősen jelentéktelen nemzetségből, a Lykomidák nemzetségéből

származott. Erejét riválisaival szemben nem a nemzetségi háttér, hanem a politikai baráti kör (hetaireia) és a

fanatizált nép adta. Úgy tűnt, hogy két határozott programot szándékozott keresztülvinni: az Athént

hagyományosan vezető nemzetségek befolyásának csökkentését és a szárazföldi haderő helyett a flotta

fejlesztését. Könnyű belátni, hogy ez utóbbi is jelentősen hozzájárult első célja megvalósításához, hiszen a

program a nagybirtokosokkal szemben a hajósok, a kereskedők, az árutermelésben érdekeltek és az evezésből

napidíjat húzó szegények érdekében állt. Az első lépést az jelentette, hogy az archóni tisztséget választás helyett

sor- solttá tette, és a sorsolásban az ötszáz mérősők mellett a lovagok (hippeis) is részt vehettek (Kr. e. 487).

Ezzel nemcsak leértékelte az archóni tisztséget (hiszen ellátásához már nem volt feltétel az arra való

alkalmasság) és a volt archónokból kikerülő Areiospagost, hanem egyszersmind jelentősen felértékelte a

stratégosok feladatkörét, mivel ahhoz a tisztséghez továbbra is csak a leggazdagabbak férhettek hozzá, és

változatlanul választás, vagyis az alkalmassági kritérium alapján. Érthető: az állam védelme az idegen

támadóktól fontosabb, mint a belpolitikai küzdelmek. A második lépést az athéni flotta fejlesztése jelentette. A

laureioni ezüstbányák újonnan feltárt aknái jövedelmét (évi két tonna ezüstöt!) az athéniak föl akarták osztani

egymás közt, így minden polgár kapott volna 10 drachmát (vö. 2.3.4.3.). Ez különösen a szegényebbek számára

tűnt nagyon vonzó javaslatnak. Themistoklés azonban keresztülvitte, hogy a pénzből inkább hajókat építsenek

az Aigina elleni háborúra. Aigina, Athén kereskedelmi vetélytársa azzal vívta ki különösen az athéniak haragját,

hogy szövetségre lépett a perzsákkal. Themistoklés azonban feltehetőleg távolabbra tekintett az aiginai

konfliktusnál: a határozat nyomán épült kétszáz hajó nélkül a görögök nem nyerhették volna meg a salamisi

csatát, és Athén sem válhatott volna évtizedekre a tenger urává. A tengeri hadviselés fejlesztésének azonban

befolyásos ellenzői is akadtak, akik arra hivatkoztak – nem is jogtalanul –, hogy a marathóni csatát is szárazföldi

csapatokkal vívták meg, ráadásul külső segítség nélkül. A spártaiakkal az oldalukon még inkább felvehetnék a

versenyt a perzsákkal. A szárazföldi stratégia szószólói közül a legfontosabb szerepet Kleisthenés egykori

barátja, Aris- teidés játszotta. Themistoklés számára nyilvánvaló volt, hogy politikai céljait csak akkor érheti el,

ha megszabadul riválisaitól. E célra a cserépszavazás fegyverét használta.



A cserépszavazás (ostrakismos) az athéni demokrácia alapvető intézményei közé tartozott. Ennek ellenére

vitatott, hogy ki és mikor vezette be, és az is, hogy milyen céllal, milyen szabályok szerint és összesen hányszor

éltek vele. A bevezető személyére nézve egységesek a források: Kleisthenés alkotta meg reformjai során az

ostrakismosra vonatkozó törvényt (Kr. e. 508). Ennek ellentmondani látszik az a tény, hogy az első ismert

cserépszavazást Kr. e. 487-ben tartották, és nehéz indokolni azt, miért telt el húsz esztendő a törvény

meghozatala és első alkalmazása között. Talán ezzel is magyarázható, miért állította azt Androtión, hogy az

ostrakismos intézményét valójában csak Kr. e. 487-ben vezették be (vö. 50. dok.). A Kr. e. 480-as években

tartott cserépszavazások hátterében mindenesetre nyilvánvalóan Themistoklés állt. A második ellentmondás az,

hogy nem tudjuk, pontosan mit mondott ki a cserépszavazási törvény: csak annak kellett – vagyonát megtartva –

tíz évre elhagynia Athént, aki ellen legalább hatezer cserepet adtak le, vagy annak, akinek a neve a legtöbb

cserépen szerepelt. Ebben az esetben a többször is említett hatezres szám arra vonatkozhatott, hogy legalább

hatezer cserépnek kellett összegyűlnie a szavazás érvényességéhez. Ez viszont azt is jelentené, hogy a

szavazatok szélsőséges szóródását feltételezve, 5999 különböző névvel számolva, akár 2 cseréppel is el lehetett

volna érni a relatív többséget. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy egy cserépszavazáson négy-öt

„esélyesnél” többel nem lehetett számolni, de gyakoribb volt, hogy a szavazók valójában két név közül

választottak.

Az egyes cserépszavazások fő ellenlábasai:

Xanthippos – Themistoklés Aristeidés – Themistoklés Kimón – Periklés Thukydidés, Melésias fia – Periklés

Alkibiadés – Nikias

A legutolsó esetben a „papírforma” felborult, és a jelentéktelen Hyperboslost juttatták száműzetésbe.

A Vaticanus Graecus töredéke egy 15. századi pergamenkódexben maradt fönn (vö. 50. C dok.). E forrás szerint

a szavazás a buléban folyt, és akire legalább kétszáz szavazat esett, annak kellett száműzetésbe mennie. Kérdés,

hogy a Vaticanus Graecus egy mára már elveszett ókori forrás adatait tartotta-e fönn, vagy szerzője szabadon

kezelte történelmi ismereteit. Ha feltételezzük hitelességét, áthidalható az ostrakismostörvény keletkezése és

első alkalmazása közötti szakadék. Kleisthenés talán a még fennálló, solóni négyszáz tagú tanács hatáskörébe

utalta a cserépszavazást, ezért volt elegendő kétszáz szavazat valaki elűzéséhez. Ebben az esetben nyilvánvalóan

nem számoltak szavazategyenlőséggel, mert ha legalább három személy között kellett dönteni, a kétszáz cserép

biztos többségnek számított. Vagyis Kleisthenés az ostrakismost még a phyléreform előtt vezette volna be. Azt

is feltételezték, hogy Kleisthenés törvénye eleinte Isagoras ellen irányult, de lehetséges, hogy a cserépszavazás

első áldozata maga Kleisthenés volt, akinek reformjai bevezetését követő sorsáról csak ezzel az (igaz,

meglehetősen valószínűtlen) információval rendelkezünk (Ailianos: Tarka történet. 13, 24). Ailianos meséjének

hitelét az is csökkenti, hogy „szigorú törvényhozó” toposznak tűnik: a szigorú törvény megalkotója fejére hullik

vissza elsőként (vö. 2.2.2.5.). Ha mégis feltételezzük Kleisthenés „szerzőségét”, Themistoklés újítása Kr. e. 487

után abban állhatott, hogy a cserépszavazást a bulé kezéből a népgyűlésébe helyezte. Az elmélet gyenge pontja,

hogy – Kleisthenést leszámítva – nem ismerünk senkit, akit a bulé űzött volna el cserépszavazással, és az is,

hogy Kleisthenés miért a négyszáz tagú tanáccsal számolt, ha ő volt az, aki megteremtette az ötszázak tanácsát.

Erre azt lehetne válaszolni, hogy hatalomra jutása után az első törvény, amit – talán éppen Isagoras, és

semmiképpen sem a már elűzött tyrannos ellen – bevezetett, a cserépszavazás volt, reformjait pedig, például az

ötszázas tanács felállítását, csak ezután fogalmazta meg. A négyszázas tanács megszüntetésével aztán hatályon

kívül helyezte (vagy helyezték) a buléban tartott cserépszavazást, vagyis elképzelhető, hogy e törvénnyel

êmistoklés reformja előtt soha nem is éltek (vö. 2.2.2.9.).

Forrásaink szerint a cserépszavazás hetven éve (Kr. e. 487-417) alatt összesen kilenc vagy tíz ostrakophoriát

tartottak.

3.25. táblázat -

Cserépszavazás Visszahívás éve

éve áldozata

Kr. e. 487 Hipparchos Kr. e. 481

Kr. e. 486 Megaklés Kr. e. 481



Kr. e. 485 id. Alkibiadés? vagy Kallias

Kratiu? Kr. e. 481

Kr. e. 484 Xanthippos Kr. e. 481

Kr. e. 482 Aristeidés Kr. e. 481

Kr. e. 471 Themistoklés -

Kr. e. 461 Kimón Kr. e. 454 k.

Kr. e. 443 THukydidés, Melésias fia Kr. e. 442

Kr. e. ? Damón? ?

Kr. e. 417 Hyperbolos -

Ezután tizenegy évvel, Phainippos archónsága idején, a marathóni csatában győzelmet arattak. A győzelem után

még két év telt el, mikor a nép, már elég erősnek érezve magát, első ízben alkalmazta az ostrakismosról szóló

törvényt, amit a hatalmon lévőkre való gyanakodás miatt hoztak, hiszen Peisistratos is népvezérből és

stratégosból lett tyrannosszá. Először az ő rokonát, a Kollytosból való Hippar- chost, Charmos fiát küldték

ostrakismosszal száműzetésbe, hiszen Kleisthenés főképpen őmiatta hozta a törvényt, mert ki akarta űzetni.

(AP XXII 3-4. R. Zs.)

Mindezek alapján úgy tűnik, hogy Az athéni állam értékelése a cserépszavazás bevezetésének okait illetőleg

kétségbe vonható, mivel beszámolójában több ellentmondás található. Ha Hipparchost Kr. e. 487-ben száműzték

(és ez bizonyosnak tekinthető), elég lassan éltek az éppen őellene hozott törvénnyel. Kleisthenés Kr. e. 487-ben

nem hozhatta meg az ostrakismosról szóló törvényt, ugyanis semmi jele nincs annak, hogy ebben az időben

Athénban tartózkodott, netán egyáltalán életben lett volna. Vagyis, ha Hipparchos ellen hozták a törvényt, akkor

beterjesztője bajosan lehetett Kleisthenés, ha viszont ő alkotta meg a cserépszavazás intézményét, annak semmi

köze nem volt Hipparchoshoz. A cserépszavazás első ismert áldozatai közül Xanthippost, Periklés apját és a

becsületességéről, igazságosságáról közismert Aristeidést senki sem vádolhatta meg azzal, hogy tyrannisra

akar törni. Ha tehát a törvénynek eredetileg és elvileg volt is olyan kimondott szándéka, hogy a tyrannisra törők

ellen irányul, gyakorlatilag a kezdetektől fogva más célra alkalmazták: a mindenkori politikai vezető

ellenfeleinek vértelen eltávolítására. E vezető az első öt esetben Themistoklés volt, Kimón és Thukydidés,

Melésias fia esetében pedig Periklés. Themistoklés ellen feltehetőleg egységbe tömörült Athén egész

arisztokrata politikai vezető rétege, amelynek tagjait korábban ő küldte száműzetésbe.

A hagyomány szerint Themistoklés korán lépett politikai pályára, és hamarosan erőt vett rajta a becsvágy.

Kezdettől fogva tudatosan az elsők közé törekedett, s ezzel magára vonta az állam vezetőinek gyűlöletét,

különösen pedig Lysimachos fiáét, Aristeidését, akivel soha nem járt egy úton... A közügyek terén ezután sem

szűnt meg az ellentét közöttük. Életfelfogásuk és jellemük különbözősége csak növelte a szakadást; Aristeidés

szelíd és feddhetetlen jellemű férfi volt, és mint politikus nem kereste sem a nép kegyét, sem a hírnevet, hanem a

legjobb szándéktól vezettetve az állam biztonságára és az igazságra törekedett. Szembeszállt tehát Themistok-

lésszal, és ellensúlyozta befolyását, amikor gyökeres újításokat igyekezett bevezetni, és nagy vállalkozásokra

ösztökélte a népet.

(Plutarchos: Aristeidés. 3. M. E.)

Az ostrakismosról tehát nem bizonyítható, hogy Kleisthenés vezette be, és célja a zsarnokuralomra törők

eltávolítása volt (inkább hazaárulással vádolhatták az áldozatokat), fölöttébb valószínű azonban, hogy a törvény

első alkalmazója (s talán megalkotója is) Themis- toklés lehetett, és ő a kényelmetlenné vált politikai

ellenfelektől való kíméletes megszabadulás eszközének szánta. Ha belegondolunk Ephialtés sorsába, akit

ellenfelei a nyílt utcán meggyilkoltak (Kr. e. 462), beláthatjuk, a cserépszavazás a politikai küzdelem sokkal

kulturáltabb szintjét jelentette. A száműzöttek, akik vagyonukat is megtarthatták, csak az euboiai Geraistos és az

argolisi Skyllaion-fok közé (vagyis Attikába és a Saróni-öbölbe) nem térhettek vissza tíz évig, a politikai helyzet

változásakor azonnal visszahívták őket (ez alól csak az ostrakismost követően egyértelműen hazaárulásért is



elítélt Themistoklés és a külföldön gyilkosság áldozatául esett Hyperbolos volt a kivétel), amit nem tettek volna,

ha a száműzöttek valóban az erőszakos hatalomátvételt forgatták volna a fejükben.

A ma ismert ostrakonok száma a tízezret is meghaladja (vö. 51. dok.). 1262 teljes nevet és 75 névtöredéket

tartalmazó cserepet találtak az Agorán és környékén, és 8653-at az athéni fazekasnegyed mellett kialakult

temető területén, a Kerameikos- ban. E cserepek közvetlen vizsgálata és statisztikai elemzése olyan

információkat nyújt számunkra, amelyeket az irodalmi forrásokban hiába keresnénk. Ha a cserepek alapján

össze akarjuk állítani az athéni politikai elit névsorát a cserépszavazás hetven éve alatt (Kr. e. 487-417), három

szempontot kell figyelembe vennünk. A Kr. e. 5. század második felére és végére együttesen mindössze két

cserépszavazás jutott (Thukydidésé és Hyperbolosé), s a kettő között is eltelt több évtized, így olyan politikusok,

akik a cserépszavazások közötti időpontban tevékenykedtek, egyetlen cserépen sem szerepelnek, noha egyrészt

a politikai elitbe tartoztak, másrészt népszerűtlenségük folytán akadt volna jó néhány ellenük szavazó polgár. A

legjobb példa erre Kleón. Amikor Kleón – Periklés halála után – a politikai pályára lépett, már túl voltak a

ûkydidés elleni szavazáson, és Kleón Amphipolisnál bekövetkezett halála legalább öt évvel megelőzte Hyper-

bolos elűzését. Így Athén egyik legellentmondásosabb politikusának nevét hiába is keressük a

szavazócserepeken.

Az utolsó cserépszavazás cserepeit gyakorlatilag nem ismerjük (33 biztosan datálható cserép mindössze 11

névvel), így sem az eredetileg a cserepekre írt jelöltek pontos ösz- szetételét, sem a rájuk esett szavazatok

arányait nem tudjuk megállapítani. A talán legsúlyosabb probléma az, hogy a 165 ismert és teljesen fönnmaradt

névből 82 csak egyetlenegyszer fordul elő az anyagban (közel 50%!), így a más forrásokból nem ismert

nevekről nem tudjuk eldönteni, vajon viselőik játszottak-e egyáltalán valamiféle politikai szerepet Athénban,

vagy csak egy haragosuk írta föl a nevüket bosszúból a cserépre? Az sem bizonyos azonban, hogy akinek a neve

csak egyetlen cserépen szerepel, nem játszhatott fontos szerepet Athén életében, hiszen Nikias neve is egyelőre

csak egyetlen cserépről ismert, noha az ő szerepe mind a külpolitikában (Nikias-féle béke, Kr. e. 421), mind a

belpolitikában (Alkibiadés ellenfele, Kr. e. 417), mind pedig a hadvezetésben (szicíliai expedíció, Kr. e. 415-

413) meghatározó volt (2.3.3.4.).

3.1.1.4. 2.3.1.1.4. Xerxés hadjárata

3.26. táblázat -

Perzsa uralkodók a Kr. e. 5. században

Dareios 522-486

Xerxés 486-465

Artaxerxés 465-424/423

II. Dareios 423-405/404

II. Artaxerxés 405/404-359/358

Dareios sohasem adta fel tervét, hogy megleckéztesse Athént, de ebben megakadályozta halála. Utóda, Xerxés

Kr. e. 486-ban ült a trónra, és két évig habozott, folytassa-e apja háborús politikáját. 484-ben aztán, amikor

Egyiptom lázadását sikerült elfojtania, elhatározásra jutott, és alapos előkészületeket tett, hogy az előző két

támadás kudarcát elkerülje. Hatalmas flottát építtetett a birodalom földközi- és fekete-tengeri kikötőiben.

Mérnököket küldött a Helléspontoshoz, hogy verjenek hajóhidat a két kontinens közé, amin átvonulhat

szárazföldi serege. A flotta katasztrófáját azzal akarta elkerülni, hogy csatornával vágatta át Athós félszigetét.

Diplomáciai erőfeszítései következtében Thessalia, Thébai és Argos szövetséget kötött a perzsákkal. Amikor a

perzsaellenes államok követei Kr. e. 481-ben összegyűltek Korinthosban, szövetségükhöz mindössze 31 kisebb-

nagyobb polis csatlakozott. A főparancsnokságot szárazon és vízen – Athén vonakodása ellenére – a spártaiakra

bízták. Először a thessaliai Tempé-völgyben akarták megállítani a szárazon és tengeren párhuzamosan

előrenyomuló ellenséget, de a thessaliaiak perzsabarátsága miatt inkább Boiótia északi határánál,

Thermopylainál foglaltak állást. A görög flotta ugyanebben a magasságban, az euboiai Artemisionnál várta az

ellenséget. Tudták, hogy az inváziós hadsereg mérete minden korábbinál hatalmasabb, mivel Xerxés nem

engedte kivégeztetni az elfogott görög kémeket, hanem hazaküldte őket, hadd számoljanak be a Hellast



fenyegető veszélyről. Hogy ez a veszély pontosan mekkora is volt, arról eltérően – és kevéssé hihetően –

nyilatkoznak forrásaink. A görög történetírók szerették a nagy számokat. Hérodotos például azt írta, hogy

Xerxés serege nem kevesebb, mint hárommillió perzsa harcosból állt, vagyis ennyien támadtak Kr. e. 480-ban a

Thermopylai-szorosban a Leónidas spártai király által vezetett háromszáz spártaira és szövetségeseikre, ami

tízezerszeres túlerőt jelentett volna.

Az elesetteket, továbbá azokat, akik akkor haltak meg, amikor Leónidas még nem bocsátotta el a többieket, ott

temették el, ahol hősi halált haltak. Síremlékükön a következő felirat áll:

Szép Peloponnésos földjéről négyszer ezer hős vítt hárommilliós hadsereg ellen e helyt.

(Hérodotos VII 228. M. Gy.)

Igaz, ugyanő korábban, kissé szerényebben, egymillió-hétszázezer főben adja meg a szárazföldi sereg létszámát

(VII 59-60).

Teljesen nyilvánvaló, hogy egy több mint egymilliós hadsereget lehetetlen nagyobb távolságra elvezetni, már

csak az élelmezés és vízellátás nehézségei miatt is. Ha egy katona egy nap csak 2 liter vizet iszik meg, az 1 700

000 fős hadsereg számára akkor is 3 400 000 liter, vagyis 34 000 hektoliter vizet kell biztosítani a vízben

szegény Hellasban. Ennyi vizet sehol sem találtak volna a perzsák, magukkal vinni pedig végképp nem tudták

volna, hiszen csak egynapi vízellátáshoz 68 000 hordónyi vízre lett volna szükség, amely elszállításához 34 000

öszvér vagy szamár kellett volna. Csakhogy ebben az esetben további öszvéreknek és szamaraknak az állatok

vízellátásához szükséges vizet is magukkal kellett volna vinniük. És akkor még egyáltalán nem beszéltünk az

élelmiszer-ellátás gondjáról.

A görögök nyilván azért nagyították fel ilyen hihetetlen mértékben legyőzött ellenfelük létszámát, hogy

diadaluk annál nagyobbnak tűnjék az utókor szemében. A mai becslések szerint a perzsák szárazföldi hadereje

bajosan lehetett nagyobb kétszázezer főnél, bár meg kell hagyni, ez is hatalmas létszám, és sem a háromszáz

spártainak, sem pedig néhány ezer segítőtársuknak nem lehetett különösebb esélyük velük szemben.

Leónidas halála értelmetlen áldozatot jelentett, mivel győzelmet úgysem arathatott, a perzsákat ugyanis nem

tartóztathatta fel, hiszen ha győz is, a perzsa flottát ezzel nem állíthatta volna meg, a spártaiak pedig ekkor már

Athéntól délre, az Isthmoson épített falnál akarták megállítani a hódítókat. Az athéniak hiába tiltakoztak:

városukat ki kellett üríteni, és a nőket, gyerekeket, valamint az öregeket áttelepítették Salamis szigetére,

valamint az argolisi Troizénba (vö. 52. dok.). A hagyomány szerint ugyanis ott született Athén mitikus királya,

Théseus. A görög flotta Artemisionnál sikeresen küzdött, de a thermopylai vereség következtében vissza kellett

vonulnia a Salamisi-öbölbe, mivel a partok már a perzsák kezébe kerültek. Xerxés bevonult Attikába, és onnan,

mint egy színházi páholyból nézte végig a tengeri csatát.

A spártaiak Salamis alól is vissza akarták vonni a flottát, hogy azzal erősítsék az isthmosi védvonalat.

Themistoklés azonban titokban értesítette erről Xerxést, és a perzsák lezárták a szoros két kijáratát. A görög

flotta 378 hajója csapdába került. êmistoklés tettét általában zseniális hadicselként értékelik, árulása azonban

nagyon is kétélű fegyvernek bizonyult. Emigrációja során ugyanis ő maga érvelt úgy a perzsa királynak, hogy az

információ, amit adott, igaz volt, arról pedig nem tehetett, hogy a perzsák ennek ellenére elveszítették a csatát.

A nagykirály el is fogadta az érvelést, és három várost ajándékozott az athéni menekültnek. Ennek alapján úgy

tűnik, a salamisi csatából êmistoklés mindenképpen győztesként került volna ki: görög győzelem esetén

nemzeti hős, perzsa siker esetén pedig a király jótevője lett volna. Salamisnál azonban, mint köztudomású, a

görög flotta aratott diadalt. Ebben az is jelentős szerepet játszott, hogy a perzsák hajóhadában szolgáló ión

görögök buzgalma viszonylag csekély volt legközelebbi rokonaik, az athéniak elleni harcban, igaz, Hérodotos

ennek ellentétére is hoz példákat (Kr. e. 480).

Xerxés nem akart hinni a szemének. Csak azzal vigasztalhatta magát, hogy legfontosabb célját elérte: az ión

felkelésbe beavatkozó athéniakat megbüntette, városukat pedig földig rombolta. Így aztán flottájával együtt

hazatért, de hatalmas szárazföldi seregét Hellasban hagyta Mardonios parancsnoksága alatt. Mardonios a

perzsák vazallusánál, Makedóniában telelt át, de a következő évben, Kr. e. 479-ben újra bevonult Attikába. I.

Alexandros makedón uralkodó rá akarta beszélni az athéniakat, hogy csatlakozzanak a nagykirályhoz, aki ebben

az esetben újjáépíti városukat. Themistoklésék azonban visz- szautasították az ajánlatot, és a Pausanias spártai

hadvezér vezetésével lassan felvonuló peloponnésosi seregek oldalán a boiótiai Plataiainál sorakoztak fel

Mardonios hadaival szemben (vö. 55. dok.). A harc során az athéniak a perzsákkal szövetséges görögöket verték

meg, Pausanias pedig a perzsák fölött diadalmaskodott. Nagyjából ugyanebben az időben a kis-ázsiai Mykalénál

gyülekezett az újjászerveződő perzsa flotta. Leótychidas spártai király és az athéni Xanthippos (Periklés apja)



azonban szétverte hajóhadukat, és a visszavonuló perzsák kénytelenek voltak számos ión várost is feladni (vö.

56. dok.).

A plataiai csata

Kevéssel később az athéniak szétszórták a thébaiakat, és háromszáz legelőkelőbb vezetőjüket csatában megölték.

A thébaiak veresége után hírnök érkezett, és jelentette, hogy a spártaiak körülzárták a barbár sereg táborát, és

ostrom alá vették. Az athéniak erre futni hagyták a görögöket, és a spártaiak segítségére siettek a megerősített

táborhoz. A spártaiak egyáltalán nem értettek az ostromharchoz, de amikor az athéniak megjelentek, bevették a

tábort, és nagy vérengzést vittek véghez az ellenség soraiban. Mint mondják, a háromszázezer barbárból csak

negyvenezernek sikerült elmenekülnie Artabazosszal; azok közül azonban, akik Hella- sért harcoltak, mindössze

ezerhatszázharmincan estek el.

(Plutarchos: Aristeidés. 19. M. E.)

Kr. e. 480-ban a nyugati görögség is élet-halál harcot vívott a Szicíliában előretörő kar- thágóiakkal szemben. A

sziget nyugati vidékét a punok uralták (ún. epikrateia), míg keleti felében a görög városok Syrakusai befolyása

alá kerültek. Syrakusai tyrannosa, Gelón egykor Gelában uralkodott, de miután kezébe kaparintotta a sziget

legjelentősebb városát, öccsére, Hierónra bízta Gelát (Kr. e. 485). Az elűzött himerai zsarnok, Térillos a

karthágóiak segítségével akarta visszaszerezni trónját. Hamilkar – legalábbis Hérodotos szerint – háromszázezer

fős sereggel támadt Gelón hadaira, de ő, az akragasi Thérón segítségével, hatalmas győzelmet aratott fölötte

Himeránál. A mesés hagyomány szerint Hamilkar elkeseredésében a lángokba vetette magát. A karthágói

támadás időzítése nem lehetett véletlen. A föníciai városok perzsa uralom alatt álltak, és hajóhaduk részt vett a

salamisi csatában. Karthágónak minden lehetősége megvolt arra, hogy egykori anyavárosától értesüljön a görög-

perzsa háborúról, és arról, hogy az anyaországi görögség bizonyosan nem fog tudni segítséget nyújtani a bajba

jutott szicíliaiaknak. Hamilkar számítása azonban, mint láttuk, nem vált be. Gelón győzelme viszont meggyőzte

arról a szicíliaiakat, hogy a külső fenyegetettség miatt előnyük származik belőle, ha egy erős férfi vezeti őket.

Ez tartóssá tette a syrakusai tyrannist. Ge- lónt ugyanis 478-ban öccse, Hierón – aki 474-ben Kyménél

győzelmet arat a punokkal szövetséges etruszkok felett –, majd Thrasybulos követte a trónon. A zsarnokuralom

csak Kr. e. 466-ban szűnt meg, igaz, akkor is csak mindössze hatvan évre.

■ Gyarmatvárosok Szicíliában

3.1.2. 2.3.1.2. A DÉLOSI SZÖVETSÉG

3.1.2.1. 2.3.1.2.1. A délosi szövetség megalakulása

A perzsák kivonulása után az athéniak visszatértek városuk romjai közé. Themistoklés javaslatára azonban nem

házaik felépítését tartották a legfontosabb feladatnak, hanem a városfalét, amely nemcsak egy újabb perzsa

támadás, hanem akár a spártaiak ellen is megvédheti őket. A ravasz hadvezér ugyanis számolt azzal, hogy a

Hellas fölötti vezető szerepért folytatott küzdelem hamar szembeállíthatja egymással a két szövetséges hatalmat.

A városfalat a romok köveiből hihetetlen gyorsasággal építették föl. Ráadásul Athén kikötőjét, a mintegy öt

kilométerre fekvő Peiraieust is összekötötték a várossal az úgynevezett hosszú falak segítségével. Így Athén

akkor is hozzájuthatott a tengeren keresztül szállított élelmiszerekhez, ha a szárazföld felől blokád alá vették.

Látnoki tett volt ez, hiszen a peloponnésosi háború során hosszú ideig éppen ezek a falak óvták meg a várost a

spártai inváziótól. A közös hadműveletek azonban egyelőre nem értek véget. Együtt indítottak támadást a perzsa

uralom alatt álló Kypros és a stratégiai fontosságú Byzantion, a perzsák utolsó európai hídfőállása ellen. A



spártai Pausanias önkényeskedései azonban felháborították a szövetségeseket, akik csak akkor nyugodtak meg,

amikor a vezért visszahívták hazájába. A spártai király, Leótychidas sem sok sikert ért el a Thessalia ellen

indított büntető hadjáratban (állítólag megvesztegették, azért harcolt olyan lagymatagon). A spártaiak felhagytak

a perzsák elleni küzdelemmel, és újra a pe- loponnésosi ügyeikre koncentráltak Így került a vezetés (hégemonia)

a szövetségesek (symmachos) elhatározásából és a Pausaniasszal szemben támadt gyűlölet következtében az

athéniak kezére, akik aztán meghatározták, hogy mely államok kötelesek pénzt és melyek hajót adni a barbárok

ellen, azzal a határozott céllal, hogy bosszúból a kiállott szenvedésekért végigdúlják a király területeit. Ekkor

szervezték meg a „hellének kincstárnoka” (hellénotamias) nevű új tisztséget; e tisztség viselőjének kellett

beszednie az adót (phoros) (így nevezték a pénzbeli hozzájárulást). Ennek az összegét kezdetben

négyszázhatvan talantonban határozták meg. A kincstár Déloson volt, s itt, a szentélyben tartották a gyűléseket

is. Az athéniak kezdetben úgy töltötték be vezető szerepüket, hogy tiszteletben tartották szövetségeseik

önállóságát (autonomos), és velük együtt, közösen folytatták a tanácskozásokat (synodos). A jelenlegi és a méd

háborúk között eltelt időben a következő, részben háborús jellegű, részben az államok belső életét érintő

lépéseket tették, amelyek nemcsak a barbárok és a fellázadt szövetségesek, hanem az efféle ügyekbe minden

esetben beavatkozó peloponnéso- siak ellen is irányultak.

(Thukydidés I 96-97. M. Gy.)



■ Attika és a várost a Peiraieusszal összekötő hosszú falak

Thukydidés leírása jól érzékelteti, hogyan csúszott szinte véletlenül Athén kezébe az a hatalom, amit egyébként

flottája nagysága miatt már korábban is kiérdemelt volna, és hogyan alakult át Kr. e. 478 és 430 között az

önkéntes katonai szövetség (symmachia) lassan valóságos athéni birodalommá (arché), a szövetségi

hozzájárulás (eisphora) kötelező adóvá (phoros), aminek a végén a fellázadt és levert szövetségesek

(symmachos) alattvalóvá süllyedtek (hypékoos). Athén olyan mértékben beavatkozott a szövetségesek

belügyeibe, hogy Kr. e. 450-446 vagy 425-423 körül (a felirat datálása vitatott) még önálló ezüstpénzverésüket

is megtiltotta, és a teljes délosi szövetségben kötelezővé tette az athéni ezüstpénz használatát (vö. 2.3.4.3.). A

szövetségesek körében valóságos elszakadási hullám kezdődött jogaik ilyen korlátozása következtében. A délosi

szövetség tagállamai ugyan eleinte megőrizhették autonómiájukat, de az csak annyit jelentett, hogy saját

törvényeik szerint élhettek, és megtartották területük felett a szuverenitásukat, ezek a jogai is elvesztek azonban

a fellázadt és levert tagállamoknak, amelyek területére az athéniak kléruchiákat telepítettek (vö. 2.2.2.3.). Az



első fellázadt polis Naxos volt (Kr. e. 470 k.), amelynek példáját Thasos követte (Kr. e. 465-464). A szövetség

katasztrofális egyiptomi veresége (Prosópitis, Kr. e. 454) után az athéniak a szövetségi kincstárat – a perzsa

veszélyre való hivatkozással – Délosról Athénba szállították. Bár látható, hogy az athéniak a szövetség

tagállamait egyre erőszakosabb eszközökkel tartották vissza az elszakadástól, az nem igazolható, hogy a

szövetségi rendszert már a kezdet kezdetén az athéni imperialisztikus célok szolgálatában, és nem a hellén

városok perzsáktól való felszabadításának igényével hozták létre (vö. 68. dok.).

A délosi szövetség haderejét a hajót állító államokon kívül legnagyobb mértékben Athén biztosította a

szövetségesektől behajtott adókból. A délosi szövetségben eleinte feltehetően az alábbi kisebb tagállamok

állítottak hajót: Akanthos, Andros, Chalkis, Eretria, Hestiaia, Iasos, Keós, Kythnos, Paros, Poteidaia, Seriphos,

Siphnos, Styra, Ténos. A nagyobb hajóállítók Athén, Thasos (Kr. e. 463-ig, utána adófizető), Naxos (Kr. e. 470

k.-ig, utána adófizető), Samos (Kr. e. 440-439 kivételével), Lesbos (Kr. e. 427-ig, utána adófizető) és Chios. A

peloponnésosi háború kirobbanásakor azonban Athénon kívül már csak Chios és Lesbos (valamint a

symmachiát kívülről támogató Kerkyra) küldött hajókat, a többiek adófizetővé váltak és gyalogosokat állítottak

a közös hadseregbe.

■ Az ókori Athén

A tagállamok által befizetett adó összege többször változott a szövetség fennállása alatt.

3.27. táblázat -

Év Adó

Kr. e. 478 k. 460 talanton

Kr. e. 431 k. 600 talanton

Kr. e. 425/424 1460 talanton

Kr. e. 425/424-ben az első szicíliai expedíció és a pylosi hadjárat költségeinek pótlása céljából az athéni Kleón

brutálisan megemelte az egyes szövetségesekre kirótt adó mértékét.

3.28. táblázat - ■ Néhány szövetséges Kr. e. 454-ben és 425-ben fizetett adója

Polis Kr. e. 454 Kr. e. 425

Thasos 30 talanton 60 talanton

Ainos 10 talanton 20 talanton



Samothraké 6 talanton 15 talanton

A délosi szövetség adófizető tagállamait az úgynevezett athéni adólistákról ismerjük (vö. 58. dok.). A délosi

szövetség adólistái két hatalmas stélén és néhány kisebb feliraton maradtak fönn. A stéléket ma az athéni

Epigraphiai Múzeumban őrzik. A Kr. e. 454/453-ból származó adólista nyitja a feljegyzések sorát, amelyeket

Kr. e. 406/405-ig vezettek. Kivételt csak a Kr. e. 449/448. év és a Kr. e. 414/413-411/410 közötti időszak

jelentett. Ez utóbbi években az athéniak a rögzített (bár többször megemelt) összegű adó helyett 5 százalékos

vámot (eikostén) szedtek. Kr. e. 454/453-tól 440/439-ig egy hatalmas, 3,583 méter magas, 1,105 méter széles és

0,385 méter vastag, mind a négy oldalán teleírt (és 183 töredékből összeállított) stélén rögzítették a

szövetségesek által befizetett szövetségi hozzájárulás (eisphora) hatvanad részét („egy minát minden talanton

után”), amit Athéné istennő számára ajánlottak föl. Az egyes sorokban először a város nevét (vagy lakóinak

nevét, netán a város uralkodójának nevét) tüntették föl, majd a város adójának hatvanad részét drachmákban, ha

a hatvanad drachmánál kisebb egy-ségre jött ki, a harmadik oszlopba kerültek az obolosok. Az egyes adózó

egységek meghatározott adót fizettek, a városok sorrendje az adólistákon az első években esetleges volt. A

korábban minden különösebb rendszer nélkül följegyzett vagy legfeljebb bizonyos földrajzi egymásmellettiséget

kifejező adólistákon Kr. e. 443/442-ben megjelenik az öt adókörzet (ión, thrákiai, helléspontosi, kariai,

szigetek), amelyek ettől kezdve állandó sorrendben és az egyes körzeteken belül a polisok is változatlan rendben

követik egymást. Kr. e. 425/424-ben megjelenik a feliratokon Akté (Trója környéke) és Pontos (Fekete-tenger)

adókörzete. Az adó mértéke a polisok méretétől, lakosságának számától és gazdagságától függött. Ha egy kisebb

településnek aranybányája (pl. Siphnos) vagy más nagy értékű ásványi kincse (pl. a parosi márvány) volt, adója

is ennek megfelelően alakult (vö. 2.3.4.2.). A délosi szövetségnek fennállása alatt – hosszabb-rövi- debb ideig –

összesen 349 tagállama volt (vagyis egyetlen esztendőben sem volt pontosan ennyi), ezek közül Kr. e. 441-ben

107 tagállam évi hozzájárulása kevesebb mint fél talanton (vagyis 3000 drachma) volt. A legkisebb befizetők

Kr. e. 441-ben: 100 drachma (Pteleon, Elaiusa, Pedies en Lindó). Összehasonlításul érdemes megjegyezni, hogy

100 drachma kevesebb, mint egy athéni thés egyévi napidíja, vagyis a szövetségnek olyan kis és jelentéktelen

tagállamai is voltak, amelyek számára még ennek az összegnek a befizetése is nehézséget okozhatott.



■ A délosi szövetség adókörzetei és tagállamai Kr. e. 441-ben (I – Iónia, II – Helléspontos, III – ttrákia, IV –

Karia, V – szigetek)

3.1.2.2. 2.3.1.2.2. Themistoklés és Pausanias bukása

A délosi szövetség Themistoklés kezdeményezésére jött létre, de szervezésében nagy szerepet játszott a

száműzetéséből már 481-ben visszahívott Aristeidés. A városok által fizetendő hozzájárulás összegének

megállapítása az ő feladata lett, mivel a szövetségesek benne – akinek az állandó jelzője „az igazságos” volt –

jobban megbíztak, mint a módszereiben kevéssé válogatós Themistoklésban. Aristeidés 477-ben visszavonult a

politikától, és az arisztokraták érdekeinek képviseletét átengedte Kimónnak, a kiváló hadvezérnek, Miltiadés

fiának. Ő lett a perzsák elleni felszabadító harc egyik legsikeresebb képviselője, de – Themistoklésszal

ellentétben – nem győzött emlékeztetni rá, hogy addigi győzelmeiket Spárta oldalán érték el. Egyik fiának a

Lakedaimonios nevet adta, ezzel is jelezve, hogy barátsága és bizalma a spártaiak iránt töretlen.

Themistoklés bukását a perzsa háborúk spártai hősének, Pausaniasnak pusztulása készítette elő. A spártai

hadvezér elfoglalta Byzantiont, és ott tyrannosként uralkodott. Fosztogatta a Helléspontoson elfogott

kereskedőhajókat, miközben sűrűn levelezett a perzsa nagykirállyal és Themistoklésszal is. Az utóbbi egyre

jobban háttérbe szorult hazájában Kimónnal szemben, és helyzetét az is gyengítette, hogy mindazok összefogtak

ellene, akiket korábban ő űzött el a cserépszavazás eszközével. Kr. e. 471-ben aztán az ő neve szerepelt a

legtöbb ostrakonon, így távoznia kellett Athénból. Közben Spártában is felgyorsultak az események. 472-ben

Kimón kiverte Pausaniast Byzantionból. A hadvezér hazatért Spártába, ahol napvilágra került a perzsákkal



folytatott levelezése, benne azzal a tervével, hogy a perzsák és a felszabadított helóták segítségével

egyeduralmat akart megvalósítani hazájában. Pausanias az elfogására küldött fegyveresek elől Athéné

szentélyébe menekült, ahol – mivel az istennő védelme alatt állt – nem foghatták el. A leleményes spártaiak

azonban nem hagyták, hogy kicsússzon a kezük közül. Befalazták a templom kijáratát, és megvárták, hogy

Pausanias éhen haljon. Mivel ez is súlyos vétek lett volna a menedékjog ellen, a haldoklót kivitték az épületből,

és a szentélyen kívül hagyták kiszenvedni. Pausanias iratai között azonban megtalálták Themistoklés leveleit is,

amelyeket elküldtek az athéniaknak. Ők bíróság elé akarták állítani a salamisi győztest, de Themistoklés nem

léphetett hazai földre, hiszen korábban ostrakizál- ták. Hazájában ezután perzsabarátság vádjával halálra ítélték

(nagyot változtak az idők Salamis óta!), ezért mi mást tehetett, mint hogy a perzsa királynál, Artaxerxésnél

keresett menedéket. Mint korábban láttuk, némi joggal hivatkozhatott a királynál salamisi „árulására”, így a

görög szabadság egykori hőse perzsa vazallusként élt Kis-Ázsiában késő öregkoráig (vö. 2.3.1.1.4.).

Fölvetődik a kérdés, hogyan történhetett meg ez? Egyszerűen a spártaiak és az athéniak hálátlanságáról volt szó,

vagy a politikai ellenfelek sikeres lejáratókampányáról? Themistoklésék túl nagyra nőttek egy túl kis

közösségben? Elvakította őket a siker, és világrengető győzelmeik után már nem tudtak alkalmazkodni a polisok

törvényeihez? Lehet, hogy egyszerűen más típusú személyiségekre van szükség a győzelmek kiharcolásához és

a békés újjáépítéshez. Aristeidés még idejében belátta, hogy a nagy hadvezérek békeidőben inkább veszélyt

jelentenek a közösség számára, mint védelmet. A polisok immunválasza eredményesnek bizonyult még akkor

is, ha ennek legnagyobb fiaik estek áldozatul.

3.1.2.3. 2.3.1.2.3. Kimón

Kimón Aristeidés oldalán szállt szembe Themisztoklésszal, midőn az a szükségesnél nagyobb teret adott a

demokráciának, majd később Ephialtésszal került összeütközésbe, mert az annyira kereste a nép kegyét, hogy fel

akarta oszlatni az Arei- ospagost. Bár látta, hogy Aristeidés és Ephialtés kivételével mindenki más

meggazdagodott a nép vagyonából szerzett juttatásokból, őt a közpályán nem lehetett megkörnyékezni és

ajándékokkal megvesztegetni. Ellenszolgáltatás nélkül végzett mindent, és szavaiban, tetteiben tiszta maradt

mindvégig.

(Plutarchos: Kimón. 10. M. E.)

Athén és Spárta viszonya Kimón befolyására egy időre rendeződni látszott. A kiváló hadvezér nem nyugodott,

amíg a perzsáknak kijárásuk volt a Földközi-tengerre. Valamikor Kr. e. 469 és 466 között arról értesült, hogy

Kis-Ázsia déli partjánál, Euryme- dónnál jelentős szárazföldi és tengeri erőket (mintegy kétszáz hajót) vonnak

össze a perzsák. Kimón egy napon aratott megsemmisítő diadalt mindkét sereg fölött, felszabadítva ezzel az

utolsó görög városokat is a tenger partján. A győzelem azonban egyben meg is kérdőjelezte a délosi szövetség

létjogosultságát: mi célja lehet még, ha már minden talpalatnyi földet visszahódítottak a perzsáktól? A kérdést

feszegető, netán lázadozó szövetségeseket Athén súlyosan megleckéztette. A szövetség Athén birodalmává

alakult, a szövetségesek pedig, mint láttuk, adófizető alattvalókká. Ez nem tetszett az ezüstbányái jövedelméből

dúsgazdag Thasosnak, ezért a sziget fellázadt az athéni önkényuralom ellen, mi több, Spártától kért segítséget

(Kr. e. 465). A bajt tetézte, hogy a thrákiai arany- és ezüstbányák iránt erőteljesen érdeklődő athéniak súlyos

vereséget szenvedtek Drabéskosnál a harcias thrákoktól. Spártában erősödtek azok a hangok, hogy Athén

túlságosan nagy hatalomra tett szert, az egykori szövetséges veszedelmesebbé vált, mint maguk a perzsák, ezért

komolyan fontolgatták, hogy segítséget nyújtanak Thasosnak. Ezt azonban megakadályozta egy váratlan

természeti csapás: Spártát Kr. e. 464-ben pusztító földrengés tette a földdel egyenlővé. A helóták fellázadtak,

kihasználva a spártaiak zavarodottságát (vö. 57. dok.). A helyzetet Archidamos király mentette meg.

Felsorakoztatta csapatait, amelyek látványa a helótákat eltántorította a Spárta elleni támadástól, de Messéné

elszakadását a király egyelőre nem tudta megakadályozni. A stenyklarosi ütközetben ráadásul megsemmisült

egy háromszáz fős spártai csapat. A felkelők ennek ellenére visszaszorultak a jól védhető, megerődített Ithómé-

hegységbe. A várostromhoz nem értő spártaiak a korinthosi szövetségre hivatkozva Athéntól kértek segítséget.

Az athéni népgyűlésen komoly vita bontakozott ki arról, hogy a spártaiak szorult helyzete jól vagy rosszul jön-e

Athénnak. A Thasos leverése után (Kr. e. 463) hazatérő Kimón azonban kiállt Spárta mellett, és megszavaztatta,

hogy négyezer hoplita élén küldjék bajba jutott szövetségesükhöz. A spártaiakat azonban az elhúzódó harcok

egyre növekvő aggodalommal töltötték el: mi lesz, ha az athéniak és a messénéiek összejátszanak ellenük? Ezért

azután hazaküldték Kimónékat, hogy majd csak boldogulnak nélkülük is. Ez a megaláztatás annyira felbőszítette

a Kimón politikai riválisa, Ephialtés által felingerelt népet, hogy a kiváló hadvezért cserépszavazással

eltávolították Athénból (Kr. e. 461).



■ Hellas tájai és városai

Ephialtés Kimón korábbi hosszú hadjáratait arra használta föl, hogy belpolitikai programját is keresztülvigye.

Amikor Kimón serege élén eltávozott Athénból, érthető módon leghűségesebb hívei is vele tartottak. A

győzelmek növelték népszerűségüket, így nem tartottak tőle, hogy otthon komolyabb támadás érheti őket. Az

már komoly figyelmeztető jel lehetett, hogy Ephialtés a Thasos alól hazatérő Kimónt árulással vádolta meg (ez

ügyben, természetesen, simán felmentették), de azzal nem számoltak, hogy Kimón távolléte a népgyűlés

összetételét is alapvetően befolyásolta. Kimón Messéné alá vonult négyezer hoplitájának szavazata nagyon

hiányzott akkor a népgyűlésen, amikor Ephialtés az Areiospagos jogkörét nyírbálta meg (Kr. e. 462). A reform

pontos tartalma sajnos nem ismert, de úgy tűnik, az ősi tanácsot megfosztották minden politikai befolyásától,

csak a gyilkossági ügyekben való bíráskodás joga maradt meg számára. A konzervatív körök óriási

felháborodással reagáltak az intézkedésre, de visszacsinálni már nem tudták. A helyzeten az sem változtatott

érdemben, hogy Ephialtést meggyilkolták. A reformpolitikus örökébe egy ősi nemzetségből származó (anyai

ágon Alkmeónida) fiatalember, Periklés, Xanthippos fia lépett. Az ő mintegy három évtizedes pályafutására esik

Athén sokat emlegetett aranykora, amelyet a nagyszerű szellemi teljesítmények mellett súlyos kül- és

belpolitikai válságok árnyékoltak be.

A méd [ti. perzsa] háborúk után azonban ismét erőre kapott az Areiospagos tanácsa, és kormányozta a várost –

bár semmiféle határozat révén nem kapta meg a főhatalmat –, egyszerűen azért, mert övé volt a Salamis melletti

tengeri ütközet érdeme. Mikor ugyanis a stratégosok teljesen elvesztették a fejüket, és kihirdették, hogy ki-ki

mentse magát, akkor, előteremtve a pénzt, mindenkinek nyolc drachmát adott, és hajóra szállította őket... A

perzsa háborúk után kb. tizenhét évig maradt az állam az Areopagiták vezetése alatt, bár ez fokról fokra

hanyatlott. Mikor a tömeg ereje megnőtt, és a nép élére Ephialtés állott, Sophónidés fia, akiről az volt a

vélemény, hogy megvesztegethetetlen és állami ügyekben a jogot szem előtt tartó ember, ez megtámadta a

tanácsot. Azzal kezdte, hogy az Areopagiták közül sokakat eltávolított olyan módon, hogy hivatali ténykedésük

miatt perbe fogta őket.

Azután Konón archónsága idején megfosztotta a tanácsot az összes újabb megbízatásoktól, melyek alapján az

államrend őre volt, és azokat részben az ötszázaknak, részben a népnek és a bíróságoknak adta át... Eltették

azonban az útból Ephi- altést is: a tanagrai Aristodikos nem sokkal utóbb orvul meggyilkolta.

(AP XXIII; XXV. R. Zs.)


tyrannos, stratégos, hoplita, archón, hetaireia, hippeis, Areiospagos, ostrakismos, ost- rakophoria, tyrannis,

epikrateia, hosszú falak, hégemonia, symmachos, hellénotamias, phoros, autonomos, synodos, symmachia,

eisphora, hypékoos, stélé, talanton, drachma, helóta


3.29. táblázat -

547 Kroisos támadása Perzsia ellen



546 Sardeis elesik

540 k. Alaliai csata

522-486 Dareios uralkodása

513 Dareios szkíta hadjárata

510 Hippias bukása

508 Athéni-perzsa szerződés

504 Hippias hazatérési kísérlete

500 Aristagoras naxosi hadjárata

499 Ión felkelés, Sardeis bevétele

495 Ladéi csata

494 Milétos eleste

493 Themistoklés archón

492 Első perzsa támadás, az athósi katasztrófa

490 Perzsa támadás, Marathón

487 Lovagokat is sorsolhatnak archónnak

486-465 Az első ismert cserépszavazás Xerxés uralkodása

485 Hierón uralkodik Gelában

484 A perzsák leverik az egyiptomi lázadást

481 Korinthosi szövetség

480 Thermopylai, artemisioni és salamisi csata

479 Gelón és Thérón himerai győzelme Plataiai és mykaléi

csata

478 A délosi szövetség megalapítása

474 Hierón Syrakusai tyrannosa, Hierón győzelme

Kyménél az etruszkok fölött

472 Kimón kiveri Pausaniast Byzantionból

471 Themistoklés elűzése cserépszavazással

470 k. Naxos lázadása



469/466 k. Eurymedóni győzelem

466 Véget ér a tyrannis Syrakusaiban

465-424/423 Artaxerxés uralkodása

465-464 Thasos lázadása

464 Spártai földrengés

463 Kimón segítséget nyújt Spártának

462 Ephialtés reformja, Ephialtés meggyilkolása

461 Kimónt elűzik cserépszavazással

454 Prosópitisi katasztrófa

425/424 Az első szicíliai expedíció

425/423 k. Athén megtiltja szövetségeseinek az esüstpénz verését

421 Nikias-féle béke

417 (vagy 416) Az utolsó cserépszavazás, Hyperbolos elűzése

415-413 Szicíliai expedíció

3.2. 2.3.2. Egy aranykor anatómiája

3.2.1. 2.3.2.1. AZ ELSŐ PELOPONNÉSOSI HÁBORÚ (KR. E. 460-445)

Athén, válaszul arra, hogy Kimón hadseregét, amely a helótafelkelés megzabolázásában akart segítséget

nyújtani, megalázóan hazaküldték Spártából, hivatalosan felmondta a Spártához fűződő szövetségesi viszonyt

(vö. 57. dok.). A helótafelkeléstől szorongatott Spárta erre egyelőre nem tudott kellő határozottsággal reagálni,

már csak azért sem, mert Oinoénál vereséget szenvedett az argosiaktól, akiket Athén is támogatott (Kr. e. 460

k.). Az athéniak úgy látták, eljött az ideje, hogy bosszantó kereskedelmi riválisukkal, Aigi- nával is

leszámoljanak, ezért blokád alá vonták a közeli szigetet. Kr. e. 459-ben Kypros- ra indult a délosi szövetség

kétszáz hajóból álló flottája, hogy kiverje onnan is a perzsákat. Csakhogy a perzsák ellen fellázadt egyiptomi

uralkodó, Inarós segítséget kért tőlük: szorítsák ki együttesen a perzsákat a Nílus völgyéből. A feladat nem tűnt

lehetetlennek, különösen, hogy a görög flotta megérkezése előtt Inarósék már győzelmet arattak a szárazföldön,

és a perzsákat beszorították Memphis városába. A várost és a perzsa katonákat egy 80 egységből álló perzsa

flottakontingens látta el élelemmel. Az athéni Charmantidés nemcsak a perzsa hajóhadat verte meg, hanem az

egyiptomiak segítségével Memphis nagy részét is felszabadította. A perzsák a „Fehér vár” nevű erődbe

szorultak vissza. A perzsa mozgósítás hosszú ideig elhúzódott, de Kr. e. 456 tavaszán Artaxerxés hatalmas

szárazföldi sereget és egy legalább háromszáz hajóból álló flottát küldött a lázadók ellen. Az athéni hajóhad

katasztrófájához vezetett, hogy a perzsák Kr. e. 454-ben – elterelve a Nílus egyik ágát – mozgásképtelenné

tették a görög hajókat. A görögök ugyan szabad elvonulást csikartak ki, hajóikat mégis kénytelenek voltak

felgyújtani, hogy ne jussanak ellenségeik kezére. Libyán keresztül, gyalogosan vonultak el, nagy veszteségeket

szenvedve, ráadásul még egy újabb, a felváltásukra érkezett, ötven egységből álló flottájuk is a perzsák

áldozatául esett. A perzsák a fogságukba esett Inaróst kivégeztették, csak a delta nehezen megközelíthető

részein parázslott tovább a felkelés tüze.

A spártaiak számára sem alakultak feltétlenül kedvezően a háborús konfliktusok. A lázadó helótákat csak úgy

tudták eltávolítani Messénéből, hogy szabad elvonulást engedélyeztek a bevehetetlen erőd, Ithómé védőinek.

Kr. e. 457-ben aztán offenzívára szánták el magukat. Formálisan a Dóris vidékét szorongató phókisiak



megfegyelmezése volt a céljuk, ehhez azonban kissé túlméretezettnek tűnt a 11 500 nehézfegyverzetű

gyalogosból álló haderő. Phókist hamar térdre is kényszerítették, de aztán nekiláttak Thébai – a perzsa háborúk

után megrendült – uralmát helyreállítani Boiótiában, hogy ezzel egy Spárta iránt elkötelezett, Athén-ellenes

regionális hatalmat hozzanak létre. Miután a boiót hadak is csatlakoztak hozzájuk, az Attika határánál fekvő

Tanagrához vonultak, közvetlen fenyegetést gyakorolva Athénra. Az athéniak már hetek óta készülődtek a

támadásra, hiszen a spártaiak szemük láttára vonultak át korábban Megarán át Dórisba majd Boiótiába.

Szövetségeseikkel együtt Tanagránál csaptak össze a peloponnésosiak- kal – egyik stratégosuk Periklés volt –,

és bár nagy veszteségeket okoztak nekik, végül alulmaradtak. A spártaiaknak nem maradt erejük arra, hogy

kihasználják győzelmüket, hanem fáradt csapataikat hazavezették. Athén négyhavi fegyverszünetet kötött

Spártá- val, de Boiótiával nem. A spártaiak örömmel vették, hogy így lélegzetvételhez jutottak, azzal persze

nem számolva, amit az athéniak terveztek. Alig két hónappal tanagrai vereségük után Oinophytánál

megsemmisítő vereséget mértek a boiótokra, és Thébai kivételével az egész tartományt elfoglalták. Ezzel mintha

dominóeffektus lépett volna életbe. Először a spártával ellenséges Phókis, majd az opusi Lokris is Athén

szövetségi rendszeréhez csatlakozott, amely Boiótiával együtt már gyakorlatilag egész Közép-Hel- lasra

kiterjedt. Sikereit tovább növelte Aigina bevétele Kr. e. 456-ban. A sziget megadta magát, és évi 30 talanton

adót (phorost) fizetett a délosi szövetség pénztárába. Kr. e. 455-ben Tolmidés a Korinthosi-öböl nyugati kijáratát

szállta meg, és Sikyónnál szállt partra, óriási rettegést keltve ezzel a peloponnésosi szövetségbe tartozó

Korinthosban, amelynek keleti kikötőjét már eleve elzárták Megara és Aigina felől. Spárta számára inkább csak

erkölcsi veszteséget jelentett, hogy az athéni hajóhad feldúlta a spártaiak hadikikötőjét, Gytheiont. A

győzelmeket azonban beárnyékolta az egyiptomi kudarc. Igaz, figyelemre méltó, hogy a délosi szövetség

mekkora haderőt tudott mozgatni egyszerre két hadszíntéren, és milyen sikereket ért el így, erőit megosztva is.

■ A görög világ a peloponnésosi háború korában

A következő években Athén újabb, mérsékelten sikeres akciókat indított Thessaliá- ban és – Periklés

vezetésével – a Korinthosi-öbölben. A két kimerült fél – Spártát Argos egyre agresszívabban szorongatta – Kr.

e. 452-ben öt évre szóló fegyverszünetet kötött egymással. A tárgyalásokat a Spárta iránt elkötelezett – és

korábban éppen ezért cserépszavazással elűzött – Kimón, Miltiadés fia vezette, akit Periklés javaslatára hívtak

vissza hazájába. Az események hátterében ekkor már a leggyakrabban ő állt, aki – bár archón egyszer sem volt –

a stratégosi tisztséget életében Kr. e. 465-től 429-ig összesen 22-szer töltötte be. Csakhogy bármilyen befolyásos

politikus is volt, ráadásul stratégos, pontosan tudta, hogy Kimón hadvezérként sokkal tehetségesebb nála, így

Athén csak együttműködésükkel érhet el sikereket. Kimón Kr. e. 451-ben Periklésszel együtt töltötte be a

stratégosi tisztséget, és elindult Kypros felszabadítására. Kition ostrománál azonban Miltiadés fia elesett, de

hazainduló flottája a kyprosi Salamisnál súlyos vereséget mért a perzsa-föníciai flottára. Periklés elérkezettnek

látta az időt a perzsa háborúk lezárására. Bár forrásaink ellentmondóak, úgy tűnik, a dúsgazdag athéni

politikusnak, Kalliasnak sikerült megállapodnia a perzsákkal a róla elnevezett békében (Kr. e. 449/448). Ennek

értelmében a perzsák elfogadták, hogy hadihajóik nem futnak be az Égei-tengerre, és szárazföldön nem közelítik

meg háromnapi járóföldnél jobban a görög polisokat. Ezzel Athén mentesítette a – korábbi funkcióját elvesztő –

délosi szövetséget a perzsák elleni háborútól, és a peloponnésosi szövetséggel való konfliktusra

koncentrálhatott.

A Kallias-féle béke

Valamennyi ázsiai görög város független. A perzsa satrapáknak nem szabad lemenniük a tengerhez háromnapi

járóföldnél közelebbre. Ugyancsak nem szabad hosszú hajóknak a (lykiai) Phasélis és a Kyaneai-szigetek között

hajózniuk. Ha a király és vezérei ezt teljesítik, akkor az athéniak nem vezetnek hadat azokra a területekre,

amelyek felett Artaxerxés király uralkodik.

(Diodóros XII 4. R. Zs.)



A harc Kr. e. 448-ban tört ki újra, igaz, először csak közvetett módon. Spárta újabb támadást indított Phókis

ellen, formailag azért, hogy helyreállítsa Delphoi szentélyének függetlenségét. Alig vonultak ki azonban a

spártai csapatok, a második szent háborúban az athéniak erővel visszaadták a szentély felügyeletét a

phókisiaknak. A következő év váratlan fordulatot hozott. Az athéni Tolmidés Koróneiánál súlyos vereséget

szenvedett a fellázadt boiótoktól, maga is elesett a harctéren, és fogságba esett seregét az athéniak csak annak

fejében tudták kiváltani, hogy lemondtak a Boiótia feletti uralomról, amit rövidesen ozolisi Lokris és Phókaia

elszakadása követett. Néhány hét alatt látványosan összeomlott Athén befolyása Hellas középső része felett, az

újjászerveződő boi- ót szövetség ráadásul ettől kezdve állandó fenyegetést jelentett számára. Szövetségi

rendszerének bomlása azonban ezzel sem fejeződött be. Euboia szigete Kr. e. 446-ban követte a boiótok

lázadását, és Periklés hiába termett ott seregével, kénytelen volt villámgyorsan hazatérni, mivel közben Megara

is elszakadt Athéntól, és a megaraiakat támogató spártai Pleistoanax király Attika földjére vonult. Athént csak a

várost körülvevő hosszú falak mentették meg a spártai megszállástól. Periklés megjelenése megállította a spártai

offenzívát, sőt Pleistoanax váratlanul kivonult Attikából. Híre ment, hogy Periklés megvesztegette a királyt. A

vádat ugyan hivatalosan sohasem tudták bizonyítani, a spártaiak mindenesetre hitelt adtak neki, és Pleistoanaxot

megfosztották trónjától. Periklés ezután újra Euboia ellen fordult. A lázadókat súlyosan megbüntette, és a

szigetre athéni kléruchiát telepített (2.2.2.3.).

Ezután a peloponnésosiak Pausanias fiának, Pleistoanax lakedaimóni királynak a vezetésével Eleusisig és

Thriáig benyomultak Attikába, végigpusztították a vidéket, majd nem haladtak tovább, hanem hazavonultak.

Ekkor az athéniak Periklés vezetésével ismét átkeltek Euboiába, elfoglalták az egész szigetet, és szerződésben

rendezték helyzetét, kivéve Hestiaiát, amelyet, áttelepítve lakóit, ők maguk szálltak meg. Az athéniak nem

sokkal Euboiából való visszatérésük után harminc évre szóló szerződést kötöttek a lakedaimóniakkal és ezek

szövetségeseivel, és visszaadták Nisaiát, Pégait, Troizént és Achaiát. Ezeket a peloponnésosi birtokokat ugyanis

az athéniak tartották kézben.

(Thukydidés II 114-115. M. Gy.)

Az első peloponnésosi háborút harminc évre szóló, kompromisszumos béke zárta le Kr. e. 445-ben. Athén ennek

értelmében lemondott Megara kikötői (Nisaia és Pégai), Troizén és Achaia birtokáról, és elismerte Aigina

autonómiáját. Kimondták, hogy a semleges államok szabadon csatlakozhatnak bármelyik félhez, vagy akár

semlegesek is maradhatnak, de a másik fél szövetségesét nem csábíthatják át. Abban is megállapodtak, hogy a

két szövetségi rendszer közötti vitás kérdéseket döntőbíróság elé terjesztik, területükön biztosítják a szabad

hajózás és kereskedelem jogát. A szerződés szövegét Athénon és a spártai Amyklaion kívül Olympiában is

közzéteszik egy bronztáblán.

Thurioi alapítása

A sybarisiek, akiket másodszor is elüldöztek hazájukból, követeket küldtek Hel- lasba a lakedaimóniakhoz és az

athéniakhoz, kérve, hogy segítsenek visszatelepülésükben, és alapítsanak közös apoikiát. A lakedaimóniak nem

törődtek velük, de az athéniak megígérték, hogy segítenek, fel is szereltek tíz hajót, és Lampón, valamint

Xenokritos parancsnoksága alatt odaküldték azokat. Kihirdették a peloponnésosi városokban, hogy aki

csatlakozni kíván az alapításhoz, részt vehet benne. Sokan elfogadták az ajánlatot, és jóslatot kaptak Apollóntól,

hogy ott alapítsák meg a várost, ahol lakva „mértékkel van a víz ott, s annál több a kenyér is”.

El is hajóztak Itáliába, és megérkezve Sybarisba, keresni kezdték a helyet, amit az isten kijelölt a településnek.

Sybaris közelében találtak egy Thuria nevű forrást, amelynek a bronzcsövét a helybéliek medimnosnak (vagyis

mértéknek) hívták. Úgy gondolták, ezt a helyet jelölte ki számukra az isten, fallal vették körül, és megalapították

a várost, amit a forrásról Thurioinak neveztek el.

(Diodóros XII 10. N. Gy.)

Periklés nevéhez ezzel az Athén számára kevéssé kedvező békeszerződéssel – az egyiptomi kudarc után – már

egy második vereség fűződött. Ő azonban új vállalkozásokkal akarta elterelni ellenfelei figyelmét. Dél-Itáliában

a krotóniak által lerombolt Sybaris helyén (amit Berzsenyi is megénekelt a Magyarokhoz című ódájában) Kr. e.

444-ben pánhellén gyarmatvárosként megalapította Thurioit. Ezzel jelezte, hogy érdeklődése – Ko- rinthos

számára aggasztó módon – nyugat, vagyis Dél-Itália és Szicília felé is kiterjedt. Thurioi azonban hamar alapítója

ellen fordult, a nyugati érdeklődés ennek ellenére csak Kr. e. 413-ban, a szicíliai hadjárat vereségével zárult

végleg le. Periklés másik ötlete egy pánhellén „békekongresszus” összehívása volt, amit azonban a többi állam

képviselői elvetettek. Csakhogy otthon egyre hangosabban kezdték követelni ellenfelei Perikléstől, hogy

számoljon el a szövetségesek adóival, amiket a hadsereg fejlesztése helyett látványos építkezésekre (pl. a

Parthenónra) költött. Kr. e. 443-ban Thukydidés, Melésias fia ostrakismost (cserépszavazást) kezdeményezett



ellene, de a nép Periklés- nek szavazott bizalmat, így ellenfelének kellett tíz évre elhagynia Athént. Igaz,

Periklés már egy esztendő elteltével kezdeményezte ellenfele visszahívását. A délosi szövetség eróziója Euboia

leverése után ugyan megállt, de Kr. e. 440-ben a legrosszabb helyen lángolt fel az ellenállás: a korábban

kivételezett helyzetben lévő Samoson. Samosnak nem kellett adót fizetnie, mivel hajókkal támogatta a szövetség

flottáját. Athénnak nagy szüksége volt a sziget hűségére, mert Samos közel fekszik a Dardanellákhoz, amelyen

keresztül az Athén számára létfontosságú gabonaszállító hajóút vezetett. Így Samost meg kellett őrizni, bármi

áron. A samosiak lázadását az váltotta ki, hogy Milétosszal támadt konfliktusában Athén Milétos mellé állt. A

lázadást a háttérből a perzsák – nem hivatalos formában – támogatták, ami már komolyan veszélyeztette a délosi

szövetség addigi eredményeit. Az athéniak flottája körülzárta Samost, a várost pedig – kilenchavi küzdelem után

– ostromgépekkel vették be. A büntetés példás volt. A városfalakat lerombolták, a samosi hadihajókat

elkobozták, és a szigetet adófizetésre kényszerítették. A samosiak nyakába Athén-barát kormányzatot ültettek,

amely rettegésben tartotta mindazokat, akiknek elegük volt már a délosi szövetség önkényeskedéseiből. A

Bosporos partján fellázadt Byzantiont is megtörte Periklés flottája (a tengerszoros elvesztése elvágta volna

Athént a gabona-utánpótlástól), az athéni flotta pedig demonstratívan körbe- hajózta a Fekete-tengert, hogy

megmutassa, ki az úr a tengeren. Ugyancsak a kereskedelmi út biztosítása, valamint a környező

nemesfémbányák ellenőrzése indokolta Kr. e. 437-ben a thrákiai Amphipolis alapítását. Bár hivatalosan ez is

pánhellén vállalkozásnak számított, az alapító Hagnón Periklés közeli barátja volt, és apja annak a

Théramenésnek, aki politikai pályafutását a demokrácia 411-es megbuktatásával kezdte.

■ Emlékeztető

helótafelkelés, délosi szövetség, stratégos, phoros, peloponnésosi szövetség, második szent háború, boiót

szövetség, kléruchia, apoikia, medimnos, ostrakismosű

■ Kronológia

3.30. táblázat -

460 k. Spártai vereség Oinoénál

460-445 Az első peloponnésosi háború

459 Athéni segítség a fellázadt egyiptomiaknak

457 Spártai offenzíva Phókis ellen, tanagrai és oinophytai

csata

456 Aigina bevétele

455 Tolmidés a Korinthosi-öbölben

454 Prosópitisi katasztrófa

452 Ötéves fegyverszünet Athén és Spárta között

451 Kimón elesik Kyprosnál, Athén győz a kyprosi

Salamisnál

449/448 Kallias-féle béke

445 Harmincéves béke Athén és Spárta közt

444 Thurioi alapítása

443 Thukydidés, Melésias fia az ostrakismos áldozata



440 Samosi felkelés

437 Amphipolis alapítása

413 Athén veresége Szicíliában

411 A négyszázak megdöntik az athéni demokráciát

3.2.2. 2.3.2.2. A PERIKLÉSI „ARANYKOR” POLITIKAI MODELLJE

Periklés reformja tetőzte be Athén aranykori fejlődését, és szokás szerint ezt a korszakot nevezik a demokrácia

virágkorának. Csakhogy Periklés egy pillanatra sem feledkezett meg családja szerepéről (anyai ágon az

Alkmeónidák közé tartozott), még utódot is nevelt magának a Kleinias halála után gyámsága alá került

Alkibiadés személyében, de arról sem feledkezett meg, hogy politikájához tömegbázisra van szüksége. Ennek a

rendszernek a működését jól megvilágítja egy példa. A pentékontaeteia („ötven év”, Kr. e. 478-431) első két

évtizedében Periklés és Kimón vetélkedése alapvetően meghatározta Athén belpolitikáját. Periklés Kr. e. 461-

ben ostrakismosszal száműzette ellenfelét, de Athén egyiptomi veresége után mégis ő maga tett javaslatot

visszahívására. Ezt ugyan a katonai-politikai helyzet is kellőképpen indokolta, mivel Kimón volt kora

legkiválóbb hadvezére, Plutarchos azonban szükségesnek tartja hozzáfűzni, hogy Kimónnak nővére, Elpiniké

segített elsimítani a konfliktust.

Egyesek szerint Periklés csak azután terjesztette elő a Kimón visszahívását kimondó javaslatot, miután

Elpinikének, Kimón nővérének közvetítésével titkos megegyezést kötött vele, hogy Kimón kétszáz hajóból álló

hajóhad élén Athéntól távol eső vizekre indul, és a perzsa király fennhatósága alatti területek ellen visel háborút,

míg odahaza Periklés gyakorolja a főhatalmat. Elpiniké alighanem már korábban is sikeresen járt közben

Periklésnél fivére érdekében, amikor Kimónt főbenjáró vétségben, hazaárulás miatt bíróság elé állították, és

Periklés is a nép által kijelölt vádlók között volt. Elpiniké felkereste, és kérte, legyen jóakarattal fivére iránt.

„Idős vagy már, Elpiniké, idős – mondta neki Periklés mosolyogva –, hogy ilyen ügyben közbenjárhass" Ennek

ellenére Periklés csak egyetlen beszédet mondott az ügyben a bírósági tárgyaláson, s valamennyi vádló közül ő

ártott Kimón- nak a legkevesebbet.

(Plutarchos: Periklés. 10. M. E.)

Elpiniké első közbenjárására Kr. e. 463-ban, a másodikra pedig valószínűleg 453-ban került sor, s akár volt

ilyen megállapodás, akár nem, minden a leírtak szerint történt Kimón visszahívása után. Ekkor már működött az

a rendszer, amelyet a demokrácia fénykorának, a periklési aranykornak neveznek, de, mint látjuk, bizonyos

esetekben a hivatalosan hatalmat gyakorló, választott vagy sorsolt hivatalos bizottságok és tisztviselők

megkerülésével, informális úton intéződtek el a politikai elit belső ügyei.

Periklés volt az első, aki fizetett tisztséggé tette a bíróságot, így versengve, mint népvezér, Kimón

gazdagságával. Kimón tudniillik, kinek fejedelmi vagyona volt, először is fényesen teljesítette az állami

leiturgiákat, azután démostársai közül is sokakat eltartott. A Lakiadák közül ugyanis, aki csak akart, nap mint

nap elmehetett hozzá, és megkapta, ami elég volt neki; még a birtokai is bekerítetlenek voltak, hogy aki akarja,

élvezhesse a gyümölcsöket. Ezzel a bőkezűséggel szemben Periklés vagyoni tekintetben elmaradt; s így mikor

az Oiéből való Damónidés – akit sok dologban Periklés sugalmazójának tartottak, s akit ezért később ostraki-

záltak – azt tanácsolta neki, hogy ha magánvagyona nem futja, adja a tömegnek, ami úgyis azé, bevezette a

bírák fizetését. Ebből magyarázzák egyesek azt, hogy a helyzet rosszabbodott, mert a sorsolásban mindig inkább

a közönséges népség vett részt nagy buzgalommal, nem pedig az arra való emberek.

(AP XXVII 3. R. Zs.)

Periklés tömegbázisa a következő módon formálódott ki. A kialakult rendszernek volt egy bűvös száma, a 6000.

Hatezer szavazat kellett a cserépszavazáshoz, hatezer fős volt a héliaia, az esküdtbíróság kijelölt keretszáma, és

végül hatezer athéni fért be a népgyűlés színhelyére, a Pnyxre. Létezett ezenkívül több úgynevezett hatezres

törvény, amelynek elfogadásához legalább hatezer szavazat kellett (pl. polgárjog adományozása idegeneknek,

polgárjogtól való megfosztás és pénzbírság elengedése). Bár van, aki vitatja, hogy a héliaia valóban hatezer főt

számlált volna, mivel szerinte erre a számra mindössze egyetlen adatunk van, Andokidés szónoklata, s ott a

szónok érdeke volt eltúlozni az apjára leselkedő veszélyt, amikor az Kr. e. 415-ben törvénytelenségi óvást emelt

Speusippos ellen, s a hatezres szám érzékeltette győzelmének mértékét, amikor ellenfele még kétszáz támogatót



sem tudott szerezni magának (Andokidés I 17). Bár az athéni esküdtszék egyes bizottságainak létszámával és

kiválasztási mechanizmusával kapcsolatban számos kérdés nincs még tisztázva, megjegyezném, hogy

Aristophanés is tud az esküdtszék hatezres létszámáról, neki pedig nem állt érdekében közönsége előtt nagyot

tévedni: „Most ebből vonj le az ítélő bírák napidíja fejében hatezerre valót (bírójogosult polgár nem több lakik

itten)" (Aristophanés: A darázsok. 662. A. J.) A hatezer fő képviselte az athéni szuverenitást, még akkor is, ha a

polgárok száma ötször-hatszor ennyi volt. Azért sem építették nagyobbra a Pnyxöt, a népgyűlés helyét, bár

lehetséges lett volna, hiszen a Dionysos-színházba többen fértek be, mert a népgyűlésen sosem – vagy csak

nagyon ritkán – gyűltek össze ennél többen. Periklés arra jött rá, hogy ösz- sze lehet kapcsolni ezt a három,

látszólag külön-külön kialakult és bevetté vált hatezres testületet.

Damón tanácsára bevezette a bírák fizetését. (Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy az állítólag

ostrakizált Damón feleségét Agaristénak hívták, és feltehetőleg ő is az Alkmeónida családba tartozott.) Ezzel

elérte, hogy bíráskodni azok jártak el, akiknek erre a két obolosra szükségük volt, akiknek tehát nem volt ennél

nagyobb napi jövedelmük. Csakhogy a legszegényebbek nemcsak akkor értek rá, ha bíráskodtak, hanem akkor

is, ha népgyűlés volt, vagy ha cserépszavazást rendeztek. Nagyon nem volt tehát mindegy, hogy milyen volt a

népgyűlés aznapi összetétele, hiszen több példát ismerünk rá, hogy egy-egy döntést a másnap újból összehívott

népgyűlés visszavont, és szögesen ellenkező értelmű határozatot hozott. Ha tehát a Pnyx hatezer helyét olyan

polgárok foglalták el, akik személyesen hálával tartoztak Periklésnek, mivel neki köszönhették megélhetésüket,

a szavazásnál is pontosan tudták, mire, illetve ki ellen kell szavazniuk. Míg annak idején Themistoklés a

szegényebb rétegek fanatizálásával elérte, hogy a cserépszavazás eredményeként többnyire az Alkmeónida

házassági-politikai elit tagjai menjenek száműzetésbe (s ehhez jó eszközül szolgálhatott a szegényeknek juttatott

evezősnapidíj az állami pénzből épített flottán – bár e napidíj bevezetésének időpontja vitatott), most Periklés

domesztikálta „demokráciájához” az athéni intézményrendszert.

Így azután a színházi pénzekkel, a törvényszéki napidíjakkal s más címeken kifizetett összegekkel és

közsegélyekkel a népet teljesen megnyerte magának, és felhasználta az Areiospagos tanácsa ellen, amelynek ő

maga nem volt tagja, mivel soha nem választották meg archónná, thesmothetésszé, basileusszá vagy pole-

marchosszá.

(Plutarchos: Periklés. 9. M. E.).

Bár Plutarchos abban téved, hogy Periklés az Areiospagos elleni támadás előtt, sőt azt előkészítendő vezette be

a bírói napidíjat (hiszen az Areiospagos jogkörét már Ephialtés megkurtította Kr. e. 462-ben), a napidíj fizetése

és a szegényebb rétegek politikai támogatásának megnyerése közötti összefüggésre egyértelműen ráirányítja a

figyelmet. A pe- riklési szavazógép remekül működött. Többé-kevésbé az athéniak is tisztán láthatták mindezt,

nem is mert senki Periklés ellen ostrakismost kezdeményezni, s az egyetlen (távoli) rokona, Thukydidés,

Melésias fia, aki kiállt ellene, el is vesztette a mérkőzést. A szavazógép annyira tökéletes volt, hogy előre

gyártott ostrakonokat sem igényelt, mint annak idején, Themistoklés ellen. Tökéletessége éppen abban állt, hogy

nem a cserepeket, hanem magát a demokráciát hamisította. A rendszer két támasza – éppúgy, mint Kleisthenés

idején – a démos különböző előnyökkel megnyert rétegei és a családi-politikai elit volt. A két támogató csoport

súlyának aránya azonban megváltozott. A családi-politikai elit fokozatos háttérbe szorulása együtt járt az

arisztokrácián kívül álló elemek térnyerésével (ezt a folyamatot nevezzük általában demokratizálódásnak). Erről

a rendszerről szólnak a történetíró Thukydidés gyakran félreértett szavai, miszerint Athénban Periklés idején

„névleg ugyan demokrácia volt, gyakorlatilag azonban a legelső ember uralma” (Thukydidés II 65, 9). A

demokrácia legfontosabb eredménye mindazonáltal az volt, hogy – ellentétben a valódi oligarchiákkal – olyan (a

házasságipolitikai eltitbe nem tartozó) politikusok is fontos szerepet játszhattak benne, még ha jelentős

ellenállásba is ütközve, mint Themistoklés, Ephialtés és később Kleón, sőt a rendszer öntörvényű fejlődése a

peloponnésosi háború időszakára egyszer s mindenkorra megszüntette az Alkmeónidák körül kialakult családi-

politikai elit uralmát.

Mikor aztán az egyiptomi király negyvenezer mérő gabonát küldött a városnak ajándékba, és a gabonát

kiosztották, e [polgárjogi] törvény alapján eljárást indítottak sok olyan személy ellen, akiknek törvénytelen

származásáról eddig megfeledkeztek, most azonban besúgók feljelentésének estek áldozatául. Csaknem ötezer

athénira bizonyították rá a törvénytelen származást, majd eladták őket rabszolgának; azok száma pedig, akik

athéniaknak minősültek, és megtarthatták állampolgárságukat, tizennégyezer-negyven volt.

(Plutarchos: Periklés. 37. M. E.)

Ez a demokrácia ugyanakkor meglehetősen szűkkeblű volt. A polgárok soraiba csak ritkán és nehezen vett be új

embereket (a polgárjog megadásához legalább hatezer szavazat többsége kellett a népgyűlésen), azok ellen

pedig brutális szigorral lépett fel, akik jogcím nélkül polgárnak adták ki magukat, mivel ezzel jogtalanul



részesültek a csak polgárokat illető előjogokban. Periklés Kr. e. 451-ben hozta meg polgárjogi törvényét,

amelyben meghatározták: csak az tekinthető teljes jogú polgárnak, akinek apja is, anyja is athéni

polgárcsaládból származott. Mindazokat, akik eltitkolták nem tiszta származásukat, eladták rabszolgának.

Ezeknek az „álpolgároknak” a száma Plutarchos szerint kis híján elérte az ötezret (Periklés. 37). Ez a szám

akkor látszik csak igazán hatalmasnak, ha hozzávesszük, hogy Plutarchos információja alapján csak 14 040

polgár tudta igazolni athéni származását. Amiből két dolog is következik. Egyrészt az, hogy bármilyen

kockázatos is volt, érdemesnek tűnt vállalni a veszélyt a polgárjoggal járó előnyökért. A másik pedig az, hogy

közvetlenül Kr. e. 451 előtt minden negyedik athéni polgár „álpolgár” volt, aki származása miatt nem érdemelte

meg a polités státust.


pentékontaeteia, ostrakismos, leiturgia, démos, héliaia, Pnyx, obolos, archón, thesmo- thetés, basileus,

polemarchos, polités


3.31. táblázat -

478-431 Pentékontaeteia

462 Ephialtés reformja

461 Kimón ostrakizálása

451 Periklés polgárjogi törvénye

3.2.3. 2.3.2.3. ARCHÓNOK ÉS KOSMOSOK

A görög államok legfőbb választott (illetve sorsolt) vezetőit különböző polisokban különféleképpen hívták.

Krétán kosmosnak (rendező), Neapolisban démarchosnak (népvezető), Milétosban, Korinthosban, Korinthos

gyarmatvárosaiban, sőt eleinte talán Athénban is prytanisnak, a későbbiekben pedig Athénban archónnak

(vezető). Minden államban jelentős szerepet játszottak az epónymos (évnek nevet adó) tisztviselők, Athénban az

archón epónymos (Kr. e. 684-től), Milétosban a stephanéphoros (koszorúviselő Kr. e. 525- től), Spártában az

ephoros (felügyelő Kr. e. 754-től). E dátum különösen bizonytalannak tekinthető. Lehet, hogy volt valamiféle

testület ezen a néven, amely tagjainak száma megfelelt az öt kóménak (községnek), amelyből Spárta létrejött

(ebben az esetben azonban Amyklai csatlakozása jelentené a testület kialakulásának időpontját), de a Kr. e. 7.

század előtt nem számolhatunk azzal a testülettel, amelyet a forrásainkból megismerünk. Az ephorosi testület

hatáskörét a Kr. e. 6. században bizonyosan kibővítették.

Athénban Kr. e. 684-től választottak évente archónokat, a választás feltétele a származás volt és a vagyon.

Eleinte csak három archónt választottak (az évnek nevet adó epónymost, a rituális ügyekért felelős basileust és a

hadvezér polemarchost), majd valamikor Kr. e. 630 előtt kiegészítették a testületet hat thesmothetésszel

(törvényhozók). Az archónokat Peisistratos és Hippias idején is folyamatosan megválasztották, erről tanúskodik

a feliratos archónlista töredéke (vö. 40. dok.). A kilenc archón mellé Kr. e. 487/486-ban egy tizediket sorsoltak,

egy grammateus (jegyző) személyében. Így minden kleisthenési phylének egy-egy képviselője lett az archóni

testületben. Az archónokat ekkor már a phylék által delegált jelöltek közül sorsolással választották ki. Míg So-

lón idején csak 500 mérős lehetett archón, 487/486-tól megnyílt az út a lovagok előtt, és

Kr. e. 458/457-től a zeugitések is betölthették az archóni tisztet. A volt archónokból állt az Areiospagos tanácsa,

amelynek eleinte politikai, Kr. e. 462-től azonban már csak bírói hatalma volt: a gyilkossági ügyekben ítélkezett.


kosmos, démarchos, prytanis, archón, epónymos, archón epónymos, stephanéphoros, ephoros, kómé, basileus,

polemarchos, thesmothetés, grammateus, phylé, zeugités




3.32. táblázat -

754 A spártai ephoroslista kezdete

684 Az athéni epónymoslista kezdete

525 A milétosi stephanéphorosok

487/486 Grammateus sorsolása Athénban


458/457 Zeugités is lehet archón

3.2.4. 2.3.2.4. BULÉ ÉS EKKLÉSIA

A bulé az egyes polisokat vagy polisszövetségeket vezető tanács neve volt. Polisonként és időszakonként

változott tagságának létszáma és megválasztási módja. Korinthosban például 80 tagú volt a bulé, és 8 probulos

vezette, Chiosban és Massiliában 600 tagú volt a tanács. Volt, ahol vagyoni cenzus alapján választották ki a bulé

tagjait, mint például Athénban a solóni 400-ak tanácsát az első három vagyoni osztályból. A négyszázakat csak

egy évre választották, míg az Areiospagos tagjai életük végéig betölthették hivatalukat.

A kleisthenési ötszázak tanácsának tagjait a tíz phylé valamennyi képviselőjéből sorsolták vagyoni korlátozás

nélkül egy-egy évre. A bulé elnökségét a naponta kisorsolt epistatés (elölálló) töltötte be. A bulé az agorán lévő

buleutérion épületében tanácskozott. Athénon kívül is számos polisból ismerünk buleutérionépületeket.

A népgyűlésnek minden (nem oligarchikus berendezkedésű) polis mindegyik polgára tagja volt. A népgyűlés

leggyakoribb elnevezése az ekklésia volt. A spártai népgyűlést is így hívták, az apella szót ebben az értelemben

az archaikus és klasszikus kori Spártá- ban nem használták. A népgyűlés joga Spártában az egyetértés volt, amit

közfelkiáltással fejezett ki, Athénban és más államokban azonban a népgyűlésen politikai viták folytak, és az

ekklésia valódi döntéseket, törvényeket hozott. Az ekklésia volt Athén legfőbb hatalmi szerve. Demokráciáról

csak akkor beszélhetünk, ha a szavazatokat megszámolták, és érvényesült az egy ember egy szavazat elve.



■ Az athéni agora a Kr. e. 5. század végén

21. A tizenkét isten oltára, 26. Régi buleutérion, 29. Háromszögletű szentély, 30. Théseus szentélykörzete, 31.

Enneakrunos (forrásépület), 33. Orchéstra, 34. A zsarnolölők szobra, 35.

A Panathénaia út, 36. Héphaistos-templom, 37. Zeus Eleutherios oszlopcsarnoka, 38. Új buleutérion, 39.

Tholos, 40. Stratégeion, 41. Délnyugati kútház, 42. Oszlopcsarnok étkezési termekkel, 43. Pénzverde, 44.

Bíróság, 45. Tarka csarnok, 46. Hermák oszlopcsarnoka, 47. Stoa Basileios (az archón basileus csarnoka)

A népgyűlések napirendjét előre meghatározták, a beterjesztendő törvényjavaslatokat a bulé előzetesen

megvitatta és úgy nyújtotta be a gyűlés elé (probuleuma). A vitára bocsátandó törvényszövegeket az agorán a tíz

kleisthenési hérós szobrainak a talapzatára kifüggesztették. A népgyűlés számos polisban az agorán vagy a

színházban (pl. Thasos) ülésezett, Athénban pedig a Pnyx dombon, eleinte annak lejtőjén, a későbbiekben a

kiépített emelvényen. A Pnyx férőhelyeinek száma az átépítések során többször megváltozott. Az első építési

periódusban, ami meglepő módon nagyjából az ephialtési reform idejére tehető (Kr. e. 462), mindössze 6000

ember fért be a viszonylag szűk területre. Kr. e. 403, vagyis a harminc zsarnok bukása után alaposan átépítették

a Pnyxöt. A dombot valósággal megfordították. Addig a domboldalon üldögélő szavazók a szónok háta mögött

az Agorára és az Akropolisra láttak, ami valószínűleg elvonta a figyelmüket. Az átépítés után az Agora a nézők

háta mögé került, mivel egy kőfallal határolt, színházszerű feltöltéssel úgy alakították ki a nézőteret, hogy a

szavazók ettől kezdve a domb oldalába vájt szószéket látták, és mögötte a Pnyx csúcsát. A nagy fáradsággal és

költséggel kialakított, fordított nézőtér mérete nem nőtt meg jelentősen: mindössze 6500 fő számára nyújtott

kényelmes ülést. Amikor a népgyűlésre járásért napidíjat kezdtek fizetni, egyre többen próbáltak részt venni az



ekklésián, ezért Kr. e. 340 körül jelentősen megnövelték a férőhelyek számát. Ekkor már 13 750 athéni polgár

jelenhetett meg a gyűléseken.

• A Pnyx átépítései

IdőpontTerület (m2)Férőhely

Kr. e. 462 k.24006000

Kr. e. 403 k.26006500

Kr. e. 340 k.550013750

Kevésbé ismert, hogy Gortynben, a dél-itáliai Poseidóniában és Metapontionban a népgyűlés befogadására

hatalmas, kerek, lépcsőzetes, színházszerű épületeket (ekklésiasté- rion) emeltek. A gortyni ekklésiastérion

átmérője 33,3 méter volt, a metapontioni épület férőhelyeinek száma pedig a Kr. e. 5. század első negyedében

8000 fő volt, vagyis jóval nagyobb, mint az athéni Pnyx a Kr. e. 4. század negyvenes éveiig.


bulé, polis, probulos, cenzus, epistatés, agora, buleutérion, ekklésia, apella, probuleuma, Pnyx, ekklésiastérion


3.33. táblázat -


462 k . A Pnyx kiépítése

403 A Pnyx kibővítése

340 k . A Pnyx jelentős kibővítése

3.2.5. 2.3.2.5. KATONAI TISZTSÉGEK

A legelső katonai tisztség Athénban a polemarchosé volt. E cím más polisokban is létezett, például

Korinthosban és Sikyónban (vö. 24. dok.), és mindkét államban a későbbi tyrannosok (Kypselos, illetve

Orthagoras) számára a hatalomhoz vezető utat jelentették. Ugyanígy volt ez Athénban is Peisistratos esetében.

Az athéni polemarchos a ma- rathóni csatában látott el utoljára hadvezéri feladatot, a későbbiekben a

metoikosok és proxenosok (az állam vendégbarátai) jogi képviseletével foglalkozott, és ügyeikben ítélkezett. A

hadvezéri feladatokat a tíz stratégos vette át (vö. 2.2.2.9.). A stratégosok léte már Kr. e. 607/606-ban

kimutatható. Megválasztásukról ekkoriban még nem sokat tudunk, de az bizonyos, hogy a legmagasabb vagyoni

osztályba kellett tartozniuk. Kr. e. 501/500- tól a tíz phylé kézfelemeléssel választott phylénként egy-egy

stratégost. A stratégosok az egymást követő években korlátlan ideig újraválaszthatók voltak. Kr. e. 479/478-ban

valószínűsíthető, Kr. e. 441/440-ben pedig bizonyos, hogy volt olyan phylé, amely nem egy, hanem két

stratégost adott – a hadvezéri tehetség, úgy tűnik, nem egyenletesen oszlott el a phylék között. A hadvezérek

hozzáértése a polis számára ugyanis létkérdést jelentett, így ha egy phylé nem tudott megfelelő jelöltet állítani,

inkább a phylénkénti reprezentációról mondtak le, csak ne gyengüljön a polis védelmi képessége. A stratégo- si

tisztség nagy hatalommal és megbecsüléssel járt. Nem csoda, hogy Periklés ezenkívül más (pl. archóni) címre

sohasem törekedett, hiszen stratégosként is a város első embere lehetett. Vészhelyzetben vagy különleges

megtiszteltetésként teljhatalmú stra- tégost (stratégos autokratór) választottak, mint például Kr. e. 415-ben a

szicíliai expedíció vezetésére. Az egyes phylék kontingenseinek vezetésére mind szárazon, mind tengeren

taxiarchosokat választottak. A kisebb csapattestek, lochosok vezetését a taxiar- chosok által kinevezett

lochagosok látták el. Két lovassági főparancsnokot, hipparchost választottak, és mindegyikük öt-öt phylé

lovasságát vezette, a phylarchosok pedig egy- egy phylé lovasságának élén áltak.

A spártai hadsereget a királyok vezették. A katonai tisztségek közül a peloponnésosi háborúban a nauarchosé

volt a legfontosabb, ő volt a flotta főparancsnoka.



Ha a király vezeti a menetoszlopot, és nem mutatkozik ellenség, senki sem megy őelőtte, leszámítva a

skirosiakat és az előőrsbe küldött lovasokat, ha viszont csatára készülnek, a király átveszi az első mora

parancsnokságát, és kissé jobbfelé vezeti azt, amíg két mora és két polemarchos közé nem ér. Az őket követő

csapat feje a király legidősebb sátortársa, tagjai pedig azok az egyenlők, akik a király sátrában laknak, a jósok,

az orvosok, az aulosjátékosok és a csapatok vezérei, valamint néhány önkéntes, aki éppen ott van. Így aztán nem

történhet semmi, amire nem készültek föl, mert minden eshetőségre gondoltak.



polemarchos, tyrannos, metoikos, proxenos, stratégos, stratégos autokratór, phylé, ta- xiarchos, lochos,

lochagos, hipparchos, phylarchos, nauarchos, mora


3.34. táblázat -

501/500 Phylénként egy stratégost választanak Athénban

441/440 Egy phylé két stratégost is adhat

415-413 A szicíliai expedíció, stratégos autokratór választása

3.2.6. 2.3.2.6. GAZDASÁGI TISZTSÉGEK

A gazdasági tisztségekre az ötszáz mérősök közül szavazással választották meg a jelölteket. Athéné

kincstárnokának tisztére (tamias) Solón idején a legmagasabb vagyoni osztályból phylénként kettőt, azaz

összesen nyolcat sorsoltak vagy választottak, a kleis- thenési reformtól kezdve számuk tízre nőtt, phylénként

egy-egy tamiast választottak a testületbe. Kr. e. 434-től egy másik tízfős tamiasi testület is működött a többi

isten templomi javainak kezelésére. A délosi szövetség pénzügyeinek intézésére választották a hellé-

notamiasokat, phylénként egyet. Első említésük Kr. e. 453/452-ből származik. A tisztség a délosi szövetség

széthullásával Kr. e. 404-ben megszűnt. Már Solón idején említik a pólétéseket, de a tíz, phylénként sorsolt

pólétés csak Kr. e. 402-ben jelenik meg. Ők adták haszonbérletbe az állami ingatlanokat, és ők árverezték el az

elkobzott javakat.

Athén bevételei belső és külső forrásokból táplálkoztak. A belső források közé tartozott a metoikosok által

fizetett adó, a metoikion és a vámok, valamint a köztulajdon (pl. bányák) és az elkobzott javak bérbeadása,

illetve eladása (vö. 2.3.4.7.). E jövedelmeket a pólétések hajtották be, majd befizették őket a phylénként sorsolt

tíz apodektésnek. A külső források közé tartoztak a szövetségesek által befizetett büntetések és az eisphora,

vagyis a phoros (szövetségi hozzájárulás, illetve adó). A bírságok a praktórokon keresztül, a phoros pedig

közvetlenül az apodektésekhez futott be. Az apodektések átadták az összegyűjtött jövedelmeket a

kólakretéseknek, akik ebből fizették a napidíjakat, a tisztségviselők javadalmait, valamint a népgyűlés költségeit

(pl. pséphismák, vagyis népgyűlési határozatok felíratása).

A fő tisztségek betöltését az ötszáz mérősökre, a lovagokra és a zeugitésekre bízta, ti. a kilenc archón, a

kincstárnokok, a pólétések, a tizenegyek és a kólakretések tisztét, mindegyiknek a cenzusa nagyságának

megfelelő tisztséget adva. A thések adóját fizetőknek csak a népgyűlésben és a bíróságokban juttatott részt.

(AP VII 3. R. Zs.)


tamias, hellénotamias, pólétés, metoikos, metoikion, apodektés, phoros, praktór, kólak- retés, pséphisma


3.35. táblázat -



453/452 A hellénotamiasok első említése

434 Második tamiasi testület Athénban

404 Megszűnik a hellénotamiasi testület

402 Tíz sorsolt pólétés

3.2.7. 2.3.2.7. PAPI TISZTSÉGEK

Athén legfőbb vallási vezetője az évenként sorsolt archón basileus volt. Különféle feladatokra hieropoiosokat

választottak. A Panathénaia hieropoiosa feltehetőleg az ünnepség és a hozzá kapcsolódó sportverseny

szervezéséért volt felelős. Első említése Kr. e.

566/565-ből származik (vö. 37. dok.). Az eleusisi hieropoiosok Démétér és leánya, Koré („a lány”, vagyis

Persephoné) misztériumáért és az eleusisi szentély ügyeiért voltak felelősök. Az eleusisi misztériumok két

felügyelőjét (legalábbis a Kr. e. 4. században) két hagyományos papi család, az Eumolpidák és a Kéryxök

soraiból választották meg. Papi tisztségre bárkit meg lehetett választani, aki a politikai tisztségek betöltésére

alkalmasnak bizonyult, vagyis semmiféle speciális ismeretet és képzést nem vártak el a papoktól. Az áldozatok

bemutatását a pap felügyeletével hivatalos templomszolgák (zakorosok) végezték, vagyis a szakértelmet ők

képviselték, nem az egy évre választott pap. A hivatalos kultuszon kívül természetesen számos ősi, nemzetségi

vagy lakóhelyhez köthető kultusz is létezett, amelynek vezetése egy-egy család hagyományos feladata volt. A

választott papok nem kaptak munkájukért pénzbeli javadalmazást, de részesültek az áldozati állatok húsából, az

állatok bőre pedig szintén őket illette.

Mostanság sorsolják a hat thesmothetést, és melléjük egy jegyzőt, úgyszintén az archónt, az (archón) basileust

és a polemarchost, felváltva mindegyiket más phylé- ből. Mindezeket először az ötszázak tanácsa veszi vizsgálat

alá, kivéve a jegyzőt, mivel őt, mint a többi tisztviselőket, csak a bíróság vizsgálja felül (ti. mindnyájan, akár

sorsolt, akár választott tisztviselők, csak a felülvizsgálat után láthatják el hivatalukat), a kilenc archónt viszont a

tanács is, meg még a bíróság is. Korábban akit a tanács mint alkalmatlant elutasított, nem léphetett hivatalba,

most azonban fellebbezhet a bírósághoz, és ez dönt végső fokon a vizsgálatban.

(AP LV. R. Zs.)


archón basileus, hieropoios, zakoros


566/565 A Panathénaia hieropoiosa

3.2.8. 2.3.2.8. FIZETETT TISZTSÉGEK ÉS A LEITURGIA

Az athéni demokrácia csupán az alábbi politikai és bíráskodási testületi tagságért fizetett napidíjat:

Az esküdtbíróságok tagjainak Kr. e. 457-től a 2 obolos dikastikont, Kr. e. 425-től már 3 obolost kaptak a bírák.

Kr. e. 431-től a bulé (tanács) tagjainak a buleutikont, amelynek összegét csak a Kr. e. 330 körüli időből

ismerjük, akkor 5 obolost jelentett naponta.

A tisztviselőknek napidíjat (misthos) étkezési hozzájárulásként (eis sitésin) nagyjából szintén Kr. e. 431-től.

Kr. e. 403-tól a népgyűlésen (ekklésia) részt vevőknek az ekklésiastikont. Ennek összege Kr. e. 393/392-től napi

3, Kr. e. 330 körül pedig már napi 6 obolost tett ki, sőt az úgynevezett főgyűléseken elérte a 9 obolost.

A fentieken túl ugyancsak az államkasszát terhelte a katonáknak fizetett zsold (3, majd Kr. e. 409-től 6 obolos),

a közmunkák munkadíja, valamint az árva- és rokkantellátás (napi 1, Kr. e. 330 körül napi 2 obolos).



A legnehezebb problémát a színházjegy-támogatás, vagyis a theórikon bevezetése jelenti. Az intézmény azt tette

lehetővé, hogy a legszegényebbek is részt vehessenek a színházi bemutatókon, vagyis – az esküdtbírósági

napidíjhoz hasonlóan – kompenzálják őket az aznapi kieső napszámért. Ez nem egyszerűen ingyenes

színházlátogatást, hanem napidíjat jelentett. Sajnos forrásaink nem teszik lehetővé, hogy a theórikon

bevezetésének időpontját pontosan meghatározzuk. Tévesnek tűnik az az elképzelés, hogy a theórikon már

Periklés idején létezett volna, de hogy a Kr. e. 4. század kezdetén vagy csak utolsó harmadában, Eubulos

reformja következtében vezették-e be, ma már eldönthetetlen (vö. 2.3.5.4.).

A polgárok beíratásával és az ephébosokkal kapcsolatban így áll a dolog. A közönséges igazgatással kapcsolatos

összes tisztségeket sorsolással töltik be, kivéve a hadipénzek és a theórikon kincstárnokát meg a kutak

felügyelőjét. Ezeket kézfeltartással választják meg, s a megválasztottak az egyik Panathénaiától a másikig

vannak hivatalban. Kézfeltartással választják az összes katonai tisztséget is.

(AP XLIII. R. Zs.)

Azután a pólétések, tízen; minden phyléből sorshúzás útján választanak egyet. A hadi kincstárossal és a

theórikon választott kezelőivel együtt a tanács színe előtt ők adják ki az összes bérleteket, árverezik a

bányaművelési jogokat és a vámokat, és biztosítják annak számára, akinek a tanács megszavazta a bérbe adott

bányákat, részint az üzemben lévőket, melyek három évre bérbeadók, részint az engedményeseket, melyek hét

évre bérbeadók.,,

7 7(AP XLVII. R. Zs.)

A nép véget vetett ott a testedzés és a zenével való foglalkozás divatjának, úgy vélve, hogy az nem szép dolog,

mert felismerte, hogy nem képes az ezekkel való foglalkozásra. Ha viszont chorégiáról, versenyrendezésről,

hajóállításról van szó, tudja jól, hogy a chorégiánál a gazdagoké az irányítás és a költség, a népé az

engedelmeskedés és a haszon, a versenyrendezés meg a hajóállítás esetében az irányítás és a költség a

gazdagoké, a népé pedig csak az engedelmeskedés és az élvezés. Pénzt akar tehát kapni a nép, akár énekel, akár

fut, akár táncol, akár hajóra száll, hogy neki magának legyen, a gazdagok meg csak szegényedjenek. A

bíróságokban is nem az igazsággal törődnek, hanem inkább azzal, hogy mi van hasznukra.

(Pseudo-Xenophón: Az athéni állam. I 13. R. Zs.)

A Kr. e. 5. század végén egy Xenophón neve alatt fennmaradt irat, Az athéni állam szerzője, aki nem rejtette

véka alá, hogy nem kedveli a demokráciát, megjegyezte, hogy ha egy szegény embernek valamit tennie kell az

államért (pl. hadihajón evez, vagy drámai kórusban énekel és táncol), azért napidíjat kap, míg a gazdagoknak a

hazájuk megvédéséért éppúgy fizetniük kell (pl. a fegyverzet megvásárlásával), mint a drámai játékokon való

részvételért. Mivel Athénban a polgárok nem fizettek adót, a gazdagokat arra kényszerítették, hogy egy-két

évente egy-egy nagyobb összeget „ajánljanak föl” állami célokra. Ezt hívták leiturgiának. A

legvagyonosabbaknak saját költségükön vállalniuk kellett például egy színházi kórus betanítási költségét, ami a

jelmezek elkészítésétől a kórustagok napidíjáig terjedt mind a próbák, mind pedig az előadás idején. Ezt hívták

chorégiának (karvezetés). A triérarchia még költségesebbnek számított: egy három evezősoros hajót (triérés)

kellett kötelekkel, evezőkkel, vízzel, élelmiszerrel felszerelni, valamint a szurkolást biztosítani. Aki egy évben

már teljesített egy leiturgiát, a következő évben fel volt mentve alóla. Ha valaki nem érezte magát elég

gazdagnak, társulhatott más polgárokkal egy-egy leiturgia teljesítésére (symmoria), vagy vagyoncserét

javasolhatott (antidosis). A vagyoncsere során megnevezhetett egy másik polgárt, aki szerinte alkalmasabb a

leiturgiára, s ha az mégsem vállalkozott rá, el kellett cserélni egymással a vagyonukat.

A törvények megengedték, hogy egy dráma győzelme esetén a chorégiát teljesítő polgár felírja nevét a győzelmi

emlékműre (aminek az építési költségét, természetesen, szintén ő állta). Az ilyesfajta győzelmek komolyan

növelték egy politikus népszerűségét. Periklés is egy Kr. e. 472-ben vállalt chorégiával lépett először a

nyilvánosság elé, méghozzá nem is akármilyen darabban: Aischylos Perzsák című tragédiájának kórusát

szponzorálta. Meg is nyerték a drámai versenyt, igaz, ez a győzelem inkább Aischylos tehetségének, mint

Periklés erőfeszítésének volt a gyümölcse. A leiturgia szóból, amit egyfajta állam iránti szolgálatnak tekintettek,

fejlődött ki később az egyházi értelemben vett liturgia kifejezés.


obolos, dikastikon, bulé, buleutikon, misthos, ekklésia, ekklésiastikon, theórikon, leiturgia, chorégia,

triérarchia, triérés, symmoria, antidosis




3.36. táblázat -

472 Periklés chorégiája Aischylos Perzsák című darabjának

bemutatóján

457 2 obolos dikastikon

431 Buleutikon

425 3 obolos dikastikon

403 Ekklésiastikon

3.2.9. 2.3.2.9. KLÉROTÉRION: A SORSOLÓGÉP

Az athéni demokrácia három legfontosabb ismérve a sorsolt hivatalok, a tiszségviselők elszámoltatása és a

népgyűlés törvényhozó funkciója volt. Aki át akarja látni az athéni demokrácia működését, annak elsősorban a

sorsolás technikáját és az ahhoz használt eszköz, a sorsológép (klérotérion) működését kell megértenie. Az

eszköz működését Az athéni állam írja le, de a leírást csak az tette értelmezhetővé, hogy az ásatások során

megtalálták több klérotérion töredékét. A sorsológép egy márványlapból állt, amelynek bal oldalán

függőlegesen egy alul nyitható-csukható cső húzódott. A kőlap felületén rések sorakoztak, öt (vagy több)

függőleges sorba rendezve. E résekbe be lehetett helyezni egy-egy lapocskát. A réssorok fölé egy-egy betűt (A,

B stb.) véstek. Az eszközt arra használták, hogy az egyes tisztségekre jelentkező athéniakat phylénként ki

lehessen sorsolni. Az esküdtbíróságokba is sorsolták a tagokat, és a jelentkezők nagy számát érthetővé tette az a

tény, hogy a bírák napidíjat kaptak. A szegényebb athéniak – és családjuk – számára ez a két, később három

obolos egynapi megélhetést biztosított. Igazából azért is vezették be a bírák napidíját, hogy senkit se tartson

vissza az esküdtbíráskodástól az, hogy meg kellett keresniük a napi betevő falatot. Az intézkedés ugyanakkor az

ellenkező hatást váltotta ki. Egyre inkább azok jelentkeztek bíráskodni, akiknek egyéb jövedelmük nem volt, és

a szegény, nem túl jól öltözött emberek tömege visszariasztotta a tehetősebb jelölteket. Aristophanés leírja, hogy

még alig pirkadt, amikor a szegények már gyülekeztek a bíróságok előtt, kezükben puszpángtáblácskáikkal. E

táblákra fel volt írva nevük, apjuk neve, démosuk (vagyis lakóhelyük) neve, valamint phy- léjük (törzsük)

betűjele (A, B stb., a tízet jelentő K-ig). A bíróság elé elhelyeztek tíz ládát, mindegyiken egy-egy betűvel,

ugyancsak alphától kappáig.

A polgár azzal jelezte, hogy bíráskodni szeretne, hogy azonosító táblácskáját bedobta abba a ládába, amelyen az

ő phyléjének betűjele (pl. B) szerepelt. A sorsolás során a „berakó” fogta az alpha ládát (amiben csak A jelű

táblácskák hevertek), odahúzta a sorsológéphez, és berakosgatta a táblácskákat abba a függőleges réssorba,

amely fölött az A betű szerepelt. A béta-berakó a béta ládából a béta (B) sorba, a gamma-berakó a gamma

ládából pedig a gamma sorba rakosgatta be a táblácskákat. Amikor a klérotérion megtelt, kezdetét vette a

sorsolás második szakasza (hiszen már az is sorsolásnak számított, hogy milyen sorrendben rakták be egy-egy

sorba a táblácskákat). A második szakaszban fehér és fekete kockácskákat ráztak össze egy edényben, majd

tetszőleges sorrendben bedobálták őket a csőbe, amely a klérotérion bal oldalán húzódott. Az előkészületek után

indult a voltaképpeni sorsolás. Újabb, üres ládát húztak a klérotérion elé. Ebbe kerültek a kisorsolt bírák

névtáblái. A sorsolóbiztos bejelentette, hogy kisorsolja az első vízszintes sort. Vagyis egy olyan sort, amely tíz

táblát tartalmazott, egyet-egyet minden phyléből. A sorsolóbiztos kinyitotta a cső alján lévő ajtócskát, amin

egyetlen kocka fért át. Ha a kiguruló kocka fehér volt, az első sorban szereplők ki lettek sorsolva, vagyis

táblácskáikat kiszedték, és bedobták a Bíróság feliratú ládába. Egy bíróság legalább 500 főt számlált, vagyis

hátravolt még 490 név kisorsolása. A sorsolóbiztos kijelentette: most a második vízszintes sort sorsolom. Újra

kinyitotta a cső alsó végén lévő ajtócskát, amin kigurult egy kocka. Ha a kocka színe fekete volt, a második sor

táblácskái a helyükön maradtak, mivel a fekete azt jelentette, hogy őket nem választották meg. Így folytatták a

sorsolást egészen addig, amíg a láda meg nem telt, vagyis el nem érték az 500 főt.



■Sorsológép (klérotérion) rajza

Ezek után, ha aznap több bíróságra volt szükség, kisorsolták a többi testületet is, majd azt, hogy melyik testület

melyik teremben fog ítélkezni, végül pedig azt, hogy melyik ügyet melyik teremben fogják tárgyalni. Ezzel

elejét vették, hogy a vádlott megvesztegesse a bíróságot, hiszen maguk a bírák sem tudták előre, melyik ügyben

fognak ítélkezni. Ugyanakkor annak a lehetőségét is elvette a sorsolás, hogy a szegény emberek, akik aznap nem

kerültek be egyik testületbe sem, vagyis jövedelem nélkül maradtak, a hatóságokat hibáztathassák. A döntést

ugyanis nem emberek hozták. A sorsolás istenítélet volt, nem az emberek, hanem a véletlen, vagyis Tyché

istennő akaratát fejezte ki.

Ugyanilyen módszerrel sorsolták Kr. e. 487-től a bulé (tanács) tagjait is, sőt, amint Themistoklés felirata (vö. 52.

dok.) bizonyítja, még a hajók kapitányait és legénységüket is a salamisi csata előestéjén (Kr. e. 480). A

feliratból megtudjuk, hogy összesen 200 hajóról volt szó, mindegyiken egy-egy kapitánnyal (200 sorsolás), 100-

100 fős legénységgel (20 000 sorsolás!) továbbá 10-10 tengerészgyalogossal és 4-4 íjásszal (2800 sorsolás). A

perzsa hajóhad pedig egyre közeledett Salamis felé! Mi indokolta ezt az – egy hadseregnél – meglehetősen

szokatlan eljárást? Az, hogy az eltérő felszereltségű és korú hajók elosztásánál senki se vádolhassa a

stratégosokat elfogultsággal. Mindenki arra a hajóra szállt, amelyikre az istenek jelölték ki, hogy azon harcolva

védje meg a hazáját. Bármennyire meglepőnek is tűnik a sorsolás alkalmazása egy hadseregben, ne feledjük el,

hogy a salamisi csatát nem a parancsnak engedelmeskedő perzsa, hanem a sorsolással felállított görög flotta

nyerte meg. Talán ez a felirat teszi igazán érthetővé számunkra, hogyan is működött a hétköznapokban az athéni

demokrácia.

A sorsolásnak ez az athéni eljárása Hellas más tájain is elterjedt. Eddig összesen tizenöt athéni, két parosi és

négy délosi sorsológép töredékét ismerjük. A datálható athéni példányok Kr. e. 162/161 és 156/155 között

keletkeztek, és réssoraik eltérő számából következően nem csak bíróságok sorsolására használták őket. Az egyik

parosi példány 88,2 centiméter magas, 3 réssor maradt meg, összesen 35-35 réssel, valamint jobb oldalán a

golyók betöltéséhez szükséges fémcső helyével. Két délosi töredéken 5 réssor volt, a másik három esetében nem

lehet megállapítani. A szigeten nagyjából 1200 polgárból néhány tucat fős bíróságokat sorsoltak ki. Feliratos

emlékeken Smyrnából (Kr. e. 243), sőt az Augustus-kori Kyrénéből is ismerjük a klérotérionok említését. Ez

mutatja, hogy a demokrácia alapvető sajátosságának, a sorsolásnak ez a segédeszköze más vidékeken, olykor

nem is demokratikus, hanem oligarchikus rendszerekben is, a testületek kiválasztásának hasznos eszköze

lehetett. Vagyis a klérotérion önmagában nem igazolja a demokrácia létét egy polisban, de az athéni demokrácia

létrejötte nélkül ez az eszköz bizonyosan nem született volna meg.

A bíróságok sorsolását a kilenc archón végzi phylénként, a tizedik phyléét a thes- mothetések jegyzője. A

bíróságoknak tíz bejárata van, minden phylének egy, húsz sorsológép, minden phylének kettő, száz láda, minden



phylének tíz, más ládák, ahová a kisorsolt bírák táblácskájukat dobják, és két urna. Minden bejárat mellé annyi

pálcát tesznek, ahány bíró van, az urnába a pálcák számával egyenlően makkokat dobnak be. A makkokra egy-

egy betű van felírva a tizennegyedikkel, a lambdával kezdve, annyi, ahány bíróság betöltésre kerül. [...] Minden

bírónak megvan a maga puszpángtáblácskája, melyre rá van írva a saját neve, hozzáfűzve az apai név, a

démosának a neve és a betűsor kappáig terjedő részének egyik betűje. A bírák ugyanis phylék szerint tíz részre

vannak felosztva, és mindegyik betűhöz nagyjából ugyanannyian tartoznak. Miután a thesmothetés kisorsolta a

betűket, amelyeket a bíróságokhoz ki kell tenni, a szolga fogja és felrakja minden bíróság fölé a neki kisorsolt

betűt. A tíz láda az egyes phylék bejáratai előtti térségben van elhelyezve, és egy-egy betű van rájuk írva, a

kappáig terjedőleg. Miután a bírák beledobták a táblácskáikat abba a ládába, melyre ugyanaz a betű van felírva,

mint amelyik a betűsorból az ő táblácskájukon van, a szolga összerázza, s a thes- mothetés mindegyik ládából

egy táblácskát húz. Ezt hívják berakónak, mert berakja a ládákból kikerülő táblákat a függőleges réssorba,

melyen ugyanaz a betű van, mint a ládán. Ezt pedig azért jelölik ki sorsolással, nehogy mindig ugyanaz lévén a

berakó, visszaélést kövessen el.

(AP LXIII. R. Zs.)


klérotérion, obolos, démos, phylé, bulé


3.37. táblázat -

487 A bulé tagjainak sorsolása

480 Salamisi csata

3.3. 2.3.3. A peloponnésosi háború

3.3.1. 2.3.3.1. A PELOPONNÉSOSI HÁBORÚ FOGALMA

Milyen helyzetben volt akkor az athéniak állama, amikor a híres peloponnésosi háború után a városban az a

harminc férfi a legigazságtalanabb módon parancsolt? Talán ezt az állam régi dicsősége vagy a város szép

látképe, a színház, a gymnasionok, az oszlopcsarnokok, a híres propylaia, vagy az Akropolis, vagy Pheidias

csodálatos alkotásai, vagy a pompás Peiraieus állammá tették?

- A legcsekélyebb mértékben sem – mondta Laelius –, mivel ez nem volt a nép ügye.

(Cicero: Az állam. 31. H. G.)

A peloponnésosi háború nem a Peloponnésoson zajlott le. A pylosi/sphaktériai harcokat (Kr. e. 425) leszámítva

alig folyt komolyabb hadművelet a félszigeten. A háborút kizárólag Athén és szövetségi rendszere

szempontjából nevezhetjük így, ti. a pelopon- nésosi szövetség elleni háborúnak. Az elnevezés nem fordul elő a

kortárs íróknál, ők legtöbbször egyszerűen a háborúnak vagy a peloponnésosiak elleni háborúnak nevezik. A ma

is használt kifejezés először egy Kr. e. 100 körüli athéni feliraton, illetve Cicero műveiben jelenik meg. Mivel a

háború legfontosabb forrásai athéni történetírók, Thukydidés és Xenophón művei, nem csoda, hogy az

események értékelésében az utókor többnyire az athéniak szempontjait érvényesítette.

A háború pedig az athéniak és a peloponnésosiak között tört ki, amikor megszegték az Euboia elfoglalása után

létrejött, harminc évre szóló fegyverszünetet. Először is a szerződés felbontásának okairól és az ellentétekről

óhajtok írni, hogy a jövőben senki se akadjon, aki azt kérdezi, hogy miért támadt a hellének között ily roppant

háború. A legigazibb, noha a legritkábban emlegetett oknak azt tartom, hogy az athéniak hatalmának

növekedése félelemmel töltötte el, majd háború megindítására késztette a lakedaimoniakat. Nyilvánosan

azonban a két fél részéről a következő okokat hozzák fel, amelyek arra késztették őket, hogy felbontsák a

szerződést, és megkezdjék a háborút.

(Thukydidés I 23. M. Gy.)

3.3.2. 2.3.3.2. A HÁBORÚ OKAI



Thukydidés (I 23-24; 56; 139) világosan megkülönbözteti egymástól a háború valós okait és az adott helyzetben

nyilvánosan hangoztatott indokait. A legigazibb és legalapvetőbb oknak azt tekintette, hogy az athéniak

hatalmának növekedése félelemmel töltötte el a spártaiakat. A háború három indokaként a) az

epidamnosi/kerkyrai konfliktust, b) a poteidaiai (más forrásban potidaiai) háborút és c) a megarai pséphismát

(néphatározat) sorolja föl. Negyedikként sorakozik melléjük d) Aigina szabadsága. Vegyük sorra, hogy ezek az

okok, illetve indokok elegendők voltak-e a haború kirobbanásához, és hogy milyen elméletek születtek e tétel

igazolására, illetve cáfolatára.

Először vizsgáljuk meg az úgynevezett legigazibb okot. Spártának valóban tartania kellett Athén hatalmának

növekedésétől a peloponnésosi háború előestéjén? A válasz roppant egyszerű és egyértelmű. Athén politikája

Kr. e. 446/445, a harmincéves béke megkötése után nem agresszív, és nem is terjeszkedő. Periklés politikája

inkább az eddigi birodalom megszilárdítását és a minél tartósabb békét szolgálta. Thurioi alapítása (Kr. e. 444

k.) ugyan előrevetíti Athén nyugati terjeszkedésének veszélyét, de a város hangsúlyozottan pánhellén jellege és

az a tény, hogy az athéni telepesek kisebbségben voltak a más polisokból érkezett polgárok között, inkább az

őszinte megbékélést, mintsem az újabb háborúra való felkészülést látszik szolgálni. A peloponnésosiak, sőt

Athén igazi riválisa, Korinthos is megnyugodott a status quóban, ezért ellenezte, hogy beavatkozzanak Athén és

Samos konfliktusába a samosi felkelés idején (Kr. e. 440/439). Az a tény, hogy Samost és a vele együtt fellázadt

Byzantiont a peloponnésosi szövetség tagjai sorsukra hagyták, nemcsak az ő békevágyukról tanúskodik, hanem

arról is, hogy bíztak Athén adott szavában. Periklés városa erőt gyűjtött. A lázadások leverése ugyan

demonstrálta hatalmát, de a lázadások ténye egyben arra figyelmeztette, hogy uralma szövetségesei fölött nem

korlátlan. A status quo fenntartását szolgálta Periklés nagyszabású flottademonstrációja a Fekete-tengeren. Az

erről a területről Athénba irányuló gabonaimport stratégiai kérdés volt, amelyet az olyan felkelések, mint a

byzantioni (Kr. e.

438/437), igen érzékenyen érintettek. A Kr. e. 437 táján megalapított Amphipolis athéni kereskedelmi érdekeket

szolgált Thrákiában, de alapításának módja ugyanúgy a pánhel- lén eszmét szolgálta, mint Thurioié. A sinópéi

athéni telepesek pedig a fekete-tengeri kereskedelem biztonságosabbá tételén munkálkodtak.

Összefoglalva elmondható, hogy Athén helyzete ekkoriban jóval ingatagabb, politikája pedig kevésbé

ambiciózus volt, mint a Kr. e. 450-es években. Mindez semmiféle fenyegetést nem jelentett Spártára nézve. A

legtöbb háború területi konfliktusok következtében robbant ki a görög polisok között. Mivel Athén és Spárta

nem voltak határosak, ilyen érdekellentét nem volt közöttük. Gazdasági-kereskedelmi háborúk is kitörhettek

Hellasban, de ismervén Spárta idegenellenességét és külkereskedelme messzemenő korlátozását, esetükben ez

sem játszhatott szerepet. Egy időben hangsúlyozták a két állam társadalmi különbségét mint a konfliktus

lehetséges forrását. Tény, hogy Spárta arisztokratikus berendezkedése igencsak eltért Athénétól, de az is igaz,

hogy szövetségi rendszerében éppúgy eltűrte a demokratikus berendezkedésű polisokat, mint ahogy Athén is az

arisztokratikus államokat a délosi szövetségben. Athén például az epidamnosi konfliktusban az oligarchákat

támogatta a demokratákkal szemben, mint ahogy Kr. e. 450/449- ben Milétosban is az oligarchákat juttatta

hatalomra. A délosi szövetség hat kariai tagállamát egyeduralkodók vezették. Spárta a harminc zsarnok bukása

után segített helyreállítani Athénban a demokráciát. Mindez azt mutatja, hogy a társadalmi rendszerek ilyenfajta

küzdelme az ókorban ismeretlen volt. Ha háború robbant ki két állam között, annak sokkal egyszerűbb,

konkrétabb okai voltak. Egy háború okai között rituális vétség is szerepelhetett. Athén és Megara viszonyában

ez kimutatható, mint ahogy az Athénnak címzett spártai hadüzenet is hivatkozik az Alkmeónida család

vérbűnére, nyilvánvaló azonban, hogy a peloponnésosi háború nem Kylón társainak esküszegő meggyilkolása

(Kr. e. 632) miatt tört ki, a rituális vétség felemlegetése azonban ürügyül szolgálhatott az anyai ágon

Alkmeónida Periklés elleni támadáshoz. Látható tehát, hogy Spárta kétségtelenül meglevő félelmeit nem Athén

Kr. e. 445-öt követő politikája táplálta.

További elméletek is születtek a peloponnésosi háború kirobbanásának magyarázatára:

A háború kirobbantója Athén imperialista terjeszkedése.

A háború oka Periklés megrendült belpolitikai helyzete, amelyet egy háborúval akart megszilárdítani

(Plutarchos: Periklés. 32.).

„Presztízsok”, vagyis, ha Athén enged Megara ügyében, saját szövetségi rendszerén belül gyengül meg

pozíciója.

A háború oka a spártai „héják” (pl. Stheneladas) Athén-ellenessége.



A háború oka Athén és Korinthos, illetve Athén és Megara kereskedelmi konfliktusa, amely súlyos gazdasági

érdekeket veszélyeztetett.

A háború oka Megara rituális vétsége, amelyet az Eleusis érdekeit védő Athén nem hagyhatott megtorlás nélkül.

A megarai néphatározat politikai oka, hogy Megara el akarta szakítani gyarmatvárosait a délosi szövetségtől.

A háború egyik oka a dór-ión ellentét (Thukydidés I 124).

A két szövetségi rendszer lépésről lépésre, akaratlanul sodródott bele a háborúba. A háború négy indokaként

említett események vizsgálata közelebb vihet a megoldáshoz.

a. Az epidamnosi/kerkyrai konfliktus. Epidamnos (később Dyrrachion, ma Durres Albániában) Korinthosnak és

leányvárosának, Kerkyrának (ma Korfu) közös alapítású gyarmatvárosa volt. Korinthos és az itáliai

kereskedelmi úton kulcsfontosságú helyzetben lévő Kerkyra (más forrásokban Korkyra) már Kr. e. 660-ban

tengeri csatát vívott egymással, mivel a nyugati kereskedelmet mindkét állam a saját ellenőrzése alá akarta

vonni. Nem csoda, hogy e két rivalizáló városállam a közös gyarmat, Epidamnos birtoklása miatt is egymás

ellen fordult. Korinthos az Epidamnosban hatalomra jutott demokraták, Kerkyra pedig az elűzött oligarchák

pártjára állt. A korinthosi flotta Kr. e. 435-ben vereséget szenvedett Leukimmé hegyfokánál, ezután a győztes

kerkyraiak az oligarchákat juttatták hatalomra Epidamnosban. Kerkyra szövetséget kötött Athénnal, így

akarta helyzetét Korinthosszal szemben megerősíteni. Ezzel azonban felborultak a peloponnésosi és a délosi

szövetség erőviszonyai, mivel az athéniak után a kerkyraiak- nak és aztán a korinthosiaknak volt a legerősebb

flottája. A kerkyraiak új szövetsége jelentősen megnövelte az Athént támogató hajóhad erejét. Athén nem

vette túlságosan komolyan a kerkyrai konfliktust, nevetségesen kis flottát küldött az Adriára, Kerkyra ezért

nem tudta legyőzni Kr. e. 433-ban a Sybota-szigeteknél a korinthosi flottát. A korinthosiak azonban nem az

athéni hajók számát, hanem azok puszta megjelenését tekintették sérelmesnek, és Athént a békeszerződés

felrúgásával vádolták a peloponnéso- si szövetséget vezető Spártánál.

b. A poteidaiai háború. A Palléné félszigeten fekvő várost Korinthos alapította, de a délosi szövetség tagállama

volt. Az anyaváros ősi szokások szerint minden esztendőben vezető tisztviselőket küldött Poteidaiába, akik

egyrészt a közös ünnepeken vettek részt, másrészt fenntartották a kapcsolatot a két állam között. Athén az

epidamnosi konfliktus kirobbanása után gyanakodva szemlélte Korinthos tevékenységét a Fekete-tengerre

vezető kereskedelmi útvonal mentén, és felszólította Poteidaiát, hogy rombolja le a Palléné felé néző

városfalat, adjon túszokat, ne fogadja be a Korinthosból küldött főtisztviselőket, és tartsa szemmel a

szomszédos városokat, nehogy azok elszakadjanak (Thukydidés I 56). Poteidaia azonban az ultimátumra

elszakadással válaszolt, s harcában Korinthos és a makedón Perdikkas is támogatta. A Chalkidiké többi

részére is kiterjedő lázadás leverésére Athén összesen hetven hajót küldött ki, és blokád alá vette Poteidaiát

(Kr. e. 432). A Poteidaia körüli harcokban több ezer fős athéni és korinthosi seregek csaptak össze. Korinthos

gyarmatvárosa védelmében Spártához fordult támogatásért, az athéniakat vádolva a Kr. e. 445-ös béke

megszegésével.

c. A megarai néphatározat (pséphisma). A kis megarai állam a Kr. e. 5. század során két hatalmas szomszédja,

Korinthos és Athén között őrlődött, s hol egyikhez, hol másikhoz csatlakozott. Athén Kr. e. 432-ben,

látszólag előzmények nélkül, néphatározatot hozott az éppen Korinthos oldalán álló Megara ellen. A

megaraiakat kizárták az athéniak ellenőrzése alatt álló kikötőkből (vagyis a délosi szövetség kikötőiből) és az

athéni Agoráról. A hivatalos vád az volt a megaraiak ellen, hogy művelés alá vettek az eleusisi istennőknek,

Démétérnek és Korénak ajánlott, megszentelt földeket, valamint menedéket adtak Athénból szökött

rabszolgáknak (Thukydidés I 139). A büntetés a vétséghez képest igen súlyosnak tűnik, mivel Megara

helléspontosi és fekete-tengeri gyarmatvárosai (Astakos, Chalkédón, Sélymbria, Byzantion, Daskyleion,

Hérakleia, Mesambria) kivétel nélkül a délosi szövetség kötelékébe tartoztak, így Megarának megszakadt a

kapcsolata saját gyarmatvárosaival is. Athén látszólag gazdaságilag akarta tönkretenni a kis kereskedővárost.

A helyzet azonban bonyolultabb. A megaraiak kizárása az Agorá- ról rituális vétségre utal: megsértették az

eleusisi istennőket, ezért ugyanolyan rituális büntetésben részesültek, vagyis az Agora szentélykörzetéből

való kizárásban, mint például a gyilkosok (vö. Drakón emberölési törvénye, 28. dok.). Megara kereskedelme

pedig nem szűnt meg, mivel azt többnyire amúgy is metoikosok folytatták, akikre a kitiltás nem vonatkozott,

továbbá az észak-déli szárazföldi és a nyugati tengeri kereskedelem így is bőségesen eltartotta a kis államot.

A délosi szövetség kikötőiből való kizárásnak politikai okai voltak. Athén féltékenyen őrködött a Fekete-

tenger felé vezető útvonal, s így a Helléspontos fölött, mivel az onnan érkező gabona Attika számára

létfontosságú, így tehát stratégiai importcikk volt, nem egyszerűen kereskedelmi áru. Megara azonban

aktívan részt vett Byzantion többszöri elszakadási kísérletében, és feltehetőleg többi gyarmatvárosában

(Astakos, Daskyleion) is Athén ellen lázított. Athén tehát a megaraiak kétségtelen rituális vétkét kihasználva,



valójában az isthmosi város pontosi és feketetengeri aknamunkáját torolta meg. Ezenkívül Megara

támogatást nyújtott Korinthos- nak is a sybotai csatában. Megara Spártánál keresett védelmet az athéniak

ellen.

d. Aigina szabadsága. A spártaiak még egy állam vádjaival egészíthették ki az athéniak bűnlajstromát, s ez

Aigina volt. Az aiginaiak azt emlegették föl, hogy nem kapták vissza az athéniaktól a békeszerződésben

garantált szabadságukat. Erről az ügyről azonban nem tudunk többet.

A peloponnésosi szövetség gyűlésén elhangzott vádakra Spártának feltétlenül reagálnia kellett. A spártai

népgyűlés bűnösnek mondta ki Athént a Kr. e. 445-ös béke megszegésében. Ez a szavazás a spártai népgyűlés

történetében példa nélkül állt, mivel nem közfelkiáltással, hanem személyenként szavaztak. A szövetség a

következő ultimátumot küldte Athénba:

• engeszteljék ki a peloponnésosiakat a kylóni vérbűnért (azaz űzzék el a városból az Alkmeónidák

leszármazottait, köztük Periklést),

• vonuljanak el Poteidaia alól,

• adják vissza Aigina függetlenségét,

• vonják vissza a megarai néphatározatot.

Ezt később kiegészítették azzal, hogy adják vissza a hellének szabadságát, azaz oszlassák föl a délosi

szövetséget. Az ultimátumot Periklés tanácsára természetesen visszautasították (Kr. e. 432/431).

Összefoglalva, a következő okok vezették Athént és Spártát a háborúba: Athén részéről általában a status quo

megtartásának igénye jelentkezik Aigina ügyében, valamint Poteidaia esetében és a fekete-tengeri

kereskedelemben, amely az athéni élelmiszer-ellátás miatt stratégiai kérdés. Korinthos azonban Poteidaiát,

Megara pedig a Helléspon- tost veszélyezteti az elszakadási kísérletek szításával. Kerkyra támogatása

önmagában nem sértette meg a Kr. e. 445-ös békét, nem veszélyeztette közvetlenül a korinthosi kereskedelmet,

de előnyt biztosított Athén számára a nyugati kapcsolatokban, és jelentősen megnövelte az Athén oldalán álló

flottát. A korinthosiak elleni fegyveres fellépés valóban megsérti a békét, oka azonban nem kereskedelmi,

hanem stratégiai és politikai. Ha ugyanis Korinthos legyőzné Kerkyrát, az egyesült korinthosi-kerkyrai flotta

komoly veszélyt jelentene Athénra nézve. Athén nem engedhet az ultimátumnak, mivel uralma a délosi

szövetség felett zsarnokuralom, amelynek kialakítása helytelennek látszik, de lemondani róla veszélyes

(Thukydidés II 63). Athén meghátrálása a szövetségesek tömeges lázadását vonná maga után, amely a

szövetségi rendszert széthullással fenyegetné. (A délosi szövetség fennállása alatt tudomásunk szerint összesen

91 szövetséges polis próbált meg elszakadni, vagy szenvedett belső felkeléstől.)

Spárta számára a status quo mindenfajta felborítása veszélyes, mivel a legkisebb változás is (legyen az akár csak

egy nagyobb földrengés) a helóták lázadásának és a spártai uralom összeomlásának veszélyét hordozza

magában. Ez a háború megindítása ellen hat. Korinthos és Megara azzal zsarolja Spártát, hogy más szövetséges

után néz, ha nem védi meg őket Athénnal szemben (Thukydidés I 71). Ez széthullással fenyegeti a peloponnéso-

si szövetséget, és Spárta könnyen magára maradhat. Spárta belekényszerül a háborúba, hogy fenntarthassa

stratégiai-politikai vezető szerepét, s ezáltal saját belső békéjét.

Végső soron mind a két állam saját szövetségi rendszerének fenntartása, a status quo megőrzésének reményében

kényszerült háborúra. A háború politikai és stratégiai okok (a keleti és nyugati hajózási útvonalak biztosítása)

miatt tört ki.

3.3.3. 2.3.3.3. AZ ARCHIDAMOSI (VAGY TÍZÉVES) HÁBORÚ (KR. E. 431-421)

A háború kitörésének pillanatában meglehetősen kiegyenlítetlenek voltak a két fél erőviszonyai. A

peloponnésosi szövetséghez tartozott a semleges Argos és Achaia kivételevel az egész Peloponnésos, valamint

Megara, Boiótia, Lokris, Phókis, Anaktorion. A szövetségesek gyalogsága 40 000 főt tett ki. Hajókat Korinthos,

Megara, Sikyón, Pelléné, Élis, Amprakia és Leukas állított ki, de a nem túlságosan begyakorlott és harcképes

flotta így sem állt kb. 170 hajónál többől. A peloponnésosiak nem fizettek szövetségi adót, így pénztáruk üresen

tátongott, csak Olympia és Delphoi kincseire számíhattak.

Az athéni haderő 13 000 hoplitát (vagyis nehézfegyverzetű gyalogost), 16 000 városvédő katonát, 1200 lovast és

1600 íjászt számlált. A délosi szövetség tagállamai közül Athén, Chios, Lesbos és az Athénnal védelmi

szövetségben álló Kerkyra állított ki hajókat. A flotta 300 három evezősoros hajóból állt. A szövetség tartaléka



6000 talantont tett ki vert pénzben, 500 talantont pedig egyéb kincsekben. A hajót nem állító szövetségesek

hozzájárulást (tulajdonképpen adót) fizettek. A délosi szövetség háromszáznál több tagállamból állt, ezek a

szigetekről (Mélos és Théra kivételével), valamint a thrák, helléspontosi, ión és kariai partvidékről kerültek ki.

A szövetségesek évi adója lakosságuk számától és gazdasági helyzetüktől függően 10 drachmától 15 talantonig

(= 90 000 drachma, ezt Abdéra fizette) terjedt, és ösz- szesen eredetileg 460 talantont (Thukydidés I 96), a

háború kezdetén 600 talantont (Thukydidés II 13), Kr. e. 425/424-ben viszont már kb. 1460 talantont tett ki.

A spártai haderő súlypontja a szárazföldre, az athéni viszont a tengerre helyeződött, s ez a tény meghatározta a

két fél által követett stratégiát (amelyet egy történész éppen ezért az „elefánt és bálna küzdelmének” nevez). A

spártaiak a háború első évtizedében szárazföldi seregükkel pusztították Attikát, és közben, nem nagy sikerrel,

flottát próbáltak építeni. Athén a Periklés által kidolgozott szigetstratégiát követte (Thukydidés I 1-3). Athén az

ellenséges államok gyűrűjében feküdt, ezért Attika lakói beköltöztek a városfalak mögé, szabad prédául hagyva

földjeiket, mert, mintha szigetlakók lennének, hajóhadukkal úgyis minden szükségletüket biztosítani tudták,

tartalékuk évekre elegendő volt. Közben hajóikkal a Peloponnésost támadták, és a tenger korlátlan urai voltak.

Látható, hogy Archidamos spártai király stratégiája éppúgy nem vezethetett győzelemre, mint Periklésé – a két

fél egymás kifárasztására és minél kedvezőbb béke megkötésére törekedett. Archidamos, akiről a háború első

szakaszát elnevezték, régi katona volt. Ő verte le a Kr. e. 464-es helótafelkelést, és a tízéves háborúban

(Thukydidés így nevezi az archidamosi háborút) háromszor vezette hadait Attikába (Kr. e. 431, 430, 428).

Periklés a háború kezdetén már elmúlt 63 éves. Így nem csoda, hogy az archidamosi háború akkor lobbant föl

különös hevességgel, amikor annak második felében ifjabb és dicsvá- gyóbb politikusok és hadvezérek, Kleón

és Brasidas kezébe került a vezetés.

Az első támadást Kr. e. 431 tavaszán a thébaiak indították az Athén oldalán álló boiót város, Plataiai ellen. A

város elfoglalásával biztosítani tudták volna a zavartalan kapcsolatot Közép-Görögország és a Peloponnésos

között, és Attika határán fontos stratégiai pontot szereztek volna meg. A plataiaiak visszaverték a támadást, s a

foglyul ejtett 180 thébait kivégezték. Az év nyarán Archidamos spártai király végigpusztította Attika északi

területeit, de a hosszú falak mögé beköltöztetett lakosságban és az Euboia szigetére áttelepített állatállományban

nem tudott kárt tenni. Athén száz hajójával a Peloponné- sost támadta. Egy Methóné nevű városkában váratlan

ellenállásba ütközött. A később híressé vált hadvezér, Brasidas védte meg ellenük a vidéket. Az aiginai válságot

Periklés radikálisan oldotta meg. A szigetet elfoglalta, lakói a kelet-peloponnésosi Thyreában telepedtek le,

földjét pedig kisorsolta a zúgolódó athéni szegények között. Erre szükség is volt, mert „szigetstratégiája”

következtében az attikai parasztoknak a falak mögül kellett végignézniük, hogyan teszi tönkre Archidamos a

virágzó szőlő- és olajfaültetvényeiket. Periklés, követve a spártaiak példáját, pusztító támadást vezetett a

megaraiak földjei ellen. A poteidaiai harcokhoz segítséget kapott új szövetségeseitől, a thrák királytól,

Sitalkéstól és Perdikkas makedón uralkodótól. A háború első évében elesettek fölött mondott beszédében

Periklés megrendítően tett hitet a veszélyben forgó demokrácia mellett (Thukydidés II 35-36), s mindezt olyan

hatásosan írta le Thukydidés, hogy e szubjektív összefoglalás mindmáig erősebben hat a Kr. e. 5. századi Athén

demokráciájának értékelésére, mint az ellene szóló források tömege.

Kr. e. 430-ban Archidamos Attika déli területeit pusztította végig. A spártaiak zilált anyagi helyzetük miatt a

perzsákhoz fordulnak támogatásért, egyelőre hiába. Periklés sikertelen hadjáratot vezet a Peloponnésosra.

Seregében ugyanaz a keletről behurcolt, általában pontatlanul pestisnek nevezett, ismeretlen eredetű járvány

kezd áldozatokat szedni, amely a városfalak mögött összezsúfolódott attikaiakat is megtizedelte. A betegség

négy év alatt a lakosság egyharmadát elragadta. A népharag Periklés ellen fordult, az idős politikust leváltották,

és egyes hagyományok szerint a későbbi vezető demagóg, Kleón javaslatára súlyos pénzbírsággal sújtották

(Plutarchos: Periklés. 33-35).

Kr. e. 429-ben Spárta nem Attika, hanem Plataiai ellen vonul. A rendkívül költséges thrákiai hadjárat az év

tavaszán sikert hoz az athéniaknak, Poteidaia megadja magát. Amikor azonban hódításukat ki akarták terjeszteni

a közeli Spartólosra is, súlyos vereséget szenvedtek. Periklést közben rehabilitálták, de az idős politikus ősszel

áldozatul esett a járványnak. Ez idő alatt Phormión komoly sikereket ért el a Korinthosi-öbölben. Athén mind a

három hadszíntéren győzelmeket könyvelhetett el: Thrákiában Poteidai- ánál, a nyugati vizeken a Korinthosi-

öbölben és Kerkyránál, valamint a Peloponnésoson is. Mégis három súlyos gondja támadt: meghalt Periklés,

pusztított a ragály, és a pénz is gyorsabban fogyott, mint tervezték. Három belpolitikai irányzat lépett színre

Athénban. A parasztok és földbirtokosok, földjeik pusztulása láttán, azonnali békekötést sürgettek. Periklés,

majd politikájának folytatója, a bányáiból megtollasodott, újgazdag Nikias kerülni akarta a kockázatos

összecsapást, ki akarta meríteni Spártát, és a háború előtti status quót akarta visszaállítani. Kleón és

Démosthenés (a hadvezér, nem azonos a Kr. e. 4. századi szónokkal) minél gyorsabb győzelemre törekedett,

akár kockázat árán is. Ők tehát a háború radikalizálása mellett tettek hitet. Periklés halála után a szintén

újgazdag műhelytulajdonos, Kleón ragadta kezébe a hatalmat. Kleónról mind Thukydidés, mind Aristophanés

leplezetlen gyűlölettel ír, mivel módszerei harsányak és közönségesek voltak (a cserzővargák kötényében ágált a



szónoki emelvényen, noha ő műhelyének legfeljebb a pénzügyeivel foglalkozott, de így akart népszerűvé válni a

nép szemében, nem is sikertelenül), és ő volt az athéni demokrácia első olyan vezetője, aki nem állt

rokonságban a legelőkelőbb arisztokrata nemzetségekkel. Mindazonáltal offenzív politikája valóban lehetőséget

adott arra, hogy a háborút ne elhúzzák, hanem megnyerjék – bármilyen áron is.

Kr. e. 428 újabb peloponnésosi támadást hozott Attikára. A Lesbos szigetén fekvő szövetséges, Mytiléné

elszakadt Athéntól, s az egész sziget vele együtt lázadt fel, Mé- thymna kivételével. A szakadár oligarchák némi

spártai támogatást is kaptak.

Kr. e. 427-ben a spártaiak megint Attika ellen vonultak. Kleón 250 hajóból álló flottát szerelt föl a lesbosi

felkelés leverésére. A korábbi poteidaiai hadjárat és a mostani hajóépítés tökéletesen kimerítette a délosi

szövetség kincstárát. Kleón egyszeri, rendkívüli hadiadót (eisphora) vetett ki az athéniakra (akik korábban nem

fizettek adót, az eisphora intézménye inkább csak elméletben létezett), ezzel 200 talantont sikerült szereznie, és

a szövetségesek adóját is megemelte, ha csak kisebb mértékben is. Az erőfeszítések hatására Pachés athéni

hadvezér le tudta verni a lázadást. Kleón a népgyűlésen javasolta, hogy végezzék ki az összes mytilénéi polgárt,

mintegy 6000 embert, még az Athénnal együttműködő demokratákat is. Ezzel akart példát szolgáltatni az Athén

zsarnoksága ellen egyre türelmetlenebbül föllépő „szövetségeseknek”. A népgyűlés megszavazta Kleón

értelmetlenül brutális indítványát, de másnap újabb népgyűlési határozatot hoztak, amelyben csak a mintegy

1000 főkolompost ítélték halálra (ûkydidés III 3-9). Ezt az esetet úgy szokták emlegetni, mint a demagógok

vezette demokrácia működési zavarát. Kr. e. 433-ból is van azonban példánk arra, hogy a népgyűlés két egymást

követő napon két szögesen ellentétes határozatot hozott. Korinthos és Kerkyra viszályában egyik nap úgy

döntöttek, hogy Korinthosnak van igaza, másnap viszont úgy, hogy Ker- kyrának (ûkydidés I 44). A népgyűlés

részben aktuális összetételétől, részben köny- nyen befolyásolhatóságából kifolyólag politikailag mindig is igen

labilis volt, és ez a demokrácia egyik fontos jellemzője Athénban.

A mytilénéi földek adóbérletét kiosztották az athéniak között, így szerelve le az eisphora kivetését követő

zúgolódást. A rémült szövetségesek az adóemelés ellenére kénytelenek voltak tűrni Kleón zsarnokságát. Az év

őszén Plataiai elesett, a győztes spártaiak kivégezték a város védőit. A vérengzések egyre jobban elborították

Hellast, amely még a járvány okozta sokkot sem heverte ki. Kerkyrán államcsínykísérletet hajtottak végre a

korinthosiaktól támogatott oligarchák, de athéni segítséggel legyőzték őket, s ezzel háromesztendős, gyilkos

harc vette kezdetét a szigeten (Thukydidés III 70-84). Kr. e. 427-ben jelent meg a híres szofista, Gorgias

Athénban, hogy városa, Leontinoi syrakusaiak ellen vívott harcához kérjen segítséget. Athén már régóta szemet

vetett Szicíliára, de eddig hiányzott a kedvező alkalom arra, hogy befolyását Kerkyrától nyugatra is kiterjessze,

noha már Kr. e. 433 előtt szerződést kötött Segestával, Rhégionnal és Leontinoijal. Most Lachés vezetésével

hajóhadat küldött Itáliába, elfoglalta Rhégiont, szövetséget kötött Kamarinával és Halikyaijal, s a harcok Kr. e.

424-ig, a gelai kongresz- szusig tartottak. A szicíliaiak Gelában megkötötték az általános békét, s az ott

tartózkodó athéniakat fölkérték, hogy ne avatkozzanak bele többé a szicíliaiak ügyeibe. Bár a hazatérő

hadvezéreket, Pythodórost és Sophoklést az athéniak száműzték, mert aláírták a gelai szerződést, dicstelenül ért

véget első szicíliai hadjáratuk.

Kr. e. 426-ban Spártában földrengés pusztított, ezért nem indítottak támadást Attika ellen. Nikias elfoglalta a

Megara kikötője előtt fekvő Minóa szigetet, végigpusztította Mélos szigetét és a boiót tengerpartot. A spártaiak

Thermopylai közelében várost, vagyis inkább katonai telepet alapítottak Hérakleia Trachis néven, de a területet

csak

Kr. e. 419-ig tudták kezükben tartani. Démosthenés a nyugati vizeken, Naupaktosnál és Amprakiában aratott

győzelmet.

Kr. e. 425-ben fordulat áll be a háború menetében. A szokásos, Attika elleni spártai támadás után Démosthenés

elfoglalta és megerősítette a Peloponnésos nyugati partján fekvő Pylost, sőt körülzárta Sphaktéria szigetén az

ellene küldött lakedaimóni csapatot. A spártaiak békejavaslatot terjesztettek be, de Kleón ezt elutasította – a

győzelem karnyújtásnyira volt az athéniaktól. Kleón személyesen vezette Sphaktéria ostromát, és Démosthenés

segítségével el is fogta annak 120 spártai és 172 peloponnésosi védőjét. Spártai katonákat még sosem ért ilyen

megaláztatás. A peloponnésosiak újabb kísérletet tettek a perzsa támogatás elnyerésére, de megint csak

eredménytelenül. Athén anyagi helyzete azonban végképp megrendült a szicíliai és pylosi kalandtól. Kleón

kíméletlenül fölemelte a szövetségesek adóját. Volt olyan polis, amely az eddigi összeg háromszorosát kellett

hogy fizesse:

3.38. táblázat -



Polis

Adó

Kr. e. 454-ben Kr. e. 425-ben

Samothraké 6 talanton 20 talanton

Abdéra + Dikaia 15 talanton + 3000 drachma 75 talanton = 450 000 drachma

Délosi szövetség 460 talanton 1460 talanton (kb.)

A megnövelt bevételből arra is futja, hogy a bírói napidíjat 2 obolosról 3-ra emelje, ezzel szerezve magának még

nagyobb népszerűséget odahaza. A szövetségesek gyűlöletét nemcsak az adóemeléssel, hanem a délosi

szövetség pénz- és mértékrendszerének erőszakos egységesítésével is kivívta maga iránt: ez gyakorlatilag azt

eredményezte, hogy megszüntette az egyes polisok ezüstpénzverési jogát, s mindenütt az athéni pénzt vezette be

(ezt a törvényt újabban – epigraphicai érvek alapján – néhányan a Kr. e. 440-es évek elejére keltezik, vö. 68.

dok.).

Kr. e. 424 elején folytatódik az athéniak sikersorozata: Nikias meghódítja a Pelo- ponnésostól délre fekvő

Kythéra szigetét, Démosthenés pedig megszállja Megara kikötőjét, Nisaiát. Athén mindezek ellenére hamarosan

defenzívába kerül. A gelai kongresszus eltanácsolja az athéniakat Szicíliából. Démosthenést visszaveri Megara

alól a tehetséges spártai hadvezér, Brasidas, aki korábban Methónénál (Kr. e. 431) és Pylosnál (Kr. e. 425) is

kitüntette magát. Most, kijátszva a Megarist megszállva tartó athéniak éberségét, szárazföldi úton felvonul

Thrákiába, és elfoglalja az athéni Hagnón által Kr. e. 437-ben alapított Amphipolist (amely soha többé nem

kerül vissza Athén kezébe). Hip- pokratés athéni vezér boiótiai támadása összeomlik, s az athéniak Délionnál

súlyos vereséget szenvednek. Kleón háborús politikája kezd kifulladni. A peloponnésosi háború történetíróját,

Thukydidést egyébként az amphipolisi harcokban tanúsított erély- telensége miatt száműzik Athénból (vö.

1.1.1.).

Kr. e. 423-ban Spárta békét akar kötni, mivel nem fogja föl Brasidas thrákiai győzelmének jelentőségét, és

inkább a Pylosnál fogságba került lakedaimóniakat akarja kiváltani. Lachés athéni hadvezér meg is köti a

fegyverszünetet, de Brasidas nem hagyja abba a thrákiai városok elpártoltatását. Kleón erre újabb csapatokat

küld ^rákiába, sőt maga is élükre áll. Közben az athéni Epilykosnak sikerül felújítania Athén és Perzsia

szerződését, az úgynevezett Kallias-féle békét. Ezzel elhárult annak a veszélye, hogy a perzsák beavatkoznak a

thrákiai harcokba.

Kr. e. 422 őszén megütköznek egymással Brasidas és Kleón seregei. Toróné visszafoglalása talán az egyetlen

olyan katonai siker volt, amely valóban Kleón nevéhez fűződik, itt nem mások győzelmét sajátította ki magának

(mint például Pylost és Sphaktéri- át). Ez azonban nem volt elég Brasidas tehetségével szemben. Az amphipolisi

csatát az athéniak elveszítették, Kleón és Brasidas elesett. A háborús politika két meghatározó képviselőjének

halála után megnyílt az út a békekötéshez.

3.3.4. 2.3.3.4. A NIKIAS-FÉLE BÉKE, ARGOS, MANTINEIA ÉS ÉLIS SZÖVETSÉGE (KR. E. 421-415)

A békét Nikias hozta tető alá. A szerződés kimondta, hogy a két szövetségi rendszer ötvenesztendős békét köt,

és visszaadja egymásnak a háború során elfoglalt területeket, de Athén lemond Plataiairól, viszont cserében

megtarthatja Megara kikötőjét, Nisaiát. Ezzel a szerződéssel látszólag a periklési-nikiasi politika győzött Kleón

háborús politikája fölött. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy Kleón hódításai, különösen Pylos

elfoglalása, teremtették meg az előnyös békeszerződés alapját. Más kérdés, hogy a béke igen ingatag volt. A

boiótok, korinthosiak, megaraiak és élisiek már a szerződés megkötését is ellenezték. A két fél a foglyokat (így

a sphaktériaiakat is) visszaszolgáltatta, de sem Amphipolis, sem Pylos nem került vissza az athéniak, illetve a

spártaiak birtokába. A tízéves háború során olyan jelenségek is mutatkoztak, amelyek már a háború következő

szakaszát készítették elő: Spárta kísérletei, hogy megnyerjék maguknak a perzsák támogatását, spártai katonai

telep Hérakleia Trachisban, Athén fokozott érdeklődése a szicíliai és dél-itáliai görög városok iránt, Athén

szövetségeseinek lázongása, amely a szövetségi rendszer szétesésével fenyegetett. Egyelőre azonban a spártaiak

sértődött szövetségesei okoztak nagyobb gondot. Spárta félt, hogy magára marad a korinthosiak, argosiak,

mantineiaiak és élisiek szerveződő szövetségével szemben, ezért ötven évre szóló szövetségi és kölcsönös

segítségnyújtási szerződést kötött Athénnal – gyakorlatilag saját szövetségesei és helótái ellen!



Az athéniak, lakedaimóniak, valamint szövetségeseik békét kötöttek a következő feltételek mellett, amelyek

megtartására a városok egyenként megesküdtek. Ami a közös szent helyeket illeti, itt mindenki áldozhat,

megjelenhet, jóslatot kérhet, s ha

akarja, e helyekre ősi szokás szerint tengeren és szárazon akadálytalanul ünnepi küldöttséget küldhet.

Delphoiban Apollón szent helye és temploma s maga Delphoi legyen független, és ne adózzon senkinek, lakosai

ősi szokás szerint maguk törvénykezzenek saját és a földjeikkel kapcsolatos ügyeikben.

Az athéniak és az athéniak szövetségesei s a lakedaimóniak és a lakedaimóni- ak szövetségesei között ötven

évig tartson a béke a szárazföldön és a tengeren csalárdság és egymás zaklatása nélkül.

Semmiféle ravaszkodással vagy ürüggyel nem foghatnak fegyvert ártó szándékkal egyrészt a lakedaimóniak és

szövetségeseik az athéniak és szövetségeseik, másrészt az athéniak és szövetségeseik a lakedaimóniak és

szövetségeseik ellen. S ha vitás ügy támadna közöttük, azt intézzék el törvényes úton, s megegyezésüket esküvel

erősítsék meg.

A lakedaimóniak és szövetségeseik kötelesek visszaadni Athénnak Amphipo- list. Valamennyi városból,

amelyet a lakedaimóniak az athéniaknak átadnak, bárki minden vagyonával bárhova elköltözhet; a városok

fizessék meg az Aristeidés korában megszabott adót, egyébként legyenek függetlenek... Az athéniak viszont

kötelesek visszaadni a lakedaimóniaknak Koryphasiont, Kythérát, Methónét, Pte- leont, Atalantét, továbbá

azokat a férfiakat, akik Athénban vagy Athén uralma alatt álló területeken őrizetben vannak..

Ha pedig a két fél közül valamelyik bármiről is megfeledkezett volna, esküjük lehetővé teszi, hogy a

lakedaimóniak és athéniak szabályos tárgyalások után közös egyetértéssel ezen változtatásokat

eszközölhessenek.

(Thukydidés V 18-19. M. Gy.)

Spárta ezzel a lépéssel kivívta a peloponnésosi államok nyílt ellenszenvét, hiszen joggal érezték úgy, hogy a két

nagyhatalom a fejük felett és ellenük egyezett ki. Csakhogy az Amphipolis és Pylos visszaadása körüli

hercehurca hamarosan újra szembeállította egymással Athént és Spártát, így Argos, Mantineia és Élis

reménykedhetett Athén megnyerésében szövetségükhöz. Ezt a szövetségi rendszert Periklés unokaöccse és

gyámfia, az ifjú és ambiciózus Alkibiadés hozta tető alá (vö. 69. dok.). A század utolsó harmadának

hadvezérzsenije (soha, egyetlen csatában sem maradt alul) Sókratés tanítványa volt Pla- tónnal, Xenophónnal és

Kritiasszal együtt. Ez a szellemi műhely a spártai szokások iránti nyílt rokonszenvével az athéni demokráciát

bírálók központja lett. Argos, Mantineia, Élis és Athén seregei Kr. e. 418-ban, az első mantineiai csatában

csaptak össze a lake- daimóniakkal, a spártaiak azonban fölényes győzelmet arattak, és sikerült megerősíteniük,

sőt kiterjeszteniük a megtépázott peloponnésosi szövetséget. Argos, Mantineia és Élis szövetségi rendszere

szétesett, de Athén és Spárta között a békét formailag nem bontották föl.

Alkibiadés kis híján belebukott ebbe a vereségbe. Nikias hívei ostrakismosszal akar-

tak megszabadulni a háborús politika vezetőjétől, de Alkibiadés is ugyanígy akarta eltávolítani Nikiast, akire

mindig féltékeny volt. Mivel a két fél erőviszonyai kiegyenlítettek voltak, s egyikük sem lehetett biztos a

győzelemben, a szavazás előtt kiegyeztek, s egy mindenki által utált demagóg, Hyperbolos ellen adták le

szavazataikat, akinek valóban el kellett hagynia Athént (Plutarchos: Nikias. 11). A cserépszavazás

érvényességéhez 6000 szavazatra volt szükség, és aki e 6000-ből a legtöbbet kapta, annak kellett száműzetésbe

vonulnia. Mivel nem abszolút, hanem relatív többségre volt szükség, két népszerű politikus kiegyezése, s így

politikai baráti köreik (hetaireia) együttes befolyása elegendőnek bizonyult a váratlan végeredmény eléréséhez.

Maga a cserépszavazás intézménye azonban annyira kompromittálódott az eset hatására, hogy Hyperbolos

ostrakismosa (Kr. e. 417 vagy 416) után soha többé nem éltek vele (vö. 2.3.1.1.3.).

Élt abban az időben Athénban egy Hyperbolos nevű, a Perithoidák nemzetségéből származó férfi, akit

Thukydidés gonosz embernek ismert, a vígjátékírók pedig ismételten kigúnyolták színdarabjaikban. Ez az ember

hagyta, hogy mondjanak róla bármi rosszat, mert egy fikarcnyit sem törődött a közvéleménnyel. Sokan ezt

merészségnek vagy bátorságnak mondják, pedig nem volt más, mint arcátlanság és erkölcsi közöny. Senki sem

szerette, de szívesen felhasználták, amikor magas polcon álló közéleti férfiakat akartak megrágalmazni és

befeketíteni. Az athéniak ez alkalommal is ostrakismoshoz kívántak folyamodni Hyperbolos biztatására. Ezt a

fajta különös népszavazást mindig olyankor tartották, amikor politikai vezéreiket meg akarták gátolni a

közszereplésben, s ezért elűzték őket soraik közül, nem azért, mert féltek tőlük, hanem mert irigykedtek rájuk.

Amikor nyilvánvaló lett, hogy az ostrakismos hármuk közül az egyiket fogja sújtani, Alkibiadés szövetkezett



Niki- asszal, és Hyperbolos ellen fordították az ostrakismost. Mások azt állítják, hogy Alkibiadés nem

Nikiasszal, hanem Phaiaxszal szövetkezett, és így sikerült elérnie, hogy száműzzék Hyperbolost, akit ez a

fordulat teljesen váratlanul ért. Ostrakis- mosszal mind ez ideig nem űztek el a városból egyetlen aljas vagy

jelentéktelen embert sem.

(Plutarchos: Alkibiadés. 13. M. E.)

Alkibiadés tehát Athénban maradt, és újabb háborúkra készült. Kr. e. 417/416-ban az athéni nép Nikiast és

Alkibiadést is stratégosnak (hadvezér) választotta. Nikias a spártaiakhoz pártolt chalkidikéi városok és a szintén

átállt Perdikkas makedón király ellen vonult, de nem sok sikerrel, a hajóhad pedig a semleges Mélos szigetét

rohanta le, védőit legyilkoltatta, a nőket és a gyerekeket eladta rabszolgának (Kr. e. 416). Thukydidés előtt

egyetlen történetíró sem foglalta még ilyen leplezetlen nyíltsággal össze, hogy milyen cinikus érvekkel

indokolja meg egy nagyhatalom egy kisebb állam megszállását (Thukydidés V 85-113; vö. 70. dok.). Ha Mélos

semleges maradhatna, ez Athén gyengeségét bizonyítaná, érvelnek az athéniak, míg a mélosiak jajszava Athén

erejére figyelmezteti szövetségeseit. Azt mindenesetre meg kell jegyezni, hogy Mélos neve szerepel a Kr. e.

425-ös kleóni adólista feliratán. Van, aki ebből arra következtet, hogy Athén már ekkor igényt tartott a szigetre,

és a felirat ezt az igényt, nem pedig Mélos valódi tagságát tükrözi, mások azonban, kétségbe vonva Thukydidés

szavahihetőségét, feltételezték, hogy Mélos ekkor a délosi szövetség tagállama volt. A helyzetet bonyolítja egy

még korábbi felirat, amely szerint a háború elején Mélos pénzzel támogatta Spártát (vö. 67. dok.). Spárta nem

reagált az athéni provokációkra. Ennek az volt az oka, hogy Argos megint Athénhoz pártolt, restaurálta a

demokráciát (Kr. e. 417), és a spártaiak inkább a veszedelmes szomszéd, mintsem a velük formailag még

mindig szerződéses viszonyban álló athéniak ellen készülődtek. Alkibiadés étvágyát azonban Mélos nem

elégítette ki. Nagyobb hódításra vágyott: Szicíliára.

3.3.5. 2.3.3.5. A SZICÍLIAI HADJÁRAT (KR. E. 415-413)

Az athéniakban már a Kr. e. 440-es években fölmerült a gondolat, hogy érdekterületüket Szicíliára és Dél-

Itáliára is kiterjesztik, gondoljunk csak a pánhellén Thurioi alapítására (Kr. e. 444) vagy az egestaiakkal kötött

szerződés feliratának vitatott datálására: egyes kutatók a Kr. e. 450-es, igaz, mások csak a 420-as vagy 410-es

évek elejére keltezik. A Kr. e. 430-as évek szerződéseit követte az első szicíliai hadjárat (Kr. e. 427-424).

Miután a syrakusaiak lerombolták az Athénnal szövetséges Leontinoit, az athéni Phaiax Syrakusai-ellenes

szicíliai szövetségi rendszert akart összekovácsolni – sikertelenül (Kr. e. 422). Mindez azt bizonyítja, hogy nem

Alkibiadés volt az első, aki a nyugati görögség meghódításáról szőtt terveket, de az általa létrehozott expedíciós

sereg minden korábbi mértéket fölülmúlt. A háború közvetlen indoka Athén két szövetségesének szorult

helyzete volt. A leontinoibeli száműzöttek vissza akartak térni hazájukba, ennek azonban Syrakusai az útjában

állt. Az elymos származású, barbár egestaiak (a városka nevét egyes források Segestának írják) háborúba

bonyolódtak Syrakusai szövetségesével, Selinusszal. Az egyenlőtlen küzdelemben ők is Athén segítségét kérték,

és ők is a regionális nagyhatalom, Syrakusai ellen. Leontinoi esetében még hivatkozni lehetett a dór Syrakusai

által fenyegetett iónok védelmére, de a barbár Egesta egyszerűen csak sok pénzt ajánlott az athéni támogatás

esetére. Thukydidés ugyan korábban azzal is indokolta a Szicília elleni hadjáratot, hogy így lehet elvágni a

Peloponnésost az ottani gabonától (Thukydidés III 86), a valódi érv azonban Athén hódítási vágya volt, bár a

jóval közelebbi thrák partokat (pl. Amphipolist) nem tudta pacifikálni. Az athéni népgyűlést Alkibiadés Nikias

tiltakozása ellenére meggyőzte, s a délosi szövetség fölszerelte a 134 hadihajóból, a kísérőhajókkal együtt

azonban több mint 260 egységből álló flottát, noha eleinte csak 60 hajó kiküldésére gondoltak (vö. 71. dok.).

Úgy tűnik, hogy az athéniak eleinte valóban csak Egesta és Leontinoi megsegítésére, néhány további város

szövetségének megnyerésére, esetleg kisebb hódításokra, de elsősorban stratégiai célú erődemonstrációra

gondoltak. Alkibiadés azonban óriási birodalom megteremtésének lehetőségét vázolta föl. Először meg akarta

hódítani Szicíliát, majd Dél-Itáliát, aztán pedig Karthágót. Az így kialakított gyarmatbirodalommal

harapófogóba akarta szorítani a Peloponnésost, hogy végül az ottani államokat is meg- hódoltassa (Thukydidés

VI 90). Ez az Athén központú szövetségi rendszer, vagy inkabb birodalom, a Mediterráneum olyan egyesítését

irányozta elő, amely csak jóval később, Rómának sikerült. A Kr. e. 5. századi városállamok önállósági vágya

tökéletesen irreálissá tette a tervet. Alkibiadés azzal sem számolt, hogy a délosi szövetségen belül is olyan

gyűlölet övezte Athént, hogy elég volt egy nagyobb vereség, s a szövetségesek körében elszakadási hullám vette

kezdetét. A népgyűlés a háborút akaró Alkibiadést, a háborút ellenző Nikiast és a megbízható hadvezért,

Lamachost állította a sereg élére. Indulás előtt azonban különös dolog történt. Egy szervezett csoport

megcsonkította az útkereszteződéseknél álló jellegzetes Hermés-szobrokat, a hermákat. A gyanú többek között

Alkibiadésra terelődött, mert egy bejelentés szerint barátaival korábban kigúnyolta az eleusisi misztériumokat,

tehát akár a Hermés-csonkításra is képes lehetett. Alki- biadés azonnali vizsgálatot követelt, de ellenfelei

megijedtek, hogy a harci láztól égő flotta legénysége a népgyűlésen népszerű vezére védelmére fog kelni, ezért

biztosították Alkibiadést a hadjárat utáni alapos vizsgálatról, és útnak indították a flottát. A nép körében azonban



elterjedt, hogy a demokráciára törő oligarchák összeesküvése volt a Hermés-csonkítás. Alkibiadés pedig pazarló

életmódjával (egy ízben például egyszerre hét fogatot indított az olympiai kocsiversenyen, s elnyerte az első,

második és negyedik helyet) sokak szemében szálka volt.

Ekkor azonban az történt, hogy a kőből készült Hermés-szobrok közül, amelyek athéni szokás szerint nagy

számban álltak négyszög alakú talapzaton a magánházaknál és a szentélyek bejárata előtt, egyetlen éjszaka sokat

megcsonkítottak. Senki se tudta, kik a tettesek, így az állam nagy díjat tűzött ki a nyomravezetők számára, s

ezenkívül határozatot hoztak, hogy ha valaki – legyen az polgár, idegen vagy rabszolga – egyéb istentelen

cselekedetekről is tud, azt is nyugodtan bejelentheti. Az ügyet nagyon komolyan vették, mint a hajóhad

indulására vonatkozó baljós előjelet, s úgy vélték, hogy az államrend megváltoztatását és a demokrácia

megszüntetését tervező összeesküvéssel van kapcsolatban. Ekkor néhány metoikos és szolga bejelentést tett,

igaz, nem a Hermés-szobrok, hanem egyéb szobrok ügyében, amelyeknek arcát részeg ifjak féktelenkedve

megcsonkították, s arról, hogy egyes házakban a titkos szertartásokat sértő módon kigúnyolják, s ezekkel a

gonosztettekkel Alkibiadést is megvádolták.

(Thukydidés VI 27-28. M. Gy.)

A flotta Kerkyrán keresztül megérkezett Szicíliába. Kiderült, hogy a hadjárat diplomá- ciailag egyáltalán nem

volt előkészítve, így már az is gondot okozott, hogy hol vessenek horgonyt. Ráadásul a három hadvezérnek

három különböző stratégiai elképzelése volt. Nikias Selinus megregulázása és némi erődemonstráció után haza

akart térni. Alkibia- dés szövetségeseket akart gyűjteni, és velük Syrakusai és Selinus ellen vonulni, majd

folytatni a hódításokat, míg csak ki nem alakítja elképzelt birodalmát. Lamachos azonnal le akarta rohanni a

még felkészületlen Syrakusait, mert nyilvánvaló volt, hogy ez az állam Szicília kulcsa.

Naxos és Katané némi csellel történő csatlakoztatása után három csapás érte a sereget. Kiderült, hogy az

egestaiak becsapták őket, és az előre küldött 60 talantont leszámítva, üres a kincstáruk. Nyilvánvalóvá vált, hogy

a sikelosok (vagyis a nem görög őslakók) egy részén kívül más már nem akar csatlakozni hozzájuk. Végül pedig

futárhajó érkezett Athénból, hogy Alkibiadés térjen haza, és tisztázza magát a Hermés-csonkítás és a

demokráciaellenes összeesküvés vádja alól. Alkibiadés saját hajójával követte a futárhajót, de kereket oldott, és

Spártába menekült. A spártaiakat úgy nyerte meg, hogy elárulta saját szicíliai hadseregét. Azt tanácsolta, hogy

küldjenek az athéniak ellen Szicíliába egy spártaiak vezette flottát, mert így, bízván a spártaiakban, több állam

fog csatlakozni hozzájuk. Ezenkívül foglalják el és erősítsék meg Attikában Dekeleiát, onnan tartsák sakkban

Athént, és ne vonuljanak minden hadjáratuk után vissza. Ezzel elvágják az athéniakat a laureioni ezüstbányáktól

is. Végül pedig, egyes feltételezések szerint, arra is ő vette rá a spártaiakat, hogy forduljanak megint a

perzsákhoz támogatásért a délosi szövetség elleni hadjáratukhoz. A gyarmatvárosukért aggódó korinthosiak és a

spártaiak a lakedaimóni Gylippos vezetésével rövidesen kisebb flottát küldtek Szicíliába.

Az athéniak időközben hozzáláttak Syrakusai ostromához. Elfoglalták a város fölött északi irányban emelkedő,

Epipolai nevű magaslatot, és megerősítették (Kr. e. 414. tavasz). Lamachos egy syrakusai ellentámadás során

elesett, így Nikias egyedül vezette tovább az ostromot. Fallal akarta elzárni a várost a szárazföldtől, míg hajói a

kikötőt vették blokád alá. A syrakusai ellenállást az az arisztokrata politikus, Hermokratés vezette, aki annak

idejen a gelai egyezményt hozta tető alá (Kr. e. 424). Kerülni akarta a nyílt csatákat, ellenfalakat épített, és

közben gyakorlatoztatással próbált ütőképes sereget formálni a syrakusaiakból. A hadvezérek számát a korábbi

15-ről 3-ra csökkentette, hogy egységesebb legyen a sereg vezetése. Kr. e. 414 folyamán megérkezett Gylippos

700 emberével Himerába, de amire Syrakusaihoz ért, serege több mint 3000 főnyire nőtt. Gylippos bizonyítani

akart, mivel anyja a helóták közül származott, s emiatt otthon eleve hátrányos helyzetben volt. Rövidesen

csatlakozott hozzá egész Szicília, s így az ostromló athéniak ostromlottakká váltak.

Nikias erősítést kért Athénból, de közben táborát a Syrakusai-öböltől délre fekvő, jobban védhető Plémmyrion

félszigetre helyezte. Kr. e. 413-ban megérkezett az erősítés Athénból Démosthenés és Eurymedón vezetésével.

Először ugyan kisebb győzelmet arattak Gylippos felett, de miután Eurymedón is elesett, be kellett látniuk, hogy

nem tarthatják magukat sokáig az egyesült szicíliai, itáliai, korinthosi és lakedaimóni seregekkel szemben.

Szétzilálódott és demoralizalódott hajóhaduk több vesztes csatát vívott a Syrakusai-öbölben, s miután ellenfeleik

elzárták az öböl kijáratát, már csak gyalogosan menekülhettek Katané felé. Az ellenség elvágta az északra

vezető utakat, így a negyvenezres sereg – elcsigázva és feladva a reményt – dél felé vonult. Démosthenést és

leszakadt utóvédjét elfogták, majd a betegeskedő Nikias is alulmaradt az Assinaros folyó partján vívott gyilkos

ütközetben. A bosszúszomjas syrakusaiak Nikiast és Dé- mosthenést kivégezték, és hivatalosan 7000

hadifoglyot ejtettek. Őket a syrakusai kőbányákba zárták be. Az életben maradottakat később rabszolgának

adták el. A vereség mértékére jellemző, hogy a szó szoros értelmében hírmondó sem maradt a seregből. Ha

hihetünk Plutarchosnak, az athéniak csak egy véletlenül a kikötőjükbe vetődő idegentől értesültek Nikiasék

sorsáról. A szicíliai expedíció, óvatos becslés szerint is, legalább 10 000 athéni életébe került.



Mondják, hogy az athéniak a vereség hírét eleinte főleg a hírvivő személye miatt nem akarták elhinni. Egy

idegen, aki Peiraieusban szállt partra, bement egy borbélyműhelybe, és úgy beszélt a történtekről, mintha az

athéniak már ismernék őket. A borbély végighallgatta szavait, mielőtt mások hallottak volna róla, majd szaladt,

ahogy csak tudott, a városba; előbb az archónokkal közölte a hírt, majd nyomban utána elmondta az agorán is.

Érthetőleg nagy rémület és zűrzavar keletkezett, az archónok népgyűlést hívtak össze, és kérdőre fogták a

borbélyt, aki nem tudott világos feleletet adni, hogy hogyan jutott a hír birtokába. Erre megvádolták, hogy

rémhíreket terjeszt, zavart okoz a városban, és kerékre kötve hosszú ideig vallatták, míg más hírnökök is

érkeztek, és részletesen elmondták, hogyan történt a szerencsétlen vereség. Ilyen nehezen hitték el az athéniak,

hogy Nikiason beteljesedett az a végzet, amelyet pedig olyan sokszor megmondott előre.

(Plutarchos: Nikias. 30. M. E.)

3.3.6. 2.3.3.6. A DEKELEIAI HÁBORÚ (KR. E. 413-404)

Kr. e. 413 tavaszán az anyaországban is fellángolt a háború. II. Agis király Alkibiadés tanácsára megszállta és

megerősítette az Athéntól mindössze 23 kilométerre fekvő De- keleiát, s állandó helyőrséget állomásoztatott ott.

Ezzel a háború új szakasza kezdődött el. Athén gyakorlatilag elveszítette az Attika fölötti ellenőrzést, az eleusisi

misztériumok idején nem tudtak többé menetet szervezni a rövid szárazföldi úton a szentélybe a megszálló

spártaiaktól való félelmükben: az ünnepség résztvevői csak hajón közelíthették meg Eleusist. Athén, ahogyan

Periklés megjósolta, szigetté vált. Csakhogy a szicíliai kudarcot követően ennek a „szigetnek” jóformán

hajóhada sem maradt.

Az athéniak első rémületükből fölocsúdva hajókat építettek minden rendelkezésükre álló faanyagból. Ehhez

azonban sok pénzre volt szükségük, s a phoros, mivel nem tudták behajtani, nem érkezett meg a

„szövetségesektől”. A phoros helyett ötszázalékos export-import adót vetettek ki a szövetség területén vízi úton

szállított árukra. A szicíliai kudarcból belpolitikai tanulságokat is le kellett vonni. El akarták kerülni, hogy az

egymással vetélkedő demagógok bármilyen őrültségre rávehessék a könnyen befolyásolható népgyűlést, ezért

tíz probulost választottak, akik a beterjesztett javaslatokat komolyabb előzetes vizsgálatnak vetették alá, mint az

eddig szokásos volt (Kr. e. 413). Alki- biadés eközben a spártaiak megbízásából az ión szövetségesekhez

érkezett, és nagyobb károkat okozott Athénnak, mint egy jól felszerelt hadsereg. Kr. e. 412-ben elpártoltatta

Chiost, azt a szigetet, amely egymaga 60 hajót állított ki a délosi szövetség flottájába. Az év folyamán, részben

Alkibiadés, részben a peloponnésosi flotta, részben pedig a perzsák közreműködésével, elszakad még – hogy

csak a legjelentősebb államokat említsük – Erythrai, Klazomenai, Milétos és Lesbos.

A peloponnésosiak 100 hajót építenek, hogy kihasználják a délosi szövetség tagállamainak elszakadási

hullámát, és Kr. e. 412 nyarán szerződést kötnek Tissaphernés sardeisi satrapésszal. A szerződés értelmében a

perzsák fizetik a peloponnésosi flotta költségeit az Athén elleni háborúban, ellenszolgáltatásként a spártaiak

elismerik a perzsa fennhatóságot az összes olyan területen, amelyet a perzsák korábban elfoglaltak. A

szerencsétlenül megfogalmazott dokumentum Kis-Ázsián kívül kiszolgáltatta volna Thessa- liát, Lokrist és

Boiótia egy részét is, hiszen Xerxés azt is elfoglalta Kr. e. 480-ban! A spártaiak azonban nem nagyon törődtek

ilyen diplomáciai finomságokkal. Flottájuk egyesült a Hermokratés által vezetett syrakusai hajóhaddal, és sorra

hódították el Athéntól az égei-tengeri szigeteket. Az athéniak, hogy ellensúlyozzák a perzsa aranyakból

felszerelt spártai flottát, kénytelenek voltak felhasználni a háború elején vészhelyzetre tartalékolt 1000 talantont,

s újabb hajókat építettek. Közben azonban a spártaiak helyzete is nehezebbé vált. Mivel nem a perzsa király,

hanem annak egy helytartója, Tissaphernés sat- rapés támogatta a peloponnésosiakat, egy másik helytartó, a

Helléspontost felügyelő Pharnabazos is meg akarta szerezni magának a spártai szövetséget, hogy ő arassa le a

királynál a győzelem babérjait.

Ezt a viszályt használta ki Alkibiadés, akinek gyorsan el kellett távoznia a spártai flottától, ugyanis meg akarták

öletni. Indokul azt hozták föl ellene, hogy árulást követett el Milétosnál, ami jellemét ismerve nem lehetetlen,

mégis többet nyomhatott a latban az, hogy elcsábította Agis király feleségét, sőt gyereke is született tőle.

Alkibiadés megérkezett Tissaphernéshez, és azt tanácsolta neki, hogy ne támogassa túlságosan a spártaiakat,

mert akkor nagyon megerősödnek, és könnyen legyőzik Athént. Inkább támogassa egy kicsit Athént is, mert a

két fél így teljesen elgyengül az egymás elleni harcban, s a perzsák aztán könnyebben érvényesíthetik területi

igényeiket, amelyeket egy győztes és elbizakodott Spártával szemben nem tudnának. Alkibiadés azonban nem

pusztán a perzsa érdekeket akarta képviselni, hanem elő akarta készíteni a terepet hazatéréséhez Athénba. Arra

gondolt, hogy ha megszerzi az athéniaknak a perzsa támogatást, vagy legalább csökkenti a spártaiaknak nyújtott

segélyt, hazája vissza fogja őt fogadni. S míg a perzsák és spártaiak Kr. e. 412 őszen újabb szerződést kötnek

egymással (változatlanul kedvezőtlen feltételekkel a görögökre nézve), Alkibiadés üzenetet küld a Samoshoz

érkezett athéni flottához: ha segítenek felszámolni Athénban a demokráciát, ő megszerzi Tissaphernés



támogatását a peloponnésosiak ellen (a perzsa király ugyanis hallani sem akart róla, hogy egy úgynevezett

„népuralmi” rendszert támogasson).

Nagyot fordult a világ Salamis óta – az athéniak kapva kaptak az ősellenségtől beígért pénzen, hogy egykori

szövetségeseiket, a spártaiakat legyőzzék. A flottánál szolgáló gazdagabb tisztek, akiket a háború során

fizetendő leiturgiák (közszolgálatok saját költségen, például hadihajók kötelező felszerelése

magánvagyonukból) nagyon elkeserítettek, Athénba küldték megbízottjukat, Peisandrost, hogy szervezze meg a

hatalomátvételt. A flottánál egyedül az egyik stratégos, Phrynichos tiltakozott Alkibiadés visszahívása ellen, sőt

még Tissaphernést és a spártaiakat is értesítette Alkibiadés terveiről. A dolog kitudódott, a két politikus egymást

vádolta árulással, az pedig a sors iróniája, és mélységesen jellemző a korabeli politikai viszonyokra, hogy végül

Phrynichos lett a szerveződő oligarchia tagja, nem Alkibiadés, sőt az utóbbi éppen azzal büszkélkedett később,

hogy helyreállította Athénban a demokráciát!

Egyesek Samosról átkeltek Alkibiadéshoz, hogy tárgyaljanak vele, s mikor ő megígérte, hogy megszerzi

számukra először Tissaphernés, majd a (perzsa) király barátságát, ha megszüntetik a demokráciát – mert ezzel

nyernék meg igazán a király bizalmát –, a legelőkelőbb polgárok, akikre eddig a legsúlyosabb terhek

nehezedtek, komolyan kezdték remélni, hogy ők, akik eddig a legnehezebb terheket viselték, végre saját

érdekeik szerint irányíthatják az eseményeket, egyszersmind az ellenség felett is diadalmaskodni fognak. Így,

visszatérve, megfelelő emberek bevonásával hamarosan összeesküvést szerveztek, a tömeg előtt pedig nyíltan

hangoztatták, hogy a király barátjuk lesz, és pénzzel is segíti őket, ha Alkibiadés visz- szatér, és megszűnik a

demokrácia. S bármilyen ellenszenvvel fogadta is kezdetben a tömeg ezt a szervezkedést, mégis, a kecsegtető

remény hatására, hogy zsoldot fog kapni a királytól, tétlen maradt. Az oligarchia visszaállítására szervezkedők

pedig, miután tájékoztatták szándékukról a tömeget, egymás közötti tanácskozásaikba a rokonszenvezők

többségét is bevonva, megtárgyalták Alkibiadés javaslatait. Ezeket a többség végrehajthatónak és hitelt

érdemlőnek találta, s egyedül Phrynichos, a hadvezér nem akarta őket elfogadni. Kijelentette – és ez valóban így

is volt –, hogy Alkibiadés éppoly kevéssé ragaszkodik az oligarchiához, mint a demokráciához, s egyetlen célja

a városban fennálló rendet úgy megváltoztatni, hogy aztán híveinek hívására hazatérhessen. Nekik viszont

legfőbb feladatuk a polgárháború megakadályozása.

(Thukydidés VIII 48. M. Gy.)

3.3.7. 2.3.3.7. A NÉGYSZÁZAK ÉS AZ ÖTEZREK URALMA

Athénban Kr. e. 411 késő tavaszán a már néhány éve szerveződő hetaireiák (politikai baráti körök, voltaképpen

„klikkek”) oligarcha tagjai megbuktatták a demokráciát. Az események lefolyásáról két erősen eltérő híradással

rendelkezünk, Aristotelés (Az athéni állam. 29-33; ezt a művet egyébként lehet, hogy nem Aristotelés, hanem

egy tanítványa írta) és Thukydidés (VIII 48-98) leírásával. Aristotelés inkább mint törvényes hatalomátvételt, a

népgyűlés szabályszerű határozataival létrehozott reformot, Thukydidés pedig mint erőszakot sem nélkülöző

puccsot festi le a történteket. Antiphón, Peisandros és Théramenés vezetésével 400 fős tanács alakult a

hetaireiák tagjaiból. Elméletben arra az 5000 polgárra korlátozták a választhatóságot, aki legalább

hoplitacenzussal (2-300 mérő) rendelkezett, és eltörölték a vezetők állami bérezését (bár Aristotelés szerint a 9

archónnal és a prytanisokkal kivételt tettek). A négyszázak valójában sohasem jelölték ki az ötezreket, s akik

ellenálltak, azokat megölették. A flottától Athénba érkező és oligarchává vedlett Phrynichos aknamunkájának

hatására Alkibiadést nem hívták vissza, mert féltek, hogy könnyen az ő kezébe csúszna át a vezetés.

Külpolitikailag óriási baklövéseket követtek el. Szövetségeseikhez követségeket küldtek, hogy minden államban

oligarchikus kormányzást hozzanak létre. Thasos példája azonban megmutatta, hogy a megbuktatott Athén-barát

demokráciák helyén Spárta-barát oligarchiák születtek, így szövetségeseik száma tovább csökkent. A

spártaiakhoz küldött követségük nem fogadhatta el a fölkínált feltételeket: a délosi szövetség felszámolása lett

volna a béke feltétele. A perzsa támogatásról pedig Alkibiadés nélkül nem is álmodhattak. Még kínosabb volt

számukra, hogy a Samosnál állomásozó flotta is ellenük fordult.

A peloponnésosiak Kr. e. 411 tavaszán most már kedvezőbb feltételekkel kötöttek szerződést a perzsákkal, csak

Kis-Ázsiáról kellett lemondaniuk a király javára. Pénzt azonban, Alkibiadés tanácsának hatására, továbbra is

alig kaptak. A Samosnál állomásozó athéni flotta legénysége a demokráciát támogató, szegényebb emberekből

állt, akik felháborodtak az athéni puccs hallatán. Azonnal Athén ellen akartak vonulni, de Alki- biadés

lecsillapította őket, aki Thrasybulos stratégos meghívására a flotta élére állt. Al- kibiadés ugyanis belátta, hogy a

négyszázak sohasem hívják haza, és neki mindegy volt, hogy egy demokráciát vagy egy oligarchiát vezet

Athénban. Elmagyarázta a felbőszült matrózoknak, hogy ha Samost otthagyják, a spártaiak lezárják a

tengerszorosokat, amelyeken keresztül a fekete-tengeri gabonaszállítmányok érkeznek, és Athén rövid időn

belül kiéhezik. A flotta viszont el tudja látni saját magát, be tudja hajtani az ötszázalékos vámot, sőt

kiéheztetheti Athént, s az harc nélkül az ölébe hull. Ezzel kettős hatalom alakult ki, hiszen Kr. e. 411-ben az



athéni négyszázas tanács és a flotta legénysége is önálló hadvezéri kart választott. Sőt röviddel ezután hármas

hatalom is létrejött. Az athéni oligarchák meghasonlottak. Radikális tagjaik (Antiphón, Phryni- chos,

Peisandros) arra készültek, hogy átadják a várost a spártaiaknak, s e célból erődöt építettek a Peiraieusi-öbölbe

nyúló Éetióneia félszigeten. Az árulást ellenző Thérame- nés leromboltatta az erődöt, és gyűlésbe hívta az

ötezrek tagságára jogosult polgárokat (az ötezreket ugyanis hivatalosan továbbra sem jelölték ki). A három

hatalmi központ ekkor az Alkibiadés vezette flotta, az Antiphón vezette négyszázak és a Théramenés vezette

ötezrek volt. Feltehetőleg ez utóbbiak gyilkoltatták meg nyílt utcán a köpönyegforgató Phrynichost. A

peloponnésosiak közben elpártoltatták Rhodost és Knidost, s ezzel ellenőrzésük alá vonták az egyiptomi

gabonaszállítási útvonalat.egyik első dolga az volt, hogy Alkibiadést hazahívja (Kr. e. 411. nyár vége). Közben

a spártaiak rájönnek, hogy Tissaphernéstől hiába várják a támogatást, így flottájukkal átvonulnak az Égei-

tengerről a Helléspontoshoz, ahol Pharnabazos támogatja őket. Ezzel Kr. e. 411 végén a háború utolsó szakasza

kezdődik meg, a harc a tengerszorosokért. Athénnak eddig csak a birodalma forgott veszélyben, most már a léte

is. ^rasybulos Kr. e. 411 végén ennek tudatában vezeti harcba Kynossémánál, Séstos közelében az athéni flottát,

és arat régóta várt győzelmet. Kr. e. 410 elején Alkibiadés Kyzikosnál megsemmisítő vereséget mér a

peloponnésosiakra: parancsnokuk elesik, és egyetlen hajójuk sem marad! A spártaiak békét akarnak kötni,

felajánlják Dekeleiát Pylosért. Az ekkoriban restaurált athéni demokráciát vezető, a győzelemtől megittasult

demagóg, Kleophón, a kitharakészítő, visszautasítja az utolsó lehetőséget, amikor még a status quo alapján

lehetett volna békét kötni. Kleophón egyébként azzal szerez népszerűséget, hogy az amúgy is majdnem üres

államkasszából két obolos támogatást (dióbelia) folyósít a szegényeknek.

A négyszázak számára Euboia elvesztése jelentette a legnagyobb csapást. Dekeleia megszállása óta Euboia volt

Attika helyett Athén hátországa. A négyszázak legtöbb vezetője Dekeleiába menekült, Théramenés pedig az

ötezrek élén átvette a hatalmat, s

■ Peiraieus nagyobb és kisebb kikötője. A nagyobb kikötő nyugati földnyelve Éetióneia

Kr. e. 409-ben Alkibiadés fegyverszünetre kényszeríti Pharnabazost, aki közben új hajóhadat próbál a

spártaiaknak építeni. De ebben az évben, hiába szilárdítják meg a helyzetüket a Helléspontoson, két súlyos

csapás is éri az athéniakat. Megara visszafoglalja tőlük kikötőjét, Nisaiát, Spárta pedig Pylost szállja meg.

Alkibiadés rabló hadjáratokon szerez pénzt a flotta fenntartására, és tizedszedő helyet létesít a Helléspontoson,

hogy megadóztathassanak minden áthaladó hajót. Így nem csoda, hogy Kr. e. 408-ban, amikor nagy pompával

bevonul Athénba, megválasztják stratégos autokratórnak (teljhatalmú hadvezér), és visszavonják korábbi

kiátkozását. Közben azonban hozzá mérhető katonai zseni kerül az újjászerveződő spártai flotta élére:

Lysandros. A perzsa király fiától, a teljhatalommal Kis-Ázsiába küldött Kyrostól jelentős támogatást szerez, és

rövidesen ütőképes flottát hoz létre. Kr. e. 407-ben Notionnál legyőzi Alkibiadés helyettesét, míg a fővezér –

korabeli szóhasználat szerint – „pénzgyűjtő körúton”, vagyis rablóportyán jár. Az athéniak – ezúttal jogtalanul –



árulást szimatolnak, és Alkibiadésnak menekülnie kell. Thrákiába vonul vissza, és magánhadseregével folytatja

portyázásait.

Kr. e. 406 hozza el az athéniak utolsó győzelmét a háborúban. Az Arginusai-szigetek- nél legyőzik a spártai

flottát, s a Lysandrost fölváltó flottaparancsnok is elesik. Aristotelés nem teljesen megbízható információja

szerint a spártaiak újabb békeajánlattal élnek, amit Kleophón megint visszautasít. Az athéniak bevádolják

hazatérő győztes hadvezéreiket, közöttük az ifjabb Periklést. A Théramenés által képviselt vád szerint a

hadvezérek nem temették el az ütközetben elesetteket, a fuldoklókat pedig nem mentették ki. A pernek

nyilvánvalóan politikai színezete volt, mindenesetre az athéniak kivégeztették legjobb, még győzni képes

hadvezéreiket. A katasztrófa már elháríthatatlanul közeledett. A spártaiak megint Lysandrost állították flottájuk

élére, de ezúttal alvezérként, mivel senki sem lehetett kétszer főparancsnok. A korlátlan hatalommal felruházott

alvezér rövid idő múlva szinte a teljes Helléspontost ellenőrzése alá vonta.

Egyszer például [Sókratés] tanácstag volt, és letette a tanácsosi esküt, amelyben az áll, hogy a törvények alapján

fog tanácsot adni, majd amikor epistatés lett, azon a népgyűlésen, amelyen a nép törvényellenesen, egyetlen

szavazással akarta megölni mind a kilenc [győztes] stratégost, Thrasyllos és Erasinidés társait, nem volt

hajlandó elrendelni a szavazást, bár fejére vonta a nép haragját, és a hatalmasok közül is sokan megfenyegették

(Kr. e. 406). Csakhogy Sókratés többre becsülte az esküje melletti kitartást, semhogy az igazság lábbal

tiprásával hízelegjen a népnek, és így megszabaduljon a fenyegetésektől.

(Xenophón: Emlékeim Sókratésról. I 1, 18. N. Gy.)

Közben a karthágóiak elfoglalták Szicíliában Himerát, Selinust (Kr. e. 409), majd Akra- gast. Az athéniak

szerződést kötöttek Karthágóval a szorongatott Syrakusai ellen (Kr. e. 406). Pedig a veszély a Helléspontoson

leselkedett rájuk. Kr. e. 405-ben flottájuk kedvezőtlen helyen táborozott le, Aigospotamoinál. A közelben

tartózkodó Alkibiadés figyelmeztette az athéni hadvezéreket, de elutasították mint árulót. Lysandros a parton

lepte meg az athéni flottát, csak kilenc hajó tudott elmenekülni Konón vezetésével. Lysand- ros kivégeztette

háromezer athéni foglyát. Ezzel az athéni flotta gyakorlatilag megsemmisült. Athént Dekeleiából Agis király, a

tenger felől pedig Lysandros fogta ostrom alá. A tengerszorosok lezártával és a hajók pusztulásával megszűnt a

gabonabehozatal, az athéniak éhezni kezdtek.

A reménytelen helyzetben Théramenés vállalta, hogy tárgyal a spártaiakkal. Az ügyes és tapasztalt

diplomatának először honfitársait kellett volna meggyőznie az igen szigorú békefeltételekről, de ez

lehetetlennek tűnt (vö. 73. dok.). Kleophón törvényt hozatott, hogy ki kell végezni azt, aki tárgyalni mer a

békéről. Ellenfelei ekkor dezertálás – koholt – vádjával állították bíróság elé Kleophónt, és az egyértelműen

koncepciós perben halálra is ítélték. Az athéniak azonban még mindig nem szívesen mondtak volna le

birodalmukról, holott a spártaiak szövetségesei, a korinthosiak és thébaiak azt követelték, hogy rombolják le a

várost, és lakóit adják el rabszolgának. Théramenés tehát, számolva a realitásokkal, elsősorban az athéniak életét

akarta megmenteni. Hónapokig húzta a tárgyalást a spártaiakkal, amíg az athéniak kiéheztek, és már mindenbe

beleegyeztek. Ekkor, Kr. e. 404 tavaszán a következő feltételekkel kötöttek békét:

• le kell rombolni Peiraieus falait, valamint a várost a kikötővel összekötő hosszú falakat;

• 12 őrhajó kivételével át kell adni valamennyi hajójukat;

• visszahívják a száműzött arisztokratákat (köztük természetesen a négyszázak volt tagjait);

• lemondanak minden birtokukról Attikán kívül;

• belépnek a peloponnésosi szövetségbe, és háború esetén segédcsapatokat küldenek a spártaiaknak.

A váratlanul enyhe feltételeket az magyarázza, hogy Spárta nem akarta sem Thé- bait, sem pedig Korinthost a

nélkül az ellensúly nélkül hagyni, amit Athén biztosított számukra. A háborúból jócskán megerősödve kikerült

volt szövetségeseitől ugyanis ekkor már jobban tartott, mint a legyőzött és megalázott Athéntól.

Kritias: Atlantis szigetén tehát nagy és csodálatra méltó királyi hatalom keletkezett, amely nemcsak az egész

szigeten, hanem sok más szigeten, sőt ama szárazföld egyes részein is uralkodott... Idővel azonban rendkívüli

földrengések és özönvizek támadtak, s eljött egy súlyos nap és éjjel, amikor a ti egész haderőtöket [ti. az

athéniakét] is egyszerre elnyelte a föld, és Atlantis szigete is a tengerbe merülve eltűnt... Íme, meghallottad –

rövidre fogva – mindazt, amit az öreg Kritias a Solón- tól való hallomás után mondott.

(Platón: Timaios. 25a K. D.)



3.3.8. 2.3.3.8. A HARMINC ZSARNOK (KR. E. 404-403)

A megfélemlített athéni népgyűlésen, amelyen – szokatlan módon – a spártai hadvezérek is részt vettek,

Théramenés Lysandros bábáskodásával megszavaztatta, hogy állítsanak harminc törvényhozót Athén élére.

Nekik kellett volna azokat a törvényeket kidolgozni, amelyek betartásával Athént az eddigieknél ésszerűbben,

vagyis a demokrácia mellőzésével lehetett volna kormányozni. A harmincak egyik vezetője természetesen

Théramenés lett, aki alig várta, hogy újra az állam élére kerüljön, mint az ötezrek idején. A hazatért emigránsok

köréből azonban veszedelmes vetélytársa került a testületbe, Kritias, akivel pedig az ötezrek idején még

szorosan együttműködött. Annak idején Alkibiadést is közösen hívták vissza Athénba. Most azonban szó sem

lehetett Alkibiadés hazahívásáról, egyrészt, mert szálka volt a spártaiak szemében, másrészt pedig, Théra-

menés és Kritias sem akart magának ilyen veszélyes konkurenciát.

Az egykori Sókratés-tanítvány Kritias, Platón nagybátyja, Chariklésszel együtt egyre véresebb leszámolásba

hajszolta a harmincakat. Először a volt demagógokat és syko- phantákat (feljelentők) végeztette ki. Aztán 3000

főre korlátozták a polgárjogot a Théra- menés által kívánatosnak tartott 5000 helyett. A törvények jelentős részét

hatályon kívül helyezték, és törvényt hoztak arról, hogy a háromezreken kívül bárkit bírósági tárgyalás nélkül

kivégeztethetnek. Mivel rémuralmuk elől egyre többen elmenekültek, és Thrasybulos vezetésével a demokrata

emigránsok hatalomátvételre készültek, a harmincak spártai helyőrséget hívtak be Athénba. Végül elhatározták,

hogy közösen elkövetett bűnnel zárják szorosra soraikat, és mindegyikük saját kezűleg megöl egy-egy

metoikost. Így akartak pénzhez jutni, és biztosítani azt, hogy senki se lehessen köztük áruló, mondván, hogy ő

semmit sem tudott a kegyetlenkedésekről. Ez már sok volt ^éramenésnek. Kritias ellen fordult, de a

megfélemlített harmincak elítélték és kivégezték. A spártaiak számára egyre kínosabbá váltak vérszomjas

szövetségeseik. Amikor a harmincak áldozatainak száma már az ezerötszázat is meghaladta, s a Phyléből

támadásra induló, ^rasybulos vezette demokraták a munychiai csatában (Kr. e. 403 eleje) legyőzték a harmincak

seregét, a spártai Pausanias király is ^rasybulos oldalára állt. A demokráciát a spártai fegyverek oltalmában

restaurálták, mivel a spártaiak gyakorlatiasan úgy döntöttek, Athén számára más államforma úgyis

elviselhetetlen.

Lakedaimónban leginkább rabszolgák a rabszolgák, és legszabadabbak a szabadok. A helóták iránti

bizalmatlanságában a spártai eltávolítja pajzsáról a fogót, amint hazamegy. A hadjáratokon ezt nem teheti meg,

mivel ott gyakran hirtelen kell cselekednie, ezért mindig dárdájával a kezében jár körül, hogy fölényben legyen

a helótá- val szemben, ha az föllázad, de csak a pajzsot tudta megszerezni. Egy olyan zárat is kieszeltek, amely,

véleményük szerint, ellenáll a helóták mesterkedéseinek.

(Kritias: A lakedaimóniak állama. 6-7. töredék. N. Gy.)

A harminc zsarnok tevékenységének értékelése erősen vitatott. Különösen érdekes az az elmélet, amely szerint

Kritiasék utánozni akarták a spártai államberendezkedést. Arra alapozzák ezt az elképzelést, hogy a harmincak

éppen harmincan voltak, mint a spártai gerusia tagjai, megalakulásukkor szerepet játszott egy ideiglenes

ephoros-testület, amelynek neve spártai eredetű, s a polgárjog korlátozásával és a kitelepítésekkel egyfajta

perioikos-népességet kívántak létrehozni. Kritias valóban jól ismerte a spártai államot, könyvet is írt róla, ezért

nyilvanvaló, hogy ő is pontosan tudta, milyen fontos eleme a spártai berendezkedésnek a kettős királyság

intézménye, a helóták megléte, a munka tilalma a polgárok számára, a spártai nevelés rendszere stb. Mindezeket

a harmincak nem vették át. A spártai gerusia egyébként sem egyszerűen harminc főből állt, hanem

huszonnyolcból, amelyet a két király egészített ki, így aztán egyes intézmények felületes hasonlósága vagy

nevének átvétele ellenére sem beszélhetünk arról, hogy a harminc zsarnok valóban Spárta berendezkedését

utánozta volna. Valószínűbbnek tűnik, hogy a filozófiailag művelt, államelmélettel is foglalkozó Kritias a

századvégre jellemző (később majd „iskolatársánál”, Platónnál is feltűnő) politikai utópiát álmodott meg,

pontosabban egy piramisszerű rendszert, amely 3 vezetőből, 30 fős tanácsból, 300 lovagból és 3000

nehézfegyverzetű gyalogosból állt. A számok, különösen a háromezreké, persze csak megközelítően értendők,

hiszen a háborúban a hadsereg létszáma, érthető módon, folyamatosan változott. Kérdés, hogy a harmincak

tagsága vagy éppen a háromezer kiválasztott polgár mit értett meg ebből az utópikus modellből, amelynek az

athéni valósághoz semmi köze sem volt.

A harmincak intézkedéseinek nagy része amúgy sem állt össze egységes rendszerré, hanem inkább az aktuális

politikai kihívásokra adott válaszokból állt. A filozófiaoktatás tilalma például Sókratés kritikai megjegyzései

ellen irányult, a kitelepítés a demokraták esetleges szervezkedése ellen, stb. Az oligarchák közül többen elestek

a munychiai csatában, így Kritias is, a többiek azonban Eleusisba menekültek, és önálló oligarchaállamot hoztak

létre. Attikát kettéosztották, s Athénból csak külön engedéllyel lehetett Eleusisba utazni (vö. 75. dok.). Ez a



kettéosztottság Kr. e. 401-ig tartott, amikor az athéniak az eleusisiak vezetőit meggyilkolták, és egyesítették

Attikát.

A háborús vereségtől és a belső harcoktól tökéletesen meghasonlott athéniak Kr. e. 403-ban új fogalommal

gazdagították a politika szótárát: létrehozták a történelem első amnesztiáját (tkp. a „felejtés törvénye”). A

harmincakon, a Peiraieust vezető tízeken és a harmincak rettegett poroszlóin, a tizenegyeken kívül mindenkinek

büntetlenséget biztosítottak, hogy egyszer s mindenkorra véget érjenek a belső harcok Athénban. A Thra-

sybulos vezette demokrácia olyannyira komolyan vette az amnesztiát, hogy amikor egy polgár a népgyűlésen

felháborodottan tette szóvá, hogy mellette ül családjának gyilkosa, nem a gyilkost, hanem az okvetetlenkedő

polgárt ítélték halálra az amnesztia megsértéséért. Az új rend Eukleidés archón évében (Kr. e. 403/402-ben) jött

letre. A demokrácia kifizette a spártaiaknak a harminc zsamok által fölvett kölcsönt, átdolgoztatta a teljes athéni

törvénykorpuszt, és az elavult attikai abécé helyett bevezette az ión betűket. A dekeleiai háború

legellentmondásosabb hőse, Alkibiadés sem élte túl a pelopon- nésosi háborút. Még a harmincak uralkodtak

Athénban, amikor, ha hihetünk Plutar- chosnak, az athéni Kritias, a spártai Lysandros és a perzsa Pharnabazos

megállapodása értelmében Phrygiában meggyilkolták. Alkibiadés egész életműve politikai bravúr volt, s még

saját meggyilkolására is ilyen különös koalíciót hozott össze: Athénét, Spártáét és Perzsiáét (Plutarchos:

Alkibiadés. 38-39). Vele szállt sírba az Alkmeónidák nemzetsége körül kialakult házassági-politikai elit

százesztendős uralma. Bár a Periklés házában felnőtt Alkibiadésnak volt fia, olyan hatalommal többé már nem

rendelkezett, mint egykor apja vagy annak ősei.

A kiegyezés egyébként Eukleidés archónsága idején jött létre a következő megállapodás alapján:

Akik a városban maradt athéniek közül ki akarnak költözni, megkapják Eleu- sist, polgárjogukat megőrizve,

mint saját maguk független urai és parancsolói és saját jövedelmeik élvezői. A szentély viszont legyen mindkét

fél közös birtoka, s gondozzák ősi szokás szerint a Kéryxök és Eumolpidák. Nem szabad sem az eleu- sisiaknak

a városba, sem a városiaknak Eleusisba menniök, kivéve az ünnepeket, mikor ez mindkét félnek meg van

engedve... Senki nem tölthet be semmiféle városbeli tisztséget az Eleusisban lakók közül, mielőtt nem jegyezteti

be magát, hogy ismét a városban lakik. Az elmúltak miatt senkinek sem szabad vádaskodnia senki ellen, kivéve

a harmincakat, a tízet, a tizenegyet és a Peiraieus volt kormányzóit, de még ezek ellen sem, ha számot adnak

tetteikről. Akik a Peiraieusban kormányoztak, a peiraieusbeliek előtt adjanak számot, a városban kormányzók

viszont a városban megbecsült vagyonnal rendelkezők előtt.

(AP XXXIX. R. Zs.)

A restaurált demokrácia mindenesetre jóval kevésbé bizonyult nagyvonalúnak bírálóival szemben, mint Periklés

vagy akár Kleón idején. A rendszer fő kritikusát, Sókratést Kr. e. 399-ben bíróság elé állították azzal a váddal,

hogy tanításaival megrontja az ifjakat. Minthogy tanítványai vagy barátai között olyan politikusok is helyet

foglaltak, mint Alkibiadés, Kritias és az emigráns Xenophón, a bíróság halálra ítélte a hetvenesz- tendős

filozófust. A birodalmától megfosztott Athén már a legkisebb további sérelmet sem volt képes eltűrni.

Megkezdődött a Kr. e. 4. század.

De, folytatta a vádló, Sókratés két barátja, Kritias és Alkibiadés rengeteg kárt okozott az államnak. Kritias az

oligarchia idején mindenkinél pénzsóvárabbnak, erőszakosabbnak és vérszomjasabbnak mutatkozott, Alkibiadés

pedig a demokrácia legféktelenebb, leggőgösebb és legerőszakosabb politikusa volt.

(Xenophón: Emlékeim Sókratésról. I 2, 12. N. Gy.)


peloponnésosi háború, peloponnésosi szövetség, pséphisma, harminc zsarnok, kylóni vérbűn, archidamosi

háború, szigetstratégia, eisphora, hetaireia, ostrakismos, herma, phoros, satrapés, leiturgia, négyszázak, ötezrek,

dióbelia, stratégos autokratór, sykophan- ta, ephoros, perioikos, gerusia, amnesztia


3.39. táblázat -

660 Kerkyra és Korinthos tengeri csatája

632 A kylóni vérbűn kikövetkeztetett dátuma



464 Spártai helótafelkelés

445 Harmincéves béke Athén és Spárta között

444 Thurioi alapítása

440 Samosi felkelés

438/437 Byzantioni felkelés

437 Amphipolis alapítása

435 Korinthos veresége Leukimménál

433 Korinthos győzelme a Sybota-szigeteknél

432 Poteidaia blokádja, megarai pséphisma

432/431 Athén visszautasítja Spárta ultimátumát

431-421 Archidamosi háború

431 Archidamos első támadása Attika ellen

430 Archidamos második támadása Attika ellen

429 Az athéniak beveszik Poteidaiát, Periklés halála

428 Archidamos harmadik támadása Attika ellen, Mytiléné

lázadása

427 Spártai támadás Attika ellen, Mytiléné leverése

427-424 Athén első szicíliai hadjárata

425 Pylosi/sphaktériai hadjárat

424 Gelai kongresszus, Az athéniak elfoglalják Kythérát,

Brasidas Amphipolist

422 Kleón és Brasidas elesik Amphipolisnál

421 Nikias-féle béke

418 Az első mantineiai csata

417 (vagy 416) Hyperbolos ostrakismosa

416 Mélos elfoglalása

415-413 Athén szicíliai hadjárata

414 A spártai Gylippos Szicíliába érkezik



413-404 Dekeleiai háború

412 A perzsák támogatják Spártát

411 A négyszázak és ötezrek uralma Athénban, Az athéni

flotta győz Kynossémánál

410 Az Alkibiadés vezette athéni flotta győz Kyzikosnál

409 A karthágóiak elfoglalják Selinust

408 Alkibiadés Athénban

407 Notioni vereség, Alkibiadés bukása

406 Arginusai csata és a hadvezérek kivégzése, Athéni-

karthágói szerződés

405 Aigospotamoi csata

404 Athén kapitulál; a harminc zsarnok

403 A harminc zsarnok bukása, amnesztia Athénban

401 Az eleusisi oligarchaállam bukása

399 Sókratés kivégzése

3.4. 2.3.4. Ipar és kereskedelem

3.4.1. 2.3.4.1. A MEZŐGAZDASÁG ÉS AZ ÉLELMISZER-KERESKEDELEM

Az alapvetően gabonafogyasztó görögség esetében egy ember évi gabonafogyasztása három hektoliterben,

vagyis – görög mértékegységben – számolva kb. 6 medimnosban határozható meg (1 medimnos = 51,5 liter).

Az ókori görögök a korabeli termelési technológiával és a föld minőségét is figyelembe véve gabonából

legfeljebb 10 hektoliter/ hektár terméshozamot tudtak elérni. A görög földnek mindössze 25%-a művelhető, de

gabonatermesztésre ennek is csak 90%-a, vagyis a teljes területnek átlagosan mindösz- sze 22,5%-a volt

alkalmas, ráadásul ennek a felét is minden második évben ugarolták. A fennmaradó területen olajfákat és szőlőt

termeltek, a hegyekben pedig birkát, kecskét és sertést tartottak. A szarvasmarha- és a lóállomány kicsi volt,

mert csak kevés vidék, mint például Thessalia és Lakedaimón, nyújtott elegendő teret a gulyáknak és a

méneseknek. Az eddigi képet kiegészítette a méztermelés, amely különösen Attikában volt jellemző és

jövedelmező. A tengerparti területeken természetesen fogyasztottak halat és más tengeri élőlényeket, ezek

aránya az élelmiszerek között azonban egyrészt évszakonként jelentős ingadozásnak volt kitéve, másrészt a

tengerparttól távolabb már nem lehetett megoldani szállításukat, hiszen a nagy melegben hűtés nélkül igen

gyorsan megromlottak. (Bár a csigás polip – nautilus –, polip és tintahal nyomait sikerült kimutatni a bronzkori

táplálkozásban.) Nem véletlen, hogy alig néhány polis, például Halieis és Sidé esetében hallunk arról, hogy a

halászat kiemelkedően fontos vagy gyakorlatilag az egyedüli élelmiszerforrás lett volna (Gyaros). Ezek a

legszegényebb és a legkisebb államok közül kerültek ki (Gyaros: 17 km2, Halieis 60 km2). Byzantion

halászatának jelentőségét ugyanakkor gyakran eltúlozza a szakirodalom. Polybios hangsúlyozza ugyan a

szárított hal jelentőségét, de ez csak a számos egyéb élelmiszerforrás (olaj, bor, gabona) mellett esik szóba nála.

• Gondolom, azt is tudod, hogy az ugar akkor lesz igazán jó, ha megtisztítottuk a gyomoktól, és a nap jól

átmelegíti.

• Ezzel is tökéletesen egyetértek.



• Ismersz erre jobb módszert, mint azt, hogy nyaranta a lehető legtöbbször forgassuk át a földet?

• Jól tudom – feleltem –, hogy a gyomot nem tudnánk másként a felszínre forgatni és a hőségben kiszárítani,

a földet pedig a nappal átmelegíteni, mint azzal, hogy a nyár közepén, ráadásul délben, felszántjuk.

• És ha felkapálják az ugart, nem nyilvánvaló, hogy akkor is meg kell tisztítani a gyomoktól?

• A gyomot akkor is ki kell forgatni a felszínre, hogy kiszáradjon, és a földet is meg kell forgatni, hogy a

mélyebb rétegeit is érje a nap.

(Xenophón: A gazdálkodásról. 16. N. Gy.)

A pásztorkodás szerepét sokáig jelentősen túlbecsülték a sötét és archaikus kor élelmiszerellátásában. Az

állattenyésztés egyetlen görög közösség számára sem jelentett kizárólagos megélhetést, ráadásul a pásztoroknak

más stratégiát kellett követniük, ha inkább a gyapjú vagy ha inkább a tej és sajt előállítására törekedtek. A tejet

természetesen nem lehetett nagyobb távolságra szállítani, a sajt viszont, megfelelően sózva (és gyakran füstölve

is), akár egy évig is elállt, és szállítani is érdemes volt. A szárított sajt a katonák fontos élelmiszertartalékát

képezte, hiszen könnyen szállítható volt, és nehezen romlott meg. A megkeményedett szárított sajtot borba

reszelve fogyasztották, amint erről az Ilias is tanúskodik.

Édes italt ebben vegyitett amaz isteni asszony, pramnei jó borból, melyhez most réz reszelővel kecsketurót

morzsolt s hintett rá hószinü lisztet.

(Homéros: Ilias. XI 638-640. D. G.)

A sötét kori harcosok felszereléséhez ezért – a lefkandi sírok leleteinek tanúságaként – hozzátartozott a bronz

sajtreszelő is. Minthogy a birkák esetében 6-8 tejelő nőstény hozamából akár napi egy kiló sajt is előállítható

volt, a pásztorkodással is foglalkozó közösségek számára ez rendkívül fontos kiegészítő élelmet jelentett. A sajt

jelentőségére jellemző, hogy még olyan közösségek is tartottak néhány birkát, amelyeknek nem állt

rendelkezésükre elegendő tér, hogy legeltessék őket. A legjobb példa erre a mindössze 103 négyzetkilométer

nagyságú Keós birkatenyésztése.

Keós szigetén minden parasztnak csak kevés birkája volt, mivel a föld silány és pásztorkodásra alkalmatlan.

Ezért aztán kytisost [lucernaféle], fügelevelet, lehullott olajfalevelet, hüvelyesek hüvelyét keverik össze

bogánccsal, és ez kiváló takarmányt jelent a birkáknak, amelyek tejet adnak, és abból remek sajt készül. E

sajtból egy talanton [26,2 kg] 90 drachmába kerül. A bárányok is nagyon szépek, és sokkal drágábbak, mint

bárhol másutt.

(Ailianos: Az állatok természetéről. 16, 32. N. Gy.)

A keósi birkákat karámban tartották és takarmánnyal táplálták. Az ilyesfajta állattartás sokkal költség- és

munkaigényesebb volt, mint a pásztorkodás, ezért nem véletlen, hogy mind a bárányok, mind a sajt ára igen

magas volt. Egy kilogramm keósi sajt egy athéni polgárnak több mint tíznapi napidíjába került! Érthető, ha

minél többen akartak saját birkákat tartani, hogy elláthassák magukat olcsó sajttal.

A húsevés nem volt jellemző a görögök étrendjére. A hús inkább az ünnepek velejárója volt, és bár Athénban az

ünnepek száma meghaladta az ötvenet (igaz, nem mindegyiken volt állatáldozat), a húsevés így sem haladta meg

azt a mértéket, amit ma a „vasárnapi rántott hús” jelent. Amikor összevetették a szentélyekben talált,

megpörkölődött állati csontok fajtáit és mennyiségét a fönnmaradt görög áldozati naptárak előírásaival, arra a

következtetésre jutottak, hogy ami az áldozati állatok arányait illeti, néhány különleges esetet (pl. a

malacáldozatairól ismert knóssosi Démétér-szentély 91-94% sertéscsontállo- mányát és 5-6% birka- és

kecskecsontállományát) leszámítva, az áldozati állatok legföljebb 15-20%-a volt szarvasmarha, és 75-80%-a

birka és kecske volt. A korinthosi Démé- tér- és Koré-szentély növényi és állati eredetű élelmiszerei között az

alábbi növények magvait találták meg: búza, árpa, olajbogyó, szőlő, füge, lencse, szeges borsó (lednek), borsó,

bükköny, csicseriborsó, gránátalma, menta, kapribogyó és köles. Az állati eredetű táplálék összetétele (amelyet

a leletek abszolút számában adnak meg) hasonlít a knóssosi anyagban találthoz: hal 49, tengeri sün 8, kagyló 14,

malac 88, birka/kecske 11.

Az állatok ára és a belőlük nyerhető hús mennyisége azonban eltért egymástól. Marathónban, az áldozati naptár

szerint, évente 6 szarvasmarhát és 37 egyéb állatot áldoztak fel. A 6 szarvasmarha együttesen mintegy 600

drachmába került a közösségnek, a többi állat azonban együttvéve is csak mindössze 400 drachmába. A

feláldozott marhákból a közös lakomára fordítható hús mennyisége mintegy 600 kg volt, az összes többi állaté



pedig együttvéve 615 kg. Az athéni Erchia démos lakóinak száma (nőkkel és gyerekekkel, de rabszolgák és

metoikosok nélkül) kb. 1400 volt. E démos kicsit hiányos áldozati naptárából egy évre nagyjából 796 kg

áldozati húsra következtethetünk, ami egy lakóra vetítve egy évben alig több, mint fél kg húst jelentett. Ha a

felirat hiányzó részét kiegészítjük, és még hozzávesszük a családi, nemzetségi és egyéb ünnepeket, még akkor is

csak mintegy évi 1,71 kg húst kapunk fejenként, ami még a szárnyasokkal (a baromfitartás nem volt nagyon

elterjedt) és a halakkal kiegészítve is meglepően alacsony számot jelent. Nem csoda, hogy a görögök

gabonaevőnek nevezték magukat!

A gabonatermelőknek a már említett, maximálisan 10 hektoliter hektáronkénti termésből legalább 0,6 hektolitert

félre kellett tenniük vetőmagnak. Minthogy a földterületnek csak a felét művelték meg, a másik felét egy évig

pihentették (ugar), egy négyzetkilométer területen az ott előállított élelmiszerből, ha behozatalra nem

számíthattak, csupán 36 ember élt meg. És ez még mindig az ötszöröse volt annak, amennyit egy pász- torkodó

társadalom el tudott tartani, ugyanis egy kalória állati termék előállítása a mezőgazdasági technika adott szintjén

ötször-hatszor akkora földterületet igényelt, mint egy kalória zöldségé. A gabonatermesztés nemcsak azért volt

alapvetően fontos, mert kisebb területen több embert tudott ellátni, hanem azért is, mert a gabona a legolcsóbb

az összes élelmiszer közül.

A trágyázást ismerték, de csak igen korlátozott mértékben használták, hiszen alkalmazásának egyes vidékeken

gátat szabott többek között az állatok alacsony száma. Ismerünk azonban olyan törvényi szabályozást, amelynek

értelmében még a szentélyek legelőin termelődött trágyát is eladták a trágyagyűjtő vállalkozóknak

(koprologosok). Az öntözést nagyobb területen ásott kutakból és forrásokból nem tudták megoldani, a folyók

viszont nyaranta majdnem egész Hellasban kiszáradtak. Tiryns környékén ugyan már a bronzkorban (Kr. e. 14-

13. század) építettek völgyzáró gátat, ennek azonban nem az öntözésben, hanem a lakott területek

árvízvédelmében volt szerepe, csakúgy, mint a hasonló boiótiai vállalkozásoknak.

Ahol a lakosság száma meghaladta a 36 fő/négyzetkilométer népsűrűséget, csak úgy tudták elkerülni az

éhínséget, ha élelmiszert importáltak. Talán nem véletlen, hogy éppen azokon a túlnépesedett vidékeken

alakultak ki a legjelentősebb kereskedővárosok, amelyek a gyarmatosításban is jeleskedtek (Aigina, Athén,

Chalkis, Eretria, Ko- rinthos, Megara, Paros, Naxos, Théra). Minthogy e területek lakossága különféle stratégiák

alkalmazásával csökkenteni tudta, illetve megoldotta népesedési problémáit, nem csoda, hogy forrásainkban

nem szerepel jelentős éhínség említése.

Az archaikus és korai klasszikus korszak görög polisainak élelmiszer-kereskedelméről meglehetősen kevés

adattal rendelkezünk. Nem túlságosan ismert tény, hogy Makedónia már a Kr. e. 490-480-as években olyan

nagy mennyiségben szállított gabonát Egyiptomból, hogy annak hasznából Alexandros makedón király

gazdagon berendezhette palotáját.

A makedón I. Alexandrosról emlékezik meg Bakchylidés, a neves kardalköltő 20. töredékében:

Aranyban – elefántcsontban ragyognak termei, mert gabonaszállító hajók hozzák a csillogó tengeren át

Egyiptomból a hatalmas gazdagságot.

(H. I.)

A teósi átok

Aki gyilkos mérget készít a teósiak ellen, akár a közösség, akár magánember ellen, az pusztuljon el mind ő

maga, mind nemzetsége.

Aki megakadályozza, hogy a teósi földre gabonát hozzanak be, bármilyen mesterkedéssel vagy csellel, akár

tengeren, akár szárazföldön, vagy amit már behoztak, ismét kiviszi, az pusztuljon el, mind ő maga, mind

nemzetsége.

(S. J.)

Egy Kr. e. 470 körül készült teósi felirat hivatalosan elátkozza azokat, akik akadályozzák a városba irányuló

gabonabehozatalt. Nyilvánvaló, hogy Teós számára a gabonabehozatal létkérdésnek minősült. Attikából Solón

törvényei az elsők, amelyekből valami hasonlót kiolvashatunk (Kr. e. 594). Solón az olaj kivételével betiltotta az

Attikából külföldre irányuló élelmiszerexportot, amiből arra következtethetünk, hogy bizonyos élelmiszereket

éppen az értékes attikai olajért cserében hoztak be Athénba. Az illatos növényi olaj előállításának korlátozása

valószínűleg a rózsaolajra vonatkozott, amelyből – a korabeli illatszer-készítési eljárásokat ismerve – kis

mennyiséghez is olyan hatalmas területekre volt szükség, amelyek kivonása az élelemtermelésből veszélyeztette



volna a lakosság élelmiszer-ellátását. Ebből persze az is következik, hogy Solón az élelmiszer-ellátást

alapvetően helyi forrásokból akarta megoldani, ezért nem támogatta a magas feldolgozottságú termék, például a

rózsaolaj előállítását és exportját, talán attól tartva, hogy a gabonapiac és a szállítás bizonytalanságai miatt

ekkoriban még nem lehetett vagy nem volt biztonságos egy állam élelmiszer-ellátását a több száz kilométer

távolságra fekvő búzamezőkre alapozni. Ne feledjük el, még több mint száztíz esztendő kellett ahhoz, hogy

Athénból az első számú tengeri nagyhatalom váljék, amely szilárdan kezében tudta tartani a tengeri szállítás

ellenőrzését.

Egy hatalmas egyiptomi gabonaszállítmány Athénba érkezése még Kr. e. 451/450- ben is valóságos politikai

földcsuszamlást idézett elő. Periklés „olyan törvényjavaslatot fogadtatott el, amelynek értelmében csak azok

lehetnek athéni polgárok, akiknek szülei mindkét ágon athéni származásúak. Mikor aztán az egyiptomi király

negyvenezer medimnos gabonát küldött a városnak ajándékba, és a gabonát kiosztották, a törvény alapján

eljárást indítottak igen sok törvénytelen származású személy ellen, akiknél erről eddig megfeledkeztek, de most

közülük sokan besúgók feljelentésének estek áldozatául. Csaknem ötezer athénira bizonyították rá a törvénytelen

származást, majd eladták őket rabszolgának; azok száma pedig, akik athéniaknak minősültek, és megtarthatták

állampolgárságukat, tizennégy- ezer-negyven volt" (Plutarchos: Periklés. 37. M. E.) A 40 000 medimnos gabona

6666 polgár egyévi ellátására lett volna elég, 14 040 részre osztva azonban családonként csak 2,85 medimnos

gabonát jelentett. Ez a mennyiség egy ember egyévi élelmiszerkészletének a felét sem tette ki.

Nyilvánvaló tehát, hogy még a Kr. e. 5. század közepén is jelentős volt az egyes polisok, így a talán leginkább

„iparosodott” Athén gabonatermesztése, még akkor is, ha esetleg más növény (pl. rózsa) termesztésével

előnyösebb cserearányokat érhettek volna el. Ez a piaci gondolkodásmód azonban nem az archaikus és kora

klasszikus kori görögöké: kérdéses volt ugyanis, hogy egyáltalán sikerül-e beszerezniük valahonnan a szükséges

gabonamennyiséget, amely az exportáló vidék számára gabonafölöslegként jelentkezett. Athénban a búza

termése minden negyedik, az árpáé minden huszadik évben katasztrofálisan gyenge. Thessaliában a búza

négyévenként, az árpa tízévenként produkál gyenge termést. A mai Odessa vidékén, ahol Athén legfőbb

gabonaszállítói laktak, százból 46 év számít gyengének, és az árpa is 6-7 évenként gyenge termésátlagot mutat.

Vagyis a Fekete-tenger partján fekvő görög gyarmatvárosok gyakran maguk is behozatalra szorultak, és az

Athénba és az Égeikumba szállított gabonát nem feltétlenül maguk termesztették, hanem inkább csak

közvetítették.

Nem csoda, hogy több kutató feltételezte, hogy a rendszeres és nagymértékű gabonaszállítást Athénba csak a

peloponnésosi háború idején szervezték meg, és a város azután vált különösen kiszolgáltatottá a

gabonaszállítmányoknak, miután a spártaiak elfoglalták Dekeleiát (Kr. e. 413), és megakadályozták az athéni

parasztok mezei munkáit (vö. 2.5.2.). A gabonaellátás azonban valószínűleg korábban is központi kérdés volt az

athéniak számára, s az maradt a peloponnésosi háború után is. Nem véletlen, hogy a Kr. e.4. században erről

mindig a legfontosabb népgyűlésen, a főgyűlésen döntöttek.

Azok, akik [a bulé tagjai közül] a prytanisi tisztet töltik be, először is közösen étkeznek a tholosban, amire az

államtól kapják a pénzt, ők hívják össze mind a tanácsot, mind a népet: a tanácsot minden nap, kivéve, ha

valami szünnap van, a népet minden egyesprytaneia tartama alatt négyszer. Ők írják elő mindazt, amit a

tanácsnak tárgyalnia kell, azt, hogy mivel foglalkozik az egyes napokon, és azt, hogy hol üljenek össze. Ők írják

ki a népgyűléseket is. Ezek közül egynek, a főgyűlésnek kell szavaznia afelől, hogy véleménye szerint a

tisztviselők helyesen látták-e el hivatalukat, továbbá tanácsot tartania az élelmezésről és az ország védelméről.

(AP XLIII 4. R. Zs.)

Az Athénnál sokkal kisebb polisok is gabonabehozatalra szorultak vagy szorulhattak, amint erről a feliratok

tanúskodnak. A peloponnésosi háború (Kr. e. 431-404) idején Athén a Helléspontoson, a Fekete-tengerről a

Földközi-tenger felé irányuló gabonaszállítmányok ellenőrzési pontján fölállította a Helléspontophylaxok

(Helléspontos- felügyelők) vámházát, amely döntött arról, hogy egy bizonyos gabonaszállítmány áthaladhat-e a

tengerszorosokon. A délosi szövetség egyik tagállama, a makedóniai Me- thóné számára egy felirat tanúsága

szerint az athéniak Kr. e. 426-ban garanciát adtak több ezer medimnos gabona átszállítására. A felirat sajnos

éppen ott hiányos, ahol a pontos gabonamennyiséget megadná, de a szó vége olvasható, így biztos, hogy tízezer

medimnosnál kisebb a teljes mennyiség. Methóné településének teljes területe legfeljebb 25 hektár volt, vagyis

5040-nél nem lakhattak ott többen, ami egy főre 3 hektoliter, vagyis kb. 6 medimnos gabonát számolva, 32 700

medimnos gabonaigényt jelenthetett. Ha az athéniak által engedélyezett mennyiség megközelítette a tízezer

medimnost, akkor is csak a teljes felhasználás kevesebb mint egyharmadát hozhatták be a Fekete-tenger

vidékéről. Methóné nem volt elszigetelt eset. A Helléspontophylaxok az aphytisiek- nek Kr. e. 428/427-ben

tízezer medimnos behozatalát engedélyezték. A gabonabehozatal tehát alapvetően fontos volt a Kr. e. 6-5.

század polisai számára, de ez a behozatal valószínűleg nem haladta meg a teljes élelmiszerigény egyharmadát.



Ha persze arra gondolunk, hogy ez a polis lakosságának egyharmada számára a túlélést jelentette vagy

jelenthette, a gabonabehozatal mértékét és mennyiségét nem szabad alábecsülni.

3.4.2. 2.3.4.2. VÁROSOK MUNKAMEGOSZTÁSA

Ha abból a szempontból vizsgáljuk meg a délosi szövetség adólistáit, hogy kimutatható-e összefüggés a

befizetett adó, valamint az adófizető tagállam mérete, illetve lakosságának száma között, figyelemre méltó

eltéréseket tapasztalunk ahhoz az alapelvhez képest, hogy több ember több adót fizessen, míg kevesebb

kevesebbet. Kr. e. 441-ben 205 tagállam fizetett adót, de a teljes jövedelem 86%-a az adózók 29%-ától folyt be,

ezek voltak a „nagy adózók”. Ha őket – különleges helyzetük miatt – nem vesszük számításba, a többiek lé-

lekszámát a mezőgazdaságilag (ma) hasznosítható területek alapján tudjuk kiszámolni. Ez utóbbi adatot azonban

kockázatos az antikvitás viszonyaira rávetíteni. Aigina és Tha- sos például egyaránt 30 talantont fizetett, de

Thasos majdnem ötször akkora, mint Aigi- na. Naxos közel kétszerese Paros területének, Paros mégis majdnem

háromszor annyi adót fizetett (Naxos 6 talantont és 4000 drachmát, Paros 18 talantont, stb.). A Palléné

félszigeten fekvő Skióné 6 talanton adót fizetett, amiből egy ilyen kis város esetén túlságosan is hatalmas

lakosságra következtethetnénk. Csakhogy, figyelembe véve a környékbeli bányák jövedelmét, mindössze kb.

1000 polgárral és 4000 fős lakossággal számolhatunk. Skióné városi magjának területe ugyanis az ásatások

során 26,5 hektárnak bizonyult, amely területen kb. 5000 fő, vagyis mintegy 1000 polgár lakhatott (ha egy

polgárra átlagosan egy feleséget, két-három gyereket és egy rabszolgát számítunk). Az adólisták alapján tehát

néhány sziget és polis méretéhez képest meglepően magas összeget fizetett be.

A Kr. e. 441-es összeíráson a legnagyobb adót fizetők között megtaláljuk Thasost (30 talanton), Aiginát (30

talanton), Parost (18 talanton), Naxost (6 talanton 4000 drachma), Androst és Samothrakét, valamint a három

rhodosi polist (6 talanton), Keóst (4 talanton), Peparéthost, Siphnost, az euboiai Eretriát (3 talanton) stb., míg a

szigetek közül a legkevesebbet Rhénaia (300 drachma) és Elaiusa (100 drachma) fizette. 100 drachma = 600

obolosszal, amennyit egy átlagos athéni thés kevesebb mint egy év alatt megkeresett (napi két obolosszal

számolva).

A legnagyobb befizetők nem feltétlenül a legnagyobb szigetek vagy legnagyobb polisok közül kerültek ki, de

feltétlenül rendelkeztek valamilyen keresett, exportálható nyersanyaggal, rendkívül jó volt a talajuk, vagy

legalább vonzották a zarándokokat.

Hérodotos szerint a mindössze 379 négyzetkilométeres Thasos lakói évi 200 – jó években 300 – talantonhoz

jutottak az aranybányák jövedelméből. Thasos előkelő helye az adólistán, azt hiszem, ennek alapján igazán

érthető.

Az alábbi szigetek rendelkeztek jelentős ásványi kincsekkel és jellegzetes, exportálható termékekkel:

Chios: masztixgyanta (pistacia lentiscus), bor, hajóépítés

Kalymna: méz

Keós: okker (miltos), fa, pala

Kimólos: „kimólosi föld”: gyógyhatású agyag, kréta, habkő Kythéra: füge, sajt, bor, méz Kythnos: sajt

Mélos: obszidián (már Kr. e. 8000 óta exportálják!)

Lesbos: hőforrások, olajfa, bor, gabona, fenyő, tölgy, pala Naxos: csiszolópor (korund), gránit, bor Nisyros:

gipsz, horzsakő, malomkő

Paros: márvány, szerpentin, bor, füge, vizekben bővelkedik, vázaipar, hajóépítés Peparéthos: pala, mészkő,

szőlő, fa, gabona

Samos: „samosi föld”: kallózásban, festésre és gyógyszerként használják, valamint bor, pala, márvány

Samothraké: fa

Seriphos: ólom, magnetit, márvány, gránit Siphnos: arany, ezüst, márvány, vas, pala, szőlő Symé:

szivacshalászat Télos: kenőcsféle

Tenedos: bor, gyümölcs, mészkő, pala, trachit Ténos: gránit, kerámia



Thasos: arany, ametiszt, opál, márvány, csillámpala, bor Théra: vulkáni hamu, bor

Az idegenforgalom komoly vonzerejét jelentették a hellének legfontosabb szentélyei:

Aigina: Aphaia-szentély

Délos: Apollón-szentély

Delphoi: Apollón-szentély

Epidauros: Asklépios-szentély

Olympia: Zeus-szentély

Samos: Héra-szentély Samothraké: Kabeirion

E szentélyek olyan jó megélhetést jelentettek egyes polisoknak, hogy olykor elképesztő túlnépesedés alakult ki

területükön. A hegyes, meredek Samothraké 6 ta- lantonos adója is a faiparon kívül elsősorban a Kabeirion

vonzerejének köszönhető.

A mindössze 73 négyzetkilométeres Seriphost ólom-, magnetit- és márványbányái, a 82 négyzetkilométeres

Siphnost pedig arany-, ezüst-, vas- és ólombányái emelték a legjobban fizetők közé. A templomok és

középületek építésénél felhasznált márványt kristályszerkezete és izotópvizsgálata alapján ma már bányára

azonosítani lehet. A samothrakéi szentélyt a közeli Thasos márványából építették, a délosit parosi és naxosi

márványból, de találtak attikai, pentelikoni követ is a szentélyben. A parosi márványt az olympiai építkezéseken

is felhasználták, ami már komolyabb szállítást igényelt. Még többet utazott a parosi kőanyag Delphoiig,

amelynek építkezéseinél többnyire a közelebbi, pentelikoni márványt használták. A szállítási költségek nem

pusztán a távolságtól, hanem a szállítás módjától is függtek. A tengeri szállítás ugyanis jóval olcsóbb volt, mint

a szárazföldi. Egy pentelikoni márvány oszlopdob tengeri szállítása Epidaurosig 25 drachmába, a szárazföldi

szállítás a jóval közelebbi Eleusisig ugyanakkor 320 drachmába került a Kr. e. 4. században.

3.4.3. 2.3.4.3. FÉMFELDOLGOZÁS

A görög fémlelőhelyek, így például Laureion kiaknázásának kezdeti időpontja meglehetősen vitatott. Laureion a

bronzkorban fontos rézlelőhely volt, és az ezüstön kívül ólmot is bányásztak ott. Mindenesetre a laureioni

bányászat pontos fémösszetétele nehezen meghatározható, hiszen például az egyiptomi 25. dinasztia idejére (Kr.

e. 767656) datálható egyiptomi bronztárgyakhoz a laureioni ólombányákból származó ólmot használtak, de az

első athéni érmék, az úgynevezett „címeres” Wappenmünzék ezüstanyaga Észak-Görögországból (Thrákiából,

Siphnosról és más vidékekről) érkezett Athénba (vö. 2.2.2.6.3.). Peisistratos Kr. e. 556-546 körül feltehetőleg

nem vagy nem pusztán gyarmatosítani akart Thrákiában, hanem nemesfémeket szerzett visszatérésének

finanszírozásához. A fia által veretett „baglyos pénzeknél” alkalmazott ezüst azonban már attikai. Az etruszk és

itáliai fémbányászat – elszórt és szezonális kezdetek után – a Kr. e. 8. században (réz-) és a Kr. e. 6. században

(vas-) indult meg. A legkorábbi, izotópos vizsgálatokkal kimutatható etruszk (piombinói) eredetű ólom egy 25.

dinasztia korabeli egyiptomi templomból származó ólomfigurában mutatható ki. A Kr. e. 8-6. századi ezüst- és

rézbányászat nyomait Ibériában is kimutatták (Rio Tinto). Úgy tűnik, hogy Milétos Apollónia Pontikát többek

között a közeli, sztrandzsai rézlelőhely miatt alapította. A görög településeken valóságos „iparvárosok”

alakultak ki, például Thorikos Attikában, illetve Pithékusai a Nápolyi-öbölben.

Az alábbi fémlelőhelyekkel számolhatunk az archaikus és klasszikus korban:

Réz: Euboia (Lélantos), Makedónia, Délos, Seriphos, Argolis, Sikyón, Thessalia, Othrys-hegy. Kis-Ázsiában

Kisthené, Kypros, Hispania (Rio Tinto), Itália (Elba).

Ón: Hispania, a korai bronzkortól kezdve, Lusitania, Gallia (Haut Vienne, Vaul- ry, Creuze, Montebras, a késői

bronzkorban), Britannia (Cornwall, Kr. e. 500 k.-től).

Vas: Elba szigete, Kr. e. 900 k.-től, Boiótia, Lakónia (Kr. e. 6. század közepe előtt), Laureion, Égei-szigetek

(Kr. e. 1000 k.-től), Syros, Kythnos, Keós, Seri- phos, Siphnos, Gyaros, Samothraké, Euboia. Kis-Ázsiában

Amasia (Pontos), Trapezus, Kappadokia. Jelentős vaslelőhely Kypros is.

A fémanalízis olykor meglepő eredményekre vezetett történeti és numizmatikai problémák megoldásában. A

görög világ legkorábbi pénzverése Aigina szigetén siphnosi ezüstből jött létre, ami megmagyarázza mindkét



polis kiemelkedő gazdagságát az archaikus korban, amelynek Aiginán az Aphaia-templom, Siphnos esetében

pedig a város delphoi kincsesháza a legfontosabb jele. Korinthos pénzverése nagyjából egyidős az athénival, és

meglepő módon a laureioni ezüstön alapult. Ez magyarázza a korábban érthetetlen jelenséget, hogy miért esett

vissza radikálisan a korinthosi pénzverés a pe- loponnésosi háború első szakaszában: a két állam hadat viselt

egymás ellen, ami nyilván nem kedvezett a fémkereskedelemnek.

Azután a pólétések, tízen; minden phyléből sorshúzás útján választanak egyet. A ha- dikincstárossal és a

theórikon választott kezelőivel együtt a tanács színe előtt ők adják ki az összes bérleteket, árverezik a

bányaművelési jogokat és a vámokat, és biztosítják annak számára, akinek a tanács megszavazta a bérbe adott

bányákat, részint az üzemben lévőket, melyek három évre bérbeadók, részint az engedményeseket, melyek hét

évre bérbeadók.

(AP XLVII 2. R. Zs.)

A bányák állami, közösségi tulajdonban voltak, és nyilvános árverés során adták bérbe három évre kitermelési

jogukat. A bizonytalan hozamú tárnákat hét évre adták bérbe, hogy megtérülésük valószínűbb legyen. A

bányabérlő évente befizette a bérleti díjat, és annyit próbált kitermelni, amennyiből bőséges haszna mutatkozott.

Mivel három év múltán nem volt biztos, hogy ugyanaz a tárna marad a kezében, a fejlesztésre és a biztonságra

nem sokat költöttek. Drága, hozzáértő bányászrabszolgákat sem volt értelme három évre vásárolni. Voltak olyan

rabszolgatartók, akik abból éltek, hogy a bányabérlőknek szakképzett rabszolgákat kölcsönöztek.

Nikias, Nikératos fia egykor ezer rabszolgát tartott az ezüstbányákban, akiket tisztán egy obolos napidíjért adott

bérbe a thrák Sósiasnak, kikötve, hogy az a szolgák számát sohasem változtatja meg. Hipponikos ugyanígy

kölcsönzött ki hatszáz rabszolgát, akik tisztán egy minát jövedelmeztek neki naponta, Philodémos- nak pedig

háromszáz rabszolga hozott napi fél minát.

(Xenophón: A bevételekről. 4, 14. N. Gy.)

A bányászrabszolgák tartása biztos üzlet volt. Ha új bérlő kezébe került a bánya, annak is szüksége volt

bányászokra, akiket ugyanattól a tulajdonostól kölcsönzött. Ezt a rendszert részletesen a Kr. e. 4. századból

ismerjük, de tudjuk, hogy már Themistoklés is hasonló módon termeltette ki a laureioni bányák ezüstjét.

A kitermelt vagy importált fémeket kovácsműhelyekben dolgozták fel. A műhelytulajdonos mellett legalább

egy-két segédre vagy néhány rabszolgára is szükség volt a munkafolyamatok (pl. a fújtató kezelése) miatt. Egy

kovácsműhelyben dolgozni feltehetőleg sem a rabszolgák, sem pedig a szabad születésű segédek számára nem

lehetett különösebben vidám dolog. Egy Kr. e. 4. század kezdetén született athéni ólomlevél, amit nemrég az

Agora egyik kútjában találtak, legalábbis erről tanúskodik. A levél írója, Lésis a megalázó bánásmódról

panaszkodik. Nehéz eldönteni, Lésis melyik társadalmi réteghez tartozott. Tartotta a kapcsolatot családjával, és

jól tudott írni-olvasni, ez az ellen szól, hogy rabszolgának tekintsük, a műhelytulajdonosokat ugyanakkor despo-

tésnek nevezi, ami az úr megszólítása volt a rabszolgák részéről. Ugyanakkor egy segéd is szólíthatta így

mesterét.

Lésis küldi [a levelet] Xenoklésnek és anyjának. Ne tűrjétek el, hogy elpusztuljon a kovácsműhelyben, hanem

menjetek el gazdáihoz (despotas), és találjatok valami jobb megoldást számára. Nagyon gonosz embernek

szolgáltattak ki! Belepusztulok a korbácsolásba! Megkötöztek! Sárba tipornak! Nagyon, nagyon!

(N. Gy.)

3.4.4. 2.3.4.4. PÉNZVERÉS

A fémekből nemcsak szerszámokat és fegyvereket, hanem pénzt is lehetett készíteni. Az első görög polisok a

Kr. e. 7. században vették át a pénzverést, de akkor még csak hét helyen vertek – többnyire élektron, vagyis az

ezüst és arany természetes ötvözetéből készült – pénzt. A további évtizedekben gyorsan terjed az új szokás, és

sorban kivonják a forgalomból a korábban használt csereeszközöket, a vasnyársakat (obolosok). A pénz

nyersanyaga az ezüst lett (aranypénzt Athénban csak Kr. e. 406-tól vertek, amikor vészhelyzet állt be a

peloponnésosi háború során). A legkorábbi vert pénzek ezüsttartalma az élektron összetételétől függően 40 és

70% között mozgott. Az élektronverést tizennyolc görög polis is átvette, ebből hét kis-ázsiai állam még a Kr. e.

7. században (Chios, Dardanos, Erythrai, Kymé, Kyzikos, Milétos és Kós szigete). Az élektronstatér súlya 12-17

gramm között mozgott (milétosi-lyd: 14,1 g; phókaiai: 16,1 g). Egy 12 grammos érme aranytartalma elérhette a

7,2 grammot (60%). A legkorábbi vert pénzeket tartalmazó kincslelet 1904-ben került elő az ephesosi Artemis-

templom Kr. e. 600 körülre datálható rétegében. (A lelet kronológiai horizontja erősen vitatott. Az utóbbi



évtizedben megpróbálták a Kr. e. 6. század első évtizedeire, sőt Kr. e. 560 körülre datálni [!], a legfrissebb

kézikönyv azonban újból legkésőbb Kr. e. 620 körülre helyezi.) A fogadalmi ajándékként felajánlott s ma a

British Museumban őrzött kincs 93 élektronérme között egyetlenegy sem volt kisebb 14,1 grammnál.

Nyilvánvaló, hogy ez olyan nagy érték volt, amelyet a napi fogyasztást szolgáló kiskereskedelem nem tudott

felhasználni. Az élelmiszerpiacon nem vásároltak naponta teljes ökröket és birkákat. A pénzverés megjelenését

tehát nem a munkamegosztáson alapuló csere kényszerítette ki. Ebben az esetben fölmerül a kérdés, hogy mire

használták e korai, nagy értékű vereteket, és mikor jelentek meg a kisebb súlyú, a mindennapi életben is

használható érmék?

A lyd királyok érmein oroszlánfejet, a görög polisok veretein pedig jellegzetes címerállatokat (Aigina:

teknősbéka, Athén: bagoly, Phókaia: fóka, Korinthos: pegazus), az egyes városokat védő isteneket (Athén:

Athéné, Massilia: Artemis, Naxos: Dionysos, Syrakusai: Arethusa forrásnimfa, Gela: Gela-folyó bikatestű,

emberfejű istene), a polis által termelt fontosabb terményeket (Metapontion: búzakalász, Skotussa: téli búza,

Mélos: gránátalma, Kyréné: silphion) találunk, sőt, úgy tűnik, egyes korai vereteken Athénban arisztokrata

családok címerei is megjelentek. Mindebből többen arra következtettek, hogy a korai pénzverésnek elsősorban

nem gazdasági, hanem politikai-propagandisztikus okai voltak: a jellegzetes veret az adott uralkodó vagy polis

számára, mint a mai zászló, kifejezte az állam szuverenitását. Ez az álláspont azonban az esetek többségében

tarthatatlan. Az ugyan igaz, hogy pénzt független államok vertek, de az is tény, hogy számos független állam

sohasem kezdett pénzverésbe, hanem mások jól bevált érmeit használta. Ennek ellenére mai fogalmaink szerint

elképesztően sok görög államnak volt saját pénzverése. 604 polist vizsgáltam meg a Kr. e. 7-5. században, s

ebből 269-ben vertek hosszabb-rövidebb ideig pénzt. A polisok száma a vizsgált időszakban feltehetőleg a 7-

800-at is elérte, de ezek túlnyomó többsége sosem állított elő önálló érméket. Összehasonlításul álljon itt az az

adat, amely szerint a kezdetektől a hellenisztikus kor végéig, vagyis a Kr. e. 7. századtól Kr. e. 30-ig több mint

1400 város és törzs, valamint 500 uralkodó vert pénzt. Egy adott, rövidebb időszakban azonban a görög

verőhelyek száma természetesen kisebb volt.

3.40. táblázat -

Időszak (Kr. e.) Verőhelyek száma

7. század 7

6. sz. 1. negyede 22








Ennek ellenére együttérzései gondolhatunk az athéni kikötőben háromlábú asztalkája (trapeza, vagyis az angol

bank = pad kifejezés megfelelője) mellett üldögélő pénzváltóra (trapezités), akinek több mint száz „nemzeti

valutát” kellett fejben tartania. Ez akkor különösen hatalmas szám, ha belegondolunk, hogy ma 185 ENSZ-

tagállam van a Földön (és például Svájc, amely állam, de nem tagja az ENSZ-nek), vagyis összesen ennél alig

több önálló pénzkibocsátással számolhatunk (még ha figyelembe vesszük például a Nagy-Bri- tanniában az

angol font mellett létező skót fontot is), de e pénzek nagyobb része sohasem jelenik meg a nemzetközi

pénzpiacon, mivel nem konvertibilis. A görög államok azonban a jelenlegi Görögországon kívül csak a

Földközi-tenger és Fekete-tenger keskeny tengerparti sávjában helyezkedtek el, s nemesfém vereteiket

mindenütt elfogadták!



A pénzváltó dolga azonban korántsem volt annyira nehéz, mint a fentiek alapján gondolhatnánk. Az egyes

polisok érmeinek súlya a legtöbb esetben megfelelt az elterjedtebb standardoknak (athéni, aiginai, korinthosi,

euboiai, phoinikiai). Ha a pénzváltó ismerte az adott veretet, és tudta, hogy ezüst- vagy aranytartalma megfelel

az elvárásainak, már csak mérlegelnie kellett, a pénz nem súlyhiányos-e? Ezért ered számos pénzegység neve a

mérlegelésből (sékel = mérni, statér = ami egyensúlyba hozza a mérleget, pound = font, mint súly).

3.41. táblázat - ■ Két gyakori standard

Attikai Aiginai

Obolos 0,73 g 1,04 g

Drachma 4,37 g 6,24 g

Mina 436,6 g 623,7 g

Talanton 26,196 kg 37,142 kg

Minthogy a kisebb súlyegységek csak később alakultak ki, a pénzverés kezdetben nyilvánvalóan nagyobb

értékek könnyebb mozgatása és kezelhetősége céljából jött létre. Mi célt szolgálhattak a Kr. e. 7. században e

nagyobb értékek? A távolsági kereskedelem többnyire árut cserélt közvetlenül árura, s az „árakat” a kereslet-

kínálat viszonyainál alapvetőbben határozták meg évszázadok alatt rögzült cserearányok, például az árpa és a

búza cserearánya 3 : 1 volt hosszú időn át, függetlenül attól, hogy az adott évben milyen volt a termés. Az

üzletkötést megkönnyíthette, de nem volt annak feltétele a köny- nyen szállítható és nem romlandó ezüst- és

aranyérmék bevezetése. Az érmék használatának azonban korlátot szabott, hogy közvetlenül a

kiskereskedelemben nem lehetett fölhasználni őket, így elsősorban mégiscsak kincsképzésre és nagy értékű

kincsek mozgatására használhatták őket. A pénzverés tehát eleinte éppen ezt a célt szolgálta.

Kérdés, hogy a korabeli viszonyok között, a Kr. e. 7. században kiknek állt érdekében államilag garantált, nagy

értékű élektronérmék könnyű és viszonylag kockázatmentes szállítása. Erre a választ nem a hétköznapi

cserében, hanem az érmék fizetőeszköz voltában találhatjuk meg. A szárazföldi szállítás hosszabb távolságra

igen drága volt, vagyis néhány tíz mérföldre történő szállítás már meghaladta a szállított gabona vagy olaj

értékét, levágott állatokat pedig a hús romlékonysága miatt egyáltalán nem lehetett szállítani. (Összehasonlításul

érdemes megjegyezni, hogy Diocletianus Kr. u. 301-ben hozott árrendelete szerint egy szekér búza ára

legföljebb 4500 denarius lehetett, bármilyen messzire is szállították. Egy szekér 1,5 kilométeres fuvardíja 20

denarius volt, vagyis 225 kilométer szárazföldi szállítás után a szállítási díj elérte a búza teljes eladási árát. Az

olcsóbb árpa esetén már 135 kilométeres szállítás felemésztette a teljes eladási árat. Ahhoz, hogy megérje a

szállítás, csak egészen rövid távolságra lehetett szárazföldön eljuttatni a gabonaféléket.) A lyd birodalom

mérete, különösen, ha a fennhatósága alatt álló, part menti görög polisokat is beleszámítjuk, már elég nagy volt

ahhoz, hogy e szállítási költségeket például az adó behajtásánál az állam által egységesen megjelölt veretekkel

csökkentsék. Talán ezért találjuk meg már a legkorábbi lyd vereteket is a part menti görög államokban, s ezért

kezdődik meg Lydia után éppen azokban és az e polisokkal szoros kereskedelmi kapcsolatban álló vidékeken

elsőként a pénzverés. Talán éppen a sardeisi adminisztráció szorította rá a pénzverésre a tőle függő polisokat.

A pénzverés megindulása a görög polisokban:

Kr. e. 7. sz. 1. feleEphesos, Korinthos, Skióné

Kr. e. 7. sz. 2. feleMilétos, Kyzikos, Erythrai, Kymé,Knidos, Dardanos, Aigi-

na, Kós, Mélos, Chios, Kyréné

Kr. e. 6. sz. 1. negyede Phókaia, Karthaia, Smyrna, Naxos, Siphnos, Teós, nos, Kerkyra, Kalymnos, Koresia,

Iulis, Paros, Tanagra

Kr. e. 6. sz. 2. negyede Délos, Athén stb.

Rhodópis azt szerette volna, ha Hellas földjén valami emlék marad utána, s olyan ajándékot csináltatott, ami

senki másnak nem jutott még eszébe, s amit senki sem ajándékozott még templomnak, s azt ajánlotta fel emléke



megőrzésére Delphoi- ban. Vagyona egytized részéből annyi ökörsütő nyársat készíttetett, amennyire az

összegből futotta, s elküldte őket Delphoiba. Ezek most is ott hevernek nagy halomban a chiosiak oltára mögött,

a templommal szemben.


A távolba szállított kincsek érmekre váltásának másik példáját a templomi fogadalmi kincsfelajánlások

szolgáltatták. A vert pénzek elterjedése előtt is találtunk rá példát, hogy az adományt vasnyársakra „váltották

át”, mint például Pheidón és Rhodópis történetében. A legelső lyd és görög veretek is egy szentélyből, az

ephesosi Artemis templomkörzetéből kerültek elő, ahol feltehetőleg fogadalmi ajándékként voltak elhelyezve.

Nagy távolságból, főleg tengeren át nem lehetett szarvasmarhákat vagy birkanyájakat híresebb szentélyekbe

juttatni. Vagy értékes tárgyakat (pl. Kroisos arany és ezüst vegyítőedénye, tíz talanton súlyú arany

oroszlánszobra), vagy, ha már volt, vert pénzt lehetett a szentélyek kincsesházaiban elhelyezni. Kroisos

Delphoinak szánt ajándékai között volt négy színarany, egyenként két és fél talanton (attikai talantonban

számolva 65,5 kg) súlyú tégla, valamint 113 darab, egyenként két talanton (52,39 kg) súlyú fehérarany fél tégla,

vagyis összesen 6182,3 kilogramm arany. Ezek az egységnyi méretű és súlyú fél téglák már ugyanazt a funkciót

töltötték be, mint egy, az uralkodó által hitelesített, nagy értékű fizetőeszköz. Kroisos azonban saját vert

pénzéből is juttatott a del- phoiaknak. Követei útján megérdeklődte Delphoi lakosainak számát, és minden

polgárnak két aranystatért küldött ajándékba (Hérodotos I 54). Kroisos ajándékai bejárták azt az utat, amelyet a

tengeren túlról vagy egyéb távoli vidékekről küldött fogadalmi ajándékok fejlődése kijelölt: presztízstárgyak

(arany- és ezüstedény, aranyoroszlán), súlyra mért, egységes alakú nemesfémek és végül vert pénz. A pénznek

ebben az időben Delphoi számára még nem volt ugyanaz a jelentősége, mint a későbbiekben, amikor a

pénzhasználat ott is elterjedt (Kr. e. 520 k.). A fogadalmi ajándékot nem használhatták másra, például

adásvételre, meg kellett őrizniük, legalábbis elvileg, éppúgy, mint az egykori egyiptomi örömlány, Rhodópis

nyársait Delphoiban. A veretek ugyanakkor a későbbiekben megkönnyíthették e kincsek nyilvántartását.

Kroisos ezután gazdag áldozatokkal igyekezett megnyerni a delphoi isten jóindulatát. Összesen háromezer

különféle jószágot áldozott neki, majd hatalmas máglyát emelt, amelyben aranyozott és ezüstözött heverőket,

aranycsészéket, bíborruhákat és -köpenyeket égetett el, így remélve, hogy megnyeri az isten jóindulatát.

Elrendelte, hogy minden lyd vagyona arányában mutasson be áldozatot. Miután ezeket az áldozatokat

bemutatta, rengeteg aranyat összeolvasztott és fél téglákat készíttetett belőle, összesen száztizenhét darabot.

Ezeknek hosszúsága hat-, szélessége három-, vastagsága egytenyérnyi volt. Négy színaranyból készült, ezek

súlya két és fél talanton volt, a többit fehéraranyból öntötték, s ezek két talantont nyomtak.


Görög zsoldosok Egyiptomban

Apriés az újabb elpártolás hírére felfegyverzett segédcsapatokkal indult az egyiptomiak ellen, s magával vitte a

kariaiak és iónok mintegy harmincezer főnyi zsoldosseregét is.


Görög zsoldosfelirat az Abu Simbel-i II. Ramses-szobron:

Amikor Psammatichos király Elephantinébe ment, ezt azok írták, akik Psammati- chosszal, Theoklés fiával

együtt hajóztak, és eljutottak Kerkisen is túl, ameddig a folyó engedte. Az idegen nyelvűeket Potasimtó vezette,

az egyiptomiakat Amasis. Felírt bennünket Archón, Hamoibichos fia és Pelekos, Eudamos fia. Teósi Helesibys,

Télephos írt engem, Ialysos..., Pythón, Hamoibichos fia, Pabis, a kolophóni, Psam- matasszal együtt,

Hagésermos, Pasiphón, Hippos fia, Krithis írta.

(B. I.)

A pénzverés kialakulásához és gyors elterjedéséhez még egy társadalmi réteg járult hozzá jelentős mértékben: a

zsoldosoké. E zsoldosok jelentős része ókori keleti uralkodók hadseregeiben szolgált, és különféle görög

városokból került ki. Apriés egyiptomi uralkodó seregében (ur. Kr. e. 589-570) nem kevesebb, mint harmincezer

görög és káriai zsoldos harcolt (Hérodotos II 163). II. Psammétichos fáraó (ur. 595-589) zsoldosainak feliratait

mai napig láthatjuk az Abu Simbel-i II. Ramses-szobron (ML 7). A zsoldosok a kis-ázsiai Teósból és

Kolophónból, valamint a rhodosi Ialysosból érkeztek. Tell De- fennehben legalább 20 000 zsoldos

táborozhatott. A lelőhelyen nagy tömegű klazomenai kerámiát találtak. A tábort Kr. e. 525 körül, a perzsa

hódításkor hagyták el. A lesbosi költő, Alkaios (Kr. e. 600 k.) megemlékezik testvéréről, Antimeneidasról, aki

Babylónban harcolt zsoldosként (50. töredék). Végezetül tudjuk jól, hogy Kroisos seregében is harcoltak



görögök (az anekdota szerint például Thalés is) és más idegenek, akiket a perzsákkal vívott első ütközete után a

lyd uralkodó meggondolatlanul szélnek eresztett.

A görög világ nem véletlenül látta el zsoldosokkal a fizetőképes keleti monarchiákat. Hellas relatív

túlnépesedése oda vezetett, hogy a családok az egykézésre törekedtek, s ha több fiú született, vagy a legidősebb

örökölte az apai birtokot, mint például Spár- tában, rákényszerítve a többieket, hogy idegenben próbáljanak

szerencsét, vagy olyan sokfelé oszlottak az amúgy is kis birtokok, hogy az örökösök valamennyien kiegészítő

jövedelem szerzésére kényszerültek. Ha belegondolunk, hogy egyedül Egyiptomban hány görög zsoldos harcolt,

s a babylóni, lydiai, karthágói stb. zsoldosok számát megbecsülni sem tudjuk, beláthatjuk, hogy a zsoldosként

szolgált és a leszerelés után az összekuporgatott zsolddal hazatért görögök abszolút száma és a teljes lakosságon

belüli számaránya is jelentős lehetett, legalább annyira, hogy az általuk hellén földre behozott újdonságok hamar

elterjedjenek. A zsoldosok megjelenése azáltal hatott Lydia pénzverésének kialakulására, hogy a katonákat

könnyebb volt viszonylag nagy értékű élekt- ronpénzzel kifizetni, mint természetben, különösen, ha a hadsereg

úton volt. A katonák pedig egyszerűbben tudták magukkal vinni keresetüket, mint ha azt rabszolgában,

marhában, gabonában vagy presztízsjavakban kapták volna meg. A zsold egy része természetesen az

élelmiszerre kellett, de azt a katonák befizethették egy hónapra előre is, mintegy „menzarendszerben”, akár a

hadtápnál, akár a hadseregeket kísérő markotá- nyosoknál. Vagyis a vert pénz fizetési eszközként szolgált a

hadsereg és a zsoldosok között, és egyfajta hitelkeretet nyújtott a katonák élelmiszer-ellátásában. Arra azonban

nagy értékénél fogva alkalmatlan volt, hogy a hétköznapi bevásárlásokat megkönnyítse. A kincsképzésben annál

inkább bevált. A zsoldos, leszerelése után, valóságos kis vagyont tudott hazavinni egy kisebb erszényben.

Otthon az érmék egyszerűen súlyra kimért nemesfémként funkcionáltak mindaddig, amíg görög földön is el nem

terjedt a pénzhasználat. Egy hazatért zsoldos, a feliratáról ismert Pédón például arany karkötőt kapott I.

Psammétichostól, s tudjuk jól, hogy ezek a meghatározott súlyú „karkötők” voltaképpen pénzként szolgáltak a

pénzverést megelőző időszakban. A pénzverés kialakulását így a zsoldoshadseregek megjelenése is indokolta.

Priénében talált egyiptomi bazaltszobrocska felirata:

Pédón, Amphinneós fia ajánlott fel engem Egyiptomból magával hozva. Az egyiptomi király, Psammétichos

adott még jutalmul egy arany karkötőt és egy várost bátorságáért.

(N. Gy.)

3.4.5. 2.3.4.5. TÁVOLSÁGI KERESKEDELEM ÉS SZERZŐDÉSEK

Az őslakókkal folytatott phókaiai/masszaliai kereskedelemnek az utóbbi évtizedekben több érdekes

dokumentuma került elő. 1985-ben találtak Empúriesben, az antik Empo- rion ásatásai során egy töredékes,

görög nyelvű ólomlevelet, amelyet Kr. e. 550 és 450 közé datálnak.

Az emporioni ólomlevél:

1. gondoskodjál róla, hogy Saiganthéban legyél, és ha...

2-3....azemporioniak részére, de ne hajózd be... csoportjukat, ha meghaladják a húsz főt, és [valahová] ne...

1. a Saiganthéban lévő rakományt, amit Baspedón vegyen meg...

2. ...vond fel a horgonyt és szállítsd...

1. ..mit tegyünk ezzel...

2. ..és Baspedón azt parancsolja neked, hogy vontasd...

8-12. ...kérdezni, hogy akad-e valaki, aki elvontatja addig... a mi hajónkig.... és ha kettő lenne, küldd oda mind a

kettőt [vagy bízd rá mindkettőre]. de hogy is legyen? Ha ő maga akarja... osztozzon meg úgy, hogy a felét kapja

meg. Ha pedig nem értene ezzel egyet,

1. ..ha ott marad, és küld nekem egy levelet, [közölve], mennyi legyen...

1. ...a lehető leggyorsabban...

2. Ezt parancsolom. Üdvözletem!



A görög hajótulajdonos első utasítása a hajóskapitánynak: hajózzon Saiganthéba. Em- porionban rakományt és

utasokat kellett felvennie. Az ibér Baspedón Saiganthéban várt a rakományra. A nagy távolság miatt a

tulajdonos egyes kérdésekben meglehetősen bizonytalan. A hajót – vagy hajókat – a tengeri út után talán egy

folyón kellett felvontatni. A levél végén a haszon felosztásáról ír a massiliai hajótulajdonos. Az ibér

közvetítőnek, Baspedónnak a haszon felét kínálja. Saiganthéban többen a második pun háborúból ismert

Saguntum ibér város nevét vélték fölfedezni. Ez azonban valószínűtlen, mivel Saguntumot ekkor még Arsénak

hívták. Igaz viszont, hogy több ibér települést is hívhattak Saiganthénak/Saguntumnak. Ebben az esetben

azonban nem tudjuk pontosan rekonstruálni a hajó útvonalát Emporiontól délre. Az empúriesi szerződéshez

nagyon hasonló tartalmú az 1950-ben az Emporiontól északra fekvő Pech Maho ibér városkában (Languedoc,

Franciaország) talált, de csak 1988-ban közzétett, a Kr. e.

1. század második harmadából származó ólomlevél, aminek az a különlegessége, hogy a görög szöveget egy

korábban etruszk levelet tartalmazó ólomlemezre írták. Az etruszk szöveg maradványaiból kiolvasható

Massilia etruszk neve.

Ólomlevél Pech Mahóból:

ElőlapHátlap

Hérónoiios 1. A kyprosi [Hérónoiios?] vásárolt egy bárkát (akation)

1. az emporioniaktól. Vett egy csónakot is.

2. Átengedte nekem a két és fél oktanion [vételárból a] felét.

3. Adtam neki két és fél hektaniont pénzben,

4. és biztosítékként adtam neki még egy tritét [harmadot],

5. és azt megkapta a folyón. A foglalót

6. előre odaadtam ott, ahol a bárkák kikötnek.

7. Tanúk: Basigerros és Bleuras és

8. Golo[.]biur és Sedegón. Ők voltak a

9. tanúk, amikor a foglalót átadtam.

10. Amikor átadtam a két és fél

11. oktaniont: Nauaryas, Nalbe[..]n.

A Kr. e. 450 körül keletkezett szerződést a ciprusi Hérónoiios kötötte bizonyos emporio- niakkal, akiktől vett

egy bárkát és – talán – egy csónakot is (a csónakot jelentő lembon szóból ugyanis csak a szókezdő „l” maradt

meg az ólomlemezen). Hérónoiios ciprusi származása is bizonytalan, mivel a Kyprios szóból csak ..pri..

olvasható. A szerződés tanúi, Basigerros, Bleuras, Golo(.)biur és Sedegón ibér vagy ligur nevet viselnek. Ők

valószínűleg Pech Mahóban laktak. Pech Maho Agathé (Agde) és Emporion (Empúries) közt fekszik a Berre

folyócska partján, a tengertől több kilométer távolságban. A Berre mára teljesen eliszaposodott, az ókorban

inkább mocsaras volt. A Berre egy kis öbölbe torkollik, ahová az Aude folyó is. A Massiliából Emporion felé

tartó hajók számára ez az öböl természetes kikötőül szolgált. A tengeri hajók azonban nem tudtak a Berre-en

fölevezni, erre csak laposabb fenekű bárkák voltak képesek, ezért kellett Hérónoiiosnak egy bárkát szerezni. A

bárkát nyilván nem Emporionban vette, hanem a Berre és Aude torkolatánál fekvő öbölben, azoktól az

emporioniaktól, akik ott tartottak fenn egy hajóépítő műhelyt. Ezzel magyarázható, hogy a szerződés

valamennyi tanúja bennszülött nevet visel. Héronoiios, aki talán Ciprusról (Kypros) szállított árut, átrakodta

rakományát a bárkára, és a Berre-en felhajózott Pech Mahóig, ahol az ólomlemezt megtalálták (a tartozások

kiegyenlítése után a szerződésre már nem volt szüksége). Hérónoiiosnak azért kellett foglalót kapnia és a hajó

értékének a felén megosztoznia, mivel nyilvánvalóan nem volt pénze, és a rakomány értékesítése után tudott

csak fizetni.

A feliraton említett pénzegységek csak a phókaiai élektron- (arany és ezüst természetes ötvözete) statérok esetén

értelmezhetők, de bizonyos ellentmondásokat akkor sem tudunk feloldani. A trité a statér 1/3-a, a hektanion = 6



és az oktanion = 8 statér. Ebben az esetben 2,5 x 8 statér = 20 statér, 2,5 x 6 statér = 15 statér. Mások

ugyanakkor a tritét nem pénzegységnek, hanem a 15 statér egyharmadának (ti. 5 statér) értik. A felirat

értelmezését megnehezíti, hogy nehéz eldönteni, két vagy három részletben történt-e a számla kiegyenlítése. Ez

az engyétérion = biztosíték és arrabón = foglaló értelmezésétől függ. Ha két különböző műveletről van szó,

akkor három, ha ugyanarról a fogalomról (amit történetesen két szóval neveznek meg), akkor pedig két

lépcsőben zajlott az üzlet.

3.42. táblázat -

Pénzügyi művelet Összeg Helyszín Tanú

Biztosíték

Foglaló

Adósság rendezése

trité

15 egység

5 egység = maradék

a folyón kikötő ? ?

Basigerros

Nauaryas

B Az üzlet két szakaszban

Pénzügyi művelet Összeg Helyszín Tanú

Biztosíték = foglaló

Adósság rendezése trité = 5 egység 15 egység

= maradék kikötő a folyón Basigerros

Nauaryas

E levelek tanúsága szerint Gallia délnyugati és Ibéria északkeleti partvidékén a Kr. e. 6-5. században, vagyis

jóval a rómaiak megjelenése előtt izgalmas és változatos nemzetközi kereskedelemmel találkozunk, aminek

nyilván csak töredéke öltött valaha is írásos formát. Az etruszkok és görögök nyugati útjaik során elérték a

gallokat és az ibé- reket, és legyőzve nyelvi és kulturális különbségeiket, a kölcsönös haszon reményében

üzleteltek egymással – és mint a szerződések tanúsítják, többé-kevésbé megbíztak egymásban. A nyugati

etruszk kereskedelem jó példája a dél-galliai Antipolis (Antibes) partjai mellett talált etruszk hajóroncs, amely

Kr. e. 540-530 körül süllyedt el. A roncs 180 etruszk és 3 görög amforát szállított.

A távolsági kereskedelemben nagy tömegű áru cserélt gazdát, és egy árutömeg együttes értékét a cserélők

megállapodásuk alapján feleltették meg a csereáru értékének. Ehhez még csak alkudozni sem kellett. Hérodotos

(IV 196) leírja a karthágóiak és a fekete afrikaiak között folyt „néma kereskedelem” technikáját. A kereskedők a

tengerparton kirakták áruikat, tüzet gyújtottak, és visszavonultak a hajóikra. A bennszülöttek, látván a füstöt,

kimerészkedtek a partra, és letettek annyi aranyat, amennyit szerintük az áru ért, s megint elmentek. A

kereskedők visszatértek, megnézték, hogy szerintük elegendő-e az arany. Ha igen, az aranyat elvették és

elhajóztak, ha pedig nem, visszatértek hajóikra. A bennszülöttek másnapra vagy megnövelték az arany

mennyiségét, vagy azt is elvitték, amit addig odakészítettek. A két fél nem is látta egymást, pénzt sem

használtak, mégis jól működött ez a kereskedelem, amelyben egyik fél sem csapta be a másikat, mert ez hosszú

távú érdekeiknek komoly kárt okozott volna (vö. 9. dok.).

Úgy tűnik, hogy létezett kereslet bizonyos görög tárgyak, például vázák iránt etruszk földön is, ahová nemcsak a

vázákat, hanem időnként az azokat előállító mestereket is importálták. A korinthosi Démaratos, Lucumo, vagyis

Tarquinius Priscus apja nem fazekas volt, de korinthosi, feltehetőleg Bakchiada menekültként élt Tarquiniiben,

ahogy ezt Livius írja első könyvében. De az etruszkokorinthosi vázafestészet példái mutatják, hogyan telepedtek

le korinthosi mesterek Etruriában. Talán kevésbé ismert, mindenesetre korábbi (Kr. e. 8. század közepi) példa

egy euboiai, közelebbről eretriai mester letelepedése Veiiben, amit ki lehet mutatni az általa használt agyag

elemzésével: eleinte Eretriában, később Veiiben alkotott. Ezek a mesterek feltehetőleg nem az éhség elől

menekültek, hanem a jobb megélhetés céljából költöztek etruszk földre.

3.4.6. 2.3.4.6. A KERESKEDELEM ÉS A GAZDASÁG AUTONÓMIÁJA

Polányi Károly és Moses I. Finley gazdasági elmélete mind a mai napig óriási hatást gyakorol a görög

kereskedelem értelmezésére. Szerintük ugyanis az archaikus és klasz- szikus kori görögség nem ismerte az

autonóm piacot, a polisok gazdasága a politikától függő, „beágyazott gazdaság” volt. A haszonra törekvést,



amely minden autonóm gazdaság alapja, Polányi szerint a görögség mint rablást, kizsákmányolást (harpagé)

bélyegezte meg.

Az agora a mi piaci rendszerünktől eltérően nem a kereslet-kínálat-ár nyílt mechanizmusa volt, amelyet a

verseny és a többi piacokkal való összefüggés szabályoz. Modern kifejezéssel: korlátozottan hozzáférhető,

mesterséges konstrukció volt, és a kínálat, a pénzárfolyamok, valamint az árszabályozás tekintetében állami

szankcióktól függött.

(Polányi Károly)

Ott, ahol egy mérték mér polgárnak s idegennek, és az igaz törvény útjáról senki le nem tér, dúsan hajt az a

város, benne virágzik az ember...

Jó mértéket várj szomszédodtól, s ugyanavval add meg a kölcsönt, sőt még tégy hozzá, ha telik rá, úgy

számíthatsz máskor is arra, hogy ő kisegítsen.

Más kárán ne nyerészkedj, átok az ily nyereség csak. (Hésiodos: Munkák és napok. 225-227; 349-352. T. W. I.)

Csakhogy Thukydidés első könyvének történelemképében, legalábbis az archaiologiában, a fejlődés alapja a

növekedés, amely alatt elsősorban gazdasági növekedést ért. A vándorlások után a letelepedés biztonságot

teremt, amely lehetővé teszi a csere, a kereskedelem kialakulását, és ez gazdagságot eredményez. Az autarchia

(önellátás) elavult állapot, amely az elmúlt időkre és elmaradott vidékekre jellemző. A növekedés (auxésis)

alapja a tenger. Thukydidés mintavárosa a közlekedési útvonalak kontrolljából származó gazdagság terén

Korinthos. Strabón ábrázolásában ugyan Korinthos gazdagságának haszonélvezői a Bakchiadák voltak, a

korinthosi kereskedelem régészeti emlékei (pl. a korinthosi kerámia elterjedtsége) nem támasztják alá az

oligarchia parazita voltát. A gazdagodás (chrématizesthai) rablásként (harpazein) való felfogása kezdetben az

archaikus szemlélet terméke, amelyben a gazdaság és annak morális megítélése sajátos elegyet alkot.

Theognisnál a kereskedő nem a gabonafelesleget adja el, ami a hésiodosi agrártársadalom alapja, hanem a

haszonra (kerdos) törekszik, és ezzel széttöri a hagyományos társadalom kereteit. Hésiodos megkülönbözteti

egymástól a gazdagodás tisztességes és tisztességtelen módját. A piszkos nyereség (kaka kerdea) elítélése azt

jelenti, hogy a haszon nem minden formája elítélendő az archaikus korban. Ez a szemlélet érvényesül a Kr. e.

6/5. század fordulójáig.

Solón határvonalat jelent a gazdaság etikától függetlenedő megítélése számára. So- lón ugyan elítéli és Diké

(Jog) elleni vétségnek tekinti a korlátlan gazdagodást, mi több, határozottan megbélyegzi a gazdagokat (plusioi),

Hésiodoshoz hasonlóan azonban megengedhetőnek tartja a tisztességes úton szerzett vagyont (Fr. 1, 7-8).

Ráadásul ennek megszerzését az egyes polgárok, és nem csak az államok számára tartja megengedhetőnek.

Aristotelés esetében Polányi Károly és Moses I. Finley feltételezték, hogy a Nikomachosi etika 1133b-ben

szereplő állandó árviszonyok (5 ágy = 1 ház) annak következtében jöttek létre, hogy a politikai struktúra

lefékezte a gazdaság fejlődését, valószínűbb azonban, hogy éppen ellenkezőleg, a gazdaság olyan fejlett volt

már a Kr. e. 4. században, hogy Aristotelés szükségét érezte egyfajta edictum de pretiis (árrendelet) segítségével

történő lefékezését, vagyis az állandó árviszony inkább igény volt részéről, mint a valóság leképezése. A

gazdaság megítélésének változása ennek alapján a görögöknél három korszakra osztható:

a. Az első szakaszban az etikai és gazdasági szempontok összekeveredtek, és a cserét mint zsákmányolást

(harpagé) ítélték meg.

b. A második szakasz Periklés korára tehető, és világosan kimutatható Xenophón- nál. Ez a gazdaság

folyamatos önállósodásának, liberalizálódásának időszaka.

c. A harmadik szakasz az előzőre adott válasz. A gazdaság megítélésében újra előtérbe kerülnek a morális

szempontok.

Minthogy ez a moralizáló, a valódi gazdasági folyamatokat eltakaró ábrázolásmód jellemzi forrásaink

legnagyobb részét – amelyek többsége a Kr. e. 4. századból, illetve későbbről származik –, nem csoda, hogy e

torzképnek az elemzése téves következtetésekre vezetett az antik gazdaság értékelésében. Ennek bizonyítéka,

hogy Xenophón hőse, Is- chomachos egyértelműen a haszonszerzés céljából foglalkozott a földdel, és a szerző

nem ezt, hanem cselekedetének moralizáló mentegetését tette nevetségessé. A Kr. e. 4. században a gazdaság

már olyan fejlett volt, hogy Xenophón szerint az államnak éppen a magánszemélyek gazdálkodását kellene

utánoznia, csak így lehet hatékony. Vagyis a „beágyazott gazdaság” elmélete nem a gazdasági valóság, hanem

annak moralizáló antik értelmezése alapján született meg. Ennek alapján elgondolkodhatunk azon, miért is



alakulhatott ki az ókor egyik legfontosabb kereskedő népéről, a görögről az az elképzelés, hogy valójában nem

is ismerte a gazdaság autonómiáját.

- Igazad van, Ischomachos – jegyeztem meg –, apád valóban éppen annyira természeténél fogva szerette a

földművelést, mint ahogy a gabonakereskedő a gabonát. Hiszen azok is annyira szeretik a gabonát, hogy ha azt

hallják, valahol bőséges a termés, elhajóznak oda, keresztül az Égei-, a Fekete- vagy a Szicíliai-tengeren, ott

annyit vesznek belőle, amennyit csak tudnak, és átszállítják a tengeren ugyanazzal a hajóval, amin maguk is

utaznak. Ha aztán pénzre lesz szükségük, nem ott adnak túl rajta, ahol éppen vannak, hanem oda viszik, ahol

tudják, hogy a legdrágább, és az emberek a legtöbbet fizetnek érte, aztán ott adják el. A te atyád is valahogy így

szereti a földművelést.

- Tréfálkozhatsz, Sókratés, de én akkor is azt hiszem, hogy nagyon szeretheti az építészetet az, aki házat épít,

eladja, és aztán újabbat épít – felelte szavaim hallatán Ischomachos.

(Xenophón: A gazdálkodásról. 20, 27. N. Gy.)

3.4.7. 2.3.4.7. A METOIKOSOK

A rabszolgák és metoikosok zabolátlansága viszont Athénben a legteljesebb, ott nem szabad megverni sem őket,

és utadból sem áll félre a rabszolga. Hogy mi az oka ennek a helyi szokásnak, mindjárt megmondom. Ha az

volna a törvény, hogy a szabad ember megütheti a rabszolgát vagy a metoikost, vagy a szabadon bocsátottat,

bizony gyakran athéni polgárt verne meg abban a hiszemben, hogy rabszolga. Mert a nép ruházata ott semmivel

sem jobb, mint a rabszolgáké vagy a metoikosoké, és a kinézésük sem jobb. Engedélyeztük a szabad beszédet

(iségoria) a rabszolgának a szabadokkal szemben, és a metoikosoknak a polgárokkal szemben, hiszen az

államnak szüksége van a metoikosokra a nagy csomó mesterség meg a hajózás miatt. Ezért engedélyeztük hát,

érthetően, a metoikosoknak is a szabad beszédet.


Az athéni társadalom részét képezték a metoikosok (görögül együtt lakók’, a városban tartósan letelepedett

idegenek), akik részben ipari tevékenységet folytattak, részben kereskedtek. Az athéniakkal együtt

katonáskodtak. Számos nagyon gazdag ember is volt közöttük, politikai jogokkal mégsem rendelkeztek.

Athénon kívül más polisokban is éltek metoikosok, de olykor epoikosnak vagy synoikosnak hívták őket. Voltak

államok, mint például Spárta, ahonnan időről időre kitiltották az idegeneket (xenélasia). Platón (Törvények.

850b) húsz évre korlátozta volna ideális államában a metoikosok tartózkodását, utána vagyonukkal együtt el

kellett volna költözniük, nehogy kalmárszellemükkel megrontsák a polgárok lelkét. A metoikosokat

megkülönböztetjük a tulajdonképpeni idegenektől (xenos), akik csak vendégként, ideiglenesen tartózkodnak a

polisban. A metoikosok tehát nem voltak polgárok, így társadalmi rétegük, bár az athéni hadseregben és

flottában, a leiturgiák (adószerű pénzügyi szolgáltatások) teljesítésében, sőt, a polgárokkal ellentétben, az

adózásban nélkülözhetetlen feladatokat látott el, egészében a nem-polgárnak kijáró megvetésben részesült.

Pseudo-Xenophón (Kr. e. 424 k.) megfogalmazása szerint az athéni államnak szüksége volt a metoikosokra „a

nagy csomó mesterség meg a hajózás” miatt. A metoikosok szerepéről a modern összefoglalások is

hasonlóképpen vélekednek. Szerintük a hivatalos politika már a Kr. e. 6. században több ízben bátorította az

idegeneket, hogy telepedjenek le Attikában. Ennek célja mindenekelőtt az volt, hogy minél több hozzáértő

kézművest szerezzenek.

A kézművesség mellett a kereskedelem is a metoikosokra jellemző foglalkozás volt. Eszünkbe juthat a platóni

Államban is szereplő öreg Kephalos, akit Lysias szerint személyesen Periklés beszélt rá, hogy telepedjék le

Athénban. A peloponnésosi háború idején bekövetkezett háborús konjunktúra segítségével Kephalos az apja

által kissé leapasztott családi vagyont jelentősen meg tudta növelni (Platón: Az állam. 330b). Pajzsgyárukból a

harminc zsarnok a háború végén, Kr. e. 404-ben 700 pajzsot, 120 rabszolgát, nagy mennyiségű ezüstöt, aranyat

és rezet kobzott el, de még így is 3 talanton ezüstöt, 400 kyzikosi aranyat, 100 dareikost és 4 ezüstcsészét

találtak otthon Kephalos fiánál, Lysiasnál (Lysias XII 11). A család külföldön befektetett vagyona azonban

lehetővé tette, hogy az emigrációba vonult Lysias a lázadó demokratákat 2000 drachmával és 200 pajzzsal

támogassa. Egy pajzs kb. 20 drachmába került, vagyis a 200 pajzs 4000 drachmát tett ki, tehát a kifosztott

Lysias által a demokratáknak nyújtott támogatás összesen 1 talantonra (6000 drachma) rúgott. Ez az összeg

megegyezett például Seri- phos, Mykonos vagy Imbros szigetének a délosi szövetségbe befizetett egyévi

adójával Kr. e. 441-ben. Ennek alapján beláthatjuk, hogy a leggazdagabb athéni metoikosok tőkeereje egyenként

is bőségesen meghaladta a délosi szövetség tagállamainak többségéét (a tagállamok 71%-a fizetett ugyanis

adóként 1 talantont vagy kevesebbet). Arról azonban semmit sem tudunk, milyen arányban voltak a metoikosok



között a Kephaloshoz mérhető dúsgazdagok és a kevésbé tehetősek, sőt azt sem tudjuk pontosan, hány me-

toikos élt Athénban.

Phaléróni Démétrios Kr. e. 317 és 307 között népszámlálást hajtott végre Athénban, s aszerint 21 000 (vagy 31

000) polgárra 10 000 metoikos jutott. Kr. e. 431-ben a hopli- tésként harcoló metoikosok száma 3000 fő volt, de

sokan szolgáltak könnyűfegyverzetűként és a flottánál is. A becslések a peloponnésosi háború idején mintegy

7000-re teszik az athéni metoikosok számát. Ha 7000 metoikosszal számolunk, a hoplitafegyver- zetűek aránya

a teljes metoikospopuláción belül 43%-os volt, vagyis 57%-uk nemhogy Kephaloséhoz mérhető vagyonnal nem

rendelkezett, de még a nehézfegyverzettel nem rendelkező athéni théseknél sem voltak gazdagabbak. Kérdéses,

hogy az athéniak számára valóban olyan vonzó volt-e 4000 szegény iparost és kereskedőt államukba csábítani,

amikor thések ezreit „exportálták” a Breához hasonló apoikiákba (gyarmatváros) és a kléruchiákba (katonai

telep), csak hogy megszabaduljanak szegényebb polgártársaiktól?

Mai ismereteink szerint 8209 olyan polgárjoggal nem rendelkező attikai lakosról van tudomásunk, aki idegen

eredetű (metoikos), rabszolga vagy felszabadított rabszolga volt. Közülük 7367 lakos szülőhelyét is ismerjük,

további 23-nak pedig töredékesen maradt fönn a származási helye. Az Attikában lakó idegenek 380 különböző

városból, illetve területről származtak. Közülük a Kr. e. 5. század végéig mindössze 337 nevet ismerünk a 7367-

ből (4,5%). A hellénisztikus és római korban a hatalmas, nemzetközi városok fiai laktak legszívesebben

Athénban, amelyek egy részét Kr. e. 400 előtt még meg sem alapították. A Kr. e. 6/5. században más sorrendet,

igaz, más arányokat is találunk.

3.43. táblázat - ■ Az athéni metoikosok származási helye

Város

Keós

Kr. e. 6/5. sz. 15 Összesen

25

Plataiai 14 78

Samos 11 44

Thrákia 8 109

Milétos 7 2012

Megara 7 87

Syrakusai 7 31

Thasos 7 19

Aigina 6 79

Toróné 6 10

Karia 6 7

A Kr. e. 5. század földrajzi horizontja elsősorban a délosi szövetség tagállamaira és Athén közvetlen

szomszédaira (Megara, Korinthos stb.) korlátozódott. A legtávolabbi település Syrakusai volt, de tudjuk jól,

hogy Athén a Kr. e. 5. században fontos – és nem mindig csak háborús – kapcsolatokat ápolt Szicíliával. A

délosi szövetség (volt) tagállamaival még akkor is szoros volt Athén együttműködése, amikor a szövetség már

régen megszűnt. Ezt tanúsítja az is, hogy az athéni idegenek nem kevesebb, mint 105 olyan településről

érkeztek, amelyek korábban a délosi szövetséghez tartoztak. Minthogy a délosi szövetségnek fennállása során

összesen 349 tagállama volt, megállapíthatjuk, hogy e tagállamok 30%-ának a lakossága nagyobb hajlandóságot

mutatott a délosi szövetség megszűnése után is az Athénban való letelepedésre, mint az összes többi állam lakói

együttvéve.



A metoikos a polisban nem szerezhet ingatlantulajdont, és ahhoz, hogy valamelyik démosban (athéni kerület,

község) letelepedjék, egy polgárt kell jogi képviselőjének választania (prostatés), aki saját démosában felíratja a

metoikost a metoikosok jegyzékére. Minthogy a metoikosnak saját háza sem lehetett, feltehetőleg lakást bérelt.

Elképzelhető, hogy Athén kikötőnegyedének, Peiraieusnak egységes terv alapján készült típusházaiban, vagy

legalábbis azok egy részében, metoikosok laktak. Az bizonyos, hogy Ke- phalos fia, Polemarchos, a tehetős

metoikos Peiraieusban, Athén forgalmas kereskedelmi negyedében lakott (Platón: Állam. 327b). A

metoikosokat ugyan majdnem minden foglalkozási rétegben megtaláljuk, de – minthogy ingatlant, így

földtulajdont se szerezhettek – a kereskedők és pénzemberek között feltehetőleg lényegesen nagyobb volt a

számuk, mint más rétegekben. Az idegenek foglalkozásáról a Kr. e. 6/5. században alig tudunk valamit. Voltak

azonban tipikus területek, ahonnan inkább rabszolgák érkeztek (Thrákiából, Kariából, Lydiából, Makedóniából,

Skythiából, Krétáról, s valószínűleg a spártai Amykla, Alkibiadés dajkája is ide sorolható), máshonnan inkább

szobrászok – összesen öt –, festők és fafaragók.

A milétosi Hippodamos építész volt, Kephalos és három fia (Syrakusai) pajzskészítő műhely tulajdonosa. Az

egyiptomi Hermaios és az eresosi Melantas gyap- júkártoló, a gortyni Sósinos kovács, az egyiptomi Hermaios

halárus volt. A flottánál szolgált 32 fő. Az óreosi Batrachos a harminc zsarnok besúgója volt. A za- kynthosi

Timotheos és a chalkisi Mynniskos színészként szerzett hírt magának. Drámaíróként kereste a kenyerét a mysiai

Akestór, a megarai Susarión és a phle- iusi Dioklés, paródiaköltő a thasosi Hégémón, rhapsódos (énekmondó)

az ephesosi Ión, szónok volt a syrakusai Lysias, a milétosi Philiskos, Isokratés tanítványa, valamint a chalkisi

Isaios. A chiosi Ión költő és polihisztor, a poseidóniai Astyphilos pedig jós volt. Aulétés (vagyis az aulos nevű

fúvós hangszeren játszó zenész) volt az argosi Aristón, a thébai Chairis és Pronomos, kitharaművész a

hermiónéi Epiklés. Filozófusként vált közismertté az abdérai Prótagoras, az élisi Phaidón és a klazomenai

Anaxagoras. A korinthosi Chrysilla (és számos társnője) hetairaként (prostituált) szerzett népszerűséget

magának. A thasosi Hippiast és a kurioni Xenophónt gyilkosként végezték ki. Az athéniak végezetül három

bérgyilkost is importáltak, a megarai Apollodórost, a kalydóni Thrasybulost és a tanagrai Aristodikost.

A név szerint ismert metoikosok között az értelmiségiek erősen felülreprezentáltak. Ennek két oka van. Egyrészt

nem tudhatjuk, hogy mivel foglalkoztak azok a metoikosok, akiknek csak neve és származási helye maradt fenn

a sírköveken, másrészt az egyéb hagyományban (pl. szónokoknál, történetíróknál) említett személyek

nyilvánvalóan a szellemi, politikai vagy gazdasági elitből kerültek ki. Megfontolandó azonban, hogy

Kephalosról, a dúsgazdag pajzsgyárosról sem gazdasági tevékenysége miatt tudunk, hanem azért, mert fia,

Lysias, a közismert szónok megemlékezett róla és a harmincak által elpusztított másik fiáról, Polemarchosról, és

azért, mert Platón, aki talán éppen Lysiason keresztül ismerte meg Kephalost, örök emléket állított a bölcs

öregnek Az állam első könyvében.

Még ha figyelembe is vesszük a fent említett bizonytalansági tényezőket, vagyis 1. az értelmiség szükségszerű

felülreprezentáltságát, 2. a tengerészek magas számát, ami egy tengerészek nevének listáját tartalmazó felirat

véletlenszerű előkerülésének köszönhetően ismert, 3. az adatok hiányát az iparosok és kereskedők esetében, 4.

nagyszámú rabszolga megjelenését a vagyonelkobzási feliratokon, akkor is érdekes lehet az adatokat

kategóriánként összesíteni.

3.44. táblázat - ■ Az ismert foglalkozású metoikosok megoszlása

Foglalkozás A foglalkozást űzők

száma aránya (%)

Kereskedő, iparos 7 9,2

Katona, tengerész 33 43,4

Művész (zenész, színész, szobrász, festő) 14 18,4

Értelmiségi (szónok, író, filozófus, politikus, jós) 16 21

Hetaira, bérgyilkos, gyilkos 6 7,9

Összesen 76 100



Ha tehát figyelembe is vesszük a fenti adatok bizonytalanságait (a 337 ismert eredetű idegen közül csak 93-nak,

vagyis 27,6%-nak a foglalkozását ismerjük), akkor is belátható, hogy a peloponnésosi háború idején nem lehet

váratlan és megmagyarázhatatlan az idegen származású tengerészek magas száma (Pseudo-Xenophón is említi

Az athéni államban, hogy a metoikosok fontos szerepet játszottak a flottánál) és az sem, hogy Athén, a korabeli

világ métropolisa, vonzotta a kétes elemeket, a hetairákat és bűnözőket is. Volt még egy kategóriája az

Athénban élő idegeneknek, amelyet külön nem vettem föl foglalkozásként (hiszen nem is az), de az Athénban

való tartózkodás okára rávilágít: ez a háború során Athénba érkezett politikai menekültek csoportja (pl. a

Byzantionból Kr. e. 408 után érkezett öt menekült). Az ő arányuk ennél lényegesen magasabb lehetett, és Kr. e.

404 után hozzájuk csatlakoztak az athéni kléruchiákról (katonai telepek) visszaáramló athéniak ezrei, akik

esetleg már generációk óta külföldön éltek, s így Athénban – még athéni polgárként is – idegennek érezhették

magukat.

Úgy tűnik, a metoikosok társadalma Athénon belül ugyanolyan tagolt volt, mint a polgároké. A metoikosok a

legkülönfélébb foglalkozásokat űzték, a földművelést természetesen leszámítva, minthogy ingatlanszerzési

joguk nem volt. Vagyoni helyzetük legalább ennyire differenciált volt, minthogy például a pajzsgyáros, a

szofista, a kovács, a gyapjúkártoló és a kikötői örömlány jövedelme jelentősen eltért egymástól. A származási

helyük is különbözött, bár nem görög csak kis számban volt közöttük. Mindez érthetővé teszi, miért nem tudunk

róla, hogy a metoikosok valaha is megkíséreltek volna szövetségre lépni egymással, hogy közösen fogalmazzák

meg érdekeiket a polgárokkal szemben.

Végezetül az a kérdés maradt megválaszolatlanul, hogy miért állt érdekében az athéniaknak az, hogy ilyen

tömegű, ilyen vegyes összetételű metoikos lakjék államukban. A metoikosoknak – az athéni polgárokkal

ellentétben – adót kellett fizetniük (metoikion), amelynek összege férfiak esetében évi 12 drachma, önálló nők

esetében pedig 6 drachma volt. Ha az önálló keresettel rendelkező nőket nem is számítjuk, a metoikosok

számára nem is túlságosan megterhelő adó 7000 metoikos esetében évi 14 talantont, 10 000 metoikos esetében

évi 20 talantont tett ki az állami költségvetésben. A metoikosok bérházakban laktak, minthogy saját ingatlanuk

nem lehetett. Ha a lakásbérleti díj – szerényen számítva és átlagosan – csak havi 5 drachma volt, az az athéni

polgároknak, akik kiadták lakásaikat (ráadásul ez 7-10 000 házat, illetve lakást jelenthetett), 70-100 talanton

bevételt hozott. Ez azért is meghatározó jelentőségű bevétel, mert, mint láttuk, phaléróni Démétrios idején kb.

két polgárra jutott egy metoikos, vagyis polgáronként átlagosan 28,5 drachmát tett ki a metoikosok lakbére

akkor, amikor az átlagos napidíj fél drachma volt, ehhez jött az általuk befizetett adó, az általuk teljesített

leiturgiák ösz- szege és a hadsereg egyharmadát kitevő kontingensük védereje.

Úgy tűnik, nem is annyira a kereskedő és iparos metoikosok hasznos tevékenysége jelentette az athéniak

számára a vonzerőt, hanem inkább a belőlük húzható közvetlen haszon. Ráadásul, mint azt Xenophón

hangsúlyozza (Bevételekről. 2, 1), a metoikosok nem kaptak napidíjat, misthost semmiféle tevékenységükért,

mint az athéni polgárok. A leiturgiát leszámítva évi minimum 84, maximum 120 talanton bevétel, amelyért az

athéni polgároknak valójában semmit sem kellett tenniük, elegendő volt ahhoz, hogy belássák: megéri, ha a

metoikosokat nem verik meg az utcán, sőt még az iségoriát is megadják nekik.

A felszabadított rabszolgák hasonló jogállásúak voltak, mint a metoikosok. Sok volt közöttük a gazdag ember,

de sem polgárjoggal, sem ingatlanszerzési joggal nem rendelkeztek.

3.4.8. 2.3.4.8. A RABSZOLGÁK

A rabszolgák pontos számáról – így valódi gazdasági jelentőségéről – nincsenek adataink. A tehetősebb

családoknál 3-5 rabszolga dolgozott, a legnagyobb számú rabszolgával ipari üzemek tulajdonosai rendelkeztek.

Náluk 50-120 rabszolga is tevékenykedhetett. A rabszolga beszélő szerszámnak minősült, piacon lehetett adni-

venni, mint egy állatot vagy egy szerszámot.

A szerszám részben élettelen tárgy, részben élőlény, ahogyan például a hajókormányosnak a kormányrúd

élettelen, a matrózlegény pedig élő eszköze... A szolga olyan, mint egy élő szerzett tárgy. S valóban, bármely

szerszámnál többet érő szerszám minden alárendelt, kisegítő személy. Mert ha minden szerszám parancsra vagy

maga jószántából el tudná végezni munkáját., a vetélőfa magától szőne, s a lantverő pálcika magától játszana,

nem volna akkor szükségük se az építőmestereknek mesterlegényekre, se az uraknak rabszolgákra.


Ha valaki megölt vagy megcsonkított egy rabszolgát, tulajdonosa számára kellett kártérítést fizetnie, mivel

annak vagyonában okozott kárt. A rabszolgák helyzete ugyanakkor – a bányában dolgozókat leszámítva –

korántsem volt reménytelen. A rabszolga megállapodhatott gazdájával, hogy tíz év alatt kifizeti neki saját



vételárát (vagy akár még többet is), utána pedig felszabadult. Az ilyen szolgák saját vállalkozásokat (többnyire

pénzügyieket) folytattak, amiből elegendő jövedelmük gyűlt össze, hogy kifizessék a törlesztőrészleteket, sőt

saját vagyonukat is megalapozzák. A törvények védték az ilyen rabszolgák vagyonát. Ezt természetesen nem a

rabszolga, hanem annak tulajdonosa érdekében tették, hogy őt ne érje kár. A rabszolgatartás tehát – bár a polgárt

születésétől (dajkák) haláláig (sírásók) rabszolgák vették körül – nem volt alapvető fontosságú intézmény a

görög gazdaságban. Nem volt olyan munka, amit csak rabszolgák végeztek, még a megvetet- tebb

tevékenységeken is osztoztak a szegény thésekkel (napszámosok) és az idegenekkel. A parasztok vagy

szegényebb műhelytulajdonosok alig egy-két rabszolgát engedhettek meg maguknak. Ezt bizonyítja, ha

megvizsgáljuk Aristophanés komédiáiban, amelyek, ha komikus formában is, a mindennapi élet lenyomatait

adták, hány rabszolga jutott egy- egy – különböző rétegekből kikerülő – tulajdonosra az egyes időszakokban.

3.45. táblázat -

Év Tulajdonos vagyoni

helyzete Férfi rabszolga Női rabszolga Összesen

Kr. e. 427 középparaszt 2 2 4

Kr. e. 426 középparaszt 4 ? 4

Kr. e. 425 középparaszt 1 ? 1

Kr. e. 422 gazdag 6 1-2 7-8

Kr. e. 421 paraszt 2 ? 2

Kr. e. 421 paraszt 1 2 3

Kr. e. 405 gazdag 4-7 1 5-8

Kr. e. 392 paraszt 2 1 3

Kr. e. 388 paraszt 1 ? 1

A rabszolgák viszonylag jelentéktelen gazdasági szerepe magas árukból is következett. Egy Kr. e. 414-ben

keletkezett athéni vagyonelkobzási feliraton a rabszolgák árai 75-től 240 drachmáig terjednek. A legolcsóbb egy

kariai gyerek volt, a legdrágább egy szíriai, aki nyilván értett valamilyen mesterséghez. A nőnemű rabszolgák

árát életkoruk és külső megjelenésük is feltűnően befolyásolta. A legdrágábbak a thrák nők voltak, mivel

szőkésvörös hajukkal komoly vonzerőt gyakoroltak a többnyire fekete hajú görög férfiakra. Ez magyarázza,

hogy míg egy átlagos (de nem öreg) nő 170 drachmába került, egy fiatalabb thrák nőért 220-at is megadtak. A

görögök azt is tudták, hogy a rabszolga nem érdekelt abban, hogy többet és jobban dolgozzon (bár Xenophón

hosszan értekezik a jutalmazás hasznosságáról), ráadásul élelmezni és ruházni is kellett, ha pedig beteg lett vagy

meghalt, a belefektetett pénz elveszett. Ezért kedvelték jobban a bérmunkásokat vagy a rabszolgák kölcsönzését,

amint ezt a bányák esetében láttuk.

Ha meg azon is csodálkoznék valaki, hogy hagyják, hogy a szolganép ott bőségben, sőt egyesek nagy lábon

éljenek, kiderül, hogy ezt is megfontolásból teszik. Ahol ugyanis tengeri hatalom van, feltétlenül szükséges az,

hogy a rabszolgák pénzért szolgáljanak, hogy megkapjam munkájából a részesedést, meg az, hogy szabadjára

engedjék őket. Ahol viszont már gazdagok a rabszolgák, ott többé már nem előnyös, ha az én rabszolgám fél

tőled; persze Lakedaimónban fél tőled a rabszolgám. Ha azonban a te rabszolgád fél éntőlem, az a veszély

fenyeget, hogy saját pénzét is ideadja, csak hogy személyét ne fenyegesse veszély.





medimnos, Helléspontophylax, Wappenmünze, élektron, obolos, statér, trapeza, trapezi- tés, harpagé, autarchia,

plusioi, metoikos, xenélasia, xenos, leiturgia, thés, apoikia, kléruchia, démos, prostatés, rhapsódos, aulétés,

kithara, hetaira, metoikion, misthos, iségoria


3.46. táblázat -

767-656 25. dinasztia Egyiptomban

600 k. Az ephesosi kincslelet

595-589 II. Psammétichos egyiptomi fáraó


589-570 Apriés egyiptomi fáraó

556-546 k. Peisistratos thrákiai befolyása

470 k. A teósi átok

451 Egyiptomi gabona Athénban; Periklés polgárjogi

törvénye

406 Aranypénzt vernek Athénban

404 A harminc zsarnok kifosztja a metoikosokat

317-307 Phaléróni Démétrios népszámlálása

Kr. u. 301 Diocletianus árrendelete

3.5. 2.3.5. A Kr. e. 4. század első fele

A korszak forrásai közül a legfontosabbak Xenophón Hellénikája (Kr. e. 362-ig), az Anabasis című munkája, az

Aristotelés neve alatt fennmaradt Az athéni állam, Plutar- chos Párhuzamos életrajzai közül az Agésilaos,

Démosthenés, Dión, Pelopidas, Phókión és Timoleón, a nagy athéni szónokok (Démosthenés, Isokratés,

Aischinés, Isaios, Hy- pereidés) művei, valamint a Görög-római szöveggyűjtemény 76 -87. dokumentumai.

3.5.1. 2.3.5.1. POLITIKATÖRTÉNET

3.5.1.1. 2.3.5.1.1. Spárta hegemóniája

A peloponnésosi háború végével beköszöntött Spárta megkérdőjelezhetetlen, bár rövid életű hegemóniája a

polisok fölött. Lysandros spártai nauarchos (flottaparancsnok) kezdeményezésére – az ephorosok véleményét ki

sem kérve – a délosi szövetség egykori tagállamai élére tízfős testületeket (dekarchia) állított, amelyek

együttműködtek a Spártából érkező helytartókkal (harmostés). Lysandros Athén vezetését harminc

törvényhozóra (harminc zsarnok) bízta, majd sikereitől elbizakodottan királyi hatalomra tört Spártában, ezért

félreállították. Kr. e. 399-ben Lysandros – a trónutódlásból sántasága miatt kizárt – II. Agésilaost segítette

trónra. Az előző király fiát törvénytelen származással vádolta, így zárta ki az örökösödésből.

Diopeithés, egy jóslatokban nagyon is járatos férfiú azonban Leótychidast [Agis fiát] támogatta. Apollón

jósszavára hivatkozott, hogy óvakodni kell a „sánta királyságtól”. Lysandros Agésilaos pártját fogva azt vetette

ellene, hogy nézete szerint az isten figyelmeztetése nem arra vonatkozik, aki sebesülése miatt sántít, nem tőle kell

tartózkodni, hanem inkább attól, hogy az legyen a király, aki nem a királyi családból származik. Mert leginkább



akkor „sántítana” a királyság, ha nem Héraklés leszármazottja állna a város élén. Miután a város mindkét felet

meghallgatta, Agésilaost választották meg királynak.

(Xenophón: Hellénika. III 3, 3. N. Gy.)

II. Agésilaos spártai király tehát – II. Archidamos fiaként – testvére, II. Agis halála után jutott uralomra.

Lysandros hatalmi politikájának folytatójaként biztosítani akarta Spárta hegemóniáját a görög államok és

Perzsia fölött. A Perzsia elleni fellépés látszólag érthetetlen volt, hiszen Spárta a peloponnésosi háborút csak

perzsa pénzügyi támogatással tudta megnyerni. Ennek fejében azonban átengedte a kis-ázsiai görög polisok

adóját a perzsáknak. E polisok pedig – hogy az adótól megszabaduljanak – Kr. e. 401- ben támogatták II.

Artaxerxés Mnémón nagykirály öccsének, az ifjú Kyrosnak a lázadását bátyja ellen. Kyros seregébe özönlöttek

a görög zsoldosok, számuk hamarosan tízezerre nőtt. Közöttük volt az athéni Xenophón, Sókratés tanítványa is,

aki Anabasis (Felvonulás) című könyvében részletesen beszámol a balul sikerült hadjáratról. A Tigris és az

Euphratés között elterülő Kunaxánál Kyros ugyanis vereséget szenvedett és el is esett, görög zsoldosai pedig

csak kalandos úton tudtak a Tauros-hegységen keresztül észak felé vonulva megmenekülni a király bosszújától.

A kis-ázsiai hellének segítséget kértek a spártaiaktól Tissaphernés perzsa satrapa ellen (Kr. e. 400). A spártaiak

Thib- rónt küldték Kis-Ázsiába. Thibrón hadserege egyesült a Kyros hadjáratából visszatért, mintegy nyolcezer

főre apadt sereggel. A kis-ázsiai görögök szemében fosztogatásai miatt népszerűtlenné vált Thibrónt felváltotta

a spártai Derkylidas, aki kiegyezett Tis- saphernésszal, és egy másik helytartó, Pharnabazos ellen vonult. Ezzel a

görög városok nagy részében még nagyobb befolyást engedett Tissaphernésnak. A perzsa hadiflotta készülődni

kezdett, hogy beavatkozzék a kis-ázsiai harcokba. Nem maradt vesztegetni való idő. Agésilaos Kr. e. 396-tól

394-ig a perzsák ellen harcolva biztosította az ión államok autonómiáját (vele tartott Lysandros is), de az otthoni

helyzet (a korinthosi háború) súlyosbodása miatt vissza kellett térnie Hellasba. Agésilaos jelentős kis-ázsiai

győzelmei miatt azonban Tissaphernés a fejével lakolt.

3.5.1.2. 2.3.5.1.2. A korinthosi háború

Volt azonban egy másik, Agésilaos által nem várt következménye is a kis-ázsiai győztes hadjáratnak. Thébai,

amely a peloponnésosi háború végén még Athén elpusztítására tett javaslatot, Kr. e. 395-ben Athén oldalára állt,

és Korinthosszal, valamint Argosszal szövetségben szembefordult Spártával (korinthosi háború, Kr. e. 395-387).

A háborút voltaképpen a Tissaphernést felváltó Tithraustés satrapa robbantotta ki, aki 50 talantont osztott szét

Argos, Korinthos és Thébai politikusai közt, hogy kössék le hazájukban a spártaiakat. Athén bosszút akart állni

korábbi hatalmának elvesztéséért, ezért ingyen is szívesen leckéztette meg Spártát.

A legtöbb hadművelet Korinthos környékén folyt, innen kapta ez a háború a nevét. Lysandros a hadműveletek

kezdetén, Kr. e. 395-ben benyomult Boiótiába, ahol a haliarto- si csatában elesett. Agésilaost azonban, akit

ekkor és ezért hívtak haza Kis-Ázsiából, nem zavarta meg a nagyszerű hadvezér halála. Kr. e. 394-ben

Koróneiánál legyőzte a perzsák által pénzelt Spárta-ellenes koalíciót (vö. 78. dok.). Közben meglepő fordulat

ment végbe a koalíció egyik városában, Korinthosban. Egy véres felkelés után, Kr. e. 392-ben időlegesen

egyesült Argosszal, Spárta évszázadok óta legelkeseredettebb ellenfelével.

A korinthosi háború újítása volt a peltastések alkalmazása. A peloponnésosi háború során megjelent, majd az

athéni Iphikratés által hadrendbe állított, köny- nyűfegyverzetű gyalogosokból álló fegyvernem neve a

thrákoktól átvett könnyű pajzs, a pelté nevéből származik. A peltastések fegyverzete a peltén kívül hosszú kard,

hajítódárda és hosszú lándzsa volt. Bevetésük különösen hegyi terepen volt előnyös, mivel jóval könnyebben és

gyorsabban mozogtak, mint a hopliták. Iphik- ratés peltastésai a korinthosi háborúban meg tudtak semmisíteni

egy spártai hop- litákból álló egységet.

A kis-ázsiai hadszíntéren is fordulat állt be Agésilaos távoztával. A perzsa zsoldban álló athéni Konón Kr. e.

394-ben Knidosnál vereséget mért a spártai flottára. Igaz, ezután már ő lépett fel a kis-ázsiai görögség

védelmezőjeként. Kr. e. 390-ben az egykor Athént a harminc zsarnok uralma alól felszabadító Thrasybulost

küldték ki az athéniak straté- gosként Kis-Ázsiába. Ő adót akart kivetni a „felszabadított” görög városokra. A

fosztogatásait megelégelt helléspontosi Aspendos lakói egy éjjel sátrában meggyilkolták (Kr. e. 389). Athén

álma a délosi szövetség valamiféle újjáalapítására egyelőre kútba esett.

Antalkidas spártai hadvezér a korinthosi háború lezárására Kr. e. 387-ben megkötötte II. Artaxerxés perzsa

uralkodóval az Antalkidas-féle királybékét, amely értelmében a kis-ázsiai görögség és Kypros visszakerült a

nagykirály fennhatósága alá, a görög anyaországban pedig föloszlattak minden szövetségi rendszert (vö. 80.

dok.). A király – pénzügyi támogatása fejében – úgy érezte, szabadon diktálhatja a feltételeket, amelyek Hellast,

szándéka szerint, kellőképpen meggyengítették, erejét szétforgácsolták. Kr. e. 386-ban Antalkidas a spártai



kongresszuson rákényszerítette a vonakodó görögöket a királybéke elfogadására, amivel Spárta biztosította

hegemóniáját. Nagy megkönnyebbülést jelentett például számukra az, hogy az argosiak kénytelen-kelletlen

kivonultak Ko- rinthosból (Kr. e. 386). A boiót szövetséget is fel kellett oszlatni, hiába tiltakoztak a thé- baiak.

Agésilaos spártai király is támogatta az Antalkidas-féle királybékét, bár az semmivé tette korábbi, ióniai

hódításait. Spárta peloponnésosi befolyása azonban jelentősen megnőtt, mivel a peloponnésosi szövetséget nem

oszlatta fel, az ellenséges arkadiai Mantineát azonban felszámolta, és lakóit öt községbe szórta szét (Kr. e. 386).

Artaxerxés király úgy tartja helyesnek, hogy az ázsiai városok és szigetek közül Klazomenai, valamint Kypros az

övéi legyenek, a többi hellén város pedig nyerje vissza önállóságát Lémnos, Imbros és Skyros kivételével, ezek,

mint korábban is, maradjanak az athéniak birtokai. Aki pedig nem fogadja el ezt a békét, az ellen mindazok

segítségével, akik velem egy véleményen vannak, háborút fogok indítani gyalogosan is, tengeren is hajóimmal

és vagyonommal.

(Xenophón: Hellénika. V 1, 31. N. Gy.)

3.5.1.3. 2.3.5.1.3. A második athéni tengeri szövetség

Athén már tíz évvel a peloponnésosi háború elvesztése után azon mesterkedett, hogy valamilyen módon

visszaszerezze korábbi, nagyhatalmi státusát. A királybéke természetesen mindezt lehetetlenné tette, de Chios és

Rhodos szigetével, valamint a stratégiai tengerszorosnál fekvő Byzantionnal sikerült szerződéseket kötnie.

Athén akkor került egyértelműen Spártával szembe, amikor Kr. e. 378-ban egy kisebb spártai hadsereg

váratlanul lerohanta Peiraieust, Athén kikötőjét. Az athéniak hiába kérték a sikertelen akció vétkes

hadvezérének megbüntetését, ezért úgy döntöttek, Spárta megszegte a királybékét, amihez már nekik sem kell

magukat tartaniuk.

Ezzel Kr. e. 377-ben eljött az idő, hogy Athén a Chiosszal, Rhodosszal és Byzantion- nal már fennálló

szerződéses viszonyt a délosi szövetség szinte egész korábbi területére kiterjessze (természetesen leszámítva a

perzsa uralom alatt álló polisokat). Bár a második athéni tengeri szövetségben a vezető szerep Athéné volt, a

szövetségesek nem akarták, hogy az athéni befolyás olyan erős legyen, mint a délosi szövetségben volt. A

gondosan megfogalmazott alapító nyilatkozat egy feliraton maradt fenn (vö. 83. dok.). A közös ügyeket a

szövetségi tanács (synedrion) döntötte el. A szövetség nyitott volt, bárki beléphetett, és az alapító feliraton

látjuk, hogy az újabb belépők nevét más kéz véste föl, mint a korábbiakét. Ugyanakkor a kövön nem volt hely

60-nál több városnév számára (a délosi szövetségnek több mint 300 tagállama volt), noha a történetírók és

szónokok 70-75 tagállamról beszélnek. A szövetséget Spárta nem akarta elismerni egészen Kr. e. 371-ig, amikor

új és veszedelmes ellenfele jelent meg Hellasban, Thébai.

Ha valaki a szárazföldön vagy a szigeteken lakó görögök vagy barbárok közül, amennyiben nem áll a perzsa

király uralma alatt, szövetségese akar lenni az athéniaknak és szövetségeseiknek, azzá lehet szabadsága és

önállósága teljes birtokában, olyan államrendben élve, amilyet akar, és nem kell őrséget befogadnia, sem

kormányzót elfogadnia maga fölé, sem adót fizetnie, ugyanolyan feltételek szerint, mint a chiosiak és thébaiak és

a többi szövetségesek.

(A második athéni tengeri szövetség. 15-24. N. Gy.)

Kr. e. 382-ben spártai helyőrség foglalta el a thébai akropolist, a Kadmeiát. A thébai Pelopidas több társával

Athénba menekült, ahonnan Kr. e. 379 végén tért vissza városát felszabadítani. Ezt néhány emigráns és egy

hadicsel segítségével – női ruhába öltözve – sikerült is elérnie (vö. 82. dok.). Pelopidas demokratikus

reformokat vezetett be, és Thébait beléptette a második athéni tengeri szövetségbe (vö. 83. dok.). Pelopidas és

barátja, Epameinóndas részt vett a boiót szövetség (koinon) helyreállításában, és a hét boiótarchos egyike lett

(Kr. e. 379). A megerősödött Thébai a hét vezetőből (boiótar- chos) négyet adott a szövetségnek (vö. 2.3.5.2.1.).

Ennek az lett a következménye, hogy Thébai gyakorlatilag szabadon diktálhatott szövetségeseinek.

A thébai-athéni együttműködés végzetesnek bizonyult Spárta számára. A thébaiak Boiótiából űzték ki a spártai

helyőrségeket, az athéniak pedig a tengeren diadalmaskodtak a spártai flotta felett. A perzsa király ekkor Spárta

segítségére sietett, és megújította a királybékét (Kr. e. 375). A második királybéke kiegyezést hozott Athén és

Spárta között, így Boiótia egyedül maradt. A spártaiak ki akarták használni ezt a helyzetet, és követelték

Thébaitól a boiót szövetség feloszlatását. Amikor ők ezt visszautasították, a spártai hadsereg Kleombrotos király

és Agésilaos fia, III. Archidamos vezetésével benyomult Boiótiába, hogy kikényszerítse követelését.

3.5.1.4. 2.3.5.1.4. A thébai hegemónia évei

A leuktrai csata



A boiótok vezére, Epameinóndas, egészen egyéni és újszerű harcrendet alkalmazott, és így saját hadvezéri

tehetségével vívta ki ezt az emlékezetes győzelmet. Ugyanis egész seregéből kiválasztotta a legjobb katonákat, s

ezeket mind az egyik szárnyon helyezte el, és maga állt az élükre. A gyengébb katonákat állította a másik

szárnyra, és meghagyta nekik, hogy színleljenek menekülést, s az ellenség első támadására kezdjenek lépésről

lépésre hátrálni. Ezáltal ferde hadrendet hozott létre, s a csata eldöntését kizárólag e válogatott katonákból álló

szárnyra bízta.

(Diodóros XV 55. R. Zs.)

A spártaiak a boiótiai Leuktránál 12 sor mélységben állították föl hadseregüket. A thé- baiak azonban a

balszárnyukon 50 sor mélységű phalanxot állítottak fel. Azért ott, mert így megerősített balszárnyuk került

szembe a legjobb harcosokból álló spártai jobbszárnnyal. A thébai támadás során a spártaiak jobbszárnya

összeomlott, és a spártai király, Kleombrotos is elesett. A thébaiak jobbszárnyon álló thessaliai szövetségesei

csak ezután avatkoztak be a harcba. Epameinóndas Leuktránál történelmi győzelmet aratott az addig

legyőzhetetlennek hitt spártai hadsereg fölött. Pelopidas a – különös módon fiúszeretőkből szervezett – thébai

elitalakulat (hieros lochos, szent csapat) parancsnokaként részt vett a csatában. A csata hadtörténeti jelentőségét

az Epameinóndas által alkalmazott úgynevezett ferde phalanx vagy ferde ék adja (vö. 86. dok.).

Mondják, hogy a hieros lochos (szent csapat) soha nem szenvedett vereséget a chai- róneiai csatáig (Kr. e. 338);

mikor aztán a csata után Philippos megszemlélte a holttesteket, megállt azon a helyen, ahol az ellenséggel

szemben a háromszáz holttest feküdt egymás oldalán, lándzsával átfúrt mellel, fegyverbe öltözötten, és

elcsodálkozott. Midőn megmondták neki, hogy ez szeretők és kedveseik csapata, könnyekre fakadt, és így szólt:

„Vesszenek el nyomorultan, akik ezt valami szégyenletes dolognak tartják."

(Plutarchos: Pelopidas. 18. M. E.)

A thébaiak azonnal kihasználták történelmi győzelmüket. Kölcsönös segítségnyújtási szerződéstt kötöttek

Argosszal, Élisszel és az arkadiai városokkal. Ezzel elvágták Spár- tát a szárazföld többi részétől. Spárta

hatalmának megtörésére Thébai több hadjáratot is vezetett a Peloponnésosra, helyreállította a spártaiak által

lerombolt és széttelepített Mantineiát, bábáskodott az arkadiai szövetség és Megalopolis megalapításánál (vö.

1. ). Kr. e. 370 telén Epameinóndas felmentette az Agésilaos által ostromlott Man- tineiát, és újabb jelentős

győzelmet aratott. Ennek hatására a termékeny Messéné is elszakadt Spártától.

Pelopidas Kr. e. 369-ben és 368-ban a pherai tyrannos, Alexandros ellen harcolt Thes- saliában. Alexandros

ugyanis egész Thessaliát uralma alá akarta hajtani. Pelopidas újjászervezte a thessaliai szövetséget, amelynek

irányító szerve a szövetségi gyűlés lett, vezetője pedig az addigi tagos helyett egy választott archón (vö.

2.3.5.2.3.). Ezzel elszálltak a pherai Alexandros uralmi tervei.

Kr. e. 367-ben thébai, athéni és spártai követség is útnak indult a perzsa udvarba. A spártai Antalkidas újabb

támogatást kért Thébai ellen a perzsa nagykirálytól, s miután ezt nem kapta meg, öngyilkos lett. A thébaiak a

királybéke őrei akartak lenni (vagyis a nagykirály ismerje el megnövekedett hatalmukat), Athén pedig

Amphipolist szerette volna visszakapni. A II. Artaxerxés által fogalmazott, Thébai számára kedvező

dokumentumot a görög városok Kr. e. 366-ban Thébaiba hívott képviselői elutasították. A sértett Athén erre

támogatást ígért a lázadó daskyleioni satrapának, Ariobarzanésnak, de hadvezére, Timotheos útközben kiűzte

Samosról a perzsa helyőrséget, és athéni klérucho- sokat (katonai telepesek) telepített a szigetre. Timotheos még

több jelentős győzelmet aratott, de Amphipolist nem sikerült visszafoglalnia.

A thébaiak Kr. e. 364-ben kísérletet tettek egy flotta kiépítésére, de – kellő tapasztalat híján – tengeri

haderejükkel nem tudtak mit kezdeni. Ugyanebben az évben a pherai Alexandros újra meg akarta szerezni a

Thessalia fölötti hatalmat. Pelopidas a thessaliai Kynoskephalaiban legyőzte Alexandrost, de holtan maradt a

csatatéren (Kr. e. 364). Alexandros ezután lemondott terveiről, és alávetette magát a boiót szövetségnek.

A thébaiak egyre jobban belebonyolódtak a kaotikus peloponnésosi konfliktusokba. Kr. e. 366-ban

Epameinóndas a spártaiakkal szövetséges achai szövetségre támadt, és helyőrségeket telepített az achai

városokba. Korinthos is szembefordult Thébaijal, de Kr. e. 365-ben kénytelen volt kibékülni vele, mivel az

elzárt Spártából nem kaphatott segítséget. A peloponnésosi harcok még az olympiai szentélyt sem kímélték.

Kr. e. 365-ben súlyos konfliktus veszélyeztette az olympiai játékok megrendezését. Az arkadiai szövetség

hadserege elfoglalta az élisi Olympiát, és katonai táborát a Kronos-dombon verte fel. A következő évi

versenyeket, a 104. olympiát az arkadiaiak a korábbi rendezőkkel, a pisaiakkal együtt szervezték meg. Már

lezajlottak a lovasversenyek és az öttusa futószáma is, az atléták a birkózáshoz készülődtek, amikor az élisiek



megtámadták a szentélyt. A harcok rövidesen átterjedtek a Zeus- templom körül elterülő Altisba, és az élisieket

csak parancsnokuk halála kényszerítette visszavonulásra. Az arkadiaiak egész éjszaka falat építettek a szentély

köré, így az élisiek másnap dolguk végezetlenül távoztak. Az arkadiai parancsnokok zsoldosaikat a templom

kincstárából fizették ki. Ez azonban akkora felháborodást váltott ki egész Hellasban, hogy az arkadiaiak végül

nemcsak visszafizették az elrabolt kincseket, hanem kiegyeztek az élisiekkel, és visszaadták nekik Olympiát. Az

élisiek a Kr. e. 364. évi olympiát mindenesetre érvénytelennek nyilvánították.

A Kr. e. 362-ben megkötött békét a thébaiak nem ismerték el, mivel az arkadiaiak nem egyeztettek

szövetségesükkel, Thébaijal. Arkadia legjelentősebb városa, Mantineia szembefordult Thébai diktátumával, és

Spártával kötött szövetséget. A tegeai demokraták viszont behívták Epameinóndast Arkadia megsegítésére. A

thébaiak váratlan támadást akartak intézni Spárta városa ellen, de rövid utcai harcok után – Spártának ekkor még

nem voltak városfalai – visszavonultak Tegeába. Ellenfeleik azonban (a spártaiak, athéniak, mantineiaiak) az

arkadiai Mantineiánál gyülekeztek. Epameinóndas újra ferde phalanxban állította fel seregét (a boiótokat,

thessaliaiakat, arkadiaiakat, messénéieket, sikyóniakat), amivel meg is nyerte a csatát, de ő maga elesett. A két

jelentős hadvezér, a boiót szövetség két meghatározó politikusa, Pelopidas (Kr. e. 364) és Epameinóndas (Kr. e.

362) halála után ^ébai hatalma lehanyatlott, hegemóniája megszűnt (vö. 87. dok.).

Athén második tengeri szövetsége nem sokkal élte túl ^ébai hatalmát. Már az is óriási felháborodást keltett a

szövetségesekben, hogy a költségek fedezésére Athén stra- tégosai hozzájárulást vártak el tőlük, noha az alapító

szerződésben ezt kizárták. De hiába fizettek, Athén így sem tudta megvédeni őket a boiót és a thessaliai

támadások ellen, amelyekben Pherai tyrannosa, Alexandros járt élen. A Spártával kötött kiegyezést és a

kléruchiák alapítását (Samos, Poteidaia) pedig már végképp nem tudták meg- bocsájtani. Több város is fellázadt

Athén ellen, és a szövetséges háború (Kr. e. 357-355) lezárására a perzsák által kierőszakolt béke ellenére sem

működött tovább a szövetség, bár formálisan nem szűnt meg (Kr. e. 355).

A spártai II. Agésilaos az egyiptomiak oldalán Syria és Phoinikia ellen vezetett kalandor hadjáratot (Kr. e. 361),

s útban hazafelé meghalt. Így aztán Kr. e. 361-ben fia, III. Archidamos váltotta a trónon (ur. Kr. e. 361-338), és

többször nyújtott segítséget a phó- kisiaknak a harmadik szent háborúban (Kr. e. 355-346). Sajnos azonban

örökölte apja kissé kalandor természetét, és Kr. e. 344/343-ban a tarasiak (Tarentum) hívására Itáliába hajózott,

hogy megvédje a spártai gyarmatot a lucaniaiak és messapiusok támadásától. E harcokban esett el Kr. e. 338-

ban. Hellas sorsát azonban ekkor már egy újonnan felemelkedett hatalom, Makedónia határozta meg.

A harmadik szent háborút Kr. e. 355-346 között vívta ^ébai a Delphoit elfoglaló és kifosztó Phókis ellen. Spárta

és Athén Phókist, II. Philippos makedón király viszont Thébait támogatta, hogy ezzel növelje befolyását a görög

világban. A harmadik szent háború Kr. e. 346-ban ért véget a philokratési békével, amely Phókist kiszolgáltatta

Philipposnak.

3.5.1.5. 2.3.5.1.5. Szicília I. és II. Dionysios idején

Szicília lakossága a Kr. e. 5. század végén három részre oszlott. A sziget nyugati felét a karthágóiak tartották a

kezükben, belső területein az őslakó siculusok, sicanusok és elymusok osztoztak, míg a tengerpartot görög

polisok sora foglalta el. Ezek közül volt a leghatalmasabb Syrakusai.

■ Syrakusai befolyási területe Szicíliában

Athén szicíliai veresége után (Kr. e. 413) az ellenállást szervező syrakusai arisztokrata politikus, Hermokratés

támadást intézett a sziget nyugati felét uralmuk alatt taró kar- thágóiak ellen (Kr. e. 408). Ezt a pun befolyás



alatt álló területet nevezték epikrateiá- nak. Minthogy a Syrakusait Kr. e. 412 óta uraló – a hoplita politeiát

(vagyoni cenzusos polgárjogon alapuló rendszer) sorsolásos demokráciává alakító – Dioklés sikerei ellenére

sem akarta őt visszahívni a városba, Kr. e. 407-ben híveivel, akik közé Dionysios is tartozott, sikertelen

államcsínyt hajtott végre ellene. Hermokratés az utcai harcokban elesett, de a karthágóiak ellen sikertelenül

harcoló – Selinust és Himerát Kr. e. 409-ben veszni hagyó – Dioklést is leváltották és száműzték. Dionysios a

várost irányító stratégos- kollégium titkára lett. A karthágóiak Kr. e. 406-ban elfoglalták Akragast. A

syrakusaiak sokkját kihasználva Dionysios, akit a szofisták kiváló szónokká képeztek ki, a gazdagok és

hatalmasok ellen izgatva megbuktatta a stratégosokat, és stratégos autokratórrá (teljhatalmú hadvezér)

választatta magát (Kr. e. 405). Ez ugyan Syrakusaiban háború idején törvényes tisztség volt, I. Dionysios

azonban ennek segítségével tyrannosként uralkodott (Kr. e. 405-367). 600 fős, csak tőle függő testőrséget

szervezett, és seregével a karthágóiak ellen vonult. Bár a csatatéren kevéssé bizonyult sikeresnek, Gelát és

Kamarinát elvesztette, az ellenség soraiban ragály támadt, ezért azok békét kértek Dionysiostól.

(I.) Dionysios pedig írnokból és közönséges polgárból a hellén világ legnagyobb városának tyrannosa lett.

Haláláig megőrizte hatalmát, és kettő híján negyven esztendeig uralkodott (Kr. e. 405-367). Részletesen át kell

tekintenünk tetteit és hatalmának kiterjesztését, valamint azt, hogy mindez mennyi időt vett igénybe. Úgy tűnik

ugyanis, hogy ő valósította meg saját erejéből a legerősebb és leghosszabb életű tyrannist mindazok közül,

amelyeket valaha feljegyeztek.

(Diodóros XII 96, 4. N. Gy.)

Dionysios sikerének titka az volt, hogy míg szónoklataiban a népnek kedvezett, és rágalmazta a gazdagokat,

valójában nagyon szoros kapcsolatot ápolt az arisztokratákkal, például Hipparinosszal, a későbbi neves

politikus, Dión apjával. Házassági politikája is erősítette ezt a kapcsolatot. Első feleségének, Hermokratés

lányának a halála után feleségül vette Hipparinos lányát, de vele együtt egy Lokroiból származó nőt, Dórist is,

aki a későbbi II. Dionysiost szülte. Ez a – kortársai által nem kárhoztatott – kettős házasság éppúgy a

hellénisztikus királyok előfutárává tette a tyrannost, mint fiának, II. Dionysiosnak a házassága féltestvérével,

Sóphrosynével. I. Dionysios egyik lányát pedig Dión vette el.

Dionysios erődöt épített a városban lévő Ortygia szigeten, ahol palotáján kívül barátai és testőrei laktak. Ezzel

már tökéletesen kezében tartotta a hatalmat. „Társadalompolitikája” hasonlóképpen önkényes volt.

Rabszolgákat szabadított fel és tett polgárrá, gazdag ellenfeleitől elkobozta birtokaikat, és azokat barátai,

zsoldosai, valamint az „új polgárok” (neopolitai, egyes száma: neopolités) között osztotta fel. Ezzel sikerült egy

személye és családja iránt feltétlenül hűséges társadalmi bázist kialakítania.

Dionysios a szicíliai pun városok ellen készült újonnan fejlesztett ostromgépeivel (Kr. e. 397). Terve sikeresnek

bizonyult, mert bár Kr. e. 396-ban a punok Syrakusait is megostromolták, Kr. e. 392-re Panormos és a nyugat-

szicíliai Elymus és Sicanus területeken (kb. Szicília egynegyede) kívül az egész szigetről kiűzte a karthágóiakat.

A hadjáratot a Kr. e. 392-ben kötött békeszerződés zárta le.

Miután Dionysios elegendő faanyagot halmozott fel, hozzáfogott egyszerre kétszáznál is több hajó

megépítéséhez s a meglévő száztíz kijavításához. Hatalmas dokkokat építtetett, körben a mostani kikötőben,

százhatvanat, melyek legnagyobb része két hajót is befogadhatott; a már meglévőket pedig rendbe hozatta, ezek

száma százötven volt...

(Diodóros XIV 42. R. Zs.)

Ezután a dél-italiai görög városok Kr. e. 392-ben alapított szövetsége ellen fordult, minthogy egy nagy nyugati

görög állam megteremtése volt a célja. Kr. e. 388-ban le is győzte a szövetséget, és két évvel később az

ostromlott Rhégiont is bevette. Kr. e. 385- ben az Adriai-tengerre hajózott, ahol megalapította Issa városát (ma

Vis Horvátországban). Egy évvel később a karthágóiak hagyományos szövetségeseire, az etruszkokra támadt, és

kifosztotta Pyrgi városát. A Karthágó elleni harmadik háború (Kr. e. 382-374) kompromisszumos békével

végződött, amely a határt a Halykos folyó (ma Platani) mentén húzta meg az epikrateia és I. Dionysos uralmi

területe között. A Karthágó elleni negyedik háborúban (Kr. e. 368-367) Dionysios a sziget nyugati csücskéig

űzte az ellenséget, de Kr. e. 367-ben bekövetkezett halála megakadályozta a sziget teljes felszabadításában,

illetve saját uralma alá hajtásában.

Syrakusai – a kelták által szorongatott Rómát leszámítva – a Nyugat-Mediterrá- neum legjelentősebb állama lett.

Lakóinak száma becslések szerint elérte a 380 ezer főt, 400 hajóval, 50 ezer hoplitával és 10 ezer lovassal

rendelkezett. Olyan jelentős szellemi központ volt, hogy például Platón háromszor is megfordult falai között. I.

Dionysios emléke mégsem volt feltétlenül pozitív. Nagyon sok ellenséget szerzett magának Szicíliában és Dél-



Italiában, az egész életét végigharcolta, és zsoldosainak ellátásához rengeteg pénzre volt szüksége. Ennek

előteremtésében különösen gátlástalannak bizonyult.

[I. Dionysios] triéréseket [három evezősoros hajó] szándékozott építtetni, de tudta, hogy erre nem lesz elegendő

pénze. Népgyűlést hívott tehát össze, és közölte, hogy kezére akarnak adni egy várost, de ehhez pénzre van

szüksége. Ezért kérte a polgárokat, hogy mindegyikük fizessen be neki két statért, s azok ezt teljesítették is. Két-

három nap elmúltával – mintha vállalkozása kudarcot vallott volna – megdicsérte őket, és mindenkinek

visszaadta, amit befizetett. Ezzel a tettével megnyerte magának a polgárokat. Később ismét befizették neki a

pénzt, úgy vélekedve, hogy megint vissza fogják kapni, ő pedig átvette és felhasználta azt a hajóépítésre.

Mivel nem volt elég ezüstje, ónból veretett pénzt, majd népgyűlést hívott össze, és nagy beszédet tartott az

újonnan vert pénz érdekében. Azok pedig határozatot hoztak, bár kedvük ellenére, hogy mindenki, aki ilyet kap,

úgy fogadja el, mint ezüstöt, és nem mint ónpénzt.

([Aristotelés:] Gazdaságtan. II 2, 20. S. J.)

Fia, II. Dionysios (ur. Kr. e. 367-344) nagyon különbözött apjától. Inkább az irodalomnak, a filozófiának – és a

bornak, luxusnak – élt, a háborúskodással kevésbé törödött. Bár az udvarában tartózkodó Platón eleinte segített

neki Tarasszal (Tarentum) szövetséget kialakítania, uralmát olyan önkényesnek érezték, hogy amikor Kr. e. 357-

ben flottájával Dél-Itáliába hajózott, megfosztották hatalmától. A mozgalom élén korábbi barátja és rokona,

Dión állt. Kr. e. 347-ben sikerült visszaszereznie hatalmát, de Kr. e. 344-ben kénytelen volt végképp lemondani

róla, és száműzöttként Korinthosban élt tovább. A város vezetése a Korinthosból érkezett Timoleón kezébe

került.

I. Dionysios híre még apjáénál is rosszabb volt. Róla született Damoklés kardjának közismert anekdotája, amit

Cicero tévedésből tulajdonított I. Dionysiosnak.

[Dionysios] egyik talpnyalója, Damoklés, egy beszélgetés során felemlegette seregeit, kincseit, méltóságát,

bővelkedését minden jóban, királyi palotájának pompáját, s kijelentette, hogy soha senki sem lehetett boldogabb

nála. Erre [Dionysios].. gyönyörűen hímzett terítővel letakart, arany heverőre fektette, ezüst és arany

domborműves edényekkel rakatott meg tálalóasztalokat. Damoklés végtelenül meg volt elégedve. E ragyogó

pompa közepette egy villogó kardot akasztottak fel egy szál lószőrön a mennyezetre, hogy pontosan a boldog

ember nyaka fölött függjön. Damoklés... könyörgött a zsarnoknak, hogy engedje távozni, mert nem akar tovább

boldog lenni. Ugye elég világosan kimutatta Dionysios, hogy semmi sem teheti boldoggá azt, akit állandóan

veszély fenyeget?

(Cicero: Tusculumi eszmecsere. V 21. V. J.)

A syrakusaiakat a Korinthosból küldött hadvezér, Timoleón szabadította meg Kr. e. 344- ben II. Dionysiostól. A

Szicília nagy részét megszálló punokat elűzte, és Kr. e. 340-ben Krimisosnál mindössze 12 ezer harcosával

megsemmisítő vereséget mért rájuk. A Kr. e. 338-ban megkötött béke újból a Halykosnál húzta meg az

epikrateia és Syrakusai között a határvonalat. Szövetséget kötött a siculusokkal, és 60 ezer új polgárt telepített a

jelentős veszteséget szenvedett Syrakusaiba. Visszatért Dioklés államrendjéhez, majd önként letette stratégosi

címét (Kr. e. 337). Röviddel ezután meghalt. Felszabadítóként és a város újraalapítójaként ünnepelték

temetésekor.


nauarchos, ephoros, délosi szövetség, dekarchia, harmostés, harminc zsarnok, Anaba- sis, satrapa, korinthosi

háború, peltastés, pelté, stratégos, királybéke, második athéni tengeri szövetség, synedrion, akropolis, Kadmeia,

koinon, boiótarchos, második királybéke, hieros lochos, ferde phalanx, arkadiai szövetség, tyrannos, tagos,

archón, klé- ruchos, achai szövetség, kléruchia, szövetséges háború, harmadik szent háború, epikrateia, hoplita

politeia, stratégos autokratór, neopolitai, triérés


3.47. táblázat -

413 Athén szicíliai veresége



412 Hoplita politeia Syrakusaiban

408 Hermokratés támadása a szicíliai punok ellen

407 Hermokratés halála, Dioklés bukása Syrakusaiban

406 A karthágóiak elfoglalják Akragast

405-367 I. Dionysios uralma Syrakusaiban

401 Az ifjú Kyros lázadása, kunaxai csata

400 fjibrón Kis-Ázsiában

399 II. Agésilaos Spárta királya

396-394 Agésilaos perzsaellenes hadjárata

3.48. táblázat -

396 Pun támadás Syrakusai ellen

395-387 Korinthosi háború

395 Lysandros elesik Haliartosnál

394 Koróneiai csata, Spárta knidosi veresége

392 Béke Syrakusai és a punok közt Dél-itáliai görög

városok szövetsége

392-386 Korinthos és Argos egyesül

390 Thrasybulos Kis-Ázsiában

388 I. Dionysios legyőzi a dél-itáliai görög szövetséget

387 Antalkidas-féle királybéke

386 A királybéke elfogadtatása, Mantineia lerombolása

382 Thébai spártai megszállása

382-374 I. Dionysios harmadik pun háborúja

379 Thébai felszabadítása

378 Spártai támadás Peiraieus ellen

377 Második athéni tengeri szövetség

375 Második királybéke



371 Leuktrai csata

370 Epameinóndas felmenti Mantineiát

369-368 Harcok Alexandros pherai tyrannos ellen

368-367 I. Dionysios negyedik pun háborúja

367 Görög követek a perzsa udvarban

367-344 II. Dionysios

366 Athéni kléruchia Samoson, Thébai háborúja az achai

szövetséggel

365 Harcok az olympiai szentélyben

364 Pelopidas elesik a kynoskephalai csatában

362 Epameinóndas elesik a második mantineiai csatában

357-355 Athén szövetséges háborúja

355-346 Harmadik szent háború

344 Timoleón megdönti II. Dionysios uralmát

338 Syrakusai békét köt Karthágóval

Chairóneiai csata; III. Archidamos elesik Itáliában

337 Timoleón lemond stratégosi hatalmáról és meghal

3.5.2. 2.3.5.2. A SZÖVETSÉGI ÁLLAMOK

Az államszövetségeken (pl. délosi, peloponnésosi vagy aitól szövetség) kívül léteztek szövetségi államok

(koinon) is, amelyek az államszövetségnél szorosabb és tartósabb együttműködésre rendezkedtek be, de a

polisok még ezekben is megőrizték több-kevesebb önállóságukat. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert például a

boiót szövetség vagy az arkadiai szövetség strukturálisan rendkívüli mértékben hasonlított az athéni állam

szervezetére.

A legtöbb boiótiai tagállam bizonyosan kisebb volt az attikai Marathónnál vagy Eleusisnál, azt mégis

természetesnek tekintették, hogy például a boiótiai Tanagra önálló polis, amelynek saját pénzverése is volt, az

attikai Marathón azonban csak az athéni állam egy démosa, amely nem is álmodhatott önálló pénzverésről. Bár

Boiótia polgárainak száma nagyjából megegyezett Attikáéval, még területe (kb. 2500 km2) is hasonló volt, sőt

fjébai túlsúlya is megfigyelhető a többi polisszal szemben, e túlsúly azonban nem vezetett az összes polis

bekebelezéséhez (mint ez például Plataiai, Skólos, Erythrai és Skaphai esetében történt). Talán mindez azzal

magyarázható, hogy Boiótia népessége lassabban nőtt Attikáénál, és amire a népsűrűség elérte a kritikus szintet,

az egyes boiótiai települések már polisszá szerveződtek, így nehezebb volt beolvasztani őket. A szövetségi

államot alkotó polisok együttműködését Boiótiában az alábbi három – le nem írt, de betartott – törvény határozta

meg:

1. A szövetségi államot alkotó polisoknak joguk volt részt venni a szövetségi gyűlés és a szövetség vezető

szerveinek döntéseiben.

2. A tagállamok megőrizhették autonómiájukat, ami kifejeződhetett például saját pénzverésben is.



3. A tagállamok mindegyikének érdeke fűződött ahhoz, hogy fenntartsák a szövetségi államot. Ez az érdek

lehetett valamely idegen hatalom (Athén, Thessalia, Spárta, Makedonia) fenyegetésétől való félelem.

A thessaliai szövetség tagállamainak egymáshoz fűződő viszonya történelmi koronként jelentős változásokon

ment keresztül, és nagymértékben függött az egymással viszálykodó arisztokrata családok mindenkori hatalmi

viszonyaitól.

3.5.2.1. 2.3.5.2.I. Boiótia

A boiót szövetséget (koinon tón Boiótón) Kr. e. 600-550 körül alapíthatták. Az egyes boi- ót polisok közötti

együttműködés a Kr. e. 8. században kezdődött az onchéstosi Poseidón és az Athéna Itónia-szentélyek köré

szerveződött amphiktyoniával. A Kr. e. 6. században a boiótok közös elvek alapján kezdik meg a pénzverést. Az

aiginai mértékre vert pénz egyik oldalán az adott polis, másik oldalán pedig a szövetség szimbóluma, a kétoldalt

be- mélyedő kerek boiót pajzs látható. A szövetség szervezetét ebből az időből nem ismerjük, a boiótarchosok

(boiót szövetség vezetője) léte mindenesetre Kr. e. 480-ban mutatható ki először. Minthogy fjébai a perzsa

háborúk során együttműködött a perzsákkal, a háborúban győztes görög államok büntetéseként Kr. e. 479 körül

föloszlatták a boiót szövetséget. A Kr. e. 5. század második felében megint fölbukkantak a boiótarchosok (Kr. e.

431), a szövetség láthatólag újra feléledt, de csak Kr. e. 386-ig állt fönn, mivel az Antalki- das-féle királybéke

értelmében újra feloszlatták. A szövetség működéséről egy papiruszon fönnmaradt történeti mű, a Hellenica

Oxyrhynchia alapján alkothatunk képet.

Akkoriban Boiótia-szerte így álltak az ügyek: minden városban négy tanács volt felállítva, amelyeknek azonban

nem minden polgár lehetett a tagja, hanem csak

azok, akik bizonyos vagyonnal rendelkeztek. A tanácsok közül felváltva mindig az egyik vezette a várost, és volt

javaslattételi joga; indítványait minden ügyben a másik három elé terjesztette, és az vált érvényessé, amit

mindnyájan elfogadtak. Így szervezték meg az egyes városok belső életét, a boiótok közös ügyei pedig a

következőképpen voltak elrendezve: a térség egész lakossága tizenegy kerületre volt osztva, amelyek egy-egy

boiótarchost választottak. A választás a következő módon történt: négyet adtak a thébaiak, kettőt a város, kettőt

pedig Plataiai, Skólos, Erythrai, Ska- phai és a többi olyan helység nevében, amely korábban közös államot

alkotott velük, de ekkor már Thébaihoz tartozott. Két boiótarchost adott Orchomenos és Hysiai, kettőt a

thespiaiak Eutrésisszel és Thisbaijal, egyet a tanagraiak, egy továbbit pedig a haliartosiak, a lebadeiabeliek és

a koróneiaiak; ezt mindig meghatározott sorrendben küldte ki az egyik vagy a másik város. Ugyanilyen módon

került ki Akra- iphnion, Kópai és Chairóneia közös képviselője is. Ilyen módon állították ki tehát az egyes

vidékek az archónokat. Hatvan tanácsost választottak minden boiótarchos után, és ezeknek költségeit maguk a

városok fedezték. Hadsereget is felállított minden egység, részenként körülbelül ezer nehézfegyverzetű gyalogost

és száz lovast. Hogy világosan fejezzem ki magam, a boiótarchosok számának megfelelően részesültek a közös

javakból, teljesítették a szolgáltatásokat, küldték ki a bírákat, s vettek részt egyaránt minden jóban és rosszban.

Ilyen volt tehát a politikai szervezete az egész népnek; a boiótok közös tanácskozását pedig a Kadmeiában

tartották.

(Hellenica Oxyrhynchia. 1-4. N. Gy. – K. L.)

3.49. táblázat -

Város Körzet Boiótarchos Tanácstag Hoplita Lovas

Thébai 2 2 120 2 000 200

Plataiai + Skólos

+ Erythrai + 2 2 120 2 000 200

Skaphai

Orchomenos +

Hysiai 2 2 120 2 000 200

Thespiai +

Thisbai +

2 2 120 2 000 200



Eutrésis

Tanagra 1 1 60 1 000 100

Haliartos 1/3 1/3 20

Lebadeia 1/3 1/3 20 1 000 100

Koróneia 1/3 1/3 20

Akraiphnion 1/3 1/3 20

Kópai 1/3 1/3 20 1 000 100

Chairóneia 1/3 1/3 20

Összesen 11 11 660 11 000 1100

A városonkénti négy tanácsot (bulé) feltehetőleg úgy kell érteni, hogy természetesen egy tanács volt, amelyet az

év négy szakának megfelelően négy részre osztottak, és egy negyed-bulé – az athéni prytaneiához hasonlóan –

negyedévig gyakorolta az ügyvezetői szerepet (vö. 2.2.2.9.). Ez a rendszer a kor egyik legliberálisabb

berendezkedése, hiszen a mintegy 30 000 tizennyolc évnél idősebb polgár közül legalább minden második (15

000) teljesítette a teljes körű polgárjog gyakorlásához szükséges vagyoni cenzust, vagyis hoplita vagy lovag

volt. Ez azt jelentette, hogy részt vehettek az egyes polisok helyi tanácsainak ülésein, választók és választhatók

voltak. Van azonban olyan vélemény is, amely szerint a boiótok szavazási rendszere inkább a római, semmint a

görög modellre emlékeztetett, vagyis a kata lochus, lochosonkénti (csapattest) szavazást jelentett, vagyis egy

lochosnak egy szavazata volt, mint Rómában a centuriáknak a comitia centuriatában.

Feltűnő a hasonlóság a boiót és az athéni, kleisthenési rendszer között. Minden boi- ót katonai körzet (összesen

11) 1000 hoplitést és 60 bulétagot delegál, minden athéni phylé (összesen 10) 900 hoplitést és 50 bulétagot. 1

bulétagra Boiótiában nagyjából 18, Attikában pedig 17 hoplités esik. Attikában minden phylé három trittysből

tevődik össze, Boiótiában ez a rendszer csak két körzet esetében figyelhető meg (Haliartos + Lebadeia +

Koróneia; Akraiphnion + Kópais + Chairóneia). Egy ilyen harmad Boiótiában kb. 330 hoplitést és 20

tanácstagot, egy trittys pedig Attikában 300 hoplitést és 16 vagy 17 tanácstagot delegál. Azt azonban nehéz

megállapítani, hogy a két szomszédos állam közül melyik berendezkedése hatott a másikéra.

3.5.2.2. 2.3.5.2.2. Arkadia

Arkadia területén a Kr. e. 5. században már létezett valamiféle regionális együttműködés Tegea vezetésével: Kr.

e. 421-ben a polis egy symmachia (fegyveres szövetség) központja volt. Ezt megelőzőleg, a század közepén

azonban megjelentek olyan ezüstpénzek, amelyek egyik oldalán Zeus Lykaios volt látható egy sassal, a másik

oldalán pedig Despoina, vagyis Artemis a következő felirattal (vagy annak rövidítésével): ARKADI- KON.

Ennek alapján többen feltételezték, hogy az arkadiai szövetség már a Kr. e. 5. század közepén létre kellett

jöjjön. Ez azonban nem valószínű, a közösséginek tűnő pénzverés csak arról tanúskodik, hogy egy állam,

nevezetesen a központi szerepre törő Tegea, saját pénzeivel jelezte az Arkadia egységgé szervezése iránti

igényét, s amikor ez a törekvése nem járt sikerrel, feladta az ARKADIKON vereteket.

Az arkadiai szövetség csak a Kr. e. 4. században született meg. Létrejöttének körülményei és a boiótiai

rendszerhez való rendkívüli hasonlósága miatt érdemes röviden megvizsgálni az arkadiai szövetség felépítését.

Az arkadiai szövetséget a boiótiaiak Spárta fölötti hatalmas leuktrai győzelme (Kr. e. 371) után alapította a

mantineiai Lyko- médés. Minthogy létrejöttének körülményei között fontos szerepet játszik a boiótok

peloponnésosi jelenléte, nem csodálkozhatunk a két szövetségi állam szerkezete közötti egyezéseken. A

szövetség felépítését egy Kr. e. 369 és 361 között keletkezett felirat alapján tudjuk rekonstruálni (IG V 2, 1). Tíz

polis alkotott összesen tíz körzetet, poli- sonként általában egyet, a kivételt a legnagyobb polis, a szövetség

központja, Megalo- polis jelentette (2 körzet), és a két legkisebb (Mainalos és Lepreon), amelyek együttvéve

adtak ki egy körzetet. Mindez Boiótiában is így volt, a vezető ^ébai 4 körzetet jelentett, míg például Lebadeia,

Koróneia és Haliartos együttvéve egyet. A polisok – szintén méretüknek megfelelően – delegálták az 50

damiurgost („népért dolgozó” elöljáró), akiket Xenophón az athéni archónoknak feleltet meg, valójában

azonban feltehetőleg a bulé (tanács) végrehajtó testületét alkották, mint Athénban a prytanisok. A különbség



annyi, bár ez elég jelentős, hogy egy ciklus athéni prytanisai valamennyien egy phylé- ből (törzs) kerültek ki,

vagyis az év egytized részében egyik, a következő időszakban pedig egy másik phylén volt a prytaneia sora,

Arkadiában azonban minden 50 fős damiurgos-testület vegyesen mindegyik polis képviselőiből állt. A

damiurgosok száma megfelelt az adott polis által delegált bulétagokénak, arányuk 1 : 10. A tízezrek gyűlése, a

szövetségi gyűlés feltehetőleg vagyoni cenzus alapján jött létre, vagyis azokból állt, akik fel tudták magukat

szerelni hoplita-fegyverzettel.

3.50. táblázat -

Polis Körzet Damiurgos Gyűléstag Bulétag

Megalopolis 2 10 2 000 100

Mainalos 1/2 3 600 30

Lepreon 1/2 2 400 20

Tegea 1 5 1 000 50

Mantineia 1 5 1 000 50

Kynuria 1 5 1 000 50

Orchomenos 1 5 1 000 50

Kleitór 1 5 1 000 50

Héraia 1 5 1 000 50

Telphusa 1 5 1 000 50

Összesen 10 50 10 000 500

A szövetség vezetője a stratégos (hadvezér) volt, akit egy évre választottak, de a források alapján úgy tűnik,

hogy újra lehetett választani. Lykomédést, a szövetség első stra- tégosát már a következő évben újraválasztották,

és haláláig, Kr. e. 366-ig csak egy évről tudjuk biztosan, hogy nem ő volt a stratégos, hanem stymphalosi

Aineias.

3.5.2.3. 2.3.5.2.3. Thessalia

A mintegy 12 000 kilométer nagyságú Thessalia egységesülésének első jelei a Kr. e. 7. században jelentkeztek.

A hagyomány szerint a Kr. e. 6. század közepén alakult ki a thessaliai szövetség, amelynek élén – eleinte csak

háborús veszély esetén – választott katonai főparancsnok, tagos állt. A tagosok a vezető arisztokrata családok

tagjai közül kerültek ki.

Krannónban a Skopadák, Pharsalosban az Echekratidák és Larisában az Aleuadák tartották a kezükben az

irányítást. Nem tudni pontosan, milyen módon választották ki soraikból az egyes tagosokat, akiknek a hatalma

kiterjedt a teljes thessaliai hadseregre, amely Hellas egyik vezető katonai ereje volt. A thessaliai tanács és gyűlés

működéséről csak a Kr. e. 5-4. századból vannak adataink. fjessalia négy nagy körzetből (tetras) állt: fjessaliótis,

Phthi- ótis, Pelasgiótis és Hestiaiótis. Az egyes tetrasok élén a tetrarchés, Kr. e. 457 után pedig a polemarchos

állott. A polisok területén katonai utánpótlási kerületeket (kléros) hoztak létre, amelyek klérosonként 40 lovast

és 80 hoplitést állítottak ki. Ilyen klérosból mintegy 150 lehetett, vagyis tetrasonként átlagosan 36-38 (a 150

körzet úgy jön ki, hogy minden kléros 40 lovast állított, a thessaliai lovasság legnagyobb létszáma pedig 6000 fő

volt). A nagyobb thessaliai régészeti lelőhelyek száma mindössze hatvan, ami arra utal, hogy a klérosok száma

nem esett egybe a városias településekkel, illetve a nagyobb községekkel, hanem két és félszer annyi utánpótlási

kerület volt, mint ahány polis és község. A szövetség így 6000 lovast és 12 000 hoplitést tudott kiállítani. Igaz, a



pherai Iasón mint tagos Kr. e. 374 körül – 6000 idegen zsoldosával együtt – 8000 lovast és 20 000 hoplitést

állított hadba.

A fjessalia körül fekvő népek (magnésok, phthiótisi achaiosok, perrhaibosok) függő helyzetben voltak a

szövetségtől (perioikosok), és adót fizettek neki. A szövetség vezetése körül állandó harcok dúltak az

arisztokrata családok között, amelyek oda vezettek, hogy Archelaos makedón király Kr. e. 400 körül rövid időre

megszállta fjessa- liát. A fjessaliát újra megszervező, erős kezű pherai Iasón zsarnoki hatalmának Kr. e. 370-ben

merénylet vetett véget, s halálával a thessaliai egység is felbomlott. fjessaliát a boiót szövetség mintájára

szervezték újjá, s tagos helyett archónt választottak az élére.

A thessaliai klérosok értelmezéséről komoly vita folyik a szakirodalomban. A legcélszerűbb a klérosokban

egyszerű katonai utánpótlási körzeteket látni. Ugyanakkor az is kérdéses, hogy vajon egész fjessaliát

felosztották-e ilyen körzetekre? Ha igen, az egyes klérosok nagysága átlagosan 80 négyzetkilométer lehetett,

vagyis a kerületeknek négyzetkilométerenként 1 hoplitést és 2 négyzetkilométerenként 1 lovast kellett állítaniuk

a közös hadseregbe.


koinon, polis, démos, amphiktyonia, boiótarchos, prytaneia, hoplita, lochos, comitia centuriata, symmachia,

damiurgos, archón, bulé, prytanis, phylé, stratégos, tagos, tetras, kléros, perioikos


3.51. táblázat -

600-550 k. A boiót szövetség alapítása

479 A boiót szövetség feloszlatása

457 A thessaliai tetrasok élén Polemarchos áll

421 Tegeai symmachia

386 A boiót szövetség újabb feloszlatása

371 Leuktrai csata, arkadiai szövetség alapítása

370 Pherai Iasón meggyilkolása; a szövetség élére archónt

választanak

3.5.3. 2.3.5.3. MAKEDÓNIA FELEMELKEDÉSE

A Kr. e. 4. században két ellentétes folyamat játszódott le Hellasban. Az önállóságukra féltékenyen őrködő

polisok évről évre változó szövetségi rendszerekbe tömörültek, és véres háborúkat vívtak egymással. A mai

Görögország északi hegyeiben éltek a makedónok, akiknek a nyelve a göröggel állt közeli rokonságban. (E

rokonság mitikus megfogalmazásához lásd a 2.1.4.5.1. fejezetet.) Az északi végeken Makedónia vívta háborúit,

és hódításai lépésről lépésre növelték politikai súlyát: új nagyhatalom volt születőben. A hódító háborúk, a jobb

mezőgazdasági területek megszerzését követő népességrobbanás, valamint a pásztorkodó lakosság

letelepülésének következtében Makedónia lakossága alig több mint száz év alatt kb. 250 000 főről kb. 700 000

főre nőtt, így a Kr. e. 4. század közepén már a teljes hellén népesség egyötödét adta. Ez a demográfiai helyzet

érthetővé teszi Makedónia gyors sikereit belső harcoktól megosztott és kevésbé népes államokból verbuválódott

ellenfeleivel szemben. A görögök által többnyire barbárnak tekintett népet egy király vezette, akinek a hatalmát

a törzsi arisztokrácia korlátozta. II. Philippos (ur. Kr. e. 359-336) azonban nemcsak a makedónokat egyesítette

erős királyságában, hanem meghódította a környező thrák és illyr törzseket is.

II. Philippost, a későbbi makedón királyt (Kr. e. 382-336), III. Amyntas fiát – miután apja halála után bátyja, II.

Alexandros lett Makedónia királya – testvére először a dardán Bardylishoz, Kr. e. 369-ben pedig thébaiba küldte

túszként. Philippos Thébaiban elsajátította Epameinóndas katonai újítását, a ferde éket. Kr. e. 368-ban, II.



Alexandros meggyilkolása után Philippos másik bátyja, III. Perdikkas került a trónra, aki Kr. e. 365-ben

visszahozatta Philippost Makedóniába. Kr. e. 359-ben III. Perdikkas elesett a dardánok elleni hadjáratán.

Philippos unokaöccse, Amyn- tas gyámja lett, és hivatalosan csak Kr. e. 355-től ült Makedónia trónjára.

II. Philippos erőteljes terjeszkedésbe kezdett. Újjászervezett hadseregének ütőképes phalanxával Kr. e. 358-ban

a paiónokat és a dardánokat, 356-ban a második athéni tengeri szövetséget győzte le (vö. 143. dok.). Philippos

az athéniak szövetségében álló városokat is meghódított (pl. Kr. e. 357-ben Amphipolist, 354-ben Methónét),

így nem csoda, hogy Athén Makedónia ellensége lett (vö. 88. dok.). A makedón uralkodó a Delphoi feletti

ellenőrzésért folyó harmadik szent háborúban (Kr. e. 355-346) az Apollón- szentélyt elfoglaló Phókis ellen

foglalt állást, és Kr. e. 353-ban a thessaliai szövetség hívására, Túébaijal szövetségben bevonult êssaliába, ahol

a Krókos-mezei csatában megsemmisítette a phókisi haderőt (Kr. e. 352). A thessaliai városok szövetsége

Philip- post választotta meg archónnak. A delphoi szentélyt védő szövetségben, az amphik- tyoniában szavazati

jogot szerzett, így jogosan tekinthette már magát a hellén világ részének. A görögök ellenállását a nagyszerű

szónok, Démosthenés tüzelte (vö. 91. dok.). Philippos elleni beszédeit nevezzük philippikáknak (vö. 89. dok.).

Démosthenés Kr. e. 349-ben írta meg első Philippikáját. Ebben átfogóan jellemezte a makedón hódítót és

politikáját, és katonai akciót sürgetett ellene. Philip- pos megtámadta a chalkidikéi Olynthost, amelyet egy

athéni zsoldossereg védett. Démosthenés három Olynthosi beszédében sürgette a város megsegítését (Kr. e. 349-

348). Olynthos eleste után Démosthenés is tagja volt a Philipposhoz küldött athéni követségnek. Bár Athén Kr.

e. 346-ban békét kötött Philipposszal, a makedón király egyre növelte befolyását a görög világban. Démosthenés

a második Philippikában arra figyelmeztette honfitársait, hogy Philippos már a Pelo- ponnésosra is ki akarja

terjeszteni hatalmát (Kr. e. 344). A hűtlen követség című beszédében a Kr. e. 346-os békét megkötő

makedónbarát Philokratés és Aischinés ellen indított támadást (Kr. e. 343). A harmadik Philippika (Kr. e. 341)

az egész görögség összefogását sürgeti a makedón fenyegetéssel szemben. E szónoklatok stílusa fennkölt,

hosszú körmondatokból állnak, megszólítások, kérdések, felkiáltások teszik a beszédeket érzelmileg feszültté, s

mindezen eszközök használata egyre fokozza a feszültséget. A beszédek politikai üzenetét és hátterét azért is jól

lehet érteni, mert a hűtlen követség ügyében fennmaradt Aischinés Démosthe- nésszel vitázó szónoklata, és

Cicero kortársa, az alexandriai Didymos hosszú kommentárt készített a Philippikákhoz, amelynek jelentős

darabjait megőrizte egy Berlinben őrzött papirusz. Démosthenést polgártársai három ízben is aranykoszorúval

tüntették ki (Kr. e. 340, 339, 336).

Kr. e. 348-ban Philippos elfoglalta Chalkidikét, és leromboltatta Olynthost és Stageirát, Aristotelés szülővárosát

(ez utóbbit a filozófus kérésére újjáépítette, miután az Kr. e. 343/342-ben elvállalta Nagy Sándor nevelését). Kr.

e. 346-ban Athén megkötötte Philip- posszal az úgynevezett philokratési békét, amely Phókist kiszolgáltatta

Makedóniának.

Philokratés Pythodóros fia, athéni politikus, a róla elnevezett béke névadója (Kr. e. 346). Athén el akarta

szigetelni II. Philippos makedón királyt Közép-Hellastól, de ő megvesztegette a követségbe érkezett Philokratést

és Aischinést, akik Dé- mosthenés tiltakozása ellenére kihagyták a békéből Athén szövetségesét, Phókist. Kr. e.

343-ban Hypereidés hazaárulásért bevádolta Philokratést, akit távollétében halálra ítéltek, és hatalmas vagyonát

elkobozták.

A következő években Philippos Thrákiát egészen a Duna deltájáig meghódította, és Illyriában is biztosította

uralmát. Ezzel feltehetőleg egy Perzsia elleni hadjáratra akart felkészülni. Kr. e. 339-ben Philippos, mint

Thessalia archónja, beavatkozott a Delphoi ellen vétő lokrisiak elleni háborúba. A másik oldalon felsorakozott

^ébai és a Démosthenés vezette Athén. Kr. e. 338-ban Chairóneia mellett csapott össze Philippos 32 000

katonája a mintegy 35 000 fős szövetséges haderővel, amely fölött a makedónok hatalmas győzelmet arattak.

Athén ekkor szövetséget kötött Philipposszal, aki autonómiát biztosított számára, fjébait azonban a király

megszállta katonáival. Kr. e. 338 őszére Philippos összgörög kongresszust hívott össze Korinthosba, és

megalapította a pánhel- lén szövetséget, amelynek hégemónjává választották (93. dok.). A makedón uralkodó

meghirdette Perzsia kifosztásának programját, amit egy athéni szónok, Isokratés már Kr. e. 380-ban világosan

megfogalmazott (vö. 81. dok.). Nem véletlen, hogy Isokratés lelkesen támogatta Philippost (vö. 90. dok.). Kr. e.

337-ben Philippos előkészítette a Perzsia elleni háborút, amit csak az akadályozott meg, hogy Kr. e. 336-ban

Kleopatra nevű lányának esküvőjén egy Pausanias nevű testőr meggyilkolta. 1981-ben Verginá- ban megtalált

sírjából nemcsak csontváza és fegyverzete, hanem családjának finoman faragott elefáncsont portrésorozata is

előkerült.

Philipposnak hét feleségétől összesen hat gyereke született (Philinnától III. Phi- lippos Arrhidaios, Audatától

Kynané, Amyntas felesége; Olympiastól Nagy Sándor és Kleopatra, az épeirosi Alexandros felesége;

Nikésipolistól fjessaloniké, Kassandros felesége; Kleopatrától Európé), akiknek a házasságai Philippos

politikáját szolgálták.




makedón, ferde ék, phalanx, szent háború, archón, amhiktyonia, philippika, philokra- tési béke, pánhellén,

hégemón


3.52. táblázat -

369 A későbbi II. Philippos túsz fjébaiban

359-336 II. Philippos uralkodása

358 II. Philippos paiónok és dardánok elleni győzelme

356 II. Philippos legyőzi a második athéni tengeri

szövetséget

355 II. Philippos hivatalos trónra lépése (előtte Amyntas

gyámja)

355-346 Harmadik szent háború

352 Krókos-mezei csata

349 Démosthenés első philippikája

348 II. Philippos elfoglalja Chalkidikét

346 Athén megköti a philokratési békét II. Philipposszal

343/342 Aristotelés Nagy Sándor nevelője

338 Chairóneiai csata; pánhellén szövetség Korinthosban

336 II. Philippos meggyilkolása

3.5.4. 2.3.5.4. GAZDASÁG- ÉS TÁRSADALOMTÖRTÉNET

A demográfiai szempontból (is) sokáig alulfejlett észak-hellasi területeken robbanásszerű változásokhoz vezetett

a Kr. e. 4. század. Épeiros esetében egy évszázad alatt 25%-os, êssaliában 12-15%-os és Makedóniában

mintegy 15%-os népességnövekedéssel számolhatunk.

3.53. táblázat -

Terület

Népesség (fő)

Kr. e. 5. sz. közepe Kr. e. 4. sz. közepe Kr. e. 3. sz.

Makedónia kb. 250 000

kb. 700 000

Épeiros ? 405~442 000 513~562000

êssalia kb. 183 000

245~275000



Ennek alapján érthető, miért nőtt meg e területek katonai és politikai súlya a Kr. e. 4-3. század folyamán,

gondoljunk csak a pherai Iasón thessaliai birodalomalapítási kísérletére (Kr. e. 374 k. – 370), a makedón II.

Philippos katonai sikereire és az épeirosi Pyr- rhos üstökösszerű felemelkedésére. A Kr. e. 4. század első

harmadának katonai nagyhatalma, Boiótia polgárainak száma a Kr. e. 5. század végére elérte Attikáét.

3.54. táblázat -

A boiótiai férfilakosság arányai:

Szabad férfilakosság 100 000 fő

Metoikosok 10 000 fő (?)

Rabszolgák 40 000 fő (?)

Teljes férfilakosság 150 000 fő

A Kr. e. 4. század általános értékelésére rányomja a bélyegét az 5. század csillogásával való – többnyire

kedvezőtlen – összehasonlítás. Vannak, akik a megújulásra való képtelenséget, a polis mint önálló politikai

entitás kifulladását hangsúlyozzák, ami magától vezetett a polis feletti politikai egységek (államszövetségek,

szövetségi államok, királyságok) kialakulásához. Mások a hanyatlás túlhangsúlyozása ellen lépnek fel, felhíva rá

a figyelmet, hogy – bár Athén politikai életében kimutatható a szegényebb polgárok részvételének csökkenése –,

mindez inkább azzal magyarázható, hogy a peloponnésosi háború a flottánál nagy tömegben evezősként

szolgálatot teljesítő thések körében sokkal nagyobb pusztítással járt, mint a hoplitésként szolgáló vagyonosabb

rétegeknél (Kr. e. 404-et követően a thések száma csak mintegy 20%-kal haladta meg a vagyonosabb rétegekét).

Az mindenesetre nem a demokrácia gyengülésére utal, hogy a népgyűlés helyét, a Pnyx-domb nézőterét a Kr. e.

340-es években – talán Eubulos politikájának hatására – megnagyobbították, és a férőhelyek száma

megkétszereződött (vö. 2.3.2.4.).

Kézfelemeléssel választják viszont az összes katonai tisztséget is, köztük a tíz stra- tégost, korábban phylénként

egyet, most a polgárok összességéből. Szavazás útján rendelik ki őket, egyet a nehézfegyverzetűek fölé, aki a

nehézfegyverzetűket az ország területén kívüli hadjáratban vezeti... egyet a symmoriák fölé, aki lajstromba veszi

a három evezősoros hajó felszerelésére kötelezetteket, engedélyezi ezeknek a vagyoncserét (antidosis), és

beterjeszti az igénypereket.

(Aristotelés: Az athéni állam. LXI 1. R. Zs.)

A délosi szövetség adójának kiesését az athéni polgárok megadóztatásával akarták kompenzálni. Kr. e. 378/377-

ben a polgárok teljes vagyonát 6000 talantonra becsülték. Ezt az összeget 400 symmoriára, adózási egységre

osztották fel, symmoriánként 15 talanton vagyonnal. Az adókötelezettségnek minden polgárnak a

symmoriában rá eső arányban kellett eleget tennie (a gazdagabbak nagyobb, a szegényebbek kisebb részt

vállaltak). Ezt az adót eisphorának hívták. A hajóállításhoz Kr. e. 357-ben 20 symmori- át hoztak létre az 1200

leggazdagabb polgárból. Minden hajóállítási egységnek 60 tagja volt. Ők vagyonuk arányában szereltek fel

hajókat. A gazdagabbak hárman, a kevésbé tehetősek tízen állták egy hajó költségeit.

Az archón... kiállítja a tragédiaköltők számára a chorégosokat, a három leggazdagabb polgárt az összes

athéniek között... Engedélyezi ezeknek a vagyoncserét (antidosis), előterjeszti a kifogásokat, ha például valaki

azt hozza fel, hogy már ugyanezt a leiturgiát korábban teljesítette, vagy hogy mentes, mert egy másik leiturgiát

már teljesített, és mentességének ideje még nem járt le, vagy hogy nem elég idős.

(Aristotelés: Az athéni állam. LVI 3. R. Zs.)

A leiturgiától, vagyis az államnak nyújtott, nem rendszeres anyagi szolgálattól (pl. a chorégia, vagyis

karvezetés, vagy a triérarchia, vagyis egy hajó felszerelése) sokan mentesülni próbáltak. Ők kérhették az

antidosist, vagyis a vagyoncserét. Ha valaki úgy gondolta, hogy egy nála gazdagabb polgár még nem teljesítette

ugyanazt a leiturgiát, megnevezhette, hogy vagy ő teljesítse, vagy, ha nem akarja, cserélje el a vagyonát a

javaslattevővel. A vitás ügyeket bíróság zárta le. A leiturgiát valaki így is, úgy is teljesítette.

A koncessziók



A hadikincstárossal és a theórikon választott kezelőivel együtt a tanács színe előtt a pólétések (tíz pénzügyi

hivatalnok) adják ki az összes bérleteket, árverezik a bányaművelési jogokat és a vámokat, és biztosítják annak

számára, akinek a tanács megszavazta a bérbe adott bányákat, részint az üzemben lévőket, melyek három évre

bérbeadók, részint az engedményeseket, melyek hét évre bérbeadók... Az egy évre bérbe adott vámokat – a bérlőt

és a bérösszeget felírva fehér táblákra – a tanácsnak nyújtják be. Felírják tíz táblára külön azokat, akiknek az

egyes pryta- neiánként kell fizetniök (vagyis tízszer egy évben), külön, akiknek háromszor az évben – az egyes

fizetések szerint egy-egy táblát készítve –, és külön, akiknek a kilencedik prytaneia idején.

(Aristotelés: Az athéni állam. XLVII 2-3. R. Zs.)

Az eisphorát leszámítva, Athén bevételeit a kikötői vámok, a bányakoncessziók és a különböző illetékek adták.

Ezek felhasználásával Athén államháztartása nem omlott ösz- sze, sőt egyfajta virágkort ért meg. Ennek

érzékeltetésére érdemes megismerni az ekkor már évtizedek óta emigrációban élő, de hazája viszonyaitól soha el

nem szakadt Xe- nophón véleményét A bevételekről című munkájában.

Ha pedig úgy látjátok, hogy a mostani háború [a szövetséges háború, Kr. e. 357355] rendkívüli adói miatt

semmi pénzt sem tudtok összeszedni, csak akkora összeget fordítsatok a következő évben is az állami

feladatokra, mint amennyit a békekötés előtt az adóbevételek kitettek, ami viszont azon felül bejön – mivel béke

van, jól bántok a metoikosokkal és távolsági kereskedőkkel, több ember fordul meg államunkban, s így nő a

behozatal és a kivitel, valamint a kikötői és piaci illetékek összege –, használjátok ki azoknak a beruházásoknak

a megvalósítására, amelyekből a legtöbb jövedelmetek folyhat be. Ha viszont egyesek attól félnek, hogy mindez

mit sem ér, ha kitör a háború, gondolják meg, hogy terveink [ti. bányászrabszolgák beszerzése] megvalósítása

után a háború sokkal nagyobb veszedelmet hoz a támadókra, mint államunkra. Mert mi lehet nagyobb kincs a

háborúban az embereknél? Az állam sok hajót el tudna látni legénységgel, és sok állami rabszolga gyalogosként

is megkeseríthetné az ellenség életét, ha jól megfizetnénk őket.

(Xenophón: A bevételekről. 40-42. N. Gy.)

A Kr. e. 4. század második felének athéni gazdasági fellendülése két jelentős gazdaságpolitikusnak, Eubulosnak

és Lykurgosnak köszönhető. Eubulos (Kr. e. 405-330) Kr. e. 369-ben javasolta, hogy hívják vissza Athénba

Xenophónt, akit hazaárulás vádjával száműztek a kunaxai csata után nem sokkal (lehet, hogy Xenophón

Eubulos támogatására írta A bevételekről című munkáját Kr. e. 355-ben). Kr. e. 355-ben Eubulos javasolta,

hogy Athén kompromisszumok árán zárja le a szövetséges háborút, mert annak folytatása pénzügyileg nehéz

helyzetbe hozná Athént (vö. 2.3.5.1.4.). Kr. e. 354-től 350-ig pedig a theórikon kincstárnoka volt (vö. 2.3.2.8.).

Elérte, hogy a város minden jövedelme e pénztárnak legyen alárendelve, az összes jövedelemfölösleg ide

folyjon be, és azt juttassák vissza a polgároknak. Háborús években ugyanis a theórikon teljes költségvetése a

hadipénztárat gyarapította. Ettől kezdve már nemcsak a gazdagok, hanem a szegényebb tömegek is érdekeltek

lettek a béke fenntartásában. Ez természetesen kiszámíthatóbb gazdaságpolitikát tett lehetővé. Athén jövedelmei

(adók, illetékek, vámok, bányakoncessziós díjak) Kr. e. 347-ben elérték a 400 talantont, és a szövetségesektől is

befolyt még 60 talanton hozzájárulás. Ez ugyan még kisebb összeg, mint a peloponné- sosi háború idején volt,

de a Kr. e. 4. század harmincas éveire – akkor már Lykurgos tevékenysége folytán – már évi 1200 talantonra

növekedett, noha ekkor Athénnak már nem volt sem hatalmas szövetségi rendszere, sem külső adóbevétele.

A béke fenntartására persze áldozni is kellett. Eubulos karbantartotta az attikai erődítményeket és az újra

jelentős flottát, amely Kr. e. 353-ban már 349 egységből állt.

3.55. táblázat -

Athén bevételei

454 460 talanton

425 kb. 1460 talanton

347 400 talanton + szövetségi hozzájárulás

330-as évek 1200 talanton



Ugyanis mindaz – hadihajók, katonák száma, pénzbevételek, hadifelszerelések meny- nyisége és minden egyéb

–, ami alapján egy város hatalmát meg szokták becsülni, most [Kr. e. 341-ben] bőségesebben és nagyobb

arányban áll rendelkezésünkre, mint bármikor valaha. De mindez hasznavehetetlen, hatástalan és hiábavaló

azok miatt, akik csak üzletelnek velük.

(Démosthenés: III. Philippika. 40. N. Gy.)

Eubulos pénzügyi politikáját folytatta Lykurgos, a makedónellenes athéni szónok és politikus, Platón és

Isokratés tanítványa. Kr. e. 338-tól 326-ig Athén legfőbb pénzügyi tisztviselőjeként (tamias) a város makedónok

elleni véderejét fokozta (flotta, városfalak), de a kultúra fejlesztését is szívén viselte (Lykeion, stadion,

Dionysos-színház kiépítése). A források szerint tevékenysége során mintegy 14 000 talanton sorsáról döntött.

A politika irányítása a Kr. e. 4. századi Athénban a stratégosok helyett a szónokok (rhétórok) kezébe került.

Ennek egyik oka a zsoldosseregek elterjedésében kereshető. A hadsereg már nem (feltétlenül) a polis

mozgósított polgársága volt, így a hadvezérek nem mindig polgártársaikat vezették háborúba. A hadjáratok

folyamán a hadvezérek nem tudták befolyásolni a népgyűlések közhangulatát, mivel nem voltak otthon. A

rhétórok profi politikussá képezték ki magukat – ők voltak ilyen értelemben a történelem első professzionális

politikusai –, értettek a gazdasághoz, a politikához és főként a szónoklattanhoz (rhétorika), aminek a

segítségével meg tudták győzni a népgyűlést igazukról, illetve ellenfelük tévedéséről. Nem véletlen, hogy e

korszak legfontosabb forrásai a szónokok beszédei.

Spárta legnagyobb problémája az oliganthrópia, az alulnépesedés volt (vö. 2.2.2.10.2.). Ennek okait maguk a

spártaiak Epitadeus ephoros reformjában látták (Kr. e. 401), amely megengedte a földbirtokok szabad örökül

hagyását. Vagyis nem feltétlenül a legidősebb fiú örökölte a földet. De az igazság az, hogy az elsőszülött

örökösödése is népességfogyáshoz vezetett, mivel a második, harmadik fiú nem kaphatott klarost (parcellát), és

így nem gyakorolhatta teljes mértékben polgárjogát. Amelyik családban nem született fiú, ott a legidősebb lány

örökölt (az örökösnőt epiklérosnak nevezték), de az epikléros és férje két parcelláját is csak az elsőszülött

örökölte, ami a hadra fogható polgárok, homoiosok eróziójához vezetett (vö. 97. dok.).

Mindaddig, amíg a birtoköröklésben fenntartották a családoknak Lykurgos által megállapított számát, és az apa

fiára hagyta vagyonát, ennek a rendnek a fenntartása és az egyenlőség megóvta az államot minden más hiba

ellenére is. De később egy nagy befolyású, önkényeskedő és erőszakos ember lett ephoros, név szerint Epi-

tadeus, aki összeveszett fiával, és ezért olyan törvényt fogadtatott el, hogy házát és földbirtokát mindenki

szabadon annak adhatja éltében és arra hagyhatja, akire akarja. Epitadeus személyes bosszúja kitöltéseképpen

javasolta ezt a törvényt, de a többiek kapzsiságból fogadták el, és amikor megszavazták, társadalmi rendszerük

legkitűnőbb intézkedését semmisítették meg.

(Plutarchos: Agis. 5. M. E.)

A polgárjogból kiesett, illetve a kevert társadalmi rétegek (pl. perioikos-helóta pártól született gyerekek)

alkották a spártai lakosság túlnyomó többségét. Ez a helyzet, a teljes politikai jogfosztottság Kr. e. 398-ban

Kinadón összeesküvéséhez vezetett (vö. 2.2.2.10.2.). A felkelést kegyetlenül leverték, de az oliganthrópia

problémáját Agis és Kleomenés reformjaiig nem tudták kezelni (vö. 2.4.3.5.6.).

Az argosiak, az athéniak, a boiótok és azok a korinthosiak, akik részesültek a [perzsa] király pénzéből, s akik a

leginkább felelősek voltak a háborúért, azt gondolták, hogy ha nem teszik el láb alól a békéről álmodozókat,

városuk esetleg újból a lakónok oldalára áll, ezért elhatározták, hogy vérfürdőt rendeznek. Már a tervük is a

lehető legistentelenebb volt, hiszen mások még azokat sem végzik ki egy ünnepen, akiket törvényesen elítéltek, ők

azonban Eukleia ünnepének utolsó napját választották a vérengzés időpontjául, mivel úgy gondolták, hogy

ilyenkor találják a legtöbb embert a piactéren. A beavatottaknak megmondták, kiket kell megölni, s mikor jelt

adtak nekik, azok kardot rántottak, és ledöfték áldozatukat, kit, amint egy társaság közepén álldogált, kit éppen

ültében, kit a színházban, de volt, akit úgy, hogy éppen versenybíróként ítélkezett.

(Xenophón: Hellénika. IV 4, 2. N. Gy.)

Egész Hellasban megszaporodtak a földbirtokok újraosztását követelő vagy egyszerűen csak a vagyonosokat

elítélő mozgalmak. A gazdagok és szegények ellentéte sok polisban erőszakos megmozdulásokhoz (stasis)

vezetett. Korinthosban Kr. e. 392-ben, a korinthosi háború alatt hajtottak végre tömeggyilkosságot azok, akiket

a perzsa király pénze tett Spárta-ellenessé. Kr. e. 369-ben Argosban a demokráciát buktatták meg a vagyonos

vezetők ellen agitáló demagógok, akik felbiztatták híveiket, hogy husángokkal verjék agyon a gazdagokat. Ezt

az akciót a skytalé ’husáng’ szóból képezve skytalis- mosnak, husángolásnak nevezték. A források szerint



belharcban (stasis) ennél több ember még soha sehol sem vesztette életét. Sikyónban egy Spárta-barát oligarcha

teremtette meg a népgyűlés segítségével a demokráciát, amit rövidesen saját tyrannisává alakított át.

Természetesen ő is gyilkosság áldozata lett.

Sikyónban mindeddig nem változtattak az államformát szabályozó ősi törvényeken (Kr. e. 367). Euphrón

azonban elhatározta, hogy miként legelső volt a polgárok között, amíg a lakedaimóniakkal voltak szövetségben,

ugyanúgy azok ellenségeinek idején is megőrzi vezető pozícióját. Az argosiak, majd az arkadiaiak előtt

felvetette, ha a legmódosabb polgárok irányítják Sikyónt, nem kétséges, hogy a város az első adandó

alkalommal vissza fog térni a Spárta-barátsághoz.

- Ha azonban demokrácia lesz, biztosak lehettek benne – mondta –, hogy államunk nem fog tőletek elpártolni.

Ha támogattok engem, akkor én leszek az, aki a nép élére áll, és bebizonyítom hűségemet, továbbá biztosítom,

hogy hazám megmaradjon szilárd szövetségesetek.

Meg is győzte az argosiakat és az arkadiaiakat, akik örömmel támogatták. Az ő jelenlétükben hívta egybe a

népet a piactéren, és hirdette ki: a polgárok ezentúl minden tekintetben egyenlők lesznek államukban.

Felszólította a jelenlevőket, hogy válasszanak maguknak tetszés szerint stratégosokat. Meg is választották ekkor

magát Euphrónt, Hippodamost, Kleandrost, Akrisiost és Lysandrost.

(Xenophón: Hellénika. VII 1, 44. V. L.)

A Kr. e. 4. századi szónokok és filozófusok, például Platón és Aristotelés, saját koruk viszonyait vetítették

vissza Hellas korábbi időszakaira, ezért gondolták azt, hogy a démos és az arisztokrácia már Solón és

Peisistratos korában is hatalmi küzdelmet vívott egymással. Ez a téves elképzelés aztán a mai napig

meghatározza történelemszemléletünket.


polis, thés, hoplités, stratégos, symmoria, antidosis, eisphora, chorégos, leiturgia, triérar- chia, pólétés,

prytaneia, szövetséges háború, metoikos, theórikon, talanton, tamias, rhé- tór, rhétorika, oliganthrópia, klaros,

epikléros, perioikos, helóta, stasis, korinthosi háború, skytalismos, tyrannis, démos


3.56. táblázat -

401 Epitadeus ephoros reformja Spártában

398 Kinadón összeesküvése Spártában

392 Vérfürdő Korinthosban

378/377 Athéni symmoriák

374 k. – 370 Pherai Iasón birodalomalapítási kísérlete

369 Skytalismos Argosban

367 Demokratikus reform Sikyónban

357 Hajóállítási symmoriák Athénban

357-355 Athéni szövetséges háború

354-350 Eubulos a theórikon kincstárnoka

340 k. Az athéni Pnyx megnövelése



336-326 Lykurgos az athéni pénzügyek élén

4. 2.4. NAGY SÁNDOR ÉS A HELLÉNISZTIKUS MONARCHIÁK

4.1. 2.4.1. Nagy Sándor és a diadochosok

4.1.1. 2.4.1.1. NAGY SÁNDOR HÓDÍTÁSAI

Alexandros Kr. e. 356-ban született II. Philippos makedón király és Olympias fiaként. Ifjúkorában Platón

tanítványa, Aristotelés nevelte, így nemcsak kiváló katona, hanem művelt ember is volt. A makedónon kívül

görögül is kiválóan beszélt és írt. Tizennyolc éves korában a chairóneiai csatában mutatta meg katonai

tehetségét (az ütközetben a lovasságot vezette), húszévesen pedig a makedón birodalom élére állt (Kr. e. 336-

323).

Alexandros mindössze húszesztendős volt, amikor megkapta a királyságot. A Phi- lippos által létrehozott

birodalom népei a nagy hadvezér halálának hírére lázadozni kezdtek. Az északi határvidék barbár népei fegyvert

fogtak, és Alexandrosnak azonnal cselekednie kellett. Hadseregével a Dunáig űzte és ott legyőzte Syrmost, a

triballosok királyát. Épp csak véget ért a csata, amikor megérkezett hozzá Thébai lázadásának a híre. A helyzet

veszélyességét fokozta, hogy az athéniak is rokonszenveztek a thébaiakkal. Alexandros erőltetett menetben

vezette át seregét a Thermopylai-szoroson, és Kr. e. 335-ben elfoglalta Thébait. A várost földig romboltatta, és

harmincezer lakóját eladta rabszolgának. Csak a nagy költő, Pindaros leszármazottait, a makedónok

vendégbarátait és a papokat kímélte meg. Alexandros Thébaiból Athénba ment, de a várost nem büntette meg

olyan kegyetlenül, mint Thébait, hanem megerősítette szövetségüket. A fiatal uralkodó apjához hasonlóan

Korinthosba hívta össze a hellén szövetség tagállamait, s megújította megállapodásukat, apja helyett azonban

magát választatta meg fővezérnek. A megfélemlített államok mindenbe beleegyeztek, s ezúttal hiába küldött

megvesztegetésükre III. Dareios Kodomannos aranyat hozzájuk, Spárta kivételével nem merték elfogadni, és

nem mertek Alexandros ellen lázadni. Miután Alexandros otthon megszilárdította helyzetét, minden készen állt

a nagy hadjáratra. Alexandros 30 000 gyalogosból és 4000 lovasból álló hadsereggel hódította meg a görög

partoktól egészen Indiáig húzódó Perzsa Birodalmat.

Démosthenés Nagy Sándor hatalomra jutása (Kr. e. 336) és a lázadó fjébai elpusztítása után (Kr. e. 335)

Troizénba menekült, ahonnan ugyan még visszatért Athénba, és A koszorúról szóló szónoklatában összefoglalta

addigi politikai tevékenységét, de a Nagy Sándor halála (Kr. e. 323) után kitört lamiai háborút és a lázadó görög

államok vereségét és megszállását követően (Kr. e. 322) Kalaureia szigetére ment, mivel a makedón Antipatros

a kiadatását követelte az athéniaktól. Antipatros emberei azonban oda is követték, így a kalaureiai Poseidón-

szen- télyben öngyilkosságot követett el.

Kr. e. 334 áprilisában indult útnak a hadsereg. A Helléspontoson mindössze százhatvan hajó szállította át a

hadat. Különös, hogy a perzsa flotta nem avatkozott közbe, noha a perzsák pontosan tudták, mekkora hadsereg

készül ellenük. A Kis-Ázsiába átkelt Alexandros először Trójánál, vagyis Ilionnál állt meg, hogy áldozatot

mutasson be Achilleus sírjánál. Az áldozat szimbolikus jelentőségű volt, mint ahogy Achilleus sírja is az volt. A

Trójai-öböl partján álló sírdomb ugyanis, amelyet nemrég feltártak, kenotaphion volt, vagyis üres sír, amelybe

nem temettek el senkit: ez nem is csoda, hiszen Achilleus csak Homéros eposzában létezett. Feltételezett sírja

azonban a későbbi korokban valóságos kultuszhellyé változott. Alexandros és társai számára mindenesetre

nagyon is fontos volt az áldozat gesztusa: Achilleusban látták az első görög hőst, aki átkelt Ázsiába, és

megküzdött a barbárokkal. A hérodotosi történelemszemlélet szerint ugyanis Európa és Ázsia, vagyis az európai

görögség és az ázsiai barbárok állandó harcban állnak – és álltak is mindig – egymással. Az első nagy

összecsapást a trójai háború jelentette. A háború az ázsiai Paris-Alexandros bűne miatt tört ki, így jogos, hogy a

görögök győztek. A következő összecsapást Dareios és Xerxés hadjáratai jelentették. A támadó barbárokat

ekkor is legyőzték az európaiak. S most itt a lehetőség a végső győzelemre, a bosszúra az eddigi támadásokért.

Az Achilleus sírjánál bemutatott áldozat tehát ezt a történelmi szükségszerűségként felfogott bosszút indokolta

és erősítette meg.

Alexandros mint új Agamemnón érkezett Ázsiába. A Granikos folyó torkolatától mintegy tíz kilométerre

lezajlott ütközet Kr. e. 334. május végén a makedón-görög sereg fölényes győzelmével végződött (vö. 95. dok.).

Ezzel megnyílt az út Ázsiába, a Perzsa Birodalom központi területei felé. Nagy Sándor azonban nem III.

Dareiost üldözte, hanem Egyiptomot csatolta birodalmához. A hálás egyiptomiak fáraónak nevezték. Alexand-



ros a Nílus deltájában megalapította Alexandriát, az egyiptomi görögség későbbi fővárosát (Kr. e. 334).

Alexandros Egyiptom meghódítása után valóságos diadalmenetben vonult végig az ázsiai tartományokon. A jól

ismert csatahelyek e diadalút állomásai voltak: Issos (Kr. e. 333), Tyros (Kr. e. 332), Gaugaméla (Kr. e. 331).

Kr. e. 330-ban meggyilkolták III. Dareiost, és Alexandros – bosszút állva gyilkosán – a Perzsa Birodalom ura

lett (vö. 95. dok.).

A Flavius Iosephus szerint 30 stadion hosszú és 10 stadion széles Alexandria sakktáblaszerű, öt párhuzamos

főút által kerületekre osztott alaprajzát a rhodosi Dei- nokratés tervezte meg. Pharos szigetét 1200 méter hosszú

töltéssel (ún. Heptasta- dion) kapcsolták a szárazföldhöz. A töltés mesterségesen két hatalmas, védett kikötőt

alakított ki. Az úgynevezett Nyugati kikötő egyik külön kiépített öblében volt a Kibótos, a hadikikötő. A Keleti

kikötő védett öblében alakították ki a királyi kikötőt, amely a lochiasi királyi palotához csatlakozott. Ezt a

később a tenger fenekére süllyedt városrészt és a vele szemben állt apró Antirrhodos szigetet a rajta levő

palotával a francia Franck Goddio által vezetett tenger alatti ásatások derítették fel 1996-tól. A Mareótis-tavat

több csatorna kötötte össze a Nílussal, így az ottani kikötő még a tengerinél is forgalmasabb volt. Az egész

várost lovakkal és szekerekkel jól járható utak hálózták be. A két legszélesebb derékszögben metszette egymást,

ezek szélessége mintegy 30 méter volt. A város középpontjában elhelyezkedő királyi paloták Séma nevű

negyedében állt később Nagy Sándor sírja.

A váratlan diadalsorozatnak két oka volt. Az egyik Perzsia válsága: a belső harcoktól megtépázott, lázadásoktól

sújtott birodalom népei minden lehetőséget kihasználtak, hogy lerázzák a perzsa igát. A másik a fegyelmezett

görög és makedón sereg katonai fölénye volt a nagy létszámú, de nem egységes és a III. Dareios iránt nem

különösebben hűséges ellenséggel szemben. A hódítások anyagi sikere minden képzeletet felülmúlt. A perzsa

kincstárban csak vert pénzben 2400 tonna aranyat és ezüstöt találtak! Kr. e. 327-ben, Egyiptom, Babylón és

Perzsia bekebelezése után a görög-makedón sereg már az Indus folyónál járt. Nagy Sándor Kr. e. 326-ban már

India északkeleti tartományait hódította meg. A makedón sereg azonban lázadozni kezdett: a katonák szerettek

volna békében élni és részesülni hódításaik gyümölcseiből.

A pezetairosok (gör. ’gyalogos társak’) a makedón hadsereg fő erejét jelentő nehézgyalogság tagjai, akik

sarissával (a makedón hadsereg thrákoktól átvett, 4-5 méter hosszú nehéz lándzsája) és kis pajzzsal voltak

fölfegyverezve, mellvértet azonban nem viseltek. II. Philippos idején még csak a királyi gárda tagjait, Nagy

Sándor alatt azonban már az egész phalanx katonáit pezetairosnak nevezték. A pezetai- rosokat a makedón

parasztok közül toborozták. A gyalogosok 6 taxisba voltak osztva, a taxisok mindegyikében 1500 gyalogos

szolgált.

Nagy Sándor legnagyobb kudarcának azt tartotta, hogy serege Kr. e. 326-ban Indiában megtagadta a további

hódításokat, így sohasem láthatta meg a Gangeszt (bár Strabón megajándékozza őt egy Gangeszhez vezető,

sajnos nem hiteles, kirándulással). Az Indus és az Akesinés összefolyásánál alapított még egy tízezer lakosú

flottatámaszpontot Alexandria néven, majd elindult nyugat felé. Amikor a sereg visszaért Mezopotámiába, a

Tigris és az Eulaios összefolyásánál alapított még egy Alexandriát, amely később a Spasinu Charax nevet

viselte.

Nagy Sándor ekkor fővárosát Babylónba helyezte. Itt azonban leghűségesebb barátaival, a makedón és a görög

előkelőkkel gyűlt meg a baja. Nagy Sándor célja egy egységes, központosított, soknemzetiségű birodalom

kiépítése volt. Ezt perzsa mintára akarta megvalósítani. A makedónok és görögök azonban nem akartak földre

leborulva hódolni a királynak, ami a perzsák számára természetesnek számított. Nagy Sándor keleti despotaként,

kényúrként viselkedett, a lázadozókat kivégeztette, sőt egyik barátját saját kezűleg szúrta agyon. Rövid életű

birodalmának vezető elitjét össze akarta olvasztani. A makedón és görög tiszteket, valamint mintegy tízezer

harcost egy tömeges esküvőn, Susában, perzsa lányokkal adta össze (Kr. e. 324). A kivételes pálya ekkor

azonban hirtelen megszakadt. Nagy Sándor Kr. e. 323-ban Babylónban meghalt (vö. 95. dok.). A hadjáratok

megerőltetései, a betegségek mellett halálát a mértéktelen italozás okozta. Istenként tiszteltette magát, de a halál

megmutatta: halandó ember maradt.

Egy keleti Alexandria: Ai-Khanum

Az Óxos (Amu-Darja) és a Kokcsa összefolyásánál, a mai Afganisztán északi határán (a tádzsikisztáni parttal

szemben) az 1960-as évek elején az afgán uralkodó egy vadászat során ókori romokra bukkant, amelyeket 1964-

től francia régészek tártak fel. A települést Ai-Khanumnak hívják, és feltételezések szerint az Óxos menti

Alexandriával azonosíthatjuk. A leletek bolygatatlanul hevertek a két folyó partján kb. Kr. e. 100 óta, amikor a

várost lerombolták, és soha többé nem lakta ember. A várost erős védőfalak övezték, a fölé magasodó sziklán

pedig szabályos görög akropolist építettek ki. A város nyílegyenes főútja, amely az északi és déli kaput kötötte

össze, az Amu-Darjával párhuzamosan futott mintegy 1700 méter hosszan. A város központi, adminisztrációs



épületének hatalmas belső udvarát (138 x 108 m) görög oszlopcsarnok vette körül. Az épületeket nagyobbrészt

nem kőből, hanem, keleti szokás szerint, vályog-, esetleg égetett téglából emelték, de volt olyan csarnok is,

amelynek a mennyezetét 18 korinthosi oszlop tartotta. A város központi temploma ugyan inkább keleti, mint

görög jellegű épület volt, hatalmas kultuszszobrát azonban (amely vagy Zeust, vagy egy Zeusszal azonosított

királyt ábrázolt) görög mester készítette. Csak a kezek és lábak márványtöredékeit találták meg, amiből arra

következtethetünk, hogy a test nagy része (amit ruha fedett) olcsóbb agyagból készült. A város lakosságát

mindenesetre görögök alkották, szinte minden edénytöredék, amit találtak, jellegzetesen görög munka volt. A

város közepén állt egy hérós-szentély, amit az alapítónak szenteltek. A várost ezek szerint Kineas alapította,

feltehetőleg Nagy Sándor parancsára. A szentély feliratát Kineas készíttette, aki Aristotelés tanítványával,

Klearchosszal összegyűjtette a hét görög bölcs mondásait.

Ai-Khanum jelentőségét nemcsak az adja, hogy éppúgy ellenőrzi az India felé vezető hágót, mint a

Tádzsikisztán vagy a közeli Kína felé vezető kereskedelmi és hadi utakat, hanem az is, hogy a Kokcsa folyó

mentén művelték az ókor egyetlen ismert lapis lazuli bányáját. A város kontrollálta az azúrkék ásvány

kereskedelmét, és feltehetőleg annak adójából élt.

Alexandros hódító útja során számos várost alapított, amelyeket saját magáról Alexand- riának nevezett el. A

legjelentősebb az egyiptomi Alexandria volt, amely a mai napig virágzó nagyváros a Nílus deltájában, a

legtávolabbi pedig a mai Afganisztán területén fekszik (Alexandria Eschaté). Jó néhány általa alapított város

nem élte túl Alexandros halálát. A király még Indiában időzött, amikor a baktriai telepesek lázadozni kezdtek, és

legalább háromezren visszatértek a Földközi-tenger vidékére. Más telepesek viszont Baktriában maradtak, és

amikor Baktria elszakadt a hellénisztikus görög világtól, közel 200 éven át, Kr. e. 130-ig görög királyok

vezetése alatt állt (greko-baktriai királyság). Alexandros halála után aztán nem kevesebb, mint 20 000 görög

telepes lázadt fel a mezopotámiai városokban, és Philón vezetésével nekivágtak a Hellas felé vezető útnak.

Jelentős haderőt képviseltek, még lovasságuk is legalább 3000 fős volt. Perdikkas attól félt, hogy így sorra

elvesznek a keleti hódítások, ezért Alexandros testőrparancsnokát, Pithónt küldte ellenük 10 000 gyalogossal és

8000 lovassal. Bár Philónék megnyerték a csatát, sőt fegyverszünetet kötöttek, a makedónok megszegték

esküjüket, és hatalmas vérengzést rendeztek a lázadók között. A telepesek így megértették, hogy többé nincs

visszaút új hazájukból, a megannyi keleti Alexandriából.

III. Philippos Arrhidaios Nagy Sándor halála után Makedónia uralkodója (ur. Kr. e. 323-317). II. Philippos és

második felesége, Philinna fiaként látta meg a napvilágot. Alexandros féltestvére vagy gyengeelméjű volt, vagy

nevelése folytán volt alkalmatlan az uralkodásra, a sereggyűlés mégis őt kiáltotta ki uralkodónak. III. Philippos

és felesége, Eurydiké nem akarta átadni a hatalmat Nagy Sándor utódszülött fiának, IV. Alexandrosnak, ezért

Olympias támadást indított ellenük, majd elfogta és kivégeztette a királyi párt (Kr. e. 317).


kenotaphion, pezetairos, sarissa, taxis, greko-baktriai királyság


3.57. táblázat -

356 Nagy Sándor születése

336-323 Nagy Sándor uralkodása

335 Nagy Sándor elfoglalja Thébait

334 A granikosi csata; Egyiptom elfoglalása; Alexandria

alapítása

333 Az issosi csata

332 Tyros bevétele

331 A gaugamélai csata



330 III. Dareios meggyilkolása

327 Nagy Sándor az Indus folyónál

326 Nagy Sándor meghódítja India északkeleti

tartományait

324 A susai menyegző

323 Nagy Sándor halála Babylónban

323-317 III. Philippos Arrhidaios uralkodása

322 Démosthenés öngyilkossága

130 A greko-baktriai királyság bukása

4.1.2. 2.4.1.2. A DIADOCHOSOK

Kr. e. 323-ban Alexandros belehalt a háborús viszontagságok és a dorbézoló életmódja által okozott

betegségébe, birodalmát pedig egykori hadvezéreiből lett utódainak (diadochosok) marakodása szakította

darabokra. Csakhogy ezek a darabok is olyan hatalmas országokat jelentettek, amelyekről a polisok világának

görögsége azelőtt álmodni sem mert. Makedónia Antigonos kezébe került, utódait Antigonidáknak nevezték. Az

utolsó makedón királyt, Perseust a rómaiak Kr. e. 168-ban győzték le, országából pedig Kr. e. 148-ban

szerveztek provinciát. Az Attalidák vezette Pergamon Kr. e. 133-ban végrende- letileg szállt Rómára. A

Seleukidák összezsugorodott államát Pompeius Magnus Kr. e. 64-ben csatolta a Római Birodalomhoz. A

leghosszabb ideig a Nagy Sándor hadvezére, I. Ptolemaios által alapított Ptolemaida Egyiptom állt fönn. Az

ország utolsó uralkodója, Kleopatra – Caesarral, majd Antoniusszal ápolt személyes kapcsolatait is bevetve –

őrizte Egyiptom függetlenségét, de Octavianust nem hatotta meg a királynő bája, és Kr. e. 30-ban meghódította

és provinciává szervezte az utolsó hellénisztikus királyságot.

A diadochosok céljai között jelentős eltéréseket találunk. Voltak, akik a birodalom egységét akarták fenntartani,

ezek közé tartozott Perdikkas, míg mások a saját királyságukat akarták létrehozni, mint például Ptolemaios vagy

Seleukos. Ők egymás közt csak befolyási területük nagyságáért, határainak kiterjesztéséért küzdöttek, Nagy

Sándor birodalmát azonban nem akarták újrateremteni.

Perdikkas, Orontés fia, makedón politikus és hadvezér volt. Kr. e. 336-ban megölte II. Philippos gyilkosát. Kr.

e. 330-tól Nagy Sándor testőre lett. Lovassági parancsnokként részt vett Nagy Sándor indiai hadjáratában, aki

Susában aranykoszorúval tüntette ki (Kr. e. 324). Chiliarchosként (kormányzó) a birodalom ázsiai részét

kormányozta. Nagy Sándor halálos ágyán Perdikkasnak nyújtotta át pecsétgyűrűjét, vagyis őrá bízta a birodalom

feletti uralmat. Antipatros Perdikkashoz adta lányát, Nikaiát, de Perdikkas rövidesen Nagy Sándor húgát,

Kleopatrát szerette volna feleségül venni. A többi diadochos (Antigonos, Antipatros, Krateros és Lysimachos)

Perdikkas ellen fordult, és amikor az megtámadta Egyiptomot, testőrei a Nílusnál megölték (Kr. e. 321/320).

Nagy Sándor halálos ágyán Perdikkasra bízta a birodalom irányítását. Ugyanakkor ketten is igényt tartottak

trónjára: III. Alexandros szellemileg visszamaradott testvére, Phi- lippos Arrhidaios (akit gyámja, Krateros

képviselt), és az özvegy királyné, Rhóxané, újszülött fia, IV. Alexandros számára. A harmadik legbefolyásosabb

utód, Antipatros Európa stratégosa maradt. Ptolemaios Egyiptom satrapája lett, Antigonos Monophthalmos

(Félszemű) Nyugat-Anatóliát, Lysimachos pedig Thrákiát vezette. A legsúlyosabb kihívásokkal Antipatrosnak

kellett megküzdenie. Athén vezetésével Kr. e. 323-ban fellázadtak a görög államok, és kezdetét vette a lamiai

háború, amit kezdeti kudarcok után Antipatros és Krateros csak Kr. e. 322-ben tudott lezárni. A makedónok

helyőrséget ültettek a legtöbb megszállt polis nyakába. Athénban makedónbarát oligarchia vette át az uralmat. A

makedónellenes politikusok közül Démosthenés öngyilkos lett, Hypereidést pedig Antipatros kivégeztette.

Közben Kis-Ázsiában Perdikkas bíróság elé akarta idézni a parancsait semmibe vevő Antigonost, de ő

kicsúszott a kezéből. Amikor Perdikkas feleségül kérte Nagy Sándor testvérét, Kleopatrát, Antipatros és

Krateros megvádolták, hogy kezébe akarja kaparintani a királyságot, és Kr. e. 321-ben Perdikkasra támadtak.

Krateros elesett egy kis- ázsiai csatában, a Nagy Sándor holttestét megkaparintó és Memphisbe szállító

Ptolemaios viszont Antipatrostól kapott segítséget. Perdikkas a Níluson átkelve le akart számolni a lázadókkal,



de katonái kerülni akarták a makedón seregek közötti testvérharcot, ezért meggyilkolták vezérüket. A gyilkosok

egyike Seleukos volt, a későbbi birodalomalapító.

Antipatros Kr. e. 320-ban az észak-syriai Triparadeisosba hívta megbeszélésre a megmaradt diadochosokat, és

kivívta magának a kormányzói tisztséget (epimelétés). A birodalmi hadvezér Antigonos Monophthalmos lett,

Seleukos megkapta Babylóniát, Egyiptom pedig Ptolemaios kezében maradt. Antigonos fia, Démétrios

Poliorkétés (Városostromló) feleségül vette Antipatros lányát, szorosabbra fűzve szövetségüket, aminek az idős

Antipatros halála vetett véget (Kr. e. 319). Antipatros másik fia, Krateros Kr. e. 317-ben barátját, Aristotelés

egykori hallgatóját, Phaléroni Démétriost tette meg az athéni mérsékelt oligarchia vezetőjének, majd a

kormányzói címet is megszerezte. Olympias ugyanebben az évben fegyverrel akarta kikényszeríteni unokája,

IV. Alexandros kizárólagos hatalmát. Megölette a kezébe került III. Philippos Arrhidaiost, de ő maga Kas-

sandros fogságába esett, aki Kr. e. 316-ban kivégeztette. Kassandros Nagy Sándor feleségét, Rhóxanét és fiát,

IV. Alexandrost is ekkor ejtette foglyul, de csak Kr. e. 311-ben ölette meg őket, mivel a hatalmat nem akarta

átadni a törvényes trónörökösnek.

Közben Antigonos és Démétrios Poliorkétés hozzálátott Nagy Sándor birodalmának helyreállításához. Ez Kr. e.

315-ben Ptolemaios, Seleukos, a Thrákiában uralkodó Lysima- chos és Kassandros koalíciójához vezetett. A

váltakozó szerencsével vívott háborút Kr. e. 311-ben megállapodással zárták le. A Babylónt meghódító

Seleukos kivételével mindenki megtarthatta a kezében lévő területeket. A békét Démétrios Poliorkétés zavarta

meg, aki Kr. e. 307-ben elfoglalta Athént, és felszámolta Phaléroni Démétrios oligarchiáját. A demokráciát

visszakapó athéniak istenként ünnepelték Antigonost és fiát (vö. 101. dok.).

A legkedveltebb, legkiválóbb istenek jönnek városunkba, szerencse, hogy Démétér és Démétrios egyidőben van

itt!

„.Más isten innen messze van, talán imánk se hallja ő meg, vagy nincs sehol, vagy tán ügyet se vet reánk, míg te

látható vagy. Nem vagy faszent, se kőszobor – valódi vagy, hozzád esd fohászunk: teremts először békét, áldott

pártfogónk, van hatalmad ehhez. (Hermoklés: Paian Démétriosra [mint megjelenő istenre]. F. Z.)

Amikor már Megara és Korinthos is Antigonosék kezére került, Ptolemaios a kyprosi Salamisnál Kr. e. 306-ban

rájuk támadt flottájával. Hivatalosan Hellas védelmezőjeként lépett fel, de vereséget szenvedett. Ekkor a

makedón sereg királynak kiáltotta ki Antigonos Monophthalmost és Démétrios Poliorkétést. Rövidesen

Kassandros, Seleukos és Lysimachos is követte példájukat, és ugyancsak felvette a királyi címet.

Démétrios Poliorkétés első jelentős kudarcát Rhodoson szenvedte el. Kr. e. 305-ben sikertelenül ostromolta az

önállóságát megőrzött, sőt egyre befolyásosabb államot, noha legmodernebb ostromgépeit vetette be (vö. 100.

dok.). Ezek közé tartozott a hatalmas helepolis (városelfoglaló). A helepolis roncsainak eladásából emelték a

rhodosiak a világ hét csodája között számon tartott hatalmas Hélios-szobrot, a kolosszust. Kudarcát

enyhítendő, új életre keltette a korinthosi szövetséget (Kr. e. 302). Antigonos ellenfelei azonban egyre nagyobb

sikereket értek el. Kr. e. 301-ben a phrygiai Ipsos közelében vívták meg a királyok csatáját, amelyben az agg

Antigonos Monophthalmos elesett, Seleukos győztes seregei elől pedig Démétrios kénytelen volt visszavonulni.

Ezzel lezárult a diadochos-háborúk két évtizedes korszaka, és megszilárdultak a Nagy Sándor birodalma

darabjaiból létrejött monarchiák.

Olympias Neoptolemos molossos király lánya, Kr. e. 357-től II. Philippos makedón király negyedik felesége.

Olympias első gyermeke, Alexandros, a későbbi Nagy Sándor Kr. e. 356-ban, második gyermeke, Kleopatra Kr.

e. 355-ben született. Olympias Philippos újabb házasságkötése után elhagyta Makedóniát. A források egy része

szerint Olympias részt vett a Philippos elleni összeesküvésben, mindenesetre a király meggyilkolása után (Kr. e.

336) öngyilkosságba hajszolta Philippos új feleségét, Kleopatrát, és gyereküket is megölette. Olympias Ale-

xandros halála után megölette Philippos gyengeelméjű fiát, Arrhidaiost (Kr. e. 317). Kr. e. 316-ban Kassandros

elfogatta és megölette a királynét.


diadochos, Antigonidák, Attalidák, Seleukidák, Ptolemaida, hellénisztikus, chiliarchos, stratégos, satrapa,

Monophthalmos, lamiai háború, epimelétés, Poliorkétés, helepolis, korinthosi szövetség, királyok csatája


3.58. táblázat -



323 Nagy Sándor halála

323-322 Lamiai háború

321/320 Perdikkas halála

320 Triparadeisosi megállapodás

319 Antipatros halála

317 Phaléroni Démétrios vezeti Athént

316 Olympias kivégzése

315-311 A diadochosok háborúja Antigonos és fia ellen

311 Rhóxané és IV. Alexandros kivégzése

307 A demokrácia visszaállítása Athénban

306 Ptolemaios veresége a kyprosi Salamisnál

305-304 Rhodos ostroma

302 Korinthosi szövetség

301 A királyok csatája Ipsosnál, Antigonos halála

168 Perseus veresége a rómaiaktól

148 Makedóniából római provinciát szerveznek

133 Pergamon uralma Rómára száll

30 Egyiptomot elfoglalják a rómaiak

4.2. 2.4.2. A hellénisztikus kor jellege

4.2.1. 2.4.2.1. A HELLÉNISZTIKUS KOR FORRÁSAI

A hellénisztikus kor történetének nem maradtak fönn Hérodotos, Thukydidés vagy Xenophón műveihez

mérhető összefoglaló feldolgozásai. A Kr. u. 2. században élt Ap- pianos műve hellénisztikus kort tárgyaló

részének szinte csak töredékei maradtak ránk. Az ugyancsak a Kr. u. 2. században tevékenykedő Flavius

Arrianos megírta Alexand- ros hadjáratát (Alexandru anabasis), India leírását (Indiké) és a diadochosok

történetét (Ta met’ Alexandron), amely ugyan elveszett, de kisebb töredékeit ismerjük. A Kr. e. 1. században

alkotott szicíliai Diodóros XVII. könyve Alexandrosról szól, a XVIII-XL. könyvek tartalmazták a diadochos-

államok históriáját, de ezek közül csak a XVII-XX. könyvek maradtak ránk. A Kr. u. 1-2. század fordulóján

tevékenykedő Plutarchos Párhuzamos életrajzai közül Démosthenés, Alexandros, Phókión, Eumenés, Démétrios

Po- liorkétés, Pyrrhos, Aratos, IV. Agis, III. Kleomenés, Philopoimén, Flamininus és Aemi- lius Paulus

biográfiái szólnak a hellénisztikus korról. A Kr. e. 2. században élt Polybios világtörténetének csak az első öt és

részben a hatodik könyve maradt fenn, de a többinek legalább a kivonatai rendelkezésünkre állnak. A Kr. u. 1.

században élt Curtius Rufus latin nyelvű, regényes Alexandros-életrajzának (Historiae Alexandri Magni regis

Macedonum) tíz könyvéből a III-X. könyvek csaknem sértetlenül átvészelték az évszázadokat. Justinus

kivonatában magyarul is olvasható a Kr. e. 1. századi Pompeius Tro- gus 44 könyvből álló Historiae Philippicae

című munkája, amelynek legnagyobb része (VII-XL. könyvek) a makedón birodalommal foglalkozik.



Valamennyi hellénisztikus állam történetét megvilágítja a hatalmas, a korábbi korszakokét bőven meghaladó

feliratos anyag (vö. 1.3. és 2.4.4.1.). A ptolemaiosi Egyiptom történetének robbanásszerűen növekedő

forrásanyagát az Egyiptom homokjából előkerült papiruszok alkotják, amelyek nemcsak a politikai, jogi és

gazdasági életbe, hanem a kisemberek hétköznapjaiba is betekintést nyújtanak. A Szöveggyűjtemény 94., 95.,

97., 100., 101., 104., 110-115., 117-119. forrásai szólnak Nagy Sándorról és a hellénisztikus korról.

4.2.2. 2.4.2.2. A HELLÉNISZTIKUS KOR FOGALMA

A hellén szó azt jelenti, hogy görög, a hellénisztikus tehát olyan kor, amelynek nyelve, műveltsége, kultúrája

görög, vagy görög alapokon nyugszik. Az újonnan alapított városokba, például Alexandriába vagy Antiochiába

tízezrével települtek át a görögök. Nagy Sándor hadjárata kifosztotta a Perzsa Birodalmat, és a nagykirály

kincstárának évszázadokon át gyűjtött, hihetetlen mennyiségű aranyát és ezüstjét a makedón-görög fejlődés

alapjává tette. A földből kinövő városok, az új birodalmak, a népes hadseregek, a robbanásszerűen fejlődő

kézműipar, a katonai és polgári technikai újítások hátterében mind ez a tőke állt. A pénzen és az új területek

meghódításán kívül a keleti birodalmak helyi lakosságának alárendelt helyzetbe kényszerítése mozgatta a gyors

fejlődést. A helyi elitekkel való kiegyezés valójában a görög városokat tette meg a helyi népesség által lakott

vidék urává. A görögök megörökölték a korábbi vezető rétegek hatalmát és módszereit. A perzsa területeken a

perzsa, Egyiptomban pedig a korábbi egyiptomi közigazgatás segítségével szervezték meg a birodalmakat. A

görög lett a közigazgatás nyelve. A helyi lakosság feltörekvő rétegei megtanultak görögül, görög nevet viseltek,

és megpróbáltak minél jobban alkalmazkodni az új körülményekhez.

A hellénizmus azonban nem egyszerűen „a nem görögök görög civilizációja”. A korábban meglehetősen

szegény makedón és görög polgárok több ezer éves civilizációkkal és kultúrákkal ismerkedtek meg. Ezek

eredményeit nemcsak a tudományban és a művészetben, hanem a vallásban is átvették, és egy, az eddigiektől

különböző, bár görög nyelvű kultúrában egyesítették. A hellénisztikus Egyiptom kultúrája az eltérő helyi

hagyományok miatt nyilvánvalóan különbözött a Pergamonétól vagy Athénétől, de a megélénkülő kereskedelem

és az állandó hadjáratok minden újítást gyorsan és széles körben elterjesztettek. Maga a görög nyelv is

megváltozott, létrejött a koiné (közös nyelv). Ez azt jelenti, hogy a lakosság összekeveredésével megszűntek a

korábban eltérő karakterű nyelvjárások (ión, dór, aiól stb.), és az attikai alapján, de sok dór elemet is

kölcsönözve, egy egyszerűsödött nyelvtanú görögöt beszéltek mindegyik hellénisztikus birodalomban. Az

európai kultúrára is mély hatást gyakorolt ez a nyelvállapot, mivel az Újszövetség nyelve is koiné.

4.2.3. 2.4.2.3. A HELLÉNISZTIKUS KOR ÉRTÉKELÉSÉNEK VÁLTOZÁSA

A hellénisztikus kort J. G. Droysen 19. század közepi úttörő munkájától N. G. L. Ham- mondig úgy tekintették,

mint a makedón-görög kultúra többé-kevésbé békés összeolvadását a keleti és egyiptomi hagyományokkal,

amely egy nagyszerű, alapvetően görög, de a poliskeretekből kiemelkedő, világméretű, a Római Birodalmat is

meghódító s a kereszténység gyökereit megteremtő kultúrát hozott létre. Az 1990-es évektől kezdve a kutatás

sokkal kevésbé optimista képet fest a keleti területek és népeik meghódításáról és kíméletlen gazdasági

kizsákmányolásáról. A birodalomalkotó Alexandros sem kerülhette el sorsát, a kritikus átértékelést. N. G. L.

Hammond (1997) ugyan még elhivatott, jövőképpel rendelkező államférfit és katonát lát benne, aki békét és

bőséget teremtett a népeket összebékítő birodalmában, de ezt a nézetet szinte már csak egyedül képviseli. E.

Badian (1985) már ellentmondást nem tűrő, könyörtelen reálpolitikust lát benne, O’Brian azonban súlyos

alkoholistaként, A. B. Bosworth (1996) pedig valóságos tömeggyilkosként ábrázolja, aki ahelyett, hogy

fölépített volna egy új birodalmat, lerombolt egy másikat: Per- zsiát. Alexandros ilyen negatív megítéléséből

egyenesen következik a diadochosok történelmi szerepének fölértékelése: nem Alexandros, hanem ők alapozták

meg a hellénisztikus kort. A hellénisztikus uralkodók nemcsak birodalmat építettek, hanem városokat is. Görög

kolóniák százai jöttek létre Európában, Anatóliában, a Közel-Keleten és Syriában.


hellén, hellénisztikus, koiné, Újszövetség

4.3. 2.4.3. A hellénisztikus birodalmak

4.3.1. 2.4.3.1. MAKEDÓNIA AZ ANTIGONIDÁK URALMA ALATT

Bár Makedónia népességének súlya Hellasban biztosította vezető szerepét, mégsem Alexandros birodalmának

egykori központi területe, hanem a még nála is népesebb és gazdagabb ptolemaiosi Egyiptom és a Seleukida

Birodalom volt a hellénisztikus világ vezető hatalma. Makedónia az ipsosi csata (Kr. e. 301) után a thrákiai



Lysimachos és az épeirosi Pyrrhos küzdelmének terepévé vált. Bár Démétrios Poliorkétés Kassandros halála

után (Kr. e. 297) Makedónia trónjára ült (Kr. e. 294), ellenfelei elűzték (Kr. e. 288), és csak fiának, II.

Antigonos Gonatasnak sikerült visszaszereznie a királyi címet (Kr. e. 283) és hatalmat (Kr. e. 276). Kr. e. 277-

ben Lysimacheiánál fényes győzelmet aratott az országára törő, többek között Delphoit is (sikertelenül)

megtámadó (Kr. e. 279) kelták fölött. II. Antigonos valójában csak Pyrrhos halála után tudta végleg

megszilárdítani hatalmát (Kr. e. 272). Ekkor azonban az athéni Chremónidés robbantott ki szabadságharcot a

makedónok ellen, szövetséget kötve Areus spártai királlyal (Kr. e. 267). Az úgynevezett chremónidési háború

volt Athén történetének utolsó világpolitikai jelentőségű vállalkozása (vö. 104. dok.). A hazafias felbuzdulás

Athén bukásával és megszállásával végződött (Kr. e. 261). Az egykor dicsőséges város soha többé nem

szólhatott bele komolyan Hellas sorsának alakulásába.

Antigonost azért hívták Gonatasnak, mert a thessaliai Gonoi városában nevelkedett. Démétrios Poliorkétés fia

volt, 44 évig uralkodott Makedóniában, emellett 10

évigHellasban...,.T,,„ ..^x

(Porphyrios: Krónika. 3. töredék. N. Gy.)

Antigonos Gonatas szívósan erősítette Makedónia balkáni befolyását. A második syriai háborúban II.

Antiochost (aki unokaöccse és sógora is volt) támogatta (Kr. e. 260253), majd az achai szövetség ellen

hadakozott. Ez utóbbit a Ptolemaiosok támogatták, hogy korlátozzák Makedónia térnyerését. II. Antigonos

visszatért a makedón királyok ősi székhelyére, Pellába, és felelevenítette a régi makedón szokásokat. Érmein

nem tüntette fel saját arcképét. Palotái és a Kr. e. 3. századi sírleletek bizonyítják Makedónia virágzását és

gazdagságát uralma alatt. A dinasztiát megszilárdította: utódainak trónutódlását nem zavarták meg belső

küzdelmek. A király a sereggyűléseken összehívott hadseregre és az adminisztratív funkciókat ellátó, általa

kinevezett philosaira (többes száma philoi, jelentése ’barátok’) támaszkodott. A makedón sereget zsoldosokkal

erősítette meg. A művelt, sztoikus filozófián nevelkedett uralkodó Kr. e. 239-ben halt meg. Fia számára

fogalmazta meg híres mondását, amit ma is gyakran idéznek: az uralkodás „dicsőséges szolgaság” (endoxos

duleia). A trónon fia, II. Démétrios követte. Harcolnia kellett az időlegesen összefogó aitól és achai szövetség,

valamint az északról országára törő illyr és dardán törzsek ellen. E harcokban vesztette életét Kr. e. 229-ben.

I. Démétrios fia, V. Philippos még kiskorú volt, ezért Démétrios Poliorkétés fiát, III. Antigonos Dósónt tették

meg gyámjának, majd királynak is. A reformer spártai király, III. Kleomenés ellen együttműködést kötött az

achai szövetséggel, Kr. e. 224-ben elfoglalta Korinthost, és újraalapította a pánhellén szövetséget az achaiok,

Akarnania, Boiótia, Épeiros és Phókis részvételével. A koalíció Kr. e. 222-ben Sellasiánál győzelmet aratott

III. Kleomenés felett, és rövid időre Spártát is beléptették a szövetségbe.

A makedón vezetők az anarchiától féltükben a halott király [II. Démétrios] unokafivérét, Antigonost hívták az

országba, és összeházasították vele Philippos anyját; eleinte gyámnak és vezérnek nevezték, majd pedig, amikor

azt tapasztalták, hogy mérsékletesen és a köz javára vezeti az ország ügyeit, királyuknak szólították. De hívták

Dósónnak [Adományt ígérő] is, amivel arra céloztak, hogy mindenkinek mindent megígért, szavát azonban nem

tartotta meg. Utána Philippos lett a király...

(Plutarchos: Aemilius Paulus. 8. M. E.)

III. Antigonos halála után Kr. e. 221-ben az időközben felserdült V. Philippos, II. Démétrios fia került trónra.

Uralkodása kezdetére esett az aitólok ellen vívott úgynevezett szövetséges háború (Kr. e. 220-217), amit a

naupaktosi békével sikeresen zárt le. A következő húsz évet az a felismerése határozta meg, hogy Makedónia új

és veszedelmes ellensége Róma. Ebben segítségére volt tanácsadója, pharosi Démétrios, a rómaiak korábbi

szövetségese.

Pharos sziget az Adriai-tengeren, ahol a parosiak Kr. e. 385-ben gyarmatvárost alapítottak, ma Hvar. Kr. e. 229-

ben kitört az első illyr háború. Kerkyra, Dyrra- chion, Apollónia és Issa szövetséget kötött Rómával Teuta

királynő ellen. Kr. e. 228-ban az illyr Teuta királynő elvesztette a háborút, és megadta magát. A rómaiak

protektorátusa alá került az illyriai partvidék. Szövetségesük, Démétrios lett az adriai Pharos uralkodója. Az

elbizakodott Démétrios ezután – bízva abban, hogy a rómaiakat lefoglalják a punok – végigrabolta és a saját

uralma alá vetette Illyria városait, és a rómaiakkal kötött szerződést megszegve, ötven hadihajóval túlhajózott

Lissoson, és végigrabolta a Kyklas-szigetek többségét is. A Kr. e. 219-ben kitört második illyr háború kezdetén

pharosi Démétrios V. Philipposhoz menekült Makedóniába.



Az ő javaslatára kötött Kr. e. 215-ben szerződést az Itáliában hadakozó pun Hannibal- lal, amelyben az

Appenini-félszigetet karthágói érdekterületnek ismerte el (vö. 110. dok.). Ezzel természetesen kivívta maga

ellen Róma haragját. Az első makedón háborúban (Kr. e. 215-205) az aitól szövetség és Pergamon Róma

oldalán küzdött, a Kr. e. 205-ös phoinikéi békében V. Philippos mégis elérte, hogy Illyriát gyakorlatilag

felosztották egymás közt a rómaiakkal. Kr. e. 203/202-ben V. Philippos megállapodott III. Antio- chosszal,

hogy Egyiptom külső birtokait meghódítják és egymás közt osztják el. Perga- mon és Rhodos Rómához fordult

segítségül a makedón és Seleukida-térnyeréstől megrémülve, és kirobbantották a második makedón háborút (Kr.

e. 200-197). Róma oldalán foglalt állást Athén, az aitól és az achai szövetség is. A döntő csatát

Kynoskephalainál a rómaiak nyerték meg T. Quinctius Flamininus vezetésével (Kr. e. 197). V. Philippos

kénytelen volt lemondani a kis-ázsiai birtokairól, hajóhadáról, és még 1000 talanton hadisarcot is fizetett (vö.

113. dok.). Uralkodása utolsó tizennyolc évében Makedónia, Thessalia és Thrákia megerősítésével foglalkozott,

de a külpolitikai konfliktusokat kerülte.

Perseus testalkata és ereje hatalmas, szellemét pedig megedzette a hosszú háborús gyakorlat és tapasztalat. Már

kora gyermekkorától kezdve hozzászokott apja [V. Philippos] hadisátrában nemcsak a szomszédos népek, de a

rómaiak ellen viselt háborúkhoz is, és apja sok ízben küldötte ki őt különféle hadi vállalkozásokra. Sőt, mióta

átvette az uralmat, csodálatos szerencsével sok mindent véghezvitt, amit atyja, noha mindent megpróbált, sem

erőszakkal, sem ravaszsággal nem tudott elérni.

(Livius XLII 11. M. Gy.)

Az utolsó makedón uralkodó, Perseus, V. Philippos fia megpróbálta kihasználni a görögök körében egyre

határozottabban tapasztalható aggodalmat Róma térnyerésével szemben. Ehhez azonban nem mindig a

legszerencsésebb eszközöket választotta. Kr. e. 172-ben balul sikerült merénylettel akart megszabadulni a

rómaiak elkötelezett hívétől, a pergamoni II. Eumenéstől, sőt – legalábbis a római vád szerint – a senatust is

méreggel akarta elpusztítani. Eumenés személyesen panaszolta be a makedón uralkodót a római senatus előtt

(vö. 118. dok.). A harmadik makedón háború (Kr. e. 171-168) Perseus katasztrofális pydnai vereségével ért

véget (Kr. e. 168). L. Aemilius Paulus foglyul ejtette a királyt, az önálló Makedónia története pedig véget ért.

Macedonia provincia megszervezésére azonban csak húsz év múlva, Kr. e. 148-ban került sor.

3.59. táblázat -

Makedónia uralkodói Nagy Sándor után

Kassandros 316-297 Ptolemaios Keraunos 281-279

IV. Philippos 297 Meleagros 279

Antipatros 297-294 II. Antigonos Gonatas (283-) 276-239

V. Alexandros 297-294 II. Démétrios 239-229

I. Démétrios Poliorkétés 294-288 III. Antigonos Dósón 229-222

Pyrrhos 288-284 V. Philippos 222-179

Lysimachos 287-281 Perseus 179-158

Vita folyik arról, hogy a makedón uralom a polisok korának végét jelentette-e Hellas számára, vagy, amint ezt

az egyes polisokról szóló tanulmányok jelzik, ha kissé módosult formában is, a hellénisztikus kor történetének

jelentős színterei a polisok. Az egyes polisok között született nagyszámú szerződés, az asylia (sérthetetlenség,

azilum) és a városok közötti vitás ügyekben összehívott döntőbíróságok intézménye arra hívja fel a figyelmet,

hogy e polisok konfliktusaikat (pl. területi vitáikat) legtöbbször békés úton akarták elrendezni. A városok belső

életében fontos szerepet játszottak a gazdag jótevők, akik az euergesia (jótékonykodás) gyakorlásával az egész

közösség életét könnyítették meg. A makedón befolyási területen fekvő polisok hűségét mindenesetre epista-

tésok, királyi elöljárók felügyelték. Az anyaországi görögök hűségét három hatalmas erőd, „Hellas három

bilincse” (Démétrias, Chalkis és Korinthos) segítségével akarták biztosítani.



A hellénisztikus királyságok közül Makedónia tűnt a legkevésbé kiemelkedőnek. Egyrészt királyai óvatosabban

alkalmazták a keleti eredetű uralkodókultuszt (bár Athénban Antigonosnak, Démétriosnak és Antigonos

Gonatasnak is volt kultusza) és intézményrendszert, másrészt a közeli hellén városok és államszövetségek

szabadságküzdelmei gyengítették hatalmát. Mégis képes volt rá, hogy északi, félig-meddig barbár szomszédaitól

(illyrök, dardánok) és a kelta támadásoktól megvédje Hellast, és a római térnyerésnek is gátat szabott, ameddig

tudott. A makedón phalanx azonban végül alulmaradt a római legiókkal szemben.


chremónidési háború, Gonatas, második syriai háború, philos, philoi, endoxos duleia, Dósón, pánhellén

szövetség, szövetséges háború, naupaktosi béke, első makedón háború, második makedón háború, senatus,

harmadik makedón háború, asylia, euergesia, epistatés, phalanx, legio


3.60. táblázat -

301 Ipsosi csata

297 Kassandros halála

294-288 Démétrios Poliorkétés uralkodása

288-284 Pyrrhos Makedónia trónján

283 II. Antigonos Gonatas megszerzi a királyi címet

279 A kelták megostromolják Delphoit

277 II. Antigonos győzelme a kelták ellen

276-239 II. Antigonos Gonatas uralkodása

275-272 Első syriai háború

272 Pyrrhos halála

267-261 Chremónidési háború

260-253 Második syriai háború

239-229 II. Démétrios uralkodása

3.61. táblázat -

229-222 III. Antigonos Dósón

229-228 Róma első illyr háborúja

224 Pánhellén szövetség

222 Sellasiai csata

222-179 V. Philippos



220-217 Aitólok ellen vívott szövetséges háború

219 Róma második illyr háborúja

217 Naupaktosi béke

215 V. Philippos szerződése Hanniballal

215-205 Róma első makedón háborúja

205 Phoinikéi béke

200-197 Róma második makedón háborúja

197 Kynoskephalai csata

179-168 Perseus

171-168 Róma harmadik makedón háborúja

168 Pydnai csata

4.3.2. 2.4.3.2. SYRIA ÉS A SELEUKIDÁK

I. Seleukos Nikatór (Győztes) alapította meg a Seleukida Birodalmat, amely a kis-ázsiai partvidéktől

Afganisztánig, a Helléspontostól Palesztináig terjedt. Eleinte ez volt az utódállamok közül a legnagyobb területű

(mintegy 3,5 millió km2), de a legtarkább népességű ország. Alattvalói görögül, arámiul, perzsául és más ázsiai

nyelveken beszéltek, és vallási sokszínűségükbe beletartozott a zsidó monoteizmus, a perzsa zoroasztrizmus és

a görög politeizmus is. A hatalmas, de ingatag királyság állandó harcokat vívott Makedóniával (Thrákia és Kis-

Ázsia területeiért) és Egyiptommal (Koilé-Syria és Palesztina birtokáért), később Rómával, keleti tartományait

pedig folyamatos lázadások szakították el. Kr. e. 64-ben Pompeius Magnus megfosztotta trónjától az utolsó

Seleukida uralkodót, XIII. Antiochos Philadelphost, és összezsugorodott birodalmából római provinciát

szervezett Syria néven. Területét délről a Karmel-hegy, északról pedig az Ammanos-hegység határolta, fővárosa

az Orontés menti Antiochia lett.

■ Az első Seleukida Birodalom története

Az újabb kutatás a Seleukida Birodalom Achaimenida gyökereit hangsúlyozza, és azt, hogy a hellénisztikus

uralkodók több mint száz esztendeig képesek voltak a perzsa anyaország területét szilárdan kézben tartani, míg



csak a parthusok és a rómaiak állandó aknamunkája és az uralkodó családon belüli hatalmi küzdelem fel nem

őrölte erőiket.

4.3.2.1. 2.4.3.2.1. A Seleukida Birodalom története

3.62. táblázat -

A Seleukidák fontosabb uralkodói

I. Seleukos Nikatór (Győztes) (312-) 305-281

I. Antiochos Sótér (Megváltó) 281-261

II. Antiochos Theos (Isten) 261-246

II. Seleukos Kallinikos (Szép győzelmű) 246-226

Antiochos Hierax (Sólyom) 246-227

III. Seleukos Sótér 226-222

III. Antiochos Megas (Nagy) 222-187

IV. Seleukos Philopatór (Atyját szerető) 187-175

IV. Antiochos Epiphanés (Földreszállt isten) 175-164

I. Démétrios Sótér 162-150

3.63. táblázat -

Alexandros Balas 150-146

II. Démétrios Nikatór 146-140

VI. Antiochos Epiphanés Dionysos 145-138

VII. Antiochos Euergetés (Jótevő) 138-129

II. Démétrios Nikatór (másodszor) 129-125

VIII. Antiochos Grypos (Sasorrú)

és Kleopatra Thea (Istennő) 125-121

VIII. Antiochos Grypos (egyedül) 121-96

XIII. Antiochos Philadelphos 69-64

I. Seleukos Kr. e. 312-ben Babylónia satrapája lett, majd rövid száműzetés után, 305-től 281-ig királyként ült a

trónon. Birodalmában új időszámítást vezetett be, a seleukida érát, amelynek kezdő éve Kr. e. 312 lett, és

legalább Kr. u. 512-ig maradt használatban (ebből az évből ismerünk egy syriai feliratot, amit ennek alapján

datáltak). De uralma valójában csak Kr. e. 301-től, az ipsosi győzelemtől kezdve vált biztossá. A phrygiai

csatatéren holtan maradt nagy vetélytársa, a nyolcvanévesnél is idősebb Antigonos Monophthalmos, és fia,



Démétrios Poliorkétés kénytelen volt visszavonulni. Seleukos a Tigris partján fekvő Seleukeia helyett új

fővárost alapított a syriai Orontés parján, Antiochiát (Kr. e. 300). A birodalom későbbi balsorsa nagyrészt

alapítójának erre a döntésére vezethető vissza. Seleukos elődei, a perzsák belátták, hogy központjukat a

birodalom mértani középpontjában, Perzsiában kell létrehozniuk. Seleukos azonban görög volt, és görög államot

akart formálni a soknemzetiségű konglomerátumból. Fővárosa így olyan messzire került keleti tartományaitól,

hogy azok kontrollja rövidesen kicsúszott a Seleukidák kezéből.

I. Seleukos nem tett le Thrákia és Makedónia meghódításának tervéről. Kr. e. 285-ben foglyul ejtette a

Lysimachos seregei elől menekülő Démétrios Poliorkétést (aki két évvel később fogságában halt meg), Kr. e.

281-ben pedig a kurupedioni csatában legyőzte az agg Lysimachost. A thrákiai uralkodó még Kr. e. 285-ben

elűzte Makedóniából Pyr- rhost, és birodalma már Thessaliától Thrákiáig terjedt. Seleukos idős ellenfelének

halála után átkelt Európába, de célját nem tudta elérni, mert merénylet áldozata lett. Gyilkosa I.

Ptolemaiosnak az egyiptomi öröklésből kizárt fia, Ptolemaios Keraunos volt.

Mivel Seleukos a háborúban sikert sikerre halmozott, Nikatórnak, Győztesnek nevezték, én legalábbis ezt a

magyarázatot tartom valószínűbbnek, mint azt, hogy egy bizonyos Nikatór megölése után kapta ezt a nevet.

Alkatra erős és hatalmas volt, olyannyira, hogy egyszer, mikor egy Alexandroshoz végzett áldozatnál egy bika

kiszakította magát a köteleiből, Seleukos egymaga, puszta kezével fékezte meg. E miatt az eset miatt díszítik

szobrait szarvakkal. Királysága széltében-hosszában városokat alapított, közülük tizenhatot az apjáról Antioc

hiának, ötöt az anyjáról Laodi keiának, kilencet saját magáról, négyet pedig a fel eségeiről, azaz hármat

Apameiá nak és egyet Stratonikeiának nevezett el... A többit görög vagy makedón városokról, a saját tetteiről

vagy az Alexandros iránti tiszteletétől vezérelve nevezte el. Ezért van az, hogy Syriában és a szárazföld

belsejében élő barbárok területein olyan sok településnek van görög vagy makedón neve... Seleukos győzelmei

után nevezték el mezopotámiai Niképhoriont (Győzelemhozó) és az armeniai Nikopo-

list (Győzelemváros) Kappadokia mellett. .„,T

(Appianos XI 53. S. F.)

A birodalomalapító fia, I. Antiochos Sótér jóval kevesebb szerencsével járt Egyiptom és Makedónia ellen

vezetett hadjárataiban, de Kr. e. 275-ben sikerült legyőznie a Kis-Ázsiát fosztogató, galatáknak is nevezett

keltákat, és letelepítette őket a később róluk Galatiának elnevezett tartományában. Ezért a diadalért nyerte el a

Sótér (Megváltó) melléknevet. Pergamon önállósodását azonban nem tudta megakadályozni. II. Antiochos

Thrákiá- ban hódított, de Baktriában lázadás tört ki a központi hatalom ellen. II. Seleukos Kalli- nikos és

testvére, Kis-Ázsia kormányzója, Antiochos Hierax között négyéves háború dúlt. A válságba került birodalom

több területe is elszakadt (Nyugat-Kis-Ázsia pergamoni kézre került, Baktria, Parthia és Hyrkania önállósodott).

A hanyatlást III. Antiochos Megas állította meg egy időre. Kis-Ázsia nagy részét visszaszerezte, Koilé-Syriát

végleg elszakította Egyiptomtól, és hadaival egészen Indiáig nyomult (vö. 113., 115. dok.). Nagy Sándor

győzelmeit ismételte meg, ezért nyerte el ő is a Megas (Nagy) melléknevet. Csakhogy Pergamon és Rhodos

egyre féltékenyebben nézte diadalát, ezért Rómához fordultak segítségért. A rómaiak már eddig is aggódva

figyelték Antiochost, mivel tanácsadójaként alkalmazta a hozzá menekült Hannibalt. Kr. e. 190-ben a sipylosi

Mag- nésiánál Lucius Cornelius Scipio (Scipio Aemilianus Africanus öccse) legyőzte III. Antio- chost, aki

ezután kénytelen volt aláírni az apameiai békét, amiben lemondott a Tauros- hegységtől északra fekvő

területeiről, vagyis Kis-Ázsia legnagyobb részéről (Kr. e. 188).

A harmadik makedón háború (Kr. e. 171-168) zűrzavarát kihasználva IV. Antiochos Epiphanés (Kr. e. 175-164)

Seleukida király megtámadta az egyiptomi VI. Ptolemaios Philométórt (Kr. e. 181-145), akinek hatalmát Róma

pydnai győzelme (Kr. e. 168) mentette meg. Antiochos félt szembeszállni a makedón Perseus legyőzőivel, és

inkább visszavonult Egyiptomból és Kyprosról. A római Caius Popilius a tárgyalás során megalázóan bánt a

királlyal. Amikor az barátaival meg akarta beszélni a rómaiak feltételeit, Popilius egy kört rajzolt Antiochos

köré, és megtiltotta, hogy kilépjen a körből, amíg nem ad választ a határozatban foglaltakra (vö. 119. dok.). Bár

IV. Antiochos külpolitikája sikertelennek bizonyult (ezen nem sokat segített a Kr. e. 166-ban kitört Makkabeus-

felkelés időleges elfojtása és Jeruzsálem kifosztása), a király sokat tett Antiochia fejlesztéséért, a művészetek

támogatásáért és a görög kultúra terjesztéséért. Igaz, ez a zsidóság szemében például kifejezetten zsarnoki

tettnek minősült, hiszen szemben állt az ősi hagyományaikkal.

A birodalom keleti területeinek visszaszerzésére VII. Antiochos Euergetés tett egy utolsó kísérletet, de a médek

elleni csatában elesett (Kr. e. 129), és ezzel a vereséggel a



Seleukidák minden reménye elszállt. A birodalom hátralévő hatvanöt évére a belső harcok és a terület egyre

feltartóztathatatlanabb zsugorodása nyomta rá bélyegét. Amikor Kr. e. 64-ben Pompeius Magnus megfosztotta

trónjától XIII. Antiochost, a Seleuki- da-állam területe gyakorlatilag Syriára és Kilikiára korlátozódott.

3.64. táblázat -

A Seleukida Birodalom felbomlása

282 Pergamon elnyeri részleges autonómiáját

262 Pergamon I. Eumenés sardeisi győzelme után

önállósodik

250 előtt Baktria satrapája önállósodik

249 Parthia önállósodik

237 A Parthus Birodalom megalakulása

223-190 III. Antiochos visszahódítja a birodalom jelentős részét

190 Lucius Scipio legyőzi III. Antiochost Magnésiánál

188 Apameiai béke: a Seleukidák elvesztik a Taurostól

északra fekvő területeket

187-175 Armenia és Irán újra függetlenedik

129 A keleti tartományok végleg elszakadnak

64 Pompeius leteszi a trónról XIII. Antiochost

4.3.2.2. 2.4.3.2.2. A Seleukida Birodalom működése

A birodalom történetéből következik, hogy területe állandóan változott. A keleti veszteségeket ideig-óráig

északi és déli nyereségek ellensúlyozták. Kr. e. 281-ben, a kurupedioni győzelem után Kis-Ázsia és Thrákia

egy része is fennhatósága alá kerül, Kr. e. 213 és 205 között pedig III. Antiochos „új anabasisa” (utalás a

Xenophón vezette hadjáratra, a „felvonulásra”) újra Baktriáig terjesztette ki a birodalmat. I. Seleukos alapított

egy „második fővárost”, Seleukeiát a Tigris partján, ennek jelentősége azonban a király halála után lecsökkent.

A valódi és tartós politikai központ Észak-Syriában alakult ki az úgynevezett tetrapolis (négy város)

megalapításával: Antiochia az Orontés partján, a pieriai Seleukeia, Apameia és Laodikeia.

A kis-ázsiai területeket veszélyeztető galaták legyőzése és letelepítése Kr. e. 275 körül bizonyos megnyugvást

jelentett, de a thrákiai városok egy része a Ptolemaidák kezén maradt, és a rhodosiak is megvédték a szigettel

szemben fekvő szárazföldi területüket. Pergamon egyre nagyobb befolyása – és a rómaiakkal való

együttműködése – vezetett az apameiai béke következtében a Seleukidák kis-ázsiai területvesztéséhez (Kr. e.

188).

A birodalom irányítása az uralkodó által személyesen kiválasztott szűk körű elit kezében volt, őket philosnak

(barát, többes száma philoi) nevezték. E differenciálatlan vezetői réteg a későbbiekben többfokozatúvá bővült:

barát, tiszteletbeli barát, első barát. A nem görög vagy makedón származású előkelők eleinte egyáltalán nem,

később pedig csak elenyészően kis számban juthattak be ebbe a körbe.

Krateros... Antiochos Philopatór nevelője... Antiochos egyik első barátja lett, főorvos, és a királynő

kancelláriájának vezetője.

(Krateros samosi felirata. Részlet. N. Gy.)



Az uralkodók a birodalom peremterületein és különösen Kis-Ázsiában hatalmas, tar- tománnyi területeket

adományoztak bizalmasaiknak, amelyek továbbra is a királynak adóztak, de az irányítás és a védelem

megszervezése a helyi vezető kezébe került. E területek könnyen váltak lázadások kiindulópontjaivá.

Megőrizték ősidőktől fogva létező autonómiájukat bizonyos szentélyek (pl. a jeruzsálemi, a babylóni), és voltak

olyan területek, amelyek – vazallusként – megmaradtak saját dinasztiájuk uralma alatt. Néhány kisebb hegyi

törzs fölött az állam valójában sohasem szerzett szuverenitást, és a központi hatalom gyengülésekor ezek rendre

el is szakadtak.

A földek legnagyobb része a hódítás jogán formailag a király kezében maradt. A birodalmat a perzsáktól

örökölt, eredetileg 72 satrapiára osztották (élükön a satrapával), ezek körzetekre (topos, többes száma topoi),

azok pedig falvakra (kómé, többes száma kómai) oszlottak. A kormányzók széles körű adminisztrációt építettek

ki a befolyó jövedelmek nyivántartására. III. Antiochostól kezdve az adminisztrációt a stratégosok vezették,

akik egyben a területükön lévő fegyveres erők főparancsnokai is voltak.

A satrapa gazdaságában a jövedelemnek hat forrása van: a földművelésből, a föld egyes sajátos termékeiből, a

kereskedelemből, az adókból, az állatállományból és végül az egyéb forrásokból származó jövedelem. Ezek

közül az első és legfontosabb a földművelésből eredő jövedelem; ez az, amelyet egyesek terményadónak

(ekphorion) neveznek, mások pedig tizednek (dekaté). A második a föld sajátos termékeiből (természeti

kincseiből) származó: az egyik helyen az arany, a másikon az ezüst, máshol meg a réz, vagy ami csak előfordul

a vidéken. A harmadik a kereskedelemből származó jövedelem. Negyedik a föld- és a piacadókból származó

jövedelem. Az ötödik az állatállományból származó jövedelem, amelyet állati termékadónak (epi- karpia) vagy

tizednek neveznek. A hatodik, amely egyéb forrásokból származik, mint például azok, amelyeket fejadónak

(epikephalaion) és kézműves-adónak (che- irónaxion) neveznek.

(Pseudo-Aristotelés: A gazdálkodásról. II 1, 4. S. J.)

A királyi földbirtok (chóra basiliké) megművelését a falvak lakói, a laoi basilikoi (királyi népek) végezték.

Adminisztrációs szempontból mindenki szülőfalujának lakójaként volt nyilvántartva egész életében, még akkor

is, ha már régóta máshol élt és dolgozott. Ha a király valakinek eladományozta egyik birtokát, vele adta a kómé

egész lakosságát, és jogilag azokat is, akik csak adminisztratív szempontból tartoztak oda, de nem laktak ott.

Ettől még nem számítottak rabszolgának, csak egy adott adózó egység (laoi) részének. A király az ilyen

adományokat bármikor visszavonhatta. Ha olykor szinte teljesen az adományozott tulajdonának tűnt is a terület,

az örökösödés csak apai ágon és fiúk számára volt lehetséges, ha ez nem teljesült, a föld visszaszállt a koronára.

Sok falut, különösen a tetrapolis környékén, a makedónok és görögök alapítottak, hogy a városok ellátásához

állandóan rendelkezésükre álljon a termelők tömege. A chóra lakóinak szolgáltatásai vidékenként jelentősen

eltértek egymástól.

A királyok, különösen az elsők, mint például Seleukos, számos új várost alapítottak, akár korábban lakatlan, de

védelmet igénylő területen, akár pedig egy korábban már létező bennszülöttváros mellé, klérosokat osztva ki a

betelepülő görögöknek és makedónoknak. Ők gyakran a zsoldosok közül kerültek ki, de önkéntes betelepülőket

is hívtak a görög városokból. A kis-ázsiai, jórészt elgörögösödött bennszülöttvároskák lakóit áttelepítve jött létre

például a lykosi Laodikeia. A városok lakói magukkal hozták görög típusú autonómiájukat, és meghonosították

otthoni intézményrendszerüket (népgyűlés, phylé, bulé, archónok stb.). Katonai erejüket nemcsak saját vidékük

védelmére vetették be, hanem krízishelyzetben a központi hatalom megsegítésére is.

Antiochos király Erythrai népének és tanácsának. Legyetek üdvözölve!. Követeitek, Tharsynón, Pythés és Bottas

átadták nekünk a megtisztelésünkről hozott határozatotokat és a számunkra küldött koszorút is... Követeitek

bizonyították, hogy városotok Nagy Sándor és Antigonos idején független volt, és nem kellett adót fizetnie, és ezt

elődeink mindig is támogatták. Úgy véljük, hogy ezt helyesen tették, és nem akarjuk, hogy megszűnjék felétek

irányuló jó szándékunk, ezért továbbra is biztosítjuk függetlenségeteket, és elismerjük az adófizetés alóli

mentességeteket, beleértve azt az adót is, amit a galaták miatt vetettünk ki...

(II. Antiochos levele Erythrai polgáraihoz. N. Gy.)

A korábbi alapítású görög polisok helyzete kicsit eltért ettől. Autonómiájukat megőrizhették, és kihasználhatták

többnyire tengerparti fekvésük előnyeit. Önálló hadsereggel nem rendelkezhettek, de például belőlük állt a

Seleukidák tengeri hadereje. Ha az adójukat nem emelték, nem, vagy csak ritkán sanyargatták őket rendkívüli

hadiadóval (syntaxis), sőt gyenge termés idején a király még ki is segítette őket, hűségüket megőrizték. Régi

intézményrendszerük működhetett tovább, és maguk határozták meg, hogy a város által fizetett adót hogyan

osszák meg polgáraik között. Még diplomáciájuk is meglepően független maradt, hacsak nem kerestek



kapcsolatot a Seleukidák ellenségeivel. Az uralkodók levelezésükben szövetségük (symmachia) tagjaiként, és

nem alattvalóikként szólították meg őket.

Az állam működését – a hadizsákmányon kívül – a rendszeres, pénzben vagy természetben fizetett adók

(phoros) és a rendkívüli hadiadó (syntaxis) biztosította. Ezenkívül számos vám és illeték létezett még (pl.

kereskedelmi, ingatlanforgalmi, só- stb.), illetve a bányák jövedelme is a királyt gazdagította. A különféle

adókat a satrapák gyűjtötték össze, és egy részüket helyben tartalékolták helyi feladatokra vagy válságosabb

időkre. A régebbi alapítású görög városok az adójuk befizetése után a helyi illetékekkel és vámokkal maguk

gazdálkodtak.

A birodalom védelmét a hatalmas méretű hadsereg látta el. Az egyes fegyvernemek harci értéke jelentősen eltért

egymástól. A görög és makedón városok kontingensei, illetve a közülük kikerülő zsoldosok nehézfegyverzetű

gyalogosként vagy lovasként szolgáltak. Meghatározó szerepet játszottak a harci elefántok, mindegyiken négy-

négy íjász- szal. A barbár alattvalók tömege azonban hagyományos fegyverzetet, gyakran könnyű fegyverzetet

viselt, ezért inkább csak hatalmas létszámával keltett tekintélyt.

A városalapítások katonai szerepe Kelet

11 000 nehézfegyverzetű gyalogos 3000 félnehéz-fegyverzetű gyalogos 4000-5000 lovas Kis-Ázsia

8000 nehézfegyverzetű gyalogos 5000 lovas Syria-Mezopotámia

25 000 nehézfegyverzetű gyalogos 3500 lovas


Nikatór, Seleukida, monoteizmus, zoroasztrizmus, politeizmus, provincia, seleukida éra, Sótér, Megas,

harmadik makedón háború, anabasis, tetrapolis, philos, philoi, satrapia, satrapa, topos, topoi, kómé, kómai,

stratégos, chóra basiliké, laoi basilikoi, laoi, kléros, syntaxis, symmachia, phoros


3.65. táblázat -

312 I. Seleukos Babylón satrapája, a Seleukida-éra

304-281 I. Seleukos

301 Ipsosi csata

300 Antiochia alapítása

285 Démétrios Poliorkétés fogságba esik

281 Kurupedioni csata

281-261 I. Antiochos

275 A galaták legyőzése

222-187 III. Antiochos Megas

213-205 III. Antiochos keleti hadjárata

190 Magnésiai csata

188 Apameiai béke



171-168 Harmadik makedón háború

175-168 IV. Antiochos Epiphanés

169 Pydnai csata

166-160 Makkabeus-felkelés első szakasza

129 VII. Antiochos Euergetés elesik a méd háborúban

64 Pompeius Magnus megfosztja trónjától XIII.

Antiochost

4.3.3. 2.4.3.3. PERGAMON ÉS AZ ATTALIDÁK

Pergamon a kis-ázsiai tengerparttól 30 kilométerre fekvő, két folyó által körülvett, 335 méter magas szirtre

épült, eredetileg mint jól védhető erőd, ahol Lysimachos elhelyezte a makedón hadipénztár egy részét. A

kincstár felügyeletét Kr. e. 301 körül rábízta egyik görög katonatisztjének eunuch fiára, Philetairosra. Az önálló

Pergamon története Phile- tairos árulásával kezdődött. Kr. e. 282-ben, röviddel a kurupedioni csata előtt, az agg

Lysimachos oldaláról átállt a Seleukoséra, és amikor az gyilkosság áldozata lett, szolgálatait felajánlotta fiának,

Antiochosnak (Kr. e. 281). A Seleukida uralkodó széles körű autonómiát biztosított a vazallus Pergamonnak, és

hagyta, hogy Philetairos dinasztiát alapítson. Mivel neki nem lehetett gyermeke, a trónt unokaöccsére, I.

Eumenésre hagyta (Kr. e. 263-241). Eumenés szakított I. Antiochosszal, amit azzal is kifejezett, hogy az általa

veretett statéron Seleukos helyett Philetairos képmása jelent meg. Meghódította az Ida hegyétől északnyugatra

fekvő, dél felé pedig a Hermos folyóig terjedő területeket. A Seleukidák konfliktusa kis-ázsiai helytartóikkal,

Antiochos Hieraxszal (Kr. e. 241-226) és Achaios- szal (Kr. e. 222-213), valamint a galatákkal folytatott

küzdelmeik lehetőséget adtak I. At- talos Sótér (Kr. e. 241-197) újabb területszerzéseire. Megváltónak (Sótér) a

galaták elleni győzelme miatt nevezték el (Kr. e. 240). Politikájának újdonságát az adta, hogy Rómával kötött

szövetséget veszélyes szomszédai, a Seleukidák és Makedónia ellen, és ehhez hű is maradt az első két makedón

háborúban (Kr. e. 215-205; 200-197). A pergamoni propaganda alaposan kihasználta, hogy Trója, amit a

rómaiak „őshazájuknak” tekintettek, az ő országukban feküdt, így a pergamoniakat Róma rokonának nevezte.

Ez a szövetség emelte föl a kis anatóliai királyságot, és tette a Kr. e. 2. század fontos tényezőjévé.

A dinasztiának nevet adó Attalos fia, II. Eumenés (Kr. e. 197-159) egyesítette magában a katonai erényeket és a

diplomáciai finomságot. Úgy érezte, hogy V. Philippos, illetve Perseus Makedóniája és a Seleukida Birodalom

harapófogóba szorítja Pergamont. Ezért meghatározó szerepet játszott benne, hogy Róma hadat üzenjen III.

Antiochosnak (Kr. e. 192), és ő maga is vitézül harcolt ellene a sipylosi Magnésiánál (Kr. e. 190). Az apameiai

béke következtében – a Rhodosnak juttatott Dél-Karia és Lykia kivételével – szinte egész Kis-Ázsia Pergamon

birtokába került (Kr. e. 188). A Perseus makedón király elleni háborúra is II. Eumenés hatékony diplomáciai

offenzívája beszélte rá a rómaiakat. Perseus veresége (Kr. e. 168) megszilárdította Pergamon helyzetét.

■ Az Attalidák családfája

Valerius Antias azt írja, az ő consulságuk idején érkezett Rómába követként Attalos, II. Eumenés király testvére,

hogy előadja a Perseus elleni vádakat, s beszámoljon háborús készülődéséről (Kr. e. 172). Az évkönyvek



többsége, méghozzá a hitelt érdemlőbbek szerint maga Eumenés jött ide. Tehát mikor Eumenés Rómába

érkezett, akkora ünnepélyességgel fogadták, amit a római nép szerint nemcsak saját érdemei, hanem a

ráhalmozott rendkívüli jótétemények alapján is megérdemelt, s a praetor bevezette a senatus elé.

(Livius XLII 11. M. Gy.)

II. Eumenés és testvére, II. Attalos (Kr. e. 159-138) alatt élte Pergamon a fénykorát. A jelentős építkezések,

mint például a ma Berlinben őrzött, a galaták feletti győzelmet (az istenek és gigászok harcának frízével)

megörökítő monumentális Pergamon-oltár felszentelése (Kr. e. 197-159), a pergamoni könyvtár (Kr. e. 160 k.),

a II. Attalos által Athénban emelt hatalmas oszlopcsarnok (stoa), a város kiépítése, a virágzó kereskedelem és

fejlett ipar messze földön ismertté tették az anatóliai államot.

Amikor Attalos Philométór végrendeletében ránk [ti. a rómaiakra] hagyta a birodalmát (Kr. e. 133), [ti,

pergamoniak] négy éven át harcoltatok ellenünk Aristoni- kos oldalán, és egészen addig kitartottatok, amíg

Aristonikos fogságba nem esett (Kr. e. 130), és a szükség és a félelem sokakat a mi oldalunkra nem hajtott.

Annak ellenére, hogy így részt vettetek a felkelésben, huszonnégy éven át a városoknak és az egyes polgároknak

egyaránt nagy gazdagság és virágzás jutott osztályrészül...

(Appianos XII 254-255. K. P.)

I. Attalos Philométór (Anyaszerető) (Kr. e. 138-133) II. Eumenés fia, nagybátyja, II. Attalos után jutott

hatalomra. Erélytelen uralkodó volt, szobrászattal foglalkozott, és mezőgazdasági szakmunkát írt (többek

között a mérgező növényekről). Kr. e. 133-ban fiú utód nélkül hunyt el, és országát végrendeletileg a

rómaiakra hagyta, kikötve Perga- mon és a görög városok autonómiáját. Kérdés, hogy miért tette ezt. Talán

felismerte a reális erőviszonyokat, vagy előre látta a később lázadásban kirobbanó belső feszültséget? A

pergamoniak mindenesetre fellázadtak Róma ellen Aristonikos vezetésével, aki azt híresztelte magáról, hogy

II. Eumenés törvénytelen fia (Kr. e. 132). Napállamnak (Hé- liopolis) nevezett országát a bithyniai és

kappadokiai királyok a rómaiak segítségével elfoglalták (Kr. e. 130), maga Aristonikos római börtönben

pusztult el. Az ión városokból és Pergamon területéből Kr. e. 129-ben szervezték meg Asia provinciát (vö.

138. dok.).

Pergamon gazdagságát a gabona, az olajbogyó, a szőlő és a pásztorkodás adta, de ezenkívül ezüst-, réz- és

kisebb hozamú aranybányái is voltak. Illatszereket, festékeket és finom textíliát exportált legismertebb

árucikkén, a pergamenen kívül. Az attikai típusú pénzverést II. Eumenés egy könnyebb ezüstverettel, a

Dionysos megszentelt kosarát (kistos) ábrázoló kistophorosszal (kosárhordozó) váltotta fel, ami talán egy kisebb

gazdasági válság következménye lehetett (Kr. e. 189/188). A kis állam költségei jelentősek voltak. Nemcsak a

zsoldossereg, hanem a kiterjedt, igaz, igen hatékony diplomácia is sokba került. Baráti városoknak például

épületeket adományoztak vagy ingyengabonát juttattak.

A pergamoni intézményrendszert nem ismerjük jól. A városban volt bulé és népgyűlés, maguk a királyok is

polgároknak tekintették magukat. A törvényjavaslatokat mindenesetre csak a király által kinevezett öt stratégos

terjeszthette be (bár a tisztség neve hadvezért jelent, nem volt katonai funkciójuk). A városokon kívüli földek

királyi birtoknak számítottak, csak a szentélyek területe élvezett autonómiát. A Pergamon területén fekvő régi

görög városok szintén megőrizhették autonómiájukat.


statér, Sótér, apameiai béke, stoa, Philométór, Héliopolis, kistophoros, bulé, stratégos


3.66. táblázat -

301 k. Philetairos őrzi Lysimachos kincstárát

282 Philetairos Seleukos oldalára áll

281 Philetairos Antiochos szolgálatába áll

263-241 I. Eumenés



241-197 I. Attalos

240 Attalos győzelme a galaták ellen

215-205 Első makedón háború

200-197 Második makedón háború

197-159 II. Eumenés

190 Magnésiai csata

188 Apameiai béke

168 Pydnai csata

159-138 II. Attalos

138-133 III. Attalos

132-130 Aristonikos-felkelés

4.3.4. 2.4.3.4.EGYIPTOM ÉS A PTOLEMAIDÁK

A ptolemaiosi Egyiptom politika- és társadalom-, valamint gazdaságtörténetének értékelését heves viták

határozzák meg. Az 1980-as évek egyik központi problémáját C. Préaux (1978) hatalmas és szuggesztív

monográfiájának recepciója és megvitatása jelentette. Préaux ábrázolásában a hellénisztikus Egyiptom őslakói

valóságos helótaként robotoltak az őket meghódító hellének és makedónok földjein. Két külön társadalom és

kultúra létezett, az őslakóké és a helléneké, amely alig érintkezett egymással, és e rétegek – a korábbi kutatók

(pl. J. G. Droysen, N. G. L. Hammond) véleményével ellentétben – nem alakítottak ki egy közös, virágzó, új

kultúrát. A származás meghatározta Egyiptom lakóinak sorsát, a helléneké és makedónoké az uralkodás, az

egyiptomiaké pedig a szolgálat volt. Préaux elfogult, talán a modern gyarmati uralom gyakorlata által

befolyásolt szemléletét komoly bíráltok érték. A francia kutató csak a görög forrásokat vette figyelembe, a nem

görögöket (démotikus, kopt) nem. Eltúlozta a helléneket és az őslakókat elválasztó társadalmi szakadékot

(amely elsősorban a szegény, falusi rétegek esetében volt igaz), és ugyancsak túlbecsülte az egyiptomiak belső,

egymás iránt táplált szolidaritását. A városi társadalom, például a ptolemaiosi Memphisé, egyiptomi és hellén

rétegei között élénk és valóban új kultúrát teremtő kapcsolat alakult ki. Az egyiptomi papság és az egyiptomi

nyelvet és írást is ismerő írástudók, írnokok helyzete pedig kifejezetten kivételesnek volt mondható a

hellénisztikus Egyiptom társadalmában.

Alexandria lakossága

Az újonnan alapított településre – a már eleve ott lakó rhakótisi egyiptomiakon kívül – nem nagyon akartak

mások beköltözni. Különösen a kanóbosiak tiltakoztak az áttelepülés ellen, mivel addig kiváltságos kikötőjüket

veszélyeztette az új város születése. Alexandros megbízta Kleomenést, hogy vegye rá a kanóbosia- kat a

költözésre. Kleomenés tárgyalni kezdett a kanóbosi papokkal és gazdag kereskedőkkel, hogy mennyit érne

nekik, ha otthon maradhatnának. Egy Aris- totelés neve alatt fennmaradt gazdasági munka szerint a

kanóbosiaknak erre nem volt pénzük, így Kleomenés őket is áttelepítette Alexandriába. Az új városban a

görögöké és a makedónoké volt a vezető szerep, az egyiptomiakat nem is engedték maguk között lakni. A másik

kivételezett csoportot az alexandriai zsidók jelentették. Ők lelkesen támogatták Alexandros kezdeményezését,

így a görögökkel azonos jogokat kaptak, de külön városrészben éltek. A város egyes népcsoportjai között a

viszony nem volt felhőtlennek nevezhető. A zsidók számarányára jellemző, hogy Flavius Iosephus szerint egy

Nero korában rendezett alexandriai vérfürdő után nem kevesebb, mint ötvenezer zsidó áldozat teteme borította

az utcákat.

A ptolemaiosi Egyiptom története több szempontból lényegesen eltért a többi hellénisz- tikus monarchiáétól.

Egyrészt egy több ezer éves birodalom folytatását jelentette (a Ptolemaiosok egyiptomi szempontból a fáraók



utódai voltak), másrészt a királyság át tudta venni a fáraó kori Egyiptom intézmény- és adórendszerét. Bár a

lakosság egyes rétegei között a kapcsolat, mint láttuk, nem feltétlenül volt jó, az ország – különösen

összehasonlítva a sokszínű Seleukida Birodalommal vagy a polisok és szövetségek állandó lázadásainak kitett

Makedóniával – területileg is, közigazgatásilag is egységesnek volt mondható. Egyiptom számára inkább egyes

királyainak külső háborúi, illetve a dinasztián belüli trónharcok jelentettek veszélyt. A biztos gazdasági háttér az

ország fénykorában jelentős hódításokat tett lehetővé, ezek azonban a Kr. e. 2. században jórészt elvesztek. A

megmaradt törzsterület azonban így is biztosította a trónviszályok ellenére Egyiptom önállóságának megőrzését

még akkor is, amikor a többi helléniszti- kus monarchia már Róma birtokába került.

4.3.4.1. 2.4.3.4.1. A ptolemaiosi Egyiptom története

3.67. táblázat -

I. Ptolemaios Sótér 306-282

II. Ptolemaios Philadelphos 285-246

III. Ptolemaios Euergetés 246-221

IV. Ptolemaios Philopatór 221-203

V. Ptolemaios Epiphanés 203-181

VI. Ptolemaios Philométór 181-145

VII. Ptolemaios Eupatór 145

VIII. Ptolemaios Euergetés 145-116

IX. Ptolemaios Sótér 116-107

3.68. táblázat -

X. Ptolemaios Alexandros 107-88

IX. Ptolemaios 88-80

XI. Ptolemaios Alexandros 80

XII. Ptolemaios Aulétés 80-58

VI. Kleopatra és IV. Bereniké 58-55

XII. Ptolemaios Aulétés 55-51

XIII. Ptolemaios Philopatór és VII. Kleopatra 51-48

XIV. Ptolemaios 48-47

XIV. Ptolemaios és Kleopatra 47-44

XV. Ptolemaios Kaisar és Kleopatra 44-30

A Ptolemaiosok melléknevei



Sótér: Megváltó, Philadelphos: Testvérszerető, Euergetés: Jótevő, Philopatór:

Atyaszerető, Epiphanés: Földre szállt isten, Philométór: Anyaszerető, Eupatór: Jó atyájú, Aulétés: Auloson

(fúvós hangszer) játszó, Kaisar: Caesar.

I. Ptolemaios, Lagos fia Nagy Sándor testőre, hadvezére, majd a király halálakor Egyiptom satrapája volt. Nem

törekedett a birodalom egységének helyreállítására, hanem meg akarta védeni saját tartományát a többi

diadochostól. Kr. e. 306-tól királynak tekintette magát, és tudatosan dinasztiát akart alapítani: Kr. e. 285-től

maga mellé vette társuralkodónak fiát, II. Ptolemaiost. E dinasztiát az alapító atyjának nevéről Lagidaként is

emlegették. Melléknevét, a Sótért (Megváltó) a rhodosiaktól kapta, akiket támogatott Démétrios Poliorkétés

ostroma idején (vö. 100. dok.).

Egyiptom védelmét szolgálták I. Ptolemaios hódításai. Az ipsosi csata után elfoglalta Koilé-Syriát (Kr. e. 301),

Kr. e. 298-ban Kyrénét, 294-ben pedig Kyprost. Az égei-tengeri Kyklasok szigetcsoport alkotta szövetség is

Egyiptom fennhatósága alá került.

Jórészt jelentős zsoldosserege és flottája fenntartására szolgált Ptolemaios pénzverése, amit állami

monopóliumnak tekintett, és alapját az adókból, illetékekből és vámokból teremtette elő.

II. Ptolemaios belebonyolódott a Seleukidák elleni háborúkba. Az első syriai háborúban (Kr. e. 274-271) Lykia

és Pamphylia meghódításával megnövelte kis-ázsiai befolyását, de a második syriai háború (Kr. e. 260-253)

csak kudarcot jelentett számára. A chremó- nidési háborúban (Kr. e. 267-261) Makedónia ellenfeleit támogatta,

ugyancsak sikertelenül. Ezzel Hellasban lényegesen meggyengültek politikai pozíciói (vö. 104. dok.). II.

Ptolemaios melléknevét, a Philadelphost (Testvérszerető) azért kapta, mert Kr. e. 278-ban feleségül vette saját

nővérét, II. Arsinoét (Lysimachos özvegyét), akivel testvéristenekként tiszteltették magukat. A trónon fia, III.

Ptolemaios Euergetés követte, aki Egyiptom történetében utoljára folytatott expanzív külpolitikát. Mivel húgát,

II. Antio- chos özvegyét meggyilkolták Syriában, bosszúhadjáratot indított II. Seleukos ellen. A harmadik syriai

háború (Kr. e. 246-241) során további területeket szerzett meg Thrákiában, Kis-Ázsiában sőt Syriában is. A

későbbiekben már csak pénzzel támogatta a Seleukidák és a makedónok ellenfeleit, Antiochos Hieraxot, a

spártai III. Kleomenést, valamint az achai és az aitól szövetséget.

Egyedül az én királyaim [a Ptolemaiosok] hadserege kétszázezer gyalogost, negyvenezer lovast, háromszáz

harci elefántot és kétezer harci kocsit állított ki, és további háromszázezer harcos számára volt fegyverzetük. Ez

azonban csak a szárazföldi hadseregük volt. A tengeri hadviseléshez kétezer póznával hajtott és megannyi

egyéb, kisebb bárkájuk volt, valamint ezerötszáz három evezősoros hajójuk a hajóhossz feléig evezővel

ellátottaktól egészen azokig, amelyeken három evezőt öten hajtottak, és még egyszer ennyi három evezősoros

hajó számára felszerelés. Továbbá nyolcszáz állami bárka kabinnal, aranyozott hajóorral és tattal ellátva,

díszszemlékre, amelyeken maguk a királyok hajóznak a csatákba. Ezenkívül a kincstárukban hétszáznegyvenezer

egyiptomi talanton volt.

(Appianos: Előszó. 39-40. N. Gy.)

I. Ptolemaios Philopatór uralkodása jelentette a fordulópontot a hellénisztikus Egyiptom történetében. Bár

mellékneve (Atyaszerető) alapján akár családcentrikusnak is hihetnénk, mégsem volt az. A dinasztikus

küzdelmek során megölette saját anyját, fivérét és nagybátyját is. Az ő nevéhez fűződik az utolsó jelentős

győzelem a Seleukidák ellen. Raphiánál Kr. e. 217-ben 70 000 gyalogosával, 7000 lovasával és 73

elefántjával diadalt aratott III. Antiochos felett a negyedik syriai háborúban (Kr. e. 219-217). A győzelemhez

azonban nem kevesebb, mint 20 000 egyiptomit kellett besoroznia az addig görögökből és makedónokból

álló seregébe. Ők aztán fellázadtak, és csak Kr. e. 184-ben sikerült mozgalmukat felszámolni. A kormányzat

gyengülése állandó pénzzavart eredményezett. Ennek következtében Egyiptom külpolitikailag megbénult. A

makedón V. Philippos a gyermekkorú V. Ptolemaios Epiphanés thrákiai birtokait (Kr. e. 200), III. Antiochos

pedig syriai, palesztinai és kis-ázsiai területeit ragadta el (ötödik syriai háború, Kr. e. 202-195). Egyiptom

külső befolyása Kyprosra és Kyrénére zsugorodott.

VI. Ptolemaios Philométór idején, a hatodik syriai háborúban (Kr. e. 170-168) IV. Antiochos Epiphanés a

harmadik makedón háború (Kr. e. 171-168) zűrzavarát kihasználva elfoglalta Kyprost, és benyomult Egyiptom

területére, sőt igényt tartott a Ptolemaiosok trónjára is (Kr. e. 169). VI. Ptolemaios hatalmát Aemilius Paulusnak

a makedón Perseus feletti pydnai győzelme (Kr. e. 168) mentette meg. Antiochos félt szembeszállni a győztes

rómaiakkal, és inkább visszavonult Egyiptomból és Kyprosról (vö. 119. dok.). VI. Ptolemaios Kr. e. 164-ben

Rómába menekült, mert öccse, VIII. Ptolemaios Euerge- tés megbuktatta. A törvényes uralkodó a római senatus



segítségével térhetett csak visz- sza (Kr. e. 163), és VIII. Ptolemaiosnak Kr. e. 145-ig kellett várnia, hogy

Kyrénéből újra

Alexandriába helyezhesse át székhelyét. A királyi udvar viszályokba és gyilkosságokba süllyedt. A népszerűtlen

király elvette feleségül VI. Ptolemaios nővérét és egyben özvegyét, II. Kleopatrát, majd annak lányát, III.

Kleopatrát is. Bár egy felkelés elől Kyprosra menekült, onnan is visszatért, és Kr. e. 116-ig uralkodott. A

növekvő római befolyásra jellemző, hogy VIII. Ptolemaios végrendeletében először Rómára hagyta országát, de

halála előtt megváltoztatta a végrendeletet, és III. Kleopatrát tette meg örököséül.

A királyi család véres hatalmi harcai azonban nem szűntek meg, növelve ezzel a rómaiak beavatkozási

lehetőségeit. Kr. e. 96-ban az egyik Ptolemaios (Apión) Rómára hagyta Kyrénét (Kr. e. 4-től lett római

provincia Cyrenaica néven), majd Sulla ültette trónra XI. Ptolemaios Alexandrost (Kr. e. 80). XII. Ptolemaios

Aulétést, a rómaiak szövetségesét felkelés mozdította el Kr. e. 58-ban trónjáról, mert az alexandriai nép nem

akarta elfogadni Kypros római annexióját (Kr. e. 59). Gabinius syriai helytartó Kr. e. 55-ben visszaültette XII.

Ptolemaiost a trónra, de 51-ig tartó uralmát családjának belharcai és pénzügyi káosz jellemezték. Hat gyermeke

közül mindannyian megkaparintották hosszabb-rövidebb ideig a hatalmat, de a legjelentősebb közülük VII.

Kleopatra lett. Egymás után mindkét öccséhez (XIII. és XIV. Ptolemaios) férjhez ment, és a zavaros,

gyilkosságokkal és lázadásokkal terhes időszakot túlélve szeretője, Iulius Caesar segítségével megszilárdította

uralmát (Kr. e. 47). Caesartól született fiával, XV. Ptolemaios Kaisarral Kr. e. 44-től 30-ig zavartalanul ült az

alexandriai trónon. Marcus Antonius is beleszeretett Kleopatrába, majd Kr. e. 37-ben feleségül vette. A triumvir

hadserege segítségével Egyiptom befolyása növekedni kezdett. A római senatus és különösen Antonius

triumvirtársa, Octavianus egyre féltékenyebben figyelte Kleopatra és Antonius románcát. A későbbi Augustus

számára Ptolemaios Kaisar, vagy – gyakran használt becéző alakjában – Kaisarión léte állandó veszélyt

jelentett, hiszen Kaisar Caesar vér szerinti fia volt, míg Octavianust csak örökbe fogadta az imperator. Nem

véletlen, hogy Octavianus actiumi győzelmét követően (Kr. e. 31) Antoniust és Kleopatrát öngyilkosságba

kergette, Kaisariónt pedig megölette (Kr. e. 30). Az utolsó független hellénisztikus királyság római provincia

lett.

Kr. e. 69-ben született VII. Kleopatra (ur. Kr. e. 51-30), Egyiptom utolsó uralkodója, a rendkívül népszerűtlen

XII. Ptolemaios (ur. Kr. e. 80-58) lánya, akit az alexandriaiak – szenvedélyes zeneszeretete miatt – gúnyolódva

Aulétésnek, vagyis aulosjátékosnak neveztek (ezt a fúvós hangszert hibásan fuvolának szokták fordítani). Azt

nem tudjuk, ki volt Kleopatra anyja. Hatan voltak testvérek, és valamennyien uralkodtak egy ideig. VI.

Kleopatra mindössze egy évig, Bere- niké három évig (Kr. e. 58-55), apjuk száműzetése idején, Arsinoé

Kleopatra ellenkirályaként Kr. e. 46-ig, XIII. és XIV. Ptolemaios pedig, kisgyermekként, nővérük férjeként. A

gyerekek a legkiválóbb nevelést kapták, amit elősegített, hogy Alexandriában állt a világ leghatalmasabb

könyvtára, és híres tudósok valóságos akadémiája, a Museion csatlakozott hozzá. Kleopatra, ellentétben a többi

Ptole- maiosszal, nemcsak kivételes nyelvtehetségnek bizonyult, hanem törekedett is arra, hogy a görögön és

annak nyelvjárásán, a makedónon kívül Egyiptom lakóinak nyelvét is tökéletesen elsajátítsa. Ez nemcsak az

egyiptomi nyelv ismeretét jelentette. Tudott etiópul, héberül, szírül, arámiul, médül, parthusul, sőt Plutarchos

szeint még a tróglodytákkal, vagyis a barlanglakókkal is (feltehetőleg a núbiaiakra gondolt) meg tudta értetni

magát.

Kleopatra, bár eleinte formailag csak társuralkodó volt, olyan pénzt veretett, amelyen saját portréját helyezte el,

de XIII. Ptolemaiosét nem. A veret több szempontból is érdekes. Egyrészt nem szépíti meg a királynőt, hanem

meglepően pontosan ábrázolja erős, kissé horgas orrát, míg márványportréi sokkal szebbnek mutatják. Másrészt

joggal keltette fel XIII. Ptolemaios és tanácsadói gyanúját: Kleopatra valójában egyeduralomra tör.

4.3.4.2. 2.4.3.4.2. Görögök és bennszülöttek

A ptolemaiosi Egyiptom társadalmi rétegeinek megvolt a maguk helye. A görögök elsősorban a városokban

laktak, és betöltötték a magasabb hivatalokat, míg az egyiptomi őslakosság nagy része a földeken dolgozott. A

görögök és egyiptomiak viszonya nem volt súrlódásmentes. Különösen a kléruchosokkal gyűlt meg azok

bérlőinek baja, és a jogviták gyakran erőszakosan végződtek. A falvakba telepített katonáknak kijelölték a

szállását az ottani parasztok házában. A görögök erőszakoskodása veszélyeztette a termelés biztonságát, és így

az adók összegét. A király emiatt gyakran adott igazat a veszélyeztetett parasztoknak.

Katonák garázdálkodása (Kr. e. 3. sz.)

Ptolemaios király üdvözli Antiochost! A katonák beszállásolásával kapcsolatban azt halljuk, hogy több jogtalan

erőszakoskodás történik, amennyiben azok nem fogadják el az intézőtől a szállásokat, hanem maguk törnek be a

házakba, s az embereket kidobálva, erőszakos módon szereznek maguknak lakást. Intézkedj, hogy a jövőben



ilyesmi ne történjék! Ők maguk lássák el magukat fedéllel, ha pedig valóban az intézőknek kell szállást

biztosítani számukra, adják nekik azt, amire szükségük van.

(Mo. Gy.)

A bírósági ügyeket a görögök között a görög típusú bíróságok (dikastérion), az őslakosok között pedig a papi

ítélethozók döntötték el. A közigazgatás elöljáróinak is joguk volt ítélkezni a közügyekben, a panaszosok végső

soron pedig fellebbezhettek a királyhoz.

A chóra, vagyis a vidék lakossága nagyrészt egyiptomiakból állt, akik megőrizték saját kultuszaikat,

templomaikat és papjaikat. A király támogatta ebben őket, újjáépíttette a romba dőlt szentélyeket, felügyelt azok

földjeinek megművelésére. A görög lakosság saját szentélyeket emelt magával hozott isteneinek, de néhány

egyiptomi kultuszt is átvett. Isis tisztelete elterjedt a Földközi-tenger medencéjében mindenütt, és Egyiptom-

szerte tisztelték a görögök Sarapist, a megistenült Arsinoét vagy akár a gyógyító Imhotepet.

A Ptolemaiosok nem alapítottak városokat, mint a Seleukidák. Alexandrián kívül csak a Kr. e. 6. század óta

létező Naukratis és az I. Ptolemaios által alapított Ptolemais számított görög városnak.

4.3.4.3. 2.4.3.4.3. A mezőgazdaság megszervezése

A termőföldek túlnyomó része a király tulajdonában volt (basiliké gé), mivel a Ptole- maiosok fegyverrel

hódították meg az országot, így, a győztes jogán, a fáraók örökébe léptek. Még a templomok birtokai fölött is a

király gyakorolt ellenőrzést. Az egyiptomi földművelés alapjául a Nílus áradása szolgált, aminek hatékonyságát

a központi hatóságok víztárolókkal és csatornákkal segítették elő. A király ezen az alapon is követelhette a

magas adót a földművesektől. A „királyi” parasztok évente bérleti szerződést kötöttek, és a bérleti díjat, ami

akár a termés felét is elérhette, természetben fizették meg. A király egyes birtokokat időlegesen el is

adományozhatott. Ezekből az adománybirtokokból vezető tisztviselők részesülhettek. A görög katonák is

parcellákat (kléros) kaptak, amelyek mérete 5-30 hektár között váltakozott, és biztosította a katonák évi

ellátását. Őket hívták kléruchosoknak, és földjük haláluk után visszaszállt a királyra. A kléruchiák alacsonyabb

adó fizetésére voltak kötelezve, mint a királyi parasztok, igaz, cserébe birtokosaik katonai szolgálattal tartoztak.

A kléruchosok többnyire bérbe adták földjeiket a helyi, egyiptomi parasztoknak. A Kr. e. 3. század végén a

katonai szolgálatba lépő egyiptomi parasztok (machimosok) is kaptak klérosokat. A kléruchiák lassanként

gyakorlatilag örökölhetővé váltak, ami egy – többnyire görög – gazdasági elit kialakulásához vezetett. A Kr. e.

2. századtól kezdve mindez a királyi bevételek jelentős csökkenését eredményezte.

Az olajtermelés szabályozása (Kr. e. 259)

A bennszülött parasztok és a többi földművelő termésüket fajták szerint becsüljék föl, mielőtt azt betakarítják, és

a becsérték alapján a bérlővel két példányban kiállított lepecsételt szerződést kell kötniük, és ebbe mindegyik

paraszt köteles beírni esküvel megerősítve, hogy fajták szerint mennyit vetett be, és hogy mennyire becsüli

hozamát. A kerületi és járási főnök kiküldötte is köteles ezt pecsétjével ellátni.

(Mo. Gy.)

A király „pénzügyminisztere” (dioikétés) minden év novemberében rendeletben határozta meg, melyik birtokon

milyen terményből (búza, árpa, olajos magvak, len stb.) mennyit kell vetni, a vetőmagot a királyi parasztok

rendelkezésére bocsátotta, amit az aratáskor azonnal le is vont a termésből (június). A szigorúan központosított

rendszer részleteit Apollónios dioikétés és Zénón nevű, Arsinoé nomosban (kerület) tevékenykedő

jószágkormányzójának részletes levelezéséből ismerjük (Zénón-archívum). Az adóként befolyt termény egy

részét a tisztviselők javadalmazására fordították, más része az alexandriai raktárakba került. Ezt részben a városi

lakosság ellátására használták, részben pedig – a felesleget – exportálták. Nem véletlenül vált Egyiptom a római

hódítás után Róma éléskamrájává.

A szigorú, központosított szabályozás arról is gondoskodott, hogy az állami monopóliumokat ne sértsék meg.

Az étolaj árát megszabták, és szigorúan megbüntették azt, aki ki akarta kerülni az olajkereskedelem állami

kontrollját. A külföldről importált olívaolajat olyan magas adóval sújtották, hogy például a délosi olaj (egy mérő

= 12 drachma) az egyiptomi piacon már 46 drachmáért jelent meg. A királyi gazdaságnak ebből is jelentős

haszna származott. A papiruszültetvények, bár nem vonatkozott rájuk állami monopólium, szintén szoros

központi ellenőrzés alatt álltak.

Az olajtermelés szabályozása (Kr. e. 259)



Ha valakit rajtakapnak azon, hogy szezám-, ricinus- vagy sáfrányolajat bármilyen módon előállít, avagy

szezám-, sáfrány- vagy ricinusolajat másvalahonnan, nem pedig a bérlőktől vásárol, a király ítélkezik felette,

továbbá tartozik a bérlőknek 3000 drachma büntetést fizetni, és az olajat és a növényeket kobozzák el.

(Mo. Gy.)

Az állattenyésztés részben magánszemélyek, részben a királyi és a templomgazdaságok kezében volt. A

lábasjószágért (birka, szarvasmarha, sertés) fejenként adóztak, de a galambászok és méhészek is adót fizettek.

A Zénón-archívum szerint Apollónios adománybirtoka 2740 hektár volt a mai Fajjúm területén. A mára

elsivatagosodott területet négy csatorna látta el vízzel. Gabonát egy évben kétszer arattak, először a korai árpát,

utána pedig búzát. Lent és szőlőt is termesztett, a gyümölcsök közül pedig fügét, diót, barackot és gránátalmát.

Nyájait takarmányültetvényeivel látta el. Saját szállítóhajókat üzemeltetett, amelyekkel részben Alexandriába,

részben exportra, Syriába juttatta el terményeit. A földeket azonban kis parcellákra osztotta, amelyeket bérlők,

klérucho- sok, görögök vagy egyiptomi parasztok műveltek meg. A birtokok élén intéző állt. A csatornák vizét

serleges vízemelővel és archimédési csavarral emelték ki a földekre. A parasztok munkaeszközei azonban szinte

semmit sem fejlődtek: egyszerű, kerék nélküli eke, sarló és kapa tartoztak közéjük, igaz, ezek már vasból

készültek.


helóta, Sótér, Philadelphos, Euergetés, Philopatór, Epiphanés, Philométór, Eupatór, Aulé- tés, Kaisar, satrapa,

diadochos, Lagida, első syriai háború, második syriai háború, chre- mónidési háború, harmadik syriai háború,

negyedik syriai háború, ötödik syriai háború, hatodik syriai háború, harmadik makedón háború, senatus,

provincia, triumvir, imperator, kléruchos, dikastérion, chóra, basiliké gé, kléros, kléruchia, machimos, dioi-

kétés, nomos, Zénón-archívum, monopólium, drachma


3.69. táblázat -

334 Alexandria alapítása

306-282 Ptolemaios Sótér

301 Ipsosi csata

298 Kyréné meghódítása

294 Kypros meghódítása

285-246 II. Ptolemaios Philadelphos

274-271 Első syriai háború


260-253 Második syriai háború

246-241 Harmadik syriai háború

219-217 Negyedik syriai háború

202-195 Ötödik syriai háború

184 Az egyiptomi lázadás elfojtása



171-168 Harmadik makedón háború

170-168 Hatodik syriai háború

168 Pydnai csata

164 VI. Ptolemaios Rómába menekül

163 VI. Ptolemaios római segítséggel tér vissza

96 Ptolemaios Apión Rómára hagyja Kyrénét

74 Kyréné római provincia (Cyrenaica)

58 Felkelés XII. Ptolemaios ellen

55 XII. Ptolemaios római segítséggel tér vissza

47 Caesar és Kleopatra kapcsolata

37 Kleopatra férjhez megy Antoniushoz

31 Actiumi csata

30 Octavianus elfoglalja Egyiptomot

4.3.5. 2.4.3.5. POLISOK ÉS ÁLLAMSZÖVETSÉGEK A HELLÉNISZTIKUS KORBAN

4.3.5.1. 2.4.3.5.1. Épeiros

A Pindos hegyláncaival a szárazföld felől elhatárolt Épeiros az archaikus kortól kezdve szoros kapcsolatban állt

a görögséggel, bizonyíték erre híres jósszentélyének, Dódóné- nak a népszerűsége. Az egymástól független

törzsek a Kr. e. 4. századra az Aiakidák vezette molossosok irányításával szövetségbe tömörültek. Az egyes

ethnosok megőrizték korábbi szervezetüket.

I. Alexandros épeirosi királyt, Nagy Sándor nagybátyját, Olympias testvérét sógora, II. Philippos juttatta a

molossosok trónjára Kr. e. 342-ben, saját uralma alatt álló szövetségbe tömörítette az épeirosi törzseket, majd

Tarentum (görögül Ta- ras) hívására beleavatkozott a dél-itáliai harcokba, és szerződést kötött Rómával.

Hatalmi törekvései szembefordították vele a tarentumiakat és az egész itáliai görögséget. Kr. e. 330-ban

gyilkosság áldozata lett.

Pyrrhos uralma gyökeres változást hozott Épeiros történetében. Az erőskezű király egyesítette a lázongó

ethnosokat, pénzt veretett, és Ambrakiát fővárosává tette. A várost kiépítette, középpontjában az új,

műalkotásokkal díszített palotával. A dódónéi szentélyben is új épületeket emelt. Pyrrhos Nagy Sándor

mintájára nyugati görög birodalmat akart kialakítani a dél-itáliai és szicíliai görög városokra támaszkodva (vö.

3.2.5.1. ). Kr. e. 280-ban partra szállt Itáliában, győzelmet aratott a rómaiak fölött Hé- rakleiánál, és Rómát 60

kilométerre megközelítette (vö. 3.2.5.2). Ausculumnál Kr. e. 279-ben azonban olyan veszteségek árán tudott

csak győzni, hogy kijelentette: „Ha még egy csatában legyőzzük a rómaiakat, végképp elveszünk” (pyrrhosi

győzelem). Kr. e. 278-tól 276-ig Szicíliában harcolt a karthágóiak ellen. Dél-Itáliában és Szicíliában a görög

városok hégemónná választották, és e Róma- és Karthágó-ellenes szövetség önálló pénzt veretett. A dél-itáliai

Beneventumnál végül Pyrrhos súlyos vereséget szenvedett a római Manius Curiustól (Kr. e. 275), ezért

visszatért hazájába. Újból elfoglalta Makedóniát, de peloponnésosi harcai során Argosban elesett (Kr. e. 272).

Pyrrhos volt az egyik legjelentősebb hellénisztikus hadvezér, aki sikereit katonai és diplomáciai tehetségének

köszönhette.



Őt követte a trónon a syrakusai Agathoklés lányától született fia, II. Alexandros épeirosi király. Alexandros

részt vett apja itáliai háborúiban, és Pyrrhos tervei szerint ő vette volna át az uralmat az italiai görögség fölött.

Kr. e. 272 után az illyrek ellen harcolt, a chremónidési háborúban (Kr. e. 267-261) pedig csatlakozott a

makedónellenes szövetséghez, és Antigonos elűzte trónjáról (vö. 104. dok.). Az aitólok segítségével visz-

szaszerezte birodalmát (bár Akarnania egy részéről le kellett mondania az aitólok javára), nemsokára azonban

meghalt.

Az Aiakidák dinasztiája Kr. e. 232-ben kihalt, és a háromtagú stratégos-kollégium által vezetett Épeiros újra

szövetségi állammá alakult át. A szövetségi gyűlés élén egy prostatés állt, és egy állandó tanács (synedrion) is

működött. Róma makedón háborúi során Épeiros hadszíntérré vált, Kr. e. 167-ben Aemilius Paulus kifosztotta,

majd Kr. e. 148-ban Macedonia provinciához csatolták.

Pyrrhos épeirosi királyt száműzetésében Glaukias nevelte föl és ültette trónra Kr. e. 306-ban, mindössze

tizenhárom éves korában. Pyrrhos Kr. e. 302-ben Kassand- ros elől Démétrios Poliorkétéshez, nővére férjéhez

menekült. Az ipsosi csata (Kr. e. 301) után Démétrios I. Ptolemaioshoz küldte Pyrrhost túszként. Ptolemaios

hozzáadta mostohalányát, Antigonét, és Pyrrhost újból Épeiros trónjára ültette, először társuralkodóként, aztán

egymagában (Kr. e. 297). A syrakusai Lanassá- val kötött házassága révén Pyrrhos megszerezte Korkyrát és

Leukast. Kr. e. 288- ban Makedónia trónjára ült, egyesítve egész Észak-Hellast az Adriától Thrákiáig.

Lysimachos azonban Kr. e. 284-ben elűzte a makedón trónról.

4.3.5.2. 2.4.3.5.2. Syrakusai

Szicíliában a Syrakusai által vezetett városszövetség mutatott a hellénisztikus fejlődésre jellemző jegyeket. A

központosított hatalom kialakítására elsősorban a sziget nyugati felén berendezkedett karthágóiak ellen volt

szükség. Agathoklés görög zsoldosvezér Kr. e. 317/316-tól uralkodott Syrakusai tyrannosaként. A

karthágóiakkal szemben Kr. e. 313- ban megalapította a szicíliai városok szövetségét, 311/310-ben pedig az

etruszkok támogatásával Afrikában harcolt Karthágó ellen. Szicília görög területeinek királyává kiáltotta ki

magát, feleségül vette I. Ptolemaios lányát, saját lányát pedig Pyrrhosszal jegyezte el. Ezzel helyet kapott a

hellénisztikus monarchák között. A Syrakusai fölé meredő Epipolai- dombon kiépítette az öt masszív toronnyal

megerősített Euryélos erődjét. Amikor Dél- Itáliát is meg akarta hódítani, ellenfelei megmérgezték (Kr. e. 289).

Mivel nem volt fia, végrendeletileg helyreállította Syrakusaiban a demokráciát. Önállósodott zsoldosai, a ma-

mertinusok robbantották ki az első pun háborút a szicíliai Messana elfoglalásával.

Kr. e. 278-tól 276-ig Pyrrhos harcolt Szicíliában a karthágóiak ellen. A görög városok hégemónná választották,

és ez az egyszerre Róma- és Karthágó-ellenes szövetség önálló pénzt veretett.

Hordozzák Hierón nagy hírét messze a költők,

...s egy vagyok én, ám kedvelnek Zeus lányai sok más dalnokot is, kik mind szigetünket, a szép Arethusát

kívánják dícsérni, s a hős Hierónt, meg a népet.

(Theokritos XVI 98-103. K. G.)

I. Hierón hosszú uralkodása (Kr. e. 275-215) idején Syrakusai nagyszerű helléniszti- kus kulturális központtá

vált, itt tevékenykedett többek között rokona, Archimédés, a matematikus, és Theokritos, a költő is, aki meg

is énekelte Karthágó elleni győzelmeit. A zsoldosai élén a hatalmat tyrannosként magához ragadó Hierón

eleinte hivatalosan stratégos autokratórként (teljhatalmú hadvezér), később viszont basileusként (király)

uralkodott. A pun háborúk során hűségesen kitartott Róma mellett, és nemcsak katonáival, hanem gabonával

is támogatta. Fiát, Gelónt társuralkodóként maga mellé ültette, és királyi címmel ruházta fel (Kr. e. 240 k.).

II. Hierón halála után utóda, unokája, Hierónymos (Kr. e. 215-214) Hannibal szövetségese lett. A mindössze

13 évesen hatalomra jutott ifjút politikai ellenfelei meggyilkolták, de céljukat nem tudták elérni, mert a város

vezetése egy karthágói görög testvérpár kezébe jutott. A római M. Claudius Mar- cellus hosszú ostromot

követően elfoglalta Syrakusait (Kr. e. 212). Az ostromlók ellen hadigépeket tervező Archimédés is áldozatul

esett a rómaiak bosszújának. Syrakusai virágkora ezzel lezárult.

Marcellust leginkább Archimédés szomorú sorsa bántotta, aki éppen egy geometriai ábrán tépelődött, és

annyira belemerült a probléma megoldásába, hogy sem a rómaiak betörését, sem a város elfoglalását nem vette

észre. Hirtelen egy katona termett előtte, és felszólította, hogy kövesse Marcellushoz, de ő nem akart menni,

amíg a problémát meg nem oldja, és be nem fejezi a bizonyítást; erre a katona megharagudott, kihúzta kardját,

és ledöfte. Mások azt mondják, hogy a római katona kivont karddal lépett oda hozzá, és azzal fenyegette, hogy



azonnal megöli. Amikor Archimédés megpillantotta, kérte, várjon egy csöppet, hogy az elkezdett feladat ne

maradjon befejezetlenül és bebizonyítatlanul, de a katona nem törődött kérésével, és végzett vele.

(Plutarchos: Marcellus. 19. M. E.)

4.3.5.3. 2.4.3.5.3. Az aitól szövetség

Aitólia – Épeiroshoz hasonlóan – kis városok és törzsek, ethnosok szövetsége volt, belőlük jött létre az első

szövetség (koinon) alig valamivel Kr. e. 335 előtt. A már a mykénéi kor óta létező Thermos szentélye jelentette

a koinon rituális központját. A Kr. e. 4. század végén már évente kétszer ülésezett a szövetségi gyűlés, amely a

közös ügyekben döntött, míg a részt vevő államok és ethnosok belügyeiket saját maguk határozták meg. A

szövetség Nagy Sándor halála után megőrizte függetlenségét Makedóniától. Kr. e. 278-ben az aitólok „az

istenek segítségével” visszaverték a Brennus vezette kelták támadását, akik kénytelenek voltak kiüríteni Phókist.

A koinon megalapította a győzelem emlékére a Sótéria (Megmenekülés) pánhellén ünnepét. A szövetség átvette

az ellenőrzést a Delphoit ősidők óta védő amphiktyonia felett, és kontrollálta Észak- és Közép- Hellas közt a

szárazföldi utakat. Létrehozott egy, a városok és ethnosok népességarányos képviseletével rendelkező, mintegy

1000 fős állandó tanácsot, a synedriont, egy kisebb tanácsot, az apoklétosok testületét (apoklétoi, magyarul

'választottak’), és az évente kétszer ülésező szövetségi gyűlést (az egyik ülés mindig Thermosban volt). A koi-

non egy stratégost (hadvezér) választott, mellé egy lovassági főparancsnokot (hipparchos), valamint egy

agónothetést (versenyrendező). Létezett a szövetségi polgárjog, de a tagállamok polgárjoga is megmaradt.

Aitólia Hellas egyik legfontosabb politikai tényezőjévé vált, bár hírét beárnyékolta tagállamainak kalózkodása.

A makedónoktól való félelmében a koinon Kr. e. 212-ben szövetséget kötött Rómával (vö. 111. dok.). A Kr. e.

215-ben kirobbant első makedón háború makedón támadását visszaverve, 206-ban megkötötték az aitólok és V.

Philippos, 205-ben pedig a Róma és Makedónia közti phoinikéi békét, ami biztosította a koinon számára a

korábbi status quót. Az aitól szövetség a balul sikerült, III. Antiochosszal Kr. e. 192-ben kötött együttműködés

meghiúsulása után, Kr. e. 189-ben elveszítette Rómától való függetlenségét, de hivatalosan csak a harmadik

makedón háborút (Kr. e. 171-168) követően, Kr. e. 167 után szűnt meg.

4.3.5.4. 2.4.3.5.4. Az achai szövetség

Az achai szövetség törzsterületének a tizenkét achai város (Pelléné, Aigeira, Aigai, Bura, Heliké, Aigion,

Rhypes, Patrai, Pharai, Ólenos, Dymé és Tritaia, majd Ólenos és Heliké pusztulása után Leontion és Karyneia)

vidéke számított, amelynek központja a helikéi Poseidón kultuszhelye volt. A már a Kr. e. 6. században létező

koinon a pelo- ponnésosi háború idején Spártát támogatta. A szövetséget az ellene való lázadásban való

részvétel miatt Nagy Sándor feloszlatta (Kr. e. 324). Az ő halála után több várost Démétrios Poliorkétés,

Kassandros, később pedig Antigonos Gonatas szállt meg. Kr. e. 278-ban a városok lerázták magukról a

makedón igát, elzavarták saját tyrannosaikat, és újjászervezték a koinont. Eleinte egy grammateust (titkár) és két

stratégost (hadvezér) választottak, majd egyetlen stratégos állt a szövetség élére, akit egy év kihagyással újra

lehetett választani. Legjelentősebb vezérük, a sikyóni Aratos ezért állhatott Kr. e. 251-218 között tizenhétszer a

koinon élén.

Aratos Sikyónon kívül Korinthost és Megarát is a szövetséghez csatolta, megtisztítva ezáltal a Peloponnésost a

makedón befolyástól. Kr. e. 235-ben a Spárta-ellenes arkadiai Megalopolis is csatlakozott a koinonhoz. Az

ambiciózus spártai reformer, a Pe- loponnésoson terjeszkedő III. Kleomenés elleni küzdelem rákényszerítette a

koinont, hogy III. Antigonos makedón király segítségét kérje a sellasiai csatában (Kr. e. 222), amit így meg is

nyertek. A szövetséges háborúban Makedónia oldalán az aitól szövetség ellen léptek fel (Kr. e. 220-217). A

második makedón háborúban Philopoimén vezetésével Róma szövetségét kereső, és a harmadik makedón

háborúban is a rómaiak oldalán harcoló koinon peloponnésosi befolyását féltékenyen szemlélő itáliai hatalom

ezer achai vezető deportálása mellett döntött. Közöttük volt Lykortas stratégos fia, Polybios is. Ez végképp

elmérgesítette az achaiok és Róma viszonyát. Kr. e. 147/146-ban Róma a meggyengült szövetségtől Spárta,

Korinthos, Argos, Hérakleia Trachis és Or- chomenos feladását és függetlenségük visszaállítását követelte.

Korinthos bevétele és lerombolása után a szövetség politikai szerepe megszűnt (Kr. e. 146), bár Achaia

hivatalosan csak Kr. e. 27-ben vált római provinciává.

Philopoimén (Kr. e. 253-182) az achai szövetség Kr. e. 208 és 182 között összesen nyolcszor megválasztott

stratégosaként megreformált hadseregével Kr. e. 201-ben és 192-ben vereséget mért a spártai Nabis tyrannosra,

majd 188-ban beléptette Spártát az achai szövetségbe, ami kiváltotta Róma rosszallását. A fellázadt Mes- séné

ellen indított hadjárat során elfogták és megmérgezték. A források úgy emlegetik Philopoimént, mint az utolsó

görögöt. Halála után számos szobrot emeltek neki, Megalopolisban pedig kultuszban részesítették.



Az achai szövetségi gyűlés (Kr. e. 188-ig) Aigionban ülésezett Zeus szentélyében, és minden harminc évet

betöltött polgár részt vehetett rajta. A bulé (tanács) által előkészített gyűlés választotta meg a szövetségi

tisztségviselőket, például a tíz befolyásos da- miorgost („népért dolgozó” elöljáró), a hipparchost (lovassági

főparancsnok) és nau- archost (flottaparancsnok). Kr. e. 210-től kezdve a koinon saját állandó hadsereget állított

fel. Közös pénzverést azonban csak Kr. e. 190 után vezettek be.

Az achai szövetség értékelése forrásainkban kissé elfogult. Polybios és az ő értékelését átvevő Plutarchos Hellas

szabadságának utolsó védelmezőit látta az achaiokban. Bár az aitól szövetség kicsit demokratikusabban

működött, mint az achai, mindkettőt a vagyonos polgárok vezették, és a tisztségviselők nem kaptak fizetést,

vagyis a szegényebbek már csak ezért is ki voltak zárva a hatalomból.

De a százhuszonnegyedik Olympias korszakában ezek a városok, megbánva a történteket, ismét hozzákezdtek az

achai szövetség megszervezéséhez. Ez abban az időben történt, amikor Pyrrhos átkelt Itáliába (Kr. e. 280).

Először csak Dymé, Pat- rai, Tritaia és Pharai egyesültek, így azután nem maradt fenn egyetlen emlékoszlop

sem, amely megörökítette volna ezeknek a városoknak a szövetséghez való csatlakozását. Később azután,

mintegy öt év múlva, Aigion lakói is elűzték városukból a megszálló csapatokat, és a szövetség tagjai lettek.

Példájukat követték Bura polgárai is, miután tyrannosukat megölték. Velük egy időben Karyneia lakói is

visszatértek a szövetségbe.

(Polybios II 41. M. Gy.)

A Spárta elleni szövetség hadereje a sellasiai csata előtt (Kr. e. 222)

Mikor nyár kezdetén az achaiok és makedónok a téli szállásokról összegyűjtötték csapataikat, Antigonos saját és

szövetségesei haderejével Lakónia ellen vonult. Makedónia csapatai több mint tízezer, a phalanxban küzdő

harcosból, háromezer pajzsos katonából és háromszáz lovasból álltak. Ezenfelül ezer, az agrianes törzshöz

tartozó harcos, ugyanennyi gall, és a zsoldosok: háromezer gyalogos és háromszáz lovas állt a rendelkezésére.

Az achaiok felszereltek háromezer válogatott gyalogost és háromszáz lovast. A megalopolisiak ezren voltak,

makedón módra felfegyverkezve a megalopolisi Kerkidas vezetése alatt. A szövetségesek csapataiból Boiótia

kétezer gyalogost, kétszáz lovast, Épeiros ezer gyalogost és ötven lovast, Akarnania ugyanennyit, Illyria – a

pharosi Démétrios parancsnoksága alatt – hatszázat küldött, úgyhogy az egész sereg mintegy huszonnyolcezer

gyalogosból és tizenkétezer lovasból állt.

(Polybios II 65. M. Gy.)

4.3.5.5. 2.4.3.5.5. Illyria

Illyria lakói nem görögök voltak. Az illyr törzsek olykor egy-egy dynastés (uralkodó) vezetése alatt nagyobb

hadjáratokra egyesültek, de ezek a szövetségek nem bizonyultak tartósnak. A görögség peremvidékén élő illyrök

területén azonban, különösön a tengerparton, nagy hagyományú görög polisokat találunk (Apollónia és

Epidamnos a mai Albániában), amelyek folyamatosan közvetítették a görög hatást e törzseknek. A Kr. e.

1. században az illyrök veszedelmes tengeri kalózokká váltak, és Róma érdekeit is sértették. A Teuta királynő

vezette Illyria ellen indították a rómaiak első hadjáratukat, amely Hellas területét is érintette (Kr. e. 229-228).

Teuta kiegyezett a rómaiakkal, és visszaszorította a kalózkodást is.

Újév táján Teuta követeket küldött a rómaiakhoz, és békeszerződést kötött velük, amelyben kötelezte magát, hogy

megfizeti a kiszabott adót, Illyriát, néhány helység kivételével, kiüríti, és – ami a hellének szempontjából a

legfontosabb volt – Lissoson túl két hajónál többet nem enged elhajózni, s ezeket is csak fegyvertelenül.

(Polybios II 12, 3. M. Gy.)

4.3.5.6. 2.4.3.5.6. Spárta

III. Agis spártai uralkodó (ur. Kr. e. 338-331), III. Archidamos fia a III. Alexandros elleni oppozíció egyik

vezetője volt. Hatékony pénzügyi támogatást kapott a Nagy Sándor ellen küzdő perzsáktól, hogy lépjen fel

fegyveresen a makedónok ellen. Az issosi csata után (Kr. e. 333) magához állította III. Dareios görög zsoldosait,

a Peloponnésos nagy részét elszakította a makedón birodalomtól, de Kr. e. 331-ben Megalopolisnál vereséget

szenvedett Antipatrostól, és maga is elesett a csatában.

A következő években egyre nyilvánvalóbbak lettek Spárta súlyos belső problémái. Bár nagyhatalmi helyzetét

már Leuktra (Kr. e. 371) után elvesztette, még így is a legjelentősebb polisok közé tartozott. Csakhogy a



Peloponnésoson egyre erősebb ellenfelekkel kellett szembenéznie, Argoson kívül a felemelkedő achai

szövetséggel és a peloponnésosi ügyekbe be-beavatkozó makedónokkal. Belső problémái közül a legsúlyosabb a

polgárok számának katasztrofális csökkenése, az oliganthrópia volt, amit súlyosbított a földbirtokok

koncentrálódása kevés család kezén. Erre már Aristotelés is felhívta a figyelmet (vö. 97. dok.). Ehhez járultak a

királyi családok örökösödését beárnyékoló konfliktusok, amelyek arra vezettek, hogy az épeirosi Pyrrhos is

beavatkozott a Peloponnésos belviszonyaiba (vö. 2.4.3.5.1.).

Pyrrhost a spártai Kleónymos politikai és magántermészetű okoknál fogva kereste fel és hívta Lakedaimónba.

Kleónymost ugyanis, bár a királyi családból származott, a spártaiak nem kedvelték, mert erőszakos,

egyeduralomra törő embernek tartották, és nem bíztak benne, s így Areust tették meg királlyá (Kr. e. 309-265).

Ez volt régi és folyton hangoztatott panasza polgártársai ellen. Ráadásul Kleónymos felesége, Chilónis halálosan

beleszeretett Areus fiába, Akrotatosba. Így azután, mivel politikai keserűségeihez családi bajok is járultak,

haragjában és bosszúból behívta Pyrrhost 25 000 gyalogossal, 2000 lovassal és 24 elefánttal. A sereg

nagyságából is látszott, hogy Pyrrhos nem Kleónymosnak Spártát, hanem saját magának akarja a Peloponnésost

meghódítani. Pyrrhos támadásakor (Kr. e. 272) a spártaiaknak saját földjükön, ellenséges sereggel kellett

szembenézniük, ráadásul vereséget is szenvedtek. Szerencséjükre Pyrrhos elesett az argosi harcokban, és

csapatai visszavonultak a Peloponnésosról.

Az újra a város környékére zsugorodott spártai hatalom régi napjait két reformer uralkodó akarta visszahozni,

IV. Agis és III. Kleomenés. IV. Agis (ur. Kr. e. 244-241) a sztoikus filozófus, a borysthenési Sphairos hatására

társadalmi és gazdasági reformot kezdeményezett Spártában. Mivel a teljes jogú spártaiak létszáma 700 főre

apadt, és 100 nagybirtokos kezére került szinte a teljes földterület, Agis elengedte az adósságokat, földet osztott,

és újra bevezette az ősi, lykurgosi törvényeket – legalábbis azokat, amiket annak tartott. Reformjainak

ellenszegült társkirálya, II. Leónidas, és kivégeztette Agist. A reformokat, amelyek főként a nagybirtokok

felosztására, ebből 4000 klaros kiosztására a polgárrá tett perioikosoknak, és a hadsereg reformjára irányultak,

III. Kleome- nés (ur. Kr. e. 235-222) folytatta tovább. Makedón módra szervezett phalanxával meghódította

Megalopolist. Az achai Aratos csak úgy tudta megállítani, hogy a makedónok segítségét kérte ellene,

megalapítva velük a hellén szövetséget. Kleomenés sellasiai veresége (Kr. e. 222) után Alexandriába menekült,

ahol öngyilkos lett (Kr. e. 219).

Machanidas király halála után (Kr. e. 207) Nabis, Damaratos fia régensként uralkodott, majd megfosztotta

hatalmától a kiskorú Pelopsot, és zsoldosaira támaszkodva rémuralmat vezetett be Spártában (vö. 112. dok.). A

helóták egy részének polgárjogot adott, de a helótaság intézményét nem számolta fel. Kr. e. 205-től Róma

szövetségese lett. Kr. e. 197-ben azonban csatlakozott V. Philippos makedón királyhoz, visszavert egy római

támadást, és Spártát – történetében először – fallal vette körül (vö. 114. dok.). Ezután a Róma ellen harcoló III.

Antiochos oldalára állt. Hódítási kísérletei a Pelopon- nésoson sorra kudarcot vallottak. Kr. e. 192-ben egy

díszszemlén meggyilkolták, Spár- ta pedig, végleg elveszítve önállóságát, tagja lett az achai szövetségnek. Nabis

király – vagy ahogy a forrásaink gyakrabban nevezik: tyrannos – halálával véget ért az önálló Spárta története.

Aratos felment a szószékre, arcát eltakarta köpenyével, és hangos zokogásban tört ki. A látványon mindenki

elcsodálkozott, s midőn biztatták, hogy beszéljen, elmondta, hogy Kleomenés elpusztította Megalopolist. Az

achaiokat annyira megrémítette ennek a nagy szerencsétlenségnek a híre, hogy a gyűlés azonnal feloszlott.

(Plutarchos: Agis és Kleomenés. 25. M. E.)

Ezért csodálták Kleomenés gyorsaságát és éles elméjét, s akik azelőtt csak nevettek rajta, és azt mondták, hogy

az adósságeltörléssel és a vagyonegyenlőséggel Solónt és Lykurgost utánozza, most meggyőződtek róla, hogy ő

hozta létre a változást Spártában.

(Plutarchos: Agis és Kleomenés. 18. M. E.)


ethnos, pyrrhosi győzelem, hégemón, stratégos, prostatés, synedrion, tyrannos, mamertinus, stratégos autokratór,

basileus, koinon, Sótéria, pánhellén, amphiktyonia, apoklétos, apoklétoi, hipparchos, agónothetés, első makedón

háború, phoinikéi béke, aitól szövetség, achai szövetség, grammateus, szövetséges háború, második makedón

háború, harmadik makedón háború, bulé, damiorgos, hipparchos, nauarchos, dynastés, oliganthrópia, klaros,

perioikos, helóta




3.70. táblázat -

342-330 I. Alexandros épeirosi király

335 előtt Létrejön az aitól szövetség

333 Issosi csata

331 Megalopolisi csata

324 Nagy Sándor feloszlatja az achai szövetséget

317-289 Agathoklés Syrakusai tyrannosa, majd királya

313 Szicíliai városok szövetsége

311-310 Agathoklés karthágói hadjárata

(306-) 297-272 Pyrrhos uralkodása

288-284 Pyrrhos Makedónia trónján

280 Pyrrhos Itáliában Újjászületik az achai szövetség

279 Ausculumi csata, Az aitólok visszaverik a kelták

támadását

278-276 Pyrrhos Szicíliában

275-215 II. Hierón Syrakusai királya


251-218 Aratos az achai szövetség élén

244-241 IV. Agis Spártában

235-222 III. Kleomenés Spártában

232 Kihal az Aiakidák dinasztiája

229-228 Első illyr háború

222 Sellasiai csata

220-217 Szövetséges háború az aitólok ellen

215-214 Hierónymos Syrakusai királya

212 A rómaiak elfoglalják Syrakusait Az aitólok

szövetsége Rómával

207-192 Nabis uralma Spártában



205 Phoinikéi béke

189 Az aitól szövetség elveszíti függetlenségét

188 Spárta belép az achai szövetségbe

167 Aemilius Paulus kifosztja Épeirost

167 után Megszűnik az aitól szövetség

148 Épeiros Macedonia provincia része

146 Korinthos lerombolása

27 Achaia provincia

4.4. 2.4.4. A hellénisztikus civilizáció

4.4.1. 2.4.4.1. AZ OKTATÁS ÉS A KULTÚRA

A hellénisztikus kor kultúráját sokkal több forrásból ismerjük, mint a megelőző korszakokét. Ennek egyrészt az

az oka, hogy a feliratok száma megnőtt, mivel a sok száz görög város belső autonómiája következtében minden

népgyűlési határozatot írásban rögzítettek. A gazdaság, a kultúra és az olykor több százezres városok

adminisztrációja éppen elég munkát adott a helyi önkormányzatok politikusainak. Másrészt megjelenik egy

korábban is létezett, de elpusztult forrásanyag, a papiruszoké. A görögök feltehetőleg már a Kr. e. 7/6. századtól

használták írásra a papiruszt, de az esősebb görög vidékeken a papirusz elrohadt, így nem maradt fenn.

Egyiptom száraz homokjában azonban nemcsak városi levéltárak, hanem családi okmányok és

magánlevelezések is fennmaradtak. Ezért a hellénisztikus kornak nemcsak politika- és gazdaságtörténetét tudjuk

rekonstruálni, hanem a hétköznapi életébe, a városi adminisztráció aktáiba is betekinthetünk (igaz, csak a

hellénisztikus Egyiptom esetében). Legalább háromszázezer görög papiruszt ismerünk, de ezek közül a mai

napig csak néhány tízezret adtak ki (igaz, a jelentősebbeket).

3.71. táblázat - ■ Ismert kis-ázsiai népgyűlési határozatok száma

Terület Kr. e. 5. sz. Kr. e. 4. sz. Kr. e. 4. sz. Nagy Sándor

után

Iónia 9-11 8-10 66-71

Aiolia 0 0 1

Karia 4 16-22 18-24

Kis-Ázsia összesen 13-15 24-32 85-96

Az ókor legnagyobb könyvtárait a hellénisztikus uralkodók hozták létre. Az alexandriai könyvtár egy

tudományos központ, a Museion (Múzsák csarnoka) része volt, és legalább 700 000 könyvtekercset őrzött. A

Museion nevéből származik a mi múzeum kifejezésünk. A Museion melletti könyvtárban nemcsak gyűjtötték és

őrizték a könyvtekercseket, hanem másolták és javították is szövegüket. Az érthetetlenebb helyekhez

magyarázatokat, jegyzeteket fűztek, a belőlük származó információkat szótárakban és lexikonokban foglalták

össze (a lexis azt jelenti, hogy szó, beszéd’). Minden ma ismert görög irodalmi mű szövege az alexandriai

tudósok által gondozott kiadásban ismert számunkra. A második legnagyobb tudományos központ a pergamoni

könyvtár volt, ott mintegy 200 000 könyvtekercset őriztek. Pergamonban nem termett papirusznád, ezért

nehezebben jutottak hozzá a könyvek alapanyagához. Emiatt használtak különlegesen kidolgozott állatbőrt a

könyvek leírásához. Ezt a bőrt a város nevéből származó kifejezéssel ma pergamennek hívjuk.



A közoktatás sokkal több gyerekre terjedt ki, mint a klasszikus korban. Megjelentek a városi alapítványi iskolák,

amelyekben a tanulókért nem vagy csak nagyon keveset kellett fizetni. Az iskola alapítója egy gazdag ember

volt, aki jelentős összeget biztosított az oktatók fizetésére és az épület fenntartására. Ezt a tőkét a város is

kiegészítette. A tanárokat pályázati úton választották ki. A milétosi iskolában négy írás- és négy testneveléstanár

dolgozott. Fizetésüket minden hónap első napján utalták ki. Szerződésüket egy évre kötötték meg, és

teljesítményüktől függően bízhattak annak meghosszabbításában. A gymnasionokban a katonai kiképzés

mindenesetre mindig fontosabb maradt a szellemi képzésnél.

A testneveléstanárok bére a határozat értelmében havonta és személyenként harminc drachma, az írástanároké

pedig havonta és személyenként negyven drachma... A megszavazott testneveléstanároknak el szabad utazniuk,

ha versenyzőként részt akarnak venni valamelyik koszorút adó versenyjátékon, amennyiben a gyermekfelügyelők

elengedik őket, és ha olyasvalakit biztosítanak maguk helyett a gyerekek oktatására, akivel a gyermekfelügyelők

is meg vannak elégedve. Azért, hogy a bért mindegyikük rendszeresen megkapja, a kincstárnokok a

meghatározott összeget minden hónap első napján adják át a testneveléstanároknak és az írástanároknak.

(Milétosi felirat, Kr. e. 200/199. N. Gy.)

Egy másik alapítványi iskola feliratáról kiderül, hogy nemcsak fiúk, hanem lányok is részt vettek az oktatásban.

Az írás és a testnevelés okatatóján kívül zenetanárt is szerződtettek. Bizonyítvány ugyan nem volt, de a diákok

versenyeztek olvasásban, eposz szavalásában, rajzban, szépírásban, futásban, énekben, hangszeres zenélésben,

és a győzteseket megjutalmazták, nevüket pedig feliraton tették közzé. A papiruszokról ismerjük a gyerekek

iskolai gyakorlatait. Az írást szótagolva gyakorolták. A geometriaoktatást gyakorlati okoknál fogva fontosnak

tartották. A diktálást viszont többnyire továbbra is Homéros eposzain gyakorolták. Több száz sort kívülről is

meg kellett tanulni.

A tanár elverhette a lustálkodó nebulókat, vagy szorgalmi feladatot íratott velük. Egy egyiptomi írótáblán ötször

szerepel egymás alatt gyerekes ákombákomokkal a következő baljós figyelmeztetés: „Légy szorgalmas, fiú,

különben megnyúzlak!”

A nagyvárosokban megjelent a felsőoktatás. Az elemi ismeretekkel rendelkező, írni, olvasni, számolni tudó

fiúkat szónokiskolába küldték, ahol irodalmi ismereteken kívül filozófiai és szónoki képzésben részesültek. Ez

az oktatás azonban sokba került, így csak a leggazdagabbak gyerekei vettek benne részt. Az oktatás célja



azonban nem szakemberek képzése, hanem művelt emberek nevelése volt. Ez a műveltség azonban egyre

gyakrabban lexikális jellegű volt. Az eredeti művek helyett csak részleteket, tartalmi kivonatokat olvastak, ami

nem műveltséget adott, csak annak gyorsan elsajátítható látszatát. Aki igazi tudománnyal akart foglalkozni,

annak az alexandriai, athéni vagy pergamoni filozófiai iskolákba kellett beiratkoznia.

A mindennapi élet dokumentumai közül ismerünk születési és halotti anyakönyvi kivonatokat, adásvételi

szerződéseket, adóelszámolásokat és magánleveleket. Az írásbeliség elterjedtségét tanúsítja, hogy sok olyan

levelet ismerünk, amit a férj a feleségének, a feleség a férjének, vagy a gyerek az apjának írt. Ez azt mutatja,

hogy egy egyiptomi

görög faluban a hellénisztikus korban természetesnek számított, hogy a nő, sőt a gyerek is ismerte a betűvetést.

A levelek gyakran zűrzavaros helyesírása ugyanakkor azt is mutatta, hol húzódtak a műveltség határai.

4.4.2. 2.4.4.2. A VALLÁS VÁLTOZÁSAI

A hellénisztikus kor vallásának legnagyobb újdonsága a keleti kultuszok integrálása a hagyományos görög

vallásba, és a kevert istenalakok létrejötte (szinkrétizmus). A hagyományos görög istenek, mint például Zeus és

Apollón, a görög városalapítókkal együtt keleten és Egyiptomban is elterjednek. A már említett, afganisztáni

Alexandriában jelentős Apollón-szentélyt tártak föl. Ugyanakkor egy korábban önálló istenként (pontosabban

istennőként) kevéssé tisztelt istenalak terjed el hihetetlen sebességgel az egész görög világban: Tyché, a

vakszerencse istennője. Ő lesz a római Fortuna görög előzménye. A hellénisztikus kor hatalmas birodalmak

bukásával, mások felemelkedésével, hihetetlen karrierek kibontakozásával kezdődött. Katonákból királyok,

királyi családok tagjaiból foglyok váltak. Ez Tyché tiszteletére sarkallta az egyszerű embereket és a vezetőket is.

A görög vallás átvett több keleti istenalakot. A legjelentősebbek közé Isis egyiptomi istennő kultusza tartozott.

Az Isis-hívők titkos kultuszában, misztériumában csak a beavatottak vehettek részt. Titoktartási kötelezettségük

tiltotta, hogy a be nem avatottaknak beszámoljanak arról, amit a szertartásokon tapasztaltak. Zeus alakja

Egyiptomban összeolvadt Ámonéval Ammón néven. Jósdája, amit már Nagy Sándor is felkeresett, hihetetlen

népszerűségnek örvendett.

Egyiptomi és görög elemekből jött létre a Kr. e. 3. században Sarapis alakja (egyiptomiul Osorapis, vagyis az

Apisz bika Oszirisszal azonosított lelke). Az I. Ptolemaios által bevezetett, görögösen emberformájú istenalak az

alvilág ura volt (mint Osiris), de jóslatokat is adott (mint Apollón), gyógyított (mint Asklépios), sőt óvta a

tengeren utazókat (mint Poseidón és Hermés). Nem véletlen, hogy alexandriai szentélye hamarosan a

legnépszerűbbek közé emelkedett. II. Ptolemaios idején újabb, még nagyobb szentélyt emeltek az istennek,

akinek kultusza rövidesen Apollón és Artemis szent szigetén, Déloson is megjelent. Sarapis szentélyeiben a

későbbi szerzetesekhez hasonló papok telepedtek meg, tisztelői társaságokat alapítottak, amelyek lakomákat

rendeztek a szentélyben.

Baióór, baiór, atharbaió, zasar, tharaió, a hatalmas végzet (Ananké) őrzője, amely tetteimet és lelkem

gondolatait irányítja, akinek senki sem képes ellentmondani, sem isten, sem angyal, sem daimón, támadj fel

számomra, hulladémon (nekydai- món), ne kelljen kényszeríteni téged, hanem teljesítsd mindazt, ami fel van

írva, és be van helyezve a szádba, mindjárt, mindjárt, gyorsan, gyorsan!

(Görög mágikus papirusz részlete. N. Gy.)

A keleti hatás az egyiptomi és mezopotámiai eredetű varázslatok megjelenésében is tetten érhető volt. Már az is

mágia, ha valaki a háza oldalára vagy kapuja küszöbére bajelhárító jeleket festett vagy faragott (phallos, a rontó

szemet megtámadó skorpió stb.), de a mágia legbiztosabb jele az, ha valaki egy szertarás során nem imádkozva

kér, hanem átkozódva követel az istenektől valamit. Vagyis a mágikus szertartás lényege a kényszer. A görögök

már a Kr. e. 6. században viaszbabát égettek, hogy az eskü betartását kikényszerítsék, a Kr. e. 5. században

pedig ólomlemezekre karcoltak átkokat, amelyeket ellenfeleik ellen irányoztak. Ezeket az átoktáblákat sírokba

ásták el, hogy a halott lelke segítsen végrehajtani az átkokat. Az egyiptomi görög papiruszokról százával

ismerjük a hellénisztikus kor varázslatait. A cél ekkor is a szeretett kedves megnyerése (akár kényszerrel is),

vagyonhoz jutás, az ellenség megbetegítése vagy megsemmisítése, esetleg láthatatlanná válás. A megszólított

istenalakok és démonok között azonban megjelennek az egyiptomi (Osiris, Séth), mezopotámiai (Ereskigal) sőt

zsidó nevek is. Mózes vagy maga Jahve is (IAÓ alakban) a varázspapiruszok receptjeinek kedvelt hőse lett. A

varázsló számára már közömbös volt az egyes istenalakok eredete. A lényeg, hogy a varázslatot hatékonyan

segítsék.




papirusz, Museion, lexikon, pergamen, közoktatás, alapítványi iskolák, gymnasion, szink- rétizmus, Tyché, Isis,

misztérium, Ammón, Sarapis, mágia


4. fejezet - 3. Róma

1. 3.1. ITÁLIA ÉS RÓMA TÖRTÉNETE A KÖZTÁRSASÁG KORÁIG

1.1. 3.1.1. Itália korai története

1.1.1. 3.1.1.1. ITÁLIA FÖLDRAJZA

Itália a Mediterráneum közepén fekszik, összekapcsolja – összekapcsolhatja – a tőle keletre eső területeket a

nyugatiakkal, összeköti északot déllel: Európát Afrika partjaival. A félsziget alapvetően két nagy egységre

oszlik: a Pó völgyére – amelyet északról és nyugatról az Alpok határol, délről pedig az Appenninek északi

nyúlványai –, valamint a tulajdonképpeni félszigetre. Az utóbbi éghajlata mediterrán: száraz forró nyár és enyhe

csapadékos tél jellemzi, míg a Pó völgyéé kontinentális: az évi csapadék egyenletesebben oszlik el, a

hőmérséklet pedig ingadozóbb, mint délen. A két terület közötti különbséget jól példázza az a nagy gazdaság- és

kultúrtörténeti jelentőségű tény, hogy míg az olajfa a peninzuláris Itáliában megterem, az Appenninektől északra

már nem. A félszigeti Itáliát az Appenninek hegylánca uralja, amely északról végighúzódik a csizma orráig, sőt

tovább, Szicília nyugati csücskéig. A hegylánc keleten csak egy keskeny sík, part menti sávot hagy szabadon, de

a nyugati oldalán lankás domboldalak és nagyobb síkságok húzódnak a Tirrén-tengerig. Általában a csapadék is

bőségesebb a nyugati oldalon, és míg az Appenninekből az Adriába tartó kis folyók nyáron a tavaszi olvadás

pusztító árvizeinek levonultával kiszáradnak, a Ti- beris, a Liris, az Arnus és a többi nyugati folyó vízhozama

egyenletesebb. Továbbá termékenyebb itt a talaj, néhol a kialudt vulkánoknak (illetve egy működőnek, a

Vezúvnak) köszönhetően egészen különlegesen termékeny. A hajózás szempontjából is sokkal kedvezőbb a

Tirrén-tenger tagolt partvonala, mint a csak egy-két kikötővel rendelkező keleti part. A kedvezőbb

adottságoknak megfelelően Etruria, Latium és Campania az ókori Itália történetében mindig fontosabb szerepet

töltött be, mint például Apulia. A síkságok és a dombos vidékek fölé magasodó Appennineket is mindig lakták

emberek, völgyeiben és fennsíkjain a neolitikum óta gabonát termesztenek, míg a magasabban fekvő erdőkbe és

legelőkre ősidőktől fogva máig pásztorok hajtják fel tavasszal állataikat. Itália egyes mélyebben fekvő területei,

a Pó torkolatvidéke vagy például Etruria és Latium völgyei mocsaras területek voltak. A víz elvezetése, a

mocsarak lecsapolása, illetve egyes területek újbóli elmocsa- rasodása – amint a malária is – végigkíséri a térség

ókori történelmét. Itália számos kisebb- nagyobb régióra oszlik, amelyek történelmük nagy részében egymástól

elkülönülve fejlődtek, és azokban az időkben is megőrizték sajátos arculatukat, amikor a terület politikailag

egységes volt. Azok a különbségek, amelyek most, csaknem másfél századdal a risorgimen- to sikere után

érezhetőek az egyes régiók között, az ókorban is megvoltak, és nem tűntek el a római hódítás hatására, de még

azután sem, hogy a helyi nyelvek felszívódtak a latinba.

...Italiánk szebb vagy, mint India, Bactra, szebb Pancháia dús, tömjén-termő fövenyénél.

Orrlikain lángot fúvó bika nem hasogatta itt a rögöt, zord sárkányfog-veteményt beleszántván, dárdakalász,

sisakos hős sem borzadt ki belőle; csak buja búza virul, csak a bacchusi massicus önti tűz nedűjét, és mindenhol

víg nyájak, olajfák. (...)

Innen örök tavasz int, nyár zsendűl a többi havakban, kétszer vemhes a juh, kétszer virul ágon a termés.

(Vergilius: Georgica. II 138-144 és 149-150. L. I.)

Vergilius híres részlete egzotikus, vad tájakkal és más mitikus vidékekkel állítja szembe a termékeny és szelíd

Itáliát, az aranykor földjét.

1.1.2. 3.1.1.2. ITÁLIA A BRONZKORBAN

Itáliában az élelemtermelő falvak kialakulása, az állatok háziasítása, agyagedények készítése – mai ismereteink

szerint – csak jóval később kezdődött el, mint a Mediterráneum keleti felében. Az új technikák, az új életmód

megjelenése Kr. e. 5000 körül a kelet felől a tengeren érkező bevándorlókkal áll kapcsolatban, ahogy a 3.

évezred vége felé a fémek itáliai elterjedése is egy újabb – északról, az Alpokon túlról érkező – bevándorló

csoporthoz köthető. A számos rézfegyver, amelyet ezeknek az Észak- és Közép-Itáliában megtelepedő

bevándorlóknak a sírjaiban találtak, a neolitikum földműveseinél harcia- sabb népekre utal. A kőrézkor, illetve a

korai bronzkor után, a középső (érett) bronzkorra (Kr. e. 1600-1200) két, egymástól nagyban különböző kultúra

3. Róma


alakul ki Itáliában: északon, a Pó völgyében a Terramara-, a peninzuláris Itáliában pedig az Appennini- kultúra.

A terramara, fekete föld’ elnevezés a Pó hordalékára vonatkozik, amellyel évről évre az itt élők tették földjeiket

termékennyé. Ez a nép az Alpokon túlról érkezett, feltehetőleg a mai Magyarország területéről,

bronzművességük és kerámiáik egyes stiláris jegyeit legalábbis a magyarországi korai és középső bronzkor

anyagához lehet kötni. Településeik nagyméretűek és tervezettséget mutatnak; az árvizek és az ellenség ellen

véd- műveket emeltek; magas színvonalú volt a földművelés, és Itáliában először lovat is tartottak. Kitűnő

bronzművesek voltak, bronztárgyaik egész Itáliában fellelhetők, de kereskedtek az Alpokon és az Adrián túli

területekkel is. Halottaikat hamvasztották, és sírmellékletek nélkül, csoportosan temették el őket.

Az Appennini-kultúra onnan kapta nevét, hogy mai ismereteink szerint az Appen- ninekben alakult ki, és onnan

terjedt el Itáliának a Pó vidékétől délre eső területein. Az itt élő népek települései kisebbek és megerősítés

nélküliek voltak, és mivel a leletek között alig találni fegyvereket, az Itália „sötét koráig” – a Kr. e. 12. századig

– tartó 4-500 év a félsziget történelmének leghosszabb békés korszaka lehetett, egyfajta aranykor, amikor a

fölműves- és pásztorközösségek viszonylagos elszigeteltségben és a krétai, mykénéi civilizációhoz vagy akár a

Terramara-kultúrához képest is elmaradottságban, de nyugalomban éltek. Bronzművességük nem volt

számottevő, inkább északról szerezték be fémtárgyaikat, de fazekasságuk annál több képzelőerőt és lendületet

mutat – kerámiáik a Pó völgyében is megtalálhatók. Halottaikat általában hantolással temették.

A mykénéi hajósok felkeresték Itália partjait, elsősorban nyersanyag után kutatva, telepet hoztak létre a későbbi

Taras (Tarentum) közelében. Nyomaikat megtaláljuk például Toscana fémlelőhelyeinek körzetében is, de

hatásuk sokkal inkább megragadható Szicíliában. A sziget bronzkori kultúrája Itáliától függetlenül alakult ki.

Ide a 3. évezredben érkeztek keletről fejlett kultúrájú népek, fémművességet és hajóstudást hozva magukkal.

Szicília délkeleti részén megtelepedve a ma spanyol és francia partvidékkel, valamint a környező szigetekkel

kereskedtek. Különösen érdekelte őket a túlvilág: halottaikat sziklába vágott, gondosan kialakított és lezárt

kamrákba temették. Az itteni települések látványos fejlődése mykénéi görög hatást mutat, a lelőhelyekről

mykénéi fegyverek, ékszerek és kerámiák kerültek elő, illetve olyan helyben készült tárgyak, amelyek mykénéi

hatásra vallanak.

Mikor azonban Minós valamely jogtalannak tartott cselekedetéért elítélte [Daidalost], és fiával együtt börtönbe

záratta, az egyik szicíliai városban, Inykosban uralkodó Kókaloshoz menekült. (...) Minós Daidalos kiadatását

követelte, Kókalos azonban nem volt hajlandó őt kiszolgáltatni. Szicíliában annyira tisztelték őt művészetéért

Kókalos lányai, hogy még Minós meggyilkolására is tervet szőttek.

(Pausanias: Görögország leírása. VII 4, 6. M. G.) A fürdés közben forró vízzel meggyilkolt Minóst azután itt,

Szicíliában temetik el. A mítosz nem is annyira a minósi Kréta és Szicília kapcsolatáról tanúskodik – ezt a

régészeti leletek sem erősítik meg –, mint inkább a mykénéi görögség horizontjáról, valamint a mykénéi kultúra

szicíliai hatásáról.

1.1.3. 3.1.1.3. A VASKOR

Itália bronz- és vaskor közötti, Kr. e. 1200-900 közé eső időszakáról nem sok információval rendelkezünk,

mindenesetre bizonyos visszaesés tapasztalható: jelentősen szűkülnek a kapcsolatok a Mediterráneum keleti

felével, a kisebb települések válnak jellemzővé. Ennek az itáliai „sötét kornak” a végére kialakul a proto-

villanovainak nevezett és az egész félszigetre kiterjedő kultúra, amelynek leginkább szembetűnő vonása a

hamvasz- tásos temetkezés elterjedése. (Többek között ez volt az oka, hogy régebben egyes kutatók a

Terramara-kultúra expanziójával magyarázták a Kr. e. 1. évezred elejének itáliai történéseit, beleértve Róma

alapítását is.) A „sötét kor”, illetve a proto-villanovai korszak végét az egymástól már régészetileg elkülöníthető

kultúrák, egy-egy régióra jellemző arculat kialakulása jelzi. A régészet a következő fontosabb kora vaskori

kultúrákat különíti el: Golasecca Piemont és Lombardia területén, Este Velence környékén, Villanova Észak- és

Közép-Itália nyugati felén (Bologna térsége és Toscana). A Villanova-kultúrától délre, azzal szoros

szimbiózisban a latiumi kultúra, Közép-Itália nyugati felén a picenumi (adriai) és Dél-Itáliában az apuliai,

valamint a gödörsíros kultúrák.

3. Róma


■ A vaskor itáliai kultúrái

Itália későbbi történelme szempontjából legfontosabb a Villanova-kultúra, amely nevét Bologna egyik

külvárosáról kapta: jellegzetes tárgyai innen kerültek elő először, még a 19. században. Közülük a legfontosabb

a kettős kúp alakú egyfülű, fekete agyagurna, amelyet tál vagy bronzsisak fed le – talán valamiképpen

személyiséggel ruházva fel a halott hamvait tartalmazó urnát (ez folytatódik majd az etruszk korban az emberi

testet formázó, úgynevezett Canopus-urnákkal Chiusiban). De a hamvasztás kezdeti túlsúlya után újra

megjelenik a hantolásos temetkezés is, és a Kr. e. 8. századra kiegyenlítődik a kétféle temetkezési mód. A

Villanova-kultúrát gyarapodó és gazdagodó népesség, fejlett mezőgazdaság és rohamosan fejlődő kézművesipar

jellemzi. A falvak mérete is növekszik: a 8. századtól már protourbánus, városias településekről beszélhetünk.

Az ipar és a környező területekkel folytatott élénk kereskedelem alapja Toscanának és Elba szigetének – az

ókori Itália viszonylatában – gazdag fémlelőhelyei, ahol vasat, rezet, ólmot, ónt és ezüstöt bányásztak. A

Villanova-kultúra népessége terjeszkedik Itáliában: az Adriai-tenger partján, illetve Campaniában is vannak

telepeik, és mindkét irányban nyilvánvalónak látszanak a terjeszkedés kereskedelmi előnyei. A Villanova-

kultúra töretlen fejlődésében nagy szerepet játszanak mind az itáliai, mind az azon kívüli kapcsolatok: kerámiák

Itália távoli vidékeiről, borostyánkő messze északról, közép-európai tárgyak és motívumok tanúsítják ezt. De a

legfontosabb és egyre fontosabbá váló hatás a görögök, illetve a keleti kultúrák felől érkezik. A „’sötét kor” után

ugyanis – hasonlóan a görögökhöz – Itália is visszakapcsolódik a Mediterráneum vérkeringésébe. Ebben a déli,

tengerparti területnek van nagyobb szerepe: ide, az ókori Etruriába helyeződik át a fejlődés súlypontja a Kr. e. 8.

század elején, és itt alakul át a Villanova-kultúra etruszk kultúrává.

A vaskori kultúrákhoz ugyanis már nyelveket, etnikumokat is tudunk kötni, az írott források megjelenésétől

kezdve rendelkezésünkre álló nyelvi-etnikai térképet összevetve a régészeti kultúrák által rajzolt térképpel. Itália

legnagyobb részén az indoeurópai nyelvcsaládba tartozó italicus nyelvek valamelyikét beszélték, amelyek két

nagy csoportba sorolhatók: a latin-faliszk és az oszk-umber (vagy másképp: sabell) ágba. Ezeket a nyelveket – a

latin kivételével – legfeljebb csak néhány feliratból, magyarázó glosszából ismerjük. A latint, a legismertebb

italicus nyelvet Közép-Itáliában, Latiumban beszélték, első nyelvemlékünk Praenestéből került elő: egy fibulán

a következő felirat olvasható: Manios med vhevhaked Numasioi (klasszikus latin formában: Manius me fecit

Numerio), azaz: „Manius készített engem Numeriusnak”. Latium területén kívül Etruriában is beszéltek a

latinhoz nagyon közel álló nyelvet (dialektust), ez a faliszk.

Az umberek nagyjából a ma is Umbriának nevezett területen éltek, nyelvük legjelentősebb fennmaradt emlékét

az Iguviumban (a mai Gubbióban) még a reneszánsz idején talált bronztáblák jelentik. A Kr. e. 3-2. században

részben etruszk, részben latin írással írt táblák ősi szertartások leírását őrizték meg, és nemcsak a nyelvészetnek,

hanem a vallástörténetnek és a Rómán kívüli Itália történelmének is izgalmas forrásai. Az umberhez közel álló

dialektust beszéltek a tőlük délre, Latiumtól pedig keletre, délkeletre élő volscusok és marsusok. Az oszk

3. Róma


nyelvnek sok dialektusa ismert, és ez volt a latin térhódítása előtt a legnagyobb területen elterjedt, legtöbbek

által beszélt italicus nyelv. Az oszkok közé tartoztak a samnisok, a lucanusok, a bruttiusok Közép- és Dél-

Itáliában, valamint a Róma korai történetében oly fontos szerepet játszó szomszédaik, a szabinok. Az északi

venétekről és ligurokról keveset tudunk, az előbbiek a latinhoz látszanak a legközelebb állni, míg a ligurok talán

az italicus nyelveknél ősibb itáliai nyelvet őriztek meg.

A szertartás bevezetéseként a madarakat kell megfigyelni, a baglyot és varjút nyugat felől, a hím és nőstény

harkályt kelet felől. Aki a madarakat meg akarja figyelni, elkerített helyen ülve így kérlelje a papot: „Add

parancsba, hogy figyeljem a baglyot nyugat felől, a varjút nyugat felől, a hím és nőstény harkályt kelet felől –

kelet felől a madarakat, a szent szertartás hírnökeit!”

(Tabulae Iguvinae. VI A. H. I.)

■ Az ókori Itália nyelvei

Itália népeinek vaskor előtti történetét kutatva, lényegében csak egyetlen biztos lépést tudunk visszafele

megtenni az időben: a latinoktól a latiumi kultúráig, a venétektől az Este-kultúráig, az etruszkoktól a Villanova

déli területéig stb. juthatunk el. Hogy ezek a népek honnan, hogyan és főképp mikor érkeztek ide – ezekre a

kérdésekre különböző válaszok fogalmazódtak meg a kutatásban. Az egyik szerint a temetkezésben Kr. e. 1100

körül beálló változás, a hamvasztás elterjedése egész Itáliában egy új nép bevándorlását mutatja, ekkor érkeztek

az indoeurópai nyelvet beszélő italicusok a félszigetre az Alpokon keresztül. Ez magyarázná a Proto-Villanova

kerámiáinak és bronztárgyainak a kor közép-európai anyagával, az európai urnamezős kultúrával mutatott rokon

vonásait. Ugyanakkor újfajta tárgyak, díszítési módok, de még olyan új szokások megjelenése is, mint a

hamvasztásos temetkezésre való áttérés, nem jelentenek feltétlenül új bevándorló népcsoportot: tárgyak,

technikák, szokások, kereskedelmi kapcsolatok, sőt eszmék – amint más korokban is tapasztalható –

szomszédos népek érintkezése révén is átvehetők. Hódítókra vagy tömeges migrációra egy terület

leletanyagában bekövetkező törés, hirtelen, előzmény nélküli változások utalhatnak. Elképzelhető tehát, hogy a

Proto-Vil- lanova a már italicus nyelvű Appennini- és Terramara-kultúrából fejlődött ki. Összekapcsolhatja a

fenti két véleményt az az elképzelés, amely nem tömeges és egyszerre végbemenő bevándorlást, hanem kisebb

csoportok több szakaszban zajló beszivárgását és a már ott élőkkel való keveredését feltételezi. Mindazonáltal

csak egyetlen Itáliát lakó ókori nép van, amelynek biztosan ismerjük az eredetét, és tudjuk, hogy mikor és

honnan vándorolt be: ez a nép pedig a Szicíliában és Dél-Itáliában apoikiákat alapító görögség.


3. Róma


Terramara-kultúra, Appennini-kultúra, Proto-Villanova-kultúra, Golasecca-kultúra, Estekultúra, Villanova-

kultúra, latiumi kultúra, picenumi kultúra, apuliai kultúra, gödörsí- ros kultúrák, italicus nyelvek, latin-faliszk

nyelvek, oszk-umber nyelvek / sabell nyelvek, apoikia


4.1. táblázat -

1600-1200 Itália érett bronzkora; Terramara-kultúra; Apennini-

kultúra

1200-900 Az itáliai „sötét kor”

1000-600 Villanova-kultúra

1.1.4. 3.1.1.4. ETRUSZKOK

Az etruszkok történetéhez jelentős forrás Hérodotos (VI 22-23, VII 153-154), Thukydidés (VI 4-5) és Diodóros

(XI 20-21, 38) történeti műve, illetve Pindaros és Bakkhylidés költeményei. Találhatók utalások még

Hésiodosnál (Istenek születése. 1011-1013), Dionysios Halikarnasseusnál, Liviusnál, Strabónnál, Tacitusnál,

Valerius Maximusnál és Iustinus- nál. Ehhez kapcsolódik a Görög-római szöveggyűjtemény 7. dokumentuma is.

1.1.4.1. 3.1.1.41. Az etruszkok eredete

Az italicus népekéhez hasonlóan az etruszkok vaskor előtti történetével kapcsolatban is csak egymással

vitatkozó feltételezések közül válogathatunk. Ebben az esetben a részben megfejtetlen nyelv és a nyelvrokonság

sem segít, pontosabban, csak negatív támponttal szolgál: a kutatás mai állása szerint ugyanis az etruszk

valószínűleg nem tartozik az indoeurópai nyelvek közé, és egyetlen ismert nyelvvel sem áll rokonságban.

Rengeteg (több mint tízezer) etruszk nyelvű szöveg maradt fenn, és ezeket könnyen el is tudjuk olvasni, hiszen

az etruszkok a görög ábécé változatát használták. De ezek 99 százaléka néhány szavas sír-, illetve votiv

(felajánlási) felirat, vagyis csak neveket és néhány ismétlődő szót (például clan – fia valakinek, aiser – 'istenek’)

és fordulatot tartalmaznak. A néhány hosszabb szöveg értelmezése vitatott. Leghosszabb szövegünk a körülbelül

1300 szóból álló úgynevezett zágrábi múmiatekercs. A vászonra írt könyv, amely Egyiptomba került, és egy női

test mumifikálásához használták fel, valamilyen vallásos szöveget, talán áldozati naptárt tartalmaz. Cerveteri (a

latin Caere) kikötővárosában, Pyrgiben került elő egy három aranylemezből álló lelet, amelyből kettő etruszk,

egy pedig föníciai (pun) nyelven íródott. Ez a bilingvis anyag azonban nem lett az etruszk nyelv rosette-i köve, a

pun szöveg ugyanis nem fordítása, csak tartalmi összefoglalása az etruszknak.

A nép eredetét illetően már az antik szerzőknél is két vélemény állt egymással szemben: vagy Kis-Ázsiából,

illetve Thessaliából a tengeren át bevándorló lydeknek, illetve pelasgoknak tartották őket, vagy Itália autochthón

népének. A vita folytatódott a modern kutatásban, a nyelvészet, a régészet, a vallástörténet számos érvvel tudta

alátámasztani mindkét lehetőséget, illetve újabbakat is megfogalmazott. A keleti eredetet látszik megerősíteni

egy Lémnos szigetén előkerült sztélé, amelyen az etruszkhoz nagyon hasonló nyelven írt feliratot olvashatunk: a

szavak vagy a szótövek, illetve a szóvégződések egy része megtalálható etruszk szövegekben is. III. Ramszesz

felirata a thébai Medinet Habu templomán a tengeri népek között említ egy tursa nevű népet, és ezt az alakot

talán össze lehet kapcsolni az etruszkok görög tyrsénoi nevével (vö. 2.1.4.5.3.). Ez egyszerre igazolná a keleti

eredetet és kapcsolná be az etruszkok történetét a Mediterráneum keleti felének történelmét a bronzkor végén

meghatározó, viszonylag jól ismert eseménysorba. Az etruszkok vallásos eszméi és szokásai között is számos

keleti párhuzam mutatható ki, ezek legékesebb példája a piacenzai bronzmáj: egy áldozati állat májából való

jósláshoz szolgáló szemléltetőeszköz, amelynek agyagból készült megfelelői a Közel-Keletről, például az

Euphratés menti Máriból kerültek elő. Emellett az etruszk kultúra első korszakának – Kr. e. 750-625,

orientalizáló kor – legnyilvánvalóbb vonása a tárgyak formájában és díszítésében megmutatkozó keleti hatás.

Ugyanakkor – lehet érvelni a keleti eredet ellen – a Villanova-kultúra és az orientalizáló stílus kialakulása között

nincs olyan éles törés (ha a hantolásos temetkezés újbóli megjelenését nem tekintjük annak), ami keletről érkező

tömeges bevándorlókra utalna. Másrészt a keleti elemek különböző területek (Ciprus, Egyiptom, Fönícia,

Mezopotámia, Anatólia) felé mutatnak, könnyebben magyarázhatóak tehát a görög és a pun (föníciai)

kereskedők közvetítő szerepével. A modern kutatásban a Villanova- és a közép-európai urnamezős kultúrák

közötti párhuzamok alapján felmerült az északi eredet teóriája is, de itt is rögvest beleütközünk abba a kérdésbe:

bevándorlás vagy kulturális érintkezés? A legvalószínűbb elképzelések összekapcsolják az előbb említetteket: az

3. Róma


etruszkok ethnogenezise a Kr. e. 11-8. században zajlott le, már Itáliában, a „helybéliekből”, akiket erős

impulzusok értek mind az Alpokon túlról, mind a görögök és a keleti kultúrák felől. Elképzelhető, hogy egy

keleti nép kisebb-nagyobb csoportjai is betelepültek Etruriába, de sokkal fontosabb az a hatás, amely a

görögökkel és punokkal való intenzív kulturális érintkezés révén érte a villanovaiakat.

A római mitológiából ismert Aeneas-legenda, amelyhez sok hasonlót ismert az itáliai hagyomány, egyrészt

alkalmasabb paradigmának tűnik az etruszk nép kialakulására, mint a hérodotosi (fél Lydia Itáliába jövetele és

megtelepedése), másrészt mintha jobban illene Etruriára, mint Latiumra: néhány hajónyi vállalkozó szellemű,

hazát kereső fegyveres hihetetlenül hamar összeforrott a helyiekkel, különböző származásuk, nyelvük és

szokásaik ellenére.

1.1.4.2. 3.1.1.4.2. A görögök és az etruszk városok fejlődése

A görögök a Kr. e. 8. század legelején jelennek meg a Tirrén-tengeren nyersanyagok, elsősorban fémek után

kutatva, első itáliai gyarmatvárosuk – Pithékusai (Ischia) szigete a Nápolyi öbölben – helyét is az etruszk

bányák és kohók közelsége határozta meg (vö. 2.2.2.3.). A villanovai, majd az etruszk települések fejlődése

egyszerre volt köszönhető a kibányászott fémeknek és a görög, valamint pun kereskedők támasztotta

keresletnek. A Mediterráneum keleti felével való kapcsolatok erősödését bizonyítják az etruszk sírokban talált

görög és keleti (egyiptomi, szíriai, föníciai) műhelyekből származó tárgyak. De még ezeknél is sokatmondóbbak

a helyi ipar termékei, amelyek a fejlettebb technikák és díszítőelemek átvételéről tanúskodnak. Az etruszk

városok fellendülő és a görög ori- entalizáló stílushoz kapcsolódó ipara és képzőművészete mögött beköltöző

görög mestereket és tanítványaikat sejthetjük, amit a régészeti anyagon kívül az irodalmi hagyomány is

megerősít például a Korinthosból érkező Démaratos történetével. A helyi műhelyek utánozzák ugyan az

importált tárgyakat, de a helyi hagyományokkal összekapcsolva: a Tiberistől északra a Kr. e. 8. században nem

a görög kultúra provinciális változata születik meg, hanem egy sajátos, időben és térben is messzire kisugárzó

civilizáció, amely epithéton ornansát, a „titokzatos”-t nemcsak ismeretlen eredetével és nehezen értelmezhető

nyelvével, hanem a végleges megfejtésnek ellenálló, számunkra elsősorban képzőművészetében megnyilvánuló

mélységeivel őrizte meg.

A görög hatás az élet minden területére kiterjedt. Az etruszk városállamok sok tekintetben emlékeztetnek a dél-

itáliai görög polisokra, mind a politikai intézmények, mind a városépítészet, mind az életforma terén: ez

utóbbira jó példa a szőlőtermesztés, a borivás és a lakomázás hellén szokásainak átvétele. A már korábban

említett, Kr. e. 700 körül átvett írás fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, ami nemcsak a betűk

eltanulását, hanem az írásbeliség meghonosodását is jelenti. Ugyancsak jellemző, mert egyszerre kapcsolódik a

technikai vívmányokhoz és a városállami léthez, a hoplita-harcmodor adaptálása is (vö. 2.2.2.4.).

Korinthosból átjött Démaratos az ő embereivel, és miután a tarquiniaiak befogadták, ottani származású

feleségével Lukumónt nemzette, aki barátja lett Ancus Marcius római királynak, majd ő lett a király, s ekkor

Lucius Tarquinius Priscusnak nevezték. Ő is, meg előzőleg atyja is, előmozdította Tyrrhénia fejlődését, amaz a

hazulról magával hozott kézművesek tömegével, ő pedig a Rómából igénybe vett eszközökkel.

(Strabón: Geógraphika. V 2, 2. F.J.)

Más forrásaink – rendkívül gazdag a Démaratosra vonatkozó anyag – a vele Tar- quiniibe érkező kézművesek

mellett vagy helyett nagy vagyonát említik. A hagyomány Rómára vonatkozó része, minden bizonnyal a

rómaiak szájíze szerint, némileg Róma etruszk királyainak etruszk voltát árnyalja.

3. Róma


■ Etruszk terjeszkedés

Az etruszk települések, elsőként a tengerpartiak, majd kis késéssel a tengertől távolabb esők is, a Kr. e. 8-7.

században lendületes fejlődésnek indultak, és virágzó városokká váltak. A gyors fejlődést nagyban elősegítette a

vidék gazdagsága: a már sokat emlegetett ásványkincsekre magas színvonalú ipar épülhetett. A fémművesség

központjai, ahol fegyvereket, szerszámokat, edényeket, hangszereket készítettek, kezdetben a tengerparti

városok voltak: Caere, Vulci, Tarquinii, Vetulonia, Pisa és Populonia, ahol az elbai vasat dolgozták fel. Később

– részben már a Kr. e. 6. századtól – a tengerparti városok hanyatlásával a belső területek városai, például

Clusium, Arretium, Perusia lépnek előtérbe. Kerámiaiparuk legjellegzetesebb és Itálián kívül is keresett

termékei a fekete bucchero edények voltak. Itália nemcsak érclelőhelyekben volt gazdag: földjei is termékenyek

voltak.

Az etruszkok növénytermesztésében és állattenyésztésében – ahogy iparukban is – együtt találhatók meg a

kedvező adottságok és ezek magas színvonalú kihasználása: az enyhe éghajlatú domboldalak és síkságok

szántóit mocsárlecsapolással és csatornázással növelték, és öntözéssel tették termőbbé. Korán átvették a

görögöktől az olajfa és szőlő termesztését, illetve a bor- és az olajkészítést. Egyes etruszk borok a vulkanikus

talaj miatt igen keresettek voltak az ókorban. Az arisztokrata nagybirtok és paraszti kisbirtok egyaránt jellemző

az etruszk területekre.

Az etruszkok hamar felismerték a tengerben rejlő lehetőségeket, és maguk is kereskedtek, konkurenciát

teremtve a görög hajósoknak, de Itália belső útjain is szállították áruikat dél és észak felé. A búvárrégészet

tanúsága szerint tengeri kereskedelmük elsősorban a bor és olaj exportjára épülhetett, és egy-egy nagy, agyag

tárolóamphorákkal megrakott, a délfrancia partokra tartó hajó csak „kiegészítésként” szállított bronz- és

kerámiacikkeket is. Ugyancsak kereskedelmük fontos cikke lehetett még a só és a fa is. Az etruszk ipar termékei

(a bronztárgyakon kívül) elsősorban Itáliában voltak keresettek, illetve kisebb mértékben Karthágóban és a

délfrancia partokon is, de már ezeken a területeken is nehezen versenyezhettek a görög árukkal.

1.1.4.3. 3.1.1.4.3. Az etruszk thalassokrácia

A Kr. e. 7. századra Itáliában – leszámítva a görög polisokat – az etruszkok technikai, gazdasági téren, valamint

városállamaik szervezettségében már több lépéssel a kisebb települések, törzsek előtt jártak. Fölényükből

törvényszerűen következett, hogy terjeszkedni kezdtek a félszigeten. Elfoglalták Campania nagy részét,

3. Róma


városokat alapítva, amelyek közül a legfontosabb Capua, etruszk nevén: Volturnum. Vonzotta őket a terület

rendkívüli termékenysége, és a Dél-Itáliába vezető kereskedelmi utak ellenőrzése is fontos volt (jellemző, hogy

már a villanovaiaknak is voltak ezen a területen telepeik). De Campania nem csak őket vonzotta: meg kellett

osztozniuk az itt gyarmatvárosokat létrehozó görögökkel is (Kymé, Neapolis). Az etruszkok latiumi

terjeszkedésének is – a befolyásuk alá kerülő leghíresebb város: Róma – elsődleges oka lehetett a Campaniába

vezető útvonalak biztosítása. A szárazföld belsejében vezető út mentén fekvő, etruszk uralom alá kerülő

Praeneste gazdagsága bizonyítja ennek az útnak a fontosságát. Befolyásuk kiterjesztésének másik iránya – itt is

a Villanova-kultúra területeinek, illetve a kereskedelmi útvonalaknak megfelelően – észak: Felsinát (Bologna),

Ravennát és a Pó deltájában Spi- nát emelhetjük ki.

Az etruszkok hamar, már a Kr. e. 8. század végén megjelentek a tengeren, a következő századra vonatkozóan

forrásaink már thalassokráciájukról (tengeri uralom), illetve kalózkodásukról beszélnek. A róluk elnevezett

Tyrrhén-tenger útvonalait hatalmuk alá vonva, óhatatlanul összeütközésbe kerültek az ugyanebben a térségben

terjeszkedni és kereskedni akaró Magna Graecia-i görögökkel, akikkel Campaniában is szemben álltak.

Most Dionysosról, a dicső Semelé gyerekéről szólok: mint tűnt föl meddő tenger pereménél, vízbefutó szirten,

fölserdült termetü ifjú férfi alakjában (...)

Hamar ott termettek a borszín

tengeren át iramodva erősevezőjü hajóval

tyrrhén tengeri rablók. Rossz sors volt vezetőjük.

(Homérosi himnusz Dionysoshoz. 1-8. D. G.)

A két hajós nép rivalizálásának emléke a forrásokban vérfagyasztó és mulatságos kalóztörténetek formájában

csapódott le – minden bizonnyal az etruszkok is hasonló történeteket meséltek a görögökről –, és még akkor is

tovább élt, amikor a tyrrhé- nek tengeri hatalma már régen lehanyatlott. Ez a leghíresebb és a legkorábbi

kalóztörténet róluk, amelynek jól ismert folytatása már egy mítoszban bontakozik ki.

A görögökkel való ellentét szövetséget teremtett az etruszkok és a térség harmadik hatalmi tényezője, a punok

között, ennek dokumentuma többek között a már említett pyrgi aranylemezek. A caerei uralkodó Kr. e. 500

körül az etruszk város kikötőjében templomot szentelt a sémi Astarténak, ami a punokkal való tartós

együttműködésre, valamint a kikötővárosban egy pun kereskedőtelepre utal. Minden bizonnyal ez a szövetség

győzte le Kr. e. 540 körül Korzika partjainál az alaliai tengeri csatában a phókaiaiakat. Phó- kaia görög polis

Kis-Ázsiában, ők alapították Massiliát Kr. e. 600-ban, 570 körül telepet hoznak létre Korzikán is, ahova később

Kyros elől menekülve az egész város áttelepül (vö. 2.2.2.3.). Az etruszkok ekkor még ki tudják szorítani

érdekszférájukból riválisaikat, de a Kr. e. 6. század második felében az etruszk thalassokrácia és ezzel szoros

összefüggésben itáliai uralmuk lehanyatlik. Ennek számunkra megfogható állomásai egy sikertelen támadás

szárazföldön Kymé ellen, fontos görög szövetségesük, Sybaris pusztulása Kr. e. 510-ben, Róma elvesztése 509

körül, újabb kudarc Campaniában a századfordulón, végül egy döntőnek bizonyuló tengeri vereség Kyménél,

Kr. e. 474-ben, Hieróntól, Syrakusai tyrannosától (vö. 2.3.1.1.4.). A görög és az etruszk érdekek ütközése

alapján általánosságban felvázolhatók a térség történései, de nem általában a görögök és az etruszkok csaptak

össze, hanem egyes, sokszor csak alkalmi szövetségbe tömörülő városállamok. Az egyes városok közötti

szembenállás pedig nem akasztotta meg a görög és etruszk területek közötti folyamatos érintkezést. Pyrgihez

hasonlóan értelmezhető leletet találtak Graviscában, Tarquinii kikötőjében: itt – mint templomaik és felirataik

mutatják – egy kis görög közösség telepedett meg.

De mivel a théraiak a megbeszélt időnél tovább elmaradtak, Koróbios kifogyott az élelemből. Ekkor azonban

Plateához vetődött egy Egyiptom felé tartó samosi hajó, amelynek Kólaios volt a kapitánya. A samosiak, amikor

Koróbios elpanaszolta, hogy mi történt vele, egy évre való élelmet hagytak ott nála. A szigetről elindulva

Egyiptomba akartak hajózni, de a keleti szél elragadta őket, s a nem csillapuló viharban keresztül- száguldottak

Héraklés Oszlopain, majd az istenek akaratából eljutottak Tartéssosba. Ez a kikötő akkoriban még kis forgalmú

kereskedőhely volt, ők azonban úgy indultak haza innen – legalábbis amennyire tudom –, hogy jobban adták

el árujukat az ösz- szes hellénnél, kivéve persze az aiginiai Sóstratost, Laodamas fiát, akivel senki sem

vetekedhet. A samosiak a nyereségük egytized részéből, vagyis hat talantonból argolisi fajtájú bronz

vegyítőedényt készítettek, amelynek peremét körben griff-fejek díszítették, majd felajánlották Héra szentélyének,

három hatalmas térdelő bronzalakra helyezték, amelynek mindegyike hét pékhys magas. Innen ered a samosiak

Kyrénével és Thérával kötött későbbi szoros barátsága.

3. Róma


(Hérodotos IV 152. M. Gy.) Ez a híresen sikeres kereskedő minden bizonnyal azonos azzal a Sóstratosszal,

akinek feliratát Graviscában megtalálták (vö. 2.2.2.3.).

A Tirrén-tenger és a Campaniával való kapcsolat elvesztése után nő meg az északi területek és az itteni

terjeszkedés jelentősége: ekkor jut nagy szerephez például Spina az Adriai-tenger partján. Ez a város válik a

görög anyaországgal, elsősorban Athénnal való kereskedelmi kapcsolatok központjává. A Kr. e. 5. századtól

kezdve Itália és benne az etruszk városok történelmét már egyre kevésbé ők, mint inkább a Campaniába betörő

oszk törzsek, az Észak-Itáliában megjelenő kelták és Róma alakítják. Az etruszk hegemónia Itáliában rövid életű

volt, de az a hatás, amit a félsziget barbár népeire gyakorolt, tartósnak és döntőnek bizonyult, amit legjobban

maga Róma példáz.

1.1.4.4. 3.1.1.4.4. Állam és társadalom. A tizenkét város szövetsége

Az etruszk városok élén király, lucumo (az etruszk lauchume latinizált alakja) állt. Hatalmát feltételezhetően a

hadsereg fejeként, főpapként és bíróként gyakorolta. A lucumók hatalmi jelvényeit jól ismerjük, mert Róma

átveszi és a köztársaság korában is használja őket magistratusai, illetve diadalmenetet tartó hadvezérei

jelvényeként. Aranydiadém, ösz- szecsukható, elefántcsont berakásos szék, a csúcsán sasban végződő jogar,

arannyal átszőtt bíboröltözék, valamint vesszőnyaláb, amelyet a lucumo előtt hordoztak, és amelybe egy kettős

bárdot dugtak – egy ilyen fasces vasból készült modelljét meg is találták Ve- tuloniában. A Kr. e. 6. század

végétől az etruszk városok többségében a monarchiát felváltja az oligarchikus köztársaság, ez a római

köztársaság kialakulásának is szélesebb történeti kerete. A lucumo vallási szerepe megmaradt, az államot pedig

– amennyire forrásainkból megítélhető – a zilath, egy évente választott tisztviselő irányította, ez a hivatal a

rómaiak praeturájával vethető össze (a jogszolgáltatás és a hadsereg irányítása).

A veiibeliek viszont, megelégelve az évenként megújuló s nemegyszer viszálykodást okozó választási küzdelmet,

királyt választottak. [Mivel Veii királya az etruszkok közös ünnepén zsarnok módjára viselkedett, Etruria népei,]

amelyek mindennél jobban tisztelték a vallási szertartásokat, minthogy ezek ápolásának a művészetében tűntek

ki leginkább, elhatározták, hogy a veiibeliektől, míg király uralkodik felettük, megtagadják a segítséget.

(Livius V 1. M. Gy.)

Az eset a Kr. e. 5. század legvégén, Veii több évig elhúzódó ostroma alatt történik, amelynek a végén a rómaiak

beveszik az etruszk várost. A római forrás tendenciózus, de értékes adatokat szolgáltat több etruszk kérdéshez

is, például hogy a királyság után több városban is megjelent a tyrannis intézménye.

A régészeti leletekből és a kevés latin és görög – tehát nem etruszk – forrásból a következő társadalmi rétegekre

következtethetünk. Gazdag földbirtokos arisztokrácia, amely vagyonát a kereskedelmi vállalkozások révén is

gyarapítja. Fényűzésükről sírjaik tanúskodnak. A gazdagodó városokban jelentős középréteg, független, tehetős

iparosok és kereskedők meglétével is számolhatunk. A nagybirtokosok földjeit függő helyzetben lévő

földművesek művelték meg, Dionysios Halikarnasseus penestéseknek nevezi őket, tehát a thessaliai birtokosok

földjein dolgozó, röghöz kötött félszabad réteghez hasonlítja őket (a metaxy társadalmi kategóriájához; vö.

2.2.2.6.3.) Voltak rabszolgák is, egy részük végezte a legnehezebb munkákat a bányákban vagy a

mocsárlecsapolásokon, másik részük házi cselédségként dolgozott. A rengeteg fennmaradt sírfelirat névanyaga a

társadalomtörténet forrásául szolgál. Alapvetően kétféle név szerepel a sírokon: egy- és kéttagú nevek. A csak

egyetlen személynévvel rendelkezők kívül álltak a nemzetségi szervezeten: idegenek, rabszolgák,

felszabadítottak voltak. A kéttagú név egy „keresztnévből” és egy nemzetségnévből áll: ilyen neve nemcsak az

arisztokratáknak volt, hanem a közrendű etruszkokat is megillette. Az etruszk nők szerepe – ellentétben a görög

szokásokkal – nem korlátozódott a szűk családi teendőkre, a gyerekszülésre és a házi munkára. Részt vehettek a

társadalmi, de legalábbis a társasági életben, megjelenhettek a lakomákon és a játékokon – ami a görög

szerzőket megbotránkoztatta. A sírok tanúsága szerint nekik is két nevük volt, mint a férfiaknak, és vannak

sírok, ahol nemcsak az elhunyt apját, hanem az anyját is feltüntetik, ami ugyancsak a nők rangjára utal.

A független etruszk városoknak a Kr. e. 7-6. században létrejött egy tizenkét tagú szövetsége. Ez elsősorban

vallási jellegű volt, politikai szervezetként nem lépett fel, nem korlátozta tagjai külpolitikáját, de még egymás

elleni háborúját sem. Természetesen a városokat érintő közös ügyek fórumaként szolgálhatott, itt döntötték el

például – mint fentebb láttuk –, hogy nem támogatják Veiit. De az ilyen ügyeknél fontosabb lehetett, hogy a

közös kultusz keretein belül megjelenítette az etruszkok kulturális egységét, hasonlóan a görögök olympiai

játékaihoz. A szövetségbe tartozó városok évenként összegyűltek Volsiniiben, Voltumna istennő szentélyénél,

főpapot választottak, ünnepi játékokat, versenyeket tartottak. Forrásaink több mint tizenkét tagvárost sorolnak

fel: a szövetség összetétele az idők folyamán minden bizonnyal változott, illetve ragaszkodtak a mágikus

tizenkettes számhoz, akkor is, ha több város tartozott a kultuszközösséghez. A tizenkettes szám fontosságára és

3. Róma


szakrális jelentőségére utal, hogy mind Campaniában, mind északon – Capua, illetve Felsina (Bononia vagyis

Bologna) központtal – létrehoztak egy-egy tizenkét városból álló szövetséget.

A szentély belsejében, illetve az előcsarnokában a következő fogadalmi ajándékok láthatók: egy trónszék, amely

Arimnéstos etruszk uralkodó adománya. Ő volt az első barbár, aki fogadalmi ajándékot ajánlott fel az Olympiai

Zeusnak.

(Pausanias: Görögország leírása. V 12, 5. M. Gy.) A nagy görög szentélyekben, mint Olympia és Delphoi,

amelyeket minden polisból rendszeresen felkerestek, fogadalmi ajándékokkal, kincsesházzal jelen lenni,

egyszerre volt szimbolikus jelentőségű és diplomáciai szempontból hatékony módja a kapcsolatfelvételnek

Hellasszal (vö. 2.3.4.4.).

1.1.4.5. 3.1.1.4.5. Az etruszk vallás

Az ókori forrásokban az etruszk nép egyik fő jellemzője – amint a fentebbi Livius-hely- ből is kitűnik – a

vallásosság, de erről a vallásról sajnos keveset tudunk, csak a feliratokon, szobrokon és festményeken

fennmaradt lenyomatait ismerjük, illetve a rómaiak vallásából rekonstruáljuk, akikre az etruszk kultúrának talán

ez a része hatott a leginkább. Az etruszk vallás legfontosabb forrásai elvesztek, náluk ugyanis – szemben a

görögökkel és a rómaiakkal, valamint hasonlóan a zsidókhoz – nagy szerepe volt a szent könyveknek. Ezeket

isteneiktől kapott kinyilatkoztatásoknak tekintették, amelyeket olyan prófétáik közvetítettek nekik, mint Cacu,

Vegoia nympha és Tages. Ez utóbbi egy földműves ekéje alól fordul ki a földből, gyermekként, de ősz hajjal és

egy öregember bölcsességével – a jövőbe látást tanulták tőle az etruszkok. Könyveik, amelyeknek latin címét

ismerjük, a disciplina Etruscát foglalták össze: libri haruspicini (a béljóslás könyvei), libri fulgurales (a

villámból való jóslás könyvei), libri rituales (szertartások könyvei). Az etruszkok tudománya tehát az istenektől

kapott jelek kifürkészéséből és értelmezéséből, illetve a szertartások gondos végrehajtásából állt, az istenek és

az emberek közötti kapcsolat szabályait tanította. A libri rituales tartalmazott a városalapításra, a háborúra és a

békére, a tulajdonjogra, a földmérésre stb. vonatkozó előírásokat, azaz „világi” jogszabályokat is. Ez azonban

nem idegen egy szent könyvtől, hiszen az emberi közösség rendjét is az istenek akarata szabja meg, illetve a

kosmos rendjét kell tükröznie. A villámokból és az áldozati állatok beleiből történő jóslás mellett az

etruszkoknál a madárjóslásnak is nagy szerepe volt, a rómaiak legalábbis úgy tudták, hogy ezt is tőlük tanulták.

Ezt régészeti leletek is megerősíteni látszanak, például az augurok (madárjósok) feltekerődő végű botja, illetve

ennek ábrázolásai előkerültek Kr. e. 6. századi caerei leletek között.

Egy régészeti lelet, a már említett piacenzai bronz májmodell némi bepillantást enged a béljóslás tudományába,

és valamelyest az etruszkok vallásos gondolkodásába is. A modell mezőkre van felosztva, mindegyik mezőbe

egy isten nevét karcolták be. Az áldozati állat belső részeiből, de leginkább a májból ugyanis kiolvashatók az

istenek üzenetei azzal a vállalkozással kapcsolatban, amelynek megindítása előtt bemutatják nekik az áldozatot,

vagy azt a személyt illetően, akinek a nevében a pap az áldozatot bemutatja. A máj elváltozásait, foltjait,

hiányait vizsgálja a haruspex – ha például az egész máj hiányzik, az nagyon rossz jel –, hogy azok melyik

mezőben helyezkednek el, melyik istennel hozhatók kapcsolatba. A máj felosztása ugyanis megfelel az égbolt

felosztásának, amelyet az égtájak szerint két, egymást derékszögben metsző tengellyel osztottak négy részre. Az

észak-déli tengelytől keletre a kedvező, nyugatra a kedvezőtlen terület volt, a kelet-nyugat tengelytől északra az

alvilági, a végzet és az égi istenek, míg délre a föld és a természet istenei laktak. A „koordináta-rendszer” négy

mezője négy-négy további szelvényre volt felosztva, így kapták meg tizenhat isten lakóhelyét.

Latiumban számosan alapítottak városokat etruszk rítus szerint, azaz a következő módon: közös igába fogtak

egy bikát és egy tehenet úgy, hogy a bika kívül legyen, a tehén pedig belül: ezeket eke elé vonva kör alakú

barázdát vontak – ezt vallási meggondolásokból madárjóslás útján kijelölt napokon végezték.

(Varro: De lingua Latina. V 143. H. I.) Más forrásaink alapján ez a szertartás, amely mágikus védelmi vonalat

hozott létre a születendő város körül, még kiegészíthető több elemmel is, például az ekevasat (ami a rítus

esetében bronzból van) a későbbi kapuk helyén kiemelték a földből, hogy az átjárást lehetővé tegyék.

Az etruszk istenek az ókori festők és szobrászok alkotásaiból megismerhető formájukban már a görög vallás

hatását mutatják: annak révén nyerték el antropomorf személyiségüket, és kultuszukban is sok a görög elem. De

a görög kultúra drapériáján átüt egy démo- nikusabb, sötétebb és amorfabb istenvilág. Különösen vonzódnak –

ez főként a 4. századtól megragadható az ábrázolásokon – az alvilági jelenetekhez és istenekhez. Az etruszk

pantheon istenei (és római, illetve görög megfelelőik): Tinia-Zeus, Uni-Iuno, Menrva- Minerva, Turms-Hermés,

Turan-Aphrodité, Aplu-Apollón, Aritimi-Artemis, Fufluns- Dionysos, Herkle-Héraklés, Nethuns-Neptunus,

Maris-Mars. (A görög vagy latin isteneknek való ókori megfeleltetések hol átvételre, hol csak azonosítható

vonásokra utalnak, mint például Herkle, illetve Fufluns estében.)

3. Róma


Az etruszkok vallásosságában nagy szerep jutott a végzetben való hitüknek. Az istenek tíz korszakban

(saeculumban) szabták meg az etruszk nép életidejét, a fátuma ellen pedig az egyes emberhez hasonlóan az

etruszk nép sem sokat tehet. Egy saeculum olyan hosszú, hogy senki, aki a kezdetekor született, már ne

léphessen át a következőbe. Egy saeculum végét és az új kezdetét az istenek jelzik valamiképpen, például ilyen

jelként volt értelmezhető a kortársak szemében a Caesar halála után feltűnő üstökös. A korszakváltáshoz

többnapos vallási ünnep kapcsolódott az etruszkoknál is, de mi már ennek csak a római, elsősorban augustusi

változatát ismerjük, amely a hangsúlyt az új korszak jelentette megújulásra helyezte, az eredeti képzetet ezzel

gyökeresen átalakítva.

Vulcatius béljós egy népgyűlésen azt mondotta, hogy ez üstököscsillag, amely a kilencedik korszak befejeztét és

a tizedik kezdetét hirdeti; de neki magának – mivel az istenek akarata ellenére most kifecsegte titkaikat –,

úgymond, tüstént meg kell halnia. Valóban, alighogy elhangzottak szavai, még a népgyűlésen összeesett és

meghalt. Ezt az eseményt Augustus is megemlíti önéletírásának második könyvében.

(Servius jegyzete, Vergilius Bucolica. IX 47. H. I.) Serviusnak a Vergilius műveihez írt kommentárjai – az

ókorban született számos „klasszikus” szöveghez írt magyarázathoz hasonlóan – rengeteg anyagot őriztek meg

nekünk az ókori élet minden területéről. Ez a kommentár, amelyből a részlet való, a IX. ecloga (Servius címe az

eclogák műfajára, a bukolikára utal) 47. sorához – Lakatos István fordításában: Ím, a diónai Caesarnak

csillagzata feltűnt – íródott.


votiv, zágrábi múmiatekercs, tyrsénoi, piacenzai bronzmáj, orientalizáló kor, hoplita, bucchero edények,

thalassokrácia, polis, lucumo/lauchum, flasces, zilath, penestés, disciplina Etrusca, libri haruspicini, libri

fulgurales, libri rituales, augur, haruspex, saeculum


4.2. táblázat -

Kr. e. 8. sz. Az etruszk kultúra megjelenése

8-7. sz. Görög gyarmatosítás Itáliában

750-625 Az etruszk művészet orientalizáló korszaka

7. sz. Etruszk thalassokrácia

7-6. sz. Etruszk városok 12 városból álló szövetségének

létrejötte

600 Massilia alapítása

570 k. A phokaiaiak telepet hoznak létre Korzikán

540 k. Alaliai tengeri csata

510 Sybaris pusztulása

509 k. Az etruszkok elveszítik Rómát

500 k. A caerei uralkodó templomot szentel Astarténak

474 Kyméi csata

1.2. 3.1.2. Róma a királyok korában

3. Róma


A Róma alapításához és korai történetéhez kapcsolódó források közé tartoznak Livius, Cicero és Plutarchos

művei, valamint Cato az itáliai városok alapítását elbeszélő Origine- se és Dionysios Halikarnasseus Rhómaiké

Archaiologiája. Róma legrégibb történetére nézve sok fontos adatot tartalmaznak Varro De lingua Latinájának

ránk maradt könyvei is. Livius és Dionysios Halikarnasseus alapvető forrásai az annalisták voltak, például Fa-

bius Pictor, Cincius Alimentus, Cassius Hemina, Calpurnius Piso, Cn. Gellius, Claudius Quadrigarius, Licinius

Macer, Valerius Antias, akiktől csupán töredékek maradtak fenn. A királyok korához fontos forrás még

Pompeius Festus kivonata M. Verrius Flaccus elveszett művéből (De verborum significatu) és Paulus Diaconus

írásai. Ehhez kapcsolódik a Görög-római szöveggyűjtemény 14., 44. és 45. dokumentuma.

1.2.1. 3.1.2.1. RÓMA ALAPÍTÁSA. LEGENDÁK

Latium nem rendelkezett sem ásványkincsekkel, sem különösebben gazdag termőföldekkel, és partvidéke sem

alkalmas a kikötésre annyira, mint a tőle északra vagy délre fekvő területeké. Ezek a kedvezőtlenebb feltételek

tükröződnek a szomszédainál szegényesebb bronz- és vaskori leletekben is. Ugyanakkor az Etruriát és

Campaniát összekötő szárazföldi utak Latiumon vezettek keresztül, és az etruszk, illetve görög városok hatása a

Kr. e. 8. századtól kimutatható a latin településeken. Campaniai városaik irányába az etruszkok két utat

használtak, az egyik a szárazföld belsejében húzódott – ennek állomásaként tett szert nagy gazdagságra

Praeneste –, a másik a tengerparton futott, Rómát is érintve. Róma a Tiberis partján, Latium északi határán jött

létre, a folyó alsó szakaszának átkelőhelyénél, a tengertől 30-40 kilométerre. A hét híres domb – a Palatium, a

Ca- pitolium, a Quirinalis, a Viminalis, az Esquilinus a Caelius és az Aventinus – nem sokkal emelkedett a

mocsaras síkság fölé. A folyó völgye Közép-Itália egyik fontos útvonala volt a tengerpartról a félsziget belseje

felé, amelyet itt, a Tiberis-szigetnél lévő gázlónál keresztezett az észak-déli útvonal.

Nem ok nélkül szemelték ki ezt a helyet az istenek a Város megalapítására: a halmok vidéke rendkívül

egészséges, a folyó legjobb helyen folyik keresztül, hogy a belső vidékek terményeit elszállítsa, s e föld a tenger

felől is jól megközelíthető; a tenger itt van a szomszédunkban, kihasználhatjuk minden előnyét, de nincs

túlságosan közel ahhoz, hogy idegen hajóhad veszélyt jelentsen; egyszóval, ez az Itália közepén fekvő táj

páratlanul alkalmas rá, hogy városunkat hatalmassá növelje.

(Livius V 54. M. Gy.)

Livius ezeket a szavakat Camillus, a nagy hadvezér szájába adja, aki honfitársait akarja lebeszélni a gallok által

lerombolt város elhagyásáról.

3. Róma


■ Róma dombjai

A jól ismert történetek (vö. 14. dok.), amelyek Róma alapítása köré szövődtek, majdnem minden ízükben

mondaiak: szó van bennük isteni származásról és kalandos utazásról, szerepelnek bennük trónbitorlók, harcok,

kitett és csodásan megmenekülő ikrek, halállal végződő testvérviszály, nőrablás stb. Mindezeknek a

történeteknek a nagy része Kr. e. 1. századi – tehát 7-800 évvel az „események” után élt – vagy még későbbi

szerzők műveiben maradtak ránk. De a hagyományt összefoglaló Livius vagy Dionysios műveinek forrásai, a

történetek legelső megfogalmazásai sem sokkal régebbiek, mert a római történetírás mindössze a Kr. e. 3.

századig nyúlik vissza. A történetek csodás elemeit különben maga Livius sem hitte el, de ahogy szellemesen

megfogalmazta: illik, hogy egy ilyen dicső népnek dicső múltja legyen. Róma, mondja Livius, „ha magát Mars

istent tartja is alapító atyjának, az emberiség viselje el ezt éppolyan belenyugvással, mint ahogy uralmát

elviseli”. De ahogy a görög történelemnek is értékes forrása Homéros, úgy a – használható adatokat is

tartalmazó – római mondákat sem kell félredobni, továbbá Róma sem ismerhető meg a rómaiak múltról alkotott

képe nélkül. Alba Longa, Romulusék szülővárosa például nem lehetett Róma (és a többi latin település)

„anyavárosa”, hiszen leletei alapján nem korábbi Rómánál és a többi latin városnál, ugyanakkor tudjuk, hogy a

latinok közös kultuszhelye volt. A hagyomány minden bizonnyal az ebből fakadó tekintélyre reflektál, továbbá

egy italicus törzsekre jellemző kultikus szokás emlékét is megőrizhette: a ver sacrumét (szent tavasz), amelynek

során egy bizonyos évben született és születésük előtt valamiféle csapás elhárítására felajánlott fiatalok

elhagyták a közösséget, hogy újat alapítsanak. Jó példa a szabin nők elrablása is, amely plasztikus

megfogalmazása annak a kutatók nagy része által elfogadott ténynek, hogy Róma két nép – a latin és a szabin –

által lakott településekből, jött létre.

Róma városát – az én tudomásom szerint – azok a trójaiak alapították és uralták is kezdetben, akik Aeneas

vezetésével földönfutóként kóboroltak. Csatlakozott hozzájuk az őslakosság; vad, törvényt és fennhatóságot nem

ismerő, szabad és független emberek voltak. Miután egyazon falak közé kerültek, különböző származásuk, eltérő

nyelvük és másféle életmódjuk ellenére hihetetlenül könnyen összeolvadtak.

(Sallustius: Catilina összeesküvése. 6. K. Á.) Sallustius az összeesküvés tárgyalása előtt thukydidési tömörségű

bevezetőben foglalja össze a római történelmet, jelentősen eltérve az ő korában már bevett változataitól

(Aeneas-Lavinium-Alba Longa-Romulus). Ezt indokolhatja ugyan elliptikus stílusa, tömörségre való törekvése

3. Róma


is, de a magyarázatot inkább abban kereshetjük, hogy ez a változat jobban illik történeti koncepciójához, illetve

hogy a Kr. e. 1. században a rómaiak még ennyire képlékeny anyagként tekintettek saját őstörténetükre.

A rómaiak nem elégedtek meg a Marstól való származással és az itáliai gyökerekkel, múltjukat hozzákapcsolták

a trójai háborúhoz, és ezzel a Mediterráneumot uraló görög műveltséghez: a város eredetmondájában megjelent

a homérosi hős, Aeneas (görögül Aineias) is. Aeneasnak mint Róma ősatyjának az alakja szinte egyidős a római

irodalommal. Gn. Nae- vius Kr. e. 3. századi költőnél tűnik fel először, de Itáliában már korábban ismeretes

volt: Veiiből, a Rómával szomszédos etruszk városból került elő az apját, Anchisest cipelő Aeneas Kr. e. 5.

századi szobra. Ez a kapcsolat ugyanakkor kétoldalú, mert a görögségben is megvolt a hajlam, hogy a környező

barbár területek népeit saját történelmének keretein belül helyezze el: Itália partjain is számos görög hős szállt

partra, hogy alapítson valamit. (Ezekben a történetekben joggal látja több kutató is az Itáliát felkereső mykénéi

görög hajósok emlékét.) Rómát mint Aineias által alapított várost is Hellanikos, egy Kr. e. 5. századi görög

történetíró említi először forrásainkban.

1.2.2. 3.1.2.2. RÓMA ALAPÍTÁSA. RÉGÉSZET

Kr. e. 1400 tájékán már létezett egy bronzkori falu Róma helyén, amelynek leletei a későbbi forum boarium, a

marhapiac körzetéből, a Capitolium és a Palatinus közti területről kerültek elő, de ez a település a sötét korra

eltűnik. A gázló fölötti dombokon a Kr. e. 10. századtól telepednek meg újra pásztorok és földművesek. Először

a Palatinuson jelenik meg néhány kunyhó, majd a következő századokban a Quirinalison, az Esquilinuson, a

Caeliuson – ezek kezdetben különálló falvak voltak. A kunyhók vázát földbe ásott vagy sziklába fúrt cölöpök

alkották – ezek lyukai alapján rekonstruálhatók –, a falakat nád- vagy vesszőfonadékra tapasztott sárból, a tetőt

kötegelt sásból készíthették. Felmerült a kutatásban, hogy a Palatium és a Quirinalis kis falvainak leletei között

mutatkozó különbségek (temetkezés, edények díszítése) azzal magyarázhatóak, hogy az előbbit latinok, az

utóbbit szabinok lakták. De mint korábban láttuk, egy régészeti kultúra és egy etnikum azonosítása rendkívül

problematikus; és ez esetben sem lehetséges. A sabinok jelenlétét a korai Rómában leginkább egyes papi

intézmények kettőssége látszik alátámasztani. (Az intézmények vizsgálata, az eredetükre, korábbi formáikra

vonatkozó következtetések fontos eszközei az ókorkutatásnak, és főképp vallási intézmények esetében

vezethetnek meggyőző eredményekre.)

A Kr. e. 8-7. században indul meg a falvak növekedése és egyesülése, ebből a korból mutathatók ki először a

forum kialakítására utaló első nyomok. Ezek a leletek synoikis- mosként (összetelepülés) és így Róma

alapításaként értelmezve, megerősítik a városalapítás hagyományos dátumok által kijelölt idejét. Az ókori

szerzőknek különböző számításaik voltak, felmerült például a 814. év is: ez esetben a nagy ellenféllel,

Karthágóval lenne egyidős a Város. A leginkább Varro Kr. e. 1. századi antiquarius – Róma múltját kutató tudós

– 753-as dátuma terjedt el. Róma igazi fejlődése – a forum egészének lecsapolása és kikövezése, impozáns

középületek emelése – a Kr. e. 6. században következik be, egyidejűleg az etruszk hatás erősödésével. A

hagyomány Kr. e. 616-ra teszi Róma első etruszk királyának hatalomra kerülését: ez egybeesik a város

nyilvánvaló és etruszk hatást tükröző fejlődésével. Kapcsolható ehhez a ponthoz is (a városias külső

megjelenése) a városállam kialakulása, de lehet érvelni amellett is, hogy a korábbi falusias település a Kr. e. 8.

század második felében vagy a 7. század legelején már elérte a szervezettségnek azt a fokát, amely alapján már

államról lehet beszélni. Volt királya, a közösség legtekintélyesebb tagjai összegyűltek, hogy a királlyal együtt

megtanácskozzák a közös ügyeket, és a fontosabb döntésekre a férfiak gyűlése is rábólintott, továbbá voltak

közös kultuszok. Ez a második, a hagyománnyal is egyező megoldás tűnik valószínűbbnek, és a kutatás ingája

is, a hiperkritikus álláspont felől visszatérve, erre leng ki. Fontos érv az etruszk korszak előtti királyság létével

kapcsolatban, hogy a rómaiak a királyra nem a lucumo kifejezést használják – ez személynévként jelenik meg

náluk –, hanem az indoeurópai eredetű rexet. Dél-Etruria és Latium településszerkezetét is figyelembe lehet

venni ebből a szempontból: Rómától nem messze több települést is találunk, és a szomszédság, a határok és

nyájak védelme, az idegen közösséggel szemben a saját identitás megfogalmazása általában ösztönzőleg hat az

állam kialakulására (vö. 2.2.2.2.).

A feltételezett Kr. e. 8. századi synoikismoshoz kapcsolódik a septimontium (a hét domb) ünnepe, de ez még

nem a későbbi nagyváros fentebb felsorolt hét dombjára utal, hanem a Palatinus, az Esquilinus és a Caelius

összesen hét kiszögellésére, illetve ennek a területnek a falvaira. Nem a dombok egyeznek meg a korai kis

település és a későbbi város között, hanem a hetes szám, amelyhez mágikus okokból ragaszkodhattak a rómaiak,

ahogyan ezt hét királyuk hagyománya is mutatja. Az etruszk rítussal alapított várost a pomerium nevű szakrális

mezsgye övezte, amely elválasztotta a várost a rajta kívül fekvő területtől, a békés világot a háborús szférától.

A mostani comitium helyén [Róma alpításakor] kerek gödröt ástak, és belehelyezték mindazon dolgok zsengéit,

amelyeket megszoktak és megszerettek, vagy amelyek szükségesek voltak számukra, végül mindenki hozott egy

3. Róma


marék földet onnan, ahonnan származott, és mindezt együtt beledobálták a gödörbe. A gödröt, akárcsak az eget,

mundusnak nevezték, s ez lett a középpont, amely körül a város kerületét megrajzolták.

(Plutarchos: Romulus. 11. M. E.) A városalapítás szertartásának ez az eleme is minden bizonnyal az etruszk

rítus része, és a különböző helyekről hozott marék föld jól illik egy synoikismosszal létrejött városhoz. Ez nem

feltétlenül ellentmondás: az etruszk szokások előbb érkezhettek meg Latiumba, mint maguk az etruszk

uralkodók.


ver sacrum, forum boarium, synoikismos, antiquarius, lucumo, rex, septimontium, pomerium, mundus


4.3. táblázat -

1400 k. Róma helyén bronzkori falu

10. sz. Település a Palatinuson

8. sz. Synoikismos

814 Karthágó alapításának hagyományos dátuma

753 Róma alapításának legelterjedtebb dátuma (Varro)

616 Róma első etruszk királya (a hagyomány szerint)

1.2.3. 3.1.2.3. KIRÁLYOK

A hagyomány szerint a Városnak hét királya volt. Az első négy latin, illetve szabin, a következő három pedig –

a Kr. e. 7. század végétől – etruszk. Az első négy királyról, Romu- lusról, Numa Pompiliusról, Tullus

Hostiliusról, Ancus Marciusról fennmaradt hagyományt kibogozhatatlanul átszövik a legendák, alakjuk meg van

komponálva, történeteik minták szerint épülnek föl. Latin és szabin, illetve háborús és békés uralkodók

váltogatják egymást, továbbá tevékenységük funkciók szerint különül el egymástól. A hagyomány (a latin)

Romulusra osztotta ki a társadalom rendjének és az állam intézményeinek létrehozását, ami jól illik a

városalapító szerepköréhez. A következő királynak, (a szabin) Numa Pompiliusnak a vallási szokások

kialakítását tulajdonítják. Tullus Hostilius (latin), a harmadik, hódításokkal növelte Róma területét, és a

hadsereget fejlesztette. A negyedik, Ancus Marcius (szabin) a város kereskedelmét és iparát mozdította elő. Az

állam és a társadalom rendjének sok eleme csakugyan ekkor alakulhatott ki, amint a papi testületek, a közösség

egységét kifejező kultuszok és kultuszhelyek egy része is, és bizonyára Róma is vívott kisebb háborúkat, lakosai

között pedig volt, aki iparral foglalkozott, vagy kereskedett. A királyi funkciók – a közösség rendjének

fenntartása és a vallási élet irányítása, katonai feladatok, valamint a gazdasági élet megszervezése – egyes

királyok közötti szigorú szétosztása mégis inkább a hagyomány, a mondaképződés logikáját jellemzi, mintsem a

történelemét. Sok igazság lehet abban a vallástörténeti elképzelésben, amely szerint ezeknek a szerepeknek az

éles szétválasztásában az indoeurópai mitológiák istenvilágának hasonló jellegzetessége is szerepet játszhatott.

Mindezek mellett Róma vallási, társadalmi és politikai intézményei számos etruszk vonást mutatnak, amit

egyrészt a kezdetektől érvényesülő etruszk hatás magyaráz, másrészt ezek az intézmények fokozatosan

alakulhattak ki, és fejlődésük az etruszk uralkodók alatt fejeződött be.

A Tarquniiből érkező Tarquinius Priscus volt az első etruszk uralkodó, őt Servius Tullius követte, végül

Tarquinius Superbus került hatalomra. Ők – elődeikkel szemben – már inkább tekinthetőek történelmi

személyeknek, de róluk is számtalan legendás és tendenciózus történet maradt fenn. Ráadásul, mivel a

hagyomány a királyok esetében is ragaszkodott a hetes számhoz – és ahhoz, hogy ne az etruszk uralkodók

legyenek többségben –, egy-két név ki is maradhatott a kanonizált királylistából.

Claudius császár, aki az etruszk történelem tudós kutatója volt, Servius Tulliust egy Mastarna nevű etruszk

vezérrel azonosítja, aki társa, Caelius Vibenna segítségével katonai erővel szerzi meg Rómában az uralmat (vö.

167. dok.). Az etruszk Vulci egyik sírjának Kr. e. 4. századi falképein pedig párharcok sorával találkozunk, ahol

3. Róma


az alakok azonosíthatók, mert a nevüket is feltüntették. A győztesek – a vulcibeliek – között találjuk a Vibenna

(Vipinas) testvéreket, Mastarnát (MacstranaJ, a legyő- zöttek között pedig a római Gnaeus Tarquiniust (rumachi

Cneve Tarchunies), akiről feltételezhető, hogy Róma királya volt Tarquinius Priscus és Servius Tullius

(Mastarna) között, akinek uralkodását a Tarquiniusok restaurációja követhette. Ezek az információk és

feltevések még kiegészíthetők Porsenna, az etruszk Clusi- um uralkodójához kapcsolt történetekkel, aki

Tarquinius Superbus után vonta hatalma alá Várost (vö. 3.2.2.1.). Mindebből úgy tűnik, hogy Rómáért több

etruszk város is vetélkedett, és hol egyik, hol másik terjesztette ki rá a befolyását.

1.2.4. 3.1.2.4. A RÓMAI TÁRSADALOM ÉS ÁLLAM A KIRÁLYOK KORÁBAN

A római nép, a populus romanus tribusokra, curiákra és gensekre tagolódott. A genst (nemzetség) az egymással

rokoni kapcsolatot fenntartó, esetleg eredetileg csak szomszédos családok alkották; egy gensbe azok tartoztak,

akik ugyanazt a nemzetségnevet (nomen gentile) viselték, és egyazon közös őstől származtatták magukat;

összetartozásukat közös kultusz fejezte ki. A gensszervezet eredete minden bizonnyal az állam előtti időkbe

nyúlik vissza, de a tribusokat és curiákat a hagyomány szerint már Romulus hozta létre, és valószínű – bár a

tribus eredetileg törzset jelent –, hogy ez utóbbiak nem egy hajdani törzsi-vérségi társadalmi stuktúra

maradványai, hanem az állam kialakulásakor megteremtett egységek, amelyek már főképp a területi elvet

tükrözik. A harminc curia alapján szerveződött a hadsereg, minden curia száz gyalogost (centuria) és tíz lovast

(decuria) állított ki, és ezek alapján gyűlt össze és szavazott a népgyűlés, a comitia curiata is. A curiák – a szó

jelentése (co-viria) „férfiközösség” – valószínűleg nem pusztán a genseket fogták össze nagyobb egységekbe,

hanem közvetlenül a polgárokat integrálták az államba. Ahogy az antikvitásban minden közösségnek, úgy a

curiáknak is megvolt a saját kultuszuk, és élükön egy vezető, a curio állt. A curiák három tribusba tömörültek,

de ezek szerepét nem ismerjük, mert míg a comitia curiata, ha csak külsőségekben is, de sokáig fennmaradt, a

háromtagú régi tribusrendszert még a királykorban új váltotta fel, amelyben a folyamatosan növekvő számú

tribusok már egyértelműen kerületet jelentettek. A gensek szerepéről keveset tudunk; bár a császárkorig

fennmaradnak, funkciójuk a későbbiekben szinte csak annyi, hogy tekintélyes családfáról, számos előkelő ősről

gondoskodjanak az arisztokraták számára. A korai időkben bizonyára nagy jelentőségük volt a hadi

vállalkozásokban – például egy-egy rablóportya egy vagy néhány összefogó gens akciója lehetett –, de nem

tudjuk, hogy betagozódtak-e szervezeti egységként a curiák alapján felépülő hadseregbe (valószínűbb, hogy

nem). A társadalom alapegysége nem a gens, hanem a család, a familia volt, amely magában foglalta a családfő,

a pater familias hatalma alatt állókat: feleségét, gyermekeit és a fiai által alapított családok tagjait, valamint a

rabszolgákat. A pater famili- asnak korlátlan volt a hatalma a családhoz tartozókkal szemben, bár súlyosabb

döntések esetén illett kikérnie a rokonság tekintélyes tagjainak véleményét.

4.4. táblázat - ■ Comitia curiata

3 tribus Ramnes Tities Luceres

30 curia 10 curia 10 curia 10 curia

300 gens 100 gens 100 gens 100 gens

A társadalom jelentős csoportját alkották a függő helyzetben levő cliensek. Az ő helyüket a római államban és a

gensek által meghatározott nemzetségi társadalomban patronusuk, egy előkelő és gazdag arisztokrata személye

biztosította. A cliens-patronus viszony alapja a személyes és kétoldalú elköteleződés: az inkább kultikus, mint

jogi jellegű fides. A fides nemcsak a cliensre, hanem a patronusra is rótt kötelezettségeket. Függő helyzetbe

saját gensükön belül kerülhettek egyes kevésbé sikeres személyek vagy széthulló gensek tagjai, esetleg

idegenből érkezők is válhattak clienssé. A cliens különböző szolgálatokra volt kötelezve, a patronusa pedig

védelmet és egy darab földet biztosított neki.

A társadalom élén a patriciusok álltak, hatalmuk és tekintélyük alapját vagyonuk (földjeik és állatállományuk),

kíséretük nagysága (clienseik száma), előkelő származásuk, a katonai akciókban, valamint az állam és a vallási

élet irányításában betöltött szerepük jelentette. Renddé válásuk, tehát hogy előjogaik, valamint politikai, vallási

és katonai feladataik révén elkülönültek a társadalom többi csoportjától, már a királykorban megindult. Velük

szemben a hagyomány mindenki mást plebeiusnak nevez, leegyszerűsítve és visszavetítve a köztársaság kori

társadalom képét. Plebeiusokról mint rendről csak a köztársaság kezdete óta beszélhetünk, amikor helyzetük

javítása érdekében megszerveződve, egységesen léptek fel. De a Kr. e. 5. század elején nem a semmiből tűntek

elő: mint a társadalomnak a kortársak szemében megkülönböztethető csoportja, korábban is létezniük kellett. Az

etruszk uralkodók alatt betelepülő iparosok és kereskedők tartozhattak közéjük, illetve azok a földművesek – a

3. Róma


hagyomány, de a logika szerint is a plebeiusok tömegét kisbirtokos parasztok alkották –, akik kívül kerültek a

gens-, illetve cliensrendszeren. Például a patronusuk örökös nélküli halálakor az újabb patronus helyett az

önállóságot választó volt cliensek, vagy alávetett, de Róma nemzetségei közé nem integrált kisebb latin

közösségek tagjai. Ahogy Róma korai történetének számos kérdésében, úgy a plebeiusokkal kapcsolatban sem

látunk tisztán, sem eredetük, sem a királykori államhoz – például a curiákhoz – való viszonyuk nem világos.

Háborúban a hadsereget, békében a városállam közigazgatását (ez elsősorban az igazságszolgáltatást jelenti) és

a vallási életet a király irányította. A király mellett állt a senatus, a „vének tanácsa”, amely kezdetben a

hagyomány szerint száz, majd háromszáz tagot számlált. Ez a patriciusokat tömörítő tanács a király tanácsadó

testülete volt, amely szerepet játszott az új király megválasztásában is, Rómában ugyanis nem a dinasztikus elv

érvényesült, hanem – legalábbis elvben – választással kerültek hatalomra az uralkodók. A régi király halála és

az új megválasztása közötti időben a senatorok interrexként felváltva irányították az államot, amely intézmény

és cím a köztársaság korában is fennmaradt: a consulok halála esetében alkalmazták, míg meg nem választották

az újakat. A népgyűlésnek, a comitia curiatának nem sok politikai szerep jutott: a király, illetve a senatus

döntéseire kellett rábólintania – így formálisan ez a populus romanust megtestesítő gyűlés erősítette meg

hatalmában a trónra lépő királyt is –, továbbá a gensek közös, péládul örökbefogadási ügyeiben is rendelkezett.

Romulusnak ez a senatusa optimatákból állt, akiknek irányában maga a király oly nagy megbecsüléssel volt,

hogy őket atyáknak (patres), gyerekeiket pedig patríciusoknak kívánta nevezni. [...] Ezek a vezető férfiak bölcs

módon egy új és a többi nép számára ismeretlen intézményt találtak ki az interregnum formájában azzal a céllal,

hogy addig, amíg egy bizonyos király nevét nyilvánosságra hozzák, az állam ne maradjon uralkodó nélkül,

továbbá az államot ne irányíthassa hosszú időn át egyetlenegy király.

(Cicero: Az állam. II 24. H. G.)

Servius Tulliusnak tulajdonítja a hagyomány Róma lakosságának vagyon szerinti beosztását, a censust. A

társadalom vagyon szerint classisokra, osztályokra tagolódott, és minden classisnak meghatározott számú

centuriája (század) volt, a gazdagabbakat tömörítő classisoknak több, a szegényebbekének kevesebb. A

centuriák a hadseregben és egy újabb népgyűlésben, a comitia centuriatában játszottak szerepet: a

vagyonosabbakra nagyobb teher hárult a város katonai feladataiból, és nagyobb szerepet kaptak a politikában. A

comitia centuriatában ugyanis a centuriáknak egy-egy szavazatuk volt, és a centuriák többségét kiállító

vagyonosabb classisok együtt szavazva, kezükben tarthatták az irányítást. A Livius által leírt, jól kidolgozott, a

vagyoni határokat pénzben meghatározó „serviusi” rendszer biztosan későbbre, a köztársaság korára, a Kr. e. 5-

4. századra tehető, de valamiféle vagyon szerinti beosztás minden bizonnyal már a királykor végén is megjelent.

Az etruszk királyokkal bekövetkező változások, a városiasodás, a lakosság növekedése, az ipar és kereskedelem

fejlődése átformálta Róma társadalmát, új struktúrát tett szükségessé. A census bevezetésében fontos szerepe

volt – a solóni reformmal talán össze- vethetően – a katonai szempontoknak, elsősorban a nehézgyalogos

phalanx megnövekedett szerepének a római hadászatban (vö. 2.2.2.6.3.).

4.5. táblázat -

Vagyoni beosztás Szerepük a hadseregben Társadalmi csoport

Supra classem Lovasság Arisztokrácia, equites (?),

patriciusok (?)

Classis Gyalogság (nehéz- és

könnyűfegyverzetű) Önmagukat felszerelni tudó,

módosabb rómaiak (plebeiusok [?],

cliensek [?], adsidui [?])

Infra classem Nem lehetett komoly szerepük a

hadseregben (esetleg

könnyűfegyverzetűek?)

Vagyontalanok, proletarii

(plebeiusok [?], cliensek [?])

1.2.5. 3.1.2.5. KÜLPOLITIKA. A KIRÁLYSÁG VÉGE

A hagyomány szerint Róma a kezdetektől fogva sikeres háborúkat vív szomszédaival, mint például Tullus

Hostilius, aki legyőzi és bekebelezi Alba Longát. A térség vezető szerepéért folytatott küzdelem fontos állomása

a Servius Tullius által az Aventinuson alapított Diana-szentély, amely a latinok közös kultuszhelyeként

3. Róma


működött. A Róma melletti helyszín a Város tekintélyét tükrözte. Az utolsó etruszk király idején pedig Róma

már uralja egész Latiumot, és ez a pozíciója csak a Tarquiniusok elűzésével rendül meg rövid időre. A kutatás

egy része a köztársaságkor sikereinek visszavetítéseként értékeli és kita- lációnak tartja Rómának a latin városok

között betöltött vezető szerepét a Kr. e. 6. században – így sokan bő száz évvel későbbre datálják a Diana-

szentély alapítását. Ugyanakkor mások, ha túlzónak is, de a lényegét tekintve igaznak tekintik a forrásokból

nyerhető képet, elsősorban Róma feltételezhető méreteivel érvelve. Róma ugyanis a Kr. e. 6. században már

lényegesen nagyobb volt, mint bármelyik másik latin város, következésképp népessége, tehát hadereje is a

legjelentősebb volt a térségben. A demográfiai adatok egyelőre – újabb tények vagy módszerek felbukkanásáig

– csak durva becsléseken alapulnak. A szkeptikus álláspont szerint Kr. e. 500 körül Róma lakossága 15 000,

hadserege pedig 3000 fő körül lehetett, míg azok, akik Róma vezető szerepe mellett érvelnek 30 000, illetve

6000 fővel számolnak. Mindez természetesen a Kr. e. 5. század külpolitikai helyzetének megítélését is

alapvetően befolyásolja.

Az utolsó etruszk király a történeti hagyományban a Superbus („Gőgös”) melléknevet kapta. Törvénytelenül és

erőszakkal szerezte meg a hatalmat, semmibe vette a senatust, zsarnoki módon kormányzott, sem az emberélet,

sem az asszonyi tisztesség nem volt előtte, illetve fiai előtt szent – állítja róla a római történetírás. (Tarqinius

egyik fia szemet vet egy tisztességes asszonyra, meggyalázza, és evvel halálba kergeti.) Bár rendkívül sikeresen

terjesztette ki Róma hatalmát Latiumban, az erről szóló megemlékezések közé is negatív elemeket kever a

hagyomány. Liviusnál például találhatunk egy elbeszélést, amely szinte szóról szóra megegyezik Hérodotos

egyik tyrannostörténetével (vö. 31. és 44. dok.). Tarquinius Superbust tehát tyrannosszá formálta a római

emlékezet, ezzel is megkérdőjelezve legitimációját. A királyt a hagyomány szerint Kr. e. 510-ben a római

arisztokraták elűzték. Az ezután születő köztársaság legfontosabb eszmei pillére a király- ellenesség, és éppen

ezt tükrözi a köztársaság korában létrejött történetírás is, a köztársasági rendszert és vezetőinek hatalmát ugyanis

azzal is legitimálni kívánták, hogy azt állították: zsarnoki és erkölcstelen uralommal szemben jött létre, ezt az

állításukat pedig a görög történetírók tyrannostörténetei által ihletett elemekkel illusztrálták (vö. 2.2.2.7.). Ebben

az összefüggésben értelmezhető a római állam legfontosabb szentélyének története is a római hagyományban.

Eszerint a capitoliumi Iuppiter-tempolomot az etruszk uralkodók alatt kezdték el ugyan építeni, de a

köztársasági államvallás központi helyének dedicatióját (felszentelés) már nem az etruszk király, hanem a

köztársaság első évének egyik consulja végzte el.


populus romanus, gens, nomen gentile, tribus, curia, centuria, decuria, comitia centuriata, centurio, curio,

familia, pater familias, cliens, patronus, fides, patricius, plebeius, senatus, senator, interrex, consul, census,

classis, comitia curiata, phalanx, Superbus, dedicatio


510 Tarquinius Superbus elűzése

2. 3.2. A RÓMAI KÖZTÁRSASÁG

2.1. 3.2.1. A római köztársaság születése

A köztársaság történetének egyik alapvető forrása a consulok névjegyzéke, amelyet a római naptár (fasti)

rögzített (legterjedelmesebb fennmaradt formája a Fasti Capitolini, amely tartalmazza a dictatorok, censorok és

decemvirek nevét is). A korai köztársasághoz kapcsolódó források közé tartoznak a XII táblás törvény, az

annalisták töredékei, Livius

II-VI. könyve, Dionysios Halikarnasseus Rhómaiké Archaiologiája (VI-XI. könyv; XII- XV. könyv töredékei).

Ehhez az időszakhoz kötődnek még Plutarchosnak a korai köztársaság alakjairól írt életrajzai (Publicola,

Coriolanus, Camillus) és Appianos Róma történetének II. könyve. Számos érdekes utalás található még az olyan

későbbi jogászok, grammaticusok, régiségbúvárok és kommentárírók műveiben, mint Gaius, M. Terentius

Varro, az idősebb Plinius, Aulus Gellius és Festus. Ide kapcsolódik a Görög-római szöveggyűjtemény 15., 45.,

47., 61. és dokumentuma.

2.1.1. 3.2.1.1. A CONSULOK. A RES PUBLICA INTÉZMÉNYEI

Miután Kr. e. 510-ben elűzték Tarquinius Superbust, Rómában megalakítják a köztársaságot: két vezető

magistratust (tisztségviselő), consult választanak, akik egy évig töltik be magistraturájukat (hivatal). Ők vezetik

3. Róma


a hadsereget a városon kívül, és irányítják békében is a város életét, a res publicát (szó szerint: a közös ügyet).

Feladatuk az igazságszolgáltatás irányítása, hatalmuk van jogot szolgáltatni, az állam (a közösség) érdekeit

érvényesíteni az egyes polgárokkal szemben és felügyelni a polgárok egymás közti peres ügyeit. Ezt az – ókori

városállamok polgárai számára az államot leginkább megjelenítő – hatalmat fejezik ki a lictorok által a consulok

előtt hordozott fascesek. A királyoktól megörökölt hatalmi jelvények jól mutatják a királyság és a consulság

között meglévő eredendő kapcsolatot: a consulok a király szerepkörét veszik át majdnem minden területen, csak

a köztársasági rendszerben már érvényesül a kollegialitás és az annualitás elve, azaz nem egyedül és nem

életfogytig birtokolják a 12-12 fascesszel kifejezett hatalmat. A terület, ahol nem lépnek a király örökébe, a

vallás: az uralkodó papi funkcióit új papi hivatal, a rex sacrorum veszi át.

A rex sacrorum és az athéni archón basileus közötti nyilvánvaló párhuzam nem annyira a két vallás

hasonlóságában gyökerezik, hanem a két városállam (polis) politikai struktúrájának közös vonásaiban. A főpapi

szerep, az istenekkel való kapcsolattartás a politika eszközeivel nehezen kontrollálható, túl nagy hatalmat

biztosítana az államot vezető tisztségviselőknek, ezért a köztársaság kialakításának egyik első lépésében

elválasztják a katonai, jogszolgáltatási stb. hatásköröktől. Ugyanakkor – kicsit leegyszerűsítve a problémát – az

istenekkel nem lehet megtenni, hogy megváltoztassák a kultuszukat, ezért továbbra is szükség van rex vagy

basileus címet viselő személyre. Jellemző különbség azonban, hogy míg Athénban az archón basileus az egy

évre megválasztott archónok egyike, addig a rex sacrorum tiszte elválik a magistratusoktól, és élethosszig viselt

papi tisztség. Ugyanakkor a rex sacrorum hamar háttérbe szorul a pontifex maximus mögött – ez utóbbi lesz a

köztársaság vallási életének vezetője –, és a késő köztársaságkorban már csak egyes rituális szokások jelzik a

hajdani vezető szerepét.

A senatus, amely eddig a király mellett álló tanács volt, a köztársaságban is hasonló szerepet fog játszani.

Tanácsaikkal támogatják a consulokat, részt vesznek az állam, többek közt konkrétan a külpolitika irányításában

(például a senatus – természetesen a consulokkal együtt – fogadja az idegen városok követeit), emellett

kontrollálják, illetve előkészítik a népgyűlések döntéseit. A görög polisokban mindenütt megtalálható

arisztokratikus tanácshoz hasonlóan intézményesített, de nagyobbrészt informális eszközökkel biztosítják

egyrészt az állam zökkenőmentes működését, másrészt (a két dolog számukra természetesen ugyanazt jelenti) az

arisztokrácia zavartalan uralmát, valamint ez az állandó és viszonylag kis létszáma miatt bármikor összehívható

testület alkalmas arra is, hogy az évente változó magistratusok mellett a politika folyamatosságát és szükség

esetén gyors reagálását biztosítsa. Az auctoritas patrum, a senatus auctoritasa (tekintély) intézményesült, de

törvényben nem rögzített eleme volt a római politikának. Ennek a „tekintélyének” a hatásköre nem volt

pontosan megszabva, mert a népgyűlésen hozott törvények megerősítésén, senatus consultum (senatusi

határozatok) meghozásán túl az állami élet minden olyan területére kiterjedt, ahol kezdeményezésével a senatus

érvényesíteni tudta az akaratát – vagyis ennek az auctoritasnak a határait a politikai közeg és a testület

fellépésének sikere vonta meg. Ahogy minden kora köztársaságkori probléma esetében, úgy a senatus hatalmát

vizsgálva is sötétben tapogatózunk. Az a megkérdőjelezhetetlen tekintély és az állam élén betöltött szerep,

amelyet a köztársaság Kr. e. 3-2. századi történetében játszott, bizonyára fokozatosan, ha nem is folyamatosan

alakult ki, összefüggésben sok más politikai és társadalmi változással, például a politikai elit átalakulásaival

vagy a consuli hatalom kiformálódásával, amelyek szintén nem teljes kifejlettségükben születtek meg a

köztársaság kezdetén.

A köztársaság harmadik intézménye a népgyűlés. A hagyomány szerint ekkor már nemcsak megjelent, hanem a

fontosabbik népgyűléssé is vált a comitia centuriata, ahol a consulokat és majd a később kialakult többi,

magasabb rangú magistratust is választják. A comitia curiata is tovább élt a köztársaság idején, de szerepe egyre

csökkent.

Ilyennek láttatják a király elűzése után kialakult államformát a hagyomány, az anna- listák, a római történetírók

első generációi, akik Róma történetét a consullistákat követve, évről évre haladva írták meg, illetve a műveikből

dolgozó későbbi római és görög szerzők, elsősorban Livius és Dionysios Halikarnasseus. Forrásaink közlik a

consulok listáját is, kezdve az első köztársasági év főtisztviselőivel: L. Iunius Brutus és L. Tarquinius Col-

latinus (Lucretia megbosszulója és férje), ezek halála, illetve száműzetése után suffectus- ként („utánválasztott”,

a meghalt vagy hivatalától más okból megvált magistratus helyére év közben beiktatott) P. Valerius Publicola és

Sp. Lucretius Tricipitinus (Lucretia apja) következik, majd ez utóbbinak még az évben bekövetkezett halála

miatt M. Horatius Pulvillus. Az egy évre jutó, kirívóan sok consul már önmagában is jelzi a köztársaság korai

időszakára vonatkozó hagyomány, illetve a consulok névsorának problematikus voltát: ez jól látszik az egyévnyi

időtartamba csak alig beilleszthető neveken. Ez arra is utal, hogy a római múlt kanonizálása során a

történetíróknak, illetve az antiquariusoknak (olyan római régiségbúvárok, mint például Varro) különböző

hagyományokat kellett egyeztetniük. A ránk maradt történetírói forrásokkal nem az a probléma, hogy

viszonylag késeiek, hanem hogy csak elvétve használtak hozzájuk eredeti dokumentumokat. A forrásoknak ez a

jellege vagy hiányossága szélsőségesen megosztja a kutatókat a köztársaság kezdeteit illetően is. Az egyik fél

3. Róma


(némileg leegyszerűsítve a problémát) úgy véli, hogy a köztársaság korai időszakára vonatkozó hagyományt – a

királykorra vonatkozóhoz hasonlóan – semmi másra, csak a szerzők saját kora eszmetörténetének kutatására

volna szabad felhasználni. A másik fél megengedőbb, szerintük megfelelő forráskritikával nyerhető használható

információ a korai korszakokra is.

Az egyik fő probléma rögtön a köztársaság kezdetének, a másik a kettős consulság- nak a datálása. A

köztársaság kezdeteit ugyanis egyesek a Kr. e. 470-es évekre, mások 450- re teszik, a consuli intézmény, illetve

a kétszemélyi vezetés kialakulása pedig Kr. e. 367-ig is kitolódhat. Mindkét kérdés szorosan összefügg a Fasti

consulares, valamint az ezt kronológiai vázként használó annalisztikus hagyomány értékelésével. A fasti

consulares az állam élén álló vezető magistratusok eponim listája, olyan módja az évek nyilvántartásának,

amelyre számos párhuzamot ismerünk a görög polisokból és a keleti birodalmakból.

Eredeti jelentésében a fasti nem „évtár”, hanem naptár, amely abból a szempontból veszi számba az év napjait,

hogy azok az isteni vagy az emberi szférához tartoznak-e: az utóbbin intézhetőek peres, üzleti, valamint állami

ügyek, az előbbiek pedig az ünnepnapok, amelyek az isteneknek vannak szentelve. E naptár ismerete az azt őrző

pontifexek (római papi testület) számára komoly befolyást jelentett a jogszolgáltatásra, egészen addig, amíg a

Kr. e. 4. század végén nyilvánosságra nem hozták.

Az eredeti consullisták elvesztek, és azok, amelyekből már ránk maradtak részletek, kései és – ami a Kr. e. 5.

század neveit illeti – nem eredeti dokumentumok alapján rekonstruált anyagok. Ráadásul nemcsak a mai kutatók

kénytelenek ilyen forrásokból dolgozni, hanem már Livius és a többi történetíró is ezeket használta. A Fasti

consulares első évtizedei a legproblémásabbak: felmerül, hogy egész éveket – tehát két-két nevet – szúrtak be a

lista elejére, illetve kettőre egészítették ki a korai szakasz eredetileg csak egy-egy nevét, hogy a később kialakult

kettős consulság létét már a kezdetekre is adatolják. Ráadásul nemcsak az eredeti listák hiányoznak, hanem az

első száz évre a külső, e listáktól és az annalisztikától független kronológiai adatok sem állnak rendelkezésre. A

kutatók egyik fele rámutat a listában felfedezhető anomáliákra, és akár az összes megkérdőjelezhető évet

utólagos betoldásnak tartva érvel például a Fasti és ezzel együtt a köztársaság kezdetének későbbre datálása

mellett. A másik fél – és inkább az ő álláspontjukat osztja ez a könyv is – magyarázni igyekszik az anomáliákat,

illetve amellett érvel, hogy egy-két problémás év ellenére a kronológiai keretek fő vonalai rendben vannak: lehet

tehát, hogy nem pontosan Kr. e. 509-ben jött létre a consuli hatalom, de még a Kr. e. 6. század végén vagy az 5.

század legelején.

A Fasti elejének egyik ellentmondása tizenhat plebeius-név Kr. e. 509 és 445 között (pl. L. Iunius Brutus, Sp.

Cassius Vicellinus), hiszen a római történeti hagyománynak rendkívül fontos és hangsúlyozott eleme, hogy a

patríciusok a királyság bukása után kisajátították az állam vezetését, és a plebeiusok csak Kr. e. 367-ben érték el

először a consulság megosztását. A szakirodalom megoldási kísérletei a következő változatok egyikén

alapulnak.

1. A patriciushegemónia nem együtt született a köztársasággal, a plebeiusnevek – amelyek aztán eltűnnek –

hatalmi harcról tanúskodnak, amelynek során egy csoportot kiszorítottak az állam irányításából.

2. A patriciushegemónia az archimédési pont: a plebeiusnevek csak utólagos betoldások lehetnek (furcsán

ügyetlen hamisítás).

3. Ezek voltaképpen nem is plebeiusnevek, hanem olyan patricius-gensek nevei, amelyek a Kr. e. 5-4. század

folyamán kihaltak, de a nevet tovább vitte egy nem patriciuscsalád, például egy patronusa nevét fölvevő

cliens. A római történelemből egyébként több olyan nemzetséget is ismerünk, amelynek plebeius- és patri-

cius-„ága” is van, ilyen például az egyik leghíresebb gens, a Claudiusoké.

A kettős consulság kialakulásának későbbi időpontra datálásával kapcsolatban felmerülő egyik érv, hogy erről a

kis latiumi városról nehezen feltételezhető, hogy a királyságot rögtön kollegiális, vagyis fejlett, államelméleti

ismereteket feltételező rendszerrel váltja fel. A második főhivatalnok intézménye ugyanakkor könnyen

magyarázható lenne a rendi küzdelmek eredményével. A hagyományt megkérdőjelezők a consuli rendszer

fokozatos kialakulása mellett érvelnek, és egyetlen – bár évente választott – vezetőt tételeznek fel (dictator),

amire meglennének a párhuzamok a latin és etruszk városokból. E szerint az elképzelés szerint tehát az

egyszemélyes vezetés lenne az eredeti, és a hat hónapra korlátozott, a consuli rendszerbe illesztett változat

ennek az átalakított formája. A consuli rendszer eredeti voltát annyiban maga az annalista hagyomány is

megkérdőjelezhetővé teszi, hogy bizonytalan a két főhivatalnok eredeti elnevezésében: Liviusnál és Festusnál is

olvasható, hogy hajdanában a consulokat praetoroknak nevezték. Továbbá Kr. e. 444 és 367 között az évek

többségében szüneteltetik a consulságot, és a consulok helyett consuli jogkörrel felruházott katonai tribunusokat

(tribuni militares consulari potestate) választanak. A kollegialitás itt is érvényesül: először három ilyen rangú

3. Róma


vezető irányítja az államot, később a számuk hatra emelkedik. A történetíróknál fellelhető magyarázatok arra,

hogy a consulságot néhány évtizednyi története után miért cserélik fel másik intézménnyel, nem túl

meggyőzőek.

Logikus és általában igazolódó elképzelés, hogy új intézmények kialakítása vagy megváltoztatása mögött

konkrét politikai, társadalmi küzdelmeket, változást is kell keresni, még akkor is, ha az új intézmény története

(illetve a hozzá vezető út) jóval távolabbra nyúlik, és esetleg nagyobb horderejű is, mint a változást elősegítő

konfliktusok. A kettős consulság esetében erre nemcsak a plebeiusok emancipációja kínálja az egyetlen

lehetőséget, hanem az arisztokrácia szembenállása a királlyal, illetve az arisztokráciának az a törekvése is, hogy

korlátozza saját tagjait abban, hogy a többiek fölé tudjanak kerekedni. Ami mármost a politikai gondolkodás

fejlettségét illeti, azt a Kr. e. 6. és 5. század fordulóján Rómában roppant nehéz megítélni. Teoretikus

elképzeléseket természetesen nem lehet feltételezni, de annál több tapasztalatot igen. A 6. század végi régészeti

leletek Rómát nyitott városnak, a külső hatások elől egyáltalán nem elzárkózónak mutatják, és tá- gabb

környezetének számos városában épp ekkor volt átalakulóban a politikai intézményrendszer, ami pozitív és

elkerülendő (pl. tyrannikus) mintákat kínálhatott saját – és sajátos – intézményei kialakításához. Világos a

kapcsolat például a közeli campaniai görög várossal, Kymével, ahol a politikai palettán ebben az időszakban

megtalálhatóak az oligarchikus kormányzás, a tyrannis, a hoplita politeia vagy a demokratikus törekvések.

A köztársaság korai intézményei közé tartozik a quaestura, amely még a királykorban gyökerezik: ahogy

korábban a király, Kr. e. 509 után a consulok igazságszolgáltatási munkáját segítik, valamint az államkincstár

ügyeivel és a zsákmány elosztásával foglalkoznak a consulnak alárendelve. Kezdetben két quaestort nevez ki a

consul, később a népgyűlésen választanak négyet. Először csak patriciusok tölthetik be ezt a magistratu- rát, de

– a patriciusállam hivatalai közül elsőként – Kr. e. 409-ben a plebeiusok előtt is megnyílik. Valószínűleg már a

korai köztársaság seregében voltak tribunus militumok, katonai tribunusok (a legio tisztjei), akik csak nevükben

emlékeztetnek a hadsereg és az állam korábban említett, consuli jogkörrel felruházott vezetőire. Sokáig ez is

patriciusoknak fenntartott intézmény, amint a dictator is. A dictator – ahogy a köztársaság későbbi századaiból

megismerjük – vészhelyzet (vagy kultikus feladat elvégzése) idejére, de legfeljebb hat hónapra huszonnégy

fasces által kifejezett teljhatalmat kap. A consullal szemben a válsághelyzetben kinevezett dictatornak az

intézmény lényegéből adódóan nem volt vele egyenrangú, hatalmát korlátozó társa, de ő maga kinevezett egy

helyettest, a magister equitumot, a lovasság parancsnokát.

A hagyomány szerint Kr. e. 443-ban két censort választanak – természetesen a patríciusok közül –, akik a

consuloktól (ebben és a következő években consulok állnak az állam élén) átveszik a census, a vagyonbecslés

feladatát. Hogy a vagyonbecslést kezdetben milyen rendszerességgel végezték, nem tudjuk, a későbbiekben

ötévenként másfél évre választanak censorokat, és feladatuk, valamint hatalmuk is jelentősen kibővül. A

vagyon- becslésre a centuriabeosztás miatt volt szükség, amely beosztás meghatározta a polgár helyét

katonaként a hadseregben, szavazóként a comitia centuriatában, és aki ez alapján adózott, fizette a tributumot is.

A hagyomány – mint erről már korábban volt szó – a centuriák felállítását, a társadalom vagyon szerinti

beosztását Servius Tullius királyhoz kapcsolja. A vagyoni beosztásnak a késői köztársaságban is működő,

kiforrott rendszere – az 5 classis (vagyoni osztály) és a 193 centuria a megfelelő, asban (fontnyi bronz egy-

hatoda) megadott vagyoni határokkal – még nem jöhetett létre a királykorban, és Kr. e. 5. századi meglétét is

vitatják. De a polgárok vagyoni felosztása a hadsereg szempontjából, például a gyalogosfegyverzetet kiállítani

tudók és az arra képtelenek szétválasztása már a királykorban létezhetett, és ez fejlődött tovább a Kr. e. 5.,

illetve a 4. században. A köztársaság első évtizedeiben már biztosan számolhatunk a comitia centuriatával, a

classisok és centuriák – a hadsereg beosztása – alapján működő népgyűléssel. A történetírói hagyományt

megerősíti a XII táblás törvények egyik töredéke is, amely comitia maxima néven már említi a comitia

centuriatát, ennek tehát már a Kr. e. 5. század közepe előtt léteznie kellett. Ezt támasztja alá az a megfontolás is,

hogy az 5. századi folyamatos háborúk felértékelték a vagyonosabb, nem patricius polgárokat, akik

gyalogosként szolgáltak a legiókban: a hadsereg fontosságának, a katonai erőfeszítéseknek tükröződnie kellett

az állam intézményeiben is.

A comitia centuriatákat a pomeriumon, a város mágikus szertartásokkal kijelölt és védett, a római hadsereg által

csak kivételes alkalmakkor átléphető határán kívül, a Marsmezőn tartották. Ez volt a köztársaság korai

időszakában a legfontosabb törvényhozó népgyűlés, és itt választották a magasabb rangú magistratusokat is,

valamint főbenjáró ügyekben, vagyis a hazaárulási perekben bíróságként működött. Akárcsak a többi római

népgyűlésen, ezen a gyűlésen is testületileg szavaztak, nem pedig egyénenként, azaz minden centuriának

egyetlen szavazata volt. A népgyűlés az állam katonai akcióiban is nagyobb szerepet vállaló vagyonosabbak

akaratát érvényesítette, az első vagyoni osztály ugyanis 80 centuriát alkotott, és ha ehhez hozzávesszük az

equites (lovagok, lovasok) 18 centuriáját, amely egységekben a patriciusok harcoltak, illetve szavaztak, az azt

jelenti, hogy a vagyonosabbak az összes szavazat több mint a fele fölött rendelkeztek.

3. Róma


A római társadalomra, de általában az archaikus társadalmakra is jellemző az, ahogy a centuriális beosztás a

társadalom korosztályonként való tagolódását is figyelembe vette – természetesen a megfontoltabbak javára –,

ugyanis a 18 és 45 év közöttieknek ugyanany- nyi centuriája volt classisonként, mint a jóval kevesebb és kisebb

létszámú évfolyamot számláló 45 és 60 év közöttieknek. A comitia centuriata története során végig megőrzi

külsőségeiben hajdani hadsereggyűlés voltának emlékét, például emiatt gyűlésezik a pomeriumon kívül. Idővel

azonban a hadsereg létszámának növekedése és felépítésének változásai révén átalakul a legiók

centuriarendszere, aminek egyik következménye, hogy már nem fog megfelelni a népgyűlés lényegében

változatlanul maradó centuriabeosztásának.

4.6. táblázat - ■ A centuriák

Vagyoni osztály (classis) Census (as) Centuria

Classis fölött Equites 100 000 18

Classisok 1. classis 100 000 80

2. classis 75 000 20

3. classis 50 000 20

4. classis 25 000 20

5. classis 11 000 30

Classis alatt Fabri Nincs 2

Cornicines Nincs 2

Összesen Proletarii Nincs 1

193

Róma városát kezdetben királyok kormányozták. A szabadságot és consulságot Lucius Brutus intézményesítette.

A dictatori tisztet időhöz kötve viselték; sem a decemvirek hatalma (potestas) két évnél tovább, sem a katonai

tribunusok consuli joga (consulare ius) nem maradt sokáig érvényben; nem volt Cinnának, sem Sullának hosszú

az uralma (dominatio), és Pompeiusnak s Crassusnak a hatalma (potentia) gyorsan Caesarra, Lepidus és

Antonius fegyveres ereje (arma) Augustusra szállott, ki a polgárviszályokban kimerült birodalmat princeps

néven főhatalma (sub imperium) alá fogadta.

(Tacitus: Annales. I 1. B. I.). Az Annales elején álló, Thukydidésszel versengő, tömör és remek áttekintés

egyetlen, legfontosabbnak ítélt szempontot emel ki a római történelemből: a hatalom kérdését. Ez a kérdés állt a

római arisztokrácia és az elsősorban az ő történelemképüket közvetítő római történetírás érdeklődésének

homlokterében.


magistratus, consul, magistratura, res publica, városállam, lictor, fasces, consulság, kollegialitás, annualitás, rex

sacrorum, archón basileus, basileus, rex, archón, pontifex maximus, senatus, arisztokratikus tanács,

arisztokrácia, auctoritas patrum, auctoritas, senatus consultum, népgyűlés, comitia centuriata, comitia curiata,

annalisták, suffectus, antiquarius, Fasti consulares, eponim lista, pontifex, plebeius, patricius, gens, patronus,

cliens, praetor, consuli jogkörrel felruházott katonai tribunusok, oligarchikus kormányzás, tyrannis, hoplita

politeia, quaestura, quaestor, tribunus militum, legio, dictator, magister equitum, censor, census,

centuriabeosztás, tributum, centuria, classis, as, comitia maxima, pomerium, equites


3. Róma


4.7. táblázat -

509 A köztársaság kezdete a hagyomány szerint

509-445 Plebeiusnevek a consullistán

444-367 Consuli jogkörrel felruházott katonai tribunusok

443 Az első censorok

409 A plebeiusok előtt megnyílik a quaestura

367 Plebeiusok is lehetnek consulok

366 Az első praetor

2.1.2. 3.2.1.2. PLEBEIUSOK ÉS PATRÍCIUSOK

2.1.2.1. 3.2.1.2.1. Secessio

A római hagyomány szerint a fiatal köztársaságnak – történetének már a második évtizedében, Kr. e. 494-ben

(Livius) – súlyos társadalmi és politikai válsággal kellett szembenéznie. A plebeiusok, tiltakozva gazdasági

kiszolgáltatottságuk, a súlyos adóterhek és a politikai jogfosztottságuk miatt, fegyveresen kivonultak a városból,

megszállták a Szent

hegyet, és megtagadták a sorozáson való részvételt. Ahogy a köztársaság korai történetének majdnem minden

eseménye, úgy ez is bizonytalan. Mindenesetre abban, hogy a plebeiusok fellépése egyidős a köztársaság

kialakulásával, nincs okunk kételkedni, hiszen az elsősorban a patriciusok előjogaira, a gensekre és a cliens-

patronus viszonyra épülő oligarchikus politikai rendszer, amelyben az ezen a struktúrán kívül állóknak nem

voltak politikai jogaik (teljes polgárjoguk), biztosan nem volt kedvező a számukra.

A királyság és a plebeiusok között kimondva-kimondatlanul sajátos viszonyt tételez fel a római történetírás.

Egyrészt a plebeiusok betelepülését Ancus Marciushoz, illetve az etruszk uralkodókhoz kapcsolják, másrészt a

köztársaság idejének legsúlyosabb politikai vádjához, a királyságra töréshez mindig társul egy másik: a

plebeiusok (vagy azok „utódai”, a városi plebs) kegyeinek hajszolása. Ez utóbbi mögött mindenképpen ott van a

görög történetíróktól átvett kézenfekvő tyrannosmodell (Peisistratos és a diakrioi, vö. 2.2.2.8.), illetve az a

tényleges, majdnem minden oligarchikus rendszerben megtalálható politikai szisztéma (vagy legalábbis az ettől

való félelem), hogy az arisztokraták közötti kényes hatalmi egyensúly „sportszerűtlenül” felborítható a

szélesebb tömegekből szervezett bázis segítségével. De mindezen túl a hagyomány megőrizhette a plebeiusok és

a királyok szorosabb kapcsolatának emlékét is, amelynek egyik alapja éppen a plebeiusok- nak a gens-cliens

rendszeren kívüli volta lehetett. Így az a hirtelenség is jobban érthető, ahogy a király elűzésére következik a

plebeiusok „zászlóbontása”, amint az a tény is, hogy az arisztokrata felfogással szemben a plebeiusok között –

amennyire ez tudható – sohasem volt meg az a zsigeri királyellenesség, amely a legitimációjukat többek között a

zsarnoksággá vált királyság megszüntetéséből merítő patriciusokat jellemezte.

A Kr. e. 494. évi secessio megegyezéssel zárult, amelynek fő eredménye az évenként választott tribunus

plebisek, néptribunusok tisztségének létrehozása: innentől kezdve a nép saját választott képviselőkkel

rendelkezett érdekei védelmére. A néptribunusok száma kezdetben kettő (vagy három), majd négy vagy öt,

végül a Kr. e. 5. század közepétől tíz lett, személyük szent és sérthetetlen, sacrosanctus volt. Emellett ius

intercessionis- szal is rendelkeztek, vagyis „közbelépési” joguk volt, amely egyrészt azt jelentette, hogy

megvédhették a plebeiusokat a patricius magistratusok fellépésével szemben, másrészt, hogy a magistratusoknak

és a senatusnak a nép számára hátrányos határozatait megakadályozhatták, ez utóbbit nevezik vétójognak is.

A plebeiusküzdelmek kezdetéhez kapcsolja a hagyomány az Aventinuson (plebeiusköz- pont) hármas – Ceres,

Liber, Libera – szentély alapítását Kr. e. 493-ban. A szentély gondozására, illetve a plebeiusok egyéb ügyeinek

intézésére évente aedilis plebiseket is választottak (aedes = épület, templom). A tribunus plebisek és aedilisek

választásával értelemszerűen kialakult a plebeiusok saját gyűlése, a concilium plebis is: az ott hozott határozatok

a plebiscitumok. Minderre együtt – gyűlés, hivatalnokok, kultikus központ, amely párhuzamba állítható a

3. Róma


patriciusállam capitoliumi szentélyével – úgy lehet tekinteni, mint államra az államban. Ez talán túlzó

meghatározása a plebeiusmozgalomnak, de annyiban helyes, hogy a plebeiusok első és a későbbiekre nézve

döntő eredménye önmaguk megszervezése volt. Olyan szervezetet alakítottak ki, amely kellően erős volt, hogy

megvédje a tagjait, illetve hogy a plebeiusok összességének érdekeit képviselje abban az államban, amelyben az

egyes plebeiusok nem rendelkeztek politikai jogokkal. A római társadalom patriciusok melletti másik rendjét

láthatjuk bennük, erős vagy erősödő rendi csoporttudattal, kizárólagos jogokkal és joghátrányokkal, szervezettel

stb. Politikailag a patriciusállam ellenzékének tekinthetőek, amely hol több, hol kevesebb sikerrel befolyásolta

az állam döntéseit.

A plebeiusok rendként, valamint politikai ellenzékként való fellépése némileg ellentmondani látszik annak a

történetírók által sugallt képnek, hogy a római társadalom alapvetően két (a cliensekkel együtt esetleg három)

csoportra oszlott: patriciusokra és plebeiu- sokra. De ez – a plebeiusok mint nem patriciusok kizárólagossága –

éppen a plebeiusok politikai küzdelmeiből, illetve abból fakad, hogy forrásainkat nem a társadalomtörténet,

hanem csak a politikai harcok leírása érdekelte. Joggal feltételezzük tehát, hogy nem mindenki volt plebeius, aki

nem patricius volt. A patriciusok helyét a közösségben, a városállamban származásuk határozta meg, a

cliensekét az a személyes kapcsolat, amely egy patriciushoz fűzte őket, a plebeiusokét pedig egy politikai

mozgalomhoz való tartozás, illetve létrehozott szervezetük sikerei.


gens, cliens-patronus viszony, secessio, tribunus plebis, sacrosanctus, ius intercessionis, aedilis plebis,

concilium plebis, plebiscitum


494 Az első secessio

287 Az utolsó secessio

2.1.2.4. 3.2.1.2.2. A tizenkét táblás törvények

A hagyomány szerint Kr. e. 451-ben megszakították a consulok sorát, és a plebeiusok nyomásának engedve, egy

tízfős törvényalkotó testületet – decemviri legibus scribundis – neveztek ki, hogy görög mintákat követve, írásba

foglalják a törvényeket. Teljes körű hatalommal ruházták fel őket, és intézkedéseik ellen fellebbezni sem

lehetett, működésük idejére néptribunusokat sem választottak. A tíz patricius decemvir összeállított tíztáblányi

törvényt, miközben közmegelégedésre, hatalmukkal nem visszaélve irányította az államot. A törvényeket

kifüggesztették, hogy a polgárok véleményezhessék, majd a comitia centu- riatával megszavaztatták őket. A

következő évre is decemvireket választanak, hogy folytassák a törvények írásba foglalását, akik két újabb

táblával egészítik ki az előzőeket. Kormányzásuk ugyanakkor egyre zsarnokibb lesz, maguk ellen fordítják mind

a népet, mind a senatust, és éves megbízatásuk lejártával nem teszik le a hatalmukat. A senatus passzív

ellenállása, a külső ellenség (sabin, aequus) fenyegetése, az ellenség ellen hadra fogott nép lázadása – amely

újabb, az előzőnél is fenyegetőbb secessióba torkollik – elsöpri a már tyran- nosként uralkodó decemvirek

hatalmát. Visszaállítják a consuli és a néptribunusi hivatalt. A fordulatos történet – hasonlóképp a korai

köztársaság korára vonatkozó annalisztikus hagyomány nagy részéhez – jelentős részében kitaláció, lényegében

csak a törvények megszületését, valamint az első decemviratus létét és datálását tekinthetjük biztosan ténynek.

A decemvirek vezetőjének, Appius Claudiusnak a zsarnokságát egy különösen drámai és legalább annyira

koncepciózus történettel ábrázolja a hagyomány. Az igazságszolgáltatás reformjával megbízott fiatal patricius

meg akar szerezni egy plebeius leányt, Verginiát, és bírói (!) hatalmával visszaélve tör a lány erényére, de

Verginia apja leszúrja a lányát, hogy megmentse őt és családjukat a gyalázattól. Az eset az utolsó csepp a

pohárban, ez indítja el a zsarnokok bukását és a consulság visszaállítását, ahogy a Lucretia erénye ellen indított

támadás és a nő halála vezetett Tarquinius Superbus bukásához és a consulság létrejöttéhez. Ez a beszélő

nevével (virgo – szűz’) felruházott nőalak a monda legrégibb rétegéhez tartozhat, és nemcsak Lucretia alakjával

rokon, hanem összekapcsolható a római történelem mindazon lányaival és asszonyaival, akik válságos

helyzetben akarva-akaratlanul a város védelmére sietnek. Az efféle – különböző nevekkel felruházott – nők

gyakori feltűnését a vallástörténet úgy magyarázza, hogy bennük a várost védő istennőt formálná meg újra és

újra a mitológiáját történelemmé alakító római gondolkodás.

A korai köztársaság történetének kiemelkedően fontos és megbízható forrását jelentik a tizenkét tábla

fennmaradt töredékei (vö. 61. dok.). Bár a törvénygyűjtemény egésze nem maradt ránk, de a szöveg tekintélye

és érdekessége miatt számtalanszor idézik jogi, grammatikai és irodalmi forrásaink, így az anyag nagyobbik

3. Róma


része rekonstruálható. Nemcsak a szöveg hitelét, de hagyományos datálásáét sem vonja kétségbe a tudomány:

mind külső, mind belső érvek a Kr. e. 5. század közepére mutatnak. A törvényeken kimutatható a görög hatás,

amit ókori szerzőink többsége Solón törvényeinek mintául vételével magyaráz (vö. 2.2.2.6.3.). Athén

törvényeinek tanulmányozása kevéssé valószínű az 5. századra vonatkozóan, de a dél-itáliai görög városok,

amelyek már régóta meghatározó szerepet töltenek be Róma fejlődésében, a mindennapi élet szabályozásában is

kétségtelenül hatottak a városra. Az egyik olyan területet például, ahol az alapítással létrejött, sűrűn lakott

gyarmatvárosok mintául szolgáltak, a telekhatárokra vonatkozó szabályok jelentik (VII. tábla). A görög hatás

ellenére a tizenkét a tábla egészét tekintve római alkotás. Ami egyrészt a stilisztikai és jogászi kifinomultságot

illeti – ahogy a szó szerint fennmaradt részletek mutatják –, az távol áll a korabeli görög törvényszövegektől.

Másrészt a ius (jog) római találmány, magának a szónak nincs is igazán görög megfelelője, és sajátos vonásai

már ebben a legarchaikusabb emlékében is megmutatkoznak, amelyben például – más ókori kultúrák

törvénytábláival szemben – a magánjog dominál. Magát az ötletet azonban, hogy írásba foglalják és mindenki

számára hozzáférhetővé tegyék a törvényeket, minden bizonnyal Magna Graeciából vették a rómaiak.

A római jog természetesen nem a tizenkét táblával született meg, és a táblák nem is terjednek ki a jog egészére,

például nem tartalmazták a legis actiókat, azokat a szóbeli formulákat, amelyekkel perelni lehetett. Valószínűleg

nem kerültek bele a túlságosan közismert szabályok, ellenben egyes régi normák itt váltak a jog részévé. Bár a

decemvirek új törvényekkel is bővíthették a korábbi íratlan jog szabályait – ilyeneknek tekinthetők például a

temetésre vonatkozó, görögöktől átvett cikkelyek –, a munka lényege a régi, fejlett szokásjogról árulkodó anyag

összeállításában és szelekciójában rejlett. Magukból a táblákból is kiviláglik, hogy nem a ius volt a római

társadalom egyetlen normarendszere: a vallási szabályokat a fas foglalta össze, a mos pedig a polgároktól elvárt,

de a jog és afas révén nem kontrollálható viselkedési normákat jelentette. A római jog és a római gondolkodás

fontos sajátossága, hogy a ius mint önálló normarendszer nagyon korán – lényegében már a tizenkét táblában –

elkülönült, mégpedig annak ellenére, hogy bizonyos bűnök büntetése még szakrális jellegű.

A táblák a következő témákkal foglalkoznak:

I-II. tábla: az igazságszolgáltatás rendje, többek között a törvénybe idézés módja. III. tábla: a nem törlesztő adós

elleni eljárás.

IV-V. tábla: a család (házasság, gyerekek, örökösödés, gyámság).

VI-VII. tábla: adásvétel (és mindaz, amit formális adásvétellel intéztek), birtokjog.

I. tábla: vagyoni és más károk.

II. tábla: főbenjáró ügyek.

III. tábla: a temetkezés.

XI-XII. tábla (ezek a később, külön létrehozott táblák): a hivatalos naptár, zálogjog, rabszolgák okozta károk, a

patriciusok és plebeiusok házasságának tiltása (XI 1).

A jog nem merevedik meg az írásba foglalással a tizenkét táblás törvények nagy tekintélyének ellenére sem,

illetve – a másik oldalról megközelítve – a jogtudósok interpretációja révén a tizenkét táblában foglaltak még

évszázadokig használhatók lesznek, a változó társadalmi és gazdasági körülmények ellenére is. Erre a leginkább

kézenfekvő példa, hogy az apa hatalmát némileg korlátozó törvényt – „Ha az apa fiát háromszor eladja, a fiú

szabaduljon apja hatalma alól” (IV 2 b) – az adósrabszolgaság, illetve a törvény által feltételezett gyakorlat

megszűnése után is alkalmazták. Ha a pater familias fel akarta szabadítani fiát az atyai hatalom alól, ez a

törvény szolgáltatott hozzá jogi formát. Formálisan egymás után háromszor eladta fiát valakinek, aki minden

eladás után felszabadította a fiút. Míg az első két felszabadítás után a fiú visszakerült az atyai hatalom alá, a

harmadikkal „önjogú”, saját vagyonnal rendelkező polgárrá, pater familiasszá vált.

A jog a Kr. e. 5. századi Rómában még tág teret engedett az önsegélynek. Erre utal az, hogy az alperes

megjelenéséről a magistratus előtt, vagy épp magáról a tanúállításról a felperesnek magának kellett

gondoskodnia (pl. I 1). A tizenkét táblás törvények az önsegély határait állapították meg: milyen esetben és

milyen határok között alkalmazhat erőszakot jogszerűen a polgár. Ezzel a vonásával találkozunk a hitelező és az

adós viszonyának szabályozásakor is (III. tábla). A nem fizető adóst a hitelező maga kényszerítheti fogva

tartással a fizetésre, de etetnie kell, legalább annyival, hogy az éhhalált elkerülje, és meg van szabva, hány napig

kell várnia, amíg végül megölheti, vagy eladhatja a Tiberi- sen túlra. A nem fizető adósra vonatkozó szabályok

szigorúak, elsősorban a hitelezőnek kedveznek, de védik az adóst, és ami még fontosabb, magát az államot is.

Az önbíráskodás szigorú szabályok közé terelése – amennyiben sikeres – a közösséget erősíti meg a

3. Róma


leghatalmasabb tagjaival szemben, akik kellő erejük, például számos cliensük révén érvényesíteni tudják

érdekeiket. Ugyancsak a társadalom békéjét szolgálja, hogy a tizenkét tábla ismeri ugyan és végső megoldásként

alkalmazni is engedi a talioelvet, de helyette a megegyezést szorgalmazza (VIII 2-5).

A törvények elsősorban a tulajdonnal rendelkezőknek íródtak. A nincstelenek számára a perek nagy részének

sacramentumos volta eleve kizárta, hogy önállóan eljárást kezdeményezzenek a magistratus előtt. A pereskedő

felek ugyanis a per tárgyának értékétől függő nagyságú „fogadást” tettek, 1000 as feletti értékű pertárgy

esetében 500-500 ast (ezen a Kr. e. 5. században súlyra mért rezet, illetve bronzot kell értenünk) helyeztek

letétbe az igazságszolgáltatást irányító magistratusnál, amelyet az alul maradt fél elveszített az állam javára (II

1). De ezen a nehézségen túl a törvények nagy része olyan ügyeket szabályoz, amelyek csak azokat érintették,

akiknek házuk, telkük, földjük, állataik, rabszolgáik, örökíthető vagyonuk volt, de nem voltak patriciusok, azaz

jogaik érvényesítéséhez szükségük volt az igazságszolgáltatás reformjára. A táblák tételesen is különbséget

tesznek a vagyon szerint, proletariusok (nincstelenek: utóddal, prolesszel rendelkeznek ugyan, de vagyonuk

nincs – az állam a polgáraival kapcsolatban ezt a két dolgot tartotta nyilván) és assiduusok (földdel rendelkező)

szerepelnek a szövegben. „Földdel bíró polgárnak (assiduo) földdel bíró legyen a védője (vindex), vagyontalan

polgárnak (proleta- rio) az lehet, aki akar.” (I 4.)

A tizenkét táblás törvények létrehozását az annalisztikus hagyomány a plebeiusok nyomásának tulajdonítja, akik

végső soron a consulok hatalmát akarták csökkenteni ezzel a lépéssel. A törvények nem érintik a magistratusok

hatalmát, az állam felépítését, és a rendekről sem mondanak sokat. A XI. – a második decemviratus által alkotott

egyik, úgynevezett rossz – táblán olvashatjuk az egyetlen erre vonatkozó törvényt: „...a plebs ne köthessen

házasságot a senatorok családjaival” (XI 1). Ez a Kr. e. 445-ig, a lex Canuleiáig érvényben lévő tiltás a

történettudomány számára fontos bizonyítéka ugyan a vagyonos plebeiusréteg létezésére, illetve hogy a két rend

nyitott volt egymás felé, de plebeius- sikernek aligha nevezhető. A plebeiusok eredménye maga az írásba

foglalás, ami jelentős rést ütött a patriciusok hatalmi monopóliumán, és legalábbis tehetősebb plebeiuscsalá- dok

számára megkönnyítette a pereskedést. Nyilvánosságra hozatalával a ius civile, a polgárok joga közkinccsé vált,

ami nagyon fontos lépés volt a plebeiusok emancipációjában. A patriciusoknak ezután is nagy befolyása volt a

jogalkotásra, és továbbra is ők bíráskodtak, illetve értelmezték a törvényeket (a korai köztársaságban ez utóbbi

feladat a pontifexek testületére hárult, amely a Kr. e. 4. század végéig titokként őrzi a legis actió- kat, illetve a

hivatalos naptárt, a fastit).

„Ha a patronus megcsalja cliensét, átkozott legyen (sacer esto).” (VIII 21.) E törvény megszületése mögött a

patriciusok hatalmát korlátozni akaró, jól körülhatárolható törekvést érzékelhetünk. A szakirodalom egy része a

szankció súlyosságáról beszél, hiszen átkerülni a sacer szférába a halálbüntetéssel lehet egyenértékű. Ez tehát

sikeres fellépés a patríciusokkal szemben. A szövegnek ugyanakkor más értelmezése is létezik: a tizenkét tábla

elhárítja, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozzon, mivel a iusnak nem lehet feladata, hogy a fidesről bármit is

mondjon, hiszen a patronus és a cliense viszonyát meghatározó fides (hűség) a fas alá tartozik. Mind a bűn,

mind a büntetés leírása túl általános, a normakövetés kikényszerítése a ius eszközeivel lehetetlen. Ennek

alátámasztásául párhuzamként idézzünk egy másik olyan törvényt, ahol az isteneket szintén bevonják a

szankcionálásba, de működésüket hathatósan segítik is. „Ekével megművelt föld termését éjszaka lelegeltetni

vagy levágni felnőtt ember számára főbenjáró vétség (capital) volt, és őt Ceresnek szentelve felakasztva kellett

kivégezni (suspensumque Cereri necari).” (VIII 9.)


decemviri legibus scribundis, ius, legis actio, fas, mos, adósrabszolgaság, pater familias, talioelv, sacramentum,

lex Canuleia, ius civile, fides


4.8. táblázat -

451-450 Tizenkét táblás törvények

445 Lex Canuleia

449 Secessio

304 A legis actiók és a hivatalos naptár nyilvánossá tétele

3. Róma


2.1.3. 3.2.1.3. RÓMA HÁBORÚI

2.1.3.1. 3.2.1.3.1. Róma külpolitikája a királyság bukása után. Etruszkok, latinok, punok

Itália történelmét a Kr. e. 5. századig a nyugati görögség, az etruszkok és a karthágóiak küzdelme, szövetségei

alakítják. A királyság utolsó és a köztársaság első évtizedeire esik az etruszk hatalom kiteljesedése, majd gyors

hanyatlásának kezdete. Az etruszk-karthágói flotta az alaliai csatában még meg tudja akadályozni a görögök

előretörését a térségben, de a század végére hatalmuk megrendül, és a következő században visszaszorulnak

Etruriába. Ezzel szoros összefüggésben a félsziget képe átalakul, megmozdulnak Itália népei. Latiumban, a latin

városokban már a század legelejére összeomlik az etruszk uralom, a félsziget belső, hegyes, elmaradottabb

területeinek törzsei pedig a fejlettebb és gazdagabb partvidéki síkságokra igyekeznek benyomulni, kisebb-

nagyobb sikerrel. Délen Ta- ras (Tarentum) sokáig sikeresen harcol a mesapusok és iapygok ellen, és bár Kr. e.

473-ban elszenvedi a görög történelem egyik legnagyobb vereségét a dél-itáliai törzsektől, sikerül megőriznie

függetlenségét. Délnyugaton a lucanusok nyomulnak előre sikeresen Poseidó- nia térségében a század utolsó

harmadában. Campaniába ugyancsak oszk nyelvű hódítók (akiket az ókori források a samnisokkal azonosítanak)

nyomulnak be, Kr. e. 423-ban foglalják el az etruszk Capuát, és 420-ban a görög Kymét (Cumae). A Latiumi-

síkságra keletről az aequusok, dél felől pedig a volscusok igyekeznek betelepedni. A legnagyobb népmozgás

Észak-Itáliát érinti, ahol megjelennek a gallok. A Kr. e. 5. század végén kiszorítják a Pó völgyéből az

etruszkokat, a 4. század elején pedig már magát Etruriát fenyegetik.

Tarquinius Superbus elűzése külpolitikailag is új helyzetet teremt ugyan, de ez nem jelenti az etruszk befolyás

végét Rómában, a város ugyanis még a Kr. e. 6. század végén Clusium hatalma alá kerül. Lars Porsenna,

Clusium királya a hagyomány szerint a köztársaság második évében ostrom alá vette és meghódolásra

kényszerítette Rómát. A vereség tényét, ha megszépítve is, a római annalisztika is megőrizte, Tacitus

egyértelműen ki is mondja, amikor a Kr. e. 69. évi polgárháború egyik szörnyű eseménye kapcsán végigpillant a

római történelem egészén: „Iuppiter Optimus Maximus székhelye [...], amelyet sem a város meghódolása után

Porsenna, sem elfoglalása után a gallok meg nem gyalázhattak, a princepsek őrjöngése miatt pusztult el.”

(Tacitus: Korunk története. III 72. B. I.) Róma hó- doltatása után a Porsenna vezette etruszkok mélyen

benyomulnak Latiumba, de Ariciá- nál vereséget szenvedtek a latinoktól és a segítségükre érkező kyméi

görögöktől. A rómaiak ebben a vállalkozásban minden bizonnyal Porsenna szövetségeseként harcoltak, az

elűzött Tarquiniusok pedig az ellenfeleket erősítették. A bizonytalan hagyomány különböző értelmezésein

nyugvó rekonstrukciók csak feltételezések lehetnek. Annyi mindenesetre valószínűnek látszik, hogy a Kr. e. 6.

század legvégén különböző és képlékeny koalíciók küzdöttek a nagyobb latiumi és campaniai befolyásért, és bár

ezek a harcok alapvetően illeszkedtek a görög-etruszk szembenállásba, illetve az etruszkok latiumi hatalmának

összeomlásába, nem népek, hanem városok háborújáról kell beszélnünk, amely etruszkokat etruszkokkal és

latinokat latinokkal is szembeállított.

Porsenna megtiltotta Rómának, hogy fegyvergyártásra vasat használjon – nyújt Plinius szövege egy érdekes, bár

homályos információt. Ez a megegyezés ugyan sehogy sem illeszthető be Róma korabeli történetébe (például a

két város katonai szövetségébe), de összefügghet a város és Etruria a királykorban még intenzív gazdasági

kapcsolatainak a Kr. e. 5. században régészetileg is kimutatható elsorvadásával. Ennek nagyon fontos eleme

lehetett az etruszkok ellenőrzése alatt levő fémbányáktól, illetve az etruszk fémipartól való elszakadás. Az ekkor

fellépő vashiány hozzájárulhatott a fegyverzet átalakulásához is Rómában.

Az ariciai vereség derékba törhette Clusium előretörését a térségben, Róma számára a Kr. e. 5. század elejétől

már a legfontosabb etruszk város a tőle húsz kilométerre északkeletre fekvő szomszédja, Veii lesz. Újabb és

újabb háborúkban kirobbanó ellenségeskedésük a Tiberis-parti területekért végigkíséri az egész századot. A

régészet a Kr. e. 470-es évekre teszi az etruszk befolyás csökkenését Rómában, a consullisták kritikája mellett

ezért is merülhet fel a szakirodalom egy részében, hogy ezekre az évekre tehető a köztársaság kialakulása.

Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy az etruszk hatás az Etruriával szomszédos Róma esetében nem szűnhet meg

teljesen a király elűzésével. A város eltávolodását az etruszk kultúrától kielégítően megmagyarázza az etruszkok

közép-itáliai befolyását megszüntető kyméi tengeri vereség, illetve az a tény, hogy Róma kapcsolata erre az

időre leegyszerűsödik a Veiivel való ellenséges viszonyra, amely csak az egyik fél teljes pusztulásával fog véget

érni a következő század elején.

A Fabiusok cremerai veresége Kr. e. 477-ben (vagy 479-ben) a Veiivel vívott háborúk leghíresebb története.

Mivel Rómának egyszerre kell helytállnia a volscusok, aequusok, sabinok és etruszkok ellen, a Fabiusok

nemzetsége magára vállalja a Veii elleni harcot. A gens Fabia 306 tagja, valamint clienseik kivonulnak

Rómából, és tábort építve az ellenség területén folyamatos portyázással kötik le az etruszkok erejét. A kezdeti

sikerek után azonban a Cremera folyócskánál tőrbe csalják és mind egy szálig levágják a Fabiusokat. A

családnak csak egyetlen tagja marad életben, ő fogja sikeresen továbbvinni a gens nevét, amely Róma későbbi

3. Róma


történetében is fontos szerepet játszik majd, például ennek a nemzetségnek a tagja az első római történetíró, az

annalista Fabius Pictor. A történet a valóságtartalmától függetlenül egy fontos kérdést jelenít meg a

hagyományban. A patriciusok nemzetségi szervezetén, az arisztokráciának a clienseik által megnövelt fegyveres

erején alapuló régi hadviselésről, illetve annak kudarcáról olvashatunk abban a korszakban, amikor Róma

katonai céljait már csak a census alapján szervezett, nem csupán patriciusokból és clien- seikből álló

hadsereggel lehetett megvalósítani.

Tarquinius Superbus bukása Róma helyzetét a latin városokkal szemben is megváltoztatja, a városnak a király

által kiépített hatalma Latium-szerte megrendül. Történeti munkájában Cato fenntartott ebből a korszakból egy

dedicatiót. „A tusculumi Egerius Baebius felavatta (dedicavit) Diana szent ligetét az ariciai erdőben a következő

népekkel (populi) közösen: tusculumiak, ariciaiak, lanuviaiak, laviniumiak, coraiak, tiburiak, pometiniaiak, ar-

deai rutulusok.” (Cato: Origines. fr. 58 P.) Ez a jelentősebb latin városok nagy részét tömörítő közös kultusz egy

katonai, politikai szövetséget jelez, amely minden bizonnyal a legnagyobb latin város, Róma ellensúlyozására

született. A hagyomány szerint ezt a Róma-ellenes koalíciót, az ariciai szövetséget a Tarquiniusok szervezték, és

Kr. e. 496-ban még az öreg Tarquinius is ott küzdött a Latium sorsáról döntő, Regillius-tónál vívott csatában a

rómaiak ellen. A rómaiak győzelmük után néhány évvel megszervezték a latin szövetséget, a foedus

Cassianumot, amely a szerződés létrehozójáról, a 493. év consuljáról kapta nevét. A szerződést rögzítő feliratok

közül egy sem maradt ránk, de Dionysios Halikarnasseus ismerteti azt művében. A forráskritikai problémák

ellenére elfogadhatjuk a görög szerző által közöltek lényegét. Róma és a latin városok békét kötnek, mindkét fél

kötelezi magát, hogy nem szövetkezik külső hatalommal a másik ellen, támogatják egymást ellenség betörése

esetén, egyenlően osztoznak a háború terhein (a közös haderő egyik felét a latin városok, a másik felét Róma

állítja ki) és a zsákmányon. A megegyezés a latin városok és Róma magánjogi közeledését is tartalmazta, azaz a

ius commerciit, a ius conubiit és talán a ius migrationist is: vagyis kiterjesztették egymásra a vagyonszerzés (a

kereskedés) és a házasság jogát, és aki áttelepült egy másik városba, ott megkapta a polgárjogot. A katonai,

politikai szövetség természetesen egyben kultuszközösség is, tagjai minden évben találkoztak az albai hegyek

egyik szent ligetében. A megegyezés elsősorban a latin városok mindegyikét fenyegető új veszély, az aequus és

volscus támadások miatt jött létre, és sikeresen is működött több mint száz évig az aequus-volscus probléma

végleges elhárulásáig.

A szerződés ténye bizonyos, Cicero és Livius is említik, hogy szövegét, benne Cas- sius nevével, bronzoszlopra

vésve lehetett olvasni a Forumon az ő korukban is. A hagyományos dátumot a szakirodalom egy része

megkérdőjelezi, mind Rómának a szövetségben tükröződő hegemón helyzetét (a sereg felét ő adja, és ő irányítja

a közös haderő egészét), mind a latin városok magánjogi közeledését csak jó száz évvel később, a gall betörés

után tartja reálisnak. A Kr. e. 5. századi latin szövetségben pedig – valamiféle szövetséget mindenki feltételez az

aequus-volscus támadások miatt – Róma még nem játszik vezető szerepet. A hagyomány kritikáját megerősíti

Cassius személye is, aki plebeiusnevet visel. Ez az álláspont ugyanakkor nem veszi figyelembe, hogy Róma már

az 5. század elején is a legnagyobb területű és népességű város Latiumban, amely már Tarquinius Superbus alatt

az egyik legerősebb hatalom volt a térségben. A foedus Cassianum a király bukása utáni zavaros helyzetben

teremt rendet, a Tarquiniusok dinasztikus és személyes kapcsolatai helyébe lép.

Róma hatalmi súlyának megítélésével függ össze a Karthágóval kötött első szerződés értékelése és datálása is

(vö. 47. dok.). Polybios (III 22), akinek görög fordításában ez, illetve a rá következő kétszázötven év során

kötött további két egyezmény szövege fennmaradt, a legelsőt a köztársaság első évére teszi. A szerződés

pontosan elkülöníti a felek érdekszféráját. Karthágó elsősorban kereskedelmi érdekeit védi, megszabja, merre

hajózhatnak, és merrefelé nem a rómaiak, illetve szövetségeseik. Ugyanakkor megfogalmazódik, hogy a

„karthágóiak semmiben se ártsanak Ardea, Antium, Laurentum, Circeii, Tarracina népének, sem Latium

egyetlen olyan községének, amely Róma alattvalója. De tartózkodjanak azoktól a városoktól is, amelyek

Rómának nem alattvalói. Ha ilyet elfoglalnak, azt sértetlenül szolgáltassák ki a rómaiaknak.” (H. I.) A felsorolt

tengerparti városok egész Latiumot kijelölik, a legdélebbi, Tarracina már több mint száz kilométer távolságra

van Rómától. A szerződés tükrözheti Róma királykor végére kialakult hatalmát, de a szöveg jellegéből adódóan

a hatalmi igényeit is. (Annyi bizonyos, hogy a Kr. e. 5. század elején egy időre a megjelölt terület déli része,

amelyet a volscusok foglalnak el, elvész nemcsak Róma, de a latinok számára is.) A szerződés hitelességét nem,

a polybiosi datálást annál többen kérdőjelezik meg, azt Kr. e. 348-ra helyezve. Ez a dátum Liviusból és

Diodórosból következik, akik ennek az évnek az elbeszélése során szólnak először a két állam megegyezéséről.

A szakirodalmat megosztó probléma részben ugyanaz, mint a foedus Cassianum esetében: mennyire volt erős és

aktív Róma a Kr. e. 6. és 5. század fordulóján?


dedicatio, foedus Cassianum, ius commercii, ius conubii, ius migrationis, dinasztikus

3. Róma



4.9. táblázat -

540 Alaliai csata

524 Kymé sikerrel visszaver egy etruszk támadást

509 A Karthágóval kötött első szerződés lehetséges

időpontja

504 Ariciai csata; Aristodémos egy kyméi csapat

parancsnokaként Aricia alatt segítséget nyújt a latin

városoknak Porsenna serege ellen

504-490 Aristodémos tyrannisa Kymében

5. sz. eleje Az ariciai szövetség

496 Regillius-tavi csata

493 A foedus Cassianum

486 Róma és a latinok szövetsége kibővül a hernicusokkal

480 Himerai csata

474 Hierón a kyméi tengeri csatában megveri az etruszk-

pun flottát

473 Taras veresége

423 Az etruszk Capuát oszk nyelvű hódítók foglalják el

420 Kymét oszk nyelvű hódítók foglalják el

5. sz. vége A gallok kiszorítják a Pó völgyéből az etruszkokat

348 A Karthágóval kötött második (első?) szerződés

2.1.3.4. 3.2.1.3.2. Volscusok, aequusok, Veii, gallok

Az aequusok és volscusok támadásai azok közé a fentebb már említett népmozgások közé tartoznak, amelyek

során az Itália belső területein élő törzsek a gazdagabb tengerparti síkságok felé nyomulnak. Az aequusok kelet

felől támadják Latiumot, a volscusok pedig délen szállják meg a parti síkságot, elfoglalva Antiumot, és

sikeresen előrenyomulva Latium belső hegyvidéke felé. Elérik Velitraet is, ami azt jelenti, hogy néhány

kilométernyi távolságra kerülnek olyan fontos latin kultuszhelyektől, mint Alba Longa vagy Diana szent ligete a

Nemi-tó partján. Az annalisták szerint ezeknek a népeknek a megállítása, visszaszorítása, majd erejük felőrlése

száz évnél is hosszabban tartó folyamatos és kudarcoktól sem mentes háborúzást jelentett Róma és

szövetségesei számára.

A Kr. e. 5. század hadi eseményeinek leírását sabinokkal való összecsapások is tarkítják, de az annalisták őket a

többi ellenséges népnél jóval kevésbé ádáz ellenfélnek tüntetik fel, a velük kapcsolatos legfontosabb történet

egy híres sabin család Rómába költözéséről szól. Livius szerint Publius Valerius negyedik consulsága idején

fogadják be Appius Claudiust (Attius Clausust) nagyszámú cliensével együtt – egy másik forrásunk 5000 clienst

említ – Rómába, ahol földet is kapnak, Appius Claudiust a patriciusok soraikba emelik, a senatus tagja lesz, és

3. Róma


neve nemsokára megjelenik a consulok listáján is. Ha az ötezres létszám mindenképp túlzásnak tűnik is, a

nagyszámú cliens biztosította fegyveres erő és tekintély magyarázhatja a Claudiusokat maguk közé fogadó

patriciusok nagyvonalúságát. Róma nyitottsága a betelepülők iránt a város történelmének egyik legfontosabb

vonása, az ezzel is összefüggő demográfiai súly nélkül többek között katonai sikereik sem lennének érthetők. A

Claudiusok származásának története arra is jó példa, hogy a tekintélyes Kr. e. 3-2. századi gensek „családi”

történelméből hogyan áll össze Fabius Pictor és a későbbi annalisták kezei között a római történelem.

Az exemplum maiorum a – költött vagy valóságos – ősök eszményiként ábrázolt cselekedeteinek

megörökítésével állított példát a mindenkori utódok elé. Az egyik leghíresebb exemplum a köztársaságkor

elejéről L. Quinctius Cincinnatus nevéhez kötődik, akit Livius (III 26) szerint egy igen válságos katonai

helyzetben választottak dictatorrá. Mint Livius írja: „a római nép államának egyetlen reménysége, L. Quinctius

négy iugerum földet művelt (...), éppen árkot ásott, egy ásónyélnek nekifeszülve, vagy szántott (...), amikor a

követek (...) kölcsönös üdvözlések után megkérték: öltse fel togáját, mind maga, mind az állam javára, hallgassa

meg a senatus megbízását.” Cincinnatus a kunyhóból kihozatja – nyilván hozzá méltó – feleségével a togáját,

letörli magáról a port, a verítéket, és vállalja a megbízatást. Miután győzelemre vezeti a római sereget, tizenhat

nap után lemond a dictatori hatalomról. Cincinnatus, az ab aratro, az eke mellől elhívott dictator egyfelől a

puritánságot, a tisztes földművest testesíti meg, másfelől annak példája, hogy a római polgár nem él vissza a

hatalmával, és rögtön leteszi azt, ha az adott feladatot elvégezte. Mindezek mellett alakja azt is sugallja, hogy

hajdanában, a köztársaságkor elején nem voltak nagy vagyonkülönbségek, hiszen a saját földjét művelő

Cincinnatus a patriciusok, a várost vezető arisztokraták közé tartozott.

A római hagyomány a csaták méretét, az ellenséges – illetve római – elesettek számát eltúlozza, amint a város

népességének nagyságát is túlbecsüli. Dionysios szerint például Róma lakossága Kr. e. 474-ben 103 ezer polgárt

számlált. Ehhez képest a mai, elsősorban Róma területén alapuló óvatosabb becslés az összlakosságot körülbelül

15 ezerre, a merészebb 30 ezer körülire teszi. Az utóbbit tarthatjuk reálisabbnak, mivel arányaiban jobban

megfelel az egylegiónyi -3-4000 fős – hadseregnek és annak a feltételezett hatalmi súlynak, amely a Kr. e. 4.

század legelején már komoly hódításban (Veii) mutatkozik meg. A hagyomány a volscusok vagy aequusok

népességi adatairól hallgat, de az évente levágott ellenség létszámából a valóságtól talán még inkább

elrugaszkodott adatok következnének. Ahogy a hagyomány számai viszonyulnak a harmincezerhez, úgy

aránylanak a hagyomány által leírt csaták a Kr. e. 5. században lezajlott harci eseményekhez. Kis városok vívtak

egy-két magyarországi megyényi területen kisméretű háborúkat, de ezeken az összecsapásokon egyes városok

fennmaradása múlhatott. Róma sorsa szempontjából a volscus előretörés megállítása semmivel sem volt

jelentéktelenebb, mint a már jóval nagyobb hadseregeket mozgató pyrrhosi háború.

Ünnepélyes fogadalmi felajánlásokat tettünk a Capitoliumon, csak hogy megvívhassuk Tiburt és Praenestét,

pedig az egyik ma már külvárosi villanegyedünk, a másik pedig vidám nyári tanyánk. (...) Corioli legyőzése is –

gyalázat! – akkora dicsőség volt, hogy a város elfoglalása ugyanúgy nevet szerzett Gnaeus Marcius

Coriolanus- nak, ahogy másoknak Numantia vagy Africa leigázása.

(Florus: Róma háborúi. I 11. H. L.) A császárkori történetírót megdöbbenti a hajdani ellenfelek kicsisége és a

Róma történelmében betöltött nagy szerepük közötti kontraszt.

Az ellenséges földek pusztítása a Kr. e. 5-3. századi hadviselés legfontosabb eleme volt. Célja a zsákmányolás

mellett az ellenség erőinek lassú felőrlése. Itt Latiumban a háborús feleket nem választották el kisebb erőkkel is

védhető, természetes határok, tengerszorosok vagy hegyvonulatok, mint például Hellasban. Livius sokszor ír le

olyan helyzetet, amikor a két hadsereg egyidejűleg, kölcsönösen pusztítja egymás földjét, tanyáit, ezeket a

történeteket lehetetlen hitelesíteni, de mindenképpen jellemzőnek tűnnek. Egy ilyen helyzetben Róma

viszonylagos nagysága és demográfiai súlya olyan előnyt jelentett, amely évtizedek szívós harcai alatt

megkérdőjelezhetetlen fölénnyé változott a térségben. Róma földrajzi helyzetének is óriási jelentősége volt.

Latium északnyugati határán feküdt, az aequusok és volscusok támadásaitól megvédte szövetségeseinek, a latin

városoknak a gyűrűje, földjei, nyájai tehát jóval kevésbé voltak kitéve az ellenség prédálásá- nak, mint például

Nomentumé vagy Ardeáé.

Ahogy a latin szövetség egyre sikeresebben biztosítja területeit és szorítja defenzívába az aequusokat és

volscusokat a Kr. e. 5. század második felében, Rómának arra is lesz ereje, hogy északi szomszédjára, Veiire

összpontosítson. A hagyomány szerint tízéves nehéz küzdelemben, Kr. e. 406-tól 396-ig megsemmisíti a nálánál

nagyobb területű etruszk várost. Róma győzelme mögött egyrészt társadalmának militarizáltsága állott,

másrészt, míg a Város támaszkodhatott latin szövetségeseire, addig Veiit nem segítette a többi etruszk város,

akiknek figyelmét lekötötte a gallok megjelenése Észak-Itáliában. A hagyomány szerint ugyanazon a napon esik

el Veii, amelyen a gallok elfoglalják Metapontumot (etruszk város, valószínűleg a későbbi Mediolanum helyén).

A háború nehézségeivel, a római társadalomra rótt terheivel arányban áll a siker jelentősége. Veii gazdag

3. Róma


etruszk város, az itt szerzett zsákmány nem hasonlítható össze az aequusok földjének dúlásából befolyó

haszonnal. Hatalmas földterülettel nő az ager Romanus, Róma területe megkétszereződik. A föld egy részéből a

szegényebbeknek juttatnak birtokokat, kisméretű parcellákat, de így is megerősödik az a réteg, amely a hadsereg

zömét adja. A győzelem geopolitikai jelentősége is nagy: Róma megszerezte a Tiberis alsó szakaszát, a térség

egyik legfontosabb útvonalának ellenőrzését, és átlépte Latium és Etruria határát. Veii megszerzésével új

korszak, Itália meghódításának kora kezdődik el. Igaz, ez a kezdet nem túl fényes: Veii legyőzése után néhány

évvel a gallok súlyos vereséget mérnek Rómára, és maga a város is elesik.

A gall törzsek nem érik be a Pó völgyének és az Adriai-tengerpart egy részének (a mai

Rimini térségének) megszállásával, hanem tovább nyomulnak az etruszkok törzsterülete felé. Kr. e. 387-ben egy

hatalmas kelta sereg (főként az Adria mellett letelepedett senonoké) váratlanul megjelenik Etruriában. A

hagyomány szerint a Rómától háromnapi járóföldre lévő Clusiumot, a Rómát hajdan szövetségbe kényszerítő

várost veszik ostrom alá. A helyszínen – Livius beszámolója szerint – megjelennek Róma követei, és megsértve

a népek jogát, követ létükre harcba bocsátkoznak. A hagyománynak ez az eleme valószínűleg a katasztrofális

vereséget, az istenek Rómától való elfordulását hivatott indokolni, illetve azt a tényt, hogy a Brennus vezette

gallok anélkül támadnak Rómára, hogy Etruriát előtte meghódították volna. A rómaiak a gallokkal a Tiberis

egyik mellékfolyócskájánál, Allia mellett csapnak össze Kr. e. 387-ban, és vereséget szenvednek. Rómát magát

sem képesek védeni: a Capitolium fellegvárán kívül az egész város elesik. Ehhez a katasztrófához, amelyhez

foghatóként csak a Hannibáltól elszenvedett vereséget tartotta nyilván a római emlékezet, még számos legendás

elem kapcsolódik, például itt olvasható a capitoliumi ludak története is, és a gallok elvonulása ugyancsak ki van

színezve. A hagyomány szerint szégyenletes módon, arannyal kellett megvásárolni az ellenség elvonulását, de

ezt a szégyent már a várostól néhány mérföldre lemossák magukról a rómaiak, legyőzve a távozó gallokat, akik

közül hírmondó sem marad. A vereséget magyarázó és szépítő hagyomány mellett más forrás nem áll

rendelkezésünkre, így csak következtethetünk arra, hogy a győztes gallok távozásának oka az lehetett, hogy

seregük a komolyabb ostromra nem volt felkészülve, illetve hogy otthoni településeik veszélyben forogtak.

Az alliai csata napját (dies Alliensis), amely a hagyomány szerint egybeesett a cremerai vereség napjával,

pontosan ismerjük: július 18. Erről a napról ugyanis mint baljós előjelű, illetve gyásznapról évről évre

megemlékeztek a rómaiak, ekkor sem állami, sem peres ügyet nem lehetett intézni. Az esemény évét is meg

tudjuk határozni a római kronológiai rendszerben: a katasztrófa L. Titinius, P. Licinius, P. Maelius stb. consuli

hatáskörrel felruházott katonai tribunusok hivatali évében történt. Problémát csak az jelent, hogy ezt az évet a

saját (Kr. e. – Kr. u.), illetve bármilyen abszolút kronológiai rendszerben elhelyezzük. A nehézséget az ókori

forrásainktól örököltük: egyrészt a varrói kronológia Kr. e. 4. századi anyaga önmagában is ellentmondásokat

mutat, így az eseményhez rendelhető évszám, a Kr. e. 390 is megkérdőjelezhető. Másrészt a varrói 390-es évvel

szemben Polybios az Antalkidas-féle béke (és a syrakusai Dionysios egyik katonai akciójának) évére, Kr. e.

387-re datálta az eseményt.

A Kr. e. 4. század elejének kiemelkedő politikusa és hadvezére M. Furius Camillus, aki tizenegyszer állt az

állam élén consuli tribunusként vagy dictatorként. Veii legyőzése is az ő érdeme, de az elvonuló gallok

állítólagos megsemmisítését is neki tulajdonítja a hagyomány. (Az alliai vereség pedig nem az ő lelkén szárad,

ugyanis akkor éppen száműzetésben tartózkodott – az államférfiúi nagysághoz gyakran társítja a hagyomány a

polgártársak méltánytalanságát és irigységét.) A gallok által lerombolt város újjáépítése is az ő nevéhez

fűződik, így lesz Camillus a város második alapítója. Róma helyzete a vereség következtében megrendül

Latiumban, erőre és bátorságra kapnak a volscusok, az aequusok és az etruszkok is, továbbá a gall fenyegetéssel

is folyamatosan számolni kell. Róma szerencséje, hogy ekkor még nem jön létre ellene nagyobb erőket tömörítő

koalíció, külön-külön győzi le ellenfeleit és elégedetlen szövetségeseit. A gallokat is sikerül újra és újra

visszaűzni Közép-Itáliából, Kr. e. 367-ben az öreg Camillus utolsó győzelmét ellenük aratja, Róma Kr. e. 349.

évi, szintén a gallok felett aratott győzelme pedig arról nevezetes, hogy ennek híre bizonyíthatóan eljutott

Hellasba is. A hatalmi viszonyok rendeződését, a város vezető pozíciójának megszilárdulását jelzi a Kr. e. 358-

ban megújított latin szerződés és egy külső hatalommal, a punokkal kötött második szerződés is, 348-ban.

A latin szövetség – folyamatosan szerezve vissza földjeit a területére támadó törzsektől, illetve nyomulva be

azok területére – új városokat, coloniákat hoz létre, amelyek új tagként erősítik a szövetséget, nagyban

hozzájárulva a térség védelméhez, mint például a Kr. e. 494-ben alapított Velitrae. A coloniákat római és latin

telepesek hozzák létre: azaz nemcsak a veszélyen osztoztak, amelyet egy ilyen „előretolt helyőrségben” való

letelepedés jelentett, hanem a foedus Cassianum szellemében a megszerzett földeken, zsákmány legfontosabb

részén is. Ezek a városok még nem kötődnek annyira Rómához, mint a későbbi, már Itália módszeres

meghódítása során létrejövő és forrásaink által sokkal jobban adatolt coloniák. Ezt mi sem bizonyítja jobban,

3. Róma


mint hogy mindazokban az esetekben, amikor a latin városok vagy egy részük Róma ellen fordult, ezek közül a

korai coloniák közül is csatlakoztak hozzájuk egyesek.


exemplum maiorum, iugerum, toga, ab aratro, militarizáltság, ager Romanus, dies Alli- ensis, tribunus, colonia


4.10. táblázat -

507 Nagyszámú cliensével Appius Claudius Rómába

költözik

494 Velitrae alapítása

493 A foedus Cassianum

486 Róma és a latinok szövetsége kibővül a hernicusokkal

470-es évek Az etruszk befolyás vége Rómában

477 (vagy 479) Fabiusok veresége Cremeránál

426 Róma elfoglalja Fidenaet

396 Veii bekebelezése

387 Az alliai csata (390 a varrói kronológia szerint)

385 A satricumi colonia szervezése

367 Győzelem a gallok ellen

358 Megújítják a latinokkal a szerződést

349 Győzelem a gallok ellen

348 A punokkal kötött második (első?) szerződés

2.2. 3.2.2. A köztársaság kialakulása. Itália meghódítása

2.2.1. 3.2.2.1. A KR. E. 4. SZÁZAD BELPOLITIKAI KÜZDELMEI

A Kr. e. 4. század belpolitikáját – ahogy az előző századét is – a patriciusok és az erre az időre már

megerősödött, renddé formálódott, érdekeiket az államban egyre hatékonyabban képviselni tudó plebeiusok

küzdelme határozta meg. A politikai ellentétek három egymással összefüggő kérdés – a szegényebb plebeiusok

eladósodása és adósságterhei, illetve a földéhség, valamint a plebeiusok politikai jogainak kibővítése – körül

formálódtak.

A század elejének két meghatározó külpolitikai eseménye, Veii elfoglalása és a gallok támadása – amely

végletesen próbára tette a római társadalom és állam erejét – nagy hatással volt a belpolitika alakulására is. A

folyamatos és komoly tétért folyó harcok erősítették a plebeiusok pozícióit, hiszen nagy szükség volt a katonai

erejükre. A háborúk és különösen a gallok pusztítása ugyanakkor súlyos terhet jelentett a kisbirtokos

parasztságnak.

3. Róma


Nincs okunk kételkedni Livius leírásában, amely szerint a gall támadás súlyosbította az eladósodást. Mert – bár

a gall betörés régészetileg megfogható nyomot alig hagyott, és hosszú távú hatása a gazdaságra nehezen lenne

kimutatható – az ellenséges hadsereg jelenléte, az a kár, amit a termésben, a készletekben, az állatállományban

okozott, súlyos csapást jelenthetett a kisparaszti gazdaságokra, és ez biztosan növelte az adósok, illetve az

adósrabszolgaságba süllyedők számát. A Kr. e. 4. század első feléből Livius több olyan zavargást is említ,

amelyek az adósságválságból fakadtak, és az adósság kérdése áll M. Manlius Capitolinus híres ügye mögött is.

A patricius M. Manlius Capitolinus, cognomenét a Capitolium megmentésével érdemelte ki, ő volt, aki – Livius

szerint – a ludak jelzésére reagálva, egymaga védte a várat a Tarpeia szikláján felkúszó gallok ellenében. De

hatalomvágya miatt nem éri be ezzel a dicsőséggel, és szervezkedik a köztársaság ellen. Kifizeti számos,

tartozása miatt már börtönbe jutott plebeius adósságát, és demagóg módon, kihasználva a népnek az adósságok

és a kamatterhek miatti elkeseredését, az atyák ellen lázít. De a senatusnak és az ebben az ügyben melléjük álló

néptribunusoknak sikerül királyságra törés vádjával elítéltetnie a comitia centuriatán. A liviusi történet (VI 11 és

14-20) szinte minden ízében a Kr. e. 2. és 1. századi római történelem elemeiből épül fel: Catilina

szervezkedéséből, a Gracchusok fellépéséből és a Scipio-perekből ismerős számunkra. A lényegi kérdés pedig,

amelyet a történet megjelenít, végigkíséri a köztársaság egész történelmét: a politikai elit félelme, hogy valaki

közülük korábbi sikereire támaszkodva és a néppel szövetkezve fölébük kerekedik. Ez fogalmazódik meg újra

és újra a királyságra törés vádjában.

Még ha Manlius történetének tragikus és retorikus fordulatai csak az annalisták fantáziáját dicsérik is, a

konfliktus ténye és – a történtek által jellemzett – súlyossága lényegében helytállónak tekinthető. A plebeiusok,

pontosabban a szegényebb rétegek jelentős része élhetett az eladósodás árnyékában, illetve volt mozgósítható az

adósság kérdésével a patriciusok ellen. Már csak azért is, mert az eladósodás és különösen maga a nexum (az

adósság ledolgozása, az adósrabszolgaság) függésbe vonta a plebeiusokat, megszüntetve ennek a rendnek azt az

alapvető vonását, amely megkülönböztette tagjait a clien- sektől. Nem ismerjük a finanszírozási és a logisztikai

részleteket, de bizonyosan csak súlyosbította a római nép terheit a Kr. e. 378-ban felépített (serviusinak

nevezett, darabjaiban itt-ott ma is látható) városfal is. A 10 méter magas, 11 kilométer hosszú falhoz a követ egy

Veii melletti, Rómától 15 kilométerre lévő bányából szállították – egy ilyen hatalmas vállalkozásnak óriási

lehetett a munkaigénye.

A forrásainkban állandóan jelen lévő másik probléma a szegények földínsége. A korai római gazdaság

szerkezetére, az örökölhető magánföldtulajdonra a plebeiusok körében, úgy tűnik, a kisméretű, 7 iugerumos

vagy kisebb parcellák jellemzőek. (4 iugerum körülbelül egy hektár – nagyjából két focipályányi terület.) A

Veiitől elvett földből például – a plebeiusok követelésére – magántulajdonba adott parcellák 7 (Livius) vagy

esetleg csak 4 iugerumosak voltak (Diodóros). Modern számítások szerint az akkori terhelési viszonyokat és az

önellátás szükségén alapuló terményszerkezetet figyelembe véve, egy négytagú család ellátásához több mint 10

iugerumra volt szükség. Ez a birtokszerkezet érthetővé teszi a római gazdaság egy másik sajátosságát: az ager

publicus – az állami föld – intézményét, amelyből a földdel egyáltalán nem vagy nem elegendő mennyiséggel

rendelkező parasztok csekély bér fejében parcellához juthattak. Ahogy a forrásokból kirajzolódik, az eredeti

szokásjog az lehetett, hogy minden polgár annyi állami földet használt, amennyit családi erőforrásaival meg

tudott művelni. A cliensekkel, rabszolgákkal, illetve nagy állatállománnyal rendelkező patriciusok a szokásjogot

figyelmen kívül hagyva, egyre nagyobb darabokat vettek használatba, kiszorítva az ager publicusról a politikai

befolyással és gazdasági erőforrásokkal nem rendelkező kisbirtokosokat. Az ager publicus bérlésével

kialakított nagy birtokok munkaerőigényét nagyrészt az adósrabszolgaság fedezhette, ami további kapcsolatot

teremt az adósság és a földínség között.

Forrásainkban a földínség, illetve az ager publicus problémája a plebeiusok két visz- szatérő követelésében

öltött testet. Az egyik a földosztás volt: az az igény, hogy a hódítások során szerezett föld ne ager publicusszá

váljon, hanem egyéni, magánbirtokként osszák szét a szegények között. Ez a követelés mindig beleütközött a

patriciusok ellenállásába, és szinte sosem vezetett sikerre. Különleges helyzetet és kompromisszumot

eredményezett a Veii elfoglalásával szerzett hatalmas mennyiségű föld, mert egyfelől a patriciusok beleegyeztek

ugyan a földosztásba, ugyanakkor a parcellák kicsiny volta kétessé tette a politikai engedmény értékét. A

plebeiusok másik követelése az volt, hogy az ager publi- cusból bérelhető földterület mennyiségét törvényben

korlátozzák, ami lehetővé tette volna, hogy mindenki megfelelő méretű bérelt földhöz jusson.

Ezekhez társult egy további törekvés: a plebeiusok politikai emancipációja. Ennek legfontosabb eleméhez, hogy

plebeius is lehessen consul, elsősorban a plebeiusok felső, tehetős rétegének fűződött érdeke. Ők voltak rendjük

vezetői, akik politikai ambícióikhoz meg tudták szerezni a nép támogatását azzal, hogy összekapcsolták a

plebeiusok politikai súlyának növelését a létbizonytalanság fenyegetésének megszüntetésével. Erre az

„árukapcsolásra” a legjobb példa maga a Kr. e. 367. évi leges Liciniae Sextiae, a patriciusok és plebeiusok

harcának egyik legfontosabb állomása. Az ekkor hozott törvények egyike a hagyomány szerint 500 iugerumban

3. Róma


szabja meg a pater familias által az ager publi- cusból bérelhető föld felső határát. Egy másik törvény az adósok

helyzetét enyhíti azzal, hogy a már kifizetett kamatokat beszámítja a tőke összegébe. Egy további törvény pedig

kimondja, hogy az egyik consulnak plebeiusnak kell lennie. Ahogy általában a kora köztársaságkori harcokkal,

ezekkel a törvényekkel kapcsolatban is felmerül Liviusszal, Ap- pianosszal és a többi forrással szemben az

anakronizmus vádja. Reális-e az 500 iugerum, létezhettek-e ilyen nagy birtokok már a Kr. e. 4. században?

Vagy csak a Gracchusok földtörvényeiben emelték 500-ra a határt, és ennek a viszavetítéséről van szó? Ha

figyelembe vesszük, hogy Veii területe nagyobb volt, mint az őt meghódító Rómáé, és ha ennek a felét

nyilvánították ager publicusszá, akkor mintegy 112 ezer iugerummal gyarapodott az állami földek meglévő

területe. Ilyen mennyiségű földet tekintve már reálisnak tűnik az 500 iugerumos határ. (De ha meghaladta is a

létező nagybirtokok méretét ez a határérték, már magát a korlátozás törvényi szabályozását is eredményként

könyvelhették el a plebeiusok.) A szegényebb rétegek gazdasági kiszolgáltatottságát csökkentendő, a

következő évtizedekben még további olyan törvényeket is hoztak, amelyek az adósok helyzetén köny- nyítettek,

Kr. e. 326-ban pedig a lex Poetilia megszüntette az adósrabszolgaságot.

A törvénycsomag harmadik, a plebeiusok consulságára vonatkozó eleme Róma hatalmi rendszerének

átalakítását célozta meg, és óriási ellenállásba ütközött. A hagyomány szerint anarchiához vezető belpolitikai

küzdelmet végül kompromisszum oldotta fel: megszavazzák a törvényjavaslatot, de létrejön a praetori – ekkor

még patríciusoknak fenntartott – magistratura, ami a patriciusok szemében némileg ellensúlyozza a plebeius

consult. A plebeius aedilisek mintájára ugyancsak ekkor választanak először aedilis curulisokat (kezdetben

szintén a patriciusok közül).

Vagyis a leges Liciniae Sextiae a plebeiusok számára kedvező politikai változásán túl az államrend átfogó

átalakulásához vezet. Egyrészt visszaállítják a consulságot, másrészt újabb magistraturákat állítanak fel. A

praetor átvette a consuloktól a polgári igazságszolgáltatás irányítását, illetve a második legmagasabb méltóság

viselőjeként – amit többek közt a fasces és a lictorok fejeztek ki – hadsereget is vezethetett. Az aedilis curulisek

a plebeius aedilisekhez hasonló feladatokat ellátva, velük együtt a város működtetéséért feleltek: a

városfelügyeletért (szentélyek, piacok, közbiztonság), az annonáért, azaz a gabonaellátásért, illetve a város

vallásos ünnepein rendezett játékokért. Míg a censort, a consulokat és a praetort (később praetorokat) a comitia

centuriata választotta, addig az aedilis curuliseket – a náluk alacsonyabb rangú quaestorokkal és egyéb kisebb

beosztású tisztségviselőkkel együtt – a comitia tributa (az aedilis plebiseket értelemszerűen a plebeiusok saját

gyűlése, a concilium plebis választotta). Az új tisztség elnevezésének második tagja az aedilis plebistől való

megkülönböztetésül a hivatal senatori rangjára utal: az aedilis curulisok egyúttal a senatus tagjai is lettek – ha

korábban nem lettek volna azok –, és nekik is kijárt a sella curulis, az elefántcsont berakásokkal díszített faragott

szék, amely a főbb magistratusok fontos méltóságjelvénye volt.

A korábbi hatfős tribuni militum consulari potestate testület helyett mind hierarchikusan, mind feladatmegosztás

szerint strukturáltabb irányítási forma jött létre: kialakul az az államvezetés, amely némi változtatásokkal ugyan,

de évszázadokig képes lesz irányítani egy időközben birodalommá növekvő államot. És éppen ebben láthatjuk a

Kr. e. 367. évi események egyik fontos eredményét. Forrásaink a hangsúlyt a plebeius- patricius hatalmi harcra

helyezik, ez azonban szorosan összefonódott a res publica intézményeinek kiépítésével: ahhoz a sikerhez,

amelyet a Licinius és Sextius által képviselt plebeius vezetőkből és a változásokat támogató patriciusokból álló

politikai csoport elért, hozzájárulhatott az is, hogy a katonai tribunatus rendszere már nem volt alkalmas a res

publica szaporodó és bonyolódó feladatainak intézésére.

A hagyomány szerint a Kr. e. 367. évi törvényt, amely szerint az egyik consulnak plebeiusnak kellett lennie,

két és fél évtized múlva, Kr. e. 342-ben újabb törvény, a lex Genu- cia követte, amely lehetővé tette, hogy

mindkét consul lehessen plebeius. Ez a hagyomány azonban némiképp ellentmond a consulok listájából

levonható következtetéseknek: Kr. e. 367 és 342 között ugyanis több olyan év is van, amikor mindkét consul

patricius gensből származott, míg következetesen, kivételes évek nélkül csak 342-től osztoznak a patriciusok a

plebeiusokkal az éves hatalmon – méghozzá egészen Kr. e. 172-ig, amikor is először fordul elő, hogy mindkét

consul plebeius származású. Ezek szerint a lex Genuciát csaknem két évszázadig nem alkalmazták. Valószínűbb

megoldás, hogy a plebeius con- sulságot Kr. e. 367-ben mindössze lehetővé tették, kötelezővé csak 342-ben

vált. (A Kr. e. 367. évi események értékelése – hasonlóan más kora köztársaságkori kérdésekhez – vita tárgya a

kutatásban, a történészek egy része a liviusi hagyomány elfogadása mellett érvel.)

A plebeiusok consulságának egyik legfontosabb eredménye Róma vezető csoportjának átalakulása: egy új

hatalmi elit, a nobilitas kialakulása. Új családok tagjai kerülnek be a senatusba, nyernek el consuli, illetve más

magistraturákat: az első plebeius dictator: Kr. e. 356, az első plebeius censor: Kr. e. 351 (mindkettő C. Marcius

Rutilus), az első plebeius praetor: Kr. e. 337 (Q. Publilius Philo). Róma irányítása tehát egy olyan új csoport

kezében van már, amely patriciusokból és plebeiusokból áll, akik egyformán részesednek abból a tekintélyből,

azokból a hatalmi és gazdasági előnyökből, amelyeket az állam vezetése nyújt. Az utolsó fontos különbséget Kr.

3. Róma


e. 300-ban számolja fel a lex Ogulnia, megnyitva a legfontosabb papi testületeket a plebeiusok előtt. A 8

pontifex személyi megoszlása ezután 4-4, az augurok (madárjósok) testületéé pedig 5-4 a plebeiusok javára.

Ezekkel az eredményekkel szemben a patricius-plebeius megkülönböztetés mindvégig megmarad a

néptribunátust illetően, amely csak a plebeius gensek tagjainak van fenntartva. A néptribunusi hivatal az új elit

kialakulásával egyidejűleg elveszíti „forradalmi” jellegét. A curulisi hivatalok irányába vezető lépcsőfokká

válik gazdag plebeiuscsaládok fiai számára, azaz ez a korábban ellenzéki tisztség beépül a római állam

intézményrendszerébe, hogy majd a Gracchusoktól kezdve újra forradalmi, az államot opponáló intézménnyé

váljon.

Nem pusztán a patriciuselit kibővülését hozzák a Kr. e. 367. és 342. évi törvények. Ha a 367 utáni consullistákat

összevetjük a korábbi consulok, illetve consuli tribunusok névsorával, szembetűnő, hogy több

patriciusnemzetség kiszorult a hatalomból, például a Cloe- liusok, a Horatiusok, a Lucretiusok, akikkel a

fastikon nem találkozunk többé, vagy a Iuliusok és a Sergiusok, akiknek csak a köztársaság végén sikerült újra a

hatalmon lévők közé kerülniük. A hatalmi elit tehát átrendeződik a belpolitikai küzdelmek és az állam

átalakulása során, aminek nyertesei és vesztesei is vannak.

A Kr. e. 367 utáni consullista vizsgálata további tapasztalatokkal is szolgálhat. Ebben az időszakban rendkívül

gyakran fordul elő, hogy egyazon személy többször is consulságot visel: A Kr. e. 366 és 291 között eltelt

hetvenkét év 144 consulsága közül 54-et mindössze 14 személy viselt. Ebből 38-at pedig mindössze 8 ember –

ezek mindegyike legalább négyszer volt consul, vagyis a Kr. e. 4. század második felében egy szűk csoport

karizmatikus tagjai újra és újra megszerezték a vezető magistratusi helyeket a népgyűlésen. Ez pedig a

népgyűlés – a comitia centuriata, ahol is a vezető magistratusokat választották – komoly politikai szerepét

sugallja: úgy tűnik, a senatus ekkor még nem rendelkezik azzal a döntő befolyásával az állam irányításában,

amely később lesz a sajátja.

Az új uralkodó elit kialakulása természetesen nem egy csapásra történt Kr. e. 367- ben, hanem hosszú folyamat

volt, amely jóval előbb kezdődött, és amelynek bizonyosan fontos elemei voltak a patricius- és a vezető

plebeiuscsaládok közti házasságokkal kialakuló kapcsolatok, például Licinius Stolo (a 367. évi leges Liciniae

Sextiae egyik beterjesztője) apósa M. Fabius Ambustus, az egyik legelőkelőbb patricius gens tagja, aki Kr. e.

363- ban censor, 360-ban, 356-ban és 354-ben pedig consul, vagyis vejével együtt tagja annak a

szakirodalomban néha középpártnak nevezett csoportnak, amely a változásokat támogató patriciusokból és

plebeiusokból alakult ki.


adósrabszolgaság, cognomen, nexum, iugerum, ager publicus, leges Liciniae Sextiae, lex Poetilia, praetor,

aedilis curulis, annona, comitia tributa, concilium plebis, sella curulis, tribuni militum consulari potestate, lex

Genucia, nobilitas, lex Ogulnia, pontifex, augur, curulisi hivatalok, középpárt


4.11. táblázat -

384 k. Manlius Capitolinus pere

378 A serviusi falak építése

367 A leges Liciniae Sextiae

356 Az első plebeius dictator

351 Az első plebeius censor

342 A lex Genucia

337 Az első plebeius praetor (Q. Publilius Philo)

326 A lex Poetilia

3. Róma


300 A lex Ogulnia

2.2.2. 3.2.2.2. KÖZÉP-ITÁLIA MEGHÓDÍTÁSA

Erről az időszakról szóló forrás az annalista hagyományt fenntartó Livius, Diodóros, Di- onysios

Halikarnasseus, Appianos Róma történetének kivonatosan fennmaradt III. könyve, valamint a Görög-római

szöveggyűjtemény 47., 79. és 98-99. dokumentumai.

2.2.2.1. 3.2.2.2.1. A samnisok. Az első samnis háború

A Kr. e. 367-ben és a következő évtizedekben átformálódó államnak, illetve az új magist- ratusrendszerrel

együtt formálódó új elitnek, a nobilitasnak folyamatos harcokban kellett bizonyítania hatékonyságát. Róma

hadvezérei, akik között egyre több a plebeius, a következő évtizedekben meghódítják Itáliát, Kr. e. 270-re olyan

méretű és erejű államot hozva létre, amely már egyenrangú félként állhat szembe vagy szövetkezhet a hellénisz-

tikus államokkal és Karthágóval. Róma az idáig vezető úton Itália összes népével szembekerül, de a legnagyobb

ellenfelet, amelyen csak három háború árán tud felülkerekedni, a samnisok jelentik.

A samnisok lakta vidék a Délközép-Appenninek, egy hatalmas, folyók szabdalta hegyvidéki terület, amely sem

termékeny síkságokkal, sem tengerparttal nem rendelkezett. A félsziget nyugati partjától többek között

Campania, a keletitől Apulia választotta el. Bár Samnium nagyobbrészt hegyvidéki terület, sűrűn lakott völgyei

alkalmasak földművelésre. Természetesen nagyon nagy szerepe volt az állattartásnak is, elsősorban a sertés- és a

juhtenyésztésnek. A samnis pásztorok – ahogy a vidék korábbi lakói vagy közép- és újkori utódaik – az

Appenninekben transzhumáló pásztorkodással hasznosították nyáron a hegység magasabban fekvő területeit:

„nyájam a hőség előtt Calabriát Lucaniára váltsa fel” – írja Horatius is (I 26-26. B. L.). A városiasabb

települések és ezekkel együtt a fejlettebb ipar és kereskedelem, a pénzrendszer hiányoztak Samniumban. A

legfontosabb – a földművelést és az állattenyésztést – kiegészítő foglalkozás a gazdagabb szomszédokkal való

háborúskodás volt.

A samnisoknál egy-két nagyobb – de például etruriai vagy latiumi mértékkel mérve nem túl városias – központ

mellett kis falvakból és tanyákból álló, sűrű településhálót mutatott ki a régészet. Ezt hegyi erődök és szentélyek

egészítették ki. Az erődök néhány nagyobb (szabályt erősítő kivételként, például Castel di Sangrónál feltárt), de

többségében kisméretű, nehezen megközelíthető védművek voltak, amelyek romjai még ma is láthatók az

Appenninek magaslatain. Ez utóbbiak nem állandó lakhelyül szolgáltak, hanem csupán veszély esetén

húzódhatott ide vissza a környező falvak lakossága. A szentélyeket ugyancsak úgy használta a környék, hogy

azok nem képezték részét egyik településnek sem. Ilyen a Pietrabbondantéban feltárt, nagy gonddal épített és

díszített kultuszhely is. A lakóterületeknek, illetve a kultikus és védelmi célokat szolgáló épületeknek ez a

funkcionális elkülönülése megkülönböztette Samniumot Etruriától, Latiumtól és Itália többi fejlettebb

területétől, ahol az ezt a három funkciót egyesítő, városias településszerkezet volt a jellemző.

A samnisok társadalmi-politikai szervezete is kevésbé tűnik kidolgozottnak és struk- turáltnak, mint a latin, a

görög vagy a campaniai városállamoké. A samnis szövetség, amely a vele azonos nyelvű és kultúrájú többi oszk

szomszédjától (pl. a lucanusoktól) külpolitikájában határozottan elkülönült, négy, mindig egységesen fellépő

törzsi egységből, toutóból (a latin populus megfelelője) állt (kb. 12 500 négyzetkilométer és 450 000 lakos a Kr.

e. 4. század közepén). Egy touto több pagusból állt. A pagus, amely egy vagy több falut fogott össze,

autonómiával rendelkezett, és gazdaságilag is önellátó egységnek tekinthető. A pagusok élén egy-egy választott

magistratus, a meddiss (latin meddix) állt. Livius egy évre választott fővezérről is beszél, aki az egész samnis

szövetséget irányította, valamint a samnisok tanácsait és népgyűléseit is említi. A samnisok szervezettségét,

intézményeik állandóságát Livius, de már az itáliai népekről író görög szerzők is valószínűleg túlbecsülték. A

polisokban, évente választott tisztviselők irányítása alatt élő „civilizált” világ mindig a legszervezettebb

pillanataiban találkozott Itália belső területein élő törzsekkel, amikor azok közösen vezettek támadó hadjáratot a

tengerparti síkságokra, vagy védekeztek a hódítók ellen.

A rómaiak és samnisok közötti első összecsapás tétje Campania, Itália leggazdagabb vidéke. Egyrészt itt vannak

Itália legtermékenyebb földjei, másrészt – a jó mezőgazdasági adottságokkal összefüggésben – mind a görögök

(Kymé, latinosan Cumae és Neapo- lis), mind az etruszkok (Capua) alapítottak itt városokat. A régiót fejlett,

gazdag, magas kultúrájú városok tették vonzóvá a hódítók számára. A Kr. e. 5. század végén a félsziget

belsejéből oszk nyelvű (a samnisokkal rokon) hódítók nyomultak be ide, és foglalták el a városokat, Neapolis

kivételével, amely – bár itt is érződik az oszk hatás – megmaradt görög városnak. A vidéket azonban nem tette

tönkre a hódítás, a hódítók az itt talált fejlettebb társadalmi, politikai, gazdasági struktúrákat adaptálták.

3. Róma


A régiót gazdagsága Itália kulcsává teszi, és birtoklása mind Róma, mind a samnis szövetség gazdasági és

katonai potenciálját megnövelné. Így Róma, miután biztosította magát észak, illetve délkelet felől, Campania

felé fordul, és megtámadja a Capuát ostromló samnisokat, felbontva ezzel a samnisokkal kötött, Kr. e. 358-as

szerződést.

Bár a többség úgy vélte, hogy Itáliának ez [ti. Capua] a legszebb és leggazdagabb városa, és a rendkívül

termékeny tengerparti föld a gabonaárak emelkedése esetén a római nép éléskamrájává válhat, még e rendkívül

előnyös lehetőségnél is többre becsülték a szövetségi hűséget.

5(Livius VII 31. M. Gy.)

Amellett, hogy Livius a római politika egyéb szempontjait is beleszövi a capuai követek és a senatus

tárgyalásába, leírásában az a leghangsúlyosabb, hogy Capua Róma hatalmába adja magát, amely így a samnisok

– korábbi szövetségesei – ellen már alattvalói védelmében léphet fel. Kr. e. 343-ban tehát, a samnis háború első

évében Róma bellum iustum et piumot, igazságos és isteneknek tetsző háborút visel, mint – hivatalosan –

ezelőtt és ezután is mindig. Róma külpolitikájának irányítói – de még inkább a Róma háborúit megörökítő

annalisták – gondosan ügyeltek rá, hogy Róma hódításait, béke- vagy szövetséges szerződéseinek felmondásait

igazságosnak és az isteneknek tetszőnek tüntessék fel. De ez nem cinizmus, hanem átélt, komolyan vett hit

Róma birodalmi küldetésében és az istenek támogatásában.

A két consuli sereg kiszorította a samnisokat Campaniából és elfoglalta Capuát. A háború fontosságát és a

samnisok erejét mutatja, hogy mindkét consul provinciája (feladata, hatásköre, működési területe) a samnis

háború volt. Egy év szünet után, mialatt (342-ben!) Rómának belpolitikai válságon kellett átesnie, 341-ben

folytatódnak, illetve zárulnak le a harcok egy újabb római-samnis szövetséggel.


transzhumáló pásztorkodás, touto, populus, pagus, meddiss (meddix), samnis szövetség, bellum iustum et pium,

provincia


4.12. táblázat -

358 Szerződés a samnisokkal

343-341 Az első samnis háború

2.2.2.4. 3.2.2.2.2. A latin háború. Szövetségesek és municipiumok

A samnisokkal való kiegyezésre szüksége is volt Rómának: Kr. e. 341-ben kitört a latin háború. Róma sikerei

felborítják a latinokkal kötött szövetség egyensúlyát, az elvben egyenlő jogú felek szövetsége Róma latiumi

dominanciájának eszközévé vált. A latin városok követelései, amelyeket Livius jegyzett fel – a polgárjog,

valamint hogy ők adhassák az egyik consult és a senatus felét –, minden bizonnyal a Kr. e. 91-es szövetséges

háború előtti viszonyokat és törekvéseket tükrözik, és jól illeszkednek Livius koncepciójába, aki a latin

szövetség mindegyik korszakát úgy mutatja be, mintha a latin városok Róma hol békés, hol lázongó alattvalói

lennének.

A latinokhoz csatlakoznak más közép-itáliai népek is, és Rómának jelentős áldozatokba és négy esztendőbe

került, hogy fölébük kerekedjen. A háború egyik fontos, Kr. e. 340-.ben Veserisnél lezajlott csatájához több

sokat elemzett epizód is kapcsolódik (de stratégiai szempontból már maga a helyszíne is érdekes: a latinok és a

rómaiak a Vezúv környékén csapnak össze). A két consul egyike, T. Manlius Torquatus kivégezteti fiát, aki

parancs ellenére bocsátkozott párviadalba (és győzött). A másik consul, Decius Mus pedig feláldozta magát a

győzelemért (vö. 92. dok.). Ugyanis a csata előtt az áldozati állat májából a jóspap kideríti, hogy a jelek

kedvezőek ugyan a consul seregének, de kedvezőtlenek magának Musnak, erre a családjának a nobilitasban

helyet szerző plebeius államférfi egy sajátos rítussal és imával felajánlja magát és magához kapcsolva az

ellenség csapatait az isteneknek a győzelemért, majd az ellenség közé vágtat, ahol elesik. A római istenek is

betartják a megfelelő imaformulával rájuk kényszerített egyezséget, a consullal együtt „elveszik” az ellenséges

csapatokat is, és megadják a győzelmet a rómaiaknak. Míg Mus történetének valódi volta elképzelhető, Manlius

története túlságosan exemplum jellegű, a disciplina (katonai fegyelem) végletes betartását, a res publica

3. Róma


szolgálatának az apai szeretet elé való helyezését példázza többek között, ráadásul, ha alapjáig bontjuk vissza a

történetet, gyanúsan párhuzamos lesz a Muséval, hiszen felfogható a fiú csata előtti feláldozásának.

A háborúk során, illetve utánuk végrehajtott rendezést, a legyőzött, valamint megfegyelmezett népekkel

kialakított szövetségi rendszert – voltaképpen államközösséget – a kutatás a római történelem fordulópontjának

tekinti. Joggal: az ekkor Közép-Itáliában kialakított szövetségi struktúra alkalmas volt arra, hogy a következő

hódítások során egész Itáliát integrálhassa, illetve megfelelő erőt és szilárdságot mutatott olyan

válsághelyzetben is, mint amilyet Hannibál itáliai hadjárata jelentett.

A kialakított rendszer legfontosabb eleme, hogy a legyőzött városokat egyenként kapcsolták Rómához: külön-

külön határozták meg mindegyik jogállását és kötelezettségeit, Rómához való viszonyát. A Róma által bő egy

évtized alatt kialakított integráció – Livius (VIII 14) alapján – a következő hierarchikus sémát mutatja:

• Szuverén szövetséges városállamok, például Tibur és Praeneste, amelyek átadták Rómának földjeik egy

részét, és tilos volt egymás között bármilyen politikai kapcsolatot fenntartaniuk, valamint egymás között nem,

csak Rómával – római polgárral – gyakorolhatták a ius conubiit és a ius commerciit.

• Más városok – illetve azok polgárai – a római állam részeivé váltak mint municipiumok. Ehhez Tusculum

volt a minta. Ez történhetett:

teljes polgárjoggal: civitas optimo iure,

korlátozott joggal: civitas sine suffragio, ez esetben a lakosok nem szavazhattak a római comitiákon, és

természetesen választhatók sem voltak a római magistraturákra

A volscus Antiumnak ki kellett szolgáltatni hajóit, ezek egy részét elpusztították, a hajóorrokkal pedig a római

forum szónoki emelvényét díszítették, amelyet ettől fogva neveztek rostrának (rostrum latinul ’hajóorr’). A

Tirrén-tenger partjának ezt a stratégiai pontját egy – Ostia mintájára – római polgárokból alapított colonia

őrizte. A tengerparton később további ilyen helyőrségeket szerveznek. Az ide telepített római polgárokat

felmentették a legiókban való szolgálat alól, de nem hagyhatták el coloniáikat.

A Kr. e. 332-es census során az új polgárokat beosztották a két újabb kerülettel kibővített tribusrendszerbe. Az

egyik censor Q. Publilius Philo, a 330-as és 320-as évek meghatározó politikusa, ő volt az első plebeius praetor

Kr. e. 337-ben, de előtte 339-ben már consul és dictator is volt, és alkalmasint személyében tisztelhetjük a római

szövetségi rendszer egyik szellemi atyját is. A sine suffragio polgárjogot az államközösség Rómától távolabb

fekvő tagjai kapták, például a campaniai városok. (Capua, Róma-barát arisztokráciájával – az equesekkel, azaz a

lovagokkal – kivételt tesznek: ők megkapják az optimo iure besorolást.) Ezek a városok a korlátozott

polgárjoggal megkapták a ius conubiit és ius commerciit, és a Rómába való beköltözéssel lakóik elnyerhették a

teljes polgárjogot. Saját belső intézményeik megmaradtak, vagyis önkormányzattal rendelkező municipi-

umként tagolódtak be a római államba. Ez a rendszer az önkormányzattal rendelkező municipiumok és a latin

jogú szövetséges városok révén úgy tudta gyarapítani Rómát, illetve a Róma által ellenőrzött területet, valamint

a hadra fogható polgárok és szövetségesek számát, hogy nem torzította el a városállami kormányzati rendszert,

Róma politikai intézményeit. A sine suffragio gyakorlata ugyancsak a politikai intézmények stabilitását

biztosította, mivel a választó és törvényhozó gyűléseken az új polgárok nagy része nem jelent meg politikai

tényezőként.

A latin háború után Róma területe, az ager Romanus 5525 négyzetkilométerre becsülhető. Ha ehhez a

szövetségesek területeit is hozzászámítjuk, 8505 négyzetkilométert kapunk. A teljes népességre vonatkozó szám

347 000, illetve 484 000 fő.

4.13. táblázat -

Tribus neve Tribus elhelyezkedése; Eredeti

lakosok Tribus létrejöttének időpontja

Suburana

Palatina

Esquilina

Róma városa

tribus urbanae, városi

tribusok

Servius Tullius király hozta létre

3. Róma


Collina

Lemonia A további 31 mind tribus

Camilia rusticae, vidéki tribus Kr. e. 495 előtt

Pupinia

Pollia

Latium, Róma törzsterülete

Voltinia

Romilia

Caludia

Fabia

Horatia

Papiria

Menenia

Aemilia

Voturia

Sergia

Cornelia

Galeria

Clustumia

Latium Kr. e. 400 előtt

Stellatina

Tromentina

Sabatina

Dél-Etruria; veiibeli és caerei

etruszkok Kr. e. 387

Arniensis

Pomptia

Publilia

Dél-Latium (Ager Pomptinus);

latinok, volscusok

Délkelet-Latium; hernicusok

Kr. e. 358

Maecia

Scaptia

Latium (Ardea és Velitrae térsége) Kr. e. 332

Oufentina Dél-Latium; volscusok

3. Róma


Falerna Észak-Campania (Volturnus

völgye); auruncusok Kr. e. 318

Aniensis Kelet-Latium; aequusok

Terentia Dél-Latium; sidicinusok,

auruncusok Kr. e. 299

Velina Picenum (Adriai-tenger);

vestinusok, praetutianusok Kr. e. 241

Quirina Sabinum; sabinok


disciplina, ius conubii, ius commercii, municipiumok, civitas optimo iure, civitas sine suffragio, rostra,

tribusrendszer, eques, tribus urbanae, tribus rusticae


4.14. táblázat -

341–338 A latin háború

340 Csata Veserisnél

332 Q. Publilius Philo censorsága

2.2.2.7. 3.2.2.2.3. A második samnis háború

Róma a tengerparti síkságon Campania felé coloniák alapításával erősítette meg a pozícióit: Kr. e. 334-ben

Cales, Kr. e. 328-ban Fregellae a Liris folyó partján; Róma fokozatosan felszámolja a samnisok és a saját

területei között lévő ütközőzónát. A samnis szövetség nem nézi tétlenül, hogy teljesen és véglegesen kiszorul

Campaniából: Kr. e. 326-ban (vagy 328-ban) kitör a második samnis háború, amely kisebb megszakításokkal

Kr. e. 304-ig tart. A háború első szakaszában a kulcsot Neapolis jelenti. A város görög lakosainak egyik fele, a

démos a samnisokat pártolja, akik mellett Tarentumtól (Taras), a legjelentősebb és ebben a korban

külpolitikailag rendkívül aktív dél-itáliai görög várostól is remélhetnek támogatást. Az arisztokrácia inkább a

Rómával való kapcsolatban látja a város – és saját – jövőjének zálogát. Neapolist samnis katonák védik, akiket a

hagyomány szerint a lakosok egy ravasz csellel eltávolítanak, majd kizárnak a városból, és átadják őket a

korábban már emlegetett Quintus Publilius Philónak, a római sereg fővezérének. Philo – az első római politikus,

aki görög cognoment visel – Kr. e. 327-ben mint consul érkezik Campániába, de imperiumát a Neapolis körüli

had- és diplomáciai műveletek zökkenőmentes lebonyolításáért meg kell hosszabbítania a népgyűlésnek a

következő évre, ez az első úgynevezett prorogatio imperii.

A prorogatio alkalmazását ebben az első esetben az magyarázza, hogy Róma nem ostrommal, hanem

tárgyalásokkal akarja megszerezni Neapolist, és ezért különösen fontos a magistratus személye. Philo tud

görögül, ami ekkor még nem általános a római arisztokrácián belül (bár a következő évtizedekben ez rohamosan

megváltozik), és inkább a nobilitas plebeius származású tagjait jellemzi, kiváló diplomáciai képességekről tett

már korábban is tanúságot, valószínű, hogy régi személyes kapcsolatai vannak Neapolisban. A prorogatio

később a senatus kezébe kerül át, és olyan helyzetekben alkalmazzák, amikor nem elegendő az imperiummal

felruházható magistratus a különböző helyszíneken jelentkező katonai feladatokhoz.

Caudiumhoz (vö. 98. dok.), Délnyugat-Samnium központjához kapcsolja a hagyomány a köztársaságkor

legszégyenletesebb vereségét (Kr.e. 321). A város közelében egy szorosban csapdába esik a római sereg, és

mivel a harc kilátástalan lenne, Sp. Postumius Albinus consul kénytelen békét, illetve fegyverszünetet kötni. A

samnisok a fegyverzetüktől és ruházatuktól megfosztott rómaiakat egy iga alatt hajtják át, akik csak ezen az áron

vonulhatnak el. Róma már a következő évben kiköszörüli a csorbát, és felmondva a fegyverszünetet (vagy

3. Róma


békét), vereséget mér a samnisokra. Az istenek bevonásával, kultikus formák közepette kötött megállapodásokat

a vallásos és csak bellum iustum etpiumot viselő rómaiak nem egykönnyen tehetik semmissé. Éppen ezért

Postumius, a megállapodást megkötő consul egy római nobilishez méltón feláldozza magát (valamint tribunusait

és quaestorait): ő maga javasolja a senatusban, hogy Róma ne ismerje el a szerződést, és az ezzel jogtalanná vált

megegyezésért felelős személyeket szolgáltassák ki az ellenségnek, amivel Róma mentesül a béke megtartása

alól. A történet szinte minden ízében kitalált- nak tűnik. Eddig még a caudiumi szorost sem sikerült azonosítani,

lehet, hogy egy közönséges vereséget vannak hivatva szépíteni a nehéz terepviszonyok, az iga helyett pedig

inkább annak a szégyenét kellett elviselnie Rómának, hogy érdekeivel és külpolitikai törekvéseivel ellentétes

békére kényszerítették. Mindenestre a technika, amellyel úgy tudja felrúgni a megállapodást a senatus, hogy a

város elkerülheti az istenek haragját, egy létező és Rómát jellemző „trükk”. Ismerjük egy hitelesebb

alkalmazását: a Numantiával kötött megegyezést tenné ily módon semmissé a senatus Kr.e. 136-ban, C.

Hostilius Man- cinus consult feláldozva.

A Caudium utáni években megszűnik a nyílt ellenségeskedés, Róma Campaniában erősíti meg a pozícióit,

illetve Apuliában és Lucaniában építi tovább szövetségesi hálóját. Nem arról van szó, hogy Róma ezzel

szétforgácsolja erejét, vagy hagyja erőt gyűjteni a samnisokat, hanem bekeríti Samniumot, és hosszú távra

tervezve akarja elszigetelni és összeroppantani a nála népesebb és híresen harcias samnis törzseket. A háború

alatt a másik félnél ilyen stratégiai gondolkodásra nincs példa. A négy touto szövetsége jól működik, ha

védekezésről van szó, de egy Rómához hasonló méretű és szervezettségű állammal szemben évtizedekig

mozgósítva tartani a szövetség erejét – még akkor is, amikor nem fenyeget közvetlen veszély – gyakorlatilag

lehetetlen. Róma Kr.e. 315-ben újra meginduló harcokban fontos győzelmeket arat, és megszerzett pozícióit

latin jogú colo- niák alapításával biztosítja. Közép-Itália termékeny síkságai és a Tirrén-tenger partja felett

kiterjesztett és megszilárdított hatalma nagyságát jól szemlélteti a Kr.e. 312. év cen- sora, Appius Claudius

Caecus által építtetett – és róla elnevezett – Via Appia, amely Cam- paniával kötötte össze Rómát. A Via Appiát

is folyamatosan tovább építik majd, míg el nem éri az Adriai-tengert, illetve a római úthálózat folyamatosan

további új utakkal bővül, amelyek a további katonai sikerekhez, valamint Itália egységének kialakulásához, a

romanizációhoz is nagyban hozzájárulnak.

Róma a század utolsó évtizedébenmegerősíti Etruriában, aKözép-Appeninekben,

Umbriában és Apuliában a pozícióit,illetve304-ben,Bovianumelfoglalása utánlezárja

a samnis háborút.


cognomen, prorogatio imperii


4.15. táblázat -

334 Cales colonia

328 Fregellae colonia

327 Q. Publilius Philo consulsága

326-304 Második samnis háború (vagy 328-tól)

321 Caudiumi csata

315 Róma elfoglalja Luceriát

314 Róma coloniát alapít Luceriánál

313 Visszaszerzik Fregellaet

3. Róma


312 Via Appia építése

308 Arpinum a római állam része lesz

306 A hernicus háború

304 Bovianumi csata

298 Carseoli colonia

■ Az itáliai úthálózat

2.2.2.10. 3.2.2.2.4. A harmadik samnis háború

A második samnis háborúban elért eredményeket Róma nem végcélnak tekinti, hanem csak az Itália, de

legalábbis a térség meghódítása felé vezető út egyik állomásának. A samnisok ugyancsak nem érzik lezártnak

a kérdést, és nem fogadják el, hogy visszaszorították őket a törzsszövetség határain belülre. Róma szövetséget

köt a lucaniaiakkal, akiket a samnisok megtámadtak. Ezzel a szövetséggel Róma az utolsó kaput is becsukta

Samni- um nagyhatalmi lehetőségei előtt. Mivel a samnis szövetség nem mondhatott le a független

külpolitikáról, Kr. e. 298-ban kitört a harmadik samnis háború.

A háború első éveiben a rómaiak módszeresen pusztítják a samnis vidékeket, és sikeresen ostromolnak meg

több hegyi erődöt is, de igazán döntő győzelmet nem tudnak kicsikarni. Kr. e. 295-ben pedig Rómának egy nagy

és veszélyes koalícióval kell szembenéznie: saminsok, gallok, etruszkok és umbriaiak szövetkeznek ellene. Itália

még független népei, ha későn is, de ráébredtek, hogy Róma – előbb-utóbb – mindegyiküket fenyegető hódítói

törekvéseit csak közösen állíthatják meg. Sentinumnál ütközik meg a Q. Fabius Maximus Rullianus és P. Decius

Mus consulok által vezetett római hadsereg a koalíció fő erejével, a Gellius Egnatius vezetése alatt álló

3. Róma


samnisokkal, illetve a gallokkal. Itáliában addig még nem került sor ennyi embert mozgósító csatára: Róma

négy legióját, azaz négyszer körülbelül 4500 embert – Livius szerint – a szövetségesek nagyobb, a fegyverben

álló római polgárok létszámát meghaladó sereggel egészítették ki: a római fél létszámát tehát legalább 36-40

000 főre tehetjük. Az ellenfél erőit a források jócskán eltúlozzák. Egy kortárs görög szerző, a samosi Duris már

a halottak számát is 100 000-re teszi. Megbízhatóbb maga Livius, aki úgy fogalmaz, hogy az erők

kiegyenlítettek voltak, és ha a harctéren megjelentek volna az etruszkok is, Róma elveszítette volna a csatát. A

legiókat vezető egyik consul, a gallokkal szemben álló Decius Mus – apja példáját (exemplumát) követve –

feláldozza magát. Ez nemcsak az apai példa erejét (vagy a család különös hajlamait), hanem a csata fontosságát

és kiegyenlítettségét is mutatja: a vezér önfeláldozására, az istenek kikényszerített támogatására, illetve ezeknek

a mozzanatoknak a csapatokat fanatizálni képes erejére is szükség volt a gallok elleni győzelemhez, akik a

rómaiakban még mindig a legnagyobb félelmet keltették, és ezúttal még egy szokatlan fegyvernemet, harci

szekeres osztagot is felvonultattak. Érthetők az ellenfél erejét eltúlzó beszámolók: a csatát már a kortársak is

döntőnek érezhették, később pedig még nyilvánvalóbbá vált, hogy ekkor dőlt el Itália sorsa azzal, hogy

megroppant a Rómát közösen megállítani próbáló koalíció ereje.

A nagy összecsapás után Róma néhány év alatt folyamatos hadjáratokkal, diplomáciai munkával,

coloniaalapításokkal kiépíti, illetve megszilárdítja hegemóniáját Itáliában. Kr. e. 294-ben az etruszkokat, 290-

ben pedig a samnisokat kényszeríti békére. Már 291-ben létrehozza Samnium délkeleti határain Venusia

coloniát, és tovább terjeszkedik kelet felé is, át az Appennineken, és egy gyors hadjáratban bekebelezi a

sabinokat és más kisebb törzseket, amelyek városai a római állam részei lesznek, lakóik pedig sine suffragio

polgárok. Birtokaik egy részét Róma természetesen kisajátítja, és földjeikre telepeseket küld: coloniákat alapít,

többek között Adriát, Kr. e. 289 körül. Róma tovább terjeszkedik az Adriai-tenger partján észak felé is

(Picenum), a stratégiai cél nyilvánvalóan a nagy katonai erőt képviselő gallok elszigetelése.

A sentinumi vereség utáni évtizedben a gallok távol tartják magukat a Róma érdekszférájához tartozó

területektől. Kr. e. 284-ben azonban benyomulnak Etruriába, és Arre- tium mellett súlyos vereséget mérnek a

rómaiakra, amelyben még seregük vezére, L. Cae- cilius Metellus is elesik. A következő évben Róma vissza tud

vágni: a gallok és a melléjük álló etruszkok serege fölött nagy győzelmet arat a lacus Vadimonisnál (Kr. e. 283).

A következő évtizedek hadjáratai, diplomáciai és coloniaszervező munkája nyomán a gall senonok földjén,

Etruriában és Umbriában Róma kiépíti az uralmát. Volsiniit, ezt a nagy múltú etruszk várost Róma elpusztítja,

Caere sine suffragio polgárjoggal a római államba, a többi etruszk és umbriai város pedig szövetségi

szerződéssel a római államszövetségbe tagolódik be. A megszerzett gall területeket többek között a Kr. e. 268-

ban létrehozott colonia, Ariminum (a mai Rimini) ellenőrizte.


4.16. táblázat -

298-290 Harmadik samnis háború

296 Appius Claudius Caecus győzelme egy samnis-etruszk

sereg fölött

295 Sentinumi csata

294 Etruria pacifikálása

291 Venusia colonia létrehozása

290 A sabinok legyőzése és integrálása

289 Adria colonia létrehozása

284 Arretiumi csata

283 Vadimonis-tavi csata

3. Róma


268 Ariminum colonia létrehozása

2.2.3. 3.2.2.3. DÉL-ITÁLIA MEGHÓDÍTÁSA

A Dél-Itália meghódításáról beszámoló forrásokhoz sorolható Polybios, Dionysios Halikarnasseus, Diodóros,

Appianos Róma története, Plutarchos Pyrrhos-életrajza, Cassius Dio, valamint Pompeius Trogus töredékei.

Livius művének Pyrrhos elleni háborút tárgyaló könyvei (XII-XIV.) sajnos elvesztek. Különleges forrás még a

korszak kiemelkedő államférfiának, Appius Claudius Caecusnak feliraton fennmaradt elogiuma (CIL XI 1826 =

ILS 54).

2.2.3.1. 3.2.2.3.1. Tarentum. Pyrrhos

Róma megjelenése előtt a térség legjelentősebb hatalma a Spárta által alapított Taras. Tarentum (Taras latin

neve), ahogy az ókori szerzők némileg túlozva fogalmaznak, Apulia, Calabria és Lucania fővárosa. A város jól

védhető helyen fekszik, és kitűnő védművekkel rendelkezik, kikötője katonai és kereskedelmi szempontból is

stratégiai fontosságú. Gazdag város, széles körű diplomáciai kapcsolatokkal, befolyása kiterjed a térség több

görög polisára is. Gazdagsága és fontossága miatt ugyanakkor célpontjává válik a dél-itáliai törzsek

támadásainak, ahogy a félsziget többi görög városa is. Amíg a nyugati parton Neapolis vagy Kymé (Cumae)

kénytelen-kelletlen engedett az Appenninekből előtörő törzsek nyomásának, a csizma talpán lévő polisok

szívósan ellenállnak. Kihasználva anyagi erejüket, idegen vezérek alatt harcoló zsoldosseregeket vetettek be a

bruttiusok, samnisok, lucanusok, messapusok ellen.

Az antik gondolkodás szerint egy állam hanyatlásának, polgárai elpuhultságának legbiztosabb ismérve, ha nem a

polgáraiból álló saját hadseregre, hanem zsoldos csapatokra támaszkodik, elsősorban ezért vált a Tarentumi-

öböl túlpartján fekvő hajdani Sybaris az elpuhultság szinonimájává („rút, szibarita váz”). Forrásaink Tarentum

esetében is kárhoztatják ezt a gyakorlatot, a dekadencia számos más jelével kiegészítve. Az ókori közhelyek

mögött a polis szerkezeti, a polgárjog megadásának gyakorlatával is összefüggő problémájáról van szó. A saját

városát védő polgároknál nincs jobb haderő, főképp, ha azok rendszeres katonai kiképzésben részesült görög

hopliták, ugyanakkor a polgárokból álló hadsereg nem alkalmas olyan katonai helyzet kezelésére, amilyet a dél-

itáliai törzsek folyamatos nyomása teremtett Tarentum, illetve a többi görög város számára: vagyis a civil

szférától független, „főállású” katonákra volt szükség. Felhasználható haderőt megfelelő parancsnokokkal pedig

a görög anyaország nyújtott – nem függetlenül a hagyományos polis válságától, illetve átalakulásától, valamint a

hellénisztikus monarchiák megjelenésétől. A görög városok problémája jól ellenpontozza a Róma katonai

hatékonysága mögött rejlő egyik elemet (a szövetségi rendszer és a társadalom jóval nagyobb fokú

militarizálódása mellett): a polgárjoggal való bőkezű és differenciált bánásmód még egy jó darabig

kimeríthetetlen emberi – és így katonai – erőforrást biztosított a római polgárokból álló hadseregnek.

3. Róma


■ Itália népei a Kr. e. 3. században

A dél-itáliai görög városok segítségére érkező utolsó és egyben legjelentősebb görög hadvezér az épeirosi

király, Pyrrhos (vö. 2.4.3.5.1.). Kitűnő hadvezér és katonai szakíró, forrásaink szerint Nagy Sándor legméltóbb

utóda, aki tehetségének és ambícióinak először az utódállamok egymás közti harcának porondján, majd pedig

nyugaton keresett teret. Jellemző és talán igaz is az az ókori vélemény, hogy itáliai hadjáratát azért támogatja

elefántokkal, nehézgyalogosokkal és pénzzel több hellénisztikus állam uralkodója is,

hogy képességeit ne ellenükben kamatoztassa. Mint ahogy annak az állításnak is hitelt adhatunk, hogy Pyrrhos

nem szándékozott otthagyni Itáliát a rómaiak legyőzése után, de nem érte volna be egy itáliai-szicíliai

birodalommal sem, hanem Karthágóra is szemet vetett, és a Nyugat-Mediterráneum feletti ellenőrzést akarta

megszerezni, majd a Nyugat kimeríthetetlen erőforrásaival (zsoldosok, nyersanyag) visszatérni a diadochos-

küzdelmekbe. Ez az elképzelés Alkibiadés óta nem újdonság, de Pyrrhos természetesen sokkal inkább Nagy

Sándor nyomába akart lépni, abban a hitben, hogy egy jó hadvezér a makedón és görög nehézgyalogosok élén a

barbár világ másik végéig is eljuthat.

Pyrrhos a pénzverésben rejlő lehetőségeket is kihasználta nyugati hadjárata alatt a propagandája sikerességének

érdekében. A Lokroiban, Tarentumban és Syrakusai- ban készült érméin olyan istenek és istennők ábrázolását

találjuk, akik valamilyen módon mind kapcsolódnak Épeiroshoz, a királyhoz, illetve céljaihoz.

Egy tetradrachmán a Dódónai Zeus és párja, Dióné (ősi, még Héra előtti, s csak Dódónában megőrzött asszonya

a főistennek) verete jeleníti meg az egész görögség és az épeirosi uralkodó közötti kapcsot. Egy didrachma

előlapján pedig Achilleus sisakos és valószínűleg Pyrrhos vonásaival ábrázolt feje, aki nemcsak mint a

legnagyobb görög hős szerepel az érmén, hanem mint az épeirosi királyok felmenője is. Ha megfordítjuk az

érmét, újabb vonásokkal gazdagodik a megidézett Achilleus alakja, ugyanis ott anyja, Thetis utazik a tengeren,

viszi fiának a fegyverzetét, amivel a veret megrendelője – BASILEÓS PYRROU felirat olvasható Thetis alakja

alatt – nemcsak a nagy összgörög vállalkozás, a trójai háború és a saját akciója, hanem Róma és Trója között is

párhuzamot vont.

A számos sorozat között vannak Berenikét mint Artemist ábrázoló aranypénzek is, amelyekkel anyósát és

pártfogóját, a Kr. e. 283-ban elhunyt I. Ptolemaios feleségét tiszteli meg. Továbbá természetesen vannak olyan

érméi, amelyekkel rokonára, Nagy Sándorra utal.

2.2.3.2. 3.2.2.3.2. A tarentumi háború

3. Róma


Róma a samnis háborúk eredményeképpen kijutott az Adriához és a Tarentumi-öböl- höz, így közvetlen

kapcsolatba került az ezen a parton fekvő görög városokkal is. Ez új helyzetet teremtett a térség politikájában,

amelynek most már a samnisok, lucanusok és egyéb italicus törzsek, valamint a görög polisok mellett a

szisztematikusan előretörő Róma lett a legfontosabb tényezője. A Róma által szorgalmazott diplomáciai

kapcsolatok az itteni törzsekkel kezdetben a samnisokat volt hivatva elszigetelni (a második és harmadik samnis

háború közötti időszak logikus fejleménye ez), de a hosszabb távú tervezés, a Tarentumi-öböl térsége iránti

érdeklődés sem lehetett idegen a senatustól.

Egyes görög városok, amelyek Tarentum mögött úgyis csak másodhegedűsök lehettek, nem zárkóztak el

Rómának függetlenségüket fenyegető barátsága elől. Thurioi a lu- canusokkal szemben Rómához fordul

segítségért, és a rómaiak helyőrséget is küldenek Kr. e. 285-ben ide, mint ahogy Rhégionba és más városokba is.

Ezzel ugyan maguk ellen fordították korábbi szövetségesüket, a lucanusokat, akik a saját zsákmányuknak

tekintették a görög városokat, de Róma külpolitikai terveibe jobban illett a görög városokra kiterjesztett

védelem, mint egy barbár törzs barátsága. Nem kell soká várni, hogy az új helyzet, amelyben Róma egyrészt a

térség görög városainak védelmezőjeként tűnt fel, másrészt már az Adriai-tengeren is rendelkezett

támaszpontokkal, konfliktushoz vezessen Tarentummal: kitört a háború.

Pyrrhos Kr. e. 280-ban jól képzett, a kor legmagasabb színvonalát képviselő hadsereggel – több mint 20 000

gyalogossal, 3000 lovassal és 20 elefánttal – érkezik Itáliába. Az egyezség szerint ő a feje a Róma elleni

koalíció csapatainak, és addig marad Itáliában, amíg szükségesnek látja, valamint – ebbe a háború költségeit

biztosító Tarentum még az előbbi feltételnél is nehezebben egyezett bele – helyőrséget is tarthat a városban.

Az egyik consul sietve délre vonul, hogy még azelőtt megállítsa a királyt, hogy elérné Lucaniát vagy

Samniumot. Heracleánál, a Tarentumi-öböl mellett ütköznek meg először Pyrrhosszal a rómaiak, és súlyos

vereséget szenvednek. A római hagyomány magát a vereséget nem tudja eltagadni, de azt az elefántoknak

tulajdonítja. Kétségtelen, hogy a római legiók számára újdonság volt az arcvonalukat megbontó, a lovakat és

embereket megrémítő, hatalmas állatok rohama, de a samnis seregekhez képest szokatlan volt a hellénisztikus

phalanx harcértéke, illetve vezérük jártassága is a hadtudományokban. A legióknak a makedón phalanx felett

érvényesülő fölénye, amelyről majd Polybios beszél a Kr. e. 2. század nagy összecsapásai (pl. a pydnai csata)

alapján, itt még nem jelenik meg. Másfelől a római manipulusok helytállása és a keletről jött seregnek okozott

súlyos veszteségek – a pirruszi győzelem – nemcsak Pyrrhost érik váratlanul, hanem már a későbbi fölény

kialakulását is jelzik. A tárgyalások során is meglepetések érik a diadochosok közötti háborúkhoz és

diplomáciához szokott épeirosi királyt, ugyanis győzelmét nem tudja megegyezésre váltani. Békefeltételeit –

Róma engedje el szövetségi rendszeréből a dél-itáliai törzseket és a görög városokat, valamint húzódjon vissza a

Tarentumi-öböl térségéből – a senatus végül elutasítja, és azt üzeni Pyrrhosnak, hogy nem tárgyalnak vele, amíg

Itália földjén tartózkodik. Róma hajthatatlansága érthető: három hadserege van fegyverben, és jól vizsgázik a

coloniákból álló erődrendszere is. Alapjában véve az itáliai szövetség is szilárdnak bizonyul, mert bár a dél-

itáliai törzsek, közöttük a frissen legyőzött samnisok, akiket Rómának még évszázadokig nem sikerül

integrálnia, Pyrrhost erősítik, Kö- zép-Itália kitart a Város mellett. Pyrrhos Latiumból, néhány száz stadionra

Rómától visszafordul, és téli szállásra vonul.

Amikor a senatus Pyrrhos ajánlatát tárgyalja, és a hagyomány szerint hajlana is a megegyezésre, az akkor már

agg, vak (caecus) és a politikától visszavonult Appius Claudius Caecus a senatusba viteti magát, és felszólal a

javaslat ellen. Ez az első római szónoklat, amelyről tudjuk, hogy szerzője írásban is megjelentette, ennyiben

tehát a római irodalom kezdetét is jelenti. A későbbiekben a beszédek publikálása a római politikai élet általános

gyakorlatává vált, szélesebb körben tette ismertté az egyes álláspontokat, mintegy politikai pamfletként is

működött, másrészt átörökítette az utódokra a szónok és politikus dicsőségét.

Kr. e. 279-ben Ausculumnál egy újabb összecsapásban ismét győz Pyrrhos, de óriási véráldozat árán, újabb

„pirruszi” győzelem. Ahogy Plutarchos szerint maga a király megfogalmazza: még egy ilyen győzelem, és

elveszíti a háborút. A csatáról és a veszteségekről ellentmondó adataink vannak, olyan forrásokból, amelyek

mind Róma vereségét akarják kisebbíteni. De az bizonyos, hogy a királynak döntő, Róma erejét megtörő

győzelmet nem sikerül aratnia, a legiók vissza tudnak vonulni táboruk védelmébe. Pyrrhosnak ráadásul minden

veszteség sokszorosan számított, mivel nem várhatott utánpótlásra a hellé- nisztikus világból, az itáliai barbár

törzsekből pedig érdemben nem egészíthette ki képzett nehézgyalogságát. Az is nehezítette a helyzetét, hogy

Tarentummal és a többi görög várossal hamar megromlott a viszonya, a dél-itáliai görögök a közvetlen veszély

elmúltával már nem voltak olyan lelkesek, mint a király érkezésekor, és kihátráltak Pyrrhos mögül. Az itáliai

lehetőségek bezáródtak, de a hódításra új esély kínálkozott: a szicíliai görögök hívták segítségül Pyrrhost a

szigeten egyre jobban előretörő karthágóiak ellen.

3. Róma


Róma és a punok harmadik szerződése a pyrrhosi háborúhoz kötődik. Mivel az épe- irosi király egyformán

veszélyeztette mindkét fél érdekeit, a régebbi szerződést Kr. e. 279- ben megújították, és kiegészítették egy, a

háborúra vonatkozó megegyezéssel. Egyik fél sem köthet külön békét Pyrrhosszal; fegyveresen támogatják

egymást, ha a másikat támadás éri; az ehhez szükséges hajókat Karthágó biztosítja, és a tengeren ezenkívül is

támogatja Rómát. A pun és római csapatok lényegében egyszer harcoltak közösen, nevezetesen, amikor

Rhégiont próbálták közösen, a tenger és a szárazföld felől – sikertelenül – visszafoglalni a magukat önállósító

campaniai helyőrségtől. A punok még egyszer tesznek fontos szolgálatot szövetségesüknek, amikor Pyrrhos

Itáliába visszahajózó csapatait hajóhadukkal megtépázzák, így gyengítve tovább közös ellenfelük erejét.

Pyrrhost Szicíliában forrásaink szerint óriási lelkesedéssel fogadják. A király beváltja a hadvezéri képességeihez

fűzött reményeket, felszabadítja az ostrom alól Syrakusait, és visszaszorítja a karthágóiakat a nyugati partra. De

ez a hadjárata is elakad a teljes siker előtt: a punok meg tudnak kapaszkodni a szigeten Lilybaion városában. A

király terve logikus: át akar kelni Afrikába, hogy ott mérjen csapást a karthágóiakra, és nem mellékesen találjon

újabb háborút, újabb zsákmányt magának és katonáinak, megszilárdítva az ottani sikerekkel a görög városokban

ingataggá lett pozícióját. Rövid idő alatt ugyanis az itteni városok támogatását ugyanúgy elveszíti, mint az

itáliaiakét.

Pyrrhos hellénisztikus királyságot akart magának építeni, a görög városok pedig csak ellenségeik

megsemmisítését, szabadságuk visszanyerését várták tőle, szuverenitásukat semmiképpen sem akarták feladni.

Értelmetlen latolgatni, hogy ha lemondanak a görögök az önálló polis-létről, Pyrrhosszal győzhettek volna-e a

területüket fenyegető Karthágó vagy Róma fölött, annyi azonban megfogalmazható, hogy – figyelembe véve

Dél-Itália és Szicília politikai adottságait – Pyrrhos terve nem merész volt, hanem megalapozatlan. Ha csak

ebből a szempontból hasonlítjuk a híres rokon keleti vállalkozásához, nyilvánvaló, hogy hiányzik az a görög

polisok, thrákok, illírek körében végzett szívós munka, amelyhez Nagy Sándor apjának egy hosszú élet éppen

csak elég volt, és amely nélkül a fiából nem lehetett volna „Nagy” Sándor.

Csakhogy az átkeléshez pénzre és hajókra lett volna szüksége, amit a görög városok nem elég lelkesen

biztosítottak számára, ezért nem is tudta megismételni Agathoklés merész vállalkozását, és seregével együtt

tétlenségre kárhoztatva, politikailag légüres térbe került. A helyzet megoldását a rómaiak teremtik meg számára,

akik, kihasználva távollétét, visszaszerzik a Dél-Itáliában elveszített pozícióikat, módszeresen őrlik fel a déli

törzsek ellenállását, és újra közelednek Tarentumhoz. A város követeinek hívására Kr. e. 275- ben Pyrrhos

visszatér Itáliába.

Marcus Curius Dentatus consul Samniumban várja Pyrrhost, ahol a római hagyomány szerint Dentatus serege

fényes győzelmet arat, miután az elefántokat sikerült saját seregük ellen fordítani (szerencsével, bátorsággal,

csellel – ahány forrás annyi változat). Később, Kr. e. 268-ban a rómaiak coloniát alapítanak itt, amelyet a fontos

győzelmük miatt Beneven- tumnak (körülbelül: „kedvező esemény”) neveznek el. Pyrrhos visszavonul, és

elhagyja magát Itáliát is. Hazatérve még mindig számottevő haderejének újabb vállalkozást keres.

Belebocsátkozva a Peloponnésoson folyó küzdelmekbe, feldúlja Lakóniát, de miután Spár- ta városát nem tudja

elfoglalni, Argos ellen vonul, ahol csata közben életét veszti.

Róma óriási tartalékai és szívóssága révén győztesen kerül ki egy kitűnő hadvezérrel és a hellénisztikus

hadtudománnyal való első találkozásából, és Beneventum után nem sokkal egész Dél-Itália a hatalma alá kerül.

Tarentumot Kr. e. 272-ben, Pyrrhos halála után adja át a király által itt hagyott helyőrség, Rhégiont pedig 270-

ben szerzi vissza Róma. Ta- rentum szövetséges város lesz – visszanyeri szabadságát, írta Livius –, kiadja

hajóhadát, lerombolja falait. Tovább folytatódik a római hatalom kiépítése Itáliában: coloniákat hoznak létre,

például Samnium biztosítására Beneventumot, Lucaniában Paestumot (ez az egykori Poseidónia). Kiépül

Brundisium, Kr. e. 264-ben már a Via Appia is elvezet idáig. Róma Itália megszerzésével a Mediterráneum

nagyhatalmai közé emelkedik: Kr. e. 272-ben II. Ptolemaios barátsági szerződést köt a köztársasággal. Róma

sikerei ugyanakkor egy új konfliktus árnyékát is előrevetítik: 272-ben, amikor Pyrrhos helyőrsége átadja

Tarentumot L. Papirius Cursor consulnak, egy kisebb karthágói flotta tartózkodik a közelben, és nem valószínű,

hogy a céljuk a consul csapatainak támogatása lett volna.


makedón phalanx, manipulus, pirruszi győzelem, politikai pamflet, Beneventum


4.17. táblázat -

3. Róma


317 Agathoklés hatalomra kerülése

310 Agathoklés veresége Szicíliában a karthágóiaktól

Agathoklés sikeresen partra száll Afrikában

307 Békekötés Agathoklés és Karthágó között

303 k. Tarentum és Róma szerződése (Lacinumi-hegyfok)

290-es évek Agathoklés Dél-Itáliában

289 Agathoklés halála

288 Pyrrhos és Lysimachos felosztja Makedóniát

285 Pyrrhos elveszíti Makedóniát

A rómaiak helyőrséget küldenek Thurioiba

282 A római hadihajók megtámadása

280 Pyrrhos Itáliába érkezik

Heracleai csata

Pyrrhos Latiumig nyomul előre

279 Ausculumi csata

Újabb szerződés Karthágóval

279-275 Pyrrhos Szicíliában

275 Maleventumi (beneventumi) csata, Pyrrhos elhagyja

Itáliát

272 Pyrrhos halála

Róma szerződése II. Ptolemaiosszal

Tarentum belép Róma szövetségi rendszerébe

Karthágóiak Tarentumnál

270 Rhégion visszaszerzése, Dél-Itália a rómaiaké

268 Beneventum alapítása

2.2.4. 3.2.2.4. A HÓDÍTÓ RÓMA I.

2.2.4.1. 3.2.2.4.1. A háborúk és a szövetségesek

3. Róma


Róma a gall támadás okozta összeomlás után alig több mint száz évvel – az ókori értelemben vett – egész Itáliát

a hatalma alatt tartotta, területét és emberi erejét sokszorosára növelte, és mint a következő századok történelme

mutatja, hatalma a meghódított területek felett szilárd volt, és alapját képezte a további hódításoknak, egy

világbirodalom létrehozásának. Róma eredményességének kulcsa az a sikeres rendszer volt, amelynek alapján a

meghódított, szövetségre kényszerített közösségeket megszervezte. Mint láthattuk, a város következetesen

folytatta a latin háborúk lezárultakor kialakított külpolitikai stratégiát, egyszerre gyarapítva szövetségeseit,

valamint a római állam területét. Ez utóbbit – területi érdekeinek megfelelően – sokszor az előbbi rovására: a

lázadó vagy lázadónak nyilvánított szövetségesek büntetése az önállóság elvesztése és a civitas sine suffragio

besorolás lett. A hódítás és a hatalom megszilárdításának legfontosabb eszköze a coloniaalapítás volt, amely

nagy ütemben folyt: Kr. e. 240-ben 28, Kr. e. 180-ben már 35 coloniáról tudunk. A latin jogú coloniába

kivándorló római polgárok elveszítették ugyan polgárjogukat, és latin jogú szövetséges város polgáraivá váltak,

de nyelvükben és kultúrájukban szorosan kapcsolódtak az anyavároshoz, Róma érdekeit képviselték a kezdetben

ellenséges – például samnisok lakta – vidéken, olyan földeket művelve, amelyeket a környék lakosságától

ragadtak el. Míg a görög apoikiák új, önálló polisok lettek, saját önazonossággal, történelemmel és organikus

fejlődéssel, addig a Róma által uralt területeken létrejövő coloniák a városállami tipológiába be nem illeszthető,

új településformát képviseltek. Azaz a coloniák városi önállósága Róma territoriális uralmát, a védelmi

feladatok rugalmasabb ellátását szolgálta csupán, önálló polistudathoz nem vezetett.

Egy-egy colonia megalapításában 2-6000 férfi, illetve ezek családja vett részt. Ők egy-egy parcellát kaptak a

meghódítottaktól elkobzott földekből. A földosztást, illetve a colonia kialakítását háromfős bizottságok,

triumviratusok (triumviri) végezték, sokszor annak a consulnak a vezetésével, aki a területet az előző években

meghódította. Róma a földosztás során rögtön kialakít egy helyi arisztokráciát – equites – is, amelynek tagjai

nagyobb földet kapnak, és a coloniát helyi elitként irányítják.

Szövetségesek – köztük olykor, a korai időszakban coloniák – elpártolásáról és megbüntetéséről többször is

olvashatunk forrásainkban, a rendszerre mégis a szilárdság a jellemző, mint az Pyrrhos, illetve a későbbiekben

Hannibál hadjárata során is bebizonyosodik. A szövetségesek hűsége mögött több megfontolás is

meghúzódhatott. Róma egyrészt mindenhol rendkívül következetesen támogatta az uralkodó elitet annak belső

harcaiban, például Kr. e. 296-ban Lucaniában „Volsinius (...) Q. Fabiusproconsul segítségével és a nemesek

lelkes közreműködésével leverte Lucaniában a nincstelenek és a [helyi] plebeiusok vezetésével kitört lázadást” –

írja Livius (X 18). Ennek a politikának természetesen nagyobb sikere van például Etruriában és Campaniában,

mint a társadalmilag hierarchikusan kevésbé tagolt Samniumban. Másrészt Róma megosztozott a zsákmányon

szövetségeseivel: ingóságokon, rabszolgákon és nem utolsósorban a harcok közben elragadott

élelmiszerkészleteken. Az a Liviusnál vissza-visszatérő mondat, hogy az ellenség

• például a samnisok – táborát elfoglalva, hatalmas zsákmányra tettek szert, nem pusztán írói túlzás, nem a

hellénisztikus keleten szerezhető gazdagság visszfénye, hanem annak a megfogalmazása, hogy az ellenségtől

elrabolható gabonamennyiség és felszerelési tárgyak a kor gazdasági viszonyai között nagy értéket

képviseltek. Nem Róma volt az egyetlen állam Itáliában, amely a pásztorkodást és a földművelést rabló

hadjáratokkal egészítette ki

• hiszen az Appenninek népei is be-betörtek a termékenyebb tengerparti síkságra –, de Róma ezt évi

rendszerességgel, mintegy nagyüzemi szinten végezte, az elhajtott nyájakon, rabszolgákon szövetségeseivel

megosztozva. Mint arról forrásaink tudósítanak, ezek a zsákmány legértékesebb részéből, a megszerzett

földekből is részesültek, ugyanis a latin jogú coloniákat nem csak római telepesekkel hozták létre. A

tudomány megoszlik annak megítélésében, hogy mi volt az arány egy-egy coloniában a római és szövetséges

polgárokból lett telepesek között, de mind a politikai szempontok (például a szövetségesek hűségének

megőrzése), mind a demográfiai tényezők (70 év alatt 19 colonia átlagosan 3500 fővel több mint 65 000 férfit

jelent) arra mutatnak, hogy a nem római elem aránya jelentős lehetett. Róma tehát azokat, akiket korábban

kifosztott, a későbbi vállalkozások során részben kárpótolta.

A szövetségi hűség okait vizsgálva – harmadrészt – nem elhanyagolható a hűtlenekkel szembeni fellépés sem,

vagyis az a fenyegetés, amelyet Róma katonai ereje jelentett. Az az adat, hogy a szövetségesek népessége az

általuk, illetve a rómaiak által hadjáratról hadjáratra kiállított hadseregben tükröződő aránynál nagyobb

mértékben haladta meg a római polgárok számát (vagyis Róma militarizáltabb volt, mint szövetségesei), ebben

az összefüggésben is értelmezendő.

Róma és szövetségeseinek viszonyát – a res publica más alapvető intézményeihez hasonlóan – már a város

történelmének kezdeteinél, a királyok korában megjeleníti a hagyomány. A Livius által leírt (I 24. vö. 23. dok.),

több ponton anakronisztikus szövetségkötés Tullus Hostilius alatt a rómaiak és az albaiak között, illetve az

albaiak vezére, Mettius Fufetius árulása, majd bűnhődése – a római király lovaskocsik közé kötve széttépeti –,

3. Róma


valamint Alba Rómába olvasztása paradigmatikus leírás, amelyben a királyok korában is feltételezhető

kezdeményeken túl inkább a Kr. e. 5-4. századi tapasztalatok és elvek kristályosodtak ki. A történet, mint a

későbbi római szerzők is rámutattak, elsősorban a fidesről szól, arról a szakrálisan is megerősített elvről, amely

nélkül elképzelhetetlenek a társadalmi, kereskedelmi, jogi és külpolitikai kapcsolatok, főképp az esküvel

megerősített szerződések. A fides ellen vét a cliensével rosszul bánó patronus, de egy szövetséget, foedust – ami

eti- mológiailag összefügg a fidesszel – megsértő város is.

Azon túlmenően, hogy egyszeri alkalommal kihasított a földjükből egy darabot, Róma csak katonákat követelt

szövetségeseitől. Ez kimeríthetetlen tartalékokat biztosított hódító törekvéseihez, és egyben folyamatos háborúra

is ösztönözte, hiszen ha hódításait, azaz a háborúkban szövetségbe kényszerített népek erejét ki akarta használni,

azt csak újabb katonai célok kitűzésével tehette meg. Hódításai kamatoztatásán kívül ugyanakkor a

szövetségesek megtartása és ellenőrzése is újabb és újabb háborút követelt: a Róma vezette Itáliában a város

legióinak és a szövetségesek csapatainak közös katonai vállalkozásai jelentették az egyik legfontosabb kohéziós

erőt.


civitas sine suffragio, apoikia, colonia, triumviratus (triumviri), equites, fides, foedus

2.2.4.3. 3.2.2.4.2. A háborúk és Róma

A város imperializmusa és militarizmusa természetesen nem csak szövetségi rendszerében nyilvánult meg. Az

intenzív és folyamatos háborúzás mind a társadalmat, mind a politikát, illetve a mindennapokat és a vallást is

áthatotta. Róma választott magistratusai elsősorban a város hadi vállalkozásainak irányítói voltak, a polgárok

pedig legionariusok, illetve – kellő vagyon híján – egy colonia leendő telepesei, védelmezői, és mint ilyenek, a

szövetséges haderőben szolgáló majdani katonák. A latin háborúkat követő rendezéssel a polgárok, azaz a

felnőtt férfiak létszámát 100 000-re becsülhetjük, a század végére 115 000-re, míg Kr. e. 290 után 160 000-re.

Ezek a számok a háború követelte véráldozatról is tanúskodnak, amely láthatóan nemcsak a természetes

gyarapodást, hanem a közösségek beolvasztását is nagyban képes volt ellensúlyozni. Míg a Kr. e. 4. század

közepén Róma két legiót tartott fegyverben, a második samnis háborúban hadseregét négy legióra bővítette, ami

már 18 000 embert jelent, és ez a szám vészhelyzetben – mint például Sentinum – még tovább is bővíthető volt.

Évente, megszakítás nélkül a felnőtt férfilakosság ilyen nagy hányadát nemcsak fegyverben tartani, hanem még

háborúba is vezényelni – egy jelentős részét pedig a harcban még el is veszteni – szinte példa nélküli az ókori

világban.

Rómában minden évben kisorsolták a consulok provinciáit, a legiók hadba vonultak, és ha nem is esett minden

évre természetesen egy ausculumi nagyságrendű csata, a Város hadserege sohasem ült tétlenül. A római

hadviseléshez ugyanis hozzátartozott az ellenség földjeinek módszeres pusztítása, így gazdasági és emberi

erőforrásainak tönkretétele. A köztársaság korának végén Augustus által is megfogalmazott külpolitikai elvet –

„Az idegen népeket sem irtottam ki, ha biztonságunk veszélyeztetése nélkül meg lehetett nekik bocsátani” (vö.

156. dok.) – már ekkor alkalmazták, mégpedig úgy, hogy a hangsúly Róma biztonságára esett. A város katonai

aktivitásából az is következik, hogy a háborúk nagyobb részét az ellenség területén vívták, Róma, illetve

szövetségesei földjeit és településeit többnyire sikerült megkímélni a háborús pusztításoktól. A folyamatos

háborúkat a tributum révén finanszírozták, amely a római polgárok által vagyon alapján fizetett rendkívüli –

tehát nem automatikusan, évente beszedett – hozzájárulás a katonai kiadások fedezésére. A szövetségesektől is

megkövetelték, hogy finanszírozzák hadseregeiket. A hagyomány szerint a Veii elleni háború idején, a Kr. e. 5.

század végén vetették ki először a tributumot. Ez részben természetbeni hozzájárulás volt (a hadsereg

élelmezése), részben a katonák zsoldjára szánt, súlyra mért fémet (bronz, réz) szolgáltattak be – a stipendium, a

katonák zsoldjára alkalmazott kifejezés is erre a súlymérésre utalhat: pendo azt jelenti, 'felfüggeszteni’, illetve

ilyen módon mérni. A hadjáratok ugyanakkor részben önmagukat finanszírozták. A zsákmányról a győztes

hadvezér döntött, akár az egészet szétoszthatta a katonák között, vagy át is adhatta az államkincstárnak, hogy azt

a következő hadjáratra fordítva, megkímélhesse a polgárokat az újabb hozzájárulás beszedésétől.

Q. Marcius Tremulus, amint az idősebb Pliniustól tudjuk (Naturalis Historia. XXXIV 23), akinek lovas szobra

állt Rómában, feliratában nemcsak azt sorolja fel saját érdemei között, hogy kétszer győzte le a samnisokat, és

elfoglalta Anagniát, hanem azt is megemlíti, hogy az utóbbi eredményeképpen a népet megkímélte a stipendium

fizetésétől. A Kr. e. 306-os év consulja valószínűleg csak egy évre szabadította meg a polgárokat a katonai

kiadások közvetlen finanszírozásától, ellenben Kr. e. 167-ben, a pydnai csata (168) után már végleg megszűnik

a tributum, a megszerzett és a várható zsákmány tehermentesíti a római polgárokat. Az adómentesség (csak

közvetett adókat fizetnek) a római polgárjoghoz kapcsolódó fontos privilégiummá válik, a szövetségeseket

ugyanis nem mentesítik a hadjáratok költségei alól.

3. Róma


Liviusnál gyakran olvashatjuk, például Marcius Tremulus Kr. e. 306-os, fent említett, samnisok elleni hadjárata

kapcsán (Livius IX 43), hogy a római hadvezér azzal a feltétellel engedi Rómába békét kérni a legyőzöttek

követeit – azaz ad néhány napos fegyverszünetet –, hogy a legyőzött város ellátja a római sereget mondjuk

egyévi zsolddal, két hónapra elegendő gabonával és katonánként egy tunicával, vagyis megtéríti a legyőzött

város kifosztásáról lemondó hadsereg költségeit.


imperializmus, tributum, stipendium, közvetett adók


306 Q. Marcius Tremulus samnisok elleni hadjárata

2.2.4.6. 3.2.2.4.3. A hadsereg

A római hadsereg felszerelése és a hadászat sokat fejlődött a köztársaság első évszázadaiban. A legnagyobb

változások Camillushoz, illetve a második samnis háborúhoz köthetők, amikor is a terepviszonyokhoz és az

ellenfél harcmodorához alkalmazkodva alakították ki a nehézgyalogság phalanxtaktikája helyett a

manipulustaktikát. Forrásainkkal ebben a kérdésben is ugyanaz a probléma, mint a politikai és társadalmi

intézmények esetében: visszavetítik, illetve már a köztársaság korai időszakában feltételezik a hadsereg olyan

vonásait, amelyek esetleg csak később alakultak ki. Ezzel együtt a Polybios VI. könyvében részletesen – egy

katona szemszögéből – bemutatott római hadsereg főbb jellemzői valószínűsíthetően visszanyúlnak a Kr. e. 3.

század legelejére. Ennek alapján a következőképp nézett ki egy consuli sereg: a derékhadat két, római

polgárokból álló legio nehéz- gyalogos-egységei alkották, a szárnyakon pedig a rómaiak létszámával megegyező

méretű csapatokkal a szövetségesek sorakoztak fel, seregrészük neve is erre utal: ala (szárny). A sereg széleit a

lovasság biztosította, amelyben a szövetségesek által kiállított kontingens jóval nagyobb volt a rómainál. Egy

legio általában 4200 gyalogosból és 300 lovasból állt, de a senatus elrendelhette nagyobb létszámú legiók

sorozását is, ha a várható háború igényei azt diktálták. A 4200 emberből 3000 a nehézfegyverzetű gyalogos,

akik három sorban elrendezett 10-10 manipulusban állnak fel.

A centuriabeosztásban érvényesülő struktúrának megfelelően az életkor a sereg felépítésében is nagy szerepet

kap: az első sort a legfiatalabbak, a hastatusok alkotják, a második sort az idősebb princepsek, a harmadik sort

pedig a legtapasztaltabb harcosok, a triariusok. Ennek a – máshol is, például Spártában megtalálható –

rendszernek, amely az idősebb harcosokat a hátsó, a legfiatalabbakat az első, vagyis a legnagyobb

emberveszteséget elviselni kénytelen sorba helyezi, részben taktikai oka van: a hadsorok szilárdságát a hátul

állók biztosítják, akik tolják előre, illetve nem engedik meghátrálni az első sorokat, logikus ide állítani a

tűzkeresztségen már régebben átesetteket. Ők harci tapasztalataik miatt egyben a sereg legértékesebb katonái is,

akiket kár lenne kivéreztetni már az összecsapás legelején. De talán egyfajta jutalomként, a harccal töltött és

szerencsésen túlélt hosszú évek díjaként is kijár a biztonságosabb hely a polisok saját polgáraiból felállított

seregeiben a társadalom megbízható, magasabb koruk miatt is tekintélyesebb tagjainak.

Az első két sor 1200-1200 emberből, manipulusonként két 60 fős centuriából áll, míg a hátsó sorban a centuriák

és a manipulusok is feleakkorák voltak. A manipulusok 6-szor, illetve 3-szor 20 soros négyszögeket alkotva, a

mellettük álló manipulustól egymanipu- lusnyi távolságot tartva képeztek egy sort. A princepsek úgy álltak fel,

hogy lezárják a hastatusok által szabadon hagyott térközöket, míg a triariusok manipulusai őmögöttük

sorakoztak fel hasonlóképpen. Ez a manipulushadrend sokkal rugalmasabb volt, mint a phalanxtaktika: a

phalanxok csak sík terepen tudták igazán kihasználni az erejüket, a manipulusok – mivel csak kisebb

egységeket kellett együtt tartani – jobban tudtak alkalmazkodni a változó terepviszonyokhoz. A

manipulustaktikában nagyon nagy szerep jutott a centurióknak, a centuriákat vezető (al)tiszteknek, főképp az

egész manipulust irányító rangidős centuriónak, valamint az egyes legiókhoz beosztott katonai tribunusoknak.

A nehézgyalogosok fegyverzete az egész testet védő, fából készült, bőrrel borított hosz- szúkás scutumból

(pajzs), vértből, sisakból, gladiusból (kard) és lándzsából állt. Nem volt egyforma mind a három sor fegyverzete,

a hastatusok és princepsek pilummal (hajítólándzsa) voltak felszerelve, a triariusok hastával (döfőlándzsa). A

katonák sisakja és vértje nem volt egységesítve, például anyagi helyzetüktől is függött, hogy drága gyűrűs

páncélinget vagy csak egy mellükre szíjazott fémlapot viselnek-e vértként.

A legiónként 1200 fős velitest, a könnyűgyalogosokat a szegényebb polgárok közül sorozták, akik nem

rendelkeztek elegendő vagyonnal ahhoz, hogy magukat scutummal, vérttel, pilummal szereljék fel. Az ő

fegyverzetük néhány gerelyből (a pilumnál kisebb hajítófegyverből) és kardból, valamint a scutumnál kisebb

3. Róma


kerek pajzsból és sisakból állt. Az arcvonalban való helyüket nem ismerjük, mindig az adott csata igényei

szerint állította fel őket a consul, legtöbbször előcsatározóként kaptak szerepet.


phalanxtaktika, manipulustaktika, ala, manipulus, centuriabeosztás, hastatus, princeps, triarius, centuria,

centurio, katonai tribunus, scutum, gladius, pilum, hasta, velites

2.2.4.8. 3.2.2.4.4. Hódítás és társadalom

Róma katonai sikerei a római társadalom és a római belpolitika sikerei is voltak. Az állam külpolitikai céljai, a

háborús fenyegetés jelentős mértékben hozzájárult a rendek közötti kiegyezéshez. Úgy tűnik, azokat az óriási

terheket, amelyeket a folytonos háborúk a plebeiusok vállára tettek, ellensúlyozta a római állam átalakulása, a

politikai életbe való teljes betagozódásuk, illetve az a tény, hogy a háborúk hasznából közvetlenül is részesedtek

a zsákmány, valamint a coloniaalapítások révén. Róma az újonnan alapított colo- niákba folyamatosan

exportálni tudta nincstelenjeinek egy részét, csökkentve ezzel a társadalmi feszültséget.

Az a tény, hogy a plebeiusok vezető családjai betagozódtak az államot irányító elitbe, illetve ezáltal új elitet

hoztak létre, ugyancsak nem választható el a szakadatlan háborúktól. A Kr. e. 367-tel, illetve 342-vel elindult

folyamat a samnisok, illetve a Pyrrhos elleni háborúkkal teljesedik ki. Az egymást érő hadjáratok és diplomáciai

erőfeszítések alatt formálódik ki a nobilitas, és ugyanekkor bizonyítják a hatalom közelébe jutó plebeius és

patricius gensek az alkalmasságukat, mint olyan politikai-társadalmi csoport, amely megfelelő szabályokat és

kereteket tud teremteni a politikának, valamint képes biztosítani az állam irányításának folytonosságát.

Az állam legfelső irányításának strukturális átalakulása, az új, illetve megsokasodó katonai feladatokhoz való

alkalmazkodás a prorogatiók gyakorlatában is tetten érhető. Míg Q. Publilius Philo imperiumát (vö. 3.2.4.3.)

még a népgyűlés hosszabbította meg, később ez a fontos jogkör a senatushoz kerül át, ami nemcsak a senatus

hatalmát és mozgásterét növeli, hanem jobban megfelel azoknak az igényeknek is, amelyeket a külpolitika

operatív irányításához szükséges döntések támasztanak. Valamikor a Kr. e. 3. század elején még egy, a

magistraturákat érintő szembeszökő változás következett be. A korábban (Kr. e. 310-ig) igen gyakran

alkalmazott dictatorság megritkul – katonai válsághelyzetben a Kr. e. 3. században csak kétszer folyamodnak

hozzá, az első és második pun háború egy- egy nehéz pillanatában –, a res publica lassan kialakuló rendjébe már

nem illik bele ez a rendkívüli hivatal.

Az államot lényegében a nobilitas irányítja. Ez a fogalom a forrásokban a consulari- sokat, a consulságot már

elért férfiakat, vagyis a senatuson belül is egy szűk – gyakorlatilag 40-50 fős – csoportot jelöl. Akárki nem

juthat nemhogy a consulság, de a kisebb magistra- turák és a senatusi tagság közelébe sem: a senatusi

arisztokráciát származása határozza meg, vagyis azok az ősei, akik korábban már tettek valamit a res publicáért.

A patricius- családok mintáját követve, egy-két generáció után már az arisztokrácia új, plebeius tagjai is

hivatkozhatnak őseikre, ahogy például Decius Mus tette Kr. e. 300-ban, aki Senti- num évének egyik consulja

volt, és aki apjához hasonlóan feláldozta magát a rómaiak győzelméért. Decius Mus a lex Ogulnia vitáján

apjára, a család első consularis tagjára hivatkozott; egy másik vitában pedig Livius szerint így fogalmaz: „Az én

fiam már azt mondhatja: a nagyapja consul volt.”

Ha Rómában egy komoly hírnévtől övezett férfi meghal, holttestét teljes díszbe öltöztetik, majd a forumon az

úgynevezett rostrához viszik, és holttestét álló helyzetben vagy lefektetve helyezik el, hogy mindenki jól láthassa.

Ezután az egész nép köréje sereglik, és ha az illetőnek van férfi utódja, és az épp Rómában tartózkodik, akkor az

a férfi, ha nincs, akkor a megholt valamelyik férfi rokona fellép a szószékre, és egy beszédben emlékezik meg az

elhunyt erényeiről és életében végrehajtott kiváló cselekedeteiről.

(Polybios VI 53. M. Gy.)

Polybios művének VI. könyvében ír Róma sikereinek okairól, itt beszél többek között a hadsereg felépítéséről és

az államformáról, illetve a római arisztokrácia temetési szertartásáról, a pompa funebrisről, amelynek része a

rostráról elmondott laudatio funebris, a temetési beszéd. A Forumra a nemzetség (gens) élő tagjai kísérik a

halottat, valamint az elhunyt ősök, akiknek az arisztokrácia minden családja által megőrzött és tiszteletben

tartott maszkjait (képmásait) ilyenkor a család egy-egy tagja ölti magára az ős által elért legmagasabb

tisztségnek kijáró öltözékkel és jelvényekkel egyetemben. Ez az ünnepélyes menet ugyanazt jeleníti meg a

temetésre összesereglett rómaiak számára, mint amit a rostráról elmondott beszéd szavakba foglal, mivel a

beszédet mondó családtag az elhunyt érdemeit azoknak a dicső tetteknek a sorába illeszti be, amelyeket

fennállása óta tett a nemzetség Rómáért. Polybios ennek a szokásnak elsősorban a még katonai és hivatali pálya

3. Róma


előtt lévő fiatalokra gyakorolt hatását emeli ki: olyan példákat (exemplu- mokat, írná Polybios, ha nem görögül

írna) állít eléjük saját nemzetségükből, amelyek nem is csupán buzdítják, hanem szinte kötelezik őket, hogy

őseikéhez hasonló tettekkel szolgálják a res publicát. De ennek a szokásnak ezenkívül is számos más fontos

vonatkozása van. Például a nemzetség múltjának felidézése a polgárok előtt támogatja az élőket politikai

karrierjükben, az ősök tettei mintegy garanciát jelentenek arra, hogy utódjuk is eredményesen fogja irányítani az

államügyeket. Ez az ünnepélyes alkalom ugyanakkor a nemzetség – például a Fabiusoké, Claudiusoké,

Valeriusoké, Semproniusoké – dicső tettein keresztül az egész közösség történelmét idézi meg, és mint ilyen, a

múlt számontartásának, megélésének és nem utolsósorban a politikai elit általi kisajátításának az eszköze. Ilyen

minőségében tartjuk számon a római történetírás forrásai között is, igaz, már Livius- nak is szembesülnie kellett

a propagandisztikus lehetőségek és az igazság között feszülő ellentéttel. „Véleményem szerint a hagyományt az

elhunytak felett tartott magasztaló beszédek és az ősök szobrainak valótlan feliratai torzították el.” (Livius VIII

40. M. Gy. – K. R.)

A származás mellett ugyancsak meghatározó tényező a vagyon. A nobilitas a földbirtokos arisztokráciából kerül

ki, és a hatalom közelében módja van vagyonát tovább gyarapítani. Arra a római ideálra, amelyet Cincinnatus

testesített meg a Kr. e. 5 században, természetesen a Kr. e. 3. századból is van példa: Manius Curius Dentatus,

háromszoros consul, a sabinok legyőzője, illetve Beneventumnál a római sereg vezére, vagy C. Fabri- cius

Luscinus kétszeres consul. Ők történelmi személyek ugyan, a hagyomány mégis vértelen, a római erényeket –

elsősorban a tisztes szegénységet és megvesztegethetetlenséget – megtestesítő alakká formálta őket. De a róluk

szóló történetek, még ha igazak lennének, akkor is csak kivételként erősíthetnék azt a szabályt, hogy jelentős

földbirtokok és vagyon nélkül elképzelhetetlen volt Rómában a politikai karrier. A res publica magistratusainak

nem járt semmiféle javadalmazás, munkájukat magával a tisztséggel, a honorral ismerték el a polgárok.

Társadalmi szerepükhöz az az anyagi nagyvonalúság is hozzátartozott, amelyet pályájuk során mutattak a

közösség felé. Például aedilisként, a város ünnepeit rendezve, egy arisztokrata rengeteget költött, hogy

családjának rangjához méltóvá és a polgárok számára emlékezetessé tegye az eseményt. Ebben egyrészt a

gazdagokkal szembeni közösségi elvárás tükröződik, ami más társadalmaktól sem idegen, például az athéni

leiturgia mögött álló elképzelésekkel is rokonítható (vö. 2.3.2.8.). Másrészt az aedilisként „befektetett” összegek

a consulválasztáson kamatoztak. Megtérülni pedig a hadvezér által szerezhető zsákmányban és a politikai elit

részeként élvezett más anyagi előnyökben (például az ager publicushoz való hozzáférés), valamint a társadalmi

ranggal járó tiszteletben térültek meg.

A származás és a vagyon még csak a lehetőségét teremtette meg a politikai elitbe való bekerülésnek. Magasabb

magistratura elnyeréséhez a megfelelő politikai és főképp had- vezéri képességekkel és ambícióval kellett

rendelkezni, meg kellett felelni a római társadalom, illetve a nobilitas elvárásainak. A harctéren, illetve a

forumon elért sikereket a római társadalom újabb megbízatásokkal, magistraturákkal, valamint

megtiszteltetésekkel honorálta. Az utóbbiak közül a legfontosabb a nagy katonai győzelmekért járó diadalmenet,

a triumphus volt. A triumfáló hadvezér csapatai élén, bíborruhában, királyi és iuppiteri jelvényekkel felruházva,

egy négyes fogaton vonult fel a Mars-mezőről Iuppiter capitoliumi templomához. A város falain belül viselt

imperium és a hadsereg kísérete, isteni és királyi jelvények – Róma meghatározott és kultikus keretek között

olyasmikkel jutalmazta győztes vezérét, ami különben a római arisztokratikus köztársaság legfontosabb

szabályaival ütközött. A politikai elit „alaptörvénye” ugyanis Kr. e. 367 után sem változott meg: ez a hatalom

aggályos korlátozása, annak megakadályozása, hogy egy gens vagy politikus a többi fölé kerekedhessen.


nobilitas, consularis, lex Ogulnia, pompa funebris, rostra, laudatio funebris, exemplum, honor, leiturgia,

trimuphus


4.18. táblázat -

5. sz. vége Bevezetik a tributumot

296 Lucaniában Róma támogatja a helyi arisztokráciát

hatalmuk visszaállításában

2.2.5. 3.2.2.5. A RÓMAI ÁLLAM, TÁRSADALOM ÉS GAZDASÁG A 4-3. SZÁZADBAN

3. Róma


Az ebben a fejezetben tárgyalt kérdések alaposabb megismeréséhez az alábbi források szolgálhatnak

tájékozódásul: Cicero: Az állam, Polybius, Livius, Gellius, valamint Dionysios Halikarnasseus művei.

2.2.5.1. 3.2.2.5.1. Politika és társadalom

A Kr. e. 367 utáni évtizedeket egyfelől a plebeius-patricius küzdelmek befejeződése, a plebeiusok

emancipációja jellemezte, másfelől Kr. e. 287-ig, a – hagyományosan a rendi küzdelmek végének tekintett – lex

Hortensiáig tartó évtizedekben újabb törésvonalak bukkannak fel a társadalomban, és a politikai konfliktusok

újabb típusával találkozunk. Forrásaink sokszor ezeket is a plebeius-patricius sémára formálják (amely sémát

ráadásul késő köztársaságkori tapasztalatok alapján alakítottak ki), nem véve tudomásul sem azt, hogy például a

367. évi reformok alapjaiban alakították át a politikai erőteret, sem azt, hogy például a néhány évtized alatt

ötszörösére növő ager Romanus hogyan hatott vissza birtokosára, Rómára. (A probléma természetesen egyidős a

történetírással, amelynek állóképekkel kellene a folyamatos változást megragadnia, miközben a folytonosságot

érzékelteti.) Csakhogy a kialakuló nobilitas nem plebeius-patricius származás szerint oszlik meg, hanem

elsősorban – a pozíció- és presztízsküzdelmeken túl – a római államgépezetről vallott elképzelései alapján,

vagyis aszerint, hogy hogyan válaszolnak arra a kérdésre: mekkora legyen a magistratusok, a senatus és a

népgyűlések hatalma.

A korszak egyik kiemelkedő politikusa a Kr. e. 312-ben censorrá választott patricius, Appius Claudius Caecus.

Emlékét nemcsak a Via Appia (az út első szakaszát ő köveztet- te ki), illetve egy – ugyancsak a nevét viselő –

vízvezeték őrizte meg, hanem censori tevékenységének egyéb, hírhedtté vált mozzanatai, illetve későbbi

consuli, praetori és senatori működése is. Censorként – talán elsőként alkalmazva a lex Oviniát – kiegészítette

a senatust, alacsony rangúakat, állítólag libertinusok (felszabadítottak) fiait is beválasztva a testületbe. A néhány

évvel korábban hozott lex Ovinia ugyanis egyrészt a censorok kezébe adta a lectio senatust, másrészt kötelezte

is őket, hogy censusról censusra kiegészítsék a testületet. Claudius radikális lépését már a következő év

consuljai érvénytelenítik.

Censorként végrehajtott másik nagy reformja sem sokáig maradt érvényben: a földtulajdonnal nem rendelkező

polgárokat, akik eddig a négy városi tribusban szavaztak, szétosztotta a vidéki tribusok között, ami megnövelte

ennek a rétegnek a politikai súlyát, illetve gazdasági lehetőségeit, mivel nagyobb eséllyel jutottak földhöz. Kr. e.

304-ben Q. Fabius és P. Decius censorok – mindketten Appius Claudius ellenfelei – a Livius által forumi

factiónak, illetve legalacsonyabb rendűnek nevezetteket (forensisfactio... humillimi) visszasorolták a négy

városi tribusba. Livius – illetve forrásai, az Appius Claudiusszal ellenséges annalisták – Claudius törekvéseit

hatalomvággyal, valamint a gensére jellemző gőggel, illetve makacssággal magyarázzák: „miután a senatus

révén nem tudta megszerezni a város ügyeinek intézésében a kívánt befolyást, a forumon és a Mars-mezőn

tartott gyűléseket tette tönkre” (IX 46. M. Gy.). Mint a nobilitas minden tagját, természetesen őt is fűtötte az

ambíció, de az ő politikai tevékenysége mögött a koncepcióval rendelkező reformer alakja is kirajzolódik. Róma

politikai rendszerében az oligarchikus vonásokkal szemben a demokratikusakat akarta erősíteni, illetve a

senatusszal szemben a népgyűlésre támaszkodó magistratusokat erősítette volna meg, amihez minden bizonnyal

a görög történelem, illetve politikai gondolkodás ismeretéből merített mintát.

Appius Claudius Caecus a híres patricius gens tagja, a sabinok közül clienseivel együtt Rómába költöző Attius

Clausus leszármazottja. Kr. e. 312-ben censor, 307- ben és 296-ban consul. Továbbá volt katonai tribunus,

quaestor, aedilis, praetor és dictator is. Karrierje a köztársaság későbbi szakaszának politikusaiéval összevetve

furcsának tűnhet – előbb volt censor, csak utána consul, és még később praetor –, de néhány évtizeddel 367 után

még nem alakult ki a hivatalviselés előbb csak szokás, később törvény – Kr. e. 180-ban a lex Villia annalis –

által szabályozott rendje, a cursus honorum. Pályájának másik szembeötlő anomáliája, hogy nem szerepel a

fasti triumphaliban. Mivel a triumphust a senatus szavazza meg a hadvezérnek, ez lehetett a retorzió radikális

politikai lépéseiért. A nagyszabású és fordulatos politikai pálya mellett maradt ideje az irodalomra –

pythagoreus indíttatású bölcsességek rövid verses megfogalmazása –, a jogtudományra, a nyelvészetre, a

helyesírás kérdéseire is.

Claudius legtartósabb belpolitikai reformja pártfogoltjának és írnokának, Cnaeus Flavius- nak a nevéhez

kötődik, aki annak ellenére lett aedilis curulis, néptribunus és az állam ügyeit intéző több háromtagú bizottság

tagja is, hogy libertinus (felszabadított rabszolga) fia volt. Cn. Flavius Kr. e. 304-ben aedilisként közzétette

egyrészt a legis actiókat, a törvényszéki eljárás szabályait – amelyeket addig a pontifexek őriztek, és a polgárok

számára nem voltak hozzáférhetők –, valamint a dies fastit, a törvénykezési napok jegyzékét. Ezáltal

átláthatóbb, követhetőbb lett az egyszerű polgárok számára is a római igazságszolgáltatás, és tovább csökkent a

kiszolgáltatottságuk a jogban jártas előkelőekkel szemben.

3. Róma


A lex Hortensiának, a plebeius-patricius küzdelmek záróakkordjának sem az ideje, sem elfogadtatásának

körülményei nem világosak. A hagyomány szerint valamikor Kr. e. 289 és 286 között az adósságai miatt

elkeseredett városi plebs újra (és egyben utoljára) a secessio eszközéhez folyamodott. Q. Hortensius plebeius

politikus, akit azért neveztek ki dictatornak, hogy a secessiót visszafordítsa, ennek a törvénynek az

elfogadtatásával vezette vissza a népet a városba. A törvény a concilium plebiseken született határozatokat, a

plebiscitumokat egyenrangúvá teszi az egész nép gyűlésein elfogadott lexekkel („ut quodplebs iussisset, omnes

Quirites teneret”- Plinius: Naturalis Historia. IX 36; vagy: „ut plebiscita universum populum tenerent” – Gaius I

3). Míg a római jog elveinek megfelelően korábban a patriciusok nem érezték magukra nézve kötelezőnek a

plebs döntéseit, ezután rájuk is kiterjedt a plebiscitumok hatálya. Erre az időre tehetjük a concilium plebis és a

comitia tributa összeolvadását, megszűnt ugyanis a tribusok szerint szavazó két gyűlés politikai súlyának

különbsége.

Szembeötlő, hogy egy korábbi törvényt (Kr. e. 339-es Lex Publilia) ismétel meg a Lex Hortensia. De ez nem

feltétlenül a forrásaink hibája, valamiféle duplikátum, hanem a római politikai küzdelmek, illetve a

törvényhozás sajátossága, hogy kijátszott (vagy az egyik fél által kijátszani vélt), be nem tartott törvények újfent

politikai kérdéssé válnak, és egy újabb törvénnyel próbálnak érvényt szerezni nekik. Ennek a gyakorlatnak a

kialakulásához hozzájárulhatott az is, hogy a római törvények jelentős része lex imperfecta volt, vagyis nem

rendelt sanctiót a törvényhez.

Míg a törvény államjogi célja világosnak látszik, a politikai célt és a körülményeket nehezebb átlátni.

Kétségtelen, hogy a Kr. e. 326. évi lex Poetilia nem tette semmissé az eladósodás problémáját, és nem számolta

fel teljesen az adósrabszolgaság kereteit. Ez a kérdés a legszegényebbeket, tehát a zömmel a négy városi

tribusba sorolt rétegeket érinthette. Kr. e. 304 óta a (közben már harmincegy tribus szavazatai alapján döntő)

népgyűlésen – lett légyen az concilium plebis vagy comitia tributa – az ő szavuk nem nagy súllyal esett latba.

Éppen ezért furcsa, hogy a lex Hortensiával vissza lehetett hozni őket a Ianiculumról, az utolsó secessio

helyszínéről. Elképzelhető tehát, hogy az annalista hagyomány csak ideillesztette a plebeius-patricius

küzdelmeket végigkísérő és a Kr. e. 2-1. század küzdelmeiből is jól ismert adósságproblémát. Ha tehát a

végeredményből, a lex Hortensiából indulunk ki, akkor a tribus rusticák révén a concilium plebist uraló

kisbirtokos parasztság komoly politikai válságba forduló elégedetlensége lehetett a kiváltó ok. A birtokos

parasztságot, amely megfelelő censussal rendelkezik ahhoz, hogy nehézgyalogosként szolgáljon, ebben a korban

nem annyira az eladósodás fenyegeti – sikeres zsákmányszerző háborúk után vagyunk, amelyek nem az ager

Romanust pusztították, és a parasztságot csak rövid időre vonták el a gazdálkodástól –, mint inkább a

megszerzett földek felhasználásával lehetett elégedetlen.

A plebeiusok ilyetén felosztása a vidéki és városi tribusok megkülönböztetésén túl sem idegen forrásainktól.

Livius a korábban már idézett helyen (IX 46), ahol a tribusrendszer Kr. e. 304. évi visszaigazításáról szól, így

fogalmaz: „Ettől kezdve a polgárság két részre szakadt; más célt követett a népnek a derekabbakat támogató és

tisztelő, romlatlanabb része, s mást a forumi factio.” (M. Gy.) A római politikától – illetve általában a politikától

– sem lenne idegen az a megoldás, hogy megoszt egy társadalmi csoportot, és kedvezményeket nyújtva egyezik

ki annak mérsékeltebb, ráadásul ez esetben erősebb felével.

A plebiscitumok ilyen elismerése, illetve minden olyan lépés, amely megerősítette a népgyűlések, vagyis a

polgárok ott kinyilvánított akaratának tekintélyét, fontos eleme volt a társadalmi békének, annak a

szilárdságnak, amely a köztársaságot egészen a Kr. e.

1. század végi válságig jellemezte. Másfelől a népgyűlések és az azokon részt vevő polgárok akaratnyilvánítása

több módon is korlátok közé volt szorítva. Egy konkrét eszközt épp a lex Hortensia kiegészítéseként

foglaltak törvénybe, megtiltva törvényhozó gyűlések tartását vásárnapokon, amikor is sok plebeius érkezett a

városba vidékről (például a Kr. e. 318-ban beiktatott tribus Falerna már 150 kilométerre feküdt Rómától!). A

népgyűlések tribusonként és centuriánként szavaztak, maguktól nem gyűlhettek össze, javaslatokat nem

tehettek, és vitára sem volt módjuk: egyszerűen elfogadhatták vagy elutasíthatták a gyűlést összehívó

magistratus javaslatait. Mondhatjuk, hogy a comitia centuriata a főbb magistratusok választásával nagyon

nagy hatalom volt, de a jelölteknek valójában csak nagyon szűk köréből válogathatott, igazán döntő

jelentőségű eszköz tehát nem volt a kezében. Ez a változás számunkra a senatus és a magistratusok már

érintett hatalmi viszonyán túl a köztársaság politikai rendjének egy lehetséges változása, egyes görög

polisokban lejátszódó demokratizálódás előtt zárja le az utat.

4.19. táblázat - ■ A plebeiusemancipáció főbb állomásai

494

A plebeiusok mozgalmának

3. Róma


megszerveződése (néptribunusok,

aedilis plebisek, concilium plebis)

451-450

Tizenkét táblás törvények

445 Lex Canuleia A plebeius-patricius házasság

tilalmának megszüntetése

367 Leges Liciniae-Sextiae Plebeius is viselheti a consuli

tisztséget

Az ager publicusból nem bérelhető

több 500 iugerumnál

Az adósok által már kifizetett

kamatot bele kell számítani a hitel

törlesztésébe

342 Lex Genucia Az egyik consult a plebeiusok közül

kell választani

339 Leges Publiliae Az egyik censort a plebeiusok közül

kell választani

A plebiscitumok az egész államra

érvényesek

A comitia centuriata elé kerülő

törvényjavaslatokat a senatusnak

előre véleményeznie kell

326 Lex Poetilia Az adósrabszolgaság eltörlése

318 után Lex Ovinia A censoroknak minden census

alkalmával ki kell egészítenie a

senatus létszámát

300 Lex Ogulnia Az augurok és a pontifexek

testületeit felerészben plebeiusokból

kell felállítani

287 Lex Hortensia A comitia tributa szerepének

megerősítése


emancipáció, lex Hortensia, lex Ovinia, libertinus, lectio senatus, forumi factio, gens, cliens, cursus honorum,

fasti triumphali, legis actiók, pontifex, dies fasti, secessio, plebiscitum, lex Publilia, lex imperfecta, lex

Poetilia, adósrabszolgaság


4.20. táblázat -

314 Bírósági vizsgálat a választásokat befolyásoló

nobilisek ellen

3. Róma


312 Appius Claudius Caecus censorságának kezdete

(A többi évszám a táblázatban.)

2.2.5.4. 3.2.2.5.2. Gazdaság

A samnis és pyrrhosi háborúk megváltoztatták Itália képét, a háborús zsákmány pedig megváltoztatta magát a

Várost. Róma nemcsak hatalmát terjesztette ki egész Itáliára, hanem át is alakította azt, régi települések, egész

népek tűntek el, miközben új városok születtek a félsziget stratégiai pontjain. Megváltozott egyes területek

lakosságának összetétele és földbirtokszerkezete. Az egyes régiók közötti évszázados kapcsolatokat

újradefiniálja a Róma központú Itália képe, amelyet folyamatosan erősítenek az épülő új utak.

A háborúk legfontosabb zsákmánya a föld és az emberek voltak. Kr. e. 338 és 264 között az ager Romanus, az

állam (ager publicus), illetve a polgárai által birtokolt föld ötszörösére növekedett, a római állam lakossága

pedig a háromszorosára, így a már teljes egészében szövetségi rendszerükbe tartozó félsziget területének 20%-a

volt az övék, és a tejes itáliai lakosság 30%-a volt római. Nem tartoztak a római államhoz, de mégis

hozzászámíthatjuk a Rómát közvetlenül gyarapító földekhez a coloniaalapítással annektált területeket. Hatvan

év alatt ezekre a coloniákra 70 000 férfi és családjuk telepedett ki, körülbelül 7000 négyzetkilométert kiszakítva

a szövetségessé tett államokból. A római államhoz csatolt és eredeti tulajdonosaitól elvett földeket vagy

kiosztották egyéni birtokként szegényebb római polgárok között – újabb és újabb tribusokat szervezve –, vagy

állami tulajdonba vették, ager publicusszá vált, amit az állam bérbeadással hasznosított.

A háborúk során a földön kívül is óriási zsákmánnyal – ingóságok, élelmiszerkészletek, hadisarcok –

gyarapodott Róma. Ezek egy részét szétosztotta polgárai és szövetségesei között, más részéből az újabb

háborúkat finanszírozta, de jelentős hányada Róma kiépítésére, világvárossá formálódására fordítódott. Az

etruszk királyok idejét – a városépítészet első nagy korszakát – követő hosszú szünet után a város a Kr. e. 4.

század második felében indult újra lendületes fejlődésnek. A szakirodalom számára a templomépítés a

gyarapodás legjobban megragadható mutatója, az irodalmi források, amelyek ebben a kérdésben megbízhatók,

Kr. e. 302 és 264 között tizennégy templom építéséről számolnak be, és ezeknek a templomoknak a sora tovább

bővíthető azokkal, amelyek csak a régészet révén ismerhetők. Liviusnál sokszor találkozunk a következő

kijelentéstípussal: X. Y. a Z. hadjáratban fogadalmat tett P. isten templomának felépítésére, amit censorsága

alatt, a hadizsákmányból be is váltott.

A rohamosan növekvő lakosság vízigényét vízvezetékek építésével elégítette ki a város vezetése. A Claudius

által Kr. e. 312-ben építtetett Aqua Appiát az Anio Vetus követi, amelyet M. Curius Dentatus kezd el építtetni

Kr. e. 272-ben a háborús zsákmányból. De ebben az időben kap lendületet Rómában a Tiberis-parti kikötő

fejlesztése is. A Portus Tiberinus fejlesztését elsősorban a város gabonaigényei indokolták, ekkor már túl nagy

volt Róma, hogy a környék földjeiről ellássa magát. Ostia ebben az időben még csak a Tiberis torkolatát védő

kis erőd, amely csak jóval később fog Róma tengeri kikötőjévé válni.

A Portus Tiberinus kiépítése csak az egyik eleme annak a figyelemnek, amelyet Róma fordított lakosainak

gabonaellátására. Egy nagyra nőtt ókori város – a görög polisok is ellenőrizték a gabonakereskedelmet – már

nem tudta magát gabonával ellátni a település közelében elterülő földekről. A kérdés érzékeny volta miatt ezt az

alapélelmet az ókori államok sohasem bízták teljesen a piaci mechanizmusokra és a kereskedőkre, hiszen olyan

nagy volumenű beszerzésről, szállításról, raktározásról volt szó, amelyhez az állam szervezőereje kellett, illetve

ez kiegészült a szegények ingyen- vagy olcsó gabonával való ellátásának megszervezésével is. Az, hogy a

gabonakereskedelemben csak megszorításokkal érvényesülhettek a kereslet-kínálat törvényei, alapvetően

rányomta bélyegét az ókori árucserére, a piac egészére (vö. 2.3.4.1.).

Itália kevésbé urbanizált területein a rabszolgák jelentették a legfontosabb zsákmányt, de természetesen a görög

városokból is kerültek hadifoglyok Rómába. Nagy tömegek – ami a nagyságrendet illeti, nincs okunk

megkérdőjelezni Liviust, aki tízezrekről beszél – rabszolgává tételét hatalmi-politikai szempontok is indokolták:

a lakosság kiirtásához hasonlóan egy-egy problémásabb terület „pacifikálását” is szolgálta ez az eszköz,

másrészt a Rómába kerülő és ott egy idő után felszabaduló rabszolgák polgárként és a városi plebs részeként

integrálódtak az államba.

Ugyanakkor a gazdasági szempontok is nyilvánvalók. A rabszolgák egy része Rómában a gazdagok

háztartásaiba került, hozzájárulva ezzel ahhoz, hogy Róma is hasonló jellegű várossá váljon, mint a

hellénisztikus nagyvárosok a keleti Mediterráneumban. A nagy városok – egyrészt mint a vagyonos réteg

lakóhelyei, másrészt mint ipari és kereskedelmi központok – nagy tömeg rabszolgát, illetve szegény szabadot

3. Róma


képesek eltartani. A rabszolgák másik részét a mezőgazdaságban dolgoztatták. Nincsenek megbízható adataink

arra, hogy a Kr. e. 3. század első felében milyen volt a nagy- és kisbirtok aránya például Róma környékén,

valamint hogy a nagybirtokosok földjein milyen arányban dolgoztak rabszolgák, így ezt a kérdést csak közvetett

bizonyítékok segítségével ítélhetjük meg.

Nagyszámú idegen származású rabszolgát foglalkoztató nagy-, illetve középbirtokról forrásaink csak a 2.

századra vonatkozóan kezdenek beszélni, de ez nem zárja ki, hogy már korábban is jelentős számban

alkalmaztak a földeken rabszolgákat. Ez esetben két szempontot érdemes figyelembe venni a források

mérlegeléséhez. Az egyik, hogy a punokkal és a hellénisztikus államokkal vívott háborúk olyan jelentős

mértékben alakították át Itáliában a szabad és rabszolga-munkaerő arányát, hogy ez az 1. századi szerzők elől

„kitakarta” a korábbi változásokat. Ezt erősítette az is, hogy az életforma drasztikus változását a római

hagyomány későbbre tette, és a pun háborúk előtti várost még romlatlan paraszti közösségnek akarta látni, ahol

még nincsenek nagy vagyoni különbségek, és a senatorok is maguk művelik birtokukat. A másik szempont,

hogy a római történetírókat alig érdekelték a múltjuknak azok a jelenségei, amelyeket a mai tudomány

gazdaságtörténetként interpretál. A hadsereg utánpótlásának problémái, a városokba áramló nincstelenek,

rabszolgalázadások és hasonló kérdések kapcsán foglalkoztak csak a szabad-nem szabad munkaerő és a

kisbirtok arányának csökkenése problémakörével, amely a történelmet már láthatóan formáló erőként csak a 2.

században jelentkezett.

Az, hogy Kr. e. 326-ban eltörölték az adósrabszolgaságot, nemcsak a plebeiusok emancipációjának fontos

lépéseként értékelhető, hanem felveti az így kieső (illetve fölöslegessé vált) munkaerő pótlásának kérdését is,

amelyre a kézenfekvő választ a hadjáratokkal szerzett rabszolgák nyújthatják. A szabad munkaerő hiányához

vezettek maguk a háborúk is, egyrészt a rendkívül komoly véráldozat miatt (az új területekkel együtt

bekebelezett polgárok ezen nem változtattak), másrészt a coloniaalapítások során kitelepítették annak a

nincstelen, de legalábbis életképtelen kisbirtokkal rendelkező rétegnek a jelentős részét, amelynek munkájára

mint adósrabszolgáéra vagy bérmunkáséra számítani lehetett volna. Egyfajta lakosságcsereként is leírható a

hódítás: latiumi parasztok azon a földön lesznek colonialakosként földbirtokosok, amelynek lakossága

rabszolgaként Rómába került (és ott részben egy vagy két generáción belül felszabadulva, polgárrá válik, majd

kitelepül egy coloniába). A néhány évtized alatt megháromszorozódó városi népesség ráadásul fel kellett, hogy

értékelje Róma térségében a földeket, folyamatosan növekvő piacot teremtve a mezőgazdasági terményeknek,

ami kedvezhetett a rabszolgákkal hatékonyan piacra termelő nagyobb birtokok létrejöttének. Az olyan

társadalmakban, ahol egyrészt a földművelés és állattenyésztés a gazdaság alapja, másrészt – ettől természetesen

nem függetlenül – az arisztokrácia gazdagsága és hatalma elsősorban a földbirtokban tárgyiasul, folyamatosan

nyomás nehezedik a kisbirtokos rétegre, amelynek gazdaságai ráadásul a megfelelő tartalékok híján inkább ki

vannak szolgáltatva a természeti csapásoknak, háborús pusztításoknak. Az a folyamat, amelynek során Itália

egyes területein (de nem egész Itáliában!) a földbirtokszerkezet átalakul, a kisbirtokok száma csökken, és

helyüket nagyobb birtoktestek foglalják el, csak a 2. században erősödik fel, de lényegében a köztársaság egész

történetében jelen van, és a fentebb vázolt tényekhez – coloniákba való kitelepítés, rabszolga-munkaerő

rendelkezésre állása – kapcsolódóan a 3. század első felének gazdaságtörténetét is meghatározta.

Róma a Kr. e. 3. században

3. Róma


A Porticus Tiberinus forgalma nemcsak gabonára korlátozódott, ahogy a gazdaság sem csak a mezőgazdaságot

jelentette. Róma a Kr. e. 4. század végén már virágzó ipari és kereskedőközpont, és népes lakossága révén

fontos piac, amelynek hatással kellett lennie a környező földek termelésén túl a gazdaságok szerkezetére is.

Olyan város volt, amely messziről vonzotta az árukat és a mesterembereket, illetve maga is távoli helyekre

eljutó árukat állított elő. Több jellegzetes kerámiatípus, például a genucilia tányérok képviselik a római ipart

Közép-Itáliában, illetve a Nyugat-Mediterráneum partvidékén. Kevés nagyméretű bronztárgy maradt ránk ebből

az időből, de az irodalmi források erre az időre teszik a köztéri bronzszoborállítások kezdeteit. A háború

teremtette szükséglet, a fegyverzet előállítása is folyamatos és stabil ösztönző tényezője volt Róma iparának. A

Karthágóval kötött szerződések – erre a korszakra esik a második Kr. e. 348-ban, amelyet Livius közlése szerint

305-ben újítanak meg – természetesen elsősorban Karthágó kereskedelmi érdekeit védik, de számításba veszik a

Rómából, illetve Róma szövetségi rendszerébe tartozó városokból Szicíliába és Afrikába irányuló hajóforgalmat

is.

Míg az itáliai görög városokban nem sokkal az anyaországi megjelenés után elkezdődik a pénzverés, és görög

mintákat követve, már a Kr. e. 4. század elején is feltűnik Itália más területein, addig Rómában viszonylag

későn kezdik el használni ezt a görögöktől átvett újítást. Az első római érméket még nem is a városban, hanem

Campaniában verik. Néhány bizonytalan keltezésű bronzérme a neapolisi pénzek változata csupán, és csak a

görög betűkkel rajtuk olvasható RÓMAIÓN (rómaiaké) felirat különbözteti meg őket a hasonló nápolyi

érméktől. A következő veret is campaniai műhelyre vall, de már egyértelműbben tükrözi a megrendelő kilétét,

illetve azt a felismerést, hogy a pénz médium, olyan eszköz, amely alkalmas Róma hatalmát szélesebb körben

ismertté tenni. Ennek a 4. század legvégén készült érmének az anyaga ezüst, előlapján Mars-fej, hátlapján lófej

és ROMANO felirat. Nagy mennyiséget vertek belőle, de főképp Campaniában használhatták, Róma

környékéről nem került elő. Ez az egyszeri nagy mennyiségű érme valamilyen nagyszabású építkezésre vagy

katonai akcióra utalhat. A vert pénz alkalmazása mögött ugyanis ebben az esetben sem a csere, hanem

valamilyen nagy mennyiségű zsold vagy munkabér kifizetése állhatott.

A Via Appia Kr. e. 312 és 308 között folyó építése jelentené az időpont és az érme szóródása alapján a

legkézenfekvőbb megoldást. Ha ez igaz – a kutatás egy része szkeptikus –, az természetesen azt is jelentené,

hogy a Rómából és környékéről érkező munkásokat aes per libram, súlyra mért bronzzal fizették ki, a régi

metódust használva. A fizetőeszközök ilyen együttes alkalmazása egyrészt a pénztörténet szempontjából

érdekes, másrészt újfent felhívja a figyelmet a vert pénzérme mint propagandaeszköz fontosságára. Róma Itália

azon felének akarta megmutatni magát, amely az érmepénzt már régóta használta; a hellénisztikus világnak

olyan eszközét veszi tehát át, amellyel jelzi a barbaricumból való tudatos átlépését a civilizált városok közé.

A pyrrhosi háborúk nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy egész Itáliában – még az olyan, a fejlődés elől elzártabb

területeken is, mint a belső samnis hegyvidék – elterjedjen és megszilárduljon a pénzforgalom, ami a háború

emberigényével és kiterjedtségével magyarázható. Pyrrhos, a görög városok, illetve Róma – utóbbinak még

továbbra is Cam- paniában gyártott – pénzei nagy mennyiségben forognak Közép- és Dél-Itáliában. Ugyanakkor

Pyrrhos, illetve a háború ezüstigényét jól jelzi, hogy több görög városnak csökkentenie kell pénzei

nemesfémtartalmát, sőt esetleg fel is kell hagynia a pénzveréssel. Ebben az időben jelenik meg a görögökkel

gyártatott vert pénz mellett egy római sajátosság is: az öntött érme, az aes grave. Ezeknek a bronzkorongoknak a

súlya és a mérete rendkívül nagy: alapegységük 1 font (kb. 30 dkg), átmérőjük 5 centiméter körüli. Ezek

súlyukkal a korábbi római fizetőeszközhöz kapcsolódnak, ugyanis megfelelnek egy asnak/aesnak (annak eredeti

értelmében, mert a későbbi érmelésben az 1/24 font súlyú rézből vert érme, a legkisebb értékű pénzdarab neve

lesz), vagyis a vert pénz mintájára formálják az aes rudét, illetve aes signatumot. Az öntött minta különböző

istenek és istennők feje, például Róma istennő sisakos feje, amely megtalálható több Campaniában veretett

didrachmasorozaton is. A sisakos fej melletti vonás az egyet jelöli, vagyis egy teljes asról van szó. Az ast 12

részre, 12 unciára osztották, és ennek többszörösei szolgáltak „váltópénz” gyanánt, a két pötty például a

sextanson volt, amely kétunciás volt, vagyis egy- hatoda az asnak.

Hosszú számítással kell, hogy a római gyermek

fillérjét száz részre felossza. – „Ha elvesz az ember

ötből egyet, mondja meg Albinus fia, mennyi

uncia lesz!” – „Egyharmad as!” – „Ej, te tudod, mi a pénz! S ha

egyet most meg hozzáadsz? Mi a vége, no?” – „Fél as!”

3. Róma


Hát mi reményünk van, tud-e majd az a lélek, amelyet rozsdájával ilyen pénzvágy mar, cédrusolajjal megkent,

ciprustokba való szép verseket írni?!

(Horatius: Ars poetica. 326-333. K. I.)

Az öntött pénz, ez a valószínűleg római újítás elterjed Itáliában, és egy darabig a görög mintára vert pénzzel

párhuzamosan használják, míg azután a bronzérméknél is áttérnek a verésre. A Kr. e. 260-as években már

Rómában készülnek a vert ezüstérmék. Két nagy mennyiségben forgalomba hozott érmét ismerünk ebből az

évtizedből, mindkettőnek nyilvánvaló a mondanivalója. Egyiken Hercules-fej, illetve a túloldalon az ikreket

szoptató anyafarkas és a ROMANO felirat: Hercules az a görög isten, akinek kultusza egész Itáliában elterjedt,

ehhez kapcsolódik a hátoldalon a Rómát megidéző jelenet. A másik érme közvetlenül az első pun háború előtt

készült: Róma istennő sisakos feje az egyik, Victoria istennő és a ROMANO felirat a másik oldalon tanúsítja a

város erejét és a görög istennő, Niké – akinek már Kr. e. 394-ben templomot emeltek – meggyökeresedését.

Róma iparáról, kereskedelméről, a rohamosan fejlődő városról kirajzolódó képnek egyik meghatározó vonása a

görög hatás. Közvetlenül, mint a római vert érméken, vagy közvetve: ott van a város anyagi és szellemi

kultúráján a görög mesterségbeli tudás, gondolkodásmód és vallás nyoma. Emellett, ahogy a pénzverés ezt is

illusztrálja, megfigyelhető, hogy Róma tudatosan igyekezett átvenni olyan szokásokat, amelyekkel magát az

akkori művelt világhoz, a hellénisztikus államokhoz kapcsolhatta.


Aqua Appia, Anio Vetus, Portus Tiberinus, genucilia tányérok, pénzverés, aes per libram, aes grave, aes rude,

aes signatum, uncia, sextans


4.21. táblázat -

4. sz. Az első „római” Campaniában vert érmék

394 Victoria (Niké)-templom

312 Aqua Appia

4. sz. vége Campaniai érme, előlapján Mars-fejjel

sz. első fele Aes grave

272 Anio Vetus

260-as évek Rómában készült vert ezüstérmék (Hercules, Victoria)

2.3. 3.2.3. A Római Birodalom kialakulása

A korszak fontos forrásai közé tartoznak Polybios és Livius történelmi művei, Plutarchos életrajzai (Fabius

Maximus, Claudius Marcellus, Marcus Cato, Aemilius Paulus, Titus Fla- mininus), Appianos Róma története,

Aristotelés Politikája (II 11 [1272b-1273b]), Cato Ori- gines és A földművelésről című könyvei, valamint

beszédei, Cassius Dio, Cornelius Nepos életrajzai (Cato, Hannibál, vö.106. dok.). Jelentős még Diodóros,

Macrobius (vö. 120. dok.), Cicero Az öregségről és Scipio álma című írásai, Silius Italicus Punicája, Aulus

Gelliustól az Attikai éjszakák, valamint a Görög-római szöveggyűjtemény 105-123. dokumentumai.

2.3.1. 3.2.3.1. AZ ELSŐ PUN HÁBORÚ

A pun háborúk látszólag jelentéktelen konfliktussal kezdődtek. Egy saját szakállára dolgozó zsoldoscsapat,

amely megszállva tartotta a dél-itáliai Rhégionnal átellenben fekvő szicíliai várost, Messanát, Syrakusai

ellenében Róma segítségét kérte. De ahogy Syraku- sai, illetve Karthágó, úgy Róma sem engedheti, hogy ez a

fontos stratégiai pont ellenséges kézre kerüljön, Kr. e. 264-ben átkel egy római sereg Szicíliába – megsértve

3. Róma


ezzel Karthágó szerződésben rögzített érdekszféráját –, és Syrakusai, illetve a punok orra előtt elfoglalja

Messanát: ezzel kitört az első pun háború.

Ki ne csodálkoznék Philinos [Karthágó-barát görög történetíró] történetírón (...), hogy milyen alapon és miként

merészelt mindezzel ellentétes dolgokat állítani: hogy ti. a rómaiaknak a karthágóiakkal olyan érvényes

szerződéseik vannak, amelyek értelmében a rómaiaknak egész Szicíliától, a karthágóiaknak pedig Itáliától kell

tartózkodniuk; hogy tehát a rómaiak a szicíliai első partraszálláskor megszegték az esküvel szentelt

szerződéseket, holott sohasem volt és most sincs érvényben ilyenfajta szerződésre vonatkozó írás.

(Polybios III 26. H. I.)

Polybios ebben a kérdésben minden bizonnyal részrehajló, valószínű, hogy Róma és Karthágó Kr. e. 306-ban

(erről a szerződésről nem tud Polybios) kölcsönösen elzárták a másik elől érdekszférájukat, Itáliát és Szicíliát.

Karthágó uralma ekkor kiterjed Észak-Afrika partvidékére Kyréné területétől az Atlanti-óceánig, Szicília

nyugati felére, Szardíniára, Korzikára, Máltára és a térség kisebb szigeteire, valamint fontos támaszpontjai

voltak az Ibériai-félsziget déli tengerpartján. Karthágó – Rómához hasonlóan – hatalmát egy szövetségesi

rendszer fejeként gyakorolta ezeken a területeken, amelynek természetesen más feltételekkel volt tagja egy régi

tyrosi gyarmatváros, például Utica, és egy siculus törzs. A punok kezükben tartották a Földközitenger nyugati

medencéjének kereskedelmét, ők közvetítették a nyugat ásványkincseit keletre, de fejlett mezőgazdaságuk és

iparuk termékeivel is kereskedtek. Hatalmas kereskedelmi és hadiflotta, illetve a szárazföldön egy zsoldosokból

álló sereg biztosította Karthágó kereskedelmi és külpolitikai érdekeit.

■ Hispániai népek és a pun befolyási övezet

A karthágói állam élén két-két választott suffet (bíró) állt, akik a görög és a latin forrásokban gyakran rex,

illetve basileus néven szerepelnek. Az arisztokratikus köztársaság legfontosabb intézménye itt is egy tanács

(senatus), amely 300 főből állt. Az operatív irányításra volt egy kisebb, 104 fős tanács (a 2 suffet, 2 főpap és 100

fő a senatusból), amelyben a döntések előkészítését 5-10 fős bizottságok intézték. Volt népgyűlés is, de ennek a

politikai elit egységes fellépése esetén csak formális szerep jutott. „A karkhédóni [vagyis karthágói]

államberendezkedés szintén jó, sőt másokhoz viszonyítva kiváló; egyes pontjaiban leginkább a lakóniaihoz

hasonlít.” (Aristotelés: Politika. 1272b-1273a.) A görög polisok államberendezéséhez való hasonlóság mögött

nemcsak a mediterrán városállamok általános közös vonásai állnak, hanem minden bizonnyal Karthágó tudatos

törekvése is a hellénizálódó világba való beilleszkedésre, a görög minták követésére.

3. Róma


■ Karthágó és környéke

A háború első éveiben a római sereg, miután maga mögé állította a kezdetben Karthágóval szövetkező

Syrakusait (Syracusae) és több görög várost, valamint elfoglalta Ag- rigentumot, gyors sikereket ért el a

szárazföldön (Szicíliában) a punok ellenében. De a teljes győzelemhez a karthágóiakat a tengeren is meg kellett

verniük. Kezdetben a rómaiak flottája alulmaradt a jól felszerelt flottával rendelkező régi hajós néppel szemben,

mígnem sikerült elérniük, hogy a tengeri ütközetekben is – a hajók sokasága és gyorsasága mellett – a római

gyalogságé legyen a döntő szerep: a római hajók csapóhíd, corvus (holló) segítségével teremtettek összeköttetést

a megtámadott ellenséges hajókkal, amelyeken keresztül már a legionáriusok is rohamra indulhattak. A

rómaiaknak a tengeri hadviselésben való kezdeti gyakorlatlanságát jól példázza, hogy sokkal több hajót

veszítettek tengeri viharokban, mint az első pun háború csatáiban, ugyanakkor az a szívósság, amivel újabb és

újabb flottát építettek, mutatja tartalékaik nagyságát.

Később, amikor a birodalom tengeren is megerősödött, a rómaiak már nem alkalmazták a csapóhidat, ezt a hajók

irányíthatóságát és egyensúlyát veszélyeztető építményt. A technikai újításoknak, a találmányoknak Rómában

(is) legfontosabb terepe volt a hadászat és azon belül is a várostromok és a tengeri hadviselés. Újabb és újabb

eszközöket és ötleteket próbáltak ki, sokszor csak egyetlen ellenfélre, egyetlen ütközetre kifejlesztve. Például

Appianos (Róma története. XVII 491) szerint a Sextus Pom- peius ellen tengeri csatára készülődő Agrippa (Kr.

e. 36, naulochosi csata; vö. 3.2.4.7.) kifejleszt(et) egy katapulttal kilőhető és levágás ellen hosszú fahengerrel

biztosított horgot, a harpaxot, amellyel a korábbinál sikeresebben lehetett az ellenfél hajóit meg- csáklyázni. De

a haditechnikában megnyilvánuló innováció az ókorban – szemben az újkori találmányokkal – általában nem

talált utat az iparba vagy a mezőgazdaságba.

3. Róma


■ Róma hódításai a második pun háború előtt

A tengeri sikerek Kr. e. 256-ban lehetővé tették Róma számára, hogy Afrikába dobjon át csapatokat. Karthágó

először békét kért, de mivel az elbizakodott római hadvezetés szigorú feltételei elfogadhatatlanok voltak,

minden erejét mozgósítva, újabb zsoldossereget toborzott, és megsemmisítő vereséget mért Xanthippos spártai

zsoldosvezér vezetésével Regulus legióira. Ezután Róma már csak Szicíliára és környékére korlátozta

hadműveleteit, ahol a punok átmeneti sikerei után egy újabb hatalmas flottát építve, végül Kr. e. 241-ben döntő

győzelmet aratott a pun flotta fölött Szicília nyugati csücskénél. A háborút lezáró békében Karthágó átengedte

Szicíliát Rómának, és 3200 talentum (kb. 84 tonna ezüst) hadisarc kifizetését vállalta.

Szicíliát, illetve a néhány év múlva elfoglalt Szardíniát és Korzikát az eddig megszerzett itáliai területekkel

szemben Róma már nem illesztette be szövetségi rendszerébe, hanem meghódított, alávetett, adózó területként

kezelte. (Kivételt csak Syracusae városával és azzal a néhány görög várossal tett, amelyek még a háború elején

csatlakoztak hozzá, ezekkel mint önálló államokkal szövetséget kötött.) Szicíliából, valamint Szardíniából és

Korzikából, amint a később Itálián kívül meghódított területekből is, provincia lett.

Ezeknek az élére kezdetben praetorokat választottak, majd később a hivatalukról leköszönő magistratusokat

sorsolták ki egy-egy tartomány helytartójának – proconsulok, illetve propraetorok – egy-három évre. Ezeknek a

helytartóknak volt feladata és hatásköre (latinul provinciája), hogy fenntartsák a közrendet, felügyeljék az adók

begyűjtését, megszervezzék a terület védelmét, vagy esetleg további hódításokkal meg is növeljék. Az állam

ezeknek a feladatoknak az elvégzéséhez hatalommal (imperiummal) és hadsereggel látta el a helytartót, aki

egyszerre volt a tartományban állomásozó katonaság parancsnoka és a terület kormányzója.

A római külpolitika figyelme Szardínia és Korzika megszerzése után észak, illetve a Balkán fele fordul. Az aitól

és achai szövetséggel együtt háborúznak az Adriai-tenger illyr kalózai ellen. Az illyr háborúknak a katonai

sikerei mellett a diplomáciai eredményei is jelentősek: Róma több görög várossal is szövetséget kötve

megjelenik a Balkánon, Makedó- nia és a görög polisok hatalmi harcainak szereplőjévé válva. Kr. e. 226-ban a

Pó völgyében lakó kelták betörnek Itáliába, és Róma csak többéves véres háborúban tudja legyőzni őket. A

rómaiak elfoglalják a gallok lakta Cisalpinát (Rómából nézve „az Alpokon inneni” terület), de megszervezni

már nem volt idejük, mert újra szembe kellett nézniük Karthágóval.


suffet, rex, basileus, corvus, harpax, provincia, praetor, proconsul, propraetor, imperium


3. Róma


4.22. táblázat -

264-241 Első pun háború

256 Római expedíciós hadsereg Afrikában

255 Xanthippos vereséget mér a rómaiakra

243 A rómaiak új flottát építenek

241 Döntő tengeri győzelem Szicília nyugati partjainál

237 Szardínia és Korzika Róma uralma alá kerül

229-228 Első illyr háború Teuta királynő kalózai ellen

226 Betörnek Itáliába a Gallok

222 Cisalpina elfoglalása

2.3.2. 3.2.3.2. A MÁSODIK PUN HÁBORÚ

A punok, miután kiszorultak Szicíliából és az Itália körüli szigetekről, az Ibériai-félszigeten igyekeztek

helyreállítani nagyhatalmi helyzetüket (valamint előteremteni a Rómának fizetendő több tonna ezüstötöt). Új

városokat alapítottak, megerősítették kereskedelmi pozíciójukat, kiaknázták az ibériai arany- és

ezüstlelőhelyeket, valamint szövetségeket hoztak létre ibér törzsekkel. Karthágó ibériai hódításait a rómaiak,

valamint a karthágóiak fellázadt zsoldosai elleni küzdelemben is kitűnt kiváló hadvezér és politikus, Hamilkar

Barkas irányította. Halála után veje, a kitűnő diplomatának mutatkozó Hadsrubal vette át a veze-

tést, annak halála után pedig Hamilcar fia, Hannibál. Az ifjú hadvezér már elég erősnek érezte magát ahhoz,

hogy visszaállítsa Karthágó vezető szerepét a Nyugat-Mediterráne- umban. Kr. e. 218-ban kitört a második pun

háború. A casus bellit Hannibál szolgáltatta, ugyanis ostrom alá vette Saguntumot, egy Rómával szövetséges

hispaniai várost. Még a gallokkal való összecsapás előestéjén, 226-ban Róma és Hasdrubal szerződést kötött,

amelyben az Ebro folyót (Iberus) jelölték ki a karthágói terjeszkedés határául. Saguntum ugyan a karthágói

felségterületen belül feküdt, de Róma szövetségese volt.

A második pun háború Hannibál háborúja volt Róma ellen, ő siettette kirobbanását, az ő stratégiája határozta

meg a háború első felének arculatát, és végül az ő vereségével zárult. Hannibál, meglepve a rómaiakat, a téli

időszakban átkelt az Alpokon, és betört Itáliába 20 000 gyalogosra és 6000 lovasra olvadt seregével. Ezzel a

serege felébe kerülő lépéssel sikeresen megelőzte, hogy Róma, tengeri fölényét kihasználva, Hispaniában és

Afrikában vívhassa meg ezt a háborút. A gall csapatokkal kiegészített pun had gyors és nagy győzelmeket

aratott a rómaiak fölött, miközben Itália belseje felé nyomult, Kr. e. 217-ben a Trasimenus-tónál egy egész

consuli sereg megsemmisül, és maga a legióit elővigyázatlanul csapdába vezető consul is elesik. A sorozatos

vereségek hatására Rómában dictatort választottak. A Q. Fabius Maximus kezébe összpontosított hatalomtól

várták Hannibál megállítását. Fabius nem bocsátkozott nyílt ütközetbe a pun vezérrel: „Elrendelte (...), a

földekről is költözzenek el mindnyájan annak a vidéknek a lakosai, amerre Hannibál vonulni szándékozik, de

házaikat előbb gyújtsák fel, terményeiket semmisítsék meg, hogy semmi se maradjon” – írja Livius (vö. 108.

dok.). A Cunctator (tétovázó) melléknevet elnyerő Fabius tehát igyekezett az utánpótlástól megfosztani és

kifárasztani ellenfelét. Csakhogy ez a stratégia nemcsak a háborút gyorsan dűlőre vinni akaró Hannibált zavarta,

hanem a rómaiak jelentős része sem tartotta sokáig folytathatónak, és Kr. e. 216-ban Cannaenál megütköztek a

punokból, keltákból és ibérekből álló hadsereggel.

3. Róma


■ Hannibál csatája

A cannaei csata a köztársaság legsúlyosabb veresége volt. A két consul egyesített hadereje – minden bizonnyal

hihetünk forrásainknak: 80-90 000 ember – vonult Apuliába, hogy megütközzön Hannibál 50 000 fős seregével.

A római sereg 8 emelt létszámú legió- ból és a szövetségesek hasonló méretű kontingenséből állt, egyedül a

lovasság létszámát tekintve maradt el az ellenfél mögött. A római sereg vezetése nem volt egységes: az egyik

consul, L. Aemilius Paulus, az óvatosabb, Hannibál kifárasztásáért cserébe Itália földjeit, gazdaságait feláldozni

is hajlandó eddigi senatusi stratégia híve volt, míg a homo novus M. Terentius Varro éppen ennek a politikának

heves ellenzőjeként nyerte el a consulsá- got. Ha a két consul ugyanazt a feladatot, illetve területet kapja

provinciául, a collegialitas úgy érvényesül, hogy naponta felváltva vezetik a hadakat. Ez általában nem zárta ki

a közös haditervet és döntéseket, de Cannaenál súlyos ellentét feszült a consulok politikai és hadászati

elképzelései között is. Ez az ellentét is szerepet játszhatott a jól alkalmazott lovassági fölény, a trasimenusi

csatában zsákmányolt római fegyverekkel felszerelt afrikai gyalogosok harcértéke és nem utolsósorban

Hannibál hadvezéri képességei mellett a punok győzelmében. A római seregből körülbelül 48-50 000-en estek

el, 18 000-en pedig fogságba kerültek, ezzel szemben Hannibál még 7000 embert sem vesztett.

A történetírói hagyomány szerint a csata után így szólt Hannibálhoz a pun lovasság főparancsnoka, amikor

vezére nem akart rögvest Róma ellen vonulni: „Valóban úgy van, hogy az istenek nem adnak meg mindent egy

embernek. Győzni, azt tudsz, Hannibál, de a győzelmet kihasználni nem tudod!” (Vö. 109. dok.) Nem valószínű,

hogy ez a szállóigévé vált mondat csakugyan már ott a csatatéren elhangzott volna, de mindenesetre kitűnően

jellemzi a Hannibál képességei és lehetőségei közötti szakadékot. Hannibál minden bizonnyal jól mérte fel,

hogy a Város elfoglalása lehetetlen Itália tartalékainak kézben tartása, valamint ostromgépek nélkül, és minden

addigi előnye elolvadna egy elhúzódó ostrom alatt.

A hatalmas vereség dacára Róma talpon maradt, amit szövetségi rendszere szilárdságának és az ebből

következő, szinte kimeríthetetlen demográfiai és anyagi tartalékainak köszönhetett. A Cannae utáni átmeneti

emberhiányt pótlandó, az állam rabszolgákat vásárolt, hogy felszabadítva besorozza őket.

Hannibál az első csatától kezdve kettéosztotta a hadifoglyokat rómaiakra és szövetségesekre, és az utóbbiakat

egy Rómától való elszakadásra buzdító beszéd után hazaengedte. Róma térdre kényszerítésére az egyetlen

lehetőséget ugyanis szövetségi rendszerének megbontásában látta. De ez lényegében nem sikerült neki. A gallok

közül ugyan tudott zsoldosokat toborozni, de a Róma által nemrégiben elfoglalt kelta területek nem lázadtak fel

a Város ellen. Hiába a trasimenusi és a cannaei diadal, csak Capua, Cumae, a dél-itáliai törzsek, illetve városok

nagy része és Syracusae pártolt el Rómától. Tarentum városát polgárai egy részének sikerült ugyan Hannibál

kezére játszania, de Itália többi része kitartott Róma mellett. A Cannae utáni évek meghozták a háború

fordulatát, Róma egyre sikeresebben szigetelte el a karthágói sereget. A hűtlenné lett városokat elfoglalták: Kr.

e. 212-ben Syracusaet, 211-ben Capuát. Egyre sikeresebbek voltak a római legiók Ibériában is. Egy 25 éves

fiatalemberre, Publius Cornelius Scipióra bízták ezt a hadszínteret, aki 206-ra ki is szorította a karthágóiakat az

Ibériai-félszigetről.

3. Róma


■ A cannaei csata

Az első komoly sikereket P. Cornelius Scipio és testvére érték el Hispaniában, de miután mindketten elestek,

hadvezér nélkül maradtak az itteni római erők. A népgyűlés – a politikai gyakorlattól teljesen eltérő módon – az

imperium elnyeréséhez szükséges magasabb magistraturákat még nem is viselt politikust választ meg

hadvezérnek, a korábbi ibériai fővezér fiát, P. Cornelius Scipiót. Az ő első lépése, hogy Kr. e. 209-ben

megostromolja Új-Karthágót (Carthago Nova), a Barkidák „fővárosát”. Ezt a kockázatos lépést (időt hagy a

punoknak csapataik összevonására) Új-Karthágó stratégiai fekvése, az itt összegyűjtött készletek, ezüst és ibér

túszok mellett Scipio távlatos tervei, vágya egy látványos hadvezéri és politikai színre lépésre magyarázhatja.

Az ostrom döntő eleme egy alig védett falszakasz elfoglalása volt. A városnak ezt a részét azért nem őrizték,

mert egy széles lagúna tette megközelíthetetlenné, de Scipio „a környéken dolgozó halászoktól azt is megtudta,

hogy az öböl vize igen sekély, és több helyen is át lehet rajta gázolni, illetve a mindennap estefelé érkező apály

még inkább lehetővé teszi ezt” (Polybios X 8. M. Gy.). Forrásaink szerint Scipio nem érte be a gondos tervezés

hadvezéri erényével, hanem a jelenséget isteni segítségként megjósolta. Ez az attitűd – saját személyének az

isteni szférához való hozzákapcsolása – végigvonul majd politikai és hadvezéri pályáján, és – kidolgozottabb

formában – ugyanez lesz majd Augustus hatalmának egyik alapja is.

3. Róma


■ A második pun háború

Az Ibériában, Szicíliában és Itáliában aratott római sikerek után – a bátyja útját az Alpokon keresztül

megismétlő Hasdrubal hadseregét is szétverik, mielőtt egyesülhetne Hannibál erőivel – sor kerülhet arra, hogy

Róma Észak-Afrikában nyisson újabb frontot. A hispaniai győzelmei után consullá választott és consuli évét

Szicíliában felkészülésre fordító Scipio Kr. e. 204-ben seregével áthajózott Afrikába. Karthágó hazahívta

Hannibált, aki tizenhat év után, anélkül hogy egyszer is vereséget szenvedett volna, kénytelen volt elhagyni

Itáliát. A háborút eldöntő csatát Kr. e. 202-ben Zamánál vívta a két fél, amelyben Scipio győzött, a Hannibáltól

tanult taktikát fordítva a punok ellen.

■ A zamai csata (a harcok első szakasza előtti hadrend)

A győzelmet követő békével Karthágó elveszítette nagyhatalmi státusát: 10 000 talentumot kellett fizetnie

(mintegy 262 tonna ezüstöt), át kellett engednie az Afrikán kívüli területeit, valamint hajóhadának nagy részét és

harci elefántjait. Afrikai területeinek jelentős részéről is le kellett mondania az új numida király javára, aki még

trónkövetelő törzsfőként kiváló lovasaival nagyban hozzájárult Scipio győzelméhez. Háborút ezután Afrikán

belül is csak Róma engedélyével viselhetett, tehát külpolitikája Róma ellenőrzése alá került.


consul, homo novus, collegialitas, imperium


4.23. táblázat -

226 Az Ebrót jelölik ki határnak Hispaniában

219 Hannibál ostrom alá veszi Saguntumot

3. Róma


218-201 Második pun háború

217 Trasimenus-tavi csata

216 Cannaei csata; Capua elpártolása

215 Syrakusai elpártolása

212 A rómaiak elfoglalják Syrakusait

211 A rómaiak visszafoglalják Capuát

209 P. Scipio beveszi Új-Karthágót

207 A bátyjának erősítést hozó Hasdrubalt legyőzik a

rómaiak a Metaurus folyónál

206 Kiűzik az Ibériai-félszigetről a karthágóiakat

205 Scipio consul

204 Scipio átkel seregével Afrikába

202 Zamai csata

2.3.3. 3.2.3.3. A MEDITERRÁNEUM MEGHÓDÍTÁSA

Róma a punok legyőzésével egyedüli hatalom maradt a nyugat-mediterráneumi térségben. Megörökölte

Karthágó ibériai birtokait és a nyugati kereskedelemben betöltött szerepét. A háború azonban Rómának

nemcsak a Földközi-tenger nyugati felében betöltött szerepét változtatta meg alapvetően: a változások az egész

Mediterráneumra kihatottak. Eddig az egymással vetélkedő Róma és Karthágó erőegyensúlya biztosította a

helléniszti- kus államokat a nyugatról érkező hódító törekvések ellen. Kr. e. 202 után azonban Róma – mint a

Nyugat egyedüli ura – olyan hatalmi tényező lett, amely az egész Mediterráneum sorsát meghatározhatta, és

meg is határozta. A következő században a hellénisztikus királyságok egymás után kerültek befolyása, majd

védnöksége, végül közvetlen uralma alá.

A Kr. e. 2-1. század fordulóján a hellénisztikus világ nagypolitikai eseményei mögött két vállalkozó kedvű

uralkodó hatalmi törekvései álltak. A leginkább egységes hellénisz- tikus monarchia, Makedónia élén álló V.

Philippos, kihasználva hatalma szilárdságát, országa anyagi erőforrásait (faexport, ezüstbányák) és katonai

erejét, az egész balkáni görögség feletti hegemónia megszerzésére törekedett. Emellett igyekezett nyugat felé

Illy- rián keresztül kijutni az Adriai-tengerhez (vö. 2.4.3.1.). Kortársa, III. (Nagy) Antiochos sikerrel

szilárdította meg az uralkodói hatalmat a legnagyobb területű, de legkevésbé egységes Seleukida Birodalomban,

ugyanakkor pedig arra törekedett – Róma közbelépéséig sikerrel –, hogy rátegye a kezét a belső válsággal küzdő

Ptolemaiosok Egyiptomon kívüli birtokaira: Palesztinára és Kis-Ázsia partvidékének egy részére (vö.

2.4.3.2.1.). Ezek a területvesztések mutatják a nem is olyan rég még jól szervezett és gazdaságilag is, katonailag

is erős Ptolemaida Birodalom hanyatlását. Válságos külpolitikai helyzetében Egyiptom számára – hasonlóan a

kisebb, a makedón, illetve Seleukida-expanziótól szintén fenyegetett hellénisztikus államokhoz – Róma

segítsége tűnt a legjobb megoldásnak.

Róma fontos szövetségese a térségben Rhodos, amely hatalmas, virágzó tengeri köztársaság volt ekkor, hírét a

hajóhadának és a maga szerkesztette kereskedelmi törvénykönyvének köszönhette, és mindig készen állt arra,

hogy megverekedjék saját szabadságáért, valamint azért, hogy fenntartsa a status quót a Kelet-Medi-

terráneumban.

Róma segítsége nem is marad el: a görög polisok függetlenségének őreként és a Ptole- maiosok, Rhodos,

Pergamon érdekei védelmezőjének szerepében színre lép a Földközitenger keleti felében is. V. Philipposszal a

rómaiak már a második pun háború idején szembekerültek. Cannae után a makedón király Róma-ellenes

3. Róma


szövetséget kötött Hannibállal (vö. 110. dok.), amit Róma akkor görög szövetségeseire támaszkodva

ellensúlyozott (vö. 111. dok.): a görögök állították ki a szárazföldi csapatokat a makedónok ellen, Róma pedig a

flottájával támogatta őket (első makedón háború).

A makedónokkal való első összecsapásban még csak az lehetett a rómaiak célja, hogy a punokkal folytatott

küzdelem nehéz évei alatt távol tartsák V. Philippost Itáliától, valamint biztosítani akarták a már megszerzett

hídfőállásokat az Adriai-tenger keleti partján. De ahogy a punokkal kötött béke révén szabad kezet kaptak, már

komoly erőket dobtak át a Balkánra, és a második makedón háború végére (Kynoskephalai, Kr. e. 197)

visszaszorították Philippost országának határai közé. Ami ezután következett, már némileg ismerős: a megvert

ellenfél újra talpra állt, és megpróbálta visszaszerezni a térségben korábban birtokolt hatalmát. Philippos fiának,

Perseusnak uralkodása idején Róma újra hadat üzent Makedóniának, és néhány éves küzdelem után Aemilius

Paulus vezetésével súlyos vereséget mért rá Kr. e. 168-ban Pydnánál. A makedón területekből négy, egymástól

független államocskát hoztak létre – ezeket húsz év múlva, egy népfelkelés leverése után kebelezte be a Római

Birodalom. Ezek a háborúk a makedón hopliták és a római legionáriu- sok erőpróbái is voltak, amelyekben a

Nagy Sándor óta megerősített (több sor, hosszabb lándzsa), de egyben nehézkesebbé is tett phalanx, hiába volt

fölényben a frontális ütközésekben, végül mindig alulmaradt a sokkal rugalmasabb cohorstaktikával szemben.

A második makedón háború győztes hadvezére, T. Quinctius Flamininus a Kr. e. 196-os isthmosi játékokon,

ahová „a görögök máskor is mindig nagy számban gyűltek össze, mert népük veleszületett hajlamánál fogva

vonzotta őket a látványosság”, kihirdetteti a görög városok szabadságát. „»A római senatus és T. Quinctius

fővezér Philippos király és a makedónok legyőzése után kinyilvánítja, hogy Korinthos, Phókis, Lokris

valamennyi polgára, továbbá Euboia szigetének, Magnésiának, Thes- saliának, Perrhaibiának, a phtiótisi

Achaiának lakói szabadok, adómentesek, s a saját törvényeik szerint élhetnek.« S felsorolta mindazokat a

népeket, amelyek eddig Philippos uralma alatt voltak. A kikiáltó szavainak hallatára az embereken olyan öröm

lett úrrá, amit a maga valóságában nem is tudtak felfogni.” (Vö. 113. dok.) A jól megválasztott helyszín és

forma mutatja, hogy a római vezetésnek nemcsak a hadászathoz, hanem a diplomáciához és a propagandához is

volt érzéke. (A Flamininus személye iránti tisztelethez lásd még a 114. dokumentumot.)

A Ianus-templom kapuját a makedón háborúk közötti szünetekben sem zárták be – ez volt ugyanis a jele, ha

Róma határait mindenütt római győzelmekkel kivívott béke biztosította (vö. 156. dok.). Róma megmérkőzött a

másik nagy ellenféllel, a Seleukida III. Antio- chosszal is. Először a Hellasba betörő kisebb seregét verték meg a

rómaiak, majd Ázsiába is átkeltek, és Kr. e. 190-ben győzedelmeskedtek a jókora számbeli fölényben lévő keleti

csapatok fölött. De területeket itt és ekkor sem tartottak meg, tehát nem hódítottak a szó szoros értelmében.

Mindenesetre hatalmas hadisarcot, 15 000 talentumot követeltek: Róma étvágya is megjött az évek során, és a

szír uralkodó fizetőképessége is nagy volt. A már jól bevált többi eszköz révén is korlátozták a korábbi

nagyhatalom mozgásterét: elefántok, hadihajók kiszolgáltatásával, valamint területek elcsatolásával Róma

szövetségesei – például Pergamon – javára.

Két nagy ellenfelének legyőzése megváltoztatta Róma viszonyát a szövetségeseivel: ahogy helyzete erősödött a

térségben, egyre keményebb kézzel bánt velük, és feltétlen engedelmességet követelt. A szövetségesek előtt két

út állt. Szembefordulni az egyre zsarnokibb baráttal – ezt választották a görög polisok. A század közepén

háborút robbantottak ki az akkor is épp több fronton harcoló Róma ellen. A következmény: Hellast bekebelezték

a Római Birodalomba, és Korinthost Kr. e. 146-ban földig rombolták, figyelmeztetésül mindenki számára. Ezzel

szemben Pergamon, a leghűségesebb szövetséges uralkodói nem szálltak szembe az érdekeiket nyíltan semmibe

vevő Rómával, a legutolsó király pedig nem talált jobb megoldást, mint hogy végrendeletében Kr. e. 133-ban

Rómára hagyja országát, amely, miután nagy nehezen levertek egy Róma és a helyi arisztokrácia ellen kirobbant

felkelést, Asia néven a birodalom egyik leggazdagabb provinciája lett.

A Mediterráneum nyugati felében sem zárultak le a harcok a második pun háborúval. A Karthágótól örökölt

hispaniai birtokok megtartása, illetve megnövelése (az egész félszigetet csak Augustus idejében foglalják el)

rengeteg vért, időt és fáradságot igényelt. Az itteni harcok elhúzódása és a rómaiak többszöri, nemritkán

szégyenletes veresége mögött egyrészt az ibériai törzsek harciassága és a számukra kedvező terepviszonyok

álltak. Másrészt egyes római hadvezérek és helytartók kegyetlenkedése és hitszegése nehezítette a terület

pacifikálását. A korszak kiemelkedő hadvezére és karizmatikus vezetője volt a lusitan Viriathus. Neki számos

győzelmet sikerült aratnia a rómaiak felett a 140-es években, mielőtt Róma úrrá lett a helyzeten. Ezeknek a

hispaniai háborúknak a sorát egy hősiesen védekező város, Numantia eleste zárta le Kr. e. 133-ban.

Ezt a győzelmet Róma Publius Cornelius Scipio Aemilianusnak, Aemilius Paulus édesfiának, örökbefogadás

révén a Hannibált legyőző Africanus unokájának köszönhette. Ő nagyapjához hasonlóan kiérdemelte az

Africanus melléknevet, miután vezetésével győzték le harmadszor is Karthágót Kr. e. 146-ban. Róma 149-ben

támadt rá – egy elfogadhatatlan ultimátum visszautasítása után – ellenfelére (harmadik pun háború). A város

3. Róma


ostroma az egyenlőtlen erőviszonyok ellenére meglepően hosszan elhúzódott. Ahogy később Numantiánál, itt is

Scipio megérkezése után sikerült kicsikarni a győzelmet. Karthágót a senatus határozatára földig rombolták, az

ország területéből pedig megszervezték Africa provinciát.

A hannibáli háború az Appennin-félszigeten is hagyott elvarratlan szálakat. Róma a Kr. e. 190-es és 180-as

években rendezi a Pó-vidék helyzetét sikeres katonai és diplomáciai akciókkal, amelyeket – már ismert módon –

coloniaalapítások (pl. Bononia és Mu- tina), valamint útépítések tesznek teljessé (pl. via Flaminia és via

Aemilia).


phalanx, cohors, provincia, colonia


4.24. táblázat -

215 Hannibál szövetsége V. Philipposszal

200-197 Második makedón háború

197 V. Philippos veresége Kynoskephalainál

196 Flamininus kihirdeti a hellének szabadságát

190 Római győzelem Antiochos fölött

168 Pydnai csata

154-138 Háború a Viriatus által vezetett lusitanokkal

149-146 Harmadik pun háború

146 Karthágó és Korinthos elpusztítása

Africa provincia létrehozása

133 Numantiát elfoglalja Scipio Aemilianus

Attalos Rómára hagyja országát; Asia provincia

2.3.4. 3.2.3.4. A HÓDÍTÓ RÓMA II.

Róma terjeszkedését sokféleképpen próbálják magyarázni a szakirodalomban. Többek között van olyan

elképzelés, amely – lényegében összhangban a római források nagy részével – Róma hódításainak hátterében

elsősorban védekezést, illetve súlyosabb konfliktusok megelőzését látja. Ennek az erősen megkérdőjelezhető

elméletnek („Róma addig védekezett, míg meg nem hódította a Mediterráneumot”) legmegfontolandóbb eleme,

hogy nehéz bármiféle konzekvens koncepciót felfedezni a senatus külpolitikájában, amelyet könnyebb ad hoc

lépések soraként, az adott diplomáciai helyzetek megoldásaként leírni. Sok kutató ellenben tudatos

imperializmusról beszél, amely mögött egyaránt megtalálhatjuk a zsákmányra és triumphusra vágyó nobilest, a

haszonra törekvő kereskedőket és pénzembereket, valamint a köznépet, amely a hadjáratok szerzeményeiből,

illetve a provinciákból közvetlenül vagy közvetve remélt részesülni, tehát széles társadalmi konszenzus állt az

újabb és újabb hadjáratok megindítása mögött. Értelemszerűen felmerül a (fosztogatásnál távlatosabb) gazdasági

motívumok megléte is a római külpolitikában: ásványi kincsek, gabonatermő területek, kereskedelmi utak

megszerzése, gazdasági vetélytársak tönkretétele vagy megsemmisítése stb. Ugyanakkor ezt sok kutató (pl.

gazdaságtörténész) vitatja, nem elsődleges célként, csak következményként értelmezve a fentieket.

3. Róma


Ez a kérdés az ókori szerzőket kevésbé foglalkoztatta, nem annyira a miért, inkább a hogyan érdekelte őket.

Vagy a háborúk igazságosságát, illetve rabló voltát igyekeztek bizonyítani, vagy a sikerek és kudarcok okát

kutatták. Így tett Polybios is, aki görögként és komoly politikaelméleti háttérrel írta le a birodalommá válás

útját. „Mert lehet-e olyan hitvány és közömbös ember, aki ne kívánná megismerni, hogy milyen módon és

milyen államrend birtokában szerezték meg a rómaiak nem egészen ötvenhárom év leforgása alatt az egész

lakott világ birtokát? Ehhez hasonló a múltban nem történt” (I 1. H. I.) Az a kérdés, hogy a rómaiak, valamint a

perzsák, a lakedaimóniak, makedónok (ezeket a hódító hatalmakat veti össze Rómával) miért hódítanak, nem

merült fel, úgy tűnik, számára (mint ahogy az ókori szerzők többsége számára) axióma, hogy egy állam, ha

megteheti, befolyásának, területének, hatalmának növelésére törekszik. A racionalista Polybios

történelemszemlélete mögött még az a thukydidési megközelítés is fellelhető, amely a hatalom természetével

magyarázza a hatalom viselkedését. Az ilyesfajta véleményeknél a rómaiak számára megragadhatóbb volt ez a

kérdés (is) a sacer szférájában: az imperium sine fine, a határok nélküli birodalom elérésében Iuppiter akarata

nyilvánul meg. Az istenektől kapott „hivatása” és egyben kötelessége Rómának az uralkodás: „ám a te

mesterséged (ars), római, az, hogy uralkodj, / el ne feledd – hogy békés törvényekkel igazgass, / és kíméld, aki

meghódolt, de leverd, aki lázad.” (Vergilius: Aeneis. VI 851853. L. I.) Vergilius híres soraiban az istenek

akaratán kívül még egy, a rómaiak számára fontos gondolat ragadható meg: a civilizátori szerep, vagyis Róma

képessége az államszervezésben, a társadalom, a közösség ügyeinek rendezésében. Úgy gondolták, ezen a

területen nemcsak a barbárokkal vagy a punokkal, de a görög városállamokkal és hellénisztikus birodalmakkal

szemben is fölényben vannak.

Az okok kérdése két részre bontható: érdemes elválasztani a háború és az annexió problémáját. A háborúk

esetében hosszan sorolhatók a nyilvánvaló indítékok: a szövetségesek érdekeinek megvédése, ezzel

összefüggésben Róma tekintélyének a megőrzése és növelése az adott térségben, az egyes ellenfelek

meggyengítése, nagyhatalmi státusuk vagy gazdasági pozícióik tönkretétele, illetve a hadjáratokkal szerezhető

zsákmány. A zsákmány legfontosabb elemei: a vesztesek által fizetett hadisarc, a városok kifosztása során

megszerzett értékek és nem utolsósorban a hadifoglyok tömege, akik vagy az értük fizetett váltságdíj révén,

vagy mint rabszolgák hajtottak hasznot a hadvezérnek, az államkincstárnak, a rabszolga-kereskedőknek,

valamint megvásárlóiknak. A zsákmányból nemcsak az arisztokrácia, a kisbirtokos parasztok közül kikerülő

legionáriusok és a tőkeerős kereskedők részesültek, de a triumphusokat követő lakomákon, ajándékosztásokon a

nem katonáskodó városi proletárok (nincstelenek) is, illetve közvetetten: például a nagyszabású építkezések

révén, amelyek a Rómába áramló gazdagság egyik ma is jól látható következményei voltak. A meghódítottak

kifosztására épülő prosperitást jól jellemzi, hogy Kr. e. 167-ben, miután a harmadik makedón háborúban óriási

zsákmányra tettek szert, megszüntették a római polgárokra kivetett tributumot (a háborúk finanszírozását

szolgáló hozzájárulást).

Mindez kiegészül a már Itália meghódítása kapcsán megfogalmazott nagyfokú mili- tarizáltsággal: a

Mediterráneum legerősebb hadszervezete újabb és újabb célpontokat kellett, hogy találjon magának. Szemben

például Karthágóval, ahol mindig annyi zsoldost fizettek, amennyit a katonai feladatok megköveteltek, vagyis a

feladathoz rendeltek az állam teherbíró képessége szerint katonai erőt, Rómában a folyamatosan növekvő

katonai potenciálhoz kellett feladatot találni Hannibál legyőzése után. Róma esetében is felvethető, amit más

hódító hatalmaknál is megfigyelhetünk. Egy birodalom a hódító politikát önszántából sohasem adja föl: a

birodalmat az teszi birodalommá, hogy növekszik, és ahogy növekedett a köztársaság területe és hatalma,

érdekei és lehetőségei is mesz- szebbre nyúltak. Leegyszerűsítve: mint Dél-Itália ura nem nézhette tétlenül a

karthágói- ak uralmát Szicíliában; mint Szicília ura már meg kellett küzdenie a Földközi-tenger nyugati fele

fölötti hegemóniáért, ennek a birtoklása pedig befolyást jelentett a hellénisz- tikus államokra, ezt a befolyást

pedig meg kellett védeni – és így tovább.

Míg újabb és újabb háborúkat nem habozott indítani a senatus, új területek megszerzésekor sokkal óvatosabbnak

mutatkozott. Erre legjobb Makedónia példája: V. Philippos Kr. e. 197-es veresége után még ötven év és két

háború kell ahhoz, hogy Makedóniából provincia legyen. Róma szívesebben választotta a háborúk, mint az

annexió költségeit és hasznát. Amíg megtalálta a megfelelő partnereket, amíg megvolt diplomáciai mozgástere,

területszerzés nélkül érvényesítette hatalmát és gazdasági érdekeit a hellénisztikus világban. De befolyásának

kíméletlen növelése ellehetetlenítette lehetséges partnereit, és végül nem maradt alternatívája a teljes

annexiónak. Ezzel a modellel szembeállítható Szicília esete, de itt a sziget azonnali bekebelezését annak

stratégiai helyzete (Itália közelsége) indokolta. Az Ibériai-félszigeten is hamar követte a hódítást a

provinciaszervezés, itt újfent a partnerek, például egy olyan állam hiányát, mint Massinissa Numidiája,

emelhetjük ki; és általában ez lesz majd a helyzet Európának a hellénizált Mediterráneumtól távolabb eső többi

barbár területein is. Makedónia provinciává tétele rávilágít egy olyan nehézségre is, amilyennel még sokszor fog

találkozni a birodalom a későbbiek folyamán: egy állam felszámolása, a határok kitolása új, a réginél esetleg

sokkal több problémát okozó szomszédokat jelent, ebben az esetben az észak-balkáni törzseket. És a birodalom

3. Róma


határaira nehezedő nyomás ellenszeréül sokszor – mint itt, a Balkán térségében is – végül csak egy megoldás

kínálkozik: még messzebbre kitolni a birodalom határát.

Hűségetek szent, rómaiak:

Védje meg eskü-pecsét, hőn áhítozzuk.

Szűz kar, a nagy Zeust

Zengd, s vele Rómát, s véle Titust meg a rómaiak hűségét:

Búnk orvosa Paián, Ó Titus, üdvünk!”

(Plutarchos: Titus Flamininus. 16. M. E.)

Énekelték még Plutarchos idejében is Chalkisban, miután papot választottak Ti- tus Flamininusnak, és áldozatot

mutattak be a tiszteletére (vö. 114. dok.). A hellé- nisztikus világban hadvezérek, illetve uralkodók vallásos

tiszteletben részesítése nem volt szokatlan (vö. 2.4.1.2.), és a római hadvezérek is hamar hozzászoktak, de az

ilyesfajta tiszteletet még évszázadokig Itálián kívül tartják.


triumphus, nobiles, provincia, proletárok, tributum

2.3.5. 3.2.3.5. POLITIKA ÉS AZ ARISZTOKRÁCIA A KR. E. 2. SZÁZADBAN

A senatusi arisztokrácia és azon belül a nobilitas hatalmát az első két pun háború nehéz évtizedei, majd a

Mediterráneum keleti felének meghódítása – ha lehet – még tovább növelték: az irányításukkal elért sikerek

megkérdőjelezhetetlenné tették a senatus mint intézmény és a vezető magistraturákat viselő néhány család, a

nobiles tekintélyét, amelynek erodálódása jellemző módon a Kr. e. 2. század első katonai kudarcaival fog

elkezdődni. Ugyanakkor a háborúk anyagi hasznának is elsősorban ez a szűk csoport volt a haszonélvezője,

korábban elképzelhetetlen vagyonokra lehetett szert tenni a hadjáratok vezetőiként, illetve provinciák

kormányzóiként. A sikerek is hozzájárultak, hogy a 2. századra zártabb lett a nobilitas, néhány gens (nemzetség)

osztozik a consuli helyeken, egyre többet lehet már nyerni hatalomban és vagyonban egy hivatalban töltött

évvel, és ezért a verseny is nagyobb, így egy vezető tisztség megszerzéséhez egyre nagyobb politikai,

származásbeli és anyagi tőke kell.

„Kevesek önkénye (paucorum arbitrium) döntött háborúban, békében, övék volt a kincstár, tartományok és

hivatalok, dicsőség és a diadalmenetek” – írja Sallustius (Iugurtha. 41, 7. Vö. 127. dok.) már a harmadik pun

háború utáni időkről. A szakirodalom számos adatsorral illusztrálja ezt a paucorum arbitriumot a Kr. e. 3-2.

századra vonatkozóan. Huszon-egynéhány nemzetségről van szó. Közülük a Cor- neliusok például 24, és velük

együtt a következő 6 a legsikeresebb gensek közül összesen 83 consulságot szerzett meg a Kr. e. 218 és 108

közötti 222-ből (a consul suffectusokat nem számítva), vagyis 7 nemzetség osztozott a consuli helyek 37%- án.

Ezzel szemben ugyanebben az időben csak 6 homo novust számolhatunk ösz- sze (2,7%). Ugyanakkor vannak

kutatók, akik más adatokat kiemelve – például a korszak consuljainak egyharmadánál nem találunk sem

consulviselt apát, sem nagybácsit –, félrevezetőnek tartják a római elit zártságának hangsúlyozását.

A senatus tekintélyének és a sikeres kormányzásnak egyik alapvető eleme volt a kifelé mutatott egység, a

politikai viták, a hatalmi harcok a senatuson belül dőltek el. A plebeiusok emancipációja után egészen a

Gracchusok fellépéséig nagyon ritkán fordult elő, hogy egy, a politikai elitet megosztó kérdés a nép elé került. A

nép a nobilesből választotta meg magistratusait, és a nobiles döntéseit hagyta jóvá. Ugyanakkor a

Mediterráneumban vezetett hadjáratok megnövelték az arisztokrácián belüli küzdelmek tétjét, és kiélezték a

senatorok csoportjai közötti ellentéteket. A korszak legfontosabb politikai összecsapása Cato és Scipio

Africanus között zajlott le. Scipio Hannibál legyőzésével óriási népszerűségre és tekintélyre tett szert, ami

tükröződött másodszori consullá válsztásában, vagy hogy ő lett a princeps senatus (a senatus elnöke). De még

inkább tükröződött azokban a támadásokban, amelyek megakadályozták politikusi és hadvezéri karrierje

továbbépítését, például második consulsága alatt nem kapta meg a kért komoly megbízatást. Sci- pio sikerei és

tekintélye, valamint az a minden bizonnyal tudatosan felépített karizmatikus vezetői szerep, amelynek fontos

eleme az istenekhez fűződő kapcsolat, már szétfeszítették az arisztokratikus köztársaság kereteit, veszélyeztették

a nobilitas többi tagjának a hatalmát.

3. Róma


Scullard, H. H.: Román politics 220-150 B. C. Oxford, 1973, 30-176. nyomán.

ServiliusokPolitikai pályáját másik factióban folytató gens

Hasonlóan a görög polisokhoz, a politikai küzdelmekben Rómában is nagy szerep jut az igazságszolgáltatásnak

(és ahogy haladunk előre a köztársaság történetében, ez a szerep egyre nagyobb). Peres eljárás során sikeres

szónoklattal a politikai ellenfél fölé kerekedni vagy – akár csak gyanúba keverve – politikai súlyát csökkenteni

rendkívül hatásos, bár kétélű politikai fegyver. Hatásosságára az egyik legjobb példát éppen az úgynevezett

Scipio-,,perek” szolgáltatják, amelyek eredményeként Scipio Africanus tekintélye felemésztődik, és a politikus

kénytelen elhagyni Rómát és a politikát. Ezekről a perekről sok forrásunk van, de az általuk adott kép zavaros és

ellentmondásos mind a perek számában, jellegében, mind a vádlók, sőt a vádlottak személyében. Az bizonyos,

hogy a Scipiókat a III. Antiochos ellen vezetett hadjárat pénzügyei kapcsán vonták kérdőre, és a források nagy

része egyetért abban, hogy a támadás hátterében Cato állt. Valószínűleg három ügy volt, kettő Kr. e. 187-ben, a

harmadik pedig egy-két évvel később, úgy időzítve, hogy csökkentse a Scipio-klán esélyeit a censorválasztáson.

Míg az első támadásnak a senatus volt a terepe, a másik kettő ténylegesen bírói ügy volt. Ez utóbbi kettő közül

az elsőben Africanus fivére, Lucius volt a vádlott, míg az utolsóban magát Africanust szólították volna a

vádlottak padjára, de – valószínűleg hihetünk a hagyománynak – nem jelent meg Rómában a tárgyaláson,

maradék tekintélye is elegendő volt arra, hogy megszüntessék ellene az eljárást.

Az első Scipio-„per” több ókori szerzőnél is olvasható leírásában a senatusban felszólítják Africanust, hogy

számoljon el a fegyverszünet fejében Antiochostól kapott és a katonáira költött 3000 talentummal, amit ő

visszautasít, mondván, foglalkozzanak inkább azzal a 15 000 talentummal, ami az ő révén folyt be a kincstárba

(eny- nyit kellett a békefeltételek szerint Antiochosnak fizetnie), illetve azzal, hogy hogyan lettek Afrika, Ázsia

és Ibéria urai. A számlakönyveket pedig mindenki szeme láttára összetépte.

A történet, amelyben Scipio látványos gesztussal visszautasítja, hogy őt (Róma megmentőjét) kérdőre vonják,

nemcsak jellemző, hanem valószínűleg igaz is. A kérdést eredetileg természetesen nem Africanusnak, aki csak

legatus volt Kr. e. 190- ben, hanem testvérének, a sereget vezető Luciusnak tehették fel, ugyanakkor mindenki

számára világos volt, hogy ki az igazi célpont, és Africanus is e szerint reagált. Ez a támadás nem egy per része,

hiszen a senatusban zajlik, aminek semmilyen bírói funkciója nincs, ellenben egy senator (vagy egy

néptribunus) feltehet itt bármilyen államügyre vonatkozó kérdést. A pénzösszeg sem pontos, a Scipióknak csak

500 talentummal kellett elszámolniuk (Scipio szerint természetesen egy asszal sem). A túlzásokat ennek és a

másik két ügynek a leírásában Scipio személyének és az ügy fontosságának köszönhetjük. Két kérdés tette

exemplummá ezeket az ügyeket: viselkedhet-e Róma ilyen méltatlanul a zamai győzővel, illetve kivonhatja-e

magát bárki az igazságszolgáltatás alól a res publicában?

A perek, illetve a senatusbeli kérdőre vonás, éppen azzal érik el céljukat, hogy Scipio nem hajlandó rájuk egy

„mezei” senatorként reagálni. Szemben a még ki- lencvenévesen is élvezettel pereskedő Catóval, Scipio pályája

és élete végén visz- szahúzódik vidéki birtokára, ahol – és a rómaiak számára így lesz kerek a történet – Kr. e.

183-ban, ugyanabban az évben, mint Hannibál, meghal.

A Scipio-pereknek maga a tárgya is roppant fontos, rávilágít a senatus és a hadvezérek közötti egyik lehetséges

konfliktusra. Ahogy egyre nagyobbak a háborúk, egyre távolabb zajlanak, egyre gazdagabb ellenfelek ellen, a

hadvezérek önállósága is megnő. De a senatusnak is vannak még eszközei a hadvezér ellenében, a triumphus

megszavazásán-meg- tagadásán túl, épp a pénzügyek kézben tartása, de legalábbis firtatása. Ebben az esetben a

pénzügyi probléma az lehetett, hogy az Antiochos által rögtön a fegyverletételkor még a Scipióknak kifizetett

500 talentum zsákmánynak tekintendő-e, mert akkor a hadvezér rendelkezik felette, vagy pedig már a hadisarc,

a békefeltételek része, mert akkor már a kincstáré, és a senatus, illetve a quaestor felügyeli.

3. Róma


Cato, akinek győzelmét Kr. e. 184-es censorsága is mutatja, és Scipio ellentétei mögött a nyers hatalmi

érdekeken túl (melyik factio adja egy adott év censorait vagy con- suljait) mélyebb ellentétek, elvi különbségek

is meghúzódtak: a senatus hatalmának, tehát a régi rendnek a fenntartása szemben az új megoldások keresésével

a politikában, beleértve az egyes vezetők szerepének növekedését is. De forrásaink a görög kultúrához, valamint

a római hagyományokhoz való viszonyulást hangsúlyozzák leginkább: Cato őrizte szigorúan az utóbbit, míg

Scipio túlságosan is nyitott volt az előbbire.

A görög kultúra szinte a kezdetektől jelen van Rómában, erősebb-gyengébb hatása mindig kimutatható, de a

keleti – görög és kis-ázsiai – hódítások egészen új helyzetet teremtettek. Hihetetlen mennyiségben kerültek

Itáliába a görög városok kincsei: szobrok, fényűzési cikkek, rabszolgák és ezekkel együtt szokások:

öltözködésben, lakberendezésben, életvitelben, illetve gondolkodásban is. Ahogy már akkoriban is

megfogalmazták: a legyőzött görögök lettek a győztesek tanítói. A nagy számban Rómába került görög

hadifoglyok között képzett tanárok, írók, szónokok is voltak, ők a gazdag családoknál görög nyelvet, retorikát és

irodalmat oktattak. Az előkelők keresték görög művészek és tudósok társaságát, és támogatták őket. A görög

kultúra pártolásában különösen kiemelkedett egy család: a Scipiók. Az ő védelmüket és vendégszeretetüket

élvezte például a túszként Rómába került Polybios is.

Róma a sajátjánál fejlettebb kultúrával találkozott, amely vonzó mintákat kínált az élet összes területén, a

politikától a városépítészeten keresztül a szabadidő eltöltéséig, olyan területeken is, amelyek a rómaiak előtt

csak most váltak ismertté. Ráadásul a hellénisztikus kultúrának az ismert világban nem volt alternatívája, vele

szemben minden helyi sajátosság csak provinciálisnak vagy barbárnak minősülhetett. Róma története (és

sikerei) a kezdetektől leírhatók a környező népek és kultúrák – és ezek között mindig kiemelt szerepet játszott a

görög – elemeinek sikeres és sokszor tudatos adaptálásával, de a Kr. e. 3-2. század fordulóján olyan mértékű és

intenzitású volt az új és idegen hatás, hogy a kortársak egy részének úgy tűnhetett, hogy ez már veszélyezteti a

római értékeket, a római identitást. Ellenben, ha a római kultúra későbbi fejlődése, például az aranykori

irodalom művei felől tekintünk vissza, azt mondhatjuk: a római kultúra értékei, a római identitás ekkor, a görög

kultúra hatásait beépítve, ugyanakkor az arra adott intenzív válaszként nyerte el a számunkra ismert és semmivel

sem összekeverhető formáját.

A görög nyelvben és irodalomban járatos Cato görögellenessége mögött Róma tekintélyének védelme állott: egy

római arisztokrata beszéljen és írjon hibátlanul görögül, de a római államot képviselve, a görögökhöz is latinul

szóljon, tolmácsot használva. Cato a régi római világ, a viselkedési normák, az ősi szokások (prisci mores)

felsőbbrendűségét, sikerességét hangsúlyozta, és ezáltal a római identitás egyik első megfogalmazójává vált.

Ettől nem függetlenül Origenes című munkájával, amely a görög történetírók ismeretéről tanúskodik, ő

teremtette meg a latin nyelvű történetírást is, ugyanis a korábbi (lényegében kortárs) latin történetírók még

görögül írtak – az első közülük Fabius Pictor volt, a Kr. e. 220- as évek gall háborúinak egyik hadvezére.

Politikai és hatalmi ellentétek sokszor éppen kulturális kérdésekben éleződnek ki, illetve nyilvánulnak meg. De

a görög módi átvétele ellen fellépők nem annyira a görög ruhaviselet elterjedésétől, mint inkább a hellénisztikus

világból importálható olyan eszméktől tartottak, mint például a monarchikus vezetés.

S itt nemcsak egyféle gyalázat, a két nemnek szabadon született fiúkkal és asszonyokkal vegyesen űzött

fajtalankodása folyt, hanem hamis tanúk, hamis pecsétek, végrendeletek és feljelentések is kikerültek ebből a

műhelyből, sőt egyes családokban mérgezésekre és gyilkosságokra is sor került, úgyhogy nemegyszer a

holttestet sem lehetett megtalálni, hogy eltemessék. Az atyákat roppant rettegés fogta el; részben az állam miatt,

amelyet az efféle összeesküvések és éjszakai összesereglések titkos merénylettel és veszéllyel fenyegethetnek,

részben pedig kit-kit személyesen saját hozzátartozói miatt, hogy közülük hátha valamelyik belekeveredett ebbe

a gazságba.

(Livius XXXIX 8, 14. M. Gy. Vö. 116. dok.) Kr. e. 186-ban a senatus szigorúan fellépett Dionysos orgiasztikus

szertartásai gyakorlása, illetve terjesztése ellen, nemcsak Rómában, hanem egész Itáliában megtiltva

(pontosabban, egészen szűk korlátok közé szorítva) azt. Sokakat kivégeztek, sokakat bebörtönöztek, miközben

az „összeesküvést” felszámolták. A senatus konzervatív köreit bizonyára zavarta a szertartás orgiasztikus és

görög volta, ezenkívül súlyosan esett latba a titkosságuk, amely összeesküvésre adhatott módot, már állam lettek

az államban, ahogy a consul Livius szerint megfogalmazza. Mindezeken túl több kutatóban is felmerült, hogy az

úgynevezett bacchanáliabotrány esetleg egy politikai leszámolás kulisszájaként is működött. Felmerül, hogy a

Sci- piók vagy más senatorok elleni támadás egyik mozzanatáról van szó, vagy esetleg a szövetségesek

arisztokráciája körében végzett tisztogatásról, ugyanis – ameny- nyire ez tudható – a kivégzések és

bebörtönzések leginkább őket érintették.

A senatori rend vagyona továbbra is elsősorban kiterjedt földbirtokain alapszik, a gazdagságnak ez a formája

biztosít csak társadalmi presztízst. A hódítások nyomán beáramló gazadagság egy részét is új földbirtokokba,

3. Róma


illetve gazdaságaik fejlesztésébe fektetik, ami elsősorban rabszolgák vásárlását jelentette. Minden bizonnyal

társadalmi elvárás (mos) volt, hogy senator csak földbirtokos lehet – üzletemberként nem szentelhették volna

minden figyelmüket a res publicának –, de ezt a normát Kr. e. 218-ban egy törvénnyel, a lex Claudiával is

megerősítették, amely kimondta, hogy egy senator nem birtokolhat 500 amforánál nagyobb rakterű hajót, amivel

kizárták őket a távolsági kereskedésből (vö. 107. dok.). Az ilyen törvények természetesen mindig

megkerülhetőek, és forrásaink szerint Cato, a szigorúságáról híres censor strómanok segítségével maga is

kereskedelmi vállalkozásba fektette tőkéje egy részét.

A praetor (...) közölte, melyik napon lehet megpályázni a hispaniai seregnek küldendő ruházat, élelem s egyéb

(...) felszerelések szállítását. A kijelölt napon tizenkilenc, három haszonbérlő társaságba (ad conducendum

societas) tömörült vállalkozó jelentkezett. Két feltételük volt. Az egyik, hogy ne kelljen katonáskodniuk, míg ilyen

módon szolgálják az államot; a másik, hogy ha már a szállítmányokat behajózták, az állam vállalja a kárt, amit

az ellenség vagy a viharok ereje okozhat.

(Livius XXIII 48-49. M. Gy.) Mivel ugyanis a censorok egész Itália területén sok közmunkát adnak ki:

középületek helyreállítását vagy építését és sok mást, amit aligha lehetne felsorolni. (...) Egyesek ugyanis maguk

veszik bérbe a censoroktól az állami jövedelmeket, mások ezekkel társulnak, vannak olyanok, akik kezességet

vállalnak a bérlőkért, egyesek pedig azzal foglalkoznak, hogy ezek nevében saját vagyonukat helyezik letétbe az

állami kincstárnál.

(Polybios VI 11. Vö. 123. dok.)

A hódítások, a zsákmány, de már maguk a háborúk is újabb és újabb lehetőségeket teremtettek a római

üzletemberek számára is, akik távolsági kereskedelemmel, pénzkölcsönzéssel, a rohamosan fejlődő pénzügyi

szektor működtetésével, valamint itáliai és provinciabeli birtokaik növelésével sikeresen tudták kamatoztatni

tőkéjüket. A befektetések számára a távolsági kereskedelem mellett az állam szolgáltatta a legnagyobb

lehetőségeket. Ezek közé tartozott a hadsereg ellátása élelmiszerrel, ruhával, fegyverrel, felszereléssel, valamint

az állami építkezésekben (utak, hidak, vízvezetékek, középületek) való részvétel. A res publica

megrendeléseinek teljesítésére társaságokba, societasokba tömörült publicanusok „pályázhattak”. Róma ekkor

még nem épít ki apparátust az állami bevételek (vámok, bányák stb.) kezelésére se, ezeket is a societas

publicanorumokba tömörült magánbefektetők működtetik, bérbe veszik az államtól. Ehhez a rendszerhez

folyamodik Róma a provinciák adóinak behajtásakor is. Egy societas publicanorum (e miatt a tevékenység miatt

szokás „adóbérlő társaságnak” fordítani) előre befizeti a kincstárba az adott provincia megállapított adóját

(annak a költségekkel és a társaság jutalékával csökkentett összegét), majd saját embereivel behajtja. A rendszer

előnye, hogy nem növeli az államapparátust, a bürokráciát, hátránya, hogy megfelelő ellenőrzés híján visz-

szaélésekhez, a provincia lakóinak kizsákmányolásához vezethet.

Távolsági kereskedőkből, a leggazdagabb publicanusokból, legsikeresebb bankárokból és nagybirtokosokból

alakul ki egy olyan társadalmi csoport, amelynek tagjai ugyan nem tartoztak a senatorok közé, de vagyonuk már

azokéhoz volt mérhető. Ez a csoport társadalmi pozícióra, a köznéptől való elkülönülésre tartott igényt, és

törekvésük sikerrel járt, belőlük fejlődött ki fokozatosan a Kr. e. 3-2. század folyamán a lovagrend, a római

társadalom második kiváltságos csoportja, a maga megkülönböztető jelvényeivel, valamint jogaival és

kötelességeivel. Ennek a fejlődésnek a kezdetét és a korai állomásait nem ismerjük, maga a lovagok, az equites

jelentése sem egyértelmű a Gracchusok koráig. Katonai jelentésén (lovas harcosok) túl, de azzal összefüggésben

általános megjelölése lehetett az előkelőknek, a leggazdagabbaknak, akik közül kiemelkedtek a legelőkelőbbek,

a senatorok. Tehát a tekintélyes vagyonnal rendelkezők renddé fejlődése egyszerre történik (definiálódik) a

senatori rend felé és lefelé, a közemberek felé. Forrásaink lovagoknak (equites) nevezik sokszor a szövetséges

városok, illetve municipiumok előkelőit, akik közül sokan Rómába költözve integrálódtak a római

arisztokráciába, első lépésként (generációban) nem a senatusba, hanem csak az alatta elhelyezkedő csoportba

kerülve be. A senatusi tagság éles határvonalat húzott a két rend között, ugyanakkor a lovagrend ugyanúgy

gazdag földbirtokosokból állt, mint a senatus, a két rendet rokoni és baráti szálak kapcsolták össze.

A kereskedelmet hitványnak kell tartanunk, de a nagy árubőséggel rendelkező nagykereskedelem nem éppen

megvetendő, mivel mindenhonnan sokféle cikket szállít, és rengeteg vevőt lát el, anélkül hogy bárkit is rászedne.

Sőt úgy látszik, hogy a kereskedőt teljes joggal megilleti a dicséret, ha nyereségével eltelve, vagy inkább

megelégedve, visszavonul földjeire és birtokaira.

(Cicero: A kötelességekről. I 151. H. L.) Cicero mondatai ugyan visszhangozzák a kereskedelmet elítélő, az

egész antikvitáson Hésiodostól Aristotelésen át Catóig végighúzódó véleményt, de már józanul – Cicero

származásának, tapasztalatainak, a gazdasági szükségszerűségek felismerésének megfelelően – ki is igazítják

azt. Ugyanakkor ebből a szövegből is kitűnik, hogy társadalmi presztízst csak a földbirtok adhat.

3. Róma



nobilitas, gens, consul, homo novus, princeps senatus, Scipio-„perek”, prisci mores, bach- chanáliabotrány, mos,

lex Claudia, societas publicanurom, publicanus, lovagrend, equites


4.25. táblázat -

218 Lex Claudia

187 Scipio-„perek” első szakasza: két támadás a Scipiók

ellen

186 Az ún. bacchanáliabotrány

184 Scipio-„perek” második szakasza: újabb támadás a

Scipiók ellen

Scipio Africanus visszavonul liternumi birtokára Cato

censor

183 Scipio és Hannibál halála

2.3.6. 3.2.3.6. FÖLDKÉRDÉS A KR. E. 2. SZÁZADBAN. RABSZOLGÁK. KISBIRTOKOSOK

Akár a senatori, akár a lovagi rendhez tartoztak, a vagyonosabb emberek Rómában pénzük jelentős részét földbe

fektették. Az itáliai földbirtokszerkezet már korábban megindult átalakulását – a nagybirtokok térnyerését a

kisbirtokkal szemben – a hannibáli háború, illetve a keleti hódítások felgyorsították. A második pun háború

pusztításai elsősorban a kisbirtokosokat sújtották, és ehhez Dél-Itáliában még hozzájárult az elpártolt

szövetségesek elleni római megtorlás, amelynek során régi városokat (pl. Tarentum) szüntettek meg és tették

földjeiket ager publicusszá. Ezen a területen azután már nem alapítottak coloniákat, hanem nagybirtokosok

bérelhették, illetve vásárolhatták meg az államtól a földeket (a senatus így rendezte a magánszemélyektől a

háború alatt felvett kölcsönt). A több évig elhúzódó katonáskodás, illetve a családfő eleste a háborúkban tovább

növelte a kisbirtokon gazdálkodók nehézségeit, ami, kiegészülve a föld iránti kereslettel, a birtokuk eladásához

vezethetett. Az ager publicusból kihasított, illetve az eladósodott parasztoktól fölvásárolt földekből olyan méretű

birtokok kialakítása volt a cél, amelyeken már nagyüzemi módon – rabszolgákból álló munkacsapattal – lehetett

gazdálkodni, állatot tenyészteni, illetve szőlőt, gyümölcsöt, olajbogyót termeszteni piaci értékesítésre.

A császárkorra jellemző egybefüggő hatalmas birtokok, latifundiumok ekkor még nem alakultak ki Itáliában,

inkább az a jellemző, hogy az egy nagybirtokos kezén lévő több ezer iugerum több, egymástól távol eső, 5-600

iugerumos (125-150 hektár) vagy még kisebb középbirtokból tevődik össze. Ezek a birtokok, villák egy

központi épületegyüttesből, amely gazdasági célok mellett szolgálhatta a birtok gazdájának pihenését is, és

változatosan használt földekből (polikultúra) tevődött össze. A birtok egy részén piacra termeltek messzire is

szállítható, eltartható termékeket: bort és olajat, de ez kiegészült minden más termékkel, amire a birtok alkalmas

volt, illetve amire szükség lehetett. Gabona a rabszolgák ellátására, állatok takarmányozására, erdő, zöldségek,

gyümölcsös. De nem maradt kihasználatlan egy agyagbánya sem, kiegészülve fazekasműhelyekkel,

összekapcsolódhatott a bortermeléssel, sőt kereskedelmi vállalkozás is épülhetett rá. Cato mezőgazdasági

szakmunkája sokat idézett mondatának – patrem familias vendacem non emacem esse oportet – mind a két

elemét fontos hangsúlyozni: a piacra termelést (vendacem), de ennek hátterében az önellátásra (non emacem)

való törekvést. Az ideális birtok tehát egyrészt lehetővé tette a polikultúrát, másrészt közel feküdt úthoz,

kikötőhöz, városhoz. A birtokot gazdája, esetleg bérlője többféleképpen műveltette, a legfontosabb, az állandó

munkaerőt a rabszolgák jelentették, de mellettük, elsősorban az idénymunkák idején, szabad bérmunkásokat,

valamint – főképp a központtól távolabb eső földeken – állandó kisbérlőket is alkalmaztak.

A folyamatos háborúk, illetve a Mediterráneum keleti felében ekkor szabadon garázdálkodó kalózok révén

bőséges és ezért (viszonylagosan) olcsó volt a rabszolga-utánpótlás. Például a makedón háborúk alatt Épeirosból

3. Róma


(a Balkán nyugati fele) 40 000 rabszolgát adtak el egyetlen hadjárat alkalmával. Legfontosabb szerepük

munkaerőként Itália rohamosan fejlődő mezőgazdaságában volt: 30-40 fős, jól szervezett munkacsapatokban

dolgoztak a piacra termelő villák földjein, valamint pásztorként alkalmazták őket a transzhumáló

állattenyésztésben. Fontos szerepük volt a rabszolgáknak a bányászatban, de az iparban is, az építkezéseken

vagy a műhelyekben, hasonlóképp a mezőgazdasági üzemekhez, sokszor egymás mellett dolgozott szabad és

rabszolga. A gazdagabb háztartások is egyre több rabszolgát alkalmaztak, a szakképzettséget igénylő

feladatokra (szakács, orvos, tanító) ugyanúgy, mint az alantasabbnak tekintett munkákra. A városban és a

vidéken (ideértve most a bányákat is) dolgozó rabszolgák életkörülményei és kilátásai között óriási különbség

volt. A városban általában jóval könnyebb munkát végeztek jobb ellátás mellett, és sokkal nagyobb esélyük volt

arra, hogy felszabadítják őket.

Elődeink „amikor pedig egy derék embert dicsértek, így dicsérték: derék földműves, derék gazda (...) a

földművesek közül kerülnek ki mind a legedzettebb férfiak, mind a legkitartóbb katonák, övék a legtisztesebb,

legállandóbb, a legkevésbé irigyelt foglalkozás, és a legkevésbé helytelen gondolkodásúak azok, akik ezt a

foglalkozást űzik”. Ezekkel a szavakkal vezeti be Cato a már idézett, A földművelésről című művét. Az

egyszerű életet élő paraszt, aki a saját birtokán gazdálkodik, de ha a haza szólítja, katonáskodik is Róma

védelmében, majd a győzelem után visszatér az eke szarvához, meghatározó eleme a rómaiak magukról, illetve

múltjukról alkotott képének. Ez tükröződik Cato és még százötven évvel későbbi történetírók műveiben is. De

ez a kép egyre inkább csak a múltidézést szolgálja, minthogy a hosszú háborúk alatt alapvetően meggyengült a

római társadalom gerincét alkotó kisbirtokos réteg, illetve átalakult az itáliai mezőgazdaság. A kisbirtokos réteg

természetesen nem tűnik el Itáliából, csak, mint a censusadatok mutatják, a nehéz gyalogosnak besorozható,

tehát életképes birtokkal rendelkezők száma folyamatosan csökken a Kr. e. 2. században – censusról censusra

több mint egylegiónyi hadra fogható polgárt veszít Róma. A háborúk véráldozatát, illetve a birtok eladósodását,

elvesztését az itáliai háborúk korában ellensúlyozta a coloniák alapítása, ezzel szemben a 2. század veszteségeit

nem pótolják már újabb telepítések. A nincstelenné, proletárrá (proletarius) váló, földjüket elvesztő parasztok

vagy bérmunkásként igyekeztek megélni, vagy a városokba, elsősorban Rómába költöztek, ahol többnyire csak

alkalmi munkákból éltek – a gazdagok városi életvitele minden korban sokaknak biztosít megélhetést. A

birtokaikat megőrző, esetleg azt a zsákmányból sikerrel fejlesztő földművesek termékeik egy részével esetleg

bekapcsolódhattak a piacra termelésbe, de elsősorban továbbra is maguk és családjuk szükségleteit tudták

megtermelni földjükön gabonából, zöldségekből, olajból stb.


ager publicus, latifundium, iugerum, villa, polikultúra, proletár, proletarius

2.4. 3.2.4. A res publica utolsó százada

A korszakra vonatkozó források közé tartozik Livius, Sallustius Iugurtha háborúja, Plu- tarchos életrajzai

(Tiberius Gracchus, Caius Gracchus, Sulla, Marius), Appianos Róma története, Cassius Dio, Diodóros, Strabón,

Velleius Paterculus művei, a De viris illustri- bus életrajzai (Tiberius Gracchus, Caius Gracchus, Livius Drusus),

valamint a Görög-római szöveggyűjtemény 124-127. dokumentumai.

2.4.1. 3.2.4.1. VÁLSÁGJELENSÉGEK, MEGOLDÁSI KÍSÉRLETEK. A GRACCHUSOK

A Kr. e. 2. század nyilvánvaló sikerei és fejlődése mellett, illetve éppen ezek miatt súlyos problémák is

jelentkeztek a római társadalomban és a politikában. A gyors változásokat követő belső bajok leghamarabb és a

kortársak számára leginkább szembetűnően a társadalom átalakulásában, valamint a hadseregben mutatkoztak

meg: utánpótlási nehézségekkel és szégyenletes kudarcokkal kellett a senatusnak a század második felében

szembenéznie (lásd a már említett numantiai kudarc). Az utánpótlás kérdése még jobban kihangsúlyozta a

földjüket elvesztő parasztok, illetve a városi proletariátus növekvő létszámának problémáját. A rabszolgák

számának robbanásszerű növekedése is súlyos gondokat okozott. A Kr. e. 2. században kiéleződött Róma és

itáliai szövetségeseinek a viszonya is, az utóbbiak egyre nyilvánvalóbb alattvalói helyzete miatt. Ezekhez járul

egy súlyos politikai, hatalmi válság is: a korábban sikeresen működő politikai technikák már nem alkalmasak az

eliten belüli egyensúly fenntartására és az új problémák konszenzuson alapuló megoldására.

A Kr. e. 2. század kisebb rabszolgalázadásai után 136-ban Szicíliában az egész szigetre kiterjedő

rabszolgafelkelés robbant ki. A felkelők – kezdeti sikereiket követően Hennát használva központul – szinte az

egész szigetre kiterjesztették hatalmukat. Vezetőjük egy Eunus nevű – a felkelők többségéhez hasonlóan –, szír

származású rabszolga volt, aki tekintélyét jóstehetségének és az istenekkel ápolt különleges kapcsolatának

3. Róma


köszönhette. A rabszolgák számos győzelmet arattak, mire több legio bevetésével, évekig elhúzódó harcokban

Róma Kr. e. 132-ben vissza tudta foglalni tőlük Szicíliát. Az elhúzódó rabszolgaháború – amelyet Itália több

pontján a rabszolgák kisebb-nagyobb megmozdulása kísért – jelentette krízis felerősítette Róma többi társadalmi

és politikai feszültségét, és megfelelő hátteret biztosított ahhoz, hogy valaki a rabszolgákkal dolgoztató

nagybirtok térnyerésével szemben a kisbirtokos réteg érdekében fellépjen.

Tiberius Sempronius Gracchus rokonsága

Apja kétszeres consul, censor, Szardínia hódoltatója. Anyja Scipio Africanus Maior lánya és Aemilius Paulus, a

pydnai győző unokahúga. Sógora Scipio Aemilianus. Apósa Appius Claudius. Öccse C. Gracchus. T. Gracchus

generációk óta a nobilitashoz tartozó, tekintélyes gens sarja, tehát nem a nép köréből kiemelkedő, az elit ellen

forduló politikus. Rokoni kapcsolatai nem jeleznek feltétlenül politikai szövetségeket is: míg apósa, Appius

Claudius (az egyik legelőkelőbb patricius gens tagja) támogatja politikáját, addig sógora és unokatestvére

ellenzi azt. Gyilkosa, Scipio Nasica pedig negyedfokú unokatestvére.

Tiberius Gracchus Kr. e. 133-ban néptribunusként egy földtörvényt terjesztett be, amely alapján a nincstelen

polgárokat az ager publicusból juttatták volna 30-30 iugerumnyi elidegeníthetetlen földhöz. Ehhez érvényesíteni

kellett a bérletek nagyságát maximáló Li- cinius Sextius-féle törvényt, ugyanis a gazdagok jóval nagyobb

területeket béreltek, mint 500 iugerum. A javaslat egy csapással akart több problémát is megoldani: a

kisbirtokos réteg megerősítése, valamint a proletárok számának csökkentése – mindkét lépés felfogható a régi

római társadalmi rend helyreállításának. Ugyanakkor a kisbirtokosok létszámának növekedése a hadsereg

utánpótlását is biztosította volna. Ez óvatos reformjavaslatnak tekinthető, hiszen nem érintette a gazdagok

magántulajdonát, csak bérelt földjeik egy részéről kellett volna lemondaniuk, mégis óriási felzúdulást váltott ki

az érintettek körében, mivel ők ezeket a földeket már sajátjukként kezelték, például komoly összegeket

fordítottak arra, hogy virágzó nagybirtokokká tegyék őket.

Tiberius Gracchus a senatus ellenállása dacára komoly és a res publica íratlan szabályait nem mindig figyelembe

vevő politikai küzdelem során keresztülvitte programját: a népgyűlés megszavazta javaslatát. Háromtagú

testületet (tresviri agris iudicandis adsignandis) hoztak létre, amely a földbérletek felülvizsgálását, illetve a

földosztást végezte. Gracchus hivatali évének lejártakor nehéz helyzetbe került. Magánemberként nem

élvezhette a néptribunusi sérthetetlenséget, ezért félt, hogy ki lesz szolgáltatva politikai ellenfeleinek, illetve a

reform végrehajtása is megfeneklik. Ezért a következő évre is jelöltette magát néptribunusnak, ami a római

államot szabályozó egyik alapelvet sértő lépés volt. Ellenfeleinek válaszlépése pedig már végképp kívül esett a

törvényesség határain: a senatorok egy csoportja rátámadt a népgyűlésen Tiberius Gracchusra, és több hívével

együtt agyonverte.

A reformpolitikus halála ellenére a földosztó bizottság munkája – ha vontatottan is – folytatódott, és tíz év

múlva, Kr. e. 123-ban Gaius Gracchus nagy lendülettel folytatta bátyja munkáját, ő is mint néptribunus.

Politikai programja sokkal szélesebb körű volt, mint

Tiberiusé, kétévnyi tribunussága alatt (122-re is megválasztották) számos törvényt kezdeményezett, a res

publicának szinte minden területére kiterjedtek reformjai. Megújíttatta bátyja földtörvényét, de ő nemcsak

Itáliában adott volna földet az igénylőknek, hanem co- loniát alapított a lerombolt Karthágó területén. Mivel a

coloniákba való kitelepülés inkább csak a vidéken élő szegényeket mozgatta meg, a római proletariátusnak

államilag támogatott gabonaárakat szavaztatott meg. Javított a közkatonák helyzetén, bővítette Itália úthálózatát,

rendezte a legújabb provincia, Asia adózását, az innen származó jövedelem nagy részét Róma gabonaellátására,

illetve a földosztásra fordították. A lovagrendet bevonta a politikába: a provinciákban történt visszaélésekben ők

bíráskodhattak. Végül javasolta, hogy a latin szövetségesek kapják meg a római polgárjogot, a többi szövetséges

3. Róma


pedig a latin jogot. Ezzel leszerelte volna az itáliai lakosság jogos és egyre erősödő elégedetlenségét is, amit a

Gracchusok földosztása csak tovább növelt. A szerteágazó törvények mögött nemcsak egy reformer átfogó

koncepciója vehető észre, hanem a senatusszal szembeszálló politikus stratégiája is, aki minél több társadalmi

csoportot igyekszik megnyerni magának (városi és vidéki nincstelenek, kisbirtokosok, lovagrend,

szövetségesek). Ráadásul szinte az összes törvényjavaslatáról elmondható, hogy a senatus hatáskörét sértette, a

senatus auctoritása helyére a népgyűlés által hozott törvények léptek.

A consul nemrég a sidicinus Teanumban járt. Felesége kijelentette, hogy szeretne a férfifürdőben megfürdeni.

M. Marius sidicinus quaestor parancsot kapott, hogy kergessék ki a fürdőből az ott fürdőzőket. Az asszony

panaszkodott férjének, hogy a fürdőt nem adták át neki elég hamar és elég tisztán. Ezért a forumon egy karót

szúrtak le, odahurcolták M. Mariust, a város legtekintélyesebb polgárát, s ruháit lehúzva megvesszőzték.

(Gellius: Attikai éjszakák. X 3, 3. B. I.) A részlet C. Gracchus egyik beszédéből való. Gracchus kitűnő szónok

volt, és ez a pár sor is jól érzékelteti a szikár, úgynevezett atticai retorikai stílust. A száraz leírás nagyon jól

ellenpontozza a felháborító tényeket. De Gracchus szónoki tudása ellenére sem tudta ebben a kérdésben a népet

maga mögé állítani.

A szövetségesek jogállásáról szóló törvényjavaslat korainak bizonyult. Ez volt az a pont, ahol az optimatáknak,

a „legjobbaknak”, azaz a senatori érdekcsoportnak sikerült szembefordítania Gaius Gracchusszal a politikai

előjogait féltő római népet: a népgyűlés nem szavazta meg. Majd ügyesen rálicitálva legnépszerűbb

intézkedéseire – Afrika helyett Itáliában ígérve több tízezer parcellát –, kifogták a szelet Gracchus vitorlájából.

A politikai küzdelmek végül utcai harcokba torkolltak: Kr. e. 121-ben Gaius Gracchus és több ezer híve

Tiberiusék sorsára jutott, Opimius consul legyilkoltatta őket. Mindkét Gracchus testvérrel szemben felhozták a

királyságra törés vádját, meggyilkolásukat is ezzel igazolták. Ez a „szokásos” vád azok ellen Rómában, akik a

népre támaszkodva fenyegetik a többi arisztokrata hatalmát. A Gracchus ellen fellépő Opimius consul számára a

mészárlás elrendelését egy sajátos politikai eszköz, a senatus consultum ultimum (a senatus legvégső határozata)

tette lehetővé. Ez a későbbiekben még többször, például Kr. e. 100-ban és 63-ban alkalmazott intézmény

szükségállapotot teremt. A senatus megállapítja, hogy veszélyben a város, és a rendkívüli helyzet rendkívüli

intézkedéseket kíván, a magistratusok a hatalmukat korlátozó szokásokat és törvényeket – elsősorban a ius

provocationist, a népgyűléshez való fellebbezés jogát – is áthághatják. Mivel a senatus consultum nem

törvényerejű, a senatus lényegében csak támogatásáról biztosítja a rendkívüli intézkedéseket hozó ma-

gistratusokat, tehát nem jogi, hanem politikai jelentősége van.

Ezekben a politikai küzdelmekben már nyíltan megkérdőjeleződött a senatus mint intézmény vezető szerepe. A

Gracchusok kivitték a senatusból a forumra a politikát, a tényleges döntéseket. Továbbá nyílttá váltak a

nobilitason belüli hatalmi harcok, illetve elvi ellentétek, a korábbi factioharcok, az újabb kérdések mentén

újrarendeződő senatori csoportok helyett végletesen kétfele szakadt a politikai mező, és kialakult a populares, a

„néppárt” és az optimaták csoportja. Az utóbbi Róma problémáira a megoldást továbbra is a senatus vezető

szerepének megőrzésében, valamint a társadalmi és politikai helyzet változatlanságában látta, a populares

azonban reformokat sürgetett, akár a senatusszal szemben is. Fontos hangsúlyozni, hogy mindkét csoportosulás

vezetői a nobilitashoz tartoztak, és az optimaták ugyanúgy tudtak mozgósítani támogatókat a lovagrendből és a

városi plebsből, mint ellenfeleik.


proletariátus, néptribunus, tresviri agris iudicandis adsignandis, optimaták, senatus consultum ultimum, factio,

populares, plebs


4.26. táblázat -

136-132 Szicíliai rabszolgafelkelés Eunus vezetésével

133 Tiberius Gracchus néptribunussága és halála

123-121 Caius Gracchus néptribunusi működése

121 Caius Gracchus halála

3. Róma


2.4.2. 3.2.4.2. MARIUS ÉS KORA

A senatus ugyan elhárította a hatalmát aláásó reformtörekvéseket, de régi tekintélyét nem tudta visszanyerni,

hiszen ez az auctoritas elsősorban az állam irányításának sikerességén alapult. De ebből a senatusból a Kr. e. 2.

század végén hiányoztak a nagyobb kaliberű politikusok (Scipio Aemilianus fiatalon, Kr. e. 129-ben meghalt).

A Gracchusok programjával szemben fellépő senatoroknak sem a belső társadalmi feszültségek kezelésére nem

volt hatásos gyógyszere, sem az újonnan jelentkező külpolitikai problémákat nem tudták kezelni. Itália északi

határainál ugyanis felbukkantak a germán kimberek és teutonok. Róma Kr. e. 113-ban Noreiánál, majd a rá

következő években Észak-Itália előterében még többször is súlyos vereséget szenvedett a barbároktól, akik nem

támadtak közvetlenül Itáliára. Súlyos diplomáciai és katonai helyzetbe keveredett Róma Afrikában is. Iugurtha,

Numidia egyik társuralkodója az egész országra áhítozva szembefordult a Nu- midia megosztottságát fenntartani

akaró Rómával. Iugurtha senatorokat és néptribunu- sokat vesztegetett meg a háború elodázásáért, majd a

csatatéren is megszégyenítette (Kr. e. 110) a consuli sereget. Ugyan a következő év consulja, Metellus már

sikereket ér el Afrikában, a senatorait korrupcióval, hadvezéreit pedig pipogyasággal vádoló nép, illetve az

üzleti érdekeiket féltő lovagrend és a kereskedők egy homo novust, Mariust választják consullá 107-re. A

populareshoz tartozó Mariusnak sikerül felszámolni az ellenfél ellenállását, és 105-ben, miután egyik

szövetségese (és egyben apósa) Iugurthát kiszolgáltatta a rómaiaknak, véget ért a háború.

Róma Kr. e. 105-ben Arausiónál újabb megsemmisítő vereséget szenvedett el a kim- berektől, aminek hatására

újra consullá választják Mariust (Kr. e. 104). A kimberek fölött aratott végső győzelem évekig váratott magára,

és ezalatt Mariust – minden korábbi szokás és törvény ellenében – újra és újra consullá választották. Végül 102-

ben Aquae Sextiaenél és 101-ben Vercellaenél legyőzte a kimbereket. Consuli éveit a hadsereg átszervezésére

használta fel. Már a Iugurtha elleni serege sorozásakor is proletárokból állította össze a legiókat, amivel egy

csapásra megoldotta a hadsereg utánpótlását. Ezzel a római haderőt is ütőképesebbé tette, ugyanis a hosszú

szolgálati idő – a katonák nem tértek vissza a hadjárat után földjükre szántani-vetni – alaposan kiképzett,

állandó állományú legiók létrehozását tette lehetővé. A föld nélküli, önként jelentkező polgárok a zsoldért, a

zsákmányért és a tizenhat évi szolgálat után járó földért katonáskodtak. Már korábban is előfordult, hogy

szegények önkéntesként szolgáltak a hadseregben, de ekkor történt meg a döntő lépés a hivatásos hadsereg felé,

ugyanakkor a census alapján való sorozás is fennmaradt még egy darabig. Marius további reformokat is

végrehajtott, manipulusok összevonásával tíz 500 fős cohorsot hozott létre, ezek lettek a legio harcászati

egységei. Ezzel az összevonással a legio rugalmasságát és mozgékonyságát nem veszítette el, de olyan nagy

létszámú ellenség rohamának, mint a kimberek, sikeresebben állt ellen. Továbbá számos újítást vezetett be a

fegyverzet, a felszerelés, a menetelés rendje és a legiós jelvények terén.

Biztosítékul nem mutathatom fel őseim képét, diadalmeneteit, consuli rangját, de ha kell, mutathatok lándzsákat,

zászlót, kitüntetéseket, más hadijutalmat, no meg sebhelyeket a mellemen. Ez az én arcképcsarnokom, ez a

nemességem, nem örökségképpen szállt rám, mint a nemesekre, magam szereztem sok fáradsággal és

veszedelemmel. Az én beszédem nem formás: nem sokat törődöm vele; kiviláglik az érdem magában is. Nekik

művészetre van szükségük, hogy gaztetteiket szónoklatokkal elleplezzék. Görög irodalmat sem tanultam: nem

volt nagy kedvem hozzá, hiszen tudósait sem tette derekabbakká.

(Marius beszéde Sallustiusnál, vö. 127. dok.)

A hadsereg ütőképesebb lett, de távolabb került a társadalom többi rétegétől, lényegében annak új, saját

érdekekkel bíró csoportjává vált. A katona most már nem az ekéjét a városa hívására ideiglenesen otthagyó

paraszt volt, hanem zsoldért harcoló hivatásos, aki békében-háborúban egyaránt legiós táborokban lakott, és

elsősorban legiós társaihoz, valamint vezéréhez kötődött. A csapatok hűségét hadvezéreikhez, amely révén akár

saját államuk vagy polgártársaik ellen is fordíthatók voltak, sok minden más mellett az is erősítette, hogy a

veteránok csak a hadvezérük politikai sikere folytán juthattak hozzá a nekik járó földbirtokhoz.

Mariust a veszély elmúltával még egyszer, immár hatodszor consullá választják, ami mutatja az optimaták

visszaszorulását, illetve a populares megerősödését. De Marius a politika porondján már nem állja meg a helyét,

ügyetlenül lavírozik a különböző érdekek között. Az utcai harcokig fajuló küzdelemben sem a senatus

támogatását nem tudja megszerezni, sem a populares bizalmát megtartani, ezért elveszíti politikai hitelét.

Caius Gracchus óta a populares politikai programjában újra és újra felbukkant a római polgárjog

kiterjesztésének kérdése, de az optimaták sorozatosan megakadályozták az erre vonatkozó törvényjavaslatok

elfogadtatását. Könnyen tehették, mivel a római proletariátus, amely más ügyekben többnyire éppen a populares

politikusainak bázisa volt, nem akarta politikai előjogait megosztani az itáliai városok lakosságával. A kérdés

súlya és a polgárjog megadását ellenzők vaksága vált nyilvánvalóvá a Kr. e. 91-ben kirobbant szövetséges

háborúban. Livius Drusus fiatal néptribunus 91-ben egy több tételből álló reformcsomaggal akarta a res publica

3. Róma


általa legsúlyosabbnak ítélt bajait orvosolni. Kompromisszumot javasolt a bíróságok összetételével

kapcsolatban, ami az egyik legtöbb vitát kiváltó politikai kérdés volt az előző harminc évben. Eszerint a senatus

visszakapná a bíráskodást a lovagrendtől (tehát nem lovagok ítélkeznének egy senator provinciabeli viselt

dolgairól szóló perben), ugyanakkor 300 lovaggal kibővítenék a senatust. A másik törvényjavaslata a

szövetségeseknek adta volna meg a polgárjogot. Ezeken kívül még földosztás és olcsó gabona szerepelt a

programjában. Hiába próbált Livius Drusus a római politikát alakító csoportok mindegyikének kedvezni, a

senatus érvénytelenítette törvényeit, és Livius Drusus nem sokkal ezután gyilkosság áldozata lesz.

A hírre az itáliai szövetségesek jelentős része, elsősorban dél- és közép-itáliai törzsek fellázadtak Róma ellen, és

létrehozták saját államukat Corfinum központtal, római mintára szervezett intézményekkel, saját pénzzel (míg a

görög városok és az etruszkok hűségesek maradtak). Róma rendkívül nehezen lett úrrá a helyzeten: mire Kr. e.

88-ban be tudta fejezni a háborút, a harcok során több consulját és legióját is elveszítette. Politikai

engedmények, a római polgárjog megadása volt az ára a katonai győzelemnek. Róma a hűséges

szövetségeseknek ígért polgárjoggal tartotta meg az el nem pártolt területeket, illetve bontotta meg az ellene

szövetkezők egységét. Több lépésben, három törvény révén egész Itália megkapta a polgárjogot, Gallia

Cisalpinára pedig a latin jogot terjesztették ki. Az új polgárokat, akik elsősorban a populares bázisát erősítették,

csak 8, nem pedig mind a 35 tribus között osztották el, hiszen úgy a népgyűlés mind a 35 szavazatát

befolyásolhatták volna.


auctoritas, néptribunus, homo novus, mariusi hadseregreform, lovagrend, tribus


4.27. táblázat -

129 Scipio Aemilianus halála

113 Kimberek és a teutonok támadása, Róma veresége

Noreiánál

112-105 Iugurtha elleni háború

107 Marius első consulsága

105 Arausiónál Róma veresége a kimberektől

104 Marius második consulsága

103 Marius harmadik consulsága

102 Marius győzelme a kimberek ellen Aquae Sextiaenél

Marius negyedik consulsága

101 Marius újabb győzelme Vercellaenél kimberek ellen

Marius ötödik consulsága

100 Marius hatodik consulsága

91 M. Livius Drusus néptribunussága és halála

91-88 Szövetséges háború

2.4.3. 3.2.4.3. SULLA ÉS KORA

3. Róma


A Sulla korát megörökítő források közé tartoznak Plutarchos Sulláról, Mariusról, Serto- riusról, Lucullusról,

Pompeiusról és Crassusról szóló életrajzai, Livius LXIII-XC. könyve, Sallustius Iugurtha elleni háborúról írott

műve, Appianos Róma történetének XII-XIII. könyve, Florus és Velleius Paterculus művei és Strabón

Geógraphikájának egyes részletei. Ide kapcsolódnak a Görög-római szöveggyűjtemény 127-129.

dokumentumai.

Az évtizedek óta nemhogy megoldódó, de egyre jobban elmérgesedő problémák (a római plebs helyzete, a

földkérdés, a lovagrend politikai aspirációi), amelyeket az elhúzódó itáliai háború tovább erősített, kiegészül egy

külpolitikai nehézséggel. VI. Mithridatés Eupatór, Pontos királya, háborúkkal és ügyes diplomáciával

folyamatosan növelve országa területét és befolyását, a Fekete-tenger térségének legnagyobb hatalmú

uralkodójává vált, aki a Kr. e. 90-es évekre már Róma kis-ázsiai hatalmát, az itteni klienskirályságokat

fenyegette. A klienskirályságoknak, ezeknek a szövetséges, Róma befolyása alá vont államoknak – amelyeket

sokszor maga Róma hozott létre – a szerepe a birodalom határainak előterében a határok védelme, illetve

általában a római külpolitika érdekeinek szolgálata volt. Kr. e. 92-ben Sulla, Cilicia kormányzója kis

hadsereggel, de annál erélyesebb és ügyesebb fellépéssel még biztosítani tudta Róma érdekeit a térségben, de

89-ben kirobbant az első mithridatési háború, Mithridatés 88-ban elfoglalta Bithyniát és Kappadoki- át, majd a

római provinciákat is. Terjeszkedése nem állt meg Kis-Ázsia határainál, az európai göröglakta területek nagy

része is vagy csatlakozott hozzá, vagy meghódolt neki. Róma leggazdagabb adófizető területei, a római

üzletemberek legnagyobb befektetései vesztek oda néhány hónap alatt. A Nagy Sándor nyomán új Dionysosként

fellépő – majd Antonius és Octavianus is igényelni fogja az ezzel az istennel való rokonítást – uralkodó a görög

városok szabadságának visszaadását hirdette, és sikeresen játszott rá az alsóbb rétegek körében rendkívül erős

Róma-ellenességre.

[Mithridatés] minden satrapájának és a városok vezetőinek titkos levelet küldött, hogy harminc nap elteltével

támadjanak rá a náluk tartózkodó rómaiakra és itáliaiakra, és asszonyaikkal és gyermekeikkel és felszabadított

rabszolgáikkal együtt öljék meg őket, holttesteiket hagyják temetetlenül, vagyonukon pedig osztozzanak meg

Mithridatés királlyal. (...) Ebből [az itáliaiak legyilkolásából] a napnál is világosabbá vált, hogy nemcsak a

félelem Mithridatéstől, hanem ugyanúgy a rómaiak iránt érzett gyűlölet is sarkallta az asiaiakat ezekre a

rémtettekre.”

(Appianos: Róma története. XII 85. és 91. K. P.) Az ókori források több tízezerre teszik a legyilkoltak számát,

ami bizonyára túlzás, néhány ezer áldozat tűnik valószínűnek. A kegyetlen mithridatési lépés egyik oka a Róma-

ellenes hangulat látványos kielégítése lehetett. Érdekes ebből a szempontból a Florusnál olvasható megjegyzés:

„De az a rémület, amely betöltötte Kis- Ázsiát, Európában is megnyitotta a király előtt az utat” (Florus: Róma

háborúi. I 3, 5. H. L.) Ezenkívül Mithridatés joggal gondolhatta, hogy azok a városok, amelyekben

lemészárolták a rómaiakat, már nem kereshetik a kiegyezést velük a későbbiekben, véglegesen elköteleződtek.

Nem ez volt az első ilyen eset Róma történetében, a Iugurtha-háború előzményeként is lemészárolják a Citrában

tartózkodó itáliaiakat.

Az Appianos-szövegből még két momentum emelhető ki. Az egyik a satrapák megjelenése: Mithridatés a perzsa

minta alapján szervezte meg birodalmát. A másik a felszabadítottak említése: egy senator, vagy lovag, vagy akár

csak egy gazdag üzletember pénz- és üzleti ügyeit (pl. uzsora) a vele cliensi viszonyban álló felszabadított

rabszolgái intézték, akik néha maguk is gazdag üzletemberré válhattak.

A fontos éveket elvesztegető Róma nem tétlenkedhetett tovább: a senatus a régi arisztokrata családból származó

konzervatív politikust, Kr. e. 88 egyik consulját, Sullát jelölte ki a mithridatési háború vezetőjének. Ebben

nemcsak a szövetséges háború alatt legatus- ként elért sikerei, valamint családi kapcsolatai – a korszak egyik

legbefolyásosabb gensé- ből, a Metellusok közül házasodik –, hanem Kis-Ázsiában propraetorként szerzett

helyismerete is szerepet játszott. De a senatus döntése és a hadvezér személye nem tetszett sem a popularesnek,

sem azoknak a befolyásos pénzembereknek, akiknek a befektetései kockán forogtak Keleten, ők inkább a

hatalomba mindenáron visszatérni vágyó idős Mariust támogatták. A római politikai helyzet amúgy is pattanásig

feszült: P. Sulpicius Rufus néptribunus – a kor egyik legkiválóbb szónoka – egy senatusellenes, populares-

programmal lépett fel, törvényjavaslatainak egyike volt az új polgárok szétosztása mind a 35 tribus között.

Sulpicius fellépését felfegyverzett, többezres kísérete tette nyomatékosabbá, a senatus ellenállásának megtörése

után pedig elfogadtatta törvényeit. Köztük azt is, amelyik elveszi a consultól a Keletre induló hadjárat vezetését,

és Mariusra bízza. De Sulla nem akart lemondani a legiókat és imperiumot biztosító megbízatásról, mint ahogy

a várható zsákmányról és dicsőségről sem. Sulla katonái szintén nem akarták egy újonnan toborzott seregnek

átengedni a gazdag Kelet városainak kirablását. Tiberius Grach- chus halála óta megszokottá vált Rómában a

politikai kérdések erőszakos elintézése – politikai gyilkosságok, tömegverekedések a népgyűlésen, utcai harcok

a politikai ellenfelek támogatói között stb. –, de Kr. e. 88-ban valami addig elképzelhetetlen dolog történt: római

legiók, a res publica seregei vonulnak Róma ellen. Sulla fegyveres harcban elfoglalja a várost, a populares-

3. Róma


vezetőknek menekülniük kell, Mariusnak sikerül Afrikába szöknie, de Sulpiciust elfogják és megölik. Sulla a

keleti helyzet sürgetése miatt kompromisszumra törekszik, néhány törvénnyel minél rövidebb idő alatt igyekszik

konszolidálni a helyzetet. A népgyűlésen újra nagyobb befolyáshoz jutnak a gazdagabbak, a néptribunusoknak a

törvényjavaslataikat először a senatusszal kell véleményeztetni, és természetesen eltörlik Sulpicius összes

törvényét. Ugyanakkor nem veszi el a bírói helyeket a lovagrendtől, és a városi plebstől sem az olcsó gabonát,

szintén az ő érdekükben évi 10%-ban maximálják a kamat mértékét, újabb lendületet kap a földosztás. Majd

consuli évének lejárta után Kr. e. 87-ben átkel a Balkánra, hogy végre szembeszálljon Mithrida- tés seregeivel.

Sulla nem volt könnyű helyzetben, a hadjárathoz hiányzott a megfelelő utánpótlás, a pénz, de leginkább a

hadiflotta, amely támogatná a szárazföldi csapatokat (például blokád alá vonná Peiraieus kikötőjét, amíg Sulla

ostromolja), és lehetővé tenné a hadszíntér Kis-Ázsiába való minél előbbi áthelyezését. De így is több csatában

megveri Mithridatés hadvezéreit a Balkánon, és elfoglalja Athént. Kr. e. 85-ben pedig – ekkorra sikerül Lucul-

lusnak, Sulla egyik alvezérének ütőképes flottát szerveznie – már Kis-Ázsiában nyomul előre. A közben

Pergamont is elveszítő Mithridatés gyors békét köt Sullával. A békeszerződés szerint Pontos királyának vissza

kell adnia az elfoglalt területeket, ki kell szolgáltatnia hajóhada nagy részét, és fizetnie kell 3000 talantont.

A rendkívül enyhe feltételek oka az volt, hogy Sulla minél gyorsabban le akarta zárni ezt a háborút, hogy

figyelmét újra Itáliára fordíthassa. Itáliában ugyanis távozása után a populares került újra uralomra. Cinna, a Kr.

e. 87-es év consulja – akinek megválasztását Sulla nem tudta megakadályozni – az Afrikából visszatérő

Mariusszal szövetkezve elfoglalta Rómát. Marius veteránjaiból, elégedetlen szövetségesekből és felszabadított

rabszolgákból álló seregük többnapos vérengzést rendezett a Városban. Kr. e. 86-ra újra Cinnát és mellé Mariust

választották consulnak. A consulságot, immáron a hetediket, amit a forrásaink szerint rég megjósoltak neki, csak

egy-két hétig élvezhette Marius, mert még januárban meghalt. A helyére választott consul suffectus egy kisebb

sereggel átkelt a Balkánra (Kr. e. 86), hogy a populares is megvívja a maga háborúját Mithridatésszal. Ez a

sereg sikeresen harcolt Makedóniában, majd elfoglalta Pergamont. De mindezek után

Sullával kerültek szembe, ám az összecsapás elmaradt: a legiók átálltak Sullához, a vezérük pedig öngyilkos lett

(Kr. e. 85). Cinna eközben, újra és újra consullá választatva magát, Itáliában irányította a res publicát. A volt

szövetségeseket újra mind a 35 tribusba sorolják be, földosztás, a lovagrendnek szóló kedvezmények – ezek

jellemzik politikáját. Sulla a Mithridatésszal kötött béke után nem tért rögtön (az első hajózási szezonban) haza,

rendeznie kellett Asia, majd Makedónia helyzetét, miközben serege is pihenhetett, illetve zsákmányolhatott,

valamint maga is feltölthette hadipénztárát. Kr. e. 83 tavaszán szállt partra minden ellenállás nélkül

Brundisiumban. Cinna ekkor már halott, lázadó katonái ölték meg még előző évben, amikor a viharos tengeren

akarta átvinni őket a Balkánra, hogy még ott ütközzenek meg Sullával. Bár voltak jó hadvezéreik, a populares

vezetése nem volt egységes. Ez az egyik oka, hogy Sulla öt legiójával el tudta foglalni Itáliát. A másik – Sulla

hadvezéri képességei és híres szerencséje mellett –, hogy a popula- resnak sem Itáliát, sem a birodalom nyugati

felét nem sikerült teljesen a hatalma alá vonni. Sulla serege folyamatosan bővült Rómából régebben elmenekült

optimatákkal vagy ekkor átálló arisztokratákkal, illetve közkatonák kisebb-nagyobb egységeivel. A Kr. e. 89-es

év egyik consuljának fia, Pompeius háromlegiónyi saját erőből toborzott csapattal csatlakozott Sullához. A

polgárháború Sulla győzelmével zárul, Kr. e. 82 végére Róma és egész Itália a kezére kerül, Szicíliában és

Afrikában pedig a következő évben Pompeius számolja fel a populares erőit.

Sulla mikor az italióták fölkelését több csatában leverve azt látta, hogy ezek [a samnisok] egyedül tartanak

össze, és együttesen lázadnak föl, úgyhogy egyenesen Róma ellen vonultak, a falak előtt rájuk csapott, és egy

részüket levágta, minthogy kiadta a parancsot, hogy foglyokat ne ejtsenek, más részüket pedig, akik eldobták

fegyvereiket, állítólag mintegy három- vagy négyezer embert, a Campus Martiuson levő állami majorságba

vitette; azután három nap múlva katonákat küldött, és valamennyit levágatta, és a fej- és jószágvesztési

rendeletek kiadását mindaddig nem hagyta abba, amíg ki nem irtott vagy ki nem űzött Itáliából minden samnis

nemzetségbelit. Azoknak pedig, akik ezt az ennyire elfajult haragját nehezményezték, azt felelte, hogy addig

egyetlen római sem élhet békében, amíg a samnisok együtt maradnak.

(Strabón: Geógraphika. C 249. F. J.) A 60-70 évvel az események után író Strabón összevonja a szövetséges

háborúval a Sulla-féle polgárháborút, és ennek megfelelően a proscriptiót is mint a samnisok üldözését

interpretálja. Annyiban helyes is ez a kép, hogy a samnisok Kr. e. 88-ra nem tették le a fegyvert, Cinna

consulságai alatt hallgatólagos függetlenséget élveztek, és a kérdést csak Sulla zárja le a polgárháborúval együtt

a fent leírt módon. Az említett, Róma falainál zajló véres ütközet a 82. novemberi Porta Colli- na-i csata.

Már a harcokban sok populares vezető elesett, köztük a két consul – egyikük Marius fia –, de Sulla a győzelmét

követően is folytatta a tisztogatást, ellenfelei fizikai megsemmisítésére törekedve. Több száz embert ítéltek

halálra, Appianos szerint mintegy 40 senatort és 1600 lovagot (vö. 129. dok.), nevüket egy jegyzéken

nyilvánosságra hozták, innen az eljárás neve: proscriptio. Aki a proscribáltakat kiszolgáltatta vagy maga

3. Róma


megölte, jutalomban részesült, az áldozatok vagyonát elkobozták, és azokat az állam olcsón kiárusította,

utódaikat pedig kizárták a politikai életből. Sokan bizonyára gazdagságuk miatt kerültek fel a listára. A

gyilkosságok, illetve az elárverezett birtokok és ingóságok megvásárlása révén Sulla környezetéből többen is

nagy vagyonokra tettek szert. A proscribáltak rabszolgáit felszabadították, belőlük Cornelii néven

(felszabadítójuk gensnevén), Sulla cli- ensei lettek. Sullát még az év végén dictatorrá választották – dictator

legibus scribundis et rei publicae constituendae – az állam ügyeinek rendbetételére, vagyis megbízatása és

hatalma mindenre kiterjedt, és időbeli korlátai sem voltak. Ennek a rendkívüli tisztségnek az előzménye nem is

annyira a második pun háború óta nem alkalmazott dictator, hanem inkább a decemvirek testülete volt. A

dictatorsága alatt hozott törvényei a res publica minden, a korban lényegesnek tartott területére kiterjedtek,

átformálták, illetve írásban rögzítették a római államrendet.

4.28. táblázat - A cursus honorum

Kr. e. 180 előtt, aedilisi

hivatal nélkül Kr. e. 180 előtt, aedilisi

hivatallal Kr. e. 180, lex Villia

annalis Kr. e. 81, Sulla, leges

Corneliae

8 quaestor (27 év*) 6

praetor (30 év)

2 consul (33 év)

8 quaestor (27 év)

6 aedilis curulis (30 év)

praetor (33 év)

2 consul (36 év)

8 quaestor (25-30 év)

6 aedilis curulis (36 év) 2-

4 praetor (39 év)

2 consul (42 év)

20 quaestor (31 év) 6

aedilis curulis 8 praetor

(39 év)

2 consul (42 év)

* A hivatal betöltésének alsó korhatára.

Sulla a tribunicia potestast, a populares legfontosabb eszközét drasztikusan korlátozta: csak a senatus által

jóváhagyott törvényjavaslatot terjeszthetnek a népgyűlés elé, és gyakorlatilag megszűnik az intercessio

lehetősége, ráadásul visszatér a Kr. e. 367 előtti gyakorlathoz: aki a néptribunusságot választja, annak le kell

mondania a többi hivatalra való pályázásról. Megszüntette a városi plebs ellátását olcsó gabonával. Szabályozta

a cursus honorumot és az államigazgatás rendjét is. A consulok és a praetorok hivatali idejüket Itáliában töltik,

majd utána kerülnek egy provincia élére; Rómának ekkor tíz provinciája volt – Sicilia, Sardinia-Corsica,

Hispania Citerior, Hispania Ulterior, Mace- donia, Africa, Asia és Gallia Narbonensis, Gallia Cisalpina és

Cilicia –, ezért a praetorok számát 8-ra emelte. A mind a tartományok, mind Itália igazgatásában fontos szerepet

játszó quaestorok számát pedig 20-ra növelte. 30 éves korától lehetett valaki quaestor, 39 év volt a praetura, 43 a

consulság korhatára, és tíz évig senki sem volt ugyanarra a hivatalra újraválasztható. A polgárháborúk alatt

kivéreztetett senatust kiegészítette, illetve létszámát 600-ra növelte. A senatusszal kapcsolatban a censorok

szerepe kisebb lett, ugyanis Sulla reformja alapján a quaestorok is a tanács tagjai lettek, vagyis évente

automatikusan 20 fővel egészült ki a senatus. A senatus létszáma, ahogy eddig sem, úgy ezután sem állandó, de

ha az évente 20 új senator mellett átlagban harmincéves senatori pályafutással számolunk, 600-at kapunk elvi

számként; a nagy horderejű ügyek esetében – a kevés erre vonatkozó forrásadat alapján – körülbelül 400-an

vettek részt egy-egy senatusi ülésen. Sulla fellépett a politikai élet rákfenéjének tartott választási csalások,

megvesztegetések ellen: tíz év választásokból való kizárás várt a lex ambitu (a választási csalások elleni

törvény) megszegőire. Állandó bíróságokat is szervezett, ezek irányítása az új praetorok feladata lett, tagjaik

pedig csak senatorok lehettek, és a zsarolási ügyekkel foglalkozó bíróságot is visszavették a lovagrendtől. A

senatorok létszámának emelésére tehát egyrészt az igazságszolgáltatás igényeinek növekedése miatt van

szükség, másrészt, hogy Sulla az optimata-elveknek megfelelően a lovagokat mint rendet kizárja a politikából.

Rendként ki lettek zárva a politikából, de az egyes emberek számára a 300 új senatori hely megteremtette a

felemelkedés lehetőségét a politikai elitbe. Sulla veteránjai letelepítésével és a szövetséges kérdés végleges

lezárásával Itália etnikai képének és földbirtokviszonyainak átalakulásához is jelentősen hozzájárult, a

romanizáció (és ezzel a régi itáliai nyelvek eltűnése) felgyorsult.

Mindenben annyira félelmetes és hirtelen haragú volt, hogy Quintus Lucretius Ofel- lát, aki elfoglalta számára

Praenestét, az ott ostrom alá vett Marius consult foglyul ejtette, s ezzel Sulla győzelmét teljessé tette, a nyílt

Forumon megölette, csupán azért, mert lovag létére quaestura és praetura viselése előtt, régi szokás szerint,

nagy tetteire hivatkozva, consulságra törekedett, s a polgárokat megválasztására kérte, holott Sulla ezt

ellenezte, és meg is tiltotta neki. Ekkor a népet gyűlésre hívta össze, és így szólt: „Tudjátok meg, polgártársak,

és halljátok meg tőlem magamtól is, hogy Lucretiust engedetlensége miatt én öltem meg”

3. Róma


(Appianos: Róma története. XIII 471-472. H. I.) A győztes hadsereg tisztjei (néhány hónappal a proscriptio

után) nem értették vagy nem értékelték Sulla törekvését, aki vissza akarta állítani a res publica rendjét,

amelynek része volt a cursus honorum szabályainak betartása is.

Sulla 81 Kr. e. végén lemondott rendkívüli megbízatásáról, és 80-ban már consulként – a másik consul sógora,

Metellus volt – irányította az államot, majd consulsága után hatalmát letéve visszavonult a politikától. A

hatalomról való lemondása reformjainak következetes lezárását jelentette: a res publica korlátait ugyan

ideiglenesen semmibe vette, de a cél a senatus által irányított arisztokratikus állam megerősítése volt. És

reformjai végén joggal gondolhatta, hogy ez sikerült, olyan rendszert hozott létre, amely az ő személyes hatalma

nélkül is működni fog. A proscriptióval megsemmisítette a populareshez tartozó politikusokat, a néptribunusi

hivatal meggyengítésével pedig megnyirbálta a senatus ellenfeleinek legfontosabb eszközét. Ugyanakkor

megerősítette a senatus hatalmát, valamint hatékonyabbá tette az állam működését, hogy a kormányzás

anomáliái ne rombolják a senatus tekintélyét, és a res publica sikeressége okafogyottá tegye a populares által

szorgalmazott reformokat. Sulla Kr. e. 78-ban meghalt, így már nem élte meg rendszerének csődjét. A senatus

nem tudott élni a neki átadott hatalommal, mivel e mögött a hatalom mögött már nem volt igazi gazdasági,

politikai erő, és hiányzott a régi tekintély. Ráadásul Sulla gyógymódja csak a tüneteket kezelte, nem számolta

fel azokat a gócokat, amelyek a res publica válságát okozták, sőt – például a veterántelepítéssel együtt járó

földfoglalásokkal – újabbakat teremtett. Az állam működésének, a politikának törvényekkel való szabályozása

pedig tovább rombolta a régi res publicát, amely korábban elsősorban nem törvények, hanem a mos maiorum

által szabályozva működött, ebből fakadt rugalmassága és sikeressége. A problémára a legjobb példa éppen a

senatus auctoritasa, amelynek lényege az informalitás: elő- és körülírhatatlan.

Sikereit nem kevésbé tulajdonította szerencséjének, mint vitézségének, és úgy rendelkezett, hogy ezentúl a

„Szerencsés” melléknevet adják neki, és így szólítsák, ezt jelenti ugyanis a latin nyelvben a Felix szó. Ha

azonban görögökkel tárgyalt vagy váltott levelet, Epaphroditosnak nevezte magát, s a nálunk levő

diadaloszlopon ez a felirat olvasható: Leukios Kornélios Sullas Epaphroditos.

(Plutarchos: Sulla. 34. M. E.) Egy hadvezér esetében különösen fontos a szerencse, Cicero Pompeius kapcsán

így fogalmaz: „Nekem ugyanis az a véleményem, hogy a kiváló hadvezérben e négy dolognak kell meglennie:

hadtudomány, vitézség, tekintély és szerencse” (Cicero: Mani- lius törvényjavaslata érdekében. 10. N. B.) Talán

szerencsésségének ellenpontjaként is alakult ki haláláról a forrásokban az az elképzelés, hogy egy nem létező,

de az ókori szerzők körében népszerű betegség végzett vele: férgek rágták szét lassan felbomló testét.


proscriptio, dictator, tribunicia potestas, intercessio, cursus honorum, lex ambitu, mos maiorum, auctoritas, Felix


4.29. táblázat -

89-85 Az első mithridatési háború

88 Sulla consul, Polgárháború, Sulla bevonul Rómába

87-84 Cinna consulságai

86 Marius hetedik consulsága és halála

Sulla beveszi Athént

85 Béke Mithridatésszal

83 Sulla visszatér Itáliába

82 Sulla győzelme Itáliában, Sulla dictator

81 Sulla lemond a dictatorságról

3. Róma


80 Sulla második consulsága

79 Sulla visszavonul a politikából

78 Sulla halála

2.4.4. 3.2.4.4. POMPEIUS KORA

A korszak fontos forrása Sallustius Historiaeja és Catilina összeesküvéséről írt műve (Bellum Catilinae), Cicero

beszédei és levelezése, Caesar saját beszámolói gall hadjáratáról (Commentarii belli Gallici, amelynek 8.

könyvét legatusa, A. Hirtius írta) és Pompeius elleni polgárháborújáról (Commentarii belli civili). Jelentősek

még Plutarchos életrajzai (Pompeius, Sertorius, Crassus, Lucullus, ifjabb Cato, Cicero, Caesar, Antonius),

Sueto- nius Caesarról írt életrajza, Livius XC-CXVI. könyve, Appianos Róma történetének XIII-XV. könyve,

Cassius Dio Rómáról írt munkájának XXXVI-XLIV. könyve, Florus és Velleius Paterculus művei. Ezt az

időszakot mutatják be a Görög-római szöveggyűjtemény 130-142. dokumentumai.

Sulla rendszerének legfontosabb elemeit saját emberei, karrierjüket a dictator mellett kezdő politikusok,

Pompeius és Crassus számolták fel. Pompeius Sulla halála után újabb és újabb megbízatásokkal, amelyekhez

hadsereg és hatalom jár, növelte tovább vagyonát, hadvezéri hírnevét és tekintélyét. Egy itáliai lázadás leverése

után a Hispaniában szerveződő marianusok (Marius egykori hívei) ellen vezet háborút Kr. e. 77 és 72 között. Itt

a populares egyik legtehetségesebb hadvezére, Sertorius szervezett ellenállást az idemene- külőkből és az itt élő

itáliaiakból. Az ibér törzsek arisztokráciájával kitűnő viszonyt épített ki, így azok fegyveres erejére is

támaszkodva, sikerrel állt ellen Sulla rokonának és consultársának, Metellusnak, majd Pompeiusnak is, aki csak

árulás révén tudta legyőzni. Rómában Crassus a proscriptio alatt szerzett vagyonát kamatoztatta, nemcsak

pénzügyi értelemben, hanem politikailag is: a városi plebs megvendégelésével, clientúrája növelésével, valamint

anyagilag ellehetetlenült politikusok kisegítésével építi tovább karrierjét. A 70-es évek végén pedig ő is

rendkívüli megbízatáshoz és hadsereghez jut az ókor legnagyobb rabszolgaháborújában, a Spartacus-

felkelésben.

Crassus vagyonáról

Mikor azután látta, hogy Rómában milyen gyakoriak a szerencsétlenségek, hol leég, hol összeomlik egy-egy ház,

sok ács és kőműves rabszolgát vásárolt. Amikor már ötszáz ilyen rabszolgája volt, megvásárolta a kigyulladt

házakat meg a közelükben álló épületeket, amelyeket tulajdonosaik félelmükben és bizonytalanságukban potom

áron eladtak, és Róma legnagyobb része a tulajdonába került. (...) És bár számtalan ezüstbányája, nagy értékű

földbirtokai és rengeteg munkása volt, akik a földet megművelték, ez mind együtt semmi sem volt rabszolgáinak

értékéhez képest.

(Plutarchos: Crassus. 2. M. E.)

Az előző század két nagy szicíliai rabszolgafelkelése (a második Kr. e. 104 és 101 között zajlott) óta nem sokat

változtak a rabszolgák körülményei. Az Itálián kívüli háborúk és a kalózok továbbra is ellátták bőségesen a

nagybirtokokat, a bányákat és a városokat viszonylag olcsó rabszolgával. E mögött a felkelés mögött sem

található semmiféle „forradalmi”, a rabszolgaság intézményét felszámolni akaró ideológia. Az embertelen

bánásmód miatti elkeseredés torkollott most is, mint már oly sokszor a birodalom különböző pontjain,

lázadásba. Emellett megvolt az a két feltétel is, amely nagyobb felkelések kialakulását lehetővé teszi: a lázadás

élére egy tehetséges és karizmatikus vezető került, miközben Róma katonai erejét több fronton is lekötötték a

háborúk. Kr. e. 73-ban egy capuai gladiátoriskolából megszökött néhány tucat gladiátor (vö. 131. dok.). A thrák

Spartacus vezette csapat sorra megverte az ellene küldött kisebb rendfenntartó erőket, és a legyőzöttektől

fegyvereket zsákmányolva, egyre jobban felszerelte magát; a csapat létszáma is rohamosan növekedett, ahogy a

környező birtokokról egyre több rabszolga csatlakozott hozzájuk. Spartacus csapataival – 72-re serege állítólag

elérte a 120 000 főt – észak felé vonult, hogy az Alpokon átkelve elhagyják Itáliát. De még a Pó előtt

megtorpant – nem tudjuk, miért –, és délnek fordult. Eljutott egészen Bruttiumig, Szicíliába akart áthajózni, de

ez sem sikerült. Míg a rabszolgasereg föl-alá vonult Itáliában, egyrészt fosztogatott, másrészt sorra megverte az

ellene küldött római legiókat – egészen addig, míg Crassusnak sikerült bekeríteni és legyőzni őket (Kr. e. 71).

Az utolsó ütközetben körülbelül 60 000-en estek el, közöttük Spartacus is. A fogságba kerültek közül pedig több

ezret feszítettek keresztre a Via Appia mentén.

3. Róma


[Aedilisi hivatala idején] Caesar még egy gladiátori játékot is rendezett, igaz, jóval kevesebb vívópárral, mint

tervezte. A mindenfelől felvásárolt, több csapatra való gladiátor ugyanis rémületet keltett ellenfelei körében,

ezért rendeletben korlátozták a gladiátorok számát, amennyinél többet senki sem tarthatott Rómában.

(Suetonius Az Isteni Iulius. 10, 2. K. F.) A Kr. e. 1. századra egyre jobban elterjedt a gladiátorviadal szokása,

amely a nép legkedveltebb szórakozásává válva, nem hiányozhatott egyetlen ünnepről sem. Caesar célja, aki

aedilisként rendezte és nagyrészt finanszírozta is a Város az évi ünnepeit, népszerűségének növelése volt, de a

nagyszámú fegyverforgatásban jártas rabszolga felidézhetett a rómaiakban, Spartacus mellett, polgárháborús

emlékeket is: Marius vezetése alatt rabszolgák is részt vettek az utcai harcokban Kr. e. 87- ben. A

gladiátoroknak a cirkusz porondját körülülő közönség előtt kellett – a se- natoroktól a plebsig és a nőkig az

egész római társadalom szigorú ülésrend szerint képviseltette magát – életre-halálra megvívniuk egymással, ami

nemcsak kilátástalan, de megalázó sors is. Ha az ebből fakadó elkeseredettséghez még hozzátesz- szük nagy

jártasságukat a fegyverforgatásban, könnyen megérthetjük Spartacu- sék kezdeti sikereit, valamint vezető

szerepüket az egész Itáliát megrázó, Kr. e. 73. évi felkelésben.

Bár a munka nagyját Crassus végezte el, a sikeren Pompeiusszal kellett osztoznia, aki seregével a hadműveletek

végére érkezett meg Hispaniából. A két, már fiatalkoruk óta rivalizáló politikus most összefog: Kr. e. 70-re

megválasztják őket consulnak. A rabszolgaháború tovább pusztította Itáliát, elmélyítve a század eleje óta

húzódó pénzügyi válságot: kevés a pénz, drágák a hitelek, nagy az eladósodás. Ezek mögött a jelenségek mögött

a belháborúkon kívül a rendezetlen földtulajdonviszonyok, a nekilendülő, majd elakadó földosztások, az állam

keletről származó bevételeinek kiesése és az itteni befektetések bizonytalansága állt (Kr. e. 74-ben újabb háború

tör ki Mithridatés és Róma között). Mindezt tovább fokozta a kalózok egyre nagyobb hatalma a Földközi-

tengeren. A 70-es években már Itália partjait fosztogatják, és nemcsak a kereskedők érdekeit veszélyeztetik,

hanem Róma gabonaellátását is. A pénzügyi és gazdasági bajok kiegészülnek a Sulla rendszerével szembeni

széles körű elégedetlenséggel. Ezt felismerve Pompeius és Crassus populares-programmal lép fel: visszaállítják

a néptribunusok hatalmát, a bírói helyeket megosztják a senatus és a lovagok között, keményen fellépnek a

korrupt senatorok ellen. Az év (70) híres és jellemző eseménye Verres pere. Szicília volt kormányzója a

megszokottnál is súlyosabb visszaéléseket követett el provinciájában, és a kor egy ambiciózus homo novus

politikusa és kitűnő szónoka, Cicero bevádolja és száműzetésbe kényszeríti a nobilitas tekintélyes tagját.

Kr. e. 66-ban Manilius néptribunus törvényjavaslatot terjeszt be, amely Pompe- iusra ruházza a harmadik

mithridatési háború irányítását (a második mithridatési háború egy nem túl jelentős összecsapás volt nem sokkal

Sulla Kis-Ázsiából való távozása után). A törvényjavaslatot támogatva Cicero is, aki ekkor már praetor,

beszédet mond. A beszéd kitűnően fogalmazza meg Asia jelentőségét: „Mert, polgárok, a többi tartomány adója

csak akkora, hogy arra is nehezen futja, hogy magukat a tartományokat megtarthassuk vele, Ázsia viszont (...)

megelőzi a többi vidéket”, valamint a „pénzpiacok” összefüggéseit (vö. 133. dok.). A törvényjavaslat ellen

felhozott fő érvre is kitér Cicero: „Mit mond tehát Hortensius? »Ha egy emberre szabad volna mindent

halmozni, akkor Pompeius a legméltóbb lenne rá. De egy emberre mégsem helyes mindent ráruházni.« Elavult

már ez a beszéd...” A beszéd végén a római politika működését is jól jellemzi, ha magára nézve tagadja is: „én

ezt [Pompeius imperiumának támogatását] senki kérésére sem teszem, sem azért, mert úgy gondolom, hogy

ezzel az üggyel Cn. Pompeius kegyét magamhoz kapcsolhatom, sem pedig azért, hogy bárki tisztségéből akár a

veszélyek ellen oltalmat keressek, akár segítséget a tisztségek eléréséhez” (Cicero Manilius törvényjavaslata

érdekében. 6 és 17. N. B.).

Consuli évük után Pompeius újabb tekintélyéhez méltó megbízatásokat – rendkívüli hatalom, nagy hadsereg,

óriási hadipénztár – szerzett magának. Kr. e. 67-ben néhány hónap alatt megtisztította a Földközi-tengert a

kalózoktól, majd többéves hadjárattal óriási területeket hódított meg Keleten Róma számára. A harmadik

mithridatési háborúban (Kr. e. 74-64), átvéve Lucullustól a hadsereg irányítását, győzelmet aratott Pontos

nyughatatlan uralkodóján, és Armenia királyát is meghódolásra kényszerítette. Majd délnek fordulva benyomult

Szíriába, és 63-ban elfoglalta Jeruzsálemet is. A katonai sikereket hódítás és provinciaszervezés követte: a

Római Birodalomhoz csatolta a Seleukida Birodalom maradékát Syria provinciaként; Kis-Ázsia északkeleti

felén pedig Bythinia és Pontus néven szervez egy újabb provinciát (vö. 2.4.3.2.1.). Az új határok mentén pedig

klienskirályságokat alakított ki. Óriási hadizsákmánnyal tért haza, és Róma éves bevételeit is jelentősen

megnövelte az új területek adójával.


marianusok, gladiátor


3. Róma


4.30. táblázat -

104-101 A második szicíliai rabszolgafelkelés

77-72 Pompeius háborúja a hispaniai marianusok ellen

74-64 Harmadik mithridatési háború

73-71 Spartacus felkelése

70 Crassus és Pompeius consuli éve

67 Pompeius győz a kalózok ellen

66 Pompeius veszi át a mithridatési háború vezetését

63 Pompeius elfoglalja Jeruzsálemet

2.4.5. 3.2.4.5. CAESAR

Mindeközben Itáliában a politikát továbbra is az eladósodás és a földkérdés, valamint a Keleten egyre nagyobb

hatalomra szert tevő Pompeiushoz való viszony határozta meg. Az újra erőre kapott populares színeiben ebben

az időben tűnik fel egy fiatal, tehetséges politikus, C. Iulius Caesar. Caesar régi, eredetét Venusra visszavezető

patricius gensből származott, de rokonságban állt Mariusszal (nagynénje férje), és Cinna lányát vette feleségül,

akitől a forrásaink szerint Sulla követelésére sem vált el. Caesar már 15 éves korától nagy tudatossággal építi

karrierjét házasságaival, tanulmányaival, a hivatalviselés előtt kötelező katonai szolgálattal, a megcélzott és

elnyert papi tisztségekkel. Kitűnően használt fel minden nyilvános szereplést, például bírósági ügyeket, laudatio

funebrist (vö. 132. dok.), hogy növelje népszerűségét. Családtagjai temetésén egyszerre hangsúlyozza előkelő

származását, populares rokonságát és a populus romanus ügye iránti elkötelezettségét. A korban szokatlan

következetességgel lép fel a populares-politika érdekében és Sulla rendszerének felszámolásáért. Hitelezői

segítségével hihetetlen összegeket költ egy-egy hivatal megszerzése és méltó ellátása érdekében, valamint

általában a társadalmi státusához illő életvitelre: hatalmas ház, cliensek tömege, rászorulók patronálása – a

bőség és bőkezűség állandó reprezentálása.

Praetorsága (Kr. e. 62) lejártakor sorshúzás útján Hispania Ulteriort kapta tartományul. Hitelezőit, akik nem

akarták elengedni, kezesek útján lerázta.

(Suetonius Az Isteni Iulius. 10, 2. K. F.) Egyik kezese, Crassus állítólag adóssága egyötödére, 830 talentumra

vállalt kezességet (összehasonlításképp: V. Philippos hadisarcának összege 1000 talentum volt). Provinciájában

mind az ottani lakosság, mind a saját pénzügyeit rendbe szedte, ki tudta elégíteni hitelezőit. A hivatalokért való

versengésnek egyre nagyobbá vált a kockázata a Kr. e. 1. századra: az évi 20 quaestorból statisztikailag csak 8-

nak lehetett esélye arra, hogy propraetorként provinciához jusson, és visz- szanyerje azokat a hatalmas

összegeket, amelyeket például aedilisként a cursus ho- norumába ölt. Ez a jelenség is nagyban hozzájárult a

polgárháborús eseményekhez, a res publicát működtető politikai kultúra széthullásához, és persze fordítva is

igaz: a mos maiorum üres frázisokká válása vezetett az ambitio és az avaritia (kapzsiság) végletes

összefonódásához (vö. 135. dok.).

Cicero pályája is töretlen, ő lesz Kr. e. 63 egyik consulja, legyőzvén a választásokon a patríciuscsaládból

származó L. Sergius Catilinát is. Forrásaink szerint Catilina Sulla proscrip- tiója alatt kegyetlenségével szerezte

kétes hírnevét és vagyonát, de ez utóbbit hamar elvesztvén, olyan mértékben eladósodott, hogy számára a

consulság elnyerése élet-halál kérdésévé vált. A consulság megszerzésének kútba esése után összeesküvést

szervezett, amelynek fő programja a hatalmon lévő elit leváltása és az adósságelengedés volt, híveit a városi

plebs, Sulla veteránjai és elszegényedett fiatal arisztokraták közül toborozta. Cicero consulként sikeresen lép fel

az összeesküvés ellen. Catilina elhagyja Rómát, ott maradt híveit később elfogják, és bírói ítélet és a

népgyűléshez való fellebbezés lehetősége nélkül kivégzik, Catilina rosszul felszerelt, kis létszámú seregét pedig

leverik, maga Cati- lina a csatában hal meg. Caesarral és Crassusszal szemben is megfogalmazódik az a vád,

hogy támogatták Catilina mozgalmát, de ahogy az összeesküvés más kérdésében, ebben sem látunk tisztán. Két

legfontosabb forrásunk egyike, Cicero a saját szerepe miatt túlozza el az összeesküvés veszélyességét; Sallustius

3. Róma


pedig a köztársaság romlásának paradigmájaként írja meg Catilina mozgalmát, és ez számunkra szintén

megnehezíti az események valódi súlyának megítélését. A Catilina-összeesküvés, illetve gyors és kíméletlen

felszámolásának hátteréhez hozzátartozik a keleti hadjáratot lassan befejező és hazakészülő Pompeiustól való

félelem is. Itália polgárháborúba sodródása ugyanis lehetővé tette volna számára (újabb rendkívüli megbízatás

esetén) hadserege és imperiuma megtartását. A consulok számára a Catilina-mozgalom elleni kemény fellépést

most is, ahogy C. Grach- chus esetében (vö. 3.2.4.1.), a senatus consultum ultimum tette lehetővé. A senatus

határozata jelentette támogatásnak elsősorban a magistratusi hatalom letételét követő perekben volt értéke,

amelyekben megpróbálták a vészhelyzetben eljáró politikusokat felelőségre vonni – a C. Gracchusékat

lemészároltató Opimius consult felmentették, a senatus „összezárt”, Cicerót ellenben elsodorják majd a politikai

erőviszonyok változásai.

„A senatus elrendelte: Tegyenek meg mindent a consulok, hogy az államot baj ne érje!” Ezt a korlátlan

megbízatást római szokás szerint a senatus adhatja egy tisztviselőnek arra, hogy hadsereget állítson, hadat

viseljen, az erőszak bármely módját alkalmazza szövetségesekkel és polgárokkal szemben, háborúban és

békében a legfőbb katonai és bírói hatalmat gyakorolja; máskülönben a consulnak mindebből semmihez sincs

joga a nép utasítása nélkül.

(Sallustius: Catilina összeesküvése. 29. K. Á.) Sallustius leírása nem egészen pontos, túloz a nép jogával

kapcsolatban, hogy kihangsúlyozza a senatus consultum ultimum egyik legfontosabb vonását, a libertas

felfüggesztését. A szabadság a köznép számára hagyományosan, még a patricius- plebeius harcokban

megfogalmazódva, elsősorban azt jelentette, hogy nincsenek korlátlanul kiszolgáltatva az állam, vagyis a

magistratusok hatalmának, és ez a ius provocationisban testesült meg. A népgyűléshez való fellebbezés nélkül

kivégeztetni polgárokat annak a konszenzusnak a felrúgását jelenti, amire a res publica alapult.

Pompeius Kr. e. 62 végén tért haza Itáliába, és elbocsátotta seregét, sokakat meglepve ezzel a kortársai, valamint

a modern kutatók közül. A senatus nem értékelte a hadvezér törvénytisztelő magatartását, és nem tett eleget

Pompeius kívánságainak: nem hagyta jóvá keleti intézkedéseit, nem biztosított földet veteránjainak, és még a

diadalmenet megadását is sokáig húzta-halasztotta. Pompeius a senatusszal való egyeztetés nélkül végrehajtott,

nagy horderejű keleti intézkedéseivel kétségtelenül (újfent) felrúgta a res publica szabályait, de a senatus

döntése mögött mégsem valamiféle tudatos politika ismerhető fel, inkább csak sértett politikusok – mint például

Lucullus – revánsvágya. A kor senatusának egyik meghatározó egyénisége Cato, a hírneves censor dédunokája,

akinek programja kimerült a res publica régi elveihez való hajlíthatatlan ragaszkodásban. A másik kiemelkedő

alak Cicero, aki politikusként nyomába sem ért saját szónoki és írói teljesítményének. Célkitűzése, hogy a római

politika meghaladja a lovagok és a senatorok rendi különállását, a korszak kérdései közül csak egyre, nem is a

legfontosabbra ad választ. Politikája pedig, amelynek lényege a mindenkori kisebbik rossz támogatása volt,

eleve alkalmatlan az „állam hajójának” érdemi irányítására. Ugyanakkor a senatus tekintélyét, a régi res publicát

megőrizni akaró politikusok védelmére felhozható, hogy – utólag már így látjuk

• vállalkozásuk mindenképpen kudarcra volt ítélve, valamint, hogy alakjukat az ókori történetírók és a modern

kutatás hangolta össze a köztársaság hanyatlásával. Mindenesetre nehéz attól a benyomástól szabadulni, hogy

a korszak nagy hatású és tehetséges politikusai a senatuson kívül és azzal szemben politizáltak. Pompeius,

Crassus, Caesar akár szövetkezett, akár háborúzott egymással, céljaik, ambícióik, tehetségük és a kezükben

összpontosuló hatalom mindenképpen rombolta a res publica épületét. Ha pedig itt is eltekintünk a

személyektől és képességektől, úgy fogalmazhatunk: az állam ügyeire döntő befolyással ebben a korban csak

a nagy vagyonnal, népszerűséggel, clientúrával, de elsősorban hadsereggel rendelkező politikusok bírhattak.

A senatusnak már nem voltak meg az eszközei a politika irányítására, a társadalom egésze – beleértve a

senatorok nagy részét is – a korszak súlyos problémáinak bármiféle megoldását csak olyan politikusoktól

várhatta, akik kiléptek a res publica keretei közül. A kérdést bonyolítja, hogy a megoldásra váró problémák

közül az egyik legsúlyosabbat éppen ezeknek a politikusoknak

• a hadseregüket a hátuk mögött tudó hadvezéreknek – és a res publicának a viszonya jelentette.

Caesar, Pompeius és Crassus titkos szövetséget kötöttek Kr. e. 60-ban, amelyet egy későbbi esemény mintájára

első triumviratusnak szokás nevezni (vö. 137. dok.). A megegyezés célja egymás törekvéseinek támogatása volt

a senatus konzervatív erőivel szemben. Házassággal is megerősítik a szerződést: Pompeius elveszi Caesar

lányát, Iuliát. A megállapodás szerint a következő évben Caesar consul lett – megválasztatása nem okozott

gondot a szövetségnek –, és mint consul olyan intézkedéseket vitt keresztül a népgyűlésen a senatus, consultársa

és az optimatákhoz tartozó néptribunusok ellenállását letörve, amelyek két támogatójának kedveztek, illetve

megfeleltek közös céljaiknak. Jóváhagyták Pompeius keleti intézkedéseit, valamint letelepítették veteránjait.

Egy másik földtörvény pedig a háromgyermekes családokat juttatta földhöz. Leszállították az adóbérlet összegét

Asiában, ez az adóbérlő társaságoknak kedvezett, de előnyös lehetett Itália pénzügyi helyzete szempontjából is.

3. Róma


Továbbá ez a pénzembereknek tett gesztus megerősíthette Crassus befolyását a lovagi rend körében. (Van olyan

elképzelés is a szakirodalomban, amely szerint a bérlet csökkentése éppen Crassus üzleti riválisainak érdekeit

szolgálta, úgyhogy Crassus ekkor vagy még nem lehetett benne a megegyezésben, vagy ennek ellenére volt

benne.) Caesar ezenkívül consulsága lejárta után a két Gallia és Illyria pro- consulja lett; ehhez nagy sereget

kapott, széles körű és rendkívül hosszú, ötéves imperiummal ruházták fel. Szövetségüket Kr. e. 56-ban

Lucában megújították, biztosítva Pompeius és Crassus consulságát a következő évre, ami után Pompeius

Hispaniát kapta meg provinciául öt évre, Crassus pedig Syriát ugyanennyi időre, valamint Caesar galliai im-

periumát is meghosszabbították öt évvel. Forrásaink szerint a találkozón 200 senator és több hivatalban levő

magistratus is megjelent, amiben nemcsak a megbeszélés politikai súlyának felismerése tükröződik, hanem az a

szándék is – mind a triumvirek, mind az idelátogatók részéről –, hogy ezt a nem hivatalos szövetséget

integrálják valamelyest a politikai nyilvánosság révén a res publicába.

Az úgynevezett első triumviratus időpontja régóta vita tárgya a kutatásban, hiszen a szerződés természetéből

adódóan – titkos megegyezés volt – már a kortársaknak kevés és homályos információjuk lehetett róla. Az ókori

szerzők is az események logikája alapján következtették ki a megegyezés idejét (többféle logika alapján többféle

időpontot). A legkorábbi időpontként Kr. e. 60 nyara jöhet szóba, ekkor tér haza Rómába Caesar, a következő

időszak 60 őszi vagy téli hónapjai, vagyis a consulválasztás utáni időszak. Ez utóbbi esetben Caesarnak a

consullá választásához még nem volt szüksége Pompeiusék segítségére, azt saját „apportként” vitte a társulásba.

Felmerülhet még a consulságának legeleje, Kr. e. 59 első hónapjai, ez esetben a megegyezést Caesar további

terveinek megvalósításához kapcsolhatjuk. És van olyan vélemény, amely Crassus csatlakozását Pompeiushoz

és Caesarhoz csak az 56-os találkozóra teszi.


laudatio funebris, provincia, proscriptio, plebs, senatus consultum ultimum, ius provo- cationis, első

triumviratus


4.31. táblázat -

63 Cicero consulsága, Catilina-összeesküvés

62 Catilina veresége és halála, Pompeius visszatérése

Itáliába

60 Az ún. első triumviratus

59 Caesar consul

56 Lucai találkozó

2.4.6. 3.2.4.6. CAESAR, A DICTATOR

A lakosságnak Gallia-szerte két olyan rétege van, amelynek tagjai bizonyos befolyással, ranggal rendelkeznek.

(...) egyik a druidák, másik a lovagok rendje. A druidák a vallási ügyekkel foglalkoznak, ők mutatják be a

közösség és az egyének áldozatait. (...) Mint mondják, tekintélyes számú verset kell megtanulniuk kívülről, s

ezért jó néhányan húsz éven keresztül folytatják tanulmányaikat. A versek írásba foglalását bűnös tettnek

tartják, míg minden más dologban, például a magán- és közszámadásoknál a görög nyelvet alkalmazzák. (. ) ha

háború tör ki, a lovagok mind részt vesznek a harcban, s minél előkelőbb származású és minél gazdagabb a

lovag, annál több ambactus, azaz cliens veszi körül. A befolyásnak és a hatalomnak ez az egyetlen ismérve

náluk.

(Iulius Caesar: A gall háború. VI 13-15. Sz. T.) Caesar feljegyzéseket vezetett hadjáratairól: Commentarii de

bello Gallico és Com- mentarii de bello civili. Ezek a latin történetírás remekművei közé tartozó munkák

egyszerre fontos forrásai az ötvenes-negyvenes évek eseményeinek és Caesar propagandájának, szerzőjük

ugyanis nagy gondot fordított arra, hogy a művek minél több emberhez eljussanak.

3. Róma


Gallia Transalpina, vagy más néven Gallia Comata, illetve Bracata – hosszú hajú, illetve nadrágos, szemben a

már romanizált Gallia Togatával – az egész mai Franciaországot, Belgiumot, valamint Svájc és Hollandia egy

részét felölelte. Területén számos gall törzs osztozott, északon és keleten a Rajna mentén germánokkal, délen

pedig ibérekkel keveredve. Caesar egy szövetséges gall törzs, az aeduusok védelmében avatkozott bele ennek a

hatalmas területnek az ügyeibe más gall törzsek, illetve az azokkal szövetséges germánok ellenében. Először a

helvetiusokkal csap össze (Kr. e. 58), majd legyőzi Ariovistus germán király seregét is, visszaszorítva őket a

Rajnán túlra. Kr. e. 57-ben az északi, harcias belga törzsek ellenállását számolja fel, 56-ban pedig már Gallia

meghódításáról értesítheti a senatust a saját és alvezérei sikerei eredményeként. A terület pacifikálása azonban

még évekbe telik, 56 végén a Rajnán átcsapó germánokat semmisíti meg, sőt átkelve a Rajnán, kiszorítja Róma

új határának előteréből a germán törzseket. Britanniába is átkel, hogy az ott lakó kelták területén is megelőző és

elrettentő hadjáratot folytasson (korábban segítették galliai rokonaikat), ezzel lázba hozva az otthoni

közvéleményt, hiszen a Caesar vezette római legiók itt elérték a lakott föld nyugati peremét (vö. 139. dok.). Kr.

e. 53-ban fellázad szinte egész Gallia, törzseik nem túl szilárd szövetségének élére az arver- nus Vercingetorix

áll, aki egy ideig sikeresen vette fel a harcot a római seregekkel, de végül Caesar körbezárta és kiéheztette őt és

csapatait Alesiánál, 52-ben. Caesar győz, és a következő évben az ellenállás maradékait is felszámolja. A

birodalom Gallia megszerzése révén Kr. e. 51-ben gazdag, sűrűn lakott és gyorsan fejlődő területtel gyarapodott.

Caesar a harcok során óriási zsákmányhoz jutott, győzelmei növelték otthoni népszerűségét, valamint ez alatt a

tízéves háború alatt harcedzett, összeszokott és vezérében vakon bízó seregre tett szert.

Julius Caesar hadjáratai

Miközben Caesar legiói sikeresen hódoltatták Galliát, Róma (a „hátország”) utcai harcok közepette szétesni

látszott. Forrásaink az anarchikus viszonyok főszereplőjeként egy fiatal arisztokratát, Clodiust állítanak elénk,

aki a Claudiusok ősi patricius genséből adoptióval a plebeiusok közé átlépve, Kr. e. 58-ban néptribunusságot

visel. Cicerót, akivel személyes leszámolnivalója is van, száműzetésbe kényszeríti Catilina Rómában elfogott

társainak kivégzése vádjával, és Catót is sikerül egy időre kiiktatni a római politikai életből egy ciprusi

megbízatással. Clodius térítésmentessé tette a Sulla által eltörölt, majd később visszaállított gabonaosztást,

törvényessé tette a collegiumokat, a városi plebs szakmai és vallási szervezeteit. A római politika

hagyományosan tilt minden alulról szerveződő, az állam által ellenőrizhetetlen csoportot, mint ahogy azt a

bacchanáliaügy kapcsán láttuk (3.2.8.5.). Törvényt hozat arról is, hogy a népgyűlések esetében már nem szabad

megfigyelni az égi jeleket, tehát lehetetlenné teszi a törvényjavaslatok vallási obstrukcióját: ezzel a politika

kontrollálásának egy újabb hagyományos eszközétől lett megfosztva a senatusi arisztokrácia. Clodius nem

pusztán a triumvirek vagy Caesar megbízásából a konzervatívokra támadó demagóg, hanem önálló,

koncepciózus politikus, akinek a célja – amennyire meg lehet ítélni – a köztársaság demokratikus fordulata

lehetett. A Városban fegyveres hívei kísérték, népszerűsége és fegyveresei révén hivatala lejárta után is megőrzi

befolyását, akciói sokszor torkolltak erőszakba, főképp, miután egy optimata néptribunus, Milo is fegyveres

csapatokat szervezett. Clodius kettejük kíséretének egyik összecsapása során hal meg Kr. e. 52-ben.

Gyászszertartása véres összecsapásokba és a senatus elleni tüntetésbe torkollik – a nép a halotti máglyát a

senatorok padjaiból építi, és leég a senatus ülésterme, a curia is.

Clodius nemrég a nők egy ünnepi szertartása során magának Caesarnak feleségével rút gyanúba keveredett.

Caesar nem akarta elítélni ezt a nagyon népszerű embert, bár saját feleségétől emiatt elvált, mások azonban az

3. Róma


ünnepi szertartáson elkövetett dolgok miatt istentelenség címén vád alá helyezték, s a vádlók között ott volt

Cicero is.

(Appianos: Róma története. XIV 52. H. I.) Clodius pere Kr. e. 61 első felében tartja lázban a közvéleményt,

végül Caesar tanúskodása révén felmentik. A vád szerint Clodius női ruhában beosont Caesar házába, amikor ott

Bona Dea istennő ünnepe miatt csak nők tartózkodhattak, súlyosan veszélyeztetve ezzel a szentségtöréssel

Róma és az istenek kapcsolatát. Merészsége mögött talán nemcsak a pontifex maximus (vagyis Caesar)

feleségével remélt kaland, hanem a szentségtörés szándéka is állt, ugyanis ez nem volt elszigetelt eset:

programszerűen támadta a hagyományos vallást.

Az utcai összecsapásokon, Róma és Itália közbiztonságának hanyatlásán kívül az évről évre jelentkező

gabonahiány és a választási küzdelmek eldurvulása, a vesztegetések jellemzik a közállapotokat az ötvenes

években. A politikát pedig Pompeius és Caesar egymástól való eltávolodása, illetve a senatus és Pompeius

közeledése jellemzi. Utóbbinak első fontos lépése volt, hogy támogatta Cicero hazahívását Kr. e. 57-ben.

Ugyanebben az évben Pompeiust proconsuli imperiummal ruházzák fel a gabonaellátás megoldására, ez a

feladat és a hozzárendelt hatalom némileg ellensúlyozza Caesar provinciáját, és segít megőrizni befolyását az

államban. Crassus, consuli évének (Kr. e. 55) leteltét meg sem várva, keletre indul, hogy a parthusok elleni

háborúban felzárkózzon triumvirtársai mellé hadvezéri dicsőségben, valamint zsákmányban, a provinciális

kapcsolatokban, hű legiókban, illetve veteránokban. A sikeres első év után 53-ban súlyos vereséget szenvednek

a rómaiak, és a csata után az ellenség tőrbe csalja és megöli Crassust. Pom- peius ellenben nem utazik el

provinciáiba, hanem Itáliában maradva, legatusaival (helyettesei) kormányozza azokat. Caesar sem szakad el

bokros hadi teendőinek közepette a Város ügyeitől, a telet általában Gallia Cisalpinában (Rómától 3-4 napi

járásra) tölti. Befolyásának megőrzéséről, sőt növeléséről jól kommunikált sikerei gondoskodnak, valamint azok

a politikusok, akik érdekében, vele egyeztetve lépnek fel Rómában. Caesar a galliai zsákmányból rendkívül

bőkezűen támogatott egy-egy eladósodott arisztokratát vagy egy-egy választási kampányt. Nagy gondot fordított

a Gallia Cisalpina városaival való kapcsolatok kiépítésére és ápolására. Ez a terület nagyon fontos bázisa lett

hadjáratának, de későbbi itáliai terveinek is.

Kr. e. 54-ben meghalt Iulia, 53-ban pedig Crassus; Caesar és Pompeius pedig egyre jobban eltávolodott

egymástól. A senatus konzervatív csoportja Caesarral és a popula- resszel szemben Pompeiusban találta meg

támaszát, és ennek megfelelően újabb és újabb megtisztelésekkel és feladatokkal ruházták fel. Pompeius Kr. e.

52-ben egyedül (sine col- lega) lett consul úgy, hogy közben megtarthatta provinciáit is. A consul reguláris

erőket vezényelt a Városba, hogy rendet teremtsen. A következő évek legfontosabb politikai kérdése Caesar

következő consulsága, illetve proconsuli imperiuma volt. Caesar, tartva ellenfeleitől és mindannak elvesztésétől,

amit addig elért, egy napra sem akart magánemberré válni, hiszen akkor tetteiért felelősségre vonhatták volna.

Ezért aztán távollétében, proconsuli imperiumát és seregét hivatali évének kezdetéig megtartva, akart

consulságra pályázni. Caesart Rómában valóban rögtön perbe fogták volna, amit ellenfelei fennen hangoztattak

is, és egy per (az ítélettől függetlenül) törölte volna nevét az abban az évben magistraturákra pályázók közül.

Hosszas politikai huzavona következik, de a szemben álló felek nem tudnak megegyezésre jutni. A senatus Kr.

e. 49 januárjában senatus consultum ultimumot fogad el Caesar ellen, a Caesar érdekeit távollétében képviselő

politikusok – köztük Marcus Antonius néptribunus – elmenekülnek Rómából.

Ezek közül Caesar Claudiust ugyan nem tudta pénzzel megvesztegetni, de Paulust ezerötszáz talentum árán

rábírta, hogy ha nem is tesz érdekében semmit, de ne is akadályozza őt. Curiót pedig, akiről tudta, hogy súlyos

adósságokba keveredett, még nagyobb összeggel a tevékeny együttműködésre is rábírta.

(Appianos: Róma története. XIV 100. H. I.) L. Aemilius Paulus és P. Claudius Marcellus Kr. e. 50-ben a consuli

tisztséget töltötték be, C. Scribonius Curio pedig néptribunus volt, és mind a hárman Caesar ádáz ellenségei.

Caesar, ahogy erről értesült, hadseregével átlépte Cisalpina és Itália határát, a Rubicót, és elindult Róma felé:

újra fellángolt a polgárháború (vö. 140. dok.). Pompeius, aki nem ítélte elegendőnek erőit Itáliában, küzdelem

nélkül feladta Rómát, és a Balkánra húzódott vissza. Caesar néhány napos római tartózkodás után egy gyors

hispaniai hadjárattal Pompeius itteni legatusait győzte le, majd még Kr. e. 49 végén átkelt serege egy részével

Épeirosba. Itt Pompeius hajóhada és jóval nagyobb szárazföldi serege közé szorulva, nehéz helyzetbe került és

súlyos vereséget szenvedett. A döntő ütközetre Thessaliában, Pharsalosnál került sor Kr. e. 48 nyarán, és itt

Caesar legyőzte Pompeius túlerőben lévő seregét. Pompeius, csapatait elveszítve, Egyiptomba menekült,

vesztére, mert a gyermek XIII. Ptolemaios főemberei még partraszállás közben meggyilkolták. De ezzel sem

tudták megakadályozni, hogy Caesar megjelenjen Egyiptomban, és saját érdekei szerint alakítsa annak

belügyeit. Caesar egy trónviszály kellős közepébe csöppenve, kezdeti nehézségek után – serege nagy részét

Antonius még a Balkánról visszavezette Itáliába – sikerrel támogatta XIII. Ptolemaiosszal szemben nővérét,

3. Róma


Kleopatrát. Caesar hosszú hónapokat töltött Egyiptomban, Kleopatrával felhajózott a Níluson, hogy megtekintse

az ország nevezetességeit, ekkor fogant Caesartól a királynő fia, Kaisarión (2.4.3.4.1.).

Ekkor történt állítólag, hogy fél kezében egy csomó papirusztekercset tartott, és bár állandóan lándzsákkal

döftek feléje, s többször a víz alá kellett buknia, kezét a víz színe fölött tartva óvta a papirusztekercseket, hogy el

ne ázzanak, és csak a másik kezével úszott.

(Plutarchos: Caesar. 49. M. E.) Ez a kevéssé életszerű, bár nem teljesen hihetetlen történet, amely Suetoniusnál

még kiegészül a fogával a vízben húzott hadvezéri köpennyel, rendkívül jellemző. A római arisztokratákat

forrásainkban szinte mindig iratokkal a kezükben: olvasva, írva, diktálva, felolvasást hallgatva, írásos jelentést

átvéve ábrázolják. Minden bizonnyal a közügyekben való folyamatos munkálkodásnak és az otium lehető

leghasznosabb eltöltésének a „parancsa” magyarázza ezt, és kétségtelen: Caesar hadjáratai közben nemcsak

azok történetét írta meg feljegyzéseiben, hanem nyelvészeti művek és politikai pamfletek írására is maradt ideje

kiterjedt levelezése mellett. A római elit önmagáról alkotott képének alapvető eleme volt a papirusztekercsekkel

való szakadatlan babrálás. (Vö. Caesar halálának leírása, 141. dok. – egy el nem olvasott levél.)

Caesar ezután gyors háborúban Zelánál (Veni, vidi, vici – „Jöttem, láttam, győztem” – írta Rómába küldött

levelében) biztosította Kis-Ázsiában a birodalom keleti határait Mithridatés Pontos-Bithynia provinciára törő

fiával szemben, majd hazatért Itáliába. A következő éveket a Pompeius-hívek ellenállási gócainak

felszámolására kellett fordítania: Kr. e. 46- ban Afrikában Thapsosnál győzött a pompeianusok felett, majd 45-

ben Hispaniában mért végső vereséget az oda menekülőkből újraszerveződő ellenállásra. Caesar már a harcok

közepette, a rövid Rómában töltött szünetekben megkezdte a legszükségesebbnek ítélt reformok megvalósítását.

A római társadalomban, illetve politikai életben évtizedek óta a proletárok, a római szegények nyomasztó

helyzete volt a legnagyobb feszültségek forrása. Caesar ezt nagyszabású földosztással igyekezett orvosolni, és

ugyanezt a célt szolgálták a különböző adósságok részleges elengedését előíró rendeletei is. Jellemző a kor

Rómájára, hogy az itteni lakbérekkel, többéves elmaradásokkal külön foglalkoznia kellett Caesarnak.

Ugyanakkor radikálisan csökkentette az ingyengabonára jogosultak számát, és betiltotta a collegiumokat,

igyekezett helyreállítani a közbiztonságot és a nyugalmat az évek óta forrongó városban. Aranydenariust

veretett a birodalom pénzforgalmának javítása és a hitelrendszer konszolidálása érdekében, ugyanebből az okból

korlátozta a tezaurálható pénz mennyiségét. Foglalkozott a politikai élet olyan hagyományos kérdéseivel, mint a

bíróságok rendezése, zsarolási, vesztegetési ügyek, a luxus korlátozása. Tisztjeivel és itáliai híveivel egészítette

ki a senatust, amelynek a létszáma így 900 főre emelkedett. Nagyszabású építkezésekbe kezdett: például az ő

nevéhez fűződik a Venus Genetrix temploma és körülötte a Forum Iuli- um, amely új köztérrel és rendezett

épületegyüttessel gyarapítja Rómát. Megreformálta az ekkor már kaotikus római naptárt, amelyhez kultikus

vonatkozása miatt csak a pontifex maximus nyúlhatott hozzá, létrejött mai naptárunk alapja, amelynek egyik

hónapja még Caesar életében, születésnapjának tiszteletére kapta a Iulius nevet. De Róma belső gondjainak

megoldását elsősorban mégsem az otthoni szívós szervezőmunkában látta. Caesar inkább a lehető leghamarabb

indult volna tovább újabb területeket meghódítani, már hatalmas keleti hadjárathoz gyülekeztek a legiók a

Balkánon, fővezérük márciusban utazott volna hozzájuk. Róma, mint általában a birodalmak, hódítással, mások

rovására oldotta meg korábban is a belső problémáit. Caesar is új katonai feladatokkal, a várható óriási

zsákmánnyal szándékozta minden társadalmi csoport követelését kielégíteni.

Megváltozik Róma és a provinciák kapcsolata is, az elmúlt évek harcai is megmutatták, hogy mennyit

számítanak az Itálián kívüli közösségek, a provinciákban kiépített cliensrendszer és a helyi erőforrások. Abszurd

módon az Itália határain átcsapó polgárháború elősegítette a birodalom kohézióját. Polgárjogot kap Gallia

Cisalpina, és néhány innen származó arisztokrata bekerül a senatusba. Caesar átalakítja az oly sok visszaélésre

módot adó adóbérleti rendszert – ezután az egyenes adókat a helyi közösségek maguk gyűjtötték össze.

Coloniák létesültek a tartományokban, illetve a helyi vezető rétegek sok helyütt nyerték el a latin, esetenként a

római polgárjogot. Ezek mögött az intézkedések mögött jól kitapintható Caesar elképzelése az egységes

birodalomról, amelyet már nem vagy nem csak a hadsereg tartana össze, hanem a gazdasági, társadalmi,

kulturális kapcsolatok és érdekek hálója is.

Hatalmát elsősorban dictatori kinevezései biztosították, amelyeket egyre hosszabb időre, végül élethossziglan

nyert el. Többször viselt consulságot, és ugyancsak élethossziglan rendelkezett a tribunicia potestasszal, vagyis

tribunusi jogkörrel (néptribunus – patricius- származása miatt – nem lehetett). A magistratusok egy részét ő

ajánlhatta a népgyűlésnek, a provinciákat pedig legatusai irányították. Tekintélye, de intézkedési köre miatt is

fontos, hogy már régóta ő volt a pontifex maximus. Megválasztják – szintén élethossziglan – praefectus

morumnak is, a mos maiorum felügyelőjének. Hatalmának tényleges alapja persze a hadsereg volt, ezt

hangsúlyozza a neve részeként használt Imperator cím. A királyi diadé- mot ugyan többször visszautasítja, de

számos külsőség monarchikus, sőt isteni hatalmát sugallja, például ő az első Rómában, aki saját képmásával

3. Róma


veretett érmét. Caesar, felismerve, hogy a köztársaság bajai a köztársasági keretek között már nem orvosolhatók

– és természetesen személyes ambíciójától is vezettetve –, egyeduralmat hozott létre, és nem is igyekezett, hogy

kendőzze hatalma nagyságát. Sőt súlyt helyezett arra, hogy személyének fontossága külsőségekben is

megnyilvánuljon. A tervezett keleti hadjárat ezt a kérdést is megnyugtatóan rendezte volna: az a rendkívüli

hatalom, amely az Imperator kezében koncentrálódott, és amely idegenül hatott Róma falai között, egy messze

keleten dicsőségesen előretörő hadsereg élén elviselhetőbb lett volna a res publica harcos hívei számára is.

Cato, miután végigolvasta Platón művét, és úgy vélte, hogy az ajtónállók már alusznak, melle alatt sebet ejtett

magán.

(Appianos: Róma története. XIV 410. H. I.)

Cato Thapsos után, az utolsó pillanatig következetes maradva elveihez, megfosztja Caesart attól, hogy

demonstrálja rajta – egyik legádázabb ellenfelén – clementi- áját (nagylelkűség), és a Phaidón végigolvasása

után öngyilkos lesz.

Politikájának, a senatushoz való viszonyának nagyon fontos eleme a clementia (megke- gyelmezés). Nemhogy

Sulla proscriptióját vagy Mariusék szervezetlenebb vérengzését nem ismétli meg, de kegyelmet ad az ellene

hadat vezető, majd fogságba esett parancsnokoknak is, sőt megtarthatják senatusi tagságukat, és hivatalhoz is

juthatnak. De ellenfeleinek, illetve a köztársaság híveinek nem volt elegendő életük és rangjuk megtartása, ők a

régi, a senatus által, tehát általuk irányított res publicát akarták Caesartól visszakapni, aminek a lehetetlen volta

csak az utókor perspektívájából nyilvánvaló. A köztársasági hagyományokon – az utolsó királyt, Tarquiniust

elűző Brutus példáján – nevelkedett és hatalmi érdekeikben is sértett régi senatorok még nem láthatták, hogy az

a res publica ekkor már Caesartól függetlenül sem létezik. Forrásaink szerint a dictator nem törődött barátai

figyelmeztetésével, de még az égiek intő jeleivel sem, és nem tett óvintézkedéseket személyes védelme

érdekében, ezért összeesküvés áldozata lett. Senatorok egy csoportja Kr. e. 44. március idusán (15-én) rátámadt,

és végzett vele.

Caesar, mint a csapdába került vad, egy ideig haragos kiáltások közepette hol egyikük, hol másikuk ellen

fordult, de Brutus csapása után, talán azért, mert már mindenről lemondott, köpenyét magára borította, és testét

illendően befedve zuhant földre Pompeius szobra előtt.

(Appianos: Róma története. XIV 493. H. I. Vö. 141. dok.)


patricius, adoptio, plebeius, collegium, curia, Bona Dea ünnepe, pontifex maximus, pompeianus, dictator,

praefectus morum, res publica, clementia, proscriptio


4.32. táblázat -

59 Caesar consulsága

58-51 Gallia meghódítása

58 Clodius néptribunus, Caesar legyőzi a helvetiusokat,

Cicero számkivetésbe megy, Caesar legyőzi

Ariovistust

57 Győzelmek a belgák fölött

56 Lucai találkozó

55 Pompeius és Crassus consulok

Caesar csapataival átkel a Rajnán Hadjárat Britanniába

3. Róma


54 Iulia halála

53 Gall felkelés

Crassus veresége és halála Carrhaenál

52 Clodius halála, Alesia

51 Gallia pacifikálása

49 A polgárháború kitörése

48 Pharsalos, Pompeius halála

47 Zela

46 Thapsos

45 Caesar Hispaniában végső vereséget mér a

pompeianusokra

44. márc. 15. Caesar meggyilkolása

2.4.7. 3.2.4.7. OCTAVIANUS

A Caesar halála utáni polgárháborús időszak egyik alapvető forrása Cicero levelezése, beszédei közül pedig

különösen Antonius ellen mondott 14 beszéde (Philippicák), Ap- pianos Róma történetének XV-XVII. könyve

és Livius. A korabeli helyzethez kapcsolódnak még Vergilius eclogái (I., IV.) és Georgicája, Horatius epódoszai

(7., 16.), Plutarchos életrajzai (Cicero, Antonius), Cassius Dio (XLV-L. könyv) és Velleius Paterculus műve,


[Antonius] e szavakkal togáját megszállott módjára leszaggatta és dereka köré övezte, hogy kezeivel szabadon

mozogjon, színpadias módon a ravatal mellé állt, és hol fölébe hajolva, hol felemelkedve, először égi istenként,

himnuszban magasztalta őt, majd isteni származásának bizonyságául kezét könyörögve terjesztette feléje,

közben sietve felsorolta háborúit, csatáit, győzelmeit s azokat a provinciákat, amelyeket a hazának szerzett (...).

(Appianos: Róma története. XIV 607. H. I.) Antonius a kezdeti óvatos lépések után Caesar temetésén, látva a

nép hangulatát, már a végletekig kihasználja a laudatio funebrisben rejlő lehetőségeket, hogy a népet Caesar

gyilkosai ellen hangolja, illetve a saját népszerűségét növelje. A római közéletnek alapvető jellemvonása volt a

látványosság, ami számunkra, de sokszor a görög szerzők számára is, túlzó színpadiasságnak tűnik, ennek

értelemszerűen szélsőséges, de jellemző példáját olvashatjuk Appianosnál, amit egy-két caputtal arrébb (612.)

még fokozni is tud.

A dictator halála után rendkívül zavaros helyzet alakult ki Rómában. A Brutus és Cassi- us által vezetett

összeesküvőknek – a kortársak számára is nyilvánvalóan – semmilyen programjuk nem volt a köztársaság

visszaállításának jelszaván kívül. De kezdetben Caesar hívei, volt munkatársai sem léptek föl határozottan.

Ennek a helyzetnek megfelelően, két nappal a merénylet után kompromisszumos javaslatot fogad el az Antonius

– Caesar barátja és ebben az évben consultársa – által összehívott senatus: Caesart nem nyilvánítják zsarnoknak,

és hatályban maradnak intézkedései (közöttük a senatorok jó részét érintő, a következő öt évre szóló

kinevezései), de gyilkosait sem büntetik meg. A kezdeti általános tanácstalanság azután hamar átadja a helyét a

kíméletlen politikai harcnak, majd a polgárháborúnak. Hogy a következő időszak hatalmi játszmáit megértsük,

tekintsük át a római politikai színtér tényezőit.

A római plebs: bár forrásaink szerint Brutus beszédét is lelkesen hallgatta, miután nyilvánosságra került Caesar

végrendelete, amelyben minden polgárra 300-300 sestertiust hagyott, Caesar gyilkosai ellen fordult. Caesar volt

veteránjai: Itália-szerte nagyobb csoportokban voltak letelepítve, tehát jól mozgósíthatók voltak. Imperatoruk

hívei, a Caesar nevében fellépő politikusok számíthattak rájuk. A provinciákban állomásozó legiók: szintén a

3. Róma


meggyilkolt dictator hívei voltak, parancsnokaikat, Caesar legatusait politikai tényezővé tette fegyveres erejük.

Antonius és Lepidus, a magister equitum (a lovasság parancsnoka, a dictator helyettese): közvetlen munkatársai

voltak a dictatornak, az ő helyzetük a legerősebb Caesar emberei közül. Megszerzett pozíciójuk megtartása,

illetve hatalmuk növelése a senatusszal szemben a caesari program folytatásán és végső soron Caesar rendkívüli

hatalmának átmentésén és megszerzésén múlt.

A „zsarnokölők” és a tettüket helyeslő senatorok: számukra a köztársasági államforma visszaállítása, a senatus

auctoritasának visszaszerzése a cél. A hatalmat, de mindenekelőtt a kezdeményezést Antoniustól, az év

consuljától és Caesar többi, kisebb-nagyobb serege élén álló emberétől kellene visszaszerezni. Ugyanakkor a

senatus az államigazgatásban betöltött szerepe és a több száz éves társadalmi és politikai beidegződések miatt

megkerülhetetlen, és tekintélye még mindig elég nagy ahhoz, hogy döntő tényezővé válhasson. Cicero, aki maga

nem vett részt az összeesküvésben, de a szabadság visszaállításaként üdvözölte azt, mindenesetre így gondolja.

A hatvanéves politikus nagy lendülettel veti bele magát megint a politikába, és lesz a senatusi irányzat egyik

vezetője. Brutus és Cassius: a Caesar-ellenes összeesküvés vezetői Caesar temetése után nem sokkal elhagyták a

várost, a keleti provinciákba mentek. Itt sereget szerveztek, hogy felkészüljenek a Caesar embereivel várható

összecsapásra. Ehhez rendelkezésükre állt a gazdag keleti területek jövedelme – tíz évre előre beszedték az adót,

megsarcolták a városokat. Sextus Pompeius: Pompeius fia, aki maga köré gyűjtötte apja maradék híveit, és erős

flottát is szervezett. Kitűnő hajóparancsnokokat örökölt apjától, Pompeius ugyanis, miután legyőzte a kalózokat,

jó néhányukat saját szolgálatába fogadta.

Octavianus: Caesar unokaöccse (nővérének unokája) Kr. e. 44-ben 19 éves. Édesapja, Octavius, vidéki

lovagrendű családból származott, de politikai pályára lépett, és a prae- torságig el is jutott, ám meghalt, mielőtt

consulnak jelöltethette volna magát. Caesar egyetlen lánya gyerek nélkül hal meg, ezért a dictator unokaöccsét

fogadta fiává és tette örökösévé – mint végrendeletéből kiderült. Ez Octavianus számára komoly politikai tőkét

jelentett: tekintélyt a nép, a katonák, a veteránok előtt és jogot a közéleti fellépéshez. Ahhoz azonban kevés,

hogy sikerrel lépjen fel az optimatákkal szemben Caesar programjának folytatásáért és a gyilkosok

megbüntetéséért. Ahhoz ugyancsak nem elegendő, hogy Antoniust rávegye arra, hogy engedje át neki – a jogos

örökösnek – Caesar pénzét, iratait és végső soron Caesar politikai híveinek vezetését. Ezért pénzzé téve saját

vagyonát, kifizette a népnek az adoptáló apja által rájuk hagyott összeget, valamint hadsereget szervezett,

elsősorban Caesar veteránjaiból.

Octavianus remekül tudta kamatoztatni Caesar emlékét, és még szerencséje is volt. Amikor Kr. e. 44 nyarán

megrendezte az apja által alapított Venus Genetrix ünnepét (más források szerint a Caesar emlékére rendezett

gyászünnepségen), egy fényes üstökös tűnt fel az égen, amit úgy értelmeztek, hogy Caesar lelkét maguk közé

fogadták az istenek. Ugyan hivatalosan csak Kr. e. 42-ben nyilvánította divusszá, megistenültté Caesart egy

törvény, de ennek az égi csodának az értelmezése minden bizonnyal már akkor lelkes fogadtatásra talált a nép

körében, és tovább erősítette Octavianus pozícióját.

Kr. e. 44 legvégén kitör a polgárháború, Antonius ugyanis proconsulként mindenáron ragaszkodik a gall

provinciákhoz, a senatus pedig semmiképp sem szeretné Itália közvetlen szomszédságában, Caesar volt

provinciáin tudni őt. Octavianust az Antoni- usszal való szembenállás arra késztette, hogy közeledjék a

senatushoz, de ez arra is lehetőséget teremtett, hogy hadseregéhez törvényes megbízatást szerezzen. A

következő évben a consulokkal együtt hadsereget vezet Antonius ellen Észak-Itáliában. Tízéves

korkedvezményt kap, hogy hamarabb pályázhasson hivatalokra, és proconsuli jogkörrel ruházzák fel. A senatus

nem rendelkezik Itáliában legiókkal, ezért nagy szükségük van Octavianus fegyveres erejére. Octavianus

kitüntetései és megbízatásai mögött – levelei tanúsága szerint – elsősorban Cicero áll. Antonius és Cicero

ugyanazt a hibát követik el: fiatal kora miatt alábecsülik Octavianust.

Csak annyit mondok, hogy az ifjú Caesar, akinek – az igazat megvallva – köszönöm, hogy még élek, teljesen

az én elképzelésem szülötte. (...) minden oltalmunk ez a gyerek volt (...) A fővezéri hatalmat is megszavaztam

neki, ami korához képest ugyan látszólag túlságosan megtisztelő, mégis szükséges volt, mivel hadsereg van a

kezén.

(Cicero Brutushoz. 23, 6-7. H. L.) Octavianus maga és barátai nem használták az Octavianus nevet, ugyanis

Gaius Octaviusként született (Cicero consulságának évében, Kr. e. 63-ban), de miután Caesar fiává fogadta,

annak nevét, a Gaius Iulius Caesart vette fel. Ahogy P. Cornelius Scipio Aemilianus nevének utolsó elemével

utalt vér szerinti apjára, Aemiliusra, úgy ezt az Octavianus alakkal a későbbi Augustus is megtehette volna, de ő

azonosulni akart „apjával”, Caesarral, mivel erre építette politikai identitását. Octavianus- nak ellenfelei

nevezték, gyengítendő ezt az identitást, de főképp a modern kori történetírás nevezi így, hogy megkülönböztesse

Caesartól, a dictatortól.

3. Róma


Antonius vereséget szenvedett, de eközben mindkét consul elesett, így Octavianus kezébe került az egész sereg

vezetése. Hatalmát azonban nem Antonius üldözésére és teljes megsemmisítésére használta fel – mint ahogy ezt

a senatusban elvárták tőle –, hanem Róma ellen vonulva kikényszerítette magának a consulságot. Caesar

híveinek vezetői ezután kiegyeztek egymással, mivel szükség volt összefogásukra a Keleten, Brutus és Cassius

által gyűjtött hadak ellen: Octavianus, Antonius és Lepidus részvételével létrejött a (második) triumviratus. A

népgyűlés törvényt hoz öt évre szóló rendkívüli megbízatásukról: tresviri rei publicae constituendae, és ehhez

teljhatalommal ruházza fel őket. Triumviratusok, illetve különböző taglétszámú bizottságok megbízása

valamilyen állami feladattal, például coloniaalapítással és a hozzá kapcsolódó földosztással, rendszeresen

alkalmazott megoldás volt a köztársaságban. Ezek az ad hoc bizottságok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy

Róma rendkívül kicsi államapparátussal, bürokrácia kialakulása nélkül is hatékonyan tudott működni. Tehát

Antoniusék egy köztársasági intézményt használtak fel, csak teljesen kiforgatták azt a megbízatás és a hatalom

korlátlanságával. Triumviratusuk előzményének leginkább két, az állam működését felfüggesztő időszak, Sulla

diktatúrája és a decemvirek működése tekinthető.

Mikor felöltötted a férfitogát, nyomban fel is cserélted asszonyira. Először mindenki szeretőjeként

meghatározott – s nem csekély – taksát szedtél gyalázatosságodért. Csakhamar közbelépett azonban Curio,

aki felmentett téged az üzletszerű kéjelgés- től, s mintha matronaruhába bújtatott volna, tartós és szilárd

élettársi kapcsolatra lépett veled.

(Cicero: Philippicák. II 18. Ma. E. Vö. még 143. dok.) Cicero Antoniust gyalázza politikai pamfletjében, egy

senatus előtt elmondott (fiktív) beszéd formáját használva. Az itt megfogalmazott vád rendkívül sértő, de nem

teljesen szokatlan az egyre durvább hangnemű római közéletben. Cicero a kíméletlen gúnyt, a támadások

durvaságát a további Philippicákban – ezek már valóságos beszédek – még fokozni tudja, és már a harmadikban

javaslatot tesz arra, hogy nyilvánítsák Antoniust a haza ellenségének. Elsősorban ezeknek a beszédeknek

köszönhette Cicero előkelő helyét a triumvirek proscriptiós listáján; és Antonius nem elégedett meg pusztán

halálával, levágott kezeit és fejét a rostrán tette közszemlére.

A triumvirek széles körű proscriptiót tartottak (vö. 144. dok.), amelynek több száz senator, köztük Cicero, és

több ezer lovag esett áldozatul. A vérengzés minden eddigin túltett, és ahogy korábban is, a politikai okok

mellett – a hátország megtisztítása, a város megfélemlítése – a küszöbönálló háború pénzigénye is szerepet

játszott. A triumvirek rendelete szerint a proscribáltakat segítők – gyerekek, rokonok, cliensek, barátok – is

felkerülnek a proscriptiós listára, a feljelentők, illetve a proscribáltak fejeit beszolgáltatók pedig pénzjutalmat

kapnak, és a jutalmazottak listája titkos. Lehetetlen felmérni, hogy egy ilyen vérengzés és évekig elhúzódó

rettegés, amely arra kényszeríti az embereket, hogy felfüggesszék, sőt elárulják azokat az elveket és

kapcsolatokat, amelyekre a közösségek, a társadalom épül, milyen pusztítást végzett a társadalom szövetében,

de biztos, hogy jelentősen hozzájárult – túl a régi elit kivéreztetésén – a köztársaság széthullásához.

Antonius és Octavianus átkelt a Balkánra, hogy megütközzön Brutusékkal: Philippi- nél – Kr. e. 42-ben – két

hatalmas sereg csapott össze. A triumvirek győzelmet arattak; Cassius és Brutus öngyilkosságot követett el,

seregük maradéka pedig vagy átállt a győztesek oldalára, vagy Sextus Pompeiushoz menekült. Philippinél

végképp pont került a köztársaság történetének végére: míg a korábbi évtizedekben az volt a tét, hogy

fennmaradhat-e, Philippi után már csak az maradt kérdéses, hogy ki kerül egyeduralkodóként az állam élére. A

triumvirek egyelőre megosztoztak a birodalmon: Lepidust a két erősebbik fél kiszorította a hatalomból: Africa

provinciát kapta meg. Antoniuséi lettek a keleti területek, Octavianus kapta Rómát és a nyugati provinciákat. A

következő tizenkét évet mind a két fél saját pozíciójának erősítésére használta fel. Bár többször közel állnak a

fegyveres összecsapáshoz, mindig sikerül megegyezniük. Antonius feleségül veszi Octa- vianus nővérét, Kr. e.

37-ben pedig megújítják a triumviratust, újabb öt évre meghosz- szabbítva hatalmukat.

Antonius a keleti területekkel együtt Róma legerősebb – és Carrhae óta rettegett – ellenfeleit, a parthusokat is

megkapja, ami óriási lehetőség, hogy a birodalmat, valamint a saját tekintélyét és hatalmát megnövelje.

Vállalkozása felemásan sikerül: hódításokra nem, csak a keleti határok (Euphratés) megerősítésére és

vazalluskirályságok létrehozására futotta erejéből és szerencséjéből. Keleti politikájának fő támasza Egyiptom

királynőjével, Kleopátrával való szoros szövetsége volt, amit kettejük viszonya tett még erősebbé. Övék a

történelem egyik leghíresebb szerelmi története. Nincs okunk rá, hogy a két fél érzéseinek őszinteségében

kételkedjünk, de kapcsolatuk politikai haszna is nyilvánvaló: Kleopátra Antoniusban támaszra talált országán

belüli és kívüli ellenségeivel szemben, Antonius pedig Egyiptom gazdagságára, tartalékaira alapozhatta katonai

és politikai terveit.

A győzelem után felosztották maguk között a hatásköröket: Antonius a Kelet igazgatását vette kezébe, Augustus

pedig vállalta, hogy hazaviszi a veteránokat Itáliába, és letelepíti őket a municipiumok földjein. Köszönetet

3. Róma


azonban sem a veteránoktól, sem a birtokosoktól nem kapott: ezek azt panaszolták, hogy elűzik őket földjükről,

amazok pedig, hogy nem úgy bánnak velük, mint érdemeik alapján remélték.

(Suetonius: Az isteni Augustus. 13. K. R.) A pénz és szabad földek híján rendkívül hálátlan feladat végrehajtása

fegyveres felkeléshez, valamint Antonius és Octavianus szövetségének megrendüléséhez vezetett, de

Octavianus és legközelebbi munkatársai, Agrippa és Maecenas végül úrrá lettek a helyzeten.

Octavianusnak Itália ügyeinek elrendezése, a veteránok letelepítése után mindenekelőtt Sextus Pompeiusszal

kellett leszámolnia, aki még Kr. e. 44-ben megszállta Szicíliát, és nemcsak a sziget gabonájától fosztotta meg

Rómát és Itáliát, hanem hajóhadával elzárta az Afrikából, illetve keletről érkező gabona útját is. Egy ókori

nagyváros önmagát a környező földekről már nem tudja ellátni kenyérgabonával. Rómának már ekkor is több

százezer lakosa van, és a szükséges óriási mennyiséget szárazföldön, még a rómaiak híres útjain sem lehetett

messzebbről, például a Pó völgyéből odaszállítani. Hosszabb szárazföldi utakat akkoriban csupán kivételes

luxuscikkek tettek meg. A Város ellátása tehát a tengeren érkező szállítmányoktól függött, ezek elmaradása –

vagy csak bizonytalanná válása – pánikot és politikai feszültséget, utcai zavargásokat okozott. Ráadásul Sextus

Pompeius egyrészt szökött rabszolgákat fogadott seregébe – ezt különben szinte mindegyik polgárháború

mindegyik szereplője megtette –, ami Itáliában a rabszolgák tömeges szökését eredményezte, másrészt

menedéket és bázist jelentett a proscriptio elől menekülőknek és a köztársaság híveinek. Octavianus katonai

kudarcaival és mindkét fél által semmibe vett megegyezésekkel tarkított három év után, Kr. e. 36-ban Agrippa,

Oc- tavianus tehetséges hadvezére és barátja legyőzi Pompeius fiát. Megérkezik Szicíliába több legio élén

Lepidus is, és tesz egy bágyadt kísérletet a sziget megszerzésére, de katonái átállnak Octavianus oldalára.

Lepidus lemond triumviri hatalmáról, elveszti Africát. Életét többek között papi hatalma menti meg, ugyanis

Caesar halála után ő szerzi meg a pontifex maximusi címet, amelyet Rómától távol, száműzetésben is

megőrizhetett.

Octavianus a Balkánra, a mai Horvátország területére, Illyricumba vezetett kisebb hadjáratokat (Kr. e. 35-33).

Célja ütőképes hadsereg kialakítása volt, valamint hadvezéri hírnevét is öregbítenie kellett, hogy megfeleljen a

Város vezetőivel szemben támasztott elvárásoknak, amelyek a Caesar fiaként fellépő Octavianus esetében

különösen magasak voltak. A hadjárat irányát is apjától „örökölte”, aki többek között a dákok ellen készült

legióival, mikor megölték. A közvélemény számára a balkáni hadjárat mint Caesar munkájának folytatása volt

„eladva”. Ugyanakkor az illyricumi hadjáratoknak stratégiai céljai is voltak: a Száva völgyének (fontos kelet

felé vezető útvonal) megszerzése, valamint az Itália és a Balkán közötti útvonal és az itt fekvő fontos város,

Aquileia előterének védelme. Az Illyricum kifejezést az ókorban több értelemben használták. Jelentette az illyr

törzsek lakóhelyét az Adriai-tenger partján (körülbelül a mai Albánia és Horvátország part menti sávja), majd az

itt szerveződő, Caesar idejében már mindenképp létező provinciát, amelynek területét Octavianus, illetve később

hadvezérei tovább növeltek. Miután ezt a provinciát felosztották és átnevezték, sem tűnt el ez a kifejezés,

ugyanis az egész észak-balkáni és dunai térség összefoglaló neveként (is) használták.

Caesar, nehogy a nyugalom, a katonai fegyelem legnagyobb ellensége megrontsa katonáit, ismételt illyricumi és

dalmátiai hadjáratokkal, veszedelmek tűrésével, harci tapasztalatok szerzésével edzette hadseregét.

(Velleius Paterculus: Róma története. II 78. H. Zs.)

Octavianusnak propaganda-hadjáratok irányításához és a politikához sokkal nagyobb érzéke volt, mint a

hadvezetéshez. Sikeresen szilárdította meg pozícióját Rómában és nyerte el a társadalom fontos csoportjainak

támogatását vagy legalább semlegességét. Nagyszabású kampányt folytatott, amelyben Antonius mint Rómát és

ősi szokásait megtagadó keleti despota jelent meg, önmaga pedig mint a Város érdekeinek, a rómaiságnak

védelmezője, aki rendkívüli hatalmáról is lemondana, ha nem fenyegetné az államot Antonius és a minden

rossznak elmondott Kleopátra. A senatorok egyharmada ennek ellenére, amikor a fegyveres összecsapás már

elkerülhetetlennek látszik, Antoniushoz utazik Rómából. A mindent eldöntő összecsapásra Hellas nyugati

partjainál, egy Actium nevű hegyfoknál került sor, Kr. e. 31-ben. A tengeri csatát Agrippa vezetésével

Octavianus serege nyerte meg; Antonius és Kleopátra visszamenekült Egyiptomba, ahol a következő évben,

amikor seregével ellenfelük megérkezett, öngyilkosok lettek. Egyiptom a birodalom részévé lett, a birodalom

egésze pedig tizennégy év szívós munkája után Octavianus kezébe került.

A tengert megtisztítottam (pacavi) a kalózoktól. Azoknak a rabszolgáknak a leverése után, akik megszöktek

uraiktól, és fegyvert emeltek az állam ellen, körülbelül 30 000 foglyot adtam át uraiknak büntetés végett. Önként

fogadott hűséget egész Itália, és engem jelölt ki annak a háborúnak a vezéréül, amelyben Actium mellett

győztem.

3. Róma


(Res gestae Divi Augusti. 25. B. I.) Augustus a nem sokkal halála előtt írt végrendeletében nem nevezi néven a

polgárháború veszteseit, Sextus Pompeiust és Antoniust, de magát a polgárháborút sem, ugyanakkor – éppen

azért, mert polgárháborúról volt szó – hangsúlyozza tetteinek és személyének legitimációját. Az első esetben

kalózok és rabszolgák elleni fellépésről beszél, Antonius esetében pedig Itália, vagyis a polgárok hűségesküjét

emeli ki.

Octavianus hazatérte után három nagyszabású triumphust tart, majd Kr. e. 27 elején ünnepélyesen lemond

rendkívüli hatalmáról, visszaadva azt a népnek és a senatusnak – ezzel formailag helyreállította a köztársaságot.


magister equitum, auctoritas, divus, második triumviratus, Philippicák, proscriptio, pontifex maximus,

triumphus


4.33. táblázat -

43 Octavianus és Antonius összecsapása

Octavianus consul

43. nov. A második triumviratus Széles körű proscriptio

42 Caesar divusszá nyilvánítása

Philippi

37 A triumviratus megújítása

36 Sextus Pompeius döntő vereséget szenved

35-33 Illyricumi hadjáratok

31 Actium

30 Antonius és Kleopátra öngyilkossága

Egyiptom római provincia

27 A köztársaság „helyreállítása”

3. 3.3. CSÁSZÁRKOR

3.1. 3.3.1. A principatus

3.1.1. 3.3.1.1. AUGUSTUS. A PRINCIPATUS MEGTEREMTÉSE

Augustus principatusának forrásai közé tartozik Livius (CXXXIV-CXLII. könyv, amely a Kr. e. 9. évvel zárul),

pontosabban ezek tartalmi kivonata, Suetonius Augustus-életraj- za, Cassius Dio (LIII-LVI. könyv), valamint

Velleius Paterculus műve. A források különleges darabja Augustus catanbriai hadjáratig (Kr. e. 26) terjedő

önéletrajza (Commen- tarii de vita sua), amelyből csupán töredékek maradtak fenn. A feliratok közül a

legkiemelkedőbb a Res gestae divi Augusti, amely Augustus egész tevékenységét volt hivatott megörökíteni

(vö. 156. dok.). Jelentős forrás még Vergilius Aeneise, Ovidius Fastija, valamint Horatius és Propertius

költeményei. E korszakra vonatkoznak a Görög-római szöveggyűjtemény 145-157. dokumentumai.

3. Róma


A dictaturát, amelyet a nép és a senatus mind távol-, mind jelenlétemben megszavazott [Kr. e. 22] nem

fogadtam el. Az akkor egyszer és mindenkorra fölajánlott consulságot szintén nem fogadtam el. (...) a senatus és

a római nép egyetértőleg azzal bízott meg, hogy korlátlan hatalommal egyedül legyek a törvények és erkölcsök

felvigyázója, de én egy olyan tisztséget sem fogadtam el, amelyet őseink szokása ellenére (contra morem

maiorum) ruháztak rám. Azt, aminek végrehajtására a senatus megkért, tribunusi felhatalmazásom birtokában

hajtottam végre. (...) Hatodik és hetedik consulságom idején [Kr. e. 28-27], miután a polgárháborúnak véget

vetettem, a legfőbb hatalom közös egyetértéssel rám ruházott birtokában az állam ügyeinek intézését a magam

hatalmából a senatus és a római nép kezébe tettem le. Ezért az érdemért senatusi határozat alapján

Augustusnak neveztek. Ezután tekintély (auctoritas) dolgában mindenkit felülmúltam, hatalmam (potestas)

viszont semmivel sem volt több, mint hivatalbeli társaimnak.

(Res gestae Divi Augusti. 5, 6, 34. B. I.)

Az idézett részletek kitűnően jellemzik a polgárháborúból győztesen kikerülő Octavia- nus által létrehozott régi-

új rendszert. Nem fogadta el a dictatori címet, hanem a köztársaság intézményeit felhasználva valósította meg

uralmát. Ő lett a princeps senatus, a senatus feje, de a princeps címe Augustus – most már nevezzük így –

esetében azt is jelenti, hogy ő az első polgár: „tekintély dolgában mindenkit felülmúltam”. Augustus hatalma

jogi szempontból nem volt sem korlátlan, sem osztatlan, Kr. e. 27-től kezdve intézkedései mindig egyes

köztársasági hivatalokon, illetve hivatalokról leválasztott jogkörökön alapultak. Például: „Azt, aminek

végrehajtására a senatus megkért, tribunusi felhatalmazásom birtokában hajtottam végre.” Ezeknek a

hivataloknak és jogköröknek a rendszere uralmának első évtizedében fokozatosan alakult ki a politikai elittel

való huzavona során, amelyben természetesen nem Augustusnak kellett elsősorban kompromisszumkésznek

lennie. Rendkívüli hatalmát, ahogy lerakta, rögtön vissza is kapta a néptől és a senatustól az imperium

proconsulare révén, amellyel a birodalom nagy részét és a legiókat irányíthatta. Kr. e. 27-ben 10 évre adták meg

számára ezt a felhatalmazást, amit azután 5, illetve 10 évenként meghosszabbítottak. Rómának ekkor már 22

provinciája volt, és ebből 12 ezen a módon a princeps hatalma alá került, 10-et pedig a régi rendszer szerint a

senatus ellenőrzött. Augustus a határ menti tartományokat irányította, azokat, amelyekben a le- giók döntő

többsége állomásozott (28-ból 25), a senatusnak pedig a pacifikált, belső területeken fekvő, gazdagabb

provinciák jutottak. Augustus provinciái ráadásul a birodalomnak körülbelül kétharmadát jelentették már Kr. e.

27-ben is, és területük, valamint számuk a szakadatlan hódítások folytán jelentős mértékben tovább gyarapodott.

A res publica sajátosságainak megfelelően az Itálián belüli hatalomgyakorlás kialakítása sokkal körülményesebb

volt. Itt elsősorban consulként – Kr. e. 23-ig évről évre újraválasztják – tartotta kézben az államügyeket, majd,

miután a consulságról ünnepélyesen lemond, a tribunicia potestas alapján. Augustus, mivel patricius volt, nem

lehetett néptribunus, csak a hivatal jogköreit kapta meg élethossziglan. De felruházták még olyan fontos con-

suli jogkörökkel is, mint a ius relationis – előterjesztést tehetett a senatusban. A princeps rendelkezett a ius

commendationisszal is: a nép figyelmébe ajánlhatta jelöltjeit a magistratusválasztásokon. Kétszer is tartott lectio

senatust: érdekeinek megfelelően alakította a senatusok összetételét. Maga a princeps senatus cím csak

megtiszteltetés volt, jogköröket nem tartalmazott. A princeps senatus ugyan elsőként nyilváníthat a senatusban

véleményt, de forrásaink szerint Augustus nem használta ezt fel arra, hogy elejét vegye az érdemi vitáknak.

Mint már láttuk, a hatalom külsőségei is rendkívül fontosak a római politikai életben: Augustust felruházták

ornamenta consulariával, a consuli hatalom jelvényeivel, és a senatusban a consulok között foglalhatott helyet.

Mindezen jogkörök együttes gyakorlása, illetve kiterjesztése időben és térben egyeduralmat biztosított számára.

De ha távol is állt a köztársaság régi elveitől, a társadalom számára elfogadható formába öntötte az Augustus

kezébe összpontosuló óriási hatalmat.

Augustus hatalmának alapja elsősorban a hadserege volt. Abban, hogy szilárdan kézben tartotta Rómát, a

provinciákban állomásozó legiók mellett nagyon fontos szerep jutott testőrségének, a praetorianusoknak. A

kilenccohorsnyi, nehézgyalogosokból álló praetorianusgárdát germán lovasokból álló egység egészítette ki.

Ezek a magas zsoldban és más kedvezményekben részesülő elitkatonák Róma környékén állomásoztak egyedüli

fegyveres erőként Itáliában. Augustusnak óriási magánvagyona volt – caesari örökség, proscriptiók,

hadizsákmány –, és az állam bevételeinek jelentős része felett is közvetlenül rendelkezett. A hadsereg és a

vagyon mellett hatalmát erősítette kiterjedt clientelája is, tehát a hagyományos társadalmi háttér terén sem

versenyezhetett volna vele senki az arisztokraták közül. De ahhoz, hogy ki tudta építeni és szilárdan kezében

tudta tartani több mint negyven évig az uralmat, más is kellett: tehetséges politikus volt. Kitűnően választotta ki

munkatársait, például hadvezéreit, akik megnyerték neki a háborúit. Nem esett bele Caesar hibájába, volt

türelme a res publica hagyományos, az arisztokrácia köz- és önérzetének oly fontos rituáléihoz, még akkor is, ha

azok már politikailag kiürültek. Megtalálta a módját, hogy a köztársaság némileg átalakított intézményei közé a

princeps mindenkinél nagyobb auctoritasát is beillessze.

3. Róma


Imperator Caesar divi filius Augustus (Kr. e. 27 óta ez a hivatalos neve) a hatalmát természetesen sikereinek is

köszönhette, a katonaiaknak – ez Rómában elengedhetetlen volt, és kétségtelenül alatta gyarapodott legnagyobb

mértékben a birodalom – és a belpolitikaiaknak. A polgárháború zűrzavara után jól működő államot hozott létre,

kisebb- nagyobb sikerrel orvosolva mindazokat a problémákat, amelyeket az elmúlt időszakban csak maguk

előtt görgettek a hatalomért vagy a túlélésért való küzdelemmel elfoglalt politikusok. A kerületekre felosztott

Rómában megszervezte a cohortes urbanaet, amely egyfajta városi rendőrségként jelentősen javította Róma

városának közbiztonságát, a cohortes vigilumot, a tűzoltóságot, hogy a város az újra és újra fellobbanó

tűzekkel szemben védekezhessen. De megszervezte a vízvezetékek, a Tiberis gátjainak, a középületek

karbantartásának felügyeletét, továbbá új vízvezetékek, közterek, templomok és más középületek épültek.

Megszervezte a gabonaellátást, amely a közbiztonság mellett a legfontosabb probléma volt a római nép számára,

többször tartott saját vagyonából élelmiszerosztást és pazar játékokat. Hatalma nagyságát és újszerűségét

ellentételezték az elvállalt – korábban esetleg gazdátlan – és fényesen teljesített feladatok.

Az általa rendezett látványosságok gyakoriságban, változatosságban és pompában mindenki máséit felülmúlták.

(...) Szokása volt, hogy ha valami soha nem látott, figyelemre méltó ritkaság érkezett Rómába, azt a

látványosságok időpontjától függetlenül is bemutatta a népnek: például egy rinocéroszt a Saeptánál, egy tigrist

egy színpadon, egy ötven könyök hosszú kígyót meg a népgyűlés helyén állított ki. (...) A legnagyobb odaadással

azonban az ökölvívókat nézte, főleg a latinokat – nemcsak az igaziakat és hivatásosakat, akiket gyakran

eresztett össze görögökkel, hanem a sikátorokban szabályok nélkül öklöző külvárosi bandákat is.

(Suetonius: Az isteni Augustus. 43, 45. K. R.)

A senatori arisztokráciával, amelynek gerincét a proscriptiók és polgárháborúk ellenére még mindig a régi

családok alkották, is sikerült Augustusnak kiegyeznie, a res publica egyes szabályainak gondos betartása, a régi

értékek fontosságának hangoztatása elsősorban nekik szólt. Sokat tett a senatus tekintélyének visszaállításáért is:

„a felduzzadt létszámú senatust, amely már-már torz és rendezetlen csődültté változott” – ahogy Suetonius

fogalmaz –, a lectio senatusok során mintegy felére csökkentette, visszatérve a Sulla által kialakított 600 körüli

létszámhoz. Ugyanezt a célt szolgálta, hogy 400 000-ről 1 000 000 sestertiusra emelte a senatorok censusát –

Augustus rendszere nem nélkülözhette a res publicát megtestesítő senatust, sem a senatorok igazgatási és

katonai tapasztalatait. A régi elit és a princeps kapcsolatának, a modus vivendi kialakításának fontos állomása

volt a Mu- rena-összeesküvés Kr. e. 23-ban. A legfelsőbb körökben szerveződő összeesküvésben ellenfelei

mellett Augustus néhány barátja is részt vett, a vezetője pedig A. Terentius Varro Murena volt, Maecenas

feleségének a bátyja. Minden bizonnyal ennek az eseménynek a hatására mondott le a consulságról Augustus, és

alakította át káderpolitikáját, a másik consuli helyre ugyanis korábban többnyire a polgárháború alatt

felemelkedett homo no- vusokat választatott meg. Belátta, hogy nem zárhatja el a politikai elitet a cursus hono-

rum hagyományos csúcsától, Kr. e. 23 után a legfőbb tisztségben többnyire már a régi arisztokrácia tagjait

találjuk, köztük jó néhány volt pompeianust is. A látvány, a szimbolikus gesztusok fontosságára érdemes megint

utalni: a princeps elfogadottságát és a helyreállított köztársaságot jelenítette meg a két consul, például egy

Aelius és egy Fabius között a senatusban helyet foglaló Augustus. A lovagrendnek is nagy szerep jutott Augus-

tus res publicájában, az újonnan létrehozott tisztségek nagy részét velük töltötte be, lovag volt például a

testőrgárda parancsnoka és Egyiptom helytartója is. Itália vidéki arisztokráciájának, a municipiumok

előkelőinek az integrálódása a római elitbe szintén Augustus alatt fejeződik be. A princeps társadalompolitikája

egyszerre két kérdésre is választ adott: megoldódott a vezető rétegek közötti évszázados feszültség, és annyi új

ember került a rendszerbe, hogy az biztosította az elegendő számú hivatalnokot és tisztet a közigazgatásban,

illetve a hadseregben.

Augustus átalakította a közigazgatást, pontosabban a hagyományos intézmények mellett kiépült a császári

igazgatás is. A princeps tartományai élére legati Augusti pro praetore kerültek, a pénzügyi igazgatásuk

azonban külön procuratorok alá tartozott.

Augustus egy sor praefectusi tisztséget is létrehozott: a praefectus praetorio a testőrgárda parancsnoka volt, de

bírói feladatokkal is rendelkezett, valamint praefectust kapott a gabonaellátás is: a praefectus annonaet. A

praefectus urbi a princepset helyettesítette magában a városban, kezdetben csak annak távolléte idején, később

már akkor is, amikor Augustus a Városban tartózkodott, és ő volt a parancsnoka a cohortes urbanaenak. A

provinciákban Caesar politikáját folytatta: coloniákat alapított, a helyi lakosság városai közül egyeseket

municipiumi rangra emelt – ebben szűkmarkúbb volt, mint elődje –, lehetőséget nyújtott a lakosságnak, hogy

egyenesen nála emelhessen panaszt helytartói ellen, ellenőrizte az adószedést. Ha szükségesnek ítélte, beleszólt

a senatori provinciák irányításába is: a senatus a hagyományos sorsolás helyett elfogadta ajánlását a helytartó

személyét illetően, illetve egyes vitás ügyekben is megszólalt a császár, amint ezt egy kyré- néi felirat tanúsítja:

a provinciában a római polgárok, visszaélve bírósági helyeikkel, zsarolták a görög lakosságot – Augustus ezt a

kérdést rendezi edictumával (rendelet).

3. Róma


Átalakult az adórendszer is. Az újonnan kialakított provinciák adózásának meghatározásakor a Caesar által

Galliában bevezetett, az adóbérlőket kiiktató gyakorlatot követte: a pénzben szedett adót a helyi hatóságok

(városi, törzsi vezetők) gyűjtötték be. De pusztán a zsákmányból és a provinciák adójából már nem lehetett

finanszírozni az államot, szükség volt új bevételekre. Mivel a polgárok közvetlen megadóztatását el akarta

kerülni, új vectigaliákat, közvetett adókat vezetett be: 1%-os forgalmi adót, amelyet a termék ára tartalmazott

(„áfa”), 4%-os forgalmi adót, amely egy speciális árucikket, a rabszolgát terhelte, valamint az 5%-os

örökösödési adót, amelyet csak a római polgárok fizettek. Az 1%-os forgalmi adót és az örökösödési adót

elkülönítették a veteránok földjuttatásának fedezésére, egy új kincstárat hozva létre, az aerarium militarét.

Az érmék veretei is tükrözik az új korszakot: az aureusok és denariusok előlapjára általában Augustus, illetve a

a princeps családjának portréi kerültek, ugyanis ezek verésének joga Augustust illette. A bronz váltópénz, az as

továbbra is a senatushoz tartozott, amit az S. C. = S(enatus) C(onsulto) a senatus határozatára’ felirat jelez.

A proconsuli imperiuma révén Augustus kezében volt a külpolitika. Uralmának első felét nagyszabású

hódítások jellemzik: a birodalom része lesz az Ibériai-félsziget északnyugati része, ekkor szerzik meg véres

harcok árán az alpesi tartományokat. Augustus hadvezérei érték el Közép- és Dél-Európában a Duna vonalát, és

felmerült Germania – a mai Németország – meghódítása is. A legiók Gallia – a Rajna – felől támadva elérték az

Elbát, de a terület bekebelezésére nem került sor. A frissen meghódított Pannoniában kitörő súlyos lázadás (Kr.

u. 6-9) lekötötte a birodalom erőit.

A pannoniai törzseket, amelyeket az én principatusom előtt (ante me principem) a római nép hadserege sohasem

közelített meg, Tiberius Nero révén, aki akkor mostohafiam és legatusom volt, legyőztem, a római nép hatalma

alá vetettem, és Illyri- cum határait előbbre vittem, egészen a Danuvius folyó partjáig.

(Res gestae Divi Augusti. 30. B. I.) AugustusAgrippa halála után, Kr. e. 12-ben küldi ide Tiberiust, aki csak

többéves súlyos háborúban tudja legyőzni a pannonokat. Tiberius a terület pacifikálásának kegyetlen és radikális

módját választja: a fiatalság nagy részét rabszolgának adja el, másik részét pedig besorozza az auxiliaris (segéd-

) csapatokba. De ahogy felnő a fegyverforgató fiatalok új generációja, a pannon törzsek fellázadnak. Augustus

újból Tiberiust küldi a térségbe, akinek csak Kr. u. 9-re sikerül teljesen felmorzsolni a barbárok erőit. Ahogy

Suetonius fogalmaz: „Ez volt a pun háborúk óta a legsúlyosabb háború, amelyet külső ellenséggel kellett vívni"

(Suetonius: Tiberius. 16, 1. K. R.) Nem tudni biztosan, de talán ekkor (esetleg később, Tiberius császársága

alatt) osztották két részre a hatalmas méretű provinciát. A két provincia később a Pan- nonia és Dalmatia

neveket kapja (Pannonia mint hivatalos tartománynév ma ismert első említése egy 60-as évekbeli feliraton tűnik

fel).

Kr. u. 9-ben súlyos csapás éri Rómát egy másik fronton: az óvatlanul előrenyomuló hadvezér, Quintilius Varus

háromlegiónyi sergét az Arminius vezette germánok bekerítik és levágják a Teutoburgi-erdőben. Ez volt a

birodalom történelmének egyik legnagyobb veresége. Róma gyors hadjáratokkal világossá tette az

erőviszonyokat, de a terület meghódításáról Augustus lemond. Európában véglegesült a Rajna-Duna vonal mint

a birodalom határa. Ezeknek a nagy folyóknak a megszerzése a provinciák ellátása, illetve a kereskedelem

szempontjából volt rendkívül fontos, hiszen a kor közlekedési viszonyai között nagyobb szabású szállítás csak

vízi úton volt lehetséges. Augustus hosszú időt töltött Keleten (Kr. e. 22-19), de itt nem lépett fel hódító

törekvésekkel, ténylegesen nem, szimbolikusan annál inkább elégtételt vett Cassius és Antonius vereségeiért,

visszaszerezte ugyanis – tárgyalás útján – a parthusoktól az elragadott római hadijelvényeket. Sikerrel erősítette

meg a keleti határokat, biztosította a klienskirályságok hűségét, egy rövid időre még Armenia trónjára is sikerült

Róma-barát uralkodót ültetnie, amely a parthusok és a rómaiak közötti ütköző államként a keleti politika

allergikus pontja volt.

Augustus már a kezdetektől igyekezett megtalálni utódját, hogy biztosíthassa az általa létrehozott rendszer

továbbélését. Mivel fia nem volt, csak egyetlen lánya, a rokonságban kellett keresgélnie. Agrippa ugyan, akit

vejévé is tett, gyerekkori barátja és legfontosabb munkatársa volt, valamint évekig irányította a birodalom egyik

felét gyakorlatilag társuralkodóként, de alacsony származása miatt mint utódot nem tudta volna Rómával

elfogadtatni. Első jelöltjei – unokaöccse, majd unokái – fiatalon meghaltak, így végül Kr. u. 4-ben néhány

vargabetű után Liviának, feleségének előző házasságából született fiát, Ti- beriust választotta utódjául. Ez a

következőkben nyilvánult meg: örökbe fogadta, és fel- ruháztatta a senatusszal imperium proconsulareval és

tribunicia potestasszal, tehát még Augustus életében megkapta a princepsi hatalom két legfontosabb elemét.

De [Augustus] hiába örült utódainak, hiába bízott az otthoni fegyelemben, a szerencse istennője cserbenhagyta.

A két Iuliát, leányát és unokáját száműzte, mert mindenféle erkölcstelenséggel mocskolták be jó hírüket.

(Suetonius: Az isteni Augustus. 65. K. R.)

3. Róma


■ Pannonia a császárkor első felében

Augustus politikájában óriási szerepe volt a vallásnak: Kr. e. 12-ben elnyerte a Lepidus halálával megüresedett

pontifex maximusi méltóságot, de már korábban is számos papi testület tagja volt. Sok az ő korára már

elhanyagolt templomot és vallási kultuszt felújított, valamint több új templomot is emelt az isteneknek, például

Apollo templomát, amely közvetlenül palatiumi lakóháza mellett állt, és Mars Ultorét, a Bosszúálló Marsét.

Programjának sokat hangoztatott eleme volt a régi vallás feltámasztása. Divi filiusnak, az isteni (Caesar) fiának

és Agustusnak, Magasztosnak nevezték. Mars Ultor templomára akkor tett fogadalmat, amikor Caesar

gyilkosain készült bosszút állni, vagyis a templom emlékeztetett az istenné vált apjára, az ő pietasára, továbbá

mindkettőjüket szorosan hozzákapcsolta Marshoz, a római állam egyik legfontosabb istenéhez. (A pietas a

szülők és az istenek iránti szeretetteli tisztelet, amelynek át kell hatnia az ember cselekedeteit; ez a római vallás

egyik legfontosabb fogalma.) A Marssal való kapcsolat szempontjából érdekes, hogy ez a templom több

funkciójában is a capitoliumi Iuppiter-templom helyébe lép. Kr. e. 17-ben Rómában megünneplik a ludi

saecularest, a százados játékokat, lezárják az elmúlt száztíz évet, és megnyitnak egy új, boldog korszakot,

megújítva Róma erőit.

■ Caesar és Augustus családfája

Ezeknek az adatoknak a fényében, amelyek még hosszan szaporíthatók, a princeps több törekvése is

kirajzolódik. Mindenekelőtt a köztársaság visszaállításának jelszavához jól illik a régi vallásosság

szorgalmazása, ráadásul a politikai intézmények terén mutatkozó deficitet némileg elkendőzheti a templomok

felújításának lázas programja. De nem pusztán propagandáról van szó, a polgárháborúk pusztítását, a régi világ

széthullását a római gondolkodás szorosan összekapcsolta a vallásosság átalakulásával és a régi formáinak

eltűnésével – Augustus ez ellen lépett fel az állam eszközeivel. Továbbá fontos törekvése volt a princepsnek,

hogy személyét a szakrális szférához kapcsolja, rendkívüli hatalmát, intézmények fölöttiségét legitimálja.

Keleten, a volt hellénisztikus államok területén ennek régi hagyománya volt. Az itteni provinciákban hamar

3. Róma


megjelenik Augustus kultusza, templomok épülnek, valamint kultuszokat és játékokat alapítanak a tiszteletére.

Augustus egy dolgot írt elő csupán: csak Róma istennő kultuszával összekapcsolva volt szabad őt vallásos

tiszteletben részesíteni. A kezdeti, alulról jövő kezdeményezés Augustus által ösztönzött feladattá válik: a

nyugati provinciák központjaiban oltárokat emelnek Au- gustusnak és Rómának. Itáliában az ilyesfajta isteni

tisztelet rossz vért szülne, Caesar vesztéhez is hozzájárult saját kultuszának megalapítása. Itt nem isten, csak

divi filius Augustus. Az augeo (megnövel) igéből származó Augustus név valami olyasmit fejez ki, mint a

házával egybekapcsolt Apollo-templom: az istenekkel való különleges kapcsolatát, amit ő nem győz

princepsként Róma érdekében kamatoztatni. A vallást ilyen módon bevonni a politikába nem előzmény nélküli a

köztársaság történetében: Scipio Africanus Maior már megtette az első lépéseket ebbe az irányba, Sulla pedig a

több szempontból is hasonló jelentésű Felixet neve részévé téve szolgált példával Augustus számára.

Azt mondják, annyira lesújtotta őt a vereség, hogy hónapokon keresztül nem vágatta haját és szakállát, és

időnként az ajtófélfába verte a fejét, ezt kiáltozva: „Quincti- lius Varus, add vissza a legióimat!”

(Suetonius: Az isteni Augustus. 23. K. R.) Augustusnak a Teutoburgnál elvesztett három legio miatt érzett

mélységes gyásza érthető, egy ilyen óriási vereség az ő legitimációját, Augustus voltát kérdőjelezi meg.

Augustus programjának legfontosabb eleme a pax Augusta volt, az augustusi béke. Mint láttuk, ez nem a hódító

háborúk lezárását, hanem a birodalom belső békéjét jelentette, az évtizedes polgárháborúk pusztításainak és

létbizonytalanságának végét. Augustus rendszerének sikere éppen ebben rejlik: békét és rendet teremtett a

provinciákban és Itáliában. Tacitus gúnyos jellemzésének minden szava – és a bennük rejlő gúny is – helytálló:

„Lepidi atque Antonii arma in Augustum cessere, qui cuncta discordiis civilibus fessa nomine principis sub

imperium accepit.” (Annales. I 1, 1. Vö. 158. dok.)


principatus, princeps senatus, princeps, imperium proconsulare, provincia, tribunicia potestas, ius relationis, ius

commendationis, lectio senatus, ornamenta consularia, praetorianus, cohortes urbanae, cohortes vigilium,

legatus Augusti pro praetore, procurator, praefectus, praefectus praetorio, praefectus annonae, praefectus urbi,

edictum, vectiga- lia, aerarium militare, pietas, ludi saeculares, Augustus, pax Augusta


4.34. táblázat -

Kr. e. 27. jan A köztársaság „helyreállítása”, Octavianus megkapja

az Augustus nevet

Imperium proconsulare tíz évre

26-24 Hispániai hadjárat

23 Murena-féle összeesküvés

22-19 Augustus Keleten

17 Ludi saeculares

12 Augustus pontifex maximus

Agrippa halála

12-9 Pannonia meghódítása

Kr. u. 6-9 Lázadás Pannoniában

9 A teutoburgi katasztrófa

3. Róma


14. aug 19. Augustus halála

3.1.2. 3.3.1.2. A IULIUS-CLAUDIUS-DINASZTIA

Tiberiusszal kapcsolatban a legfontosabb források közé tartozik Velleius Paterculus, Tacitus Annalese (I-VI.

könyv), Suetonius Tiberius-életrajza, Cassius Dio LVII-LVIII. könyve. Caligula uralkodására vonatkozó forrás

Suetonius Caligula-életrajza, Cassius Dio LIX. könyve és Iosephus Antiquitates Iudaeorumának XIX. könyve.

Tacitus Annalesének Caligulát is tárgyaló része (VII-VIII. könyv) elveszett. Claudiushoz kapcsolódó forrás

Sueto- nius róla készült életrajza, Tacitus Annalese (XI-XII. könyv), Cassius Dio LX. könyve, Iosephus Bellum

Iudaiucumának II. könyve, valamint Seneca gúnyirata Claudius ellen (Apocolocyntosis Claudii). Nero

uralkodását örökíti meg Tacitus Annalesének XIII-XVI. könyve, Suetonius Nero-életrajza, Cassius Dio LXI-

LXIII. könyve, Seneca művei (Apocolocyntosis Claudii, De clementia) és Aurelius Victor műve (V. könyv). A

Iulius-Claudius- dinasztiához kapcsolódnak a Görög-római szöveggyűjtemény 158-169. dokumentumai.

3.1.2.1. 3.3.1.2.1. Tiberius (Kr. u. 14-37)

Eredeti neve Tiberius Claudius Nero volt, és a Philippi csata évében született Rómában. A gens Claudia a

legelőkelőbb nemzetségek közé tartozott, a közülük kikerülő magistratusok végigkísérték a köztársaság

történetét. Anyja, Livia Drusilla Kr. e.

1. ban – Tiberius öccsével, Drususszal terhesen – elvált férjétől, hogy Octavianus feleségül vehesse. Miután

felöltötte a férfitogát, a toga virilist, Augustus mellett szolgált a hispaniai háborúban. Korkedvezménnyel

kezdhette meg cursus honoru- mát, és huszonkét évesen már fontos megbízatást kap Keleten. Kr. e. 16-ban

praetor, utána pedig legatus Augusti pro praetore Galliában. Fényes katonai karrier következik: az alpesi

tartományok és a pannon törzsek meghódítása, valamint Drusus halála után, Kr. e. 8-ban a germaniai hadjárat

sikere. Agrippa halálát követően el kellett válnia Agrippa első házasságából született lányától, Vipsaniától, és

feleségül kellett vennie Iuliát, így lett Augustus első számú munkatársa. Hamarosan a tribunicia potestast is

megkapja. De ekkor megtörik a pályája, Augustus tiltakozása ellenére elvonul Rhodos szigetére, amit azután

a princeps azzal torol meg, hogy hét évig nem engedi hazatérni. A közügyekhez és a hatalomba csak Gaius és

Lucius Caesar halálát követően, Kr. u. 4-ben tér vissza. Ekkor Augustus örökbe fogadta, ennek megfelelően

az új neve Tiberius Iulius Caesar lett.

Tiberius Augustus halálakor rendelkezett már a tribunicia potestasszal és a proconsuli imperiummal, a császári

hatalom két legfontosabb elemével: az ő kezében volt a hadsereg, és irányíthatta a közügyeket, ráadásul

Augustus örököseként – a princeps vagyonának több mint fele lett az övé – egy csapásra Róma leggazdagabb

emberévé vált. Nem tudunk arról, hogy Rómában felmerült volna a köztársaság visszaállításának gondolata, a

senatus Tiberiust megerősítette a már meglévő tisztségeiben, és felruházta mindazokkal a jogkörökkel is,

amelyeket az előző princeps ezeken felül birtokolt. A császári hatalom intézményesülése szempontjából fontos

mozzanat volt, hogy Tiberius az összes megbízatását most már élete végéig nyerte el. De hatalomátvétele nem

teljesen zökkenőmentes, Augustus halálának hírére az illyricumi és a germaniai legiók között zendülés tört ki.

Az utóbbiaknak ráadásul jelöltje is volt a princeps címére: parancsnokukat, Germani- cust, Tiberius népszerű

unokaöccsét és örökbe fogadott fiát akarták Augustus utódjának. De Germanicus lojális maradt, Drusus,

Tiberius édesfia pedig Illyricumba utazva, sikerrel csillapította le az ottani lázongást.

Alig ért Tiberius Illyricumba, anyja levélben sürgősen visszahívatta; s nem tudni biztosan, még életben találta-e

Augustust Nola városában, vagy már csak holtan. Mert Livia szigorú őrséggel záratta el a házat és az utakat, s

közben biztató híreket terjesztett, míg a helyzet parancsolta intézkedések megtétele után egyszerre jelentették be

Augustus elhunytát és [Tiberius] Nero hatalomátvételét.,T,„T.

7(Tacitus:Annales. I6. B. I.)

Tiberius kezdetben a senatusszal való együttműködésre törekedett, és az itáliai ügyekben és az

igazságszolgáltatásban, amennyire lehetséges volt, háttérbe húzódott. Több, Augus- tusra jellemző, a princeps

különleges helyzetét hangsúlyozó külsőséget elutasított, például nem vette fel nevébe az imperator szót.

Mindezek ellenére, vagy éppen ezek miatt is, Tiberius nem tudta elnyerni sem a senatus, sem a nép bizalmát.

Tiberiusról az ókori történetírók általában mint megkeseredett, féltékeny zsarnokról írnak, uralkodásának hibáit

rossz természetével magyarázva. De hogyan lehet a rosszindulatot és a zárkózottságot beilleszteni a történelem

tényei közé, még akkor is, ha egy uralkodó tulajdonságairól van szó? Augustus maga teremtette meg saját

szerepét az államban, és forrásainkból úgy tűnik, hogy elemében érezte magát ebben a testre szabott szerepben.

Sikerének egyik titka hatalmának ebben a személyességében rejlett, nem elfoglalt egy intézményt, hanem ő

3. Róma


maga lett azzá. És éppen emiatt rendszere fontos elemei nem voltak örökölhetők. Augustus Tiberiusra tudta

hagyni a hadsereget, a pénztárt és még a nevét is, de Augustus voltát nem. Ezt minden bizonnyal Tiberius tudta

a legjobban, de mostohaapja bőrébe nem bújhatott bele. Sikeres hadjáratokkal „mogorva vénemberként” is

megteremthette volna saját császári imázsát, de éppen mint kitűnő hadvezér és diplomata látta át igazán, hogy

egy nagy katonai vállalkozás az adott körülmények között lehetetlen. Le kellett mondania a hódításokból

származó dicsőségről, ami személyét Caesar és Augustus mellé emelte volna, és a zsákmányról, amit

építkezésekre, élelmiszerosztásra, fényes játékokra fordíthatott volna. Augustus rendszerét kellett fenntartania

jóval kevesebb pénzből abban a Rómában, amely uralmát nem véres polgárháborúk évtizedes zűrzavarával,

hanem Augustus korával vetette egybe.

Külpolitikáját a határok biztosítása, a nemrég megszerzett területek megszervezése jellemzi. Unokaöccsét, a

Germaniát hódoltatni akaró Germanicust is visszahívja 17-ben az északi határokról. A sikeres offenzíva

leállítása mögött a korabeli közvélemény és forrásaink többsége is természetesen a császár irigységét és

hatalomféltését vélik fölfedezni, de maguk az események ezt nem támasztják alá. A birodalom erejére ugyanis

Illyricum- ban és Keleten van szükség. Illyricumban ugyan még 9-re leverték a pannon lázadást, de a provincia

ügyeinek a rendezése és a dunai határ előterének biztosítása még hátravolt. Keleten pedig a parthusok

fenyegetik Róma határát és klienskirályságait. Tiberius Germani- cusszal együtt consullá választatta magát –

ezzel a gesztussal legfontosabb munkatársának és potenciális utódának jelölte ki –, majd imperium proconsulare

maiusszal felruházva, őt küldte a Keleten kialakult válság megoldására. Germanicus gyorsan és sikeresen

oldotta meg feladatát: Armeniában megerősítette Róma befolyását a megfelelő személy trónra emelése révén. A

parthus uralkodóval pedig megújította a barátsági és szövetségi szerződést. A klienskirályságként már nehezen

megtartható, de a birodalom védelme szempontjából fontos területeken – Cappadocia és Commagene –

provinciákat szervezett. Germanicus azonban Kr. u. 19-ben váratlanul meghalt Szíriában; a kortársak és a

történetírók mérgezésre gyanakodtak, amelynek hátterében – minden bizonnyal alaptalanul – az unokaöccse

sikereitől hatalmát féltő Tiberiust, illetve anyját, Liviát sejtették.

Amikor Germanicus az ő [Tiberius] megkérdezése nélkül utazott Alexandriába a váratlanul bekövetkezett nagy

éhínség miatt, panaszt tett ellene a senatusban. Sokan úgy vélik, tulajdonképpen ő ölette meg Germanicust

Gnaeus Piso syriai lega- tussal. (...) Ezért jelentek meg azután mindenfelé ilyen feliratok, s hallatszott gyakran

efféle kiabálás éjszakánként: Add vissza Germanicust.

(Suetonius: Tiberius. 52. K. F.) Egyiptomra stratégiai fontossága miatt, ami elsősorban a gabonaellátásban

betöltött szerepéből származott, különleges figyelmet fordítottak a princepsek. Augus- tus óta törvény tiltotta

például, hogy senator engedély nélkül beléphessen ebbe a provinciába. Hatáskörének ez a túllépése és Tiberius

haragja is erősítette a Ger- manicus meggyilkolásáról szóló pletykákat.

Illyricumba Tiberius vér szerinti fiát, Drusust küldte, aki Germanicushoz hasonlóan szintén sikerrel járt.

Ügyesen használta ki a Duna túloldalán élő germánok közötti ellentéteket, és első lépésként megbuktatta a

markomannok királyát, Maroboduust. Majd ezt követően a kvád Vannius vezetésével egy erős, Rómához hű

klienskirályságot szervezett. Drusus itteni működése is jó példa arra, amikor Róma – ideiglenesen vagy

véglegesen – felad, illetve megszerez egyes területeket, és az így kijelölt új határt (pl. nagyobb folyót) nem

közvetlenül akarja megvédeni, hanem az azon túli területek ellenőrzésével. Ennek a rendszernek a legfontosabb

eszközei a klienskirályságok. Drusus 20-ban visszatért Rómába, és a következő évben elnyerte másodszor is a

consulságot, de most már apja társaként. A következő évben a tribunicia potestast is megkapta: Tiberius

lényegében utódjának jelölte ki. De 23-ban Drusus meghalt. Amennyire tudjuk, a gyilkosság gyanúja ekkor nem

merült fel, könnyelmű életmódjával magyarázták betegségét.

A külpolitikában mutatott óvatosság és józanság a provinciák irányításában is megmutatkozott, szigorúan

fellépett a kegyetlenkedő vagy zsarolási ügybe keveredő helytartók ellen. A császári provinciák helytartóit, ha

beváltak, és máshol nem volt szükség a szakértelmükre, akár tíz évig is helyükön hagyta, tehát a közigazgatási

szempontokat, a stabilitást a politikaiak fölé helyezte (jellemző, hogy ugyanezt Suetonius nemtörődömségével

magyarázta). „A jó pásztor nyírja a birkáit, nem nyúzza” (Suetonius: Tiberius. 32) – mondta állítólag, amikor

visszautasította az ötletet, hogy a provinciák adóit megemeljék, és ha kellett, ideiglenesen egyes területek adóját

is elengedte. Ugyanakkor nem folytatta elődeinek romanizációs politikáját, jóval kevesebb coloniát alapított,

mint Caesar és Augustus, a polgárjog adományozása pedig szinte teljesen leállt uralma alatt. A birodalom

erejének, illetve az Augustustól átvett állapotok megőrzésére törekedett.

Tiberius tehetséges fiaival legközelebbi munkatársait és potenciális utódait is elveszítette. Ennek következtében

az állam irányításában egyre nagyobb szerephez jutott praefectus praetoriója, Seianus. Az államigazgatásnak

ezt a logikus fejleményét, hogy a Róma mellett állomásozó fegyveres erő közvetlen parancsnoka a

legbefolyásosabb emberré válik a császár mellett, Tiberius magatartása és Seianus ambiciói tovább erősítették.

3. Róma


Seianus már 14-től praefectus praetorio, az ő parancsnoksága alatt telepítették Róma mellé, egyetlen hatalmas

táborba a gárda összes cohorsát (a cohortes urbanaeval együtt), de igazán fontos szerephez csak 23-tól kezdve

jut.

Tiberius uralkodásának legvisszásabb jellemzői a laesa maiestast, a felségsértést tárgyaló perek, amelyek 23-tól

egyre jobban eluralták a politikai életet. A laesa maiestas fogalma még a köztársaság korában alakult ki, a nép,

illetve a nép által választott tisztviselő sérelmét, a hatalmán vagy méltóságán esett csorbát jelölte, a

császárkorban pedig természetesen az uralkodó elleni támadásokra vonatkoztatták. Kezdetben Augustushoz

hasonlóan Tiberius sem alkalmazta a felségsértési pereket, de 23-tól kezdve szabad utat engedett az ilyen tárgyú

feljelentéseknek. A perek mögött a senatus és a princeps rossz és egyre romló viszonyát kell keresnünk,

valamint a senatuson belüli ellentéteket. De az anyagi érdekek is közrejátszhattak, hiszen a vagyonelkobzással is

járó ítéletek célpontjai Róma leggazdagabb emberi voltak, vagyonuknak egyharmada a feljelentőt, kétharmada a

kincstárat illette. Továbbá ezek a perek megfelelő eszközül szolgáltak Seianus számára, hogy ellenfeleit,

közöttük a császári család egyes tagjait is félreállíthassa az útjából.

Még a róla és hozzátartozóiról keringő gyalázkodó, rosszindulatú szóbeszédet és hírhedt gúnyverseket is

rendíthetetlen nyugalommal vette tudomásul. Gyakran hangoztatta, hogy szabad államban szabad kell hogy

legyen a nyelv és a gondolat is. Amikor pedig a senatus bírósági eljárást követelt az effajta bűnök és elkövetőik

ellen Tiberius ezt mondta: (...) Ha ezt az ablakot megnyitjátok, hovatovább nem is foglalkozhatunk egyébbel:

ennek ürügyén minden személyes ellentét elénk kerül majd.

(Suetonius: Tiberius. 28. K. F.) Tiberius véleménye a laesa maiestas alkalmazásáról még uralkodása elején.

26-ban Tiberius elhagyja Rómát, és Capri szigetére vonul vissza, ezzel Róma ügyeinek operatív irányítása

átkerül Seianus kezébe, amit a praefectus praetorio hatalma növelésére használ fel (vö. 161. dok.). Seianus

távlati célja a Drusus fia melletti „régens” szerepe lehetett, és ennek érdekében összeesküvés vádjával

száműzette Germanicus özvegyét, Agrippinát és fiait. 31-ben Tiberius újra consullá választatja magát, és

hivataltársa Seianus lesz, ahogy korábban Germanicus és Drusus volt az. A praefectus praetorio azonban még

ugyanebben az évben megbukik: Tiberius elleni összeesküvéssel vádolják. Ekkor derül fény arra is, hogy

Drusus mégsem betegségben halt meg, hanem ő mérgeztette meg. (Egy ilyen politikával és összeesküvésekkel

átszőtt ügyben természetesen nem láthatunk tisztán, de a források alapján úgy tűnik, olyan bizonyítékok kerültek

elő, amelyek meggyőzték a római közvéleményt.) A felségsértési perek nem maradtak abba, csak most már

Seianus hívei közül szedték áldozataikat.

Tiberius zökkenőmentesen vette át a hatalmat Augustustól, és zökkenőmentesen adta át utódjának. Több mint

húszéves uralma alatt a principatus rendszere megerősödött, kiderült, hogy az az első princeps személye nélkül

is működtethető. Tiberius népszerűtlensége – a nép az utcára tódulva ujjong, mikor halálhíre megérkezik

Rómába –, a felségsértési perek nem a rendszer gyengeségéről árulkodnak, hanem éppen arra világítanak rá,

hogy a principatusnak nem volt alternatívája.


toga virilis, legatus Augusti pro praetore, tribunicia potestas, imperium, imperium proconsulare maius,

praefectus praetorio, laesa maiestas


4.35. táblázat -

14-31 Seianus praefectus praetorio

14-37 Tiberius uralkodása

17 Tiberius visszahívja Germanicust Germaniából

17-19 Germanicus Keleten

19 Germanicus halála

3. Róma


23 Drusus halála

A laesa maiestas módszerének alkalmazása egyre

gyakoribbá válik

26 Tiberius visszavonul Capri szigetére

31 Tiberius újra consullá választatja magát, a másik

consul Seianus

Seianus bukása

37 Tiberius halála

3.1.2.4. 3.3.1.2.2. Caligula (37-41)

Germanicus legkisebb fia, valamint Augustus, Livia és a triumvir M. Antonius dédunokája volt. Eredeti neve

Caius Caesar Germanicus. A Caligula – csizmácska – ragadványnevet kisfiúként kapta apja katonáitól.

Hétévesen veszítette el apját. 27-től dédanyja, majd annak halála után nagyanyja házában nevelkedett. Tiberius

30-ban, 18 évesen magához hívatta Capri szigetére. 33-ban korkedvezménnyel jelölték quaestornak, majd

elnyerte a pontifexi és az auguri méltóságot. Tiberius vér szerinti unokájával, Tiberius Gemellusszal együtt,

fele-fele részben jelölte őket vagyona örökösének. Császárként a Caius Caesar Augustus Germanicus nevet

viselte.

Róma nagy várakozással fogadta a Tiberius halála után hatalomra jutó Caligulát, a népszerű Germanicus utolsó

életben maradt fiát. Az új princeps igyekezett megfelelni az elvárásoknak: hatalmas összegeket osztott ki a

legionariusoknak és a praetorianusoknak, valamint a római plebsnek is, továbbá a forgalmi adót is csökkentette.

Liberalitasa, bőkezűsége mellett a pietasát hangsúlyozta, mindkét lehetséges irányban. Egyrészt megadta a

halottnak kijáró végtisztességet nagyapjának, az előző princepsnek. Ugyan nem avattatta istenné, de nem

engedte, hogy damnatio memoriaeval, emlékének eltörlésével sújtsa a senatus. Ugyanakkor személyesen hozta

haza Rómába száműzetésben meghalt családtagjainak hamvait, és a Mausoleum Augustiban helyezte őket el. Ő

fejezhette be Augustus templomát is, Tiberius egyetlen, hosszú időn át épülő középületét. Caligula korai érméin

is hangsúlyosan jelenítődik meg a pietas. Beszüntette a még folyamatban lévő felségsértési pereket, és

hazahívatta a száműzötteket. Programja az augustusi principatushoz való visszatérést sugallta Tiberius uralma

után, anélkül hogy közvetlen elődjével élesen szembefordult volna.

Forrásaink szerint még principatusának első évében fordulat áll be uralkodásában, kegyetlen, őrült zsarnokká

válik. Megöleti unokaöccsét és apósát, felújítja a felségsértési pereket, kénye-kedve szerint aláz és ölet meg

előkelő polgárokat. Istenszobroknak a fejét lefűrészelteti, és saját képmását illeszteti a helyükre, szentélyekben

saját szobrát is felállíttatja, és kultikus tiszteletben részesítteti. Azt híresztelte, hogy a holdistennővel

szeretkezik, és a capitoliumi szentélyből kihallatszott, ahogy tanácskozik, illetve veszekszik Iuppiterrel. Egyik

húgát feleségül vette (a másik kettő csak a szeretője volt), és azt állította, hogy anyja is egy hasonló kapcsolatból

származik Iuliától és Augustustól, ezzel az alacsony származású Agrippát kiiktatta felmenői közül.

A forrásokban megjelenő őrült Caligula képet alapvetően kétféleképpen értékeli a kutatás. Egyik vélemény

szerint, mivel a leírt tettei között rengeteg a topikus, más zsarnokok történeteiben is feltűnő elem, az extrém

vonások egyik része az ellenséges források túlzásának tulajdonítható, másik része pedig mint egy abszolút

monarchia kialakításának kísérlete magyarázható, amelyhez a mintát a keleti, hellénisztikus királyságok

szolgáltatták (például a testvérek házassága esetében a Ptolemaiosok). A kutatók többsége ezzel szemben az

ókoriak véleményével megegyezően Caligulát egyszerűen elmebetegnek tartja, az elmebaj például egy súlyos

betegség – erre utalnak is a forrásaink – következményeként tört ki rajta. Természetesen a két véleményt

részben közös nevezőre is lehet hozni, hiszen a császár őrületében felismerhető némi rendszer: hatalma mértéke,

illetve formája állt a középpontjában, és ehhez a „cezaromániájához” mintákat elsősorban a Kelet szolgáltatta,

míg egyes elemeknek római előzményei is voltak (például Caesar, vagy a Iuppiterrel való tanácskozás esetében

Scipio Africanus). A császárkultuszt Augustus csak megengedte, illetve egyes provinciákban óvatosan

bátorította, Caligula ellenben már megkövetelte, hogy istenként tiszteljék. Ez nemcsak Itáliában keltett

visszatetszést, hanem Iudeában és a diaszpórában is, elsősorban Alexandriában, ahol a legnépesebb zsidó

3. Róma


közösség élt. Súlyos konfliktusok robbantak ki, hiszen az istenszobrok felállítása és kultusza bálványimádásra

kényszerítette volna a zsidókat.

Ennyit az uralkodóról. A továbbiakban a szörnyetegről kell szólnom. (. ) Külön templomot is emelt saját isteni

hatalmának, papokkal és gondosan megtervezett áldozatokkal. (...) A leggazdagabb emberek befolyást, pénzt

nem kímélve versengtek, hogy egymás után elnyerjék papi testületének vezetését. (...) Mások úgy mondják, hogy

a lakodalmi ebédnél átüzent a vele szemközt heverő Pisónak [az ifjú férjnek]: Rá ne feküdj a feleségemre! –

azzal mindjárt az asztaltól magával vitte a nőt. (...) Máskor, miután az áldozati állatot az oltárhoz vezették, ő

segédpapi ruhában, neki- gyürkőzve magasra emelte a taglót – és lesújtott az áldozópapra. (...) Kedvenc

(versenylovát Incitatusnak hívták. (...) Mint mondják, még consulságot is szánt neki.

(Suetonius: Gaius Caligula. 22, 25, 32, 55. K. R.) A Caligula-életrajzot olvasva nehéz eldönteni, a császár

őrültsége vagy a rómaiak fantáziája volt-e nagyobb.

Liberalitasa rövid idő alatt kiürítette a takarékos Tiberiustól örökölt teli államkincstárat. A hiányt felségsértési

perekkel, örökségek kicsikarásával, valamint rendkívüli – főképp a gazdagokra kivetett – adókkal pótolta.

Külpolitikáját is részben a népszerűségének finanszírozási igénye határozta meg, minden bizonnyal ezért akarta

provinciává szervezni Mauretaniát, az addigi klienskirályságot. A tervezett germaniai-britanniai hadjárat

esetében is szerepet játszhatott a zsákmány reménye, bár ez utóbbi esetben nem ez volt a döntő ok. A császár

ugyanis egy vélt – paranoiáját tükröző – vagy valós összeesküvést megelőzendő vonult fel hatalmas sereggel

Galliába, hogy elfogja és kivégeztesse a felső-germaniai hadsereg parancsnokát. Továbbá Caligula mint

hadvezér akarta császári tekintélyét egy germánok, illetve Britannia elleni hadjárattal növelni. A vállalkozásával

szembeni elvárásokat növelte, hogy Augustus hispaniai hadjárata óta római császár nem vett részt személyesen

hadműveletek irányításában. Ugyan egy rövid germaniai hadjáratban sikereket érnek el kitűnő hadvezérei –

egyikük Servius Sulpicius Galba, a későbbi császár –, a Britanniába való átkelést a katonák megtagadják.

Caligula forrásaink szerint gyávának, kegyetlennek és következetlennek mutatkozik katonái előtt, pedig a

hadsereg támogatására, valamint a katonai sikerek nyújtotta legitimációra nagy szüksége lenne. Caligula egy-két

év alatt maga ellen fordította a senatust a praetorianusgárdát, de még a legszűkebb környezetét is. 41 legelején

testőrgárdájának tisztjei végeznek vele.


legionarius, praetorianus, liberalitas, pietas, damnatio memoriae, Mausoleum Augusti


4.36. táblázat -

30 Tiberius magához hívatja Capri szigetére Caligulát

37-41 Caligula uralkodása

37 Caligula első consulsága nagybátyjával, Claudiusszal

együtt

39-40 Caligula Galliában (a Germania és Britannia ellen

tervezett hadjárat)

41 A praetorianusok meggyilkolják Caligulát

3.1.2.7. 3.3.1.2.3. Claudius (41-54)

Tiberius Claudius Kr. e. 10-ben született Drusus (Livia kisebbik fia) fiaként. Miután bátyja, Germanicus örökbe

fogadta, neve Tiberius Claudius Nero Germanicus lett. Fogyatékosságai – nem tudjuk, ezeket mennyire túlozzák

el a forrásaink – miatt alkalmatlannak ítélték a közszereplésre: Augustus és Tiberius alatt nem kapott ma-

gistraturát, csak augur lett. Idejét gyerekkorától kezdve a görög nyelvnek, az irodalomnak és a tudományoknak,

különösen – Livius biztatására – a történetírásnak szentelte. Első hivatalához végül Caligula alatt jut, a fiatal

princeps őt választja társul első consulságához 37-ben. Császárként a Tiberius Claudius Caesar Augustus

3. Róma


Germanicus nevet viselte. „Nincs kifogásunk ellene, hogy a Mars-ünnepi játékokon rábízzuk az áldozópapok

asztalának gondját, ha hajlandó elviselni, hogy rokona, Si- lanus fia tanácsokkal lássa el, nehogy valami feltűnő

vagy nevetséges dolgot csináljon” – írta Liviának unokájáról Augustus (Suetonius: Az isteni Claudius. 4. K. R.).

Már Caligula trónra emelésében is nagy szerepe volt a praetorianusoknak, utódja esetében pedig teljesen az ő

kezükbe került a kezdeményezés. A Iulius-Claudius család egyetlen élő férfi tagját, Claudiust tették meg

princepsnek, amiért cserébe Claudius fejenként 15 000 sestertius donativumot (ajándék) ígért a testőrgárdának.

Némi huzavona után a praetorianusok fegyveres ereje a senatusszal is elfogadtatta a döntést. A senatusban

ugyanis voltak, akik a köztársaság visszaállítását javasolták Caligula halála után, de akik a principatus mellett

érveltek, azok is ragaszkodtak volna hozzá, hogy a senatus dönthessen a princeps személyéről. A közélettől

sokáig elzárt és váratlanul az állam élére került Claudiusnak, miután a praetorianusokat megvásárolta, el kellett

fogadtatnia magát császárként a római néppel, és amennyire ez egyáltalán lehetséges volt, a sokáig ellenséges

senatusszal is. Nála is fontos szerephez jutott a nyilvánosságnak szánt gesztusaiban a pietas: családja – a

Iulius-Claudiusok – elhunyt tagjainak különböző megtiszteltetéseket szavaztatott meg, például nagyanyját,

Liviát (Augustus feleségét) istenné avatta. Ezzel pietasa mellett legitimitásának legfontosabb – kezdetben

egyetlen – alapját, származását hangsúlyozta. Nem számol le az őt csak a praetorianusok nyomására elfogadó

senatorokkal, és visszavonja Caligula rendeleteit: a damnatio memoriaeval sújtott zsarnok évei után igyekszik a

politikát a normális medrébe visszaterelni, és egy józan, a hatalommal nem visszaélő princeps imázsát

kialakítani. De nem szakít elődje politikájával, ami a római plebset illeti, ő is bőkezű, csak józanabb

patrónusnak bizonyul, nem szűnnek meg a fényes játékok és a pénz- és élelmiszerosztások. A 43-ban meginduló

britanniai hadjáratnak, amelyben egy rövid időre személyesen is részt vesz, szintén van a fentiek mellé állítható

aspektusa. A római közvélemény – a senatoroktól a plebsig – elvárta a birodalomtól és a princepstől a katonai

sikereket, és már Tiberius idején is nehezen viselte a hódítások elmaradását.

Ami a senatust illeti, a princeps törekvései nem bizonyultak sikeresnek, uralkodását végigkísérik az

összeesküvések, a császári családdal távolabbi rokonságban álló, ambiciózus senatorok próbálják meg elragadni

tőle a hatalmat. A senatus üléseire elkísérteti magát a testőrgárda tisztjeivel, igaz – és ez rendkívül jellemző

uralkodására –, erre a se- natustól felhatalmazást kér. Az összeesküvések visszahozták a felségsértési pereket, a

senatorok és lovagok kivégzéseit. Mivel élete első ötven évét a közélettől távol töltötte, nem szerezte meg

azokat az ismereteket és főképp azokat a kapcsolatokat, amelyek a sikeres politizáláshoz még a császár számára

is szükségesek. A tényleges döntések nem a senatusban, a régi politikai elittel való egyeztetéseken keresztül

születtek meg, hanem a császár és közvetlen munkatársai körében, akik elsősorban szabadosai (felszabadított

rabszolgái) közül kerültek ki, és a császári közigazgatás kulcsemberei voltak. Uralkodásának 14 éve alatt

bizalmi emberei között csak két-három senatori rangú személyt találunk.

Felszabadított rabszolgái közül a herélt Posidést tartotta a legnagyobb becsben; a britanniai diadalmenet

alkalmával őt is, mint legkiválóbb katonáit, vasatlan dárdával tüntette ki. Ugyanígy megbecsülte Felixet is, akit

cohorsok és lovasegységek, majd Iudaea provincia élére állított, és aki három királynő férje volt, vagy

Harpokrast, akinek megadta a jogot, hogy gyaloghintón közlekedjen Rómában, és nyilvános játékokat

rendezzen, ezenkívül tudományos tanácsadóját, Polybiost is, aki gyakran ott vonult középen a két consul között.

De mindegyiküknél többre tartotta titkárját, Narkissost és számvivőjét, Pallast.

(Suetonius: Az isteni Claudius. 28. K. R.)

A liberti Caesaris (császári felszabadítottak) nagy szerepe az államigazgatásban nemcsak a princeps és a senatus

rossz viszonyából származott, hanem a principatus intézményesüléséből is következett, és abszurd módon egy

ízig-vérig köztársasági gyakorlatból fakadt. Az arisztokraták ügyeit – például vagyonuk kezelését – mindig is a

tehetségük, szakértelmük és megbízhatóságuk alapján kiválasztott és felszabadított rabszolgáik intézték, és ha

patronusuk magistraturát töltött be, az abból fakadó feladatokban is részt vettek, ugyanis a res publicának

lényegében nem volt bürokráciája. Azokban az ügyekben, amelyeket a princepsek saját hatáskörükben

intéztek, ők is a libertusaikra támaszkodtak, az állam ügyeit, például a császárhoz érkező töméntelen levél

rendezését, előszűrését a császár magánintézménye látta el. Ráadásul ügyismeretük miatt az egymást váltó

princepsek számára – a patronus-cliens viszony ugyanis öröklődik – megkerülhetetlenek lettek (ők tudták,

melyik tekercs melyik polcon található). Mivel Claudiusnak nem voltak sem államigazgatási tapasztalatai, sem

megbízható emberei a senatusban, csak az „apparátusra” támaszkodhatott.

Tiberius fenntartani és konzerválni igyekezett az augustusi rendszert, Claudius pedig hatalmas

szervezőmunkával járult hozzá intézményesüléséhez. Alatta épül ki és ölt hivatali formát a császári ügyek

intézése a szakosodás jegyében. Az a rationibus hivatala a pénzügyeket intézte. Az ab epistulisban fogalmazták

a kinevezéseket és a tisztségviselőknek szóló császári utasításokat, illetve ide futottak be a jelentéseik, stb. Az a

libel- lis az írásbeli kérvényeket és panaszokat fogadta és válaszolta meg. Az a studiis a császár döntéseinek jogi

3. Róma


hátteréért felelt. Ezeknek a császári hivataloknak az élén álló felszabadítottak Claudius legfontosabb tanácsadói.

Valószínűleg (forrásaink hiányosak) őalatta szerveződik meg a régi államkincstár mellé egy császári kincstár, a

fiscus. Teljesen a saját hatáskörébe vonja ugyanis a nép gabonával való ellátását, jelentősen javítja Róma

vízellátását, folytatja az ostiai kikötő bővítését – ezek és hasonló állami feladatok miatt van szükség a közvetlen

irányítása alatt álló fiscusra.

A provinciák ügyeiben is határozott elképzelésekkel lép fel. Lezárja a még Caligulától örökölt mauretaniai

háborút, és provinciává szervezi a területet. Új provinciák jönnek létre Közép- és Dél-Európában is: Noricum és

Thracia. Claudius úgy ítélte meg, hogy védelmük, illetve erőforrásaik kihasználása így hatékonyabban

megoldható, mint ha klienskirályságok maradnának. A későbbi események miatt különösen fontosak a Iudaeát

érintő változások. I. (Nagy) Heródes (Kr. e. 37-4) hajdani királyságát halála után felosztották. Jeruzsálem és

térsége Syria provincia része lett, de külön praefectusok irányították, közöttük a birodalom leghíresebb

helytartója, Pontius Pilatus 26 és 36 között. Claudius újra egyesíti Nagy Heródes királyságát, és unokájának, a

Rómában nevelkedett Agrippának adja. Egy-két év múlva, Agrippa 44-ben bekövetkező halála után újra

megszűnik a zsidó királyság, és újra provinciális igazgatás alá kerül.

Claudius provinciapolitikája nem merült ki igazgatási reformokban, a határok ide-oda tologatásában,

mélyrehatóbb, a romanizációt erősítő változásokat is kezdeményezett. Colo- niák sorát alapítja, ezek elsősorban

a birodalom határainak térségében jönnek létre, többnyire veterántelepítéssel, mint például Savaria. A coloniák

létrehozása kiegészült számos helyi város municipiumi rangra emelésével, a municipiumok egy része a latin

jogot is megkapta. A római polgárjog adományozásában is rendkívül bőkezű volt, amivel egyrészt a

provinciákat Rómához kapcsoló szálakat erősítette, másrészt bővítette a hadsereg utánpótlási bázisát, ugyanis a

legiókba csak polgárok léphettek be. Az ő uralkodása alatt alakul ki az is, hogy az auxiliarisok, a

segédcsapatokban harcolók leszerelésükkor római jogot kapnak.

Tiberius óvatos külpolitikája és Caligula ámokfutása után Claudius alatt újabb területtel gyarapszik a Római

Birodalom. 43 és 51 között elfoglalják Britanniának a Humber folyóig terjedő területeit, amelyet provinciává és

két klienskirálysággá szerveznek. A hódítás okaiként a már korábban tárgyalt törekvések és kényszerek

fogalmazhatók meg ebben az esetben is, Britannia nyersanyagaitól a római közvélemény elvárásain keresztül a

szomszédos terület, Gallia biztonságáig. Claudius még 43-ban visszatér Britanniából, hadvezéreire bízva a

továbbiakat, triumphust tart, és a győzelme révén neki járó Britan- nicus nevet fiának adományozza.

Az összeesküvések legszűkebb környezetét, a családját sem hagyták érintetlenül. Harmadik feleségét,

Messalinát, akitől egy lánya, Octavia, és egy fia, a későbbi Britanni- cus, született, házasságtörés vádjával

kivégeztette, és unokahúgát, Agrippinát vette feleségül. Agrippinának az első házasságából már volt egy fia, a

későbbi Nero, aki idősebb volt Britannicusnál. Az ambiciózus Agrippina mindent megtett Nero hatalomra

juttatása érdekében. Claudius örökbe fogadta Nerót, és feleségül adta hozzá lányát, Octaviát. Miután Agrippina

fia pozícióit biztosította, nem várva meg, hogy Britannicus is felöltse a férfitogát, megmérgezte férjét, Claudiust

– legalábbis forrásaink ezt állítják.


princeps, donativum, pietas, liberti Caesaris, patronus, a rationibus, ab epistulis, a libel- lis, a studiis, fiscus,

provincia, praefectus, colonia, municipium, latin jog, auxiliaris


4.37. táblázat -

26-36 Pontius Pilatus helytartósága

37 Claudius Caligula consultársa

41-54 Claudius uralkodása

43-51 Britanniai hadjárat

44 Agrippa halála

3. Róma


49 Claudius házassága Iulia Agrippinával

50 Claudius örökbe fogadja Agrippina fiát, Nerót

53 Nero és Octavia házassága

54 Claudius halála

3.1.2.10. 3.3.I.2.4. Nero (54-68)

Nero 37-ben született. Cnaeus Domitius Ahenobarbus és ifjabbik Agrippina fia és Augustus, valamint Marcus

Antonius ükunokája volt. Miután Claudius örökbe fogadta, neve Nero Claudius Caesar Drusus Germanicus lett.

Nevelője a kor egyik leghíresebb szónoka és sztoikus filozófusa, Seneca volt, haditudományokra pedig a

testőrparancsnok Burrus oktatta. Nero császárneve: Nero Claudius Caesar Augus- tus Germanicus.

Claudius halála után Nero a testőrparancsnok, Burrus támogatásával zökkenőmentesen veheti át a principatust,

személyét a senatus is elfogadja, az ott tartott első beszédében kijelenti, hogy csak a had- és a külügyekre tart

igényt, minden mást átenged a senatusnak. Az első években a fiatal princeps kormányzása volt nevelői, Burrus

és Seneca tanácsaira épült, és ennek köszönhetően kiegyensúlyozott volt, és uralma széles körű támogatást

élvezett. A kormányzati munka továbbra is a császári hivatalok szabadosaira épült, de egyelőre nem juthattak

olyan nagy és főképp nyilvános szerephez, mint az előző princeps alatt. Claudius nagy hatalmú tanácsadói

pedig száműzetésbe vagy öngyilkosságra kényszerültek még Nero uralkodásának első éveiben. Kezdetben nagy

befolyása volt Agrippinának is a fiára (vö. 169. dok.). De anyja irányítását és azt a szerepet, amelyet Ag- rippina

a közéletben betölteni kívánt, Nero egyre kevésbé fogadta el, súlyos konfliktus alakult ki közöttük. Ennek a

családi viszálynak az első áldozata Britannicus volt, akit forrásaink szerint az „anyacsászárné” akart kijátszani

fia ellen, ezért Nero 55-ben meggyilkoltatta; a többi lehetséges „trónörököst” – Augustusnak Nerón kívül is élt

még néhány ükunokája – egyelőre csak eltávolíttatta Itáliából. Az Agrippinával való ellenségeskedésnek végül a

Nero által küldött kivégzőosztag vetett véget, 59-ben ugyanis meggyilkoltatta anyját is.

Sőt, mikor az armeniai követek hazájuk ügyét óhajtották Nero elé terjeszteni, Agrippi- na is fel akart menni a

császári emelvényre, hogy ott mellette üljön, de Seneca – miközben a többiek szinte megdermedtek az

ijedtségtől – figyelmezteti a császárt, hogy siessen érkező anyja elé. Így tiszteletadás címén elejét vették a

gyalázatnak.

(Tacitus: Évkönyvek. XIII 5. B. I.)

Az előző két princeps alatt gyengültek Róma pozíciói Keleten a parthusokkal szemben, elveszítették

klienskirályságukat, Armeniát. Nerónak tehát lépnie kellett, és némi diplomáciai időhúzás után 58-ban

megindult a háború. A hadsereg élére Cn. Domitius Cor- bulót, egy kitűnő hadvezért, Nero rokonát nevezték ki.

A háborútól a diplomáciai és katonai szempontból rendkívül fontos terület visszaszerzésén kívül Nero és

tanácsadói a princeps hatalmának és népszerűségének további erősödését remélték. Továbbá a terület gazdasági

szempontból is egyre jelentősebbé vált, ugyanis itt haladtak keresztül az India és Kína felé vezető kereskedelmi

utak. A hosszú háborút, amelyben hol az egyik, hol a másik fél került fölénybe, 63-ban zárták le egy ugyan

kompromisszumos, de a parthu- soknak előnyösebb megállapodással: az ő jelöltjük – a parthus király testvére –

lett Ar- menia királya, aki elismerte formálisan Róma fennhatóságát.

60-ban Boudicca, egy klienskirályság özvegy királynéja vezetésével széles körű felkelés tört ki Britanniában a

súlyos adóterhek, valamint a rómaiak kegyetlenkedései és visszaélései miatt. A felkelők lemészárolták

Camulodunum colonia (a mai Colchester) lakosságát – jellemző, hogy az épületeket is lerombolták –, majd

elpusztították Londi- niumot (London) és más városokat is, az ellenük felvonuló legiót pedig tönkreverték. De a

döntő ütközetben, amelyet Tacitus a hajdani nagy győzelmekhez hasonlít, a Boudicca vezette sereg két legióval

szemben alulmaradt. Nehézségei adódtak a birodalomnak az Al-Dunánál is. A dákok rendszeresen rabló

hadjáratokat vezettek Macedoniába, illetve Moesiába, de az ilyen esetben szokásos római védekezés – a határ

túloldalára vezetett büntető expedícióval elejét venni a támadásoknak – nem működött a Déli-Kárpátok mögött

biztos védelmet találó dákokkal szemben.

(...) amely provinciába a Danuvius túlsó [északi] partján élők sokaságából több mint százezer embert hozott át

feleségükkel, gyermekeikkel, fejedelmeikkel és királyaikkal együtt, hogy adót fizessenek. A szarmaták

3. Róma


megmozdulását még kitörése előtt elfojtotta, bár csapatainak nagy részét [Corbulo] armeniai hadjáratának

céljaira átadta.

(Ti. Plautius Silvanus – többek között – legatus pro praetore Moesiae sírfelirata. CIL XIV 3608. B. I. Vö. 174.

dok.) A részlet a provincia védelmének két különböző módját mutatja, közülük az első, a Duna a dákok

támadásai miatt kiürülő jobb partjának betelepítése, ebben a korban még szokatlan.

Claudius provinciaszervező politikája Iudaeában visszafelé sült el, az itteni körülményekhez a klienskirályság

jobban illett volna. A terület népei (zsidók, görögök, szírek) közötti ellentéteket, valamint a zsidók belső

viszályait még bizonyára tudta volna valahogy kezelni a provinciális igazgatás, de a monoteizmus és a hivatalos

római vallás, különösen a császárkultusz ellentéte végletesen megterhelte a római hatalom képviselői és a zsidók

viszonyát. Ráadásul Claudius és Nero helytartói közül többen korruptnak és hatalmaskodónak bizonyultak a

római források szerint is, és a görögök és zsidók állandó viszályában a görögök pártját fogták. „Tartott mégis a

zsidók türelme egészen Gessius Flo- rus procuratorságáig” (Tacitus). Nero egy rendeletével a görög és zsidó

lakosságú Caesa- reában a zsidókat megfosztotta a polgárjoguktól. Az ebből kialakuló konfliktust a Tacitus által

említett, görög származású helytartó rendkívül rugalmatlanul kezelte, és az események során a caesareai

görögök több ezer zsidót lemészároltak. Ráadásul a helytartó a templom kincseinek a lefoglalását is kilátásba

helyezte a tartomány adóhátraléka miatt, erre válaszul kitört a felkelés (66). A felkelők legyőzték az ott

állomásozó kisebb csapatokat, majd a Syriából odaérkező legiót is, a felkelés háborúvá terebélyesedett. Nero T.

Fla- vius Vespasianusra bízta a lázadók leverését. Vespasianus kitűnő katona volt, ráadásul Nero kezébe mert

adni több legiót is, mivel alacsony származása miatt nem félt attól, hogy principatusra tör.

Burrus 62-ben meghalt, és Nero ugyanekkor Senecát is eltávolította környezetéből. Új tanácsadóit és

munkatársait, mindenekelőtt Tigellinus és Sabinus praefectus praeto- riókat már maga választotta ki baráti

köréből, azok közül, akikkel az egyre kicsapon- góbb életet élő császár a kedvteléseinek hódolt. Szakértelmük

nem, csak feltétlen lojalitásuk számított: Nero egyre vadabb ötleteinek támogatása és inspirálása. Nagy

befolyása volt a fiatal princepsre Poppaeának, aki miatt, hogy feleségül vehesse, elvált Octaviától 62- ben. A

fordulatot a császári politikában a kivégzések és gyilkosságok is nyilvánvalóvá tették a rómaiak számára. A

Iulius-Claudius család több, korábban csak száműzött leszármazottját, köztük Octaviát is, meggyilkolták. Újra

megkezdődtek a felségsértési perek, amelyeket a császár növekvő paranoiája és kegyetlensége mellett az

államkassza súlyos hiánya is motivált. A kincstárat már a háborúk és a birodalom igazgatása is súlyosan

megterhelte, és a hiányt a császári udvar pazarló életmódja tovább fokozta. De a legnagyobb érvágást Nerónak a

római plebsszel, illetve a birodalom népeivel, elsősorban a görögökkel szemben mutatott liberalitasa okozta,

Nero saját princepsi imázsát a nép patrónusának szerepkörében találta meg. Az ebből fakadó programnak több

fontos és előremutató eleme is volt. Növelte a Város közbiztonságát, az igazságszolgáltatást elérhetőbbé tette a

szegényebbek számára is, támogatta a katasztrófa sújtotta területeket Itáliában és a provinciákban. Így járt el a

64-es római tűzvész esetében is, ami után a város újjáépítési költségeinek nagy részét a kincstár állta. Ez a

tűzvész minden korábbinál pusztítóbb volt, Róma tíz napon át égett, és a 14 kerületéből 3 teljesen

megsemmisült, de a többiben is súlyos károk keletkeztek, a halálos áldozatok számát pedig még megbecsülni

sem tudjuk. A tűzvész átformálta Róma képét, utcahálózata szabályosabb, maga a város szebb és

biztonságosabb lett: Nero többek között elrendelte a szűk sikátorok felszámolását, tűzfalak építését, továbbá,

hogy az épületek alsó szintjeinél fát nem, csak követ használhatnak.

A baj gyorsaságával megelőzte az orvoslást, mivel a város szűk, ide-oda kanyargó utcáival és szabálytalan

házsoraival ki volt neki szolgáltatva – már amilyen a régi Róma volt. (...) Míg hátratekintettek, oldalról vagy

elölről gyakran már körül is voltak véve (a lángokkal).

(Tacitus: Évkönyvek. XV 38. B. I.)

A tűz kitöréséhez Nerónak valószínűleg semmi köze sem volt, de annál jellemzőbb, hogy a közvélemény és

később a történetírók is az „őrült császárt” vádolták a gyújtogatással. (Rómában gyakran volt tűzvész a szűk

utcák, a sok beépített faanyag és a nyitott parázstartók, tűzhelyek miatt.) A bűnbak szerepére, mint Tacitustól

tudjuk, Nero egy új vallási irányzat követőit, a keresztényeket választotta ki. Tömeges kivégzések következtek,

amelyeket Nero látványosságul szánt Róma népének, de a kegyetlenkedés visszájára fordult, a keresztények

iránt szánalmat ébresztett, a princepsről pedig nem terelte el a gyanút.

De sem emberi segítségre, sem a princeps ajándékainak vagy az istenek engesztelé- sének hatására nem akart

eltávozni az a gyalázatos hiedelem, hogy parancsra tört ki a tűzvész. Ezért a híresztelés elhallgattatása végett

Nero másokat tett meg bűnösnek, és a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik

miatt gyűlölt, és Christianusoknak nevezett. Christust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt

Pontius Pilatus procurator kivégeztette, de az egyelőre elfojtott vészes babonaság újból előtört, nemcsak

3. Róma


Iudaeában, e métely szülőhazájában, hanem a városban is, ahová mindenünnen minden szörnyű és szégyenletes

dolog összefolyik, s hívekre talál. Így hát először azokat fogdosták össze, akik ezt megvallot- ták, majd az ő

vallomásuk alapján hatalmas sokaságra nem is annyira a gyújtogatás vádját, mint inkább az emberi nem

gyűlöletét bizonyították rá. És kivégzésüket még csúfsággal is tetézték, hogy vadállatok bőrébe burkoltan kutyák

marcangolásá- tól pusztuljanak, vagy keresztre feszítve, és mikor bealkonyodott, meggyújtva éjszakai világításul

lángoljanak. Nero a kertjeit ajánlotta fel e látványosság céljába, és cirkuszi játékokat rendezett, amelyen

kocsisruhában a nép közé vegyült, vagy kocsira szállott. Ebből, bár bűnösök voltak, és a legsúlyosabb büntetést

is megérdemelték, szánalom támadt, mivel nem a közjó érdekében, hanem egy ember kegyetlensége miatt kellett

pusztulniuk.

(Tacitus: Évkönyvek. XV 44. B. I.)

A felségsértési perek, a vagyonelkobzások és a birodalmat válságba juttató politika a senatorok és lovagok egy

csoportját cselekvésre késztette. 65-ben a koncepciós perek után egy igazi összeesküvés lepleződött le. Az

összeesküvőknek császárjelöltjük is volt Cal- purnius Piso személyében. A megtorlás széles körű tisztogatásban

folytatódott, ekkor hal meg Seneca, valamint a princeps még életben levő összes rokona. Seneca az áldozatok

többségéhez hasonlóan és a köztársaság végén kialakult hagyománynak megfelelően öngyilkossággal előzte

meg az elfogatást és kivégzést. Egy későbbi összeesküvés után kell meghalnia Nero tehetséges hadvezérének,

Domitius Corbulónak is. Ennek a híre a zsold- fizetés akadozása miatt amúgy is elégedetlen legiókat is

szembefordítja Neróval.

66-ban fényes ünnepségsorozattal iktatják be királyságába Armenia uralkodóját. A ragyogó külsőségek

egyáltalán nem tükrözik a parthus-római viszony valós helyzetét, mint ahogy az ezt követő lépés, a Ianus-

templom kapujának bezárása sem emelhette sokak szemében a princepset a pax Augustát megteremtő ükapja

mellé. Az év végén Nero előadókörútra indult Görögországba, hogy igazi hivatásával, a művészetekkel

foglalkozzon, az azt értékelni tudó közönség előtt. De indult kocsiversenyeken is, saját maga hajtva fogatát, és

birkózóként is szorgalmasan gyakorolt. A kitharán játszó és saját költeményeit előadó császár, aki Itália és a

birodalom helyett csak az őt ünneplő görögökkel foglalkozott, végképp elveszítette tekintélyét a politikai elit

szemében, amelynek tagjai – úgy tűnik – a császár énekesként, színészként való szereplését még a felségsértési

pereknél is rosszabbul tűrték. De Nero hatalmát nem ők, hanem a provinciákban fellázadt hadseregek fogják

megdönteni. A császárt végül elsöprő események a C. Iulius Vindex, Gallia Lugdunensis helytartója által

szervezett felkeléssel kezdődtek 68 tavaszán. Vindex nem kívánt császár lenni, a principatust Hispania

Tarraconensis helytartójának, Galbá- nak ajánlotta fel, akit hamarosan imperatorrá kiáltanak ki csapatai. Mikor

Rómában kiderült, hogy Galbán kívül más hadseregparancsnokok is Nero ellen fordultak, a praetorianusok

magára hagyták, a senatus pedig az emberiség ellenségének és anyagyilkosnak nyilvánította a császárt, aki egy

szabadosa házában bujkált. A kilátástalan helyzetbe jutott Nero öngyilkoságba menekült.

Galba régi, előkelő családból származott, örökbefogadás révén rokonságban állt Liviával, Augustus feleségével.

33-ban consul, majd Caligula alatt Germania Su- perior császári legatusa. Nero bízta meg Hispania

Tarraconensis helytartóságával, ez a Rómától és Nerótól távolabbi, nem túl jelentős tisztség menthette meg egy

felségsértési pertől, amelyre hatalmas vagyona, előkelő származása és hadvezéri tekintélye miatt bizton

számíthatott volna. Hetvenhárom évesen lett Servius Gal- ba Imperator Caesar Augustus néven császár.


klienskirályság, provincia, praefectus praetorio, liberalitas, praetorianus


4.38. táblázat -

54 Nero uralkodásának kezdete, Parthus támadás

Armeniában

55 Britannicus halála

58 Domitius Corbulo armeniai hadműveleteinek kezdete

59 Nero meggyilkoltatja anyját

3. Róma


60-61 Boudicca királynő felkelése Britanniában

62 Burrus praefectus praetorio halála és Seneca háttérbe

szorulása,Nero elválik Octaviától, és elveszi Poppaea

Sabinát

64 A pontosi királyságot provinciává szervezik Tűzvész

Rómában Keresztényüldözés Rómában

65 A Calpurnius Piso-féle összeesküvés, Seneca

öngyilkossága, Poppaea Sabina halála

66 Fényes ünnepségsorozattal iktatják be királyságába

Armenia uralkodóját

66-67 Nero előadó körútja Görögországban

66-71 A zsidó háború

67 Nero Vespasianust bízza meg a zsidó felkelés

leverésével

68 C. Iulius Vindexnek, Gallia Lugdunensis

helytartójának felkelése Servius Sulpicius Galbát a

csapatai császárrá kiáltják ki, Nero halála

3.1.3. 3.3.1.3. A FLAVIUS-DINASZTIA (69-96)

A Flavius-dinasztiára vonatkozó források közé tartoznak Tacitus Korunk története, Suetonius Vespasianus-,

Titus- és Domitianus-életrajza, Cassius Dio XLV 5-47 (kivonatokban), Dión Chrysostomos beszédei, ifjabb

Plinius levelei, Iuvenalis szatírái, Aurelius Victor Caesares, 9-11, Flavius Iosephus A zsidó háború című

munkája, valamint a Görög-római szöveggyűjtemény 170-176. dokumentumai.

3.1.3.1. 3.3.1.3.1. Vespasianus (69-79). Titus (79-81)

Vespasianus apja még adóbérlettel és hitelezéssel foglalkozott, de ő már senatori karriert futott be. Kitűnő

katonának bizonyul, Thraciában, Germaniában, Britanniában is szolgált. „Szörnyen magára haragította a

császárt, mert miközben az énekelt, ő többször kiment, vagy ha ott maradt, lekókadt a feje” (Suetonius: Az isteni

Vespasianus. 4. K. F.) Ennek ellenére a zsidó felkelés leverésével mégis őt bízta meg Nero. 69 júliusában

először Egyiptomban, majd a saját főhadiszállásán köszöntötték imperatorként. Ekkor a felkelés leverésének

befejezését, Hierosolyma (Jeruzsálem) ostromát idősebbik fiának, Titusnak adta át. Császárként neve Imperator

Caesar Vespasianus Augustus volt.

Az üres kincstárat és lázongó birodalmat átvevő Galba nem fizetett donativumot a testőrgárdának, és a

provinciákban állomásozó hadseregek támogatását sem igyekezett megvásárolni magának. A praetorianusok

még 69 elején fellázadnak, és megölik Galbát, helyébe pedig Othót kiáltják ki császárnak. Otho, aki fiatalon

Nero rossz hírű társaságához tartozott, józan és rugalmas princepsnek bizonyul, de csak néhány hónapja jut a

kormányzásra. Az alsó-germaniai sereg parancsnoka, Vitellius Észak-Itáliában vereséget mér rá, és Otho, aki

nem akarja folytatni a polgárháborút, öngyilkos lesz. A senatus elismeri Vitelliust princepsnek, a hadsereg

nagyobbik része azonban nem, ők egy új jelölt, Vespasianus mellé állnak. Flavius Vespasianust a zsidók

felkelésének leveréséhez kapott serege mellett a Keleten – Syriában és Egyiptomban – állomásozó többi legio is

támogatta. Amikor melléálltak a pannoniai csapatok is, az végképp az ő javára billentette a mérleget Vitellius

erőivel szemben. Így a több jelöltet is felszínre dobó és elsüllyesztő polgárháborús év, az úgynevezett négy

császár éve után az okosan kiváró Vespasianusé lett a birodalom. „Köztudomásúvá lett az uralkodói hatalom

titka (arcanum imperii), az, hogy princepset máshol is választhatnak, nemcsak Rómában” – (Tacitus, vö. 171.

dok.). A Iuli- us-Claudius-dinasztián belül az utódlás kérdését Tiberius óta udvari és családi intrikák, befolyásos

senatori csoportok, valamint a praetorianusgárda döntötte el. A család kihalása új helyzetet teremtett, és a

princepsi hatalomért folyó belháborúban a döntő szót már a provinciákban állomásozó seregek mondták ki.

3. Róma


Fennmaradt az a senatusi határozat (vö. 173. dok.), amely leírta az új császár hatáskörét. A szövegnek visszatérő

fordulata: „amint ezt az isteni Augustus, Tiberius Iulius Caesar Augustus és Tiberius Claudius Caesar Augustus

Germanicus tehette”, a felhatalmazás tehát a Iulius-Claudius-dinasztia vállalható princepseivel való

folytonosságot hangsúlyozza. A császári hatalom intézményesülésének ez a fontos dokumentuma az isteni

Caesar és előkelő régi családok leszármazottainak sorához kapcsolja hozzá a lovagrendből felemelkedő

Vespasianust. „A bedriacumi csata [Otho és Vitellius seregeinek összecsapása] megkezdése előtt pedig két sas

tűnt fel, és mindenki szeme láttára összekaptak, majd amikor az egyik alulmaradt, kelet felől megérkezett egy

harmadik is, és elkergette a győztest” (Suetonius: Az isteni Vespasianus. Vö. 172. dok.). Forrásaink számtalan

csodás előjelet felsorolnak Ves- pasianus uralomra kerülésével kapcsolatban, és ezek nagy része már a kortársak

előtt is ismert volt. Az isteni származás hiányát az új princeps esetében az isteni kiválasztottság pótolta.

Pecunia non olet, azaz „A pénznek nincs szaga” – mondta Vespasianus állítólag fiának, aki szemére vetette,

hogy még a tímár- és ruhatisztító műhelyek elé a vizelet számára kitett hordók tartalmát is megadóztatja. És

hogy ezt rögtön be is bizonyítsa neki, a császár a fia orra alá dugott egy pénzérmét, amely az első illemhelyi

adóbefizetésekből származott. Hogy igaz-e a Suetonius által megőrzött bonmot, nem tudhatjuk, de jellemző

darabja a Vespasianusról fennmaradt történeteknek. A történetíró szerint állítólag 40 milliárd sestertiusra volt

szükség a polgárháború után a birodalom ügyeinek rendbetételére, és ez pont 40 milliárddal haladta meg a

kincstár lehetőségeit. Az új princeps legsürgetőbb feladata a birodalom pénzügyeinek rendbetétele volt. A

kincstár bevételeit elődei által elengedett adók újbóli bevezetésével, egyes adók emelésével, valamint újak

kivetésével növelte. Például a birodalomszerte élő zsidók által korábban a jeruzsálemi templom javára fizetett

évi adót ezután a római állam szedte be, és a polgárháború alatt elpusztult capitoliumi templom újjáépítésére

fordította. De az adóbevételek növelésénél hosszú távon jelentősebb volt a res privata, az egységes császári

birtokkomplexum megteremtése, amely a Iulius-Claudiusok kezén felhalmozódott – például a felségsértési

perekkel is növelt – birtokokat, az ager publiciust és a gazdátlanul hagyott földeket egyesítette. A res privata

tehát állami vagyon volt, amelynek a jövedelmeit a császári feladatok ellátására használták fel. Az egyes

birtokokat (fundus) vagy hosszabb időre nagybérlőknek adták, vagy közvetlenül, egy-egy lovagrendű procurator

(intéző) irányításával aknázták ki.

Tiberiushoz hasonlóan ismét olyan princeps került a birodalom élére, aki személyes tapasztalatai alapján jól

ismerte a provinciák és a hadsereg helyzetét. Szükség is volt szakértelmére, erélyességére, valamint diplomáciai

érzékére. Meg kellett erősíteni a birodalom északi határait, ugyanis 69-ben a germánok kihasználták, hogy az

ottani legiók nagy részét Itáliába vezényelték a polgárháború miatt, és Galliában is felkelés tört ki. Továbbá

növelni kellett a csapatok létszámát és hatékonyságát Moesiában a szarmaták, a ge- ták és a dákok betörései

miatt. A zsidó háborút Vespasianus fia fejezte be 71-ben. Jeruzsálemet elfoglalták és kifosztották, a templomot

lerombolták, a háborúban egymillió zsidó vesztette életét Flavius Iosephus szerint. Vespasianus átszervezi a

keleti provinciákat és klienskirályságokat, hogy biztosítsa Róma itteni határait és a terület nyugalmát. Ennek a

munkának a legfontosabb eleme Armenia Minor és Commegene klienskirályságok provinciává szervezése.

Uralma alatt folytatódnak a hódító háborúk Britanniában, hadvezérei megszerzik a birodalom számára a mai

Wales területét, északon pedig Caledoni- áig (Skócia) jutnak el a római legiók.

„Mert hogy a belső viszály volt az oka a város pusztulásának, és hogy maguk a zsidók zsarnokai kényszerítették

a rómaiakat akaratuk ellenére, hogy erőszakhoz nyúljanak, és felgyújtsák a szent templomot, annak tanúja maga

Titus császár, a templom elpusztítója.” Flavius Iosephus zsidó felkelőből lett Vespasianus foglya, majd híve és

római polgár. A háború történetírójaként a rómaiak és a Flaviusok nézőpontját magáévá tevő szerző a háborúért,

főképp elhúzódásáért és véres befejezéséért a zélótá- kat teszi felelőssé. (A zélóták a farizeusok, szadduceusok

és esszénusok mellett a negyedik és legradikálisabb politikai-vallási csoportját alkották a zsidóknak, akik

elfogadhatatlannak tartották a római uralmat.) Flavius Iosephusnál Titus meg akarja óvni a templomot, de

sokkal valószínűbb, amire egy másik forrásunk utal, hogy tudatosan pusztíttatta el mint a Rómának való

ellenállás jelképét.

Nero uralkodása és a polgárháború széles rendet vágott a senatorok és lovagok soraiban, így Vespasianus –

maga is homo novus – új emberekkel egészítheti ki a vezető réteget. Az ekkor felemelkedő arisztokrácia tagjai

elsősorban az itáliai, de jelentős részben már a provinciabeli városok előkelői közül kerültek ki. Több, később

Rómának császárt adó család ekkor kezdi a karrierjét. A provinciák előkelőinek felemelkedése a birodalmi

elitbe a tartományokat és Rómát összefűző szálakat is erősítette. Ugyanezt szolgálta a latin és polgárjog

nagymértékű osztogatása, illetve az urbanizációnak – coloniaalapítások, illetve a municipium rang

adományozása – a felgyorsulása. A romanizáció és urbanizáció természetesen nem egyoldalú, csak a hatalom

törekvései, adminisztratív lépései révén megvalósuló folyamat volt, hanem a gall, hispán, pannoniai területek

fejlődésének az eredménye, illetve az „elismerése”.

3. Róma


Vespasianus már uralma legelején Caesar titulussal tünteti ki fiát, amivel a dinasztiaalapítási szándékát

egyértelművé tette. Többször viseltek együtt consulságot, és censor- ként a senatus névjegyzékét és a

lovagrendet is együtt vizsgálták felül. Titus megkapta természetesen a tribunicia potestast és az imperium maiust

is, ezenkívül pedig apja praefectus praetoriója is volt. Megfelelő volt az előkészítés, de népszerűsége miatt is

zökkenőmentesen vette át a hatalmat, de korai halála miatt csak röviden, 79 és 81 között gyakorolhatta. Uralmát

apja politikájának következetes folytatása, valamint katasztrófák sorozata jellemzi. 79-ben kitört a Vesuvius

(Vezúv), amely elpusztított három várost, Pompeiit, Herculaneumot és Stabiaet. A katasztrófában halt meg a kor

nagy enciklopédistája, az idősebb Plinius is, a Naturalis historia szerzője (vö. 175. dok.). A vulkánkitörést

Campa- niában éhínség követte, majd Rómában tört ki tűzvész, mindezeken túl pedig egy pestisjárvány is

sújtotta Itáliát. Titus fejezte be 80-ra az amphitheatrum Flaviumot, ismertebb nevén a Colosseumot.


donativum, négy császár éve, res privata, fundus, procurator, klienskirályság, homo novus, colonia


4.39. táblázat -

69 A „négy császár éve”

69 eleje A praetorianusok fellázadnak, megölik Galbát, és

Othót kiáltják ki császárnak

69. április Bedriacumi csata; Otho öngyilkossága

69. július 1. Vespasianust császárrá kiáltják ki

69-79 Vespasianus uralkodása

70. szeptember 21. Titus elfoglalja Jeruzsálemet

71-83 Hadjáratok Britanniában

79 Vespasianus halála

79-81 Titus uralkodása

79. augusztus A Vesuvius kitörése, Tűzvész Rómában

80 Az Amphitheatrum Flavium (Colosseum) felavatása

3.1.3.4. 3.3.1.3.2. Domitianus (81-96)

51-ben született, Vespasianus kisebbik fiaként. Vitellius idején Rómában tartózkodik, és annak bukása előtt egy-

két nappal az utcai harcokban – ezek során gyullad ki a Capitolium – kis híján életét veszti, Isis-papnak öltözve

sikerül elmenekülnie a vitellianusok elől. Trónra lépésekor már nyolcszoros consul, de tényleges hatalmat és

feladatot nem kapott apja és bátyja uralkodása alatt. Császári neve Imperator Caesar Domitianus Augustus volt,

ami 83-ban, a chattusok fölött tartott triumphusát követően kiegészült a Germanicus elemmel.

A princepsektől elvárt politikai magatartás fontos eleme volt a senatusszal való egyeztetés, de az, ami Augustus

idején még nélkülözhetetlen volt, a császárság intézményesülésének előrehaladtával egyre inkább kiürülő

politikai rituálévá vált. A császároknak természetesen szükségük volt a leggazdagabb nagybirtokosok, a

társadalom elitjének támogatására, de a senatusszal való együttműködésnek az ügyek elintézésében nem, csak a

szimbolikus politizálásban, a res publica hagyományainak fönntartásában volt jelentősége. Ezt már Vespasianus

is egyre türelmetlenebbül viselte. A császároknak a tehetséges és képzett sena- torokra is szükségük volt, akikre

nehéz feladatokat és fontos provinciákat lehetett bízni, bár egyre inkább helyettesíthetők voltak lovagokkal és

homo novusokkal. De összességében a senatus testületként alkalmatlan volt operatív döntések kialakítására,

3. Róma


gátjává vált a hatékony kormányzati munkának. A döntések – a rövid, de a hosszú távú tervek is – a császár és

tanácsadóinak, az amici principis vagy amici Caesaris körében születtek. Domi- tianus nyíltan mellőzte a

senatust mint testületet, abszolutista módon kormányzott, az ő amici Caesarisa szinte már nem is informális

testület volt. Az új kormányzati stílus külsőségekben is megnyilvánult, megkövetelte hogy dominus et deusnak,

úrnak és istennek szólítsák (Suetonius: Domitianus. 13). A deus Caligulát és Nerót idézte, dominusnak meg a

rabszolgák szólították urukat – mindkettő elfogadhatatlan volt a senatorok számára.

Amikor pedig visszavette elvált feleségét, közleményben tudatta, hogy visszahívta őt az isteni nyoszolyára. (...)

Ugyanilyen arcátlanul kezdte a körlevelet, amelyet pro- curatorai nevében diktált: „Urunk és istenünk így

parancsolja.”

(Suetonius: Domitianus. 13. K. F.) Ennek a megszólításnak is megvolt az előzménye a Ptolemaiosoknál: theos

kai ky- rios. Már Tiberius kapcsán olvashatjuk a forrásokban, hogy vissza kellett utasítania a domine

megszólítást egyes senatorok részéről, tehát használata nem volt újdonság, a problémát a nyilvánossá,

hivatalossá és kötelezővé tétele jelentette.

Uralkodása alatt szinte folyamatosan viselte a consulságot, és a censor perpetuus (örökös censor) tisztséget is

létrehozta a maga számára, ez a Caesar praefectus morumára emlékeztető megbízatás a régi hagyományok és

szokások felújítását és számonkérését tette lehetővé számára. A központi császári irodák (ab epistulis, a

rationibus stb.) élére felszabadítottak helyett lovagokat állított, vagyis a császári magánhivatalok állami

intézménnyé váltak. Apjához hasonlóan ő is tovább szigorította és racionalizálta az adókivetést és -behajtást.

Nála már feltételezhető az állam költségeinek és kiadásainak hosszú távra való megtervezése. Nagy gonddal

választotta ki és ellenőrizte megbízottait, hogy megakadályozza a provinciákban a visszaéléseket.

Hadvezérként nem marad el apjától és bátyjától, Germaniában uralkodásának elején személyesen irányította a

sikeres hadműveleteket. Győzelmeit kisebb területek megszerzése mellett elsősorban a határvonal

megerősítésére használta föl. Ő szervezi tartománnyá Germania Superiort és Germania Inferiort. Újra súlyossá

válik a helyzet Pannoniában, ahol a Duna túloldalán élő markomannok és kvádok ellen kell újabb legiókkal

megerősíteni a védelmet. Ráadásul 85-86 telén a dákok is betörtek Moesiába. A válságos helyzetet a helyszínre

siető Domitianus egyrészt a provincia átszervezésével (kettéosztásával) igyekszik orvosolni, másrészt az

ellenséges területekre vezetett hadjáratokkal. A váltakozó sikerű harcokat a Decebalus dák királlyal való

megegyezés zárja le. A határ háborítatlanságáért cserébe gabonát és útépítő mérnököket ad Róma. Domitianus

még apjától örökölte a britanniai hadjáratot és annak hadvezérét, Tacitus apósát, Agricolát, aki sikeresen

nyomult észak felé, és már a mai Skócia területét hódoltatta, de Domitianus 83-ban leállíttatta a hadműveleteket.

Ennek minden bizonnyal racionális okai voltak, mert, mint már elődeinek is, Domitianusnak is azzal kellett

szembesülnie, hogy a szerezhető zsákmány és a későbbi várható adójövedelmek nem látszanak fedezni a

hadjárat és a provincia fenntartásának költségeit. Ugyanakkor a még mindig a régi hódítások dicsőségén

nevelődő és hagyományos katonai karrierre vágyó senatorok elvárták a princepsektől a birodalom növelését.

Számukra az államigazgatás, a provinciaszervezés és a határvédelem terén elért jelentős eredmények sem

átláthatók, sem meggyőzők nem voltak. Számukra például a dák probléma lezárása nem józan, hanem

szégyenletes megoldásnak tűnt. Ezt a véleményt közvetíti számunkra Tacitus, aki apósának visszahívását

Domitianus féltékenységével magyarázza, megelőlegezve későbbi munkájának Germanicus és Tiberius

kapcsolatáról rajzolt képét.

A senatust maga ellen hangoló Domitianus a nép és a hadsereg körében népszerű princeps volt. A katonák

zsoldját egyharmadával megemelte, és személyes jelenléte a veszélyeztetett határszakaszokon is sokat nyomott a

latban. A népről is igazi princeps módjára gondoskodott, anélkül hogy ezzel kiürítette volna a kincstárat. Fényes

ünnepségeket, elődeit túlszárnyaló látványosságokat rendezett. Pénzt osztott, és lakomákon vendégelte meg

Róma népét. Építkezései pedig munkaalkalmat jelentettek a plebsnek, hatalomra kerülésekor ugyanis még közel

sem fejeződött be a 64-es és a későbbi tűzvészek kárainak helyreállítása. Rengeteg új középülettel gazdagította a

várost: templomokkal, amelyek őt és családját kapcsolták szorosan az istenekhez, valamint a nép

szórakoztatására szolgáló épületekkel. Az előbbire jó példa a gens Flaviának emelt templom vagy a Fortuna Re-

dux (Visszavezérlő Fortuna), amit egy háborújából való visszatérése után építtetett; az utóbbira pedig a

közönséget vízi csatákkal szórakoztatni tudó Naumachia. Az épített térben mint médiumban rejlő lehetőséget

mutatja az említettek mellett tervezett (de már utóda által befejezett) foruma, amely Augustus forumát kötötte

össze a Vespasianuséval. A Palatinus-dombon tovább építtette a császári palotát, a Palatinust, és Róma

közelében is emeltetett magának egy hatalmas rezidenciát.

Mert ez a nép már rég – amióta vevő szavazatra nincs – túltette magát minden gondon, s akitől rég vesszős

bárd, sereg és hatalom függött, ma egészen meglapul és csak e két dolgot kívánja szorongva: cirkuszt és

kenyeret.

3. Róma


(Iuvenalis: Szatírák. X 77-81. M. Gy.)

A híres panem et circenses sorok Iuvenalistól, akinek kortársa Domitianus is feltűnik szatíráiban:

Míg a halálra gyötört földön még dúlt az utolsó Flavius, és e kopasz Nero jármát nyögte a Város (...)

(IV 37-38.)

Róma-szerte, minden kerületben tömegestül építette magának a hatalmas bolthajtásokat és diadalíveket, négyes

fogatokkal és a diadal egyéb jelképeivel, úgyhogy valaki fel is írta az egyikre görögül: „Elég volt!”

(Suetonius: Domitianus. 13. K. F.)

A háttérbe szorított senatorok többször is összeesküvést szőttek Domitianus ellen. A válaszként érkező

felségsértési perek pedig tovább rontották a császár és az atyák közötti viszonyt. A kivégzettek főképp az

úgynevezett ellenzéki senatorok közül kerültek ki. Ez a csoport végig jelen van – természetesen cserélődő, végül

általában kivégzett tagokkal – a principatus első két évszázadában. Összekapcsolja őket a sztoikus filozófia és a

prin- cepsekkel szembeni ellenállás. Nem a köztársaságot akarják helyreállítani, csak a monarchia helyes

formájának kialakításáért szállnak síkra: a princeps hatalmának egyrészt kiválóságán kell alapulnia, másrészt a

törvények szabta korlátok között kell megmaradnia. A libertas, a szabadság a monarchiában a szólás, akár a

császár bírálatának szabadságát jelenti, ez teszi lehetővé az arisztokrácia érdemi részvételét az államügyekben.

Ez a részvétel kötelező is a bölcsre nézve, visszavonulnia a magánéletbe csak akkor szabad, ha a princeps

személye teljesen ellehetetleníti az értelmes cselekvést. Az elv, hogy a legkiválóbb embert kell kiválasztani az

uralomra, éles ellentétben állt a császárok dinasztiaalapító törekvéseivel, így a Flaviusokra eleve rossz szemmel

néztek. Az összeesküvésektől, illetve a sztoikus ellenzéktől független ügy volt unokanővérének száműzetése és

férjének kivégzése. Ellenük a vád istentagadás és a zsidókkal való rokonszenvezés volt. Domitia- nus közeli

rokonai – az ő gyermekeiket szánta utódául – minden bizonnyal keresztények voltak, és emiatt tagadták meg a

római istenek kultuszában való részvételt. A családjában való szigorú fellépés jól jellemzi a princeps

konzervatív vallásosságát, amely nem csak kifejezetten a keresztények ellen irányult: Domitianus például a

hagyományoknak megfelelően, élve temette el a szüzességi fogadalmukat megszegő Vesta-papnőket is.

Olvashattuk, hogy Arulenus Rusticusnak Thrasea Paetus, Herennius Seneciónak Hel- vidius Priscus

magasztalása az életébe került, és ez a dühöngés nemcsak a szerzőkre, hanem könyveikre is kiterjedt:

háromtagú bizottságnak tették kötelességévé, hogy e kiváló szellemek műveit a comitiumon és a forumon égessék

el.

(Tacitus: Iulius Agricola élete. 2. B. I.) Thrasea Paetus és veje Helvidius Priscus a senatorok sztoikus

csoportjának voltak emblematikus alakjai, Thrasea Paetust Nero küldte halálba, veje pedig Vespasia- nus

uralmának volt egyetlen áldozata ebből a csoportból.

3. Róma


3.1.3.5. ■ A császárkori Róma

Az összeesküvések és felségsértési perek ördögi köréből sem a császár, sem a senatorok nem tudtak már

kiszállni. A császár egyre kegyetlenebb uralkodásának végül egy sikeres összeesküvés vetett véget 96-ban,

amelynek a császárné is részese volt. Halála után damnatio memoriaera ítélték; hogy emlékét mégis számos

szobor és felirat megőrizte, az a nép és a hadsereg körében való töretlen népszerűségét jelzi, és nem felel meg a

történetíróknál és költőknél fennmaradt negatív képnek. Ezek a forrásaink ugyanis nagyrészt a senatus

véleményét tükrözik.


amici principis / amici Caesaris, dominus et deus, censor perpetuus, ab epistulis, a rationibus, Fortuna Redux,

Naumachia, Palatinus, panem et circenses, ellenzéki senatorok, libertas, damnatio memoriae


4.40. táblázat -

81-96 Domitianus uralkodása

81-85 Domitianus germaniai háborúi

81-83 Agricola katonai sikerei Caledoniában

85 k. Germania Superior és Germania Inferior létrehozása

85 Pannoniai háború

85/86 tele Dák támadás Moesia ellen

85/86-88 Domitianus dák háborúja

96 Sikeres összeesküvés Domitianus ellen

3. Róma


3.1.4. 3.3.1.4. AZ ANTONINUSOK (96-192)

A Nerva és Traianus korát bemutató források ifjabb Plinius írásai, amelyek között szerepel Bithynia

helytartójaként Traianusszal folytatott levelezése (Levelek. X. könyv), illetve Panegyricusa, Traianus tiszteletére

tartott dicsőítő beszéde. Nerva és Traianus uralkodását feldolgozó történeti művek Cassius Dio töredékein túl

nem maradtak fenn. Különleges forrás e korszakra a Traianus-oszlop, amelynek domborművei a daciai hadjárat

eseményeit örökítik meg. Fontos forrásnak tekinthető a Hadrianus életrajzával kezdődő Scriptores Historiae

Augustae, amelynek keletkezési körülményei és hitelessége rendkívül vitatott, ugyanakkor Antoninus Pius és

Marcus Aurelius uralkodásának legbővebb beszámolója (vö. 1.1.2.). Antoninus Pius korához politikai-történeti

szempontból is jelentős Aelius Aristeidés görög rhétór Róma tiszteletére tartott beszéde. Marcus Aurelius

uralkodásával kezdi elbeszélését Héródianos A római birodalom története Marcus Aurelius halálától című

művében. Marcus Aurelius Vallomásai a történettudomány és a filozófiatörténet számára egyaránt értékes. Az

Antoninusok korára vonatkoznak a Görögrómai szöveggyűjtemény 177-190. dokumentumai.

3.1.4.1. 3.3.1.4.1. Nerva (96-98). Traianus (98-117)

Domitianus meggyilkolását követően az összeesküvők egyikét, Nervát választja császárnak a senatus. Gyorsan

kellett lépnie a senatoroknak, hogy a praetorianusokat kész helyzet elé állítsák, ugyanakkor Nerva személye idős

kora és gyermektelensége miatt (hosz- szabb távon) meghagyta a lehetőséget a megfelelő princeps

kiválasztására. Az új princeps csak a merénylők kivégeztetésével és donativum osztásával tudta a

praetorianusokat lecsillapítani, és rövid uralkodásának legtöbb intézkedése is bizonytalan hatalmi helyzetét

tükrözi. Domitianus politikáját kellett ugyanis a római plebsszel, a provinciákkal, de leginkább a hadsereggel

szemben folytatnia. Itt a parancsnokok személyében sem történt jelentős változás, hiszen Domitianus

embereinek a leváltása bizonyosan lázadáshoz vezetett volna. A polgárháború rémét végül a megfelelő utód

megtalálásával sikerült elhárítani. Nerva örökbe fogadta M. Ulpius Traianust, Felső-Germania helytartóját,

akinek személye a hadsereg és a senatorok részére is elfogadható volt.

M. Ulpius Traianus 53-ban született Hispaniában, ősét veteránként még Scipio Africanus telepítette le az itt

alapított coloniában, Italicában. Apja Vespasianus alatt emelkedett fel az arisztokráciába. Traianus 91-ben volt

consul, 95-ben Pan- nonia, majd 97 végétől Germania Superior helytartója. Császári neve Imperator Caesar

Nerva Traianus volt.

Traianus uralkodásának első időszaka a dákok elleni háború előkészítésével, illetve magával a háborúval telt. A

hódítást egyrészt az ottani gazdag arany-, só- és vasbányák, a várható zsákmány, valamint a dákkérdés – az

északkeleti provinciákat veszélyeztető betörések – végleges megoldása indokolta. Két véres háborúban, 101-

102-ben és 105-106 során Róma összeroppantja Decebalus királyságát, a királyi székhely, Sarmizegetusa

elfoglalása után pedig Decebalus öngyilkos lesz. Óriási hadizsákmány került a rómaiak kezére: Iohannes Lydus,

egy késő antik történetíró adata szerint több millió talentum arany és ezüst, valamint ötszázezer hadifogoly. A

háború befejeződése után Traianus személyesen irányította a terület provinciává szervezését. Dacia

biztosításához két legiót és auxiliaris egységeket hagyott a princeps a területen, veteráncoloniát alapított Colonia

Ul- pia Traiana Dacica néven (a település ismertebb neve Sarmizegetusa, amely a volt dák királyi székhelyhez

való közelsége miatt ragadt rá). A consularis rangú császári helytartó székhelye Apulum (ma Alba Iulia –

Gyulafehérvár) lett. A hódítás után rögtön megkezdődött az utak építése a tartományban, illetve a bányák

kiaknázása – bányászokat telepítettek be a birodalom más területeiről.

Dacia meghódításában a birodalom mérnökeinek és a hadsereg műszaki alakulatainak is óriási szerep jutott.

Traianus felvonulási utakat építtetett, a Duna hajózhatóságát segítő, több mint 3 kilométer hosszú csatornát

vágatott a Vaskapunál, pontonhidat, majd kőhidat emelt a Dunán. Ez utóbbi a második háborúra készült el

Drobetánál (ma Turnu Severin) a damaskosi Apollodóros tervei szerint, és 1,2 kilométer hosszú volt.

Dacia meghódításával a korábbi betörésektől sújtott Moesia biztonságossá válik, Traia- nus itt is coloniákat hoz

létre, mint ahogy szinte mindenhol, szerte a birodalomban, folytatva elődeinek urbanizációs politikáját. Kiépül

uralkodása alatt a Duna mentén futó út, amely összekötötte az al-dunai területeket egyrészt Pannoniával,

másrészt a Feketetenger partján tovább haladva, a keleti tartományokkal. A dák háborúval és a térség

rendezésével összefüggésben került sor 106-ban Pannonia kettéosztására is. A Pannonia Supe- riorban

állomásozó legióknak az északi határvonalon a germánok elleni védelem volt a feladata, Pannonia Inferioréi

pedig a Dunakanyartól délre a iazygokkal közös határt őrizték. Ez a Duna-Tisza közén élő szarmata lovas nép a

dákok ellen még Traianus oldalán harcolt, de Decebalus királyságának bukása után területi vitái támadtak

Rómával.

3. Róma


■ Dacia 106-271 között

106-ban Traianus hadvezére, Syria legatusa annektálja a nabateusok klienskirályságát, és a területet Arabia

néven provinciává szervezi. Arabia nagyjából a mai Jordánia és a Sí- nai-félsziget területén feküdt, és fontos

karavánutak haladtak rajta keresztül a Vörös-tenger és a Földközi-tenger között, amelyeken a parthusokat

megkerülve érkezhettek a birodalom területére India árui. Régi fővárosa, Petra is megőrzi jelentőségét, de a

provincia központja északra kerül, Bostrába. Róma kiépíti és őrtornyokkal biztonságosabbá teszi a

karavánutakat, továbbá újjáépül a Nílust a Vörös-tengerrel összekötő csatorna.

Traianusnak a dákok feletti győzelmét soha nem látott pompával ünnepelték meg Rómában, több mint száz

napon át zajlottak a játékok, több ezer vadállattal és gladiátorral. A császár dicsőségét az új épületek is hirdették.

A Forum Traiani méretében és épületeivel

is túlszárnyalta a korábbi császárok forumait. Itt állt diadalíve, és a híres, ma is látható diadaloszlopa, amelynek

körbefutó frízein a dák háborúk eseményeit „képregényként” mutatta be. De a római nép számára épült ide egy

grandiózus, igazságszolgáltatásnak és üzletkötéseknek helyet adó épület, a Basilica Ulpia, valamint nyilvános

könyvtárak (egy a görög és egy a latin irodalomnak), a teret pedig a többi forumhoz hasonlóan egy templom

zárta le. A hatalmas zsákmányból Itália úthálózatának és kikötőinek – elsősorban Ostiának – fejlesztésére és

további építkezésekre is futotta.

Építkezései – amelyek javítottak Róma ellátásán, elzártabb területeket kapcsoltak be Itália vérkeringésébe,

munkaalkalmat teremtettek, stb. – jól illeszkedtek jóléti programjába, amelynek legfontosabb eleme az

alimentatio volt. Ez az állami alapítványrendszer, amelyet elődei kezdtek kidolgozni, de ő valósított meg,

egyszerre támogatta a szegény családok gyerekeit, illetve árváit és az itáliai kis- és középbirtokosokat. Az

államkincstárból érkező pénzből az önkormányzatok kedvezményes kölcsönhöz juttatták a birtokosokat

birtokuk értékének maximum 7-8 százalékáig terjedő összeghatárig és 2-5 százalékos kamatra (a számok

területenként eltérőek voltak). A törlesztett tőke a kincstárba került vissza, a kamatokat pedig egy városi alapba

fizették be, amelyből a gyerekeknek az ellátmányt (alimentát) folyósították. A fiúk 18, a lányok 14 éves korukig

részesülhettek támogatásban; a fiúk havonta 16 (ha házasságon kívül születettek, csak 12), a lányok 12 (illetve

10) sestertiust kaptak. Összehasonlításképp: a legalacsonyabb napszám ebben a korban fél sestertius volt. Róma

városában Traianus nem hozott létre alimentatiós alapítványt, itt a császár patrónusszerepe közvetlenül és

hagyományosan továbbra is a pénz- és élelemosztásban nyilvánult meg.

Traianus, tanulva Domitianus hibáiból, nem konfrontálódott a senatusszal, volt türelme a principatus rituáléihoz,

ráadásul mint nagy hódító erősíthette meg császári tekintélyét, a caesari és augustusi időket visszahozva

Rómába, így ő lett az optimus princeps, a „legjobb császár”. A senatus pedig egyrészt Domitianus alatt

elveszítette a legkövetkezetesebb ellenzéki tagjait, másrészt ekkorra már egyre inkább elfogadta új szerepét, és a

császárhoz lojális magas rangú tisztviselők testületévé vált.

Plinius: Vedd fontolóra, uram: indokoltnak tartanál-e egy körülbelül százötven tagból szervezendő

tűzoltótestületet? Én majd ügyelek rá, hogy csak tűzoltókat vegyenek be, és hogy az engedélyezett joggal vissza

ne éljenek. Ilyen kisszámú testületet szemmel tartani nem is volna nehéz feladat.

3. Róma


(Ifj. Plinius: Levelek. X 33. B. I. Vö. 181. dok.) Plinius bythiniai helytartóként kérdezi levélben a császárt, akit

Dominusnak szólít.

Traianus uralkodása végén Dacia meghódításánál is nagyobb szabású vállalkozásba kezd, 113-ban megtámadja

a parthusokat. A casus bellit szokás szerint Armenia királyának a személye szolgáltatja, és mivel Traianus

hódítani akar, elzárkózik a diplomáciai megoldás elől. Még 113-ban elfoglalja, és provinciává teszi Armeniát,

majd benyomul magába a Parthus Birodalomba, és meghódítja Mezopotámiát, kezére kerül délen a parthusok

királyi székhelye, Ktésiphón is. Már a Tigristől keletre eső területeket hódoltatja a Nagy Sándor-i babérokra

vágyó császár, amikor felkelések törnek ki a frissen meghódított területeken. Ezekkel egy időben a hátországban

is nehézségek támadtak, Kyrénében, Cipruson és Egyiptomban fellázadtak a zsidók a birodalom ellen.

Nyilvánvalóvá vált, hogy Róma elérte saját határait, de a következményeket már nem Traianusnak kellett

levonnia, ugyanis 117-ben betegségben meghalt.


provincia, colonia, Colonia Ulpia Traiana Dacica, Forum Traiani, Basilica Ulpia, alimentatio, optimus princeps


4.41. táblázat -

96-98 Nerva uralkodása

98-117 Traianus uralkodása

101-102 Első dák háború

105-106 Második dák háború

106 Pannonia kettéosztása Pannonia Superiorra és

Pannonia Inferiorra, Arabia meghódítása

113-117 Parthus háború

117 A második zsidó felkelés

3.1.4.4. 3.3.1.4.2. Hadrianus (117-137)

Hadrianus földije és rokona volt Traianusnak, aki apja halála után a gyámja lett, és egyengette pályáját. Traianus

mellett szolgált katonai tribunusként Germaniában, quaestorként az első és legioparancsnokként a második dák

háborúban. Pannonia kettéosztását (106) követően ő volt Pannonia Inferior első helytartója. Rendkívül fiatalon,

32 évesen lett consul suffectus 108-ban. A parthus háborúba is elkísérte Traianust, 117-ben pedig Syria legatusa

lett. A halála előtt a császár örökbe fogadta és utódává tette.

Hadrianus Róma minden friss hódításáról lemondott, és békét kötött a parthus királlyal. Úgy látta – és minden

bizonnyal igaza volt –, hogy az új keleti területek megtartása felemésztené a birodalom minden erejét. Ennek

felismeréséhez nagyban hozzájárulhatott a dunai határ mentén kialakult helyzet. Iazygok és roxolánok támadtak

rá a két Moesiára és Daciára. A két szarmata nép a subsidium (segély, a határ menti barbárok részére folyósított

támogatás) csökkentését sérelmezte, valamint azt, hogy Dacia helytartói nem engedélyezték számukra a

kapcsolattartást a provincián keresztül. A sérelmeken túl ezeknek a népeknek a harci kedvét bizonyára az is

növelte, hogy a térségben állomásozó legi- ók egy részét kivonták innen, és keletre vezényelték. A dunai

hadszíntéren Hadrianus is megjelenik, és részben katonai eszközökkel, részben diplomáciával sikerül úrrá lennie

a három évig húzódó krízisen. A paradigmaváltás szükségességét a birodalmi arisztokráciával is el kellett

fogadtatni, s hogy ez nem ment könnyen, mutatja, hogy Hadrianus hatalomra kerülése után kivégzik Traianus

bizalmi embereit, legfontosabb hadvezéreit, a hódító politika híveit. Jellemző – és a történelemben sűrűn

előforduló – megoldás, hogy praefectus praetorióját, aki Hadrianus távollétében összeesküvés vádjával elítélteti

és kivégezteti ezeket az előkelő senatorokat, a császár feláldozza: hogy a politikai elit felháborodását

lecsillapítsa, leváltja tisztéből.

3. Róma


Hadrianus, megirigyelve Traianus dicsőségét, nyomban feladott három, Traianus által szerzett provinciát (...)

Daciával is ezt szándékozta tenni, de barátai azzal riasztották vissza ettől, hogy így sok római polgár jutna a

barbárok kezére, mivel Traianus a világ minden részéből megszámlálhatatlanul sok embert telepített át a

legyőzött Daciába, hogy benépesítsék a földeket és a városokat.

(Eutropius: Róma rövid története. VIII 6. T. P.)

A birodalom emberi és anyagi erőforrásait később sem fordítja újabb területek szerzésére, ehelyett a

határvédelmet fejleszti. Folytatva a Domitianus alatt elkezdődött munkát, védelmi vonalat, limest épít ki: fal- és

erődrendszerrel kiegészítve a természetes határokat. Ennek legimpozánsabb és jelentős részében még ma is

látható emléke Hadrianus fala Britanniában, amely tengertől tengerig húzódott végig a szigeten. A falakat vagy

árokrendszert (Afrika), ahogy a folyókat is, őrtornyok (burgusok), a segédcsapatok kisebb (castellum) és a

legiók nagyobb táborai (castra) őrizték. A katonai táborok és közöttük az őrtornyok úgy voltak elhelyezve, hogy

az egész határt ellenőrizhessék. Az elsősorban Hadrianushoz köthető, de már korábban megindult és később is

tovább épülő rendszer nem arra szolgált, hogy megállítson egy nagy támadó sereget, erre, mint Marcus Aure-

lius alatt hamarosan kiderült, nem is lehetett alkalmas. A folyókat őrző tornyok lánca, a tájat kettévágó falak a

birodalom határát demonstrálják a barbaricum felé, a csempészést kell megnehezíteniük és a portyázásokat

megakadályozniuk. Éjszaka egy kis csapat könnyedén átjuthatott a határon, de például az elrabolt állatokkal már

nehezen juthatott vissza. A limest kiegészítették a határon túli őrhelyek, a diplomáciai és kereskedelmi

tevékenység közben szerzett információk és – ami a legfontosabb – a határon túlra vezetett megtorló akciók.

Egyetlen igazán nagy háborút kellett Hadrianusnak megvívnia, de azt is a határokon belül. 132-ben kitört a

harmadik zsidó felkelés, vezetője Simon Barkoziba (Simeon bar Kosziba) volt, akit hívei Bar Kochbának, „a

csillag fiának” neveztek. A rendkívül véres háborút, amely négy legiót kötött le a birodalom erejéből, csak 136-

ra sikerült befejezni.

Az újra lerombolt Jeruzsálem helyén Hadrianus római telepesek számára coloniát hoz létre, ahonnan a zsidókat

kitiltja, a diaszpóra eddig is nagy létszámú lakossága ezáltal tovább növekszik.

Hadrianus a nagy birodalomszervező császárok sorába tartozik, elődei nyomán továbbfejleszti és racionalizálja a

közigazgatást, őhozzá köthető a principatus bürokráciájának végleges kiépülése. Alatta vált állandó és jogilag

meghatározott intézménnyé a már korábban is működő, lovagokból és senatorokból álló császári tanács, a

consilium principis. Nagy horderejű reformja az igazságszolgáltatás átalakítása, uralma alatt hozza létre a kor

egyik legjelentősebb jogtudósa, Salvius Iulianus az Edictum perpetuumot. Korábban, a praetor urbanus

hivatalba lépésekor kiadott egy edictumot (hirdetmény, rendelet), amelyben azokat az elveket, ítélkezési

formulákat fogalmazta meg, amelyek alapján hivatali éve alatt az igazságszolgáltatás működni fog. Ez az új és

állandó (perpetuus) gyűjtemény az addigi praetori edictumok helyébe lépett, a több évszázad alatt kialakult

jogi anyagot szerkesztette meg és alakította a kor igényeihez. A reform a római jog fejlődésének fontos állomása

volt (hozzáférhetőbb lett egy jogforrás, átláthatóbb és kiszámíthatóbb az igazságszolgáltatás), ugyanakkor egy

újabb köztársaság kori, már kiürült intézményt takarított el a monarchikus kormányzás útjából.

Hadrianus uralkodása 21 évének nagy részét úton, a provinciákat bejárva töltötte (vö. 183. dok.). Felkereste

birodalomszerte a katonai táborokat, hogy személyesen győződjön meg az adott határ védelméről és a disciplina

(katonai fegyelem) betartásáról. Továbbá demonstrálni akarta a hadsereg fontosságát, hogy evvel is erősítse a

katonák hűségét császárukhoz. De figyelmet fordított a provinciák városaira, a helyi viszonyok megismerésére

is. Hadrianus jelenléte megerősítette a felkeresett provinciák birodalmi integrációját, ráadásul közvetlenül is

hozzájárult az adott város romanizációjához és urbanisztikai fejlődéséhez, ugyanis látogatására készülve többek

között utakat, csatornákat, szentélyeket, fürdőket építettek. A Rómán kívül, a provinciákban eltöltött idő végső

soron Itália központi szerepének és a tartományok alávetett voltának változását: a birodalom új egységét,

legalábbis az erre irányuló császári akaratot tükrözte, hasonlóképp az urbanizáció elősegítéséhez

(municipalizáció) és polgárjog-adományozáshoz. Ugyanakkor ezek az utazások Hadrianus mindenre kíváncsi,

mindent személyesen megismerni akaró odysseusi természetéből is fakadtak, ami inkább volt görögös, mint

római vonása a philhellén uralkodónak.

Hadrianus a senatus körében nem volt népszerű. Sem hatalomra kerülésének gyanús körülményeit (forrásaink

szerint trónját Traianus feleségének köszönhette, aki mindig is pártfogolta őt), sem Traianus munkatársainak

kivégzését nem felejtették el neki. A hódítások feladását, az új katonai stratégiát is nehezen lehetett az imperium

sine fine (birodalom határok nélkül) hagyományán nevelkedett elittel elfogadtatni, annak minden racionalitása

ellenére. A császár görögös attitűdjei – graeculusnak, görögöcskének csúfolták –, folytonos utazgatása és a

provinciák előtérbe helyezése Itália rovására sem emelték ázsióját. De hatalma szilárd volt, zökkenőmentesen

tudta utódjának átadni, akit ugyanazzal a gondossággal választott ki, amivel a kormányzás összes ügyét intézte.

3. Róma



subsidium, limes, burgus, castellum, castra, colonia, consilium principis, Edictum perpetuum, edictum,

imperium sine fine


4.42. táblázat -

117-138 Hadrianus uralkodása

128 Az Edictum perpetuum közzététele

132-136 A Simon Barkoziba által vezetett zsidó felkelés

3.1.4.7. 3.3.1.4.3. Antoninus Pius (138-161). Marcus Aurelius (161-180)

Antoninus senatori családból született, a hivatalos császári neve Imp. Caesar T. Aelius Hadrianus Antoninus

Augustus Pius volt. A Pius melléknévvel a Hadria- nusszal, örökbe fogadó apjával szemben mutatott pietasa

miatt ruházták fel, ugyanis a senatus akarata ellenében keresztülvitte Hadrianus istenné avatását. Ő fejeztette be

római mauzóleumát is: Mausoleum Hadriani – a mai Angyalvár.

Antoninus, mire hatalomra került, már komoly tapasztalatokkal rendelkezett kormányzati ügyekben, volt consul

ordinarius, proconsul Asiae, továbbá Hadrianus bevonta őt a császári tanácsba is. Császárként Itália ügyeinek

fontosságát és tekintélyének helyreállítását hangsúlyozta, amit kifejezett az is, hogy a folyamatosan úton levő

Hadrianusszal szemben, uralomra kerülése után már nem hagyta el Itáliát. Igaz, a provinciákban és a limeseken

(pl. Britanniában, Mauretaniában vagy Dacia határán) uralma alatt kirobbanó konfliktusok nem voltak olyan

méretűek, hogy feltétlenül szükségessé tették volna a császár jelenlétét. Ez a viszonylagos nyugalom a

következő időszak súlyos háborúihoz képest, a császár józansága, a senatus felé tett gesztusok, illetve a Róma

lakosságának körében tartott többszöri pénzosztás jellemezték Antoninus uralmát és tették a kortársak, illetve a

következő generációk szemében egyfajta aranykorrá.

Mert ugyan mikor létezett annyi város a szárazföld belsejében meg tengerparton is, avagy mikor látták el őket

mindennel ennyire? (...) Mindenütt testgyakorlóhelyek, forráskutak, oszlopos előcsarnokok, templomok,

műhelyek, iskolák sokasága található (...).

(Aelius Aristeidés: Róma magasztalása. 93, 97. Sz. G.) A görög szónok 143-ban elmondott, Rómát magasztaló

beszédében a lakott világ (a birodalom) általános jólétét és virágzását ecseteli hallgatói számára. A retori- kusan

túlzó, de sok kortárs véleményével találkozó beszéd szerint minden jó Rómának köszönhető, aki békét és

biztonságot, valamint „szegénynek, gazdagnak egyaránt hasznára lévő” államrendet teremtett a

Mediterráneumban. Az általános virágzásnak szembeötlő jelei a birodalom távoli területeit is összekapcsoló

kereskedelem, a biztonságos tengeri és szárazföldi utak, de mindenekelőtt a városok sűrű hálózata: a

birodalomnak körülbelül 2000 városa volt. Aristeidés, amikor a szinte egymásba érő városokat emlegeti, akkor

elsősorban a sokkal urbanizáltabb (és általa jobban ismert) keleti birodalomfélről beszél, de ha kisebb mértékben

is, igaz ez a nyugati provinciákra, még az olyan, viszonylag elmaradottabb területekre is, mint Pannonia. Itt a

római hódítás előtt egyetlen városias település volt, a 2. században pedig már több mint húsz. De a Flaviusok,

valamint Traianus és Hadrianus a provinciákat fejlesztő politikája másban is megmutatkozik. Nagy, az itáliai

ízlést követő villák épültek ebben a korszakban nagybirtokosok vagy csak intézőik számára. Továbbá nemcsak

itáliai termékek jelennek meg Pannoniában, hosszú szárazföldi utat megtéve, hanem nagyszámú kereskedő és

iparos is betelepül a provinciába. Miután pedig a Dunát teljes egészében biztosította a római hadsereg, az itáliai

termékek mellett megjelennek a galliai és germán áruk, valamint a galliai és germán vállalkozók is, akik

számára Pannoniát gazdasági szempontból az itt állomásozó legiók (mint felvevő piac) és a vízi út tette

vonzóvá. Ennek a virágzó korszaknak fog véget vetni a 168-ban meginduló germán támadás, amely elsősorban

Pannoniát sújtja.

Antoninus intézkedései közül a legmeglepőbb, ahogy az utódlás kérdését rendezte, nem egy, hanem két utódot

jelölve ki: Marcus Aureliust és annak örökbefogadás révén testvérét, Lucius Verust. Ez a társcsászárság első

példája. Mindketten Augustusok lettek, de a vezető szerep az előbbit illette meg, amit többek között a pontifex

maximus cím is mutatott. Nem ismerjük a döntés hátterét, hogy valamiféle nagyszabású reformelképzelés állt-e

mögötte, vagy esetleg csak a parthusokkal való, küszöbönálló háború fenyegetése.

3. Róma


Marcus Aurelius családja a Flaviusok alatt emelkedett fel. Nagyapja, Annius Verus háromszoros consul volt,

praefectus urbi és Hadrianus közeli munkatársa, Anto- ninus Piusnak pedig apósa. Marcus Aureliust először

Hadrianus első számú utódjelöltjének, Aelius Caesarnak lányával jegyezték el, de Aelius halálát és Antoninus

Pius trónra lépését követően végül annak lányát vette el. Apósának, Antoninus Pi- usnak a kezdetektől közvetlen

munkatársa volt.

A két Augustus közös uralkodása súlyos külpolitikai válsággal indult. A parthus uralkodó Antoninus Pius

halálhírére betört Armeniába, majd megsemmisítő vereséget mért Cappadocia legatusának három legióból álló

seregére, és továbbhaladva Syria nagy részét is elfoglalta. Az ázsiai provinciák Lucius Verushoz tartoztak, így ő

szervezte és vezette az ellentámadást, de a tényleges hadvezetést egy tapasztalt katonára, Avidius Cas- siusra

bízta. Avidius Cassius már a következő évben látványos sikereket ért el, és 165-re Seleukeia és Ktésiphón is

római kézre került. A rendkívül ambiciózus hadvezér tovább akart nyomulni Média felé, de a császárok a

birodalom északi határa mentén kialakult aggasztó helyzet és a Seleukeiában kitört járvány miatt 166-ban

lezárták a keleti háborút. Róma, mivel csapatai nagy részére Európában volt szükség, nem szállja meg

Mezopotámiát, megelégszik Armenia (római) vazallus státusának biztosításával, valamint két stratégiailag

fontos pont, Carrhae és Dura Európos megszerzésével. A két Augustus fényes, közös triumphusszal ünnepli meg

a győzelmet.

A Historia Augusta szerint „még tartott a parthus háború, amikor kitört a markomann, amelyet az illetékesek

szakértelme sokáig elodázott” (Marcus. 12). A másfél évtizedig elhúzódó, óriási áldozatokat követelő harcok a

nagy népvándorlás előjátékának vagy első hullámának tekinthetők. A Duna bal partján, Rómával szövetséges

királyságokban élő népek a birodalomba akartak betelepedni, illetve Róma fegyveres támogatását kérték az őket

északról és keletről szorongató népekkel szemben. Valószínűleg felmerült az a megoldás is, hogy újabb

provinciák szervezésével a birodalomhoz csatolják a markomann-kvád, illetve a szarmata területeket, így

biztosítva az itt élők védelmét. A fenti forrás a pannoniai és daciai helytartók diplomáciai szakértelmére

célozhat, akik tárgyalásokkal igyekeztek időt nyerni, amíg Róma lezárja a keleti háborút, és felkészül. A forrás a

markomannokat emeli ki, de ekkor az összes Duna menti nép megmozdult, illetve a rómaiak megismerkedhettek

olyan, eddig északabbra élő népek harcosaival is, mint a langobardok. A népmozgás mögött az Észak-Európából

meginduló germán gótok és az iráni népek csoportjába tartozó alánok álltak. Ez utóbbiak a Kaszpi-tenger mellől

indultak nyugat felé, és „rátolták” Dacia és Moesia Inferior határaira a dákokat, roxolánokat, karpokat stb.

A háborús időknek sok egyéb – például üszkös romok – mellett érdekes régészeti bizonyságai és forrásai a

kincsleletek. Pénzek és nemesfém tárgyak, amelyeket láthatóan szándékosan ástak el, hogy így őrizzék meg

azokat a fosztogatóktól: a bizonytalanságot, a fenyegetettséget – a háború közeledtét jelzik. De a barbaricumban

is rábukkannak a régészek a birodalomból származó kincsleletekre, amelyeket a hajdani fosztogatók (illetve

leszármazottaik) ástak el, amikor ők kerültek fenyegetett helyzetbe.

A háború első szakasza 166-tól 175-ig tartott, de ezen belül az események kronológiája több ponton is

bizonytalan még. Az első támadás 166-ban a langobardok betörése lehetett, akik a még minden bizonnyal

tárgyaló kvádok és markomannok területein átvágva törtek rá Pannoniára. Ekkor még sikerül megvédeni a

határokat, de a következő hullám már átcsap a limesen, és a barbár csapatok betörnek a határ menti

provinciákba, Pannoniát, Daciát, Moe- siát pusztítják. Sőt a háború egy pontján (vitatott, hogy mikor) a kvádok

és a markomannok, átkelve az Alpokon, már Itáliát veszélyeztetik, sőt, ha sikertelenül is, de megostromolják

Aquileiát. A birodalmi gépezet sikeresen veszi fel a harcot az invázióval szemben: új legiókat, tapasztalt

parancsnokokat irányítanak a térségbe, ahol maguk a császárok is megjelennek. Továbbá provinciákat

szerveznek át és vonnak össze ideiglenesen, egy-egy parancsnok haderejét és mozgásterét megnövelve. A

háború súlyosságát jellemzi, hogy több parancsnok, például az egyik legsikeresebb hadvezér, M. Claudius

Fronto is elesik a harcokban. Ekkor hal meg az egyik Augustus, Lucius Verus is, de ő szélütésben. Innentől

kezdve Marcus Aurelius egyedül, illetve 177-től fiával együtt irányítja az államot. A barbárok leverésének

elhúzódásához nagyban hozzájárult a nyugaton is megjelenő járvány, ami hatalmas pusztítást vitt végbe a

polgári lakosság körében is, de még inkább a hadseregben.

Marcus Aurelius 175-ben békét köt többek közt a iazygokkal (szarmatákkal), marko- mannokkal, kvádokkal, de

a hadműveletek lezárása mögött nem a Duna menti katonai helyzet megnyugtató rendezése állt, hanem Avidius

Cassius ellencsászárként való fellépése keleten. A hatalmi válság gyors rendeződése után, 177-ben

újrakezdődtek a harcok a Dunánál. A barbár sikerek (Pannonia pusztítása) után 179-től a hadműveletek már a

határ túloldalán folynak. A hadszíntéren Marcus Aurelius is megjelenik fia, az Augus- tusszá kinevezett

Commodus kíséretében. A császár itt, a hadműveletek irányítása közben betegedett és halt meg 180-ban.

Apja halála után Commodus gyorsan befejezi a háborút, békét köt, és hazatér Rómába. Forrásaink ennek

hátterében a fiatal császár tunyaságát, alkalmatlanságát és a Róma kínálta szórakozások vonzását látták. De

3. Róma


valószínű, hogy a háború befejezése hódítások nélkül, valamint a klienskirályságok újjászervezése még Marcus

és hadvezéreinek döntése volt.

Marcus Aureliust a rómaiak következő generációi, de a ma embere is, mint az egyik legkiválóbb és leghíresebb

császárt tartja számon, amit nem katonai sikereinek és szervezőkészségének, hanem sztoikus filozófus voltának

köszönhet. Pontosabban – hiszen akadt nála jobb szervező és jobb filozófus is az ókorban – annak a lehetetlen,

de a kultúránkat az ókortól Kosztolányi Dezsőig és máig izgató vállalkozásnak, hogy egy ember

megpróbálhatja-e a hatalmat és az uralkodói feladatokat, valamint a filozófia elveit együtt gyakorolni.

Elmélkedéseiben (eredeti címe: Önmagamhoz) így ír: „Egymás kedvéért születtünk. Más szempontból tekintve

élükre rendeltettem, mint kos a nyáj élére” Marcus Aurelius a „kötelesség megszállottja” volt. Uralkodását rárótt

feladatnak tekintette, amelyet a lehető legjobban kellett elvégeznie, zsarnokság nélkül. „Vigyázz, el ne

császárosodj!” – írta.


consul ordinarius, proconsul Asiae, provincia, limes, Pannonia, társcsászárság, pontifex maximus, praefectus

urbi, triumphus, klienskirályság


4.43. táblázat -

138-161 Antoninus Pius uralkodása

161-180 Marcus Aurelius császársága

161-169 L. Verus császársága

161-166 Parthus háború

165 A rómaiak elfoglalják Ktésiphónt

Járvány tör ki a római hadseregben

166 Békekötés a parthusokkal

166-175 A markomann-kvád háború első szakasza

169 Lucius Verus halála

177-180 A markomann-kvád háborúk második szakasza

180 Marcus Aurelius halála

3.1.4.10. 3.3.1.4.4. Commodus (180-193)

Az előző Antoninus császároknak nem volt fiuk, utódukul általában egy kipróbált munkatársukat tették meg,

örökbefogadással biztosítva a folytonosságot. A bíborban született és alig húszévesen hatalomra kerülő

Commodus megszakítja ezt a sort. A kormányzás aprómunkáját, az állam tényleges irányítását a praefectus

praetorio posztján sűrűn váltogatott kegyenceire – egyikük felszabadított rabszolga – bízva zsarnokként

uralkodott. A Róma népe számára tartott fényes játékok és pazarló életmódja kiürítették a kincstárat, ezért a

felségsértési perek régi eszközéhez nyúlt.

Caligulához és Neróhoz hasonló megalomán módon próbálta a császár szerepét magára igazítani. Pénzein,

szobrain Herculesként tűnik fel, és Iuppiter fiaként akart uralkodni a római népen, akiket Commodus népének

nevezett, míg Rómát Colonia Commodiá- nak. Legfőbb szenvedélyét a gladiatorviadalok jelentették, amelyeken

3. Róma


maga is részt vett, felülmúlva Nero színpadi és kocsihajtói szereplését is. Több merényletet és összeesküvést élt

túl, míg végül 192 utolsó napján közvetlen környezete végzett vele (vö. 190. dok.).

Commodus többé nem tartóztatta meg magát a nyilvánosság előtt, játékokat rendezett, s megígérte, hogy minden

vadállatot saját kezűleg ejt el, és maga küzd meg a legbátrabb ifjakkal. (...) Máskor száz oroszlánt engedett ki a

föld alatti ketrecekből, majd pontosan száz [hajító]lándzsával ejtette el őket. (...) Eddig a nép körében

közkedvelt volt (...) az viszont már megbotránkoztatta az embereket, hogy az amfiteat- rumba meztelenül,

fegyverrel a kézben ment be, és gladiátorként küzdött.

(Héródianos: A római birodalom története Marcus Aurelius halálától.

I 15, 1-7. F. B. és Ko. P.)


praefectus praetorio, gladiator


4.44. táblázat -

177 Commodus Augustus lesz apja mellett

180-192 Commodus uralkodása

180 A markomann-kvád háború lezárása

192 Sikeres merénylet Commodus ellen

3.2. 3.3.2. A császárság átalakulása

3.2.1. 3.3.2.1. A SEVERUSOK (193-235)

A Severusok időszakát tárgyaló forrás Héródianos A római birodalom története Marcus Aurelins halálától,

Aurelius Victor Caesares című életrajzgyűjteménye, Cassius Dio Róma történetének utolsó kilenc könyve, a

Historia Augusta életrajzai (Severus, Pescen- nius Niger, Clodius Albinus, Caracalla, Geta, Macrinus,

Diadumenus Antoninus, Helio- gabalus, Alexander Severus), Zósimos Historiája, valamint a Görög-római

szöveggyűjtemény 191. dokumentuma.

3.2.1.1. 3.3.2.1.1. Septimius Severus (193-211)

Lucius Septimius Severus az afrikai Leptis Magnából, a punok egyik legrégebbi városából származott,

forrásaink szerint akcentusát haláláig megőrizte. Apja pun, anyja itáliai betelepülők leszármazottja volt.

Családja a helyi elithez tartozott, nagyapja, akinek kiterjedt üzleti vállalkozásai voltak, lovagi rangot szerzett.

Míg apja megelégedett a helyi karrierrel – duumvir (polgármester) volt –, nagybátyjai már bekerültek a senatori

rendbe, ők segítették Severus bekerülését a senatusba. Képzett jogászként és sikeres katonaként egyre fontosabb

megbízatásokat kapott az államigazgatásban, Commodus meggyilkolásakor már Felső-Pannonia helytartója volt.

A Commodus halála után császárrá kikiáltott senator, Pertinax három hónapig sem tudta megőrizni a hatalmat, a

praetorianusok végeztek vele, hogy utána a legtöbbet ígérő jelöltet emeljék trónra. De a legióknak is megvoltak

a maguk jelöltjei: a 68-69-es helyzethez hasonlóan alakultak az események. Syriában Pescennius Nigert,

Britanniában Clodius Albinust, Pannoniában pedig Septimius Severust kiáltották ki császárrá. A legjobb

helyzetben Septimius Severus volt, nemcsak az őt támogató dunai és rajnai csapatok harcértéke miatt, hanem

mert ő állomásozott legközelebb Itáliához. Severus először, kiegyezve Clodius Albinusszal – felajánlotta neki a

Caesar címet és az utódlást –, keleti ellenfelét győzte le. Majd miután végzett Pescenius Nigerrel, egy hatalmas

seregeket fölvonultató csatában Lugdunumnál vereséget mért Clodius Albinusra is: 197-től ő lett a birodalom

egyedüli ura.

3. Róma


Severus még a Niger elleni hadjárat során átlépi a birodalom keleti határát, és szétcsap a római-parthus

határzóna vazallus arab fejedelmei közt, akik, kihasználva a trónviszályt, betörtek a rómaiak területére, illetve

Nigert támogatták. Ezt a kisebb háborút 197-198 között egy, már a parthus uralkodóval való összecsapás követi,

amelyre a keleti területek kérdését véglegesen rendezni készülő Severus három új legiót is felállított. A háború a

már utolsókat rúgó Parthus Birodalom ellen római sikerrel zárult le, a határ keletebbre került, és forrásaink

szerint a rómaiak százezer hadifoglyot ejtettek. Az újonnan létrehozott Mesopotamia provincia szervezete az

egyiptomi mintát követte: helytartója lovagrendű praefectus lett, s ennek következtében – senatori rendű nem

lehet lovagrendű alá beosztva – a benne elhelyezett legiók is lovagi parancsnokokat kaptak.

Severus fiaihoz intézett állítólagos utolsó mondata – „Legyetek egyetértők, legyetek nagy- lelkűek a

katonákhoz, senki mással ne törődjetek” – azért híresült el, és már Cassius Dio művébe is azért kerülhetett bele

(LXXVII 15), mert mind a kortársak, mind az utókor számára ebben a mondatban megfogalmazódtak

uralmának legfontosabb vonásai. A császári hatalom legfőbb támasza Augustus óta mindig is a hadsereg volt, de

Severus tette ezt intézkedéseivel és számtalan gesztusával teljesen nyilvánvalóvá. Még 193 nyarán, amikor

Seve- rus bevonult Rómába, szélnek eresztette a régi praetorianusokat, és seregének katonáiból szervezte újjá a

létszámában kétszeresére növelt gárdát. Jelentősen (az inflációt jóval meghaladó mértékben) megemelte a

katonák zsoldját. Továbbá 33-ra növelte a legiók számát a 3 parthus legióval, amelyek közül egyet Itáliában,

Róma közelében állomásoztatott. Megadta a katonáknak a ius conubiit (a házasságkötés joga), amivel

törvényesen is lehetővé tett egy már korábban is létező gyakorlatot, ugyanis a katonák jelentős része élettársi

kapcsolatban élt, és ideje jó részét a legiós táboron kívül, a canabaekben töltötte. A canabae (bódéváros) a tábor

mellett létrejövő település volt, amely kezdetben a hadsereget kísérő kereskedők, kocsmárosok, iparosok,

prostituáltak, a katonák élettársai barakkjaiból állt, de ahogy az állandó kőtáborok felváltották az ideiglenes

legiós táborokat, a canabaek is városias formát öltöttek, és lakosságuk is tovább bővült. Ezeknek a jogilag

tulajdonképpen nem létező településeknek a helyzetét is Severus, illetve utódai rendezték, municipializálva őket.

A tehetséges katonák számára megkönnyítette a társadalmi felemelkedést: a kiválasztott centu- riók a

praetorianusokhoz kerültek, ami „katonai akadémiaként” is működött, és az itt szerzett ismeretekkel felvértezve,

már lovagrendű tisztekként tértek vissza a hadsereghez.

A „senki más” pedig, akikkel a hadsereg szembe van állítva a fent idézett mondatban, elsősorban a senatust

jelenti. Severus a polgárháborúban nem gyakorolja a clementiát Niger és Albinus senatori rangú híveivel, igaz, a

kivégzett senatorok elkobzott vagyona jól jött a kiürült kincstár számára, de később sem igyekszik elnyerni a

senatus támogatását. Jellemző, hogy a senatus által damnatio memoriaeval sújtott Commodust utólag istenné

avattatta. De nem pusztán a principatus rituáléinak elutasításáról volt szó, uralma alatt az államigazgatásban

tovább csökkent a senatorok szerepe, és nőtt a lovagoké. Nemcsak az újonnan létrehozott fontos posztokra, mint

Mesopotamia helytartója, kerülnek lovagok, de régi, senatoroknak fenntartott feladatokat is lovagrendűekre bíz

a császár. Alatta tovább nő a császári tanács szerepe a kormányzati döntésekben, amelyekben a senatus már

formailag is alig kap részt.

Szemtanúi voltunk azoknak a minden színházban rendezett látványosságoknak, szent áldozásoknak és egész

éjszakán át tartó ünnepségeknek, amelyeket misztikus hajlandóságának engedve rendezett. Ezeket százados

játékoknak nevezik, mert hagyomány szerint három nemzedék elmúltával kerül mindig sor e játékok

megrendezésére. Hírnökök járták be akkor Rómát és egész Itálát, felszólítva mindenkit olyan ünnepségek

meglátogatására, amilyeneket sohasem láttak, és nem is láthatnak többé.

(Héródianos III 8. H. I.)

Az Augustus által Kr. e. 17-ben rendezett ludi saeculares után két ilyen ünnepet is rendeztek – 47-ben Claudius

és 88-ban Domitianus –, amelyek más-más számításon alapultak. Severusnak szerencséje volt, „jókor”

uralkodott, így visszatérhetett 204-ben az augustusi 110 éves periódushoz.

Severus alatt tovább fejlődik a császári bürokrácia, és folytatódik a Hadrianus alatt megkezdett jogalkotói,

kodifikációs munka. A kor kiemelkedő jogászai, Ulpianus, Papinia- nus és Paulus dolgoznak a császár mellett

praefectus praetorióként. Ezt a tisztséget Se- verus 205-től kezdve megkettőzi, és az egyik posztot mindig

jogásszal tölti be, akinek egyik fontos feladata, hogy az igazságszolgáltatás élén helyettesítse a császárt. A

növekvő császári bürokrácia és a hadsereg, a magasabb zsold súlyosan megterhelték a kincstárat, emiatt növelni

kellett az adóterheket, illetve a kincstár a pénzrontás eszközéhez nyúlt. Új adót vetettek ki – az annona militarist

–, ami, mint neve mutatja, a hadsereg ellátását szolgálta, és nem pénzben, hanem gabonában, olajban stb. kellett

leróni. A lakosság terheinek másik nagy csoportját a munusok (feladat, szolgálat) képezték, amelyek állami

vagy városi közfeladatok elvégzését, illetve anyagi hátterének biztosítását jelentették: például ingyenesen kellett

dolgozni a város körzetébe tartozó útszakasz ellátásán, illetve fogatokat biztosítani a posta számára. Ez a görög

3. Róma


leiturgiával rokon intézmény nem Se- verus korában jelent meg, de ekkor kezdett egyrészt nagyarányúvá, a

lakosság számára súlyos teherré válni, másrészt ekkor épült ki törvényekkel szabályozott rendszerré.

Severus alatt újabb lendületet kapott a tartományok urbanizációja. A canabae települések helyzetének

rendezésén, várossá válásán túl számos település tőle kapott municipium rangot, sok municipium pedig

coloniává vált. Például Pannoniában a két tartományi székhelynek, Carnuntumnak és Aquincumnak colonia

rangot adott, egyesítve a canabaet és a szomszédos municipiumot. Pannonia történetében ez a fellendülés kora,

nem függetlenül a császár kitüntető figyelmétől, aki Felső-Pannonia helytartója volt, és a pannoniai (nemcsak itt

állomásozó, hanem innen is toborzott) legióival szerezte meg a trónt. Még nagyobb figyelemben részesülnek az

afrikai területek, illetve Syria, a császár, illetve feleségének a szülőföldje. Egyes régiók támogatása a birodalmi

elit Severus alatti átalakulásában is tetten érhető, mert tagjai közül sokan – például a már említett jogtudósok

keletről – ezekből a provinciákból származtak. Korábban a császári építkezés legfontosabb helyszíne Róma volt,

Severus ugyan helyreállíttatja a templomokat Rómában, és egy-két új épületet is emel, de elsősorban a

provinciákat, mindenekelőtt Africát – különösen szülővárosát, Leptis Magnát – gazdagítja épületeivel. Ezek a

területek prosperálnak a Se- verus-korban, de a birodalom egész területére pozitívan hat a Marcus Aurelius alatti

háborúk pusztításai, illetve a commodusi zűrzavar után megteremtett rend. A fokozódó terheket ekkor még

ellensúlyozni tudja a gazdaság teljesítőképessége, amelyre jótékonyan hat az erős központi hatalom: a határok

biztosítása, a rablóbandák fölszámolása stb.

A túlvilági árnyaknak, Caius Vindoniusnak, Brigetio municipiuma városi tanácsa tagjának (decurio),

duumvirnek és Caius Vindonius Margónak, a fent említett municipium városi tanácsa tagjának, Caius

Vindonius fiának. Secundus, augustalis, felszabadított rabszolga (libertus) gondoskodott a síremlék

felállításáról.

(Brigetiói – Komárom/Szőny – felirat. CIL III 11044. Bo. L.) A feliratban feltüntetett apa és fiú a helyi elithez

tartozott, mindketten az ordo decurionum tagjai voltak, és az apa a városvezetői tisztségig, a duumvirségig

(polgármester) is eljutott. A provinciák coloniái és municipiumai az Itália megszervezésekor kialakított mintát

követték, és önkormányzattal rendelkeztek. Tisztségviselőik általában hatan (illetve négyen) voltak, és egy kis

helyi cursus honorumot jártak végig, amely három lépcsőfokból állt: két questor, két aedilis és a duumvirek

(duumviri iure dicundo). A hivatalra azok pályázhattak, akik szabadok és a helyi közösség tagjai voltak,

valamint rendelkeztek egy bizonyos vagyonnal (ez a városok gazdagsága szerint változott), és elmúltak 25

évesek. A quaestorok a közösség pénzügyeit intézték, az aedilisek ellenőrizték a piacokat, karbantartották a

nyilvános épületeket. A duumvirek feladata pedig a jogszolgáltatás volt, illetve „polgármesterként” irányították

a várost. A tisztségviselők mellett működött egy száztagú tanács, az ordo decurionum (városi tanács) és a

polgárok gyűlése. A decuriók közé a vagyonos és tekintélyes polgárok kerültek be, ez rangot, megtiszteltetést

jelentett, birodalmi szinten őket tekinthetjük a római társadalom „középosztályának”. A feliratban szereplő

harmadik személy is érdekes, ő augustalis, vagyis a városi császárkultuszt ápoló testület tagja, aki akár

felszabadított rabszolga is lehetett.

Ha a senatus tekintélyével nem is törődött, a többi császári szerepet, például a liberalitast komolyan vette:

jelentős adományokkal támogatta a Róma városi plebset. Fontos volt számára a császárelődökhöz való

kapcsolódással megteremthető legitimáció is. Először mint Pertinax bosszulója lép fel, nevébe is felveszi elődje

nevét, és istenné avattatja őt. Felveszi a Pius nevet is, amivel nemcsak egy fontos római értéket hangsúlyozott,

hanem az Antoninus-dinasztiához is kapcsolta magát. Ezt később még inkább kihangsúlyozza azzal, hogy nevét

divi Marci filiusszal (az istenné vált Marcus fia) bővíti, idősebb fiának nevét pedig M. Aurelius Antoninusra

változtatta, Commodust pedig tesvérének nevezte: postumus örökbe fogadtatta magát Marcus Aureliusszal.

További felvett nevei a katonai sikereit hangsúlyozták, mint például a Parthicus maximus győzelmi név.

A császár egy syriai főpap lányát, Iulia Domnát vette feleségül, aki a kortársak szerint rendkívül szép, művelt és

erős akaratú asszony volt. Férjét elkísérte hadjárataira és a provinciákban tett körútjaira (a császár uralkodása

idejének nagy részét Rómán kívül töltötte), ezért kapta – több kitüntető titulus mellett – a mater castro- rum

’táborok anyja’ címet, és jelentős helyet töltött be a császár éremverésében is. Több forrásunk házasságtöréssel

és összeesküvéssel vádolja, csodálkozván, hogy a császár nem szabadult meg tőle. Ez a vélekedés minden

bizonnyal csak pletyka, amely mögött Iulia – a kortársak számára szokatlan – szerepvállalását férje majd fiai

ügyeiben sejthetjük.

Severus életét és uralkodását Britanniában fejezte be, ahol egy barbár betörés után, 208- ban hadjáratot indított:

a cél az egész sziget meghódítása volt. De a remélt gyors siker elmaradt, és a régóta betegeskedő császár 211-

ben Eburacumban (York) meghalt. A hadjáratot utódai gyorsan lezárják: a Hadrianus-fal lesz újra a határ a

birodalom és a barbárok között. A császárnak két fia volt, és mindkettejüket utódjául szánta. A parthus háború

után a korábban már Caesarnak kinevezett Caracalla Augustus, ifjabbik fia, Geta pedig Caesar lett, de később őt

3. Róma


is Augustusszá tette, hogy a társcsászárságot így biztosítsa. „Legyetek egyetértők” – a már idézett mondat

viszálykodó fiainak szólt, és a közös uralkodásukat célozta. Severus reményei nem teljesültek, halála után fiai

egymás ellen fordultak, és az örökül hagyott erős birodalom néhány év alatt szétzilálódott.


praetorianus, praefectus, ius conubii, canabae, praefectus praetorio, annona militaris, munus, municipium, ordo

decurionum, augustalis, Augustus, Caesar


4.45. táblázat -

193. január-március Pertinax uralkodása

193-211 Septimius Severus uralkodása

194 Pescennius Niger legyőzése

195 Első parthus háború

197 Clodius Albinus legyőzése, Severus a birodalom

egyedüli ura

197-198 Római-parthus háború

198 Mesopotamia provincia létrehozása

204 Ludi saeculares

205 Septimius Severus megkettőzi a praefectus praetoriók

számát

208-211 Hadjárat Britanniában

211 Septimius Severus halála

3.2.1.4. 3.3.2.1.2. Caracalla (211-217)

Caracalla, eredeti nevén L. Septimius Bassianus 197-ben, mikor apja Augustuszá tette, az Imperator Caesar

Marcus Aurelius Antoninus Augustus nevet kapta, amely 212 után még kiegészült a Pius és a Felix elemekkel.

A Caracalla ragadványnév pedig egy gall köpenyfajtára utal, amit ő hozott divatba. Élete vége felé egy újabb

(nem hivatalos) név bukkan fel vele kapcsolatban: önmagát Nagy Sándor nyomán Alexandrosnak nevezi.

Severus szándéka, hogy fiai, Caracalla és Geta egyenrangú Augustusokként uralkodjanak, nem valósult meg,

Caracalla már 212-ben megölette öccsét, és a birodalom egyedüli ura lett. A császári propaganda ezt a

„romulusi” tettet mint a Geta által a bátyja ellen tervezett összeesküvés és merénylet szerencsés meghiúsítását

állította be. Az „összeesküvés” felszámolása során Caracalla nemcsak testvérével végez, hanem kiirtja Geta

támogatóit, illetve azokat is, akik pusztán nem helyeselték a gyilkosságot, vagy korábban próbáltak semlegesek

maradni a két testvér viszályában. A testvérére is felesküdött testőrség és a hadsereg támogatását pedig

pénzosztással és zsoldemeléssel szerzi meg.

A fiatal császár rövid uralkodásának nagy részét hadserege élén tölti – „egy vagyok közületek”, mondta állítólag

katonáinak. 213-ban egy újonnan feltűnő ellenség, az alemanok támadása miatt kell táborba szállnia. Ez a

germán törzsszövetség a Rajna és a Duna felső folyásának térségét fenyegeti, de Caracalla sikeresen visszaveri

őket, és gyors békét teremt ezen a határszakaszon. 214-ben pedig Keletre indult, hogy Nagy Sándor nyomába

lépve, újra meghódítsa annak hajdani birodalmát. Minden lépésével és gesztusával példaképét igyekszik

utánozni, mint avval is, hogy feleségül kéri a parthus uralkodó lányát. Miután kikosarazták, megindul a háború,

3. Róma


amelyben a rómaiak gyors, látványos sikereket érnek el az újfent súlyos trónviszályba bonyolódó parthusokkal

szemben. Itt, a hadjárat közben éri a halál: 217-ben testőrparancsnoka meggyilkoltatja.

Caracalla legnagyobb horderejű intézkedése a Constitutio Antoninianának a kiadása volt 212-ben (vö. 191.

dok.). Ez a rendelet a Római Birodalom összes szabad lakójának megadta a római polgárjogot, kivéve a

dediticiusokat. A dediticii kifejezés a magukat önként alávetőket jelenti, és ebben a rendeletben valószínűleg

olyan kis létszámú népcsoportokra vonatkozik, amelyeket csak nemrég telepíthettek át a limes túloldaláról, és

még nem integrálódtak a birodalomnak sem társadalmába, sem közigazgatási szervezetébe. Ez a lépés lezárása

volt a már két évszázada tartó – bár több császár alatt elakadó – folyamatnak, amely a tartományok

urbanizálásával, romanizálásával és az ezekhez kapcsolódó polgárjogadással fokozatosan csökkentette Itália és a

provinciák lakosai közötti különbséget. Ugyanakkor Caracalla a rendelet kiadásával elsősorban a zsoldemelés

fedezetét akarta megteremteni. Ugyanis örökösödési adót csak római polgárok fizettek, és ezt ugyanekkor 5-ről

10 százalékra emeltek. De a kincstár gondjai ezzel sem oldódtak meg, ezért a pénzrontás Caracalla uralkodása

alatt is folytatódik. Komoly bevételei származhattak továbbá a császárnak a kivégzéseket követő

vagyonelkobzásokból is.

Caracalla a legkegyetlenebb császárok közé tartozott, és ettől nem függetlenül róla is feltételezi a források egy

része, hogy háborodott volt. Ma már ezt nehéz megítélni, az ellenben bizonyosabban állítható, hogy – hasonlóan

más kegyetlen és őrült császárokhoz – sokat tett azért, hogy a római plebs körében népszerű legyen, aminek a

rendszeres adományosztás mellett kitűnő bizonysága az általa építtetett fürdő épületegyüttesének fényűző

pompája.


Constitutio Antoniniana, dediticiusok/dediticii, limes


4.46. táblázat -

211-217 Caracalla uralko dása

211 Caracalla megöleti öccsét, Getát

212 Constitutio Antoniniana

213 Az alemanok támadása

214-217 Caracalla Keleten

216-217 Parthus hadjárat

217 Caracallát meggyilkolják

3.2.1.7. 3.3.2.1.3. Elagabalus (218-222). Severus Alexander (222-235)

A Caracallát megölető testőrparancsnok, Macrinus rövid császársága után a hatalom visszakerült a Severus-

klán, Iulia Domna syriai rokonsága kezébe. Először Caracalla egyik, majd másik tizenéves másod-unokatestvére

került a trónra, de mindkettejük mögött nőrokonaik, elsősorban nagyanyjuk, Iulia Maesa, Iulia Domna nővére

állt.

Elagabalus (hivatalos császári neve M. Aurelius Antoninus) a syriai Emesa főistenének, Elagabalnak volt a

főpapja; az istent a görög Héliosszal azonosították, innen a császár egyes forrásokban használt Heliogabalus

neve. A fiatal császárról Róma közvéleménye számára hamar kiderült, hogy alkalmatlan az uralkodásra, az őt

irányítani akaró család számára pedig az vált világossá, hogy kezelhetetlen. A császár – egyébként tiszteletre

méltó módon – nemcsak főpapja, hanem fanatikus híve is volt istenének, és legfőbb törekvése az volt, hogy

Elagabal kultuszát meghonosítsa Rómában, és a birodalom főistenévé tegye. Róma templomainak meggyalázása

– a szent tárgyakat áthordatta az új isten templomába –, az idegen kultusz, a császár extrém öltözködése,

életmódja rövid idő alatt ellene fordította a népet, a hadsereget és a testőrgárdát. A család feje, Iulia Maesa,

3. Róma


hogy mentse a család hatalmát, feláldozta Elagabalust, akit a praetorianusok meggyilkoltak, helyet csinálva Iulia

Maesa másik unokájának, Severus Alexandernek.

Severus Alexander anyja és nagyanyja irányításával visszatér az Antoninusok politikájához, a senatusszal való

jó viszony került előtérbe a hadsereg érdekeinek és fontosságának rovására. A kormányzásban nagy szerep jutott

a már fentebb is említett jogtudósnak,

Ulpianusnak, aki a praefectus praetorio tisztét látta el, és nagy szerepe volt a Caracalla és Elagabalus alatt

szétzilálódott államigazgatás konszolidálásában. De a megváltozott viszonyok, a severusi elvtől – „legyetek

nagylelkűek a katonákhoz, senki mással ne törődjetek” – való elfordulás értelemszerűen a császár, illetve a

környezete ellen hangolta a hadsereget és a testőrséget. A praetorianusok a velük szemben szigorúan fellépő

parancsnokukat, Ulpianust a császár szeme láttára gyilkolták meg. Ugyanakkor a külpolitikai helyzet alakulása

miatt különösen fontos lett volna, hogy egy tapasztalt, erőskezű és a hadsereg bizalmát bíró katona álljon az

állam élén, ugyanis 230-ban kitört a perzsa háború.

A 220-as években jelentős, Róma történelmét is nagymértékben befolyásoló változások zajlanak le a keleti

limes túloldalán: a meggyengült Parthus Birodalom helyére az új és erős Perzsa Birodalom lép. Persis tartomány

vazallus uralkodója, Ardasír (görög nevén Artaxerxés) a nagy király ellen fordult, és 224-ben Ktésiphónnál

legyőzte az utolsó parthus uralkodót, IV. Artabanost, aki holtan maradt a csatatéren. 230-ra az egész birodalom

ura lesz, megalapítja a Sásánída-dinasztiát, amelyet az Achaimenidáktól származtatott, megteremtve így a

kapcsolatot az első Perzsa Birodalommal. I. Ardasír, akinek deklarált külpolitikai célja az Achaimenida

Birodalom Kr. e. 5. századi határainak helyreállítása volt, 230-ban betört a Római Birodalomba, és csapatai

könnyű győzelmeket arattak a keleti provinciákban a vezéreik ellen lázadozó, fegyelmezetlen csapatok felett,

majd az ellene vonuló Severus Alexander és az őt kísérő anyja seregére is vereséget mért 232-ben. Maga a

vereség nem volt túl jelentős, az éghajlat és a betegségek sokkal több áldozatot követeltek. De ezzel az első

perzsa háború véget is ért, ugyanis a római legiók- ra Európában volt szükség a germánok támadása ellen,

ugyanakkor Ardasír is visszavonult súlyos veszteségei miatt.

A császár, bár komoly haderőt vont össze a Rajnánál, a germánok ellen, a háborút tárgyalásokkal és hadisarc

felajánlásával akarta elrendezni. Az emiatt fellázadó legiók anyjával együtt meggyilkolták Alexander Severust,

és egyik tisztjüket kiáltották ki császárnak.


limes, praefectus praetorio, praetorianusok


4.47. táblázat -

217-222 Elagabalus uralkodása

222 Elagabalus meggyilkolása

222-235 Severus Alexander uralkodása

223 Utcai harcok Rómában Ulpianus meggyilkolása

224 Ardasír győzelme Ktésiphónnál, a parthus dinasztia

bukása

230 Ardasír az egész Parthus Birodalom ura, Ardasír betör

a Római Birodalomba

232 Severus Alexander veresége Keleten

234 Severus Alexander meggyilkolása

3. Róma


3.2.2. 3.3.2.2. A VÁLSÁG KORA (235-284)

Az úgynevezett katonacsászárok időszakáról beszámoló források száma meglehetősen kevés. Ezek közé tartozik

Héródianos, az athéni Dexippos krónikájának töredékei, valamint Eunapios művének (Nea Historia) Zósimos-

féle kivonata. A Historia Augusta idevonatkozó életrajzai megbízhatatlanok (244-253 között hiányoznak is),

Ammianus Marcellinus ezt a korszakot tárgyaló fejezetei pedig elvesztek. A 3. század politikai eseményeit ezért

elsősorban olyan későbbi forrásokból ismerjük, mint Aurelius Victor (Epitome de Caesari- bus) és Eutropius

(Breviarium ab urbe condita). Ehhez a korszakhoz az egyházi írók művei közül legfontosabb Eusebius

Ekklésiastiké historiája és Lactantius De mortibus persecutoruma. Ide kapcsolódnak a Görög-római

szöveggyűjtemény 192-193. dokumentumai.

3.2.2.1. 3.3.2.2.1. A 3. századi válság

A Severus-dinasztia utolsó évei és bukása egy rendkívül súlyos válság bevezető akkordjai voltak: a nehezen

kezelhető külpolitikai helyzet, a katonák lázongása, a pénzromlás fokozódása, továbbá újabb és újabb

problémák felbukkanása jellemzi a következő évtizedeket. A válság tényezői külön-külön is problémát

jelentettek volna, de együtt, egymás hatását felerősítve váltak igazán pusztítóvá. Ennek köszönhetően a

társadalom és a központi hatalom által a válságra adott válaszok sok tekintetben átformálták Rómát. Mire a

század végére kilábal a válságból, mélyreható (strukturális) változásokon megy keresztül.

A legnyilvánvalóbb problémát a külpolitikai helyzet jelentette. A következő évtizedekben a birodalomnak szinte

folyamatosan több fronton kell helytállnia. A keleti és az északi limesen kívül folyamatosan súlyos a helyzet az

Al-Dunánál, ahol a karpok és a szarmaták mellett megjelennek a gótok is. De már az afrikai provinciák

sincsenek biztonságban, a nomádok betöréseit kell elszenvedniük. A többfrontos háborúra, mint Severus

Alexander utolsó éveinek eseményei is megmutatták, Róma ekkor még nem volt felkészülve. Sem a korábban

még jól működő védelmi rendszere, sem haderejének nagysága nem volt alkalmas arra, hogy a limes több

pontjára rázúduló több tízezres seregeket megállítsa.

A politikai válság is szembeötlő: a Severus Alexander és Diocletianus között eltelt ötven év alatt szűken

számolva huszonhárom császár uralkodott, és túlnyomó többségük erőszakos halált halt: polgárháborúban vagy

a barbárok ellen harcolva estek el, illetve merénylet áldozatai lettek. Az uralkodók energiáinak, a birodalom

fegyveres és anyagi erejének nagy része a hatalom megszerzésére, lázadások leverésére, ellencsászárok

legyőzésére ment el. A többfrontos külső háború és a császári trónért folyó, szinte folyamatos harcok nem

függetlenek egymástól. Mivel a császár nem lehet mindenhol ott, ahova az ellenség miatt komoly haderőt kell

küldenie, kénytelen jelentős seregeket bízni hadvezéreire, akiknek így módjuk lesz a császárságért is harcba

szállni. Továbbá a császároknak mindig választania kellett, hogy melyik határszakaszra vonulnak fel

személyesen a legnagyobb erőkkel. Az ideiglenesen kevesebb figyelmet kapó területek és az ott állomásozó

egy-két legio egy új, annak a határszakasznak a védelmét előtérbe helyező császártól várhatták helyzetük

megoldását, például katonák átcsoportosítását más provinciákból, amire egy helytartónak nem volt

felhatalmazása. A kérdés hátteréhez hozzátartozik az is, hogy a birodalom hadserege olyan, etnikailag

különböző, egymással könnyen szembeforduló hadseregcsoportokból állt, amelyek számára a birodalom

szempontjainál fontosabb volt saját állomáshelyük védelme, ahol családjuk is élt, valamint azok a

kedvezmények, amelyeket az általuk hatalomra segített császártól remélhettek.

4.48. táblázat -

Császárok Uralkodásuk ideje Haláluk oka

Maximinus Thrax 235-238 Katonái megölték

I. Gordianus 238 Öngyilkos lett

II. Gordianus 238 Harcban esett el

Pupienus 238 Praetorianusok megölték

Balbinus 238 Praetorianusok megölték

3. Róma


III. Gordianus 238-244 Testőrparancsnoka gyilkolta meg

Philippus Arabs 244-249 Csatában vesztette életét

Messius Decius 249-251 Csatában esett el

Trebonianus Gallus 251-253 Harctéren esett el

Aemilius Aemilianus 253 Katonái gyilkolták meg

Valerianus 253-260 Perzsa fogságba esett, itt vesztette

életét

Gallienus 253 (260) -268 Illyricumi tisztek egy csoportja

megölte

II. Claudius Gothicus 268-270 Járványban halt meg

Quintillus 270. szeptember Halálára ellentmondó adatok vannak,

katonái megölték, vagy öngyilkos

lett

Aurelianus 270-275 Perzsák ellen vonulva, útközben

meggyilkolták

Tacitus 275-276 Ütban a gótok ellen meghalt

Florianus 276 Saját katonái ölték meg

Probus 276-282 Saját katonái ölték meg

Carus 282-283 Egy reggel sátrában holtan találták,

vagy villámcsapás, vagy

testőrparancsnoka ölte meg

Numerianus 283-284 Hazafelé tartva, Nicomediában

gyanús körülmények között halt meg

Carinus 283-285 Egyik tribunusa személyes

bosszúból megölte

A több fronton vívott állandó háborúk erején felül megterhelték Róma gazdaságát: a kincstár kimerült, a

lakosságra rótt terhek elviselhetetlenekké váltak. A Földközi-tenger vidékét egybefogó kereskedelmi

kapcsolatoknak, amelyek nélkül az 1-2. század fejlődése elképzelhetetlen lett volna, ugyancsak kárára voltak a

barbár betörések és a központi hatalom szeszélyes változásai. Az árutermelés és a vállalkozás ellen hatott a

pénzrontás, amellyel a császárok a kincstár hiányát igyekeztek pótolni. A már az előző században meginduló

infláció a 3. században felgyorsul, és végül a pénzrendszer összeomlásához, a naturálgazdálkodás, a

cserekereskedelem erősödéséhez vezet. A mélypont Gallienus uralkodása alatt következett be: a Caracalla által

bevezetett antoninianus (a denarius helyét átvevő pénz) ezüsttartalma elvész, és egy ezüsttel befuttatott,

használhatatlan rézpénzzé válik. Jellemző, hogy ott, ahol a városoknak volt pénzverési joguk, a helyi pénzt

használták egyre nagyobb mértékben, illetve a határok mentén sokszor a szomszéd barbárok pénze volt

forgalomban. Vagyis a szó szoros és átvitt értelmében leértékelődött egy fontos, a birodalom területeit

ténylegesen és szimbolikusan – a birodalmi érmék a császár képmásával voltak ellátva – összekapcsoló eszköz.

A kereskedelmi forgalom csökkenéséhez, a műveletlenül hagyott területek növekedéséhez, a bányák

bezárásához, műhelyek megszűnéséhez a központi hatalom nem csak gyengeségével járult hozzá (barbár

3. Róma


betörések a határ menti provinciákban, rablóbandák garázdálkodása stb.), azok a drasztikus eszközök,

amelyekkel a hadsereg és az adminisztráció költségeit megpróbálta előteremteni, szintén elősegítették a

gazdaság hanyatlását.

Mint korábban már láttuk, a barbár támadások következményeitől függetlenül is jelentős változások történtek a

gazdaságban, amelyek lényegében már az 1. században megindultak: a rabszolga-munkaerő hiánya, illetve a

szabad kisbérlők, a colonusok túlsúlyba kerülése a termelésben, amely párhuzamosan haladt a

birtokkoncentrációval, vagyis a kis- és középbirtokok számának csökkenésével. A gazdaságnak ezeket a

strukturális változásait nem feltétlenül kell válságként értelmeznünk, de az kétségtelen, hogy ezeket a

folyamatokat eltorzította, negatív hatásait felerősítette a 3. századi összeomlás. A biztonsággal együtt eltűnt az a

jólét is, amelyből korábban nem csak a társadalom vezető csoportjai részesültek. A pénzrendszer

összeomlásával értelemszerűen eltűnt az alimentatio is, nem jutott már forrás a városokban a jóléti

intézményekre. Sok helyen álltak a korábban épített színházak, fürdők kihasználatlanul. Ugyanakkor a kor

jellemző építményei a birodalom számos területén a portyázó csapatok ellen emelt városfalak.

A válság mindazonáltal nem sújtotta egyformán a birodalom területeit, voltak békésebb, támadásoknak kevésbé

kitett provinciák is, ahol virágzó ültetvényekkel, jól működő városi közösségekkel, a begyűrűző problémákra

adott innovatív válaszokkal találkozhatunk. Mint ahogy az is igaz, hogy nem hullott szét a birodalom. Róma

hadseregében volt még elég erő, hogy feltartóztassa a külső támadásokat, és a gazdaság szerkezetében is volt

elég rugalmasság, hogy elviselje a hadsereg jelentette terheket, mind Róma kormányzati rendszerében, mind a

társadalomban volt elég tartalék, hogy megfelelő válaszokat találjon a 3. század kihívásaira.


antoninianus, denarius, colonus, alimentatio

3.2.2.3. 3.3.2.2.2. Császárok és megoldási kísérletek

A legiók által megválasztott új császár, Maximinus Thrax (235-238) a Balkánról származott, és alacsony sorból

küzdötte fel magát centurióvá. Mint centuriót felvették a lovagrendbe, ami megnyitotta előtte az utat a magasabb

katonai beosztások felé. A katonák körében élvezett népszerűségét állítólag rendkívüli fizikai erejének is

köszönhette. Megválasztása után rögtön rátámad a germánokra, átkelve a Rajnán, megsemmisítő csapást mér az

alemanokra, amivel hosszú időre bebiztosítja ennek a határszakasznak a nyugalmát. Majd a Dunához,

Pannoniába vonul, és fényes győzelmeket arat ezen a határszakaszon is. Ezek a sikerek azonban rendkívül sokba

kerülnek a társadalomnak, Maximinus mindent a hadsereg érdekeinek rendel alá. Duplájára emeli a katonák

zsoldját, és nem válogat az eszközök között a fedezet előteremtése érdekében, az adóemelésen túl kifosztja a

szentélyeket, és ráteszi a kezét a városok készleteire is. Intézkedései nyomán – ahogy Héródianosnál olvashatjuk

– általános rémület keletkezett, a polgárok „harc és fegyverek nélkül is mintegy állandó ostromállapotban

éltek”. A hadsereg érdekében megvalósított, a határvédelmen kívül minden egyéb koncepciót nélkülöző katonai

diktatúra nem válik be, széles körű összefogás jön létre Maximinus ellen. Végül 238-ban, miközben Róma ellen

vonul, hogy a lázadás élére álló senatust leverje, a saját katonáinak egy csoportja meggyilkolja.

A senatus által választott két Augustust a testőrgárda még abban az évben megöli, és a trónra egy fiatal fiú, III.

Gordianus kerül (238-244). A 13 éves császárnak kitűnő hadvezérei és tanácsadói vannak, így Róma sikerrel

veri vissza a gótokat és a karpokat az Al-Dunánál. 240-ben még elődjénél, Ardasírnál is agilisabb uralkodó, I.

Sábur (Sahpur) kerül a perzsa trónra, aki uralomra kerülése után nyomban betör a Római Birodalomba.

Gordianus Keleten, a Sásánidák elleni hadjárat közben hal meg. A perzsa források szerint a csatamezőn esik el,

a római források szerint pedig a császárságra pályázó arab testőrparancsnoka, Philippus Arabs gyilkolta meg.

Az új császár, Philippus Arabs (244-249) egy syriai karavántelepülésről származott, és egy arab előkelő fia volt,

de a család már régóta rendelkezett polgárjoggal. Kiegyezve a perzsákkal, gyorsan befejezte a háborút, hogy

Rómába vonulhasson. Uralkodásának idejére esett a birodalom 1000 éves évfordulója (a Varro-féle számítást

alapul véve), ami fényűző ünnepségekre, pénzosztásra, a birodalom erejének és megújulásának demonstrálására

adott alkalmat a császár és Róma számára (248). Viszonylag békés uralkodása végén a gótok, vandálok és

gepidák törnek be a Balkánra. Az ellenük küldött hadvezér, Decius sikeresen űzi vissza a barbárokat a határon

túlra. A győztes sereg – állítólag De- cius akarata ellenére – császárrá kiáltja ki hadvezérét. Az ezt követő

összecsapásban Decius legyőzi Philippust, és császár lesz (249-251).

Az előkelő senatorból császárrá lett Decius, mint a trónra lépésekor felvett Traianus cognomen is mutatja,

programjával az optimus princepshez, illetve Róma nagy sikereinek korszakához akart kapcsolódni. Traianus

példáját követi akkor is, amikor a küszöbönálló gót háború előtt, 250-ben supplicatiókat (áldozatbemutatás és

3. Róma


könyörgés az istenekhez) rendel el, amely során a birodalom minden lakójának áldoznia kellett a hivatalos

római isteneknek. Ennek megtörténtét egy bizottság ellenőrizte, és arról igazoló írást, libellust adott. Decius

tehát a régi vallásosság helyreállításával akarta az istenek támogatását visszaszerezni és Rómát a válságból

kivezetni. A császár rendelete súlyos konfliktushoz vezetett a birodalom egyik, ekkor már rendkívül népes

vallási közösségével, a keresztényekkel, és az első általános keresztényüldözésbe torkollott. Decius rövid

uralkodásának másik fontos eseménye a gótoktól elszenvedett súlyos vereség volt. A gótok betörését követő

több, változatos kimenetelű összecsapás után, 251-ben a mai Dobrudzsában, Abryttusnál megsemmisítik a

csapdába csalt római sereget. A csatában a császár is elesik.


supplicatio, libellus


4.49. táblázat -

235-238 Maximinus Thrax uralkodása

235 Maximinus győzelme a germánok fölött

236-237 Maximinus pannoniai hadjárata

238-244 III. Gordianus

240-272 I. Sábur

243-244 III. Gordianus perzsa háborúja

244-249 Philippus Arabs uralkodása

248 Ludi saeculares: Róma ezeréves fennállásának

megünneplése

248-249 A gótok és karpok betörnek Moesiába

249-251 Decius uralkodása

250 Decius vallási rendelete, a keresztények üldözése

251 Abryttusi csata, Decius halála

3.2.2.6. 3.3.2.2.3. Valerianus és Gallienus (253-268)

A 253-ban germaniai seregei által hatalomra segített Valerianus és fia kezdetben közös uralma alatt érte el a

külpolitikai válság a mélypontját, a birodalom szétesni látszott, a császári hatalom a központi területekre szűkült

le. Korszakuk alatt a határoknak szinte minden méterét védeni kellett volna. Keleten I. Sábur újra rátámad a

birodalomra. Vereségek sora és jelentős területi veszteségek után, 260-ban Edessánál következik be a

katasztrófa, a Sásánida uralkodó legyőzi a keleti ügyeket intéző Valerianus seregét, és magát a császárt is

elfogja, aki a fogságban hamarosan meg is hal. A birodalom Gallienus által irányított nyugati felében is

rendkívül súlyos a helyzet, húszévnyi szünet után a Rajna és a Duna felső folyásának vidékén is megmozdulnak

a germánok. A frankok Galliát fosztogatják, sőt Hispaniába is eljutnak, az alemanok nyomása Raetiára

nehezedik, más germán törzsek sikerei miatt pedig fel kell adni a stratégiailag rendkívül fontos Agri decumates

területét. Itália védettsége is a múlté, 258-ban a Brenner-hágón átkelő germánok fosztogatják a félsziget északi

részét, Gallienusnak a galliai hadszínteret kell otthagynia, hogy visszaszorítsa őket.

3. Róma


És Harranon és Urhan innen Valerianus császárral nagy ütközet volt. És Valerianus császárt magunk saját

kezünkkel foglyul ejtettük, és azonkívül a praefectus praeto- riót, legatust, senatort és hégemónt, aki csak annak

a hadseregnek vezére volt, mind foglyul ejtettük, és Perzsiába kiszállítottuk, és Syria tartományt, Cilicia

tartományt és Cappadocia tartományt felégettük, elpusztítottuk és kiraboltuk. És mi sok más országot is haddal

felkerestünk, és sok híres és vitézi tettet vittünk véghez, ami itt nincs megírva, de ennyit is azért rendeltünk el

feljegyezni, hogy aki csak utánunk élni fog, ezt a hírnevet, vitézséget és uralmat, ami a miénk, megismerje.

(Res gestae Divi Saporis. 11-12, 15-17. Ha. J.) I. Sábur 260 körül három nyelven (parthus, görög és

középperzsa) készült felirata, amelyet a tudomány a Res gestae Divi Augusti mintájára Res gestae Divi Sa-

porisnak nevezett el. Jelentősége abban áll, hogy sok olyan adatot tartalmaz I. Sábur koráról, amelyeket csak

ebből a feliratból ismerhetünk. Ilyen például a Sásánida Birodalom akkori kiterjedése és legfelső

államszervezete, valamint a Római Birodalommal folytatott háborúi.

Ugyanilyen súlyos a helyzet az Al-Dunánál is, a gótok és a karpok továbbra is pusztítják a Duna jobb parti

területeit, egy csoportjuk eljut egészen Thessalonikéig. Daciában pedig gyakorlatilag összeomlik a római

uralom, már az aranybányáit sem tudja Róma tovább működtetni. A gótok ráadásul a bosporusi királyság

elfoglalásával kikötőkhöz és hajóhadhoz jutnak, és már a tengeren is támadni kezdik a birodalmat. Ezek mellett

a régóta problémás limesszakaszok mellett ekkor kezdenek nehézségek jelentkezni az afrikai provinciák

határain is. Például Numidiába újra legiót kell telepíteni, Egyiptomban pedig a nomád blem- myes törzs

használja ki rabló portyákra, hogy a birodalom erői máshol vannak lekötve.

Gallienusnak apja halála után folyamatosan – forrásaink megszámolni sem tudják az usurpátorokat –

trónkövetelőkkel is kellett harcolnia, illetve meg kellett velük osztozni a birodalom területein. Közülük a

legfontosabb Postumus volt, akit jellemző módon akkor kiáltottak ki császárrá a fellázadó germaniai legiók,

amikor Gallienus, otthagyva a rajnai frontot, az Al-Dunához vonul egy ott kikiáltott ellencsászárt leverni. Gallia,

Britannia és Hispania Tarraconensis csatlakozik Postumushoz, akinek van ideje a birodalom nyugati felében

kiépíteni hatalmát, és bár később területeket veszít Gallienusszal szemben, de a katonailag kikényszerített

„társcsászársága” még jó darabig fennmarad. Ez a „Galliarum Imperium” (Eutropius) egyesítette nyugat erőit,

hogy megvédje a számukra fontos rajnai határt, nem engedve, hogy az inkább Dél- és Közép-Európára

koncentráló központi hatalom máshol használja fel a Nyugat anyagi és emberi erőforrásait.

A keleti problémát – a határok védelmét, illetve az újabb és újabb ellencsászárok itteni fellépését – Gallienus

egy huszárvágással oldja meg: a területet egy palmyrai fejedelmi családból származó senatorra bízza, akit mint

corrector totius Orientist (egész Kelet kormányzója) rendkívüli hatalommal ruházott fel. Ebben a

klienskirályságokra hajazó hatalmi formációban nagy szerep jutott Palmyrának, a gazdag kereskedővárosnak,

amely

nek nem volt érdeke Perzsia előretörése. Miután „Kelet kormányzója” elesik egy kis- ázsiai gót betörés

alkalmával, özvegye, Zenobia szerzi meg (kiskorú fia nevében) a hatalmat, aki függetleníti magát és a keleti

provinciákat Rómától.

A nyugati és keleti végek önálló irányítás alá kerülése révén a barbár támadásokat sikerült visszaszorítani:

stabilizálódott Róma helyzete. Ez lehetőséget ad a császárnak az elmúlt évtizedek tapasztalatait kamatoztató

katonai reformok keresztülvitelére. Gallienus minden legióból kiemelt egy-egy ezerfős „zászlóaljat”, vexillatiót,

ezeket kettesével a határtól távolabb, stratégiailag fontos útvonalak mellett állomásoztatta. Ha valahol átszakadt

a határ, akkor ezek a hátravont egységek vonultak fel az adott pontra. Ez sokkal hatékonyabb és gyorsabb

megoldás volt az adott helyzetben, mint a korábbi lineáris védelmi rendszer, amelyben egy betörés esetén más

határszakaszokról kellett kivonni erőket és átcsoportosítani a támadás helyére. Továbbá létrehozott

Mediolanumban (Milano) egy központi sereget, amelyben nagyon nagy szerep jutott a lovasságnak, egyrészt a

gyors reagálás szükségessége miatt, másrészt ezzel az új ellenségek harcmodorához igyekezett alkalmazkodni

Róma. Az új stratégia és a folyamatos háborúk képzett parancsnokokat, hivatásos katonákat igényeltek. Emiatt

Gallienus a senatori rangú legioparancsnokok helyett lovagrendű tiszteket alkalmaz mindenütt. Mert míg a

korábbi szisztémában az előbbiek már egy év tribunusként való katonai szolgálat (és két „civil” hivatali év) után

elnyerték ezt a posztot, az utóbbiak hosszú, többlépcsős katonai szolgálattal készültek föl rá. A változás a legiós

provinciák helytartóira is vonatkozott, így a senatorok Gallienus alatt gyakorlatilag kiszorultak a hatalomból.

Valerianus folytatja Decius valláspolitikáját, mindenki számára kötelező áldozatbemutatást elrendelve, ami

újabb keresztényüldözésekhez vezet. Gallienus ellenben – úgy tűnik – Róma isteneinek megbékítésénél

fontosabbnak tartja a társadalmi békét: beszünteti a keresztényüldözéseket, és visszaadja gyülekezeteiknek

helységeiket és temetőiket. A következő évtizedek igazolták reformjainak helyességét, ezekre építve lábalt ki a

3. Róma


válságból Róma. De ő sem kerülhette el a korszak császárainak sorsát, 268-ban meggyilkolta illyricumi

tisztjeinek egy csoportja.


usurpator, corrector totius Orientis, vexillatio


4.50. táblázat -

253-260 Valerianus uralkodása

253-268 Gallienus uralkodása

256 Az Agri decumates feladása

258 Az alemanok betörnek Itáliába

260 Valerianus veresége, fogsága és halála, A

keresztényüldözések leállítása, Postumus uzurpációja

Nyugaton

262 Corrector totius Orientis kinevezése

266 Zenobia hatalomátvétele

268 Gallienus meggyilkolása

3.2.2.9. 3.3.2.2.4. Az illyricumi katonacsászárok

A Gallienust követő uralkodók mindannyian Illyricumból származnak, arról a területről, amely talán legjobban

ki volt téve a barbár támadásoknak. Majdnem mindegyikük alacsony származású, felemelkedésüket a

hadseregnek és katonai rátermettségüknek köszönhették. Céljuk a határok biztosítása és a birodalom egységének

helyreállítása. Közös bennük még uralkodásuk idejének rövidsége, nem sok idejük volt programjuk

megvalósítására.

272-ben meghal I. Sábur, így az utódlás körüli viszályok lekötik a perzsák erejét. Eny- nyiben kedvezőbb a

külpolitikai helyzet, mint az előző évtizedekben, ugyanakkor a gó- tokat és a többi törzset hiába győzik le újra

meg újra, csapataik a következő évben ismét megjelennek, és minden kezdődik elölről. Ráadásul a hetvenes

évek legelején a germánoknak kétszer is sikerül betörniük Itáliába, és a második esetben már Róma városától

sem jártak messze. A járványok, amelyek az egész korszakban jelentősen hozzájárulnak a válság

elmélyüléséhez, ebben a másfél évtizedben is pusztítanak, és a császárokat sem kímélik. De lépésről lépésre, a

nagyobb vereségeket már elkerülve és egyre több csatát nyerve erősítik meg a korszak uralkodói a birodalmat.

Közülük a legfontosabb Aurelianus (270-275), aki helyreállítja a birodalom egységét. Mindenekelőtt – hogy

biztonsággal keletre vonulhasson – az Al-Dunánál igyekszik a határokat biztosítani, nem elégszik meg avval,

hogy a gótok csapatait visszaszorítja a határon túlra, utánuk nyomul, és súlyos vereséget mér rájuk. Továbbá

végleg feladja Daciát, a lakosságát a Duna mögé telepítve, ahova a daciai két legiót is visszavonta. Lerövidült és

evvel megerősödött a határ. 273-ban Aurelianus az egyre merészebb álmokat dédelgető és Róma rovására

tovább terjeszkedő Zenobia ellen vonul: seregeit megveri, fővárosát, Palmyrát elfoglalja, a királynőt magát

pedig elfogja. Ezután nyugat felé fordul, és egyetlen csatában felszámolja a galliai hatalmi központot (274).

Végső célja a régi határok helyreállítása, de Mesopotamiát visszaszerezni már nincs módja, mert 275-ben

meggyilkolják.

Aurelianusnak a folyamatos háborúzás mellett, amelyet lázadások és ellencsászárok is tarkítanak, reformokra és

a polgári lakosságra is maradt ideje. Ő veteti körül fallal Rómát, hogy ne legyen kiszolgáltatva az esetleg újra

betörő barbár portyázóknak. De a városok falakkal való megerősítését birodalomszerte szorgalmazta és

3. Róma


támogatta. Az erődítmények építése logikus kiegészítése a Gallienus által átalakított védelmi rendszernek,

amely lényegében bevált, de a lakosságot kiszolgáltatta a kisebb portyázó csapatoknak.

Aurelianus megreformálja Róma élelmiszer-ellátását, és a plebsnek gabona helyett napi kenyéradagot osztat,

azonkívül disznóhúst, sót és olívaolajat. Mindehhez állami ellenőrzés alá kellett vonni az élelem megtermelőit

és szállítóit, ami a pénz elértéktelenedése, a pénzgazdálkodás összeomlása miatt szükséges lépés volt. De evvel

egy újabb területen jelent meg az állam és szűnt meg a piaci mechanizmusok érvényesülésének lehetősége –

újabb elemmel bővült a bürokrácia gépezete. Megpróbálja stabilizálni a pénzt, de ehhez sem elegendő

nemesfém, sem elegendő idő nem áll rendelkezésére

Ahogy elődei, úgy ő is fontosnak ítélte a vallás szerepét a birodalom egységének és régi erejének

helyreállításában. Aurelianus a római vallás középpontjába a napisten tiszteletét állította. A saját személyes

hitén túl ezt indokolhatta, hogy a napisten tisztelete különböző formákban és néven, esetleg más kultusz

részeként birodalomszerte elterjedt volt, tehát alkalmasnak látszott arra, hogy összekapcsolja a különböző

vallású népeket. Illyri- cumban, Aurelianus szülőföldjén is már a Severus-kor óta volt kultusza Sol Invictusként

(Legyőzhetetlen Napt). Aurelianus, aki Zenobia serege fölött aratott győzelmét Elagabal támogatásának

tulajdonította, hatalmas templomot építtetett Rómában a napistennek. Sol papi testületet kapott, főpapja maga a

császár lett.

Aurelianus munkáját Probus (276-282) folytatta. Ő is kiváló hadvezér volt, amit a határ több szakaszán is

kamatoztathatott az Aurelianus halála után újra meginduló barbárok ellen. De kitűnő szervezőnek is bizonyult,

az ő uralma alatt burgusok (őrtornyok) és más erődítmények sorát építették fel a határon, illetve a hátországban,

hogy védhetőbbé alakítsák a limest, valamint biztonságosabbá tegyék a határ menti provinciákat. Idejéből és

energiáiból neki már a birodalom újjáépítésére, a belső viszonyok konszolidálására is futotta. Olajfa- és

szőlőtelepítést, mocsárlecsapolásokat, utak és (polgári) épületek felújítását, hidak, csatornák építését

kezdeményezte, illetve támogatta. A járvány és a betörések miatt elnéptelenedő határ menti területekre

barbárokat telepített be. A Historia Augusta százezer bastarnáról (germán törzs) beszél, ezek a császári

birtokokon örökhaszonbérlettel rendelkező colonusok lettek. Polgárjogot nem kaptak, határőrzéssel megbízott

földművesekké, laetivá váltak, földjük és státusuk, valamint feladataik öröklődtek. Nem Probus alkalmazza

először ezt az eszközt a határvidék megerősítésére (vö. pl. Plau- tius Silvanus feliratával, 174. dok.), a

betelepítés ugyanis több szempontból is előnyös megoldás: csökkenti a határra nehezedő nyomást,

munkáskezeket szerez a birodalom számára, és ütköző zónát hoz létre, amely barbár betörés esetén lassítja a

belső területek felé igyekvő ellenséget. Amíg ezek a barbár csoportok integrálódtak és elindultak a ro-

manizálódás útján – és a 3. században még ez a helyzet –, addig nem jelentettek veszélyt a birodalom erejére és

rómaiságára. Probusnak sem jutott túl sok idő, fellázadt katonái végeztek vele szülővárosában, Sirmiumban.

Minden gallnak, hispánnak és britnek megengedte, hogy szőlője legyen, és bort készítsen. Ő maga Illyricumban,

Sirmium környékén, az Alma-hegyen – amelyet katonáival ásatott fel – ültetett válogatott szőlőtőkéket. (...)

Meggyilkolásának okai a következők voltak: először is sohasem tűrte el, hogy a katona dolog nélkül maradjon,

hanem sok munkát a katonasággal végeztetett el (...). Ezekhez járult az a súlyos kijelentése, hogy rövidesen nem

lesz szükség katonákra.

(Historia Augusta, Probus. 18, 20. T. O.) Probus a principatus korábbi gyakorlatának megfelelően

mocsárlecsapolásra és hasonló munkákra is befogja a kiharcolt békében a legiókat, de ez már nem a 2. század

hadserege.

Utóda, Carus valósítja meg Probus tervezett hadjáratát: kihasználva a Sásánida-trónvi- szályt, visszafoglalják a

perzsáktól Mesopotamiát. De tisztázatlan körülmények között előbb ő, majd utódává lett fia, Carinus is meghal

a hadjárat során. A katonák a praefec-

tus praetorióra gyanakodtak, és a praetorianusok egyik tisztjét, Diocletianust, aki szemük láttára felkoncolta a

praefectus praetoriót, császárrá választották.

Nem a véletlennek volt köszönhető, hogy a korszaknak annyi uralkodója (és ellencsászára) Pannoniából, illetve

Illyricumból származott, hanem a térség egyre növekvő súlyát jelezte már a kortársak számára is. Pannonia és a

többi Duna menti provincia gazdaságilag fejletlenebb volt, mint a többi nyugati terület, például Gallia. Illyricum

a katonaság toborzása szempontjából vált nagyon fontos területté, hiszen a hadsereg megélhetést jelentett, és a

felemelkedés lehetőségét kínálta. Továbbá ez a térség volt kitéve leginkább a barbárok pusztításának, ami

egyrészt tovább rombolta a megélhetés civil lehetőségeit, másrészt az itt lakók, az innen toborzott katonák és

tisztek számára különösen fontossá tette az erős császári hatalom szükségességét. Olyan császárokat akartak a

trónon látni, akik tehetséges parancsnokok, megbecsülik a hadsereget, valamint, egyben tartva a birodalmat,

3. Róma


annak erőforrásait a dunai határ védelmére fordítják. Továbbá a régió fontosságát növelte központi

elhelyezkedése is, ez az 1. és 2. században elsősorban az Itáliához való közelséget jelentette (Vespasianus és

Septimius Severus hatalomra kerülése), később a nyugati provinciákhoz és az euphratési határhoz viszonyított

helyzetét.


Aurelianus fala, burgus, colonus, laeti, praefectus praetorio


4.51. táblázat -

270-275 Aurelianus uralkodása

272 I. Sábur halála, Dacia feladása

273 Aurelianus Zenobia elleni hadjárata

274 A „galliai császárság” felszámolása

275 Aurelianus meggyilkolása

276-282 Probus uralkodása

282-283 Carus uralkodása

283 Mesopotamia provincia visszafoglalása

3.3. 3.3.3. Késői császárkor

3.3.1. 3.3.3.1. A CSÁSZÁRI HATALOM MEGSZILÁRDÍTÁSA (283-337)

Az ezt az időszakot bemutató források közé tartozik Ammianus Marcellinus műve, Aure- lius Victor De

Caesaribusa, valamint az Epitome de Caesaribus című összefoglalás, Lac- tantius De mortibus persecutoruma,

Constantinus tanácsadójának, Eusebiusnak Cons- tantinusról írt életrajza (Vita Constantini) és egyháztörténete

(Ekklésiastiké historia). Zósimos Nea Historiájának fennmaradt, a tetrarchia korával kezdődő része, Anonymus

Valesii 4. századi író töredéke, Eutropius műve, valamint a Panegyrici Latini című, császárokat dicsőítő

beszédgyűjtemény. Nincs azonban olyan elbeszélő forrás, amely átfogóan ábrázolná a korszakot.

Diocletianusnak mintegy 1200 constitutiója maradt fenn, de hiányzik összefoglaló publikálásuk, feldolgozásuk.

Ide kapcsolódik még a Constantinus és utódai jogalkotását is tartalmazó, 438-ban összeállított Codex

Theodosianus, illetve a Codex Iustinianus, valamint a Görög-római szöveggyűjtemény 194-199. dokumentumai.

3.3.1.1. 3.3.3.1.1. DIOCLETIANUS ÉS A TETRARCHIA (284-305)

Diocletianus – eredeti neve Diocles – Dalmatia provinciában született, és több forrás szerint is alacsony sorból

származott. Tehetsége révén fényes karriert futott be, bekerült a császár kíséretéhez tartozó elitegységbe, a

válogatott tiszteket tömörítő protectoresbe. Ennek éléről jutott a császári trónra, merészen kihasználva az előző

császár halála utáni helyzetet. Császárként a C. Aurelius Valerius Diocle- tianus nevet vette fel. A Historia

Augusta szerzője szerint, akinek nagyapja állítólag személyesen is jelen volt az eseményeknél, „Diocletianus

ekképpen szólt, amikor belevágta Aperbe [az előző császár praefectus praetoriójába] a fegyverét: Hős- ködj,

Aper, / hullsz a nagy Aeneas jobbjától el!” (Numerianus. 13). Maga a szerző is csodálkozik azon, hogy egy

katonaember Vergiliust idézi akció közben, és szóvá teszi a jelenetnek az ebből fakadó színpadiasságát is.

Egyetérthetünk a szerző sorok között meghúzódó gyanújával: ez is egy azok közül a történetek közül, amelyek

úgy formálják a trónra kerülést, illetve az előzményeket, hogy azok a császár tekintélyét szolgálják.

3. Róma


Diocletianus egyik régi bajtársát, Maximianust először Caesarrá, majd 286-ban egyenrangú társcsászárává,

Augustusszá nevezte ki, és rábízta a birodalom nyugati felét. 293- ban (vagy néhány évvel később) pedig négyes

uralom, tetrarchia váltotta fel a kettős hatalmat: az Augustusok egy-egy Caesarral osztották meg a hatalmukat:

Diocletianus Galeriust, Maximianus pedig Constantius Chlorust választotta maga mellé. Az Augustu- sok –

világossá téve szándékukat az utódlás kérdésében – örökbe is fogadták a maguk Cae- sarját, és hozzáadták a

lányukat is. A Caesarok alá voltak rendelve az Augustusoknak, de a négy uralkodónak a saját területén

lényegében azonos volt a hatásköre: a hadsereg főparancsnokai voltak, irányították a pénzügyeket, és ők álltak

az igazságszolgáltatás és a közigazgatás élén. Diocletianus irányította a görögországi területeket, Egyiptomot és

az ázsiai provinciákat, Nicomedia székhellyel; Caesarja, Galerius Illyricumot – vagyis Pannoniát, Dalmatiát,

Moesiát – és Macedoniát kapta, székhelye pedig Sirmium volt. Maxi- mianus Germaniát, Galliát és Britanniát

adta át Constantinusnak, maga pedig a nyugati Duna menti tartományokat, Itáliát és az afrikai területeket

kormányozta. Az ő székhelye Mediolanum (Milánó), Caesarjáé pedig Augusta Treverorum (Treviri, a mai Trier)

lett.

■Tetrarchák és Constantinus-ház

Diocletianus az előző korszak tapasztalatai és mintái nyomán hozta létre tetrarchiáját. A birodalom minden

határának fenyegetését és az ebből fakadó uzurpációk problémáját a császári hatalom decentralizálásával látta

megoldhatónak. A hatalommegosztás korábbi, esetleges – Gallienus alatt például kikényszerített – megoldásai

helyébe a tetrarchia átlátható és intézményes formája lépett. A rendszer Diocletianus alatt működőképesnek is

bizonyult, uralmának húsz éve alatt – először kettesben Maximianusszal, majd Caesarjaikkal kibővülve –

sikeresen védték meg a birodalom határait, illetve számolták fel a belső lázadásokat. Az egyik nagy külpolitikai

siker Galerius nevéhez fűződik, aki 298-ban aratott győzelmet a perzsák felett, és Róma szempontjából

rendkívül előnyös békét kötött. A központi hatalom szilárdsága, a két évtizedes viszonylagos nyugalom

Diocletianusnak módot adott arra, hogy megoldást keressen a birodalom belső problémáira. Reformjai, a

társuralkodói rendszerhez hasonlóan, nem a semmiből születtek – szinte mindegyiknek megtalálható az

előzménye korábbi uralkodók gyakorlatában –, de kidolgozott és átfogó voltuk miatt mégis érdemes

újdonságukat hangsúlyozni. Az augustusi principatus legtöbb vonása ekkor már rég a múlté, de a változások és a

reformok Dioc- letianus alatt állnak össze új rendszerré, a császárság új formájává, ahogy a 19. század nagy

ókortörténésze, Th. Mommsen elnevezte: a dominatusszá.

Amikor a galliai parasztok, csoportjuknak a Bacaudák nevet adva, Amandus és Aeli- anus vezetésével felkelést

robbantottak ki, [Diocletianus] leigázásukra Maximianus Herculiust küldte, aki a parasztokat könnyű csatában

megzabolázta, és helyreállította a rendet Galliában.

3. Róma


(Eutropius IX 20. T. P.)

A latinul bagaudae vagy bacaudae formájú kelta szó jelentése 'harcosok’. A római hatóságok ellen harcba szálló

csoportjaik colonusokból, elszegényedett szabad parasztokból, szökött rabszolgákból és leszerelt katonákból

álltak össze. A mozgalom több volt rablók garázdálkodásánál, és a 3. századi Gallia helyzetét tükrözte: az

örökös germán betörések miatt elszegényedett lakosság kevéssé számíthatott Róma segítségére, a központi

hatalomnak csak az árnyoldalait tapasztalta. A vidéki lakosság támogatását élvező felkelők célpontjai egyrészt a

nagybirtokosok, másrészt a római közigazgatás központjai, a városok voltak. A célpontok a fosztogatás vágyán

túl a mozgalom szociális és Róma-ellenes „nemzeti” jellegét mutatják. Ma- ximianusnak 286-ra sikerül a

provinciát lecsendesíteni.

Diocletianus mélyrehatóan átszervezte a közigazgatást. Szétdarabolta a provinciákat, számukat közel 100-ra

növelve, Asiából például 7 kisebb tartományt alakított ki. A dominatus átszervezései a két Pannoniát is

érintették, mindkettőt felosztották, így alakult ki Valeria és Pannonia secunda, valamint Pannonia prima és

Savia. A reform célja az igazgatás és a jogszolgáltatás egységesítése és hatékonyabbá tétele, valamint az

adóbehajtás és a munusok (közmunka) eredményességének fokozása volt. Az új igazgatási rendszerbe

besorolódtak Itália körzetei is. Csak Róma városának és száz mérföldes körzetének maradt meg kivételes

helyzete a praefectus urbi irányítása alatt. A senatus szerepe a tartományok tényleges irányításában már

korábban felszámolódott, most az átszervezéssel elvileg is megszűntek a senatusi provinciák. A tartományok 12

nagyobb egységbe, dioecesisbe sorolódtak be, az ilyen provinciacsoportok élén a vicarius (helyettes) állt. Ők a

praefectus praetorio helyettesei voltak (4 praefectus praetorio volt – uralkodónként 1-1), és számuk a tetrarchia

kialakulása után 12 lett, dioecesisenként 1-1. Az államgépezet egységesebbé és hatékonyabbá vált, de a

központok és alközpontok számának gyarapodásával tovább nőtt a bürokrácia, ami tovább növelte a kincstár

kiadásait, vagyis az adóterheket.

Oly mértékben kezdte fölülmúlni a fizetést húzók száma az adófizetőkét, hogy a mértéktelen adók következtében

a parasztok odahagyták földjeiket, mivel felélték már összes erőforrásaikat, s így a művelt területek vadonná

változtak. És hogy a rettegés mindenütt úrrá legyen, a tartományokat is végletesen feldarabolta, sok elöljáró,

sok hivatal ült az egyes vidékek, sőt már szinte az egyes városok nyakán is.

(Lactantius: A keresztényüldözők halála. 7. A. T.)

Az idézett mű címe is sejteti, hogy erősen elfogult szerzőről van szó, de túlzásai ellenére is fontos kortárs

forrásunk Lactantius. Érdekes és nem minden alap nélküli gondolata, hogy a kor egyik súlyos (de már

Diocletianus előtt is jelen lévő) gazdasági problémáját, a parlagon maradt földeket az adók növekedésével

magyarázza.

3. Róma


■ A közigazgatási körzetek (dioecesisek) a 4. században

Az állam terheit a hadsereg létszámának emelkedése is növelte. Lactantius szerint Dioc- letianus több mint

négyszeresére növelte a hadsereg létszámát, és ha ez bizonyosan erős túlzás is, a tetrarchia hadseregét

félmilliósra lehet becsülni (ezt a számot ötvenmilliós lakossághoz kell viszonyítani). De ekkor nem csak a

tetrarchiából következő decentralizálás és létszámnövekedés az egyetlen változás. Diocletianus alatt a hátrébb

vont mozgó alakulatokkal szemben újra megnőtt a határon állomásozó seregek szerepe. Ezt a visszalépést

Gallienus reformjaival szemben a külpolitikai helyzet viszonylagos javulása tette lehetővé, Diocletianus

megpróbálhatta újra biztonságossá tenni a határvidéket is.

Mindehhez a régi, rossz hatékonyságú adórendszer reformjára is szükség volt. Diocletianus a Severus által

bevezetett járulékos adót, az annona militarist tette meg az általános egyenes adóvá. Természetben – élelmiszer,

takarmány, szövet, bőr stb. – szedték, a helyi katonaság és bürokrácia ellátását szolgálta. Az adót a föld –

termékenység, nagyság és a termesztett növény – és a munkaerő alapján vetették ki (iugatio-capitatio). Tizenöt

évenként tartott adóösszeírásokon állapították meg a földegységek (iugum) és a dolgozók (caput) számát, majd

ezt beszorozták az egy egységre megállapított adóval: így jött ki a beszolgáltatandó gabona, bor, fa stb.

mennyisége. A birtokosok adójának befizetéséért az a város felelt, amelynek a territóriumán a birtok feküdt, az

anyagi felelősséget a város elöljáróinak, a curialisoknak kellett vállalniuk. Ez korábban is így volt, de a rendszer

szigorodása és a bürokratikus apparátus növekedése ezen a téren is növelte a hatékonyságot.

Diocletianus a régi pénzek eltörlésével és újak bevezetésével megpróbálta felszámolni az inflációt. Réz-, ezüst-

és aranypénzt is veretett, és az utóbbi kettőt újra megfelelő nemesfémtartalommal. Aranypénze ugyan megőrzi

értékét, de mivel a pénzforgalomban csekély szerephez jut, nem alkalmas a gazdaság stabilizálására. És az ezüst

sem állítja helyre a pénzbe vetett bizalmat, folyamatosan csökken ugyanis a pénz nemesfémtartalma, és

vásárlóértéke egyre messzebb kerül a névértékétől. Az ezen a területen hozott további reformok nem oldják meg

ugyan a pénzügyi válságot, de rendkívül jellemzőek Diocletianusra. Felszámolja a különböző helyi pénzverési

jogokat – pénzt ezután már csak a birodalmi verdék verhettek –, egységesíti és a központ alá rendeli tehát a

pénzkibocsátást. Ár- és bérmaximáló rendeletet is kibocsátott, mégpedig közvetlenül egy jelentős pénzrontás

után (amikor is megduplázta az ezüstpénz névértékét). Ez a rendelet a piac logikájának megfelelően annyira

kontraproduktív, hogy hamarosan vissza is kell vonni. Ennek a rendeletnek birodalomszerte elég terjedelmes

töredékei maradtak fenn (vö. 195. dok.), és rendkívül izgalmas gazdaságtörténeti forrás, mert különös

részletességgel sorolja fel a piacon forgó termékeket, illetve a különböző szakmákat (ráadásul ezek egymáshoz

3. Róma


viszonyított értékéről is képet kaphatunk). Emellett a bevezető, amely a harácsoló kereskedőkben látja a bajok

egyetlen okát, jól példázza, milyen idegenek voltak a piac törvényszerűségei a korabeli ember gondolkodásának.

A tetrarchák nyilvánosan is Dominusnak (úr, parancsoló) szólíttatták magukat – innen a Diocletianusszal

kezdődő korszak neve –, és más eszközökkel is törekedtek hatalmuk, császári felségük hangsúlyozására. Bíbor-

és aranyszínű, különleges szabású és pompájú császári öltözetük a közöttük és az alattvalóik – beleértve a

legelőkelőbbeket is – között lévő távolságot jelenítette meg, akárcsak a többi külsőség. A császároknak az

udvarukhoz és környezetükhöz való viszonya már cseppet sem hasonlított az Augustu- séra. A császári palota,

az ajtók és ajtónállók sora, amelyeken át kellett haladni, hogy az ember az uralkodó színe elé jusson, a

meghajlás, a császári ruha szegélyének megcsóko- lása a hellénisztikus, de még inkább a perzsa királyi udvarra

emlékeztetett. Például a le- borulás szertartása, az adoratio (görögül proskynésis – „kutyaként láb elé borulni”)

az antikvitásban a perzsa nagykirály zsarnoki uralmának jelképe volt. Diocletianus a Iovius (iuppiteri),

Maximianus pedig a Herculius (herculesi) melléknevet viselte, ami kifejezte személyük és a szakrális szféra

kapcsolatát – és amit még rengeteg más külsőség is hangsúlyozott –, de a császárság történetében ez sem volt

előzmény nélküli. Annál érdekesebb, hogy csak „iuppiteri”, és nem pedig „Iuppiter”, hiszen Diocletianus

közvetlen elődei, elsősorban Aurelianus már istenként jelenítették meg magukat. Továbbá a Iovius és Herculius,

amellett hogy a két Augustus közötti rangbéli különbséget is jelezte, a tetrarchia valláspolitikáját, például az

Aurelianus által előnyben részesített Sol kultuszával szemben a Róma régi isteneihez való visszatérést is

kifejezte.

Odahívatták tehát a gyűlésbe, mégpedig a szertartásmesterrel, ami kitüntetésnek számított. Amint belépett a

terembe, a császár csókra nyújtotta neki bíborpalástját, sokkal kegyesebben, mint azelőtt. A tiszteletadásnak ezt

a formáját Diocletianus császár vezette be a külföldi királyi szokás és szertartás mintájára.

(Ammianus Marcellinus: Róma története. XV 5. Sz. Gy.)

A 3. századra a kereszténység széles körben elterjedt a birodalomban, különösen a keleti felén; az új vallás

erősödését a Decius alatti üldözés nemhogy visszavetette, inkább gyorsította. Diocletianus szemében a

kereszténység egyrészt vallási problémaként jelentkezett: akadályt jelentett a régi vallás restaurációja előtt.

Azáltal ugyanakkor, hogy a keresztények kivonták magukat a régi istenek kultuszai alól, veszélybe sodorták

azok sikerét, a birodalom ellen fordíthatták tehát annak isteneit. Másrészt Diocletianus szemében a keresztények

kívülállásukkal, azokkal a konfliktusokkal, amelyek főképp a keleti városokban kirobbantak közöttük és a város

többi lakosa között, a társadalmi békét és a császár által hőn áhított birodalmi egységet veszélyeztették. A 4.

század legelején kirobbanó és minden korábbinál nagyobb keresztényüldözéshez hozzájárult Diocletianusnak az

a meggyőződése is, hogy a birodalmat átfogó reformokkal minden téren egységesíteni kell és lehet. A

keresztényeket a hadseregből kitiltó korábbi edictum után, 303-304 folyamán négy edictumot adtak ki, amelyek

a keresztény templomok lerombolását, az istentiszteletek betiltását, az egyházi személyek letartóztatását és

áldozatbemutatási kötelezettséget írtak elő mindenkinek. Az üldöztetés nem volt az egész birodalomban

egyforma: Constantius Chlorus a nyugati provinciákban Lactantius szerint csak az épületeket romboltatta le, és

mérsékelten járt el Maximianus is. Ugyanakkor keleten a megtorlás rendkívül súlyos volt a hitükhöz

ragaszkodókkal szemben: mártírok ezreit börtönözték be, kínozták meg és ítélték halálra, illetve

kényszermunkára. Itt ugyanis a kereszténység sokkal jobban elterjedt, és így a többségi társadalommal való

konfliktusok is sokkal súlyosabbak voltak, valamint Galerius Caesarban kitartó és ádáz üldözőre leltek.

Diocletianus 305. május 1-jén Augustusszá léptette elő Galeriust és Constantius Chlorust, Caesarnak helyükbe a

birodalom keleti felébe Maximinus Daiát, a nyugatiba pedig Flavius Valerius Severust nevezte ki. Ezután

lemondott hatalmáról, és ösztönzésére Mediolanumban lemondott Maximianus is, és mindketten visszavonultak

a közélettől. Ez a lépés jól illik a tetrarchia rendszeréhez és Diocletianus következetes személyiségéhez, de a

négyes uralom fennmaradását a császár szándéka ellenére nem biztosíthatta. Az új rendszer egyik jelszava a

concordancia (egyetértés) volt, ezt fejezi ki a tetrarchák

híres szobra összekapaszkodó, egyformára faragott alakjaival, amely az idők folyamán hadizsákmányként

Velencébe került, és most a Szent Márk-székesegyházat díszíti. De e mögött az egyetértés mögött Diocletianus

erős egyénisége és megkérdőjelezhetetlen tekintélye állt, nélküle a tetrarchia működésképtelennek bizonyult.


protectores, Caesar, Augustus, tetrarchia, dominatus, baugaudae/bagaudák, munus (t. sz. munera), praefectus

urbi, senatusi provincia, dioecesis (gör. dioikésis), vicarius, praefectus praetorio, annona militaris, iugatio-

capitatio, iugum, caput, curialis, tetrarcha, Do- minus, adoratio (gör. proskynésis), edictum, concordancia

3. Róma



4.52. táblázat -

283-286 A bagaudák mozgalma Galliában

284-305 Diocletianus uralkodása

285 Diocletianus Maximianust Caesarrá nevezi ki

286-305 Maximianus Diocletianus társcsászára, Augustus

293 Diocletianus Galeriust és Constantius Chlorust

Caesarrá nevezi ki

298 Galerius győzelme a perzsák felett

301 Ár- és bérmaximáló rendelet

303-304 Diocletianus négy keresztényüldöző edictuma

305 Galerius és Constantius Chlorus Augustusszá való

kinevezése, Maximinus Daia és Severus Caesarrá

történő kinevezése, Diocletianus és Maximianus

lemondása

3.3.1.4. 3.3.3.I.2. Constantinus és kora (306-337)

CONSTANTINUS ÚTJA AZ EGYEDURALOMIG ■ Az új Caesarok kinevezésekor mellőzték a leszármazási

elvet: sem Maximianus fia, Maxentius, sem Constantius Chlorus fia, Constantinus nem jutott hatalomhoz. Az

érintetteknek ez sérelmes volt, a társadalomnak pedig – de főképp a hadseregnek – érthetetlen és

elfogadhatatlan. A császárság történetének dinasztiaalapításai vagy -alapítási kísérletei, illetve a korábbi

uralkodók rokonainak gyakori meggyilkolása jól példázza, hogy a hatalom örökítésében és legitimálásában

milyen fontos volt a vérségi elv. A 2. század császárai csak akkor kerülhettek adoptióval hatalomra, ha az előző

uralkodónak nem volt fia, és soruk Commodusszal, az első lehetséges vér szerinti örökössel meg is szakadt. Az

istenek támogatása, a kiválasztottság, a hatalom szakrális dimenziója nem annyira az intézményhez, mint inkább

a személyhez kapcsolódik, és ennek megfelelően öröklődik. Ennek az örökségnek a hiánya tükröződik azokban

az erőfeszítésekben, amelyeket a dinasztiaalapító császárok az isteni háttér megteremtéséért tettek.

C. Flavius Valerius Constantinus, Constantius Chlorus fia Naissusban (Nis), Illy- ricumban született, mint a

korszak összes uralkodója. Anyja, Helena – a későbbi Szent Ilona – valószínűleg nem volt apjának törvényes

felesége, csak élettársa, így Constantinus sem lehetett törvényes gyermek. Constantius Chlorus elbocsátotta

magától Helenát, amikor feleségül vette Maximianus mostohalányát, Theodorát. Constantinus Keleten és az Al-

Dunánál kezdte meg pályafutását katonai tribunus- ként, majd Diocletianus uralkodásának utolsó éveiben

Nicomediában, a császár udvarában szerezhetett fontos tapasztalatokat. Innen 305-ben utazott el apjához.

306-ban, Constantius halálakor a britanniai csapatok fiát, Constantinust kiáltották ki Augustusszá, Maximianus

fia, Maxentius pedig még ugyanabban az évben Rómában szerzi meg a hatalmat. A következő éveket alkalmi

szövetségek, hamar érvényüket vesztő megegyezések, politikai gyilkosságok jellemzik. Az idős Maximianus is

újra felölti a császári bíbort, 308-ban pedig, rövid időre, még Diocletianus is visszatér a politikába, hogy

tárgyalóasztalhoz ültetve a feleket, megmentse a tetrarchia rendszerét. Constantinus, visszalépve az augustusi

címtől, kezdetben megelégszik a caesari ranggal, de a birodalom nyugati felében pozíciói évről évre erősebbek

lesznek. Ehhez nagyban hozzájárult, hogy sikeresen harcolt a germánok ellen, megerősítve a rajnai határt és

öregbítve hadvezéri hírnevét.

A döntő fordulat 311-ben, Galerius halálával következett be. A helyzetet kihasználva Licinius, akit a

meggyilkolt Severus helyére neveztek ki még 308-ban a nyugati terület Augustusává, háborút indít, és

megszerzi Galerius európai területeit. Constantinus pedig Itáliába nyomul be, hogy elragadja azt Maxentiustól.

3. Róma


Constantinus Róma mellett, a 312. évi híres Milvius hídi csatában megveri Maxentiust, aki menekülés közben

elesik. Ezután Licinius és Constantinus 313-ban Mediolanumban találkozik, és szövetséget kötve felosztják

maguk között a birodalmat: Liciniusé lesz Kelet, Constantinusé Nyugat. Kelet nagy része ekkor Maximinus

Daia kezében van, de még ugyanebben az évben elveszíti egy nagy csatában. Maximinus öngyilkosságot követ

el, családját, főembereit, pedig Licinius öleti meg. Ugyanennek a tisztogatásnak lesz az áldozata a trónigények

és egyéb bonyodalmak elkerülése végett a tetrarchák összes rokona is, beleértve Diocletia- nus feleségét és

lányát is. Diocletianus is ekkoriban hal meg, de még látnia kell családja és műve pusztulását. A tetrarchiát

felváltó kettős uralom nem marad fenn sokáig: Constantinus először Licinius európai területeinek nagy részét,

majd 324-ben a keleti területek egészét is megszerzi magának.

Az utód kijelölésének, a szövetségkötéseknek ebben a korban is fontos eszközei voltak a dinasztikus

házasságok. Constantinus felesége, Fausta például Maximia- nus lánya volt, a házasságot 307-ben kötötték,

amikor mind a hatalomba frissen visszatérő Maximianusnak, mind Constantinusnak szövetségesre és

legitimációra volt szüksége. A házasság azután is fennmaradt, hogy a veje rovására újra hatalomba készülő após

tisztázatlan körülmények között meghalt. Constantinus és Lici- nius 313. évi szövetségét is házasság pecsételte

meg: az utóbbi elvette az előbbi nővérét, Constantiát, de bukása után a rokoni kapcsolat Licinius életét is csak

ideig- óráig tudta megvédeni.

CONSTANTINUS ÉS a KERESZTÉNYSÉG ■ Constantinus és Licinius mediolanumi találkozójukon a

keresztények ügyét is elrendezte: az úgynevezett milánói edictumban szabad vallásgyakorlatot hirdettek, és

elrendelték a keresztény közösségek elkobzott vagyonának visszaszolgáltatását (vö. 197. dok.). A keresztények

üldözésének megszüntetése nem volt előzmény nélküli: 311-ben Galerius saját területén már megszüntette az

üldözést, Nyugaton pedig sem Constantinus, sem Maxentius nem hajtotta végre Diocletianus edictumait. A

milánói edictum továbbment, mint Galerius: elrendelte a keresztény közösségek templomainak és egyéb

ingatlanainak a visszaszolgáltatását; az a gondosság, amellyel a császárok a helytartók lelkére kötik a

keresztények haladéktalan kártalanítását, Constantinusnak a következő években kibontakozó valláspolitikáját

vetíti előre. Uralma alatt a kereszténység még nem lesz ugyan államvallás, de a császár által leginkább

támogatott vallássá válik.

A császár megtérése és a kereszténységhez való viszonya – érthető módon – régóta vitatott kérdése a

történettudománynak (leegyszerűsítve a kérdést, vajon személyes hit vagy politikai számítás állt tettei

hátterében). Az egyház elismerése, a kereszténység előnyben részesítése a többi vallással szemben: a

constantinusi fordulat mögött meghúzódó hatalmi érdeket, valamint politikai racionalitást – főképp utólag –

könnyű belátni. Miután az üldözések nem számolták fel, hanem megerősítették a kereszténységet, a császárnak

új megoldást kellett keresnie, hiszen az ellentét az egyre erősödő egyház és az állam között a birodalom belső

békéjét veszélyeztette. A kereszténység ugyanakkor éppen elterjedése miatt erősíthette is a birodalmat,

amennyiben támogatja a császárt. Továbbá, mint egyistenhit, megfelelt a korabeli vallásosságban bekövetkező

változásoknak, illetve a császárok birodalmi vallással szemben támasztott elvárásainak is: a korábbi császárok

és Constantinus által szorgalmazott Sol Invictus kultusza is monoteisztikus volt. Constantinus Diocletianus

reformjait folytatva megújítani készült a birodalmat, és az újjászerveződő, megerősödő egyeduralom szellemi

alapjául egy diadalmasan előretörő vallást választott.

A fordulat mögött ugyanakkor hiba lenne pusztán racionális számítást feltételezni. Constantinus, ahogy

egyébként az előző korszak császárai és a kor embere általában, mélyen vallásos volt, és buzgón kereste azt az

isteni hatalmat (vagy hatalmakat), amelyre támaszkodhatott. Lactantius szerint a Milvius híd melletti ütközet

előestéjén Constantinus figyelmeztetést kapott álmában, hogy vésesse föl katonái pajzsára Isten égi jelét, és úgy

kezdje meg az ütközetet (44, 5). Constantinus engedelmeskedett, és másnap a Krisztus-monogram (a chi és a rhó

betű) nagy győzelemhez segítette hozzá (Lactantius egy

X-ről és egy olyan I betűről beszél, amelynek felső része meg van hajlítva). Keresztény forrásaink – ahogy maga

Constantinus is – ehhez, tehát egy vallási élményhez kapcsolják a császár megvilágosodását és a kereszténység

felé fordulását. A történettudomány alkalmatlan égi jelek igazolására vagy cáfolására, ellenben forrásaink

alapján megállapítható, hogy formájában és tartalmában a constantinusi látomás jól illeszkedett a kor

gondolkodásába és vallásosságába. Amint az is, hogy a császár, miután a Milvius hídnál sikeresen tette próbára

a keresztények Istenének hatalmát, el is fogadta. Constantinus személyes hite összefüggött a birodalom jövőjéről

alkotott képével, katonai és politikai sikereivel és ezeknek a sikereknek az akarásával.

Constantinus látomásának története két változatban maradt fenn: a néhány évvel az események után született

lactantiusi szöveggel szemben az ugyancsak kortárs Euse- biosnál (I 28) Constantinus – még Galliában – az

égen egy felfénylő keresztet látott, amelyet a görög Tutó nika! (Ezzel győzz!) felirat kísért, és éjszaka álmában

kapta meg a csoda magyarázatát. (A görög szavak latinul váltak szállóigévé: In hoc signo vinces – E jelben

3. Róma


győzni fogsz.) E mellé a két történet mellé egy harmadikat is állíthatunk egy dicsőítő beszédből: két évvel a

Milvius hídi látomás előtt Apollo jelent meg álmában, hogy uralmát megjósolja. Érdemes még megjegyezni,

hogy például Eutropius, 4. századi pogány szerző, aki Constantinus uralmának első felét jelesre, a végét csak

közepesre osztályozta, rövid összefoglalójában a császár kereszténységére, illetve a keresztényekkel kapcsolatos

politikájára egy szót sem veszteget.

A Constantinusszal kezdődő évszázad az átmenet időszaka: egymás mellett él a kereszténység és a sokistenhit;

még magára Constantinusra is, aki csak a halálos ágyán keresz- telkedik meg, az ebből fakadó kettősség a

jellemző. Támogatja a császárkultuszt, megtartja a pontifex maximus címet, pénzein, szobrain és építkezésein

továbbra is használja a birodalom más vallásainak szimbolikáját, pogány alattvalóinak is császára marad tehát.

Ugyanakkor számos templomot bezárat, kultuszszobrokat koboztat el, hogy beolvasztassa őket, vagy szakrális

összefüggésüktől megfosztva, palotáit díszíttesse velük, miközben keresztény templomokat építtet és földeket

adományoz az egyháznak. Az egyház egyébként számos egyéb kedvezményben is részesül: például ha mindkét

peres fél keresztény volt, az egyházi bíróságok polgári ügyekben is dönthettek, továbbá pogány kollégáikhoz

hasonlóan a keresztény papok is mentesültek az adók alól, és törvény rendelkezett a vasárnapi (dies Solis)

nyugalomról is.

Az egyház fontosságát és a birodalomban neki szánt szerepet jól mutatja a nicaeai zsinat, amelyet Constantinus

325-ben hívott össze. A nagy számban összegyűlő püspököknek az első egyetemes zsinaton az egyházat

szakadással fenyegető, súlyos vitát kellett megoldaniuk. Arius alexandriai presbiter azt tanította, hogy Jézus is

Isten teremtménye, tehát nem lehet vele egylényegű (arianizmus). A Szentháromságot tagadó tanítása miatt

Arius éles vitába keveredett Alexandria püspökével, és vitájuk széles hullámokat vert, főképp a birodalom keleti

felében. A zsinat, amelyen a császár (mint pontifex maximus) személyesen elnökölt, az Atya és a Fiú

egylényegű – görögül homousios – voltát fogadta el és tette dogmává (hitelv). Ariust kiközösítették, és

száműzetésbe küldték. A világ (oiku- mené), vagyis a birodalom püspökeinek döntései létrehozták a katholikos

(egyetemes), illetve orthodox (igazhitű) álláspontot dogmatikai, szervezeti és rituális kérdésekben.

Az üldöztetések alatt a keresztények közül sokan eleget tettek a császári rendeleteknek, és a mártíromság helyett

az együttműködést választották. Például püspökként kiszolgáltatták a szent könyveket, vagyis traditorokká

(átadó) váltak. Az afrikai provinciákban a hitükhöz végsőkig ragaszkodó, de az üldözést túlélő keresztények és a

lapsi („el- bukók”, hitüket feladók) között súlyos konfliktusok robbantak ki, ami az itteni keresztény közösségek

szétszakadásához, a donatizmus kialakulásához vezetett. A kereszténységről és a lapsusok vétkéről radikálisan

gondolkodó karthágói keresztények nem fogadták el a másik fél által választott püspököt, Caecilianust, és 313-

ban a feddhetetlen és karizmatikus Donatust teszik meg Karthágó püspökének. Caecilianus ugyan,

Constantinushoz fordulva segítségért, meg tudja őrizni püspöki székét, de az afrikai keresztények többsége

Donatushoz csatlakozik, és minden városban kialakítja a saját közösségét, püspököket is választva körükből.

Fontos különbséggé válik még a két fél között az állam és az egyház egymásra találásának a megítélése is: a

donatisták ebben is radikálisabb, az állam közeledésétől a kereszténységet féltő álláspontot foglaltak el. Az

afrikai megosztottság társadalmi és etnikai különbségeket is tükrözött, amelyeket természetesen a személyes

meggyőződés vagy egy erős közösség adott esetben felülírhatott. Mindazonáltal a donatizmus bázisa a

szegényebb, falusi, berber lakosság volt, míg a romanizáltabb nagyvárosok gazdagabb lakossága inkább a

katholikos álláspont fele hajlott. Constantinus, aki egyeduralomra tört, és a birodalom problémáinak megoldását

a minden területen megvalósuló egységben látta, egy egységes, erős és a császári hatalommal együttműködő

egyház létrejöttében volt érdekelt. Fellépését az afrikai schisma (egyházszakadás) elkerülése, illetve

felszámolása érdekében ugyanaz motiválta, mint nagy szerepét az első birodalmi zsinat összehívásában.

Mert én minden háborúnál és félelmetes harcnál súlyosabbnak ítélem az Isten gyülekezetének belső

meghasonlását, és ezt a külső háborúskodásnál is gyászosabbnak látom. Amikor ellenségeimen a hatalmasabb

akaratából és segítségével győzedelmeskedtem, azt hittem, nincs más hátra, mint hogy hálát adjak Istennek, és

együtt örvendjek azokkal, akiket ő szabadított meg általunk. Amikor pedig várakozásom ellenére a ti

meghasonlástokról (diastasis) hallottam, a hírt nem tartottam másodrendű fontosságúnak, hanem óhajtván,

hogy közreműködésem révén ez is orvoslásra találjon, haladéktalanul összehívtalak benneteket.

(Részlet Constantinus beszédéből a nicaeai zsinaton.

Eusebios: Constantinus élete. III 12. Vö. 198. dok.)

CONSTANTINUS BIRODALMA ■ Constantinus elvetette ugyan a tetrarchia rendszerét, de tovább folytatta

Diocletianus munkáját, ami a birodalom egységesítését és az állam hatalmának és ellenőrzésének minél

teljesebb kiépítését jelentette. Megmaradt a négy igazgatási körzetre való felosztás is, a praefecturák: Gallia,

Italia, Illyricum, Oriens. Élükön továbbra is a négy praefectus praetorio áll, akik így, hogy egyetlen császár állt

3. Róma


az állam élén, elszakadtak az udvartól, korábbi, az egész birodalomra kiterjedő operatív irányító funkciójukat

elveszítették, egy új tisztség, a magister officiorum veszi át a helyüket. Constantinus alatt befejeződik a polgári

és katonai igazgatás teljes szétválása, a praefectus praetorio sem katona többé, már csak polgári feladatokat lát

el, például az igazságszolgáltatás és az adók behajtásának ellenőrzése tartozik alá, és ez a maguk területén igaz a

vicariusokra és a tartományok kormányzóira is.

Constantinus legmagasabb rangú tisztségviselői a magister officiorum, a quaestor sacri palatii, a comes

sacrarum largitionum és a comes rei privatae voltak. Közülük a legnagyobb hatalmat és feladatkört a magister

officiorum (hivatalok főnöke) kapta. Felügyelte a hivatalokat, tárgyalt a külföldi követségekkel, megszűrve a

császár elé jutó delegációkat. Ugyanakkor intézte az udvari kinevezéseket, rá voltak bízva a fegyvergyárak, és ő

irányította a titkosügynököket is. Rangban a második, a quaestor sacri palatii (a szent palota quaestora) a császár

döntéseinek jogi megalapozottságáért, a rendeletek megfogalmazásáért felelt, és ő volt a császári tanács főnöke.

A comes sacrarum largitionum a császári udvar pénz- és gazdasági ügyeiért felelt: nemesfémben befolyó adók,

kincstárak, pénzverdék, nemesfémbányák, de őalá tartozott a külkereskedelem és azok az állami műhelyek és

raktárak is, amelyekből a hivatalnoksereg ruházatát központilag biztosították. A hadsereg alkalmanként

rendkívüli jutalmat (largitiót) kapott, ennek intézéséről kapta e tisztség a nevét. A comes rei privatae pedig a

császári magánvagyont kezelte, amely a 3. század óta újra különvált az állami vagyontól. Ő intézte a bezárt

pogány templomok vagyonának kisajátítását is. Ezeket a magas rangú tisztviselőket, továbbá a főbb katonai

vezetőket tömörítette a császári tanács, amelynek ülései Constantinus alatt szertartásos formát öltöttek, és

amelynek a neve is megváltozott, consistorium sacrum lett.

Elvált az állami ügyek intézésétől a császár személye körüli szolgálat, de ennek irányítója, a praepositus sacri

cubiculi (a szent hálószoba elöljárója) kezében nagy informális hatalom volt a császárral való közvetlen,

(például a császári tanács tagjaihoz képest) kevésbé formalizált kapcsolata miatt. Keletről átvett szokásként erre

a tisztségre Constantinus és utódai eunuchokat alkalmaztak, akiket rabszolgaként a birodalom keleti határán

túlról szereztek be. Mint a fenti fogalmak kötelező eleme, a sacer mutatja, kiteljesedik az a már Diocletianus

alatt is jellemző tendencia, hogy a császár és a császári udvar elérhetetlen magasságokba emelkedik az

alattvalók feje fölé. Constantinus nem isten, csak az isten(ek) kiválasztottja, amit a még mindig fokozható

pompa és merev szertartásosság hivatott nyilvánvalóvá tenni.

Constantinus folytatta a Gallienus alatt elkezdett hadseregreformokat, a hadsereg véglegesen szétvált a határ

menti alakulatokra és a mobil haderőre, a comitatensesre. De átalakulnak maguk a legiók is, 1000 fős egységek

lesznek belőlük. A gyalogságra és lovasságra felosztott comitatenses élén a magister peditum (gyalogság) és a

magister equitum (lovasság) állt, ők a császári tanácsnak is tagjai voltak. A határvédő csapatokat pedig duxok

vezették. Constantinus idején megnő a hadseregben szolgáló barbárok száma, hogy aztán a császárság

következő évtizedeiben még tovább fokozódjon a hadsereg bar- barizálódása, az idő előrehaladtával egyre több

barbár szolgál nemcsak a szövetséges, de a római egységekben is. A Constantinus által különösen becsült

germánok már nagyobb harcértéket képviselnek, mint a provinciákból sorozott újoncok. Ugyanis a katonahiány

miatt – már nem olyan vonzó a legionarius-pályafutás, mint az 1-2. században volt – a birodalom visszatért a

hadkötelezettséghez. A század folyamán átalakul a fegyverzet is, a gladiust lecserélik a germánok hosszabb

kardjára, eltűnik a scutum, és egyre fontosabb fegyvernem lesz a páncélos lovasság. A Milvius hídnál

Constantinus csapataival szemben sokáig kitartó praetorianusgárdát a császár végleg felszámolja, és az új

testőrgárda alakulatait is elsősorban germánokból hozza létre a császár.

Constantinus a pénzügyek terén is folytatta Diocletianus munkáját. Aranypénze, az aureus solidus rendkívül

értékállónak bizonyult, Bizáncban a 11. századig volt használatban. Az ezüstpénze is tartani tudta értékét, míg

hatalmon volt, és csak halála után indult meg az inflálódása. Sikereit nem a Diocletianusénál ügyesebb

pénzpolitikájának, hanem a pogány templomok módszeres kifosztásának, az ott évszázadok alatt felhalmozott

nemesfémkészletnek köszönhette. Az adózás őalatta is alapvetően természetben történt, de bevezetett két új,

nemesfémben fizetendő adót is, az egyiket a senatori rangúak évente fizették, a másik a kereskedőket és

kézműveseket terhelte ötévente. Ezeket az adókat kezelte a comes sacrarum largitionum, aki ebből fizette a

hadsereg jutalmait.

A császár új fővárost építtetett magának: Constantinopolist. Az új császári székhely kialakítását praktikus okok

is indokolták, Róma fekvése miatt már nem volt alkalmas arra, hogy innen irányítsák a birodalmat, míg

Byzantion, amelynek helyén Constatinopo- lis felépült, fontos közlekedési csomópontban feküdt. Innen

könnyen elérhető volt a dunai és a keleti határ is, továbbá ekkorra már a birodalom súlypontja a gazdaságilag

sokkal fejlettebb keleti területekre esett. Nem véletlen, hogy Diocletianus is majdnem ugyanitt, csak az ázsiai

oldalon választott székhelyet magának. A hét év alatt felépült és 330-ban felavatott várost Rómához hasonlóan

hét dombra építették, és tizennégy kerületre osztották. A Constantinus hatalmát megmutató új fővárosnak új

Rómává kellett lennie, hiszen a világ fölötti uralom Rómához kapcsolódott. Constantinopolis alapításánál is

3. Róma


folyamodtak pogány rítusokhoz, és szerephez jutott itt Sol-Hélios, valamint Tyché is, de ez már keresztény

városnak épült, ahol a keresztény templomok határozták meg az épített teret.

Constantinus tehetséges és sikeres hadvezér volt, és bár legnagyobb csatáit belhábo- rúkban vívta, fontos

győzelmeket aratott személyesen és hadvezérei által egyaránt a germánok, a szarmaták és a gótok ellen. 337-ben

a perzsák ellen vezetett volna egy nagy hadjáratot, de ebben már megakadályozta a halál. Constatinopolisban, az

általa épített Apostolok templomában temették el.


milánói edictum, dies Solis, arianizmus, homousios, dogma, oikumené, katholikos, orthodox, traditor,

lapsi/lapsus, donatizmus, schisma, praefectura, praefectus praetorio, magister officiorum, quaestor sacri palatii,

comes sacrarum largitionum, comes rei privatae, largitio, consistorium sacrum, praepositus sacri cubiculi,

sacer, comitatenses, magister peditum, magister equitum, aureus solidus


4.53. táblázat -

306 I. Constantius (Chlorus) halála, Constantinust a

britanniai csapatok Augustusszá kiáltják ki Maxentiust

Rómában császárrá kiáltják ki Maximianus visszatér a

hatalomba

307 Constantinus esküvője Faustával, Maximianus

lányával

311 Galerius leállíttatja a keresztények üldözését, Galerius

halála, Licinius elfoglalja Galerius európai területeit

312 Milvius hídi csata

313 A mediolanumi találkozó és rendelet Licinius legyőzi

Maximinus Daiát

324 Constantinus legyőzi Liciniust

324-337 Constantinus egyeduralma

325 Niceai zsinat

330 Constantinopolis, az új főváros felavatása

337 Constantinus halála

3.3.2. 3.3.3.2. A CSÁSZÁRI HATALOM ERÓZIÓJA

Az erre az időszakra vonatkozó források közé tartozik Ammianus Marcellinus, Aurelius Victor, az Epitome de

Caesaribus című összefoglalás, a Zósimos által feldolgozott Euna- pios elveszett történeti munkája. Az egyházi

írók közül fontos források Athanasios írásai, nyssai Gregorios és Hieronymus (Szent Jeromos) művei. Számos

szónoki mű is fennmaradt ebből a korból, mint például Iulianusnak a Constantiust és Eusebiát dicsőítő beszéde,

Libaniosnak, Iulianus barátjának Constantiust, Constanst és Iulianust dicsőítő szónoklatai, valamint Themistios

beszédei, illetve a Panegyrici Latini, a császárokat dicsőítő beszédek gyűjteménye. A források különleges

darabja II. Constantinus 355-ben a constantinopolisi senatushoz intézett levele, valamint Iulianus beszédei,

levelei és versei. Ide kapcsolódik még a Constantinus és utódai jogalkotását is tartalmazó, 438-ban összeállított

Codex Theodosianus, illetve a Codex Iustinianus.

3.3.2.1. 3.3.3.2.1. A Constantinus-dinasztia (337-363)

3. Róma


Constantinus halála után három fia, II. Constantinus, II. Constantius és Constans osztozik Augustusként a

birodalmon. Hatalomra kerülésüket a császári család több tagjának lemészárlása kíséri; a fiatal uralkodók vagy

pedig az ő befolyásukért, valamint a hatalom szilárdságáért aggódó főembereik így akarták elejét venni

ellencsászárok fellépésének. A fiúk egymással is vetélkednek a hatalomért, a vetélkedésnek II. Constantinus már

340- ben áldozatául esik.

Ezután Constans irányítja egyedül a birodalom nyugati felét, II. Constantius pedig a keletit. Constansnak

tízévnyi uralkodás jut, a hamar népszerűtlenné váló uralkodó nem igazán sikeres sem a nyugati határok

megvédésében, sem birodalomrésze igazgatásában. Széles körű felkelés bontakozik ki ellene Galliában,

amelynek során életét veszti. II. Cons- tantius, miután több véres hadjáratban leveri a felkelők által választott

ellencsászárt, a birodalom egyedüli ura lesz.

De mind a határok helyzete, mind a belső lázongások szükségessé teszik a hatalom részleges megosztását, ezért

míg ő a dunai fronton harcol a kvádok és szarmaták ellen, unoka- öccsét, Iulianust küldi caesari rangban a

Rajnához az alemanok ellen (355). Iulianus, mivel akkor még csak gyerek volt, apjával szemben túlélte a 337-

es, családon belüli tisztogatást, és gondos nevelésben részesült, de a katonai és politikai pályától távol tartották.

A szobatudósként elkönyvelt Caesar meglepően sikeresen helytáll a germánok elleni háborúban, és katonái

között is népszerű lesz, akik Augustusszá kiáltják ki. Bár a birodalom helyzete indokolná, például épp ekkor

újabb perzsa háború van kibontakozóban, II. Constantius nem fogadja el a hatalom ilyetén való megosztását.

Unokatestvére ellen vonul, de összecsapásra már nem kerül sor, mert útközben meghal. 361-től Iulianus a

birodalom egyedüli ura.

A császárok és a kereszténység, a pogányok és a keresztények, illetve különböző keresztény csoportok közötti

viszonyok a kor legfontosabb belpolitikai kérdései. Az I. Constantinus által szorgalmazott és Nicaeában létrejött

egység csak látszólagos volt, az arianizmus tovább erősödött. Míg Constans katholikos volt, II Constantius az

ariánus irányzatot támogatta, és hatalomra jutva rehabilitálta az ariánusokat. De az egyház egysége nem rajtuk,

hanem az egymást kölcsönösen kiközösítő püspökökön múlott. A Keleten ekkor már a többség által követett

arianizmus elleni harcban nagy szerep jutott Athanasiosnak, Alexandria püspökének, akit számtalanszor

közösítettek ki és száműztek városából, mégis meg tudta őrizni befolyását és tekintélyét. Constans, aki rendkívül

nagyvonalúan támogatta egyházát, a saját területén nemcsak az ariánusok ellen, hanem a zsidók és pogá- nyok,

illetve Afrikában a donatisták ellen is fellépett. A donatizmus ekkorra összekapcsolódott az úgynevezett

circumcelliók fegyveres, a nagybirtokok és a katholikos egyház elleni mozgalmával. A circumcelliones,

(raktárak körül kódorgók) az afrikai nagybirtokok idénymunkásai voltak, akik körében szegénységük, de a

colonusokkal szembeni viszonylagos függetlenségük miatt is a radikális eszmék könnyen táptalajra találtak.

Iulianus császár, aki az utókortól az Apostata (Hitehagyott) nevet nyerte el, szakított elődei valláspolitikájával.

Míg elődei a keresztényeket támogatták, ő a régi vallások mellé állt, ezt külsejével is kifejezte, szakállt

növesztett, visszatérve a Constantinus előtti császárok viseletéhez. Helyreállíttatta a papi testületeket és a

lerombolt templomokat, és nemcsak engedélyezte a régi istenek tiszteletét, hanem ebben maga is jó példával járt

elöl. Megszüntette a keresztények, illetve papjaik privilégiumait: eltörölte a püspökök bíráskodási jogát és a

klérus adómentességét, valamint a birodalmi posta és futárszolgálat használatának a jogát. A keresztényeknek

vissza kellett szolgáltatniuk a használatba vett pogány templomokat. A rhétorokról szóló rendelete a korszak

szellemi életének egyik nagy vitáját tükrözi: előírta ugyanis, hogy a tanító csak azt taníthatja, amivel egyetért,

ami a hitéből fakad, vagyis a kersztények nem oktathattak pogány irodalmat, rhétorikát, csak a saját szent

irataikat. A vallásszabadság (vallások egyenlőségének) visszaállítása az adott területen kisebbségben lévő

keresztény irányzatra is vonatkozott, tehát visszatérhettek közösségeik élére Keleten a száműzött katholikos

püspökök, és a donatisták, valamint más eretneknek bélyegzett csoportok is szabadon gyakorolhatták a

vallásukat.

Iulianus más tekintetben is restaurációs politikát folytatott, a régi vallással a régi Rómát igyekezett visszahozni.

A dominatus rendszerére jellemző külsőségek közül sokat elhagyott, csökkentette a császári fényűzést, de a

bürokráciát is, mérsékelte az adókat. A programjában rejlő lehetőségeket nehéz megítélni rövid uralkodása

miatt, érdekességét nem a történelemre gyakorolt hatása, hanem az utolsó pogány császár volta adja.

Uralkodásának nagy vállalkozása, a perzsák ellen vezetett háború is kudarcba fulladt, és 363-ban visszavonulás

közben egy kisebb összecsapásban elesett, és személyében kihalt a Cons- tantinus-dinasztia.

Iulianus utódjául a testőrség parancsnokát, a keresztény Iovianust választják meg, aki területi engedmények árán

gyors békét köt a perzsákkal, hogy haza tudja vinni az ellenség által szorongatott sereget. Ekkor veszíti el Róma

a stratégiai fontosságú Nisibist, amelynek lakosai ráadásul keresztények, ahogy az ugyanekkor átengedett

Armenia lakosai is. Iovianus már a következő évben meghal, de arra még van ideje, hogy Iulianus

keresztényeket érintő rendeleteit eltörölve, visszaállítsa kiváltságaikat.

3. Róma



Augustus, Caesar, katholikos, ariánus, donatista, circumcelliones/circumcelliók, Apos- tata, rhétorika


4.54. táblázat -

337-340 II. Constantinus uralkodása

337-350 Constans uralkodása

337-361 II. Constantius uralkodása

337-363 Constantinus utódai

340 II. Constantinus halála

350-353 Felkelés Constans ellen a birodalom nyugati felében,

Constans halála

353 II. Constantius legyőzi a nyugati ellencsászárt

355 Iulianust II. Constantius caesar címmel felruházva a

Rajnához küldi

361 II. Constantius halála

361-362 Iulianus pogányságot támogató rendeletei

361-363 Iulianus Apostata uralkodása

363 Perzsák elleni hadjárat, Iulianus halála

363-364 Iovianus uralkodása

363 Békekötés a perzsákkal

Iulianus keresztényeket érintő rendeleinek

visszavonása

3.3.2.4. 3.3.3.2.2. Valentinianus (364-375). Valens (364-378)

A korszak forrásai közé tartozik Ammianus Marcellinus, Zósimos, az Epitome de Caesa- ribus, Iohannes

Antiochenus töredékei. Erre az időszakra is forrás a Constantinus és utódai jogalkotását is tartalmazó, 438-ban

összeállított Codex Theodosianus, illetve a Co- dex Iustinianus. Ide kapcsolódik még az Eusebios

egyháztörténetét folytató Hieronymus, valamint Themistios, Libanios, Symmachus és Ausonius beszédei,


Iovianus halála után 364-ben Valentinianust, egy pannoniai születésű katonatisztet választottak meg császárnak,

aki hatalomra kerülése után öccsét, Valenst vette maga mellé Augustusként. Valentinianus a birodalom nyugati

felét választotta, míg Valens a keletit kapta. Valentinianus azzal a kialakult szokással szemben, hogy a rangidős

Augustusok a birodalom keleti felét irányították, a katonai helyzet ottani súlyossága miatt választotta a nyugati

részt.

Ő és hadvezérei szinte folyamatosan háborúzva szorították ki a provinciákba betörő barbárokat, és a császár

erejéből a határ túloldalára vezetett büntetőexpedíciókra is telt. A Rajnánál a frankokkal és a szászokkal,

3. Róma


valamint az alemanokkal harcolt a császár. A háborúban szerzett germán foglyok egy részét laetiként a Pó-

síkságon telepítette le. Britanniában a piktek és skótok mellett a tenger felől támadó szászok kezdik jelenteni az

igazi veszélyt. Itt a későbbi császár azonos nevű apja, Theodosius harcol sikeresen. Ugyanőt küldi Valentinianus

Afrikába, mert az ott állomásozó haderő korrupt és kegyetlen parancsnoka miatt lázadás tör ki. Az afrikai

provinciákat ugyanakkor külső ellenség is fenyegeti, a sivatag felől érkező berber törzsek pusztítják a városokat

és a virágzó ültetvényeket.

A közép-dunai határnál sem volt békés a helyzet, a kvádok és a szarmaták betörtek Pannoniába. Az ideérkező

császár megtisztítja a barbároktól szülőföldjét, és ahogy a Rajnánál, itt is jelentős erődítési munkálatokkal –

burgusokat (őrtornyok) és castellumokat (kisebb tábor) építtetve – egészíti ki a hadműveleteket. Brigetióban éri

a halál 375-ben, forrásaink szerint a kvádok békét kérő követeivel tárgyalva, mérgében megüti a guta.

A barbárok elleni folyamatos háborúk, az erődítések óriási anyagi terhet jelentettek a birodalom számára, amit

csak az adók emelésével lehetett előteremteni, ugyanakkor Va- lentinianus igyekezett a szegényebb rétegeket a

visszaélésektől megvédeni és a gazdagabbakat (is) terhelni, például újra bevezeti a Iulianus által eltörölt,

nagybirtokosokat terhelő, aranyban fizetendő különadót. Fellépett a korrupció és a hivatali állások megvásárlása

ellen. A senatori arisztokráciával szemben ellenségesnek mutatkozott, sem az udvari tisztségekben, sem a magas

katonai posztokon nem alkalmazta őket, Rómát pedig egyszer sem kereste fel. Valentinianus keresztény volt, de

– a korban páratlan módon – sem a pogány vallásokat, sem az övétől eltérő keresztény irányzatokat nem

részesítette hátrányos megkülönböztetésben. Ahogy Ammianus Marcellinus fogalmaz: „... pártatlan maradt a

vallási viszálykodások közepette. Nem háborgatott senkit, és nem adott parancsot, hogy az emberek ezt vagy azt

a vallást kövessék.” ((XXX 9, 6. Sz. Gy.)

Öccsének, Valensnek uralkodása legelején rögtön egy ellencsászárral, Procopiusszal kellett megküzdenie, aki a

Constantinus-házzal való rokonságára alapozta trónigényét.

Támogatója II. Constantius özvegye volt, melléáll a Thraciában állomásozó hadsereg és Constantinopolis

lakossága is. De Valens nagyobb erőket tudott mozgósítani, és legyőzte Procopius seregét, őt pedig kivégeztette.

A gótokkal való évszázados küzdelem után I. Constantinus a gót királlyal, Ariachosszal megállapodást kötött,

amelynek értelmében a gó- tok évente „ajándékokat” kaptak Rómától. Hasonló megoldás Domitianus idejében

még felháborította a közvéleményt, de azóta a külpolitika bevett, folyamatosan alkalmazott eszközévé vált. A

néhány évtizedes béke után Valens háborúba kezdett a gótokkal, hogy új, Róma számára kedvezőbb

megállapodást érjen el, de vállalkozását végül nem kísérte igazi siker.

Valens bátyjánál kevésbé volt toleráns vallási ügyekben, ariánusként a kisebbségben lévő katholikos

közösségeket gyengíteni igyekezett, például ő is száműzette a fáradhatatlan Athanasiost. Ugyanakkor a régi

vallások gyakorlását Valens sem tiltotta. Csak a mágiát alkalmazókat üldözte, de ez ellen a római állam,

legalábbis elvben, korábban is fellépett. A keresztény császárok a kor gyermekeiként ugyanolyan babonásak

voltak, mint elődeik, és féltek az ellenük is felhasználható varázslástól.

A delphi háromlábú mintájára, baljóslatú előjelek között, elkészítettük babérfaágakból ezt a bajhozó asztalkát,

amelyet itt láttok, s titokzatos versek varázslataival, sokféle, körülményes szertartással az előírás szerint

felavattuk, és végül működésbe hoztuk.

(Ammianus Marcellinus XXIX 1, 8. Sz. Gy.) A szöveg egy Valens elleni összeesküvést felgöngyölítő (és

számos ember kivégzésével végződő) per egyik tanúvallomásából való.

Rómának Marcus Aurelius óta egyre súlyosabb támadásokkal kellett szembenéznie, amelyek olykor már az

összeomlás szélére sodorták a birodalmat, de a 4. század második felében kiderült, a barbár támadások java még

hátravan. Ugyanis ekkor a népvándorlásnak egy újabb, a korábbiaknál sokkal nagyobb hulláma indult meg. A

360-as években még úgy tűnt, a birodalom nyugati fele van nagyobb veszélyben, de végül a következő

évtizedben Valens területét érte az első igazán súlyos csapás. A 370-es években a Belső-Ázsi- ából érkező lovas

nomád nép, a hunok megtámadják és leigázzák az alánokat, majd a keleti gótokat. Ezután a nyugati gótokra

mértek súlyos vereséget, akiknek egy nagy csoportja királyaik vezetésével a Dunához vonult, és kérte a

birodalomba való bebocsátását. A császár befogadásuk és Thraciában való letelepedésük engedélyezése mellett

döntött, egyrészt, mert a kérés megtagadása háborúhoz vezetett volna, másrészt az – amúgy már keresztény,

ariánus – gótok befogadása a birodalom égető katonahiányát is enyhítette volna. 376- ban a gótok átkelnek a

Dunán, de a vártnál sokkal többen, 100-200 ezren. A kezelhetetlen és ellenőrizhetetlen tömeg okozta problémát

a korrupt római tisztségviselők katasztrófává változtatták. Forrásaink szerint a tartalékaikból kifogyott, éhező

gótokat arra kényszerítik, hogy az élelemért cserébe gyerekeiket adják el rabszolgának. Kitör a háború, a gótok

végigpusztították a Balkánt, és sorra megverték az ellenük küldött csapatokat. Eleve hatalmas seregükhöz

3. Róma


csatlakoztak a már korábban a térségben letelepített gótok, valamint a környék bányáinak munkásai is. Végül

378 nyarán a keleti határról a helyszínre érkező Valens seregét is megsemmisítették Hadrianopolisnál, a

csatában maga a császár is elesett.


laeti, burgus, castellum


4.55. táblázat -

364-375 Valentinianus uralkodása

364-378 Valens uralkodása

365 Procopios felkelése

375 k. A hunok alávetik az alánokat és a keleti gótokat

375 A kvádok és a szarmaták ellen harcol Valentinianus

Pannoniában Valentinianus halála Brigetióban, A

hunok megtámadják a nyugati gótokat

376 A gótok bebocsátása a Római Birodalomba

378 Hadrianopolisi csata

3.3.2.7. 3.3.3.2.3. Gratianus (375-383)

A Gratianus és Theodosius korára vonatkozó források közé tartozik Ammianus Marcel- linus (378-ig), az ő

művét folytató Sulpicius Alexander, akinek csak töredékei maradtak fenn Tours-i Gergelynél (Historia

Francorum. II 9). Ehhez az időszakhoz kapcsolódik még az Epitome de caesaribus, a Codex Theodosianus,

Zósimos, Marcellinus Comes, valamint Iohannes Antiochenus művei. Gazdag a kor egyházi irodalma, ezek közé

tartoznak Orosius, Sózomenos, Rufinus, Ambrosius, a kappadókiai Naziansosi Szent Gergely és Augustinus

írásai. E korszakhoz kapcsolódnak még Pacatus, Themistios, különösen Libanios, Symmachus és Claudianus

rhétorikai művei és levelei, valamint a Görög-római szöveggyűjtemény 201-205. dokumentumai.

I. Valentinianust két fia, az akkor 17 éves Gratianus és a 4 éves II. Valentinianus követi a trónon, mindketten

Augustus címmel felruházva osztoztak meg a birodalom nyugati felén. A kisebbik fiú helyett 392-ben

bekövetkező haláláig szinte végig tanácsadói kormányoztak, illetve társuralkodói árnyékában élt. Halálát

talán éppen annak köszönhette, hogy megpróbált a saját lábára állni, forrásaink ugyanis egyik germán

főtisztjének, Ar- gobastesnek tulajdonítják erőszakos halálát. Bátyja, Gratianus is túl fiatal volt ahhoz, hogy

apja nyomába lépjen, és úgy tűnik, nem is örökölte annak katonai tehetségét és eré- lyét. Uralkodása alatt

ugyan sikerül úgy-ahogy tartani mind a dunai, mind a rajnai határt, de sem parancsnokai, sem katonái

megbecsülését nem sikerül elnyernie. 383-ban a britanniai seregek parancsnoka császárnak kiáltatja ki magát

vele szemben. Az ellene felvonuló Gratianustól seregei elpártolnak, és a menekülő császárt pedig

meggyilkolják.

A fiatal katholikos császár a valláspolitikájában sem követte apját. Hamar Mediola- num híres püspökének,

Ambrosiusnak (Szent Ambrus) befolyása alá került, és egyre határozottabban lépett fel a pogányok és az

eretneknek nyilvánított keresztény irányzatok ellen. Intézkedései közül két különösen fontos és szimbolikus

emelkedik ki. Lemondott a pontifex maximusi méltóságáról, ezzel megszakította azt az intézményes

kapcsolatot, amely a birodalom nem keresztény vallásaihoz fűzte. 383-ban pedig eltávolította Victoria istennő

Augustus óta ott álló oltárát a római senatus épületéből. A gesztus nemcsak pogányellenes, hanem Róma-ellenes

is, jelzi, hogy a kezdeti közeledés után a császár a római senatori arisztokrácia ellen fordult. Valószínű, hogy

ekkor már a senatorok többsége is keresztény volt, de az oltár számukra is a régi Róma nagyságát és a senatus

hajdani tekintélyét testesítette meg.

3. Róma


Képzeljük el most, Róma itt áll mellettünk, és így szól hozzátok: „Ti áldott jó császárok, a haza atyjai,

tekintsétek tisztes koromat, amelyet jámbor vallásosságomnak köszönhetek! Hadd ápoljam tovább is az ősi

szertartásokat, hiszen meg vagyok elégedve velük! Hadd éljek a magam szokásai szerint, hiszen szabad vagyok!

Ez a vallás hajtotta az egész világot az én törvényeim alá, ezek a szent szertartások űzték el Hannibált a

falaktól, a gallusokat a Capitoliumtól”

(Symmachus: Relatio. 3, l. Vö. 203. dok.) Symmachus római arisztokrata, a kor híres szónoka és a pogány

kultúra védelmezője praefectus urbiként (Róma kormányzója) előterjesztésében (relatio) Gra- tianus halála után

II. Valentinianustól próbálja elérni a Victoria-oltár visszaállítását, hiába.


katholikos, pontifex maximus, relatio


4.56. táblázat -

375-383 Gratianus uralkodása

375-392 II. Valentinianus uralkodása

376 Gratianus lemond a pontifex maximusi címről

378. augusztus 9. Hadrianopolisi csata

383 Gratianus eltávolíttatta Victoria istennő oltárát a római

senatus épületéből; Gratianus halála

392 II. Valentinianus halála

3.3.2.10. 3.3.3.2.4. Theodosius (379-395)

Theodosius Hispaniában született előkelő nagybirtokoscsaládban. Apja, Flavius Theo- dosius Valentinianus

legeredményesebb parancsnoka volt, magister equitumi rangig jutott. De elveszítette a császár bizalmát, és 375-

ben Karthágóban felségsértésért kivégezték. Az ifjabb Theodosius apja mellett harcolt Britanniában, majd az

alemanok és a szarmaták ellen. Apja halála után visszavonult a közélettől, de hamarosan Gratianus

főparancsnokká, magister militummá nevezte ki. Császári neve Dominus Noster Flavius Theodosius Pius Felix

Augustus volt. Halála után az egyháztól a Magnus (Nagy) nevet kapta.

Gratianus a hadrinapolisi katasztrófa és nagybátyja, Valens halála után a térséget ismerő, kitűnő katonát,

Theodosiust küldi parancsnokként a Balkánra, és a következő évben kinevezi Augustusnak, rábízva Valens

egykori területét (379). Theodosius újjászervezi és megerősíti a hadsereget, majd több év sikeres csatározás után

382-ben megegyezik a gótokkal, akiket kiűzni már nem is lehet és nem is érdemes, mind a határ mögötti, mind

pedig a Balkánon kialakult helyzet miatt. A gótok foederati (szövetségesek) státusban telepednek le a thraciai

dioecesisben, saját vezetőik alatt és saját törvényeik szerint élhetnek, teljes autonómiát és adómentességet

kapnak. Cserébe ellátják a körzetükbe eső határ védelmét, és csapatokkal támogatják a császárt háború esetén, a

császártól kapott zsold fejében. Tehát egy szövetséges államot alkotnak a római állam területén. Ez a kényszer

szülte megoldás óriási változást jelentett a korábbi betelepítésekkel szemben, és nagy lépés volt a birodalom

széthullása felé.

A hadsereg barbarizálódása, illetve Róma haderejének végzetes meggyengülése az újoncozás nehézségeiből is

fakadt. Theodosius, elődeihez hasonlóan, újabb rendeletekkel, illetve az ellenőrzés szigorításával igyekezett

fellépni, az állam például büntette az öncsonkítást, mert sokan így bújtak ki a szolgálat alól. A dominatus

korszakának a katonahiányt kényszerintézkedésekkel orvosoló rendeletei egy nagyobb rendszerbe illeszkednek

bele. A lakosság mozgását mind szó szerint (elköltözés), mind átvitt értelemben tiltották, mert az állam érdekei

szempontjából (munkaerőhiány, adóbehajtás nehézségei) károsnak tartották. A colonusokat röghöz, a

kézműveseket szakmájukhoz és colle- giumukhoz, a curialisokat pedig városukhoz kötötték, és mindezek fiait is

korlátozták: a veterán fiának katonának kellett állnia, a nagy állami üzemek dolgozói fiainak is apjuk helyére

3. Róma


kellett lépniük, stb. (vö. 199. dok.). Jellemző Constantinus egy, a colonusokról szóló rendeletének zárómondata:

„Az pedig, aki más akar lenni, mint aminek született, szolgasorba taszíttassék!” De rendeletekkel, a bürokratikus

gépezet bevetésével a birodalmat, főleg a nyugati részt sújtó bajokat nem lehetett orvosolni, ami többek között

abból is látszik, hogy egyik császár sem nélkülözhette barbár katonáit és hadvezéreit. Theodo- sius seregének

zömét például, amikor egy Rajnán túli germánokat mozgósító ellencsászár ellen vonult, gótok és hunok alkották.

Theodosius a Nagy melléknevét az egyháztól a katholikos vallás államvallássá tételéért kapta. Rendeletek

sorával lépett fel a pogány vallások, illetve a többi, eretneknek minősített keresztény irányzat ellen. A

keresztény lakosság sok helyütt lelkesen részt vett a rendeletek végrehajtásában, például más vallások

templomainak lerombolásában, amely a kultuszhelyeit védelmező más vallásúakkal való összecsapásokhoz

vezetett.

Az a hitvallás ez, amelyet Damasus pápa és Péter, Alexandria püspöke, az apostoli szentségű férfiú is helyesnek

tart. Tehát mindenkinek hinnie kell az apostoli hitvallás és az evangéliumi tanítás értelmében az Atyának,

Fiúnak és Szentléleknek egységesen isteni voltát, egyenrangú méltóságát és szent hármasságát.

(Codex Theodosianus. 380. február 27. H. I. Vö. 205. dok.)

Ahogy Gratianusra, őrá is nagy befolyást gyakorolt Mediolanum püspöke, Ambrus, akinek kérlelhetetlen

következetességét sejthetjük az egyre szigorúbb és aprólékosabb – például az állatáldozatot külön megtiltó –

rendeletek mögött. Ambrus következetessége nemcsak a pogányokkal és az eretnekekkel szemben érvényesült,

hanem a császári hatalommal szemben is. Hogy Gratianus lemondott róla, Theodosius pedig fel sem vette a

pontifex maximus címet, abban nemcsak a többi vallás „törvényen kívül helyezése”, hanem az is tükröződik,

hogy a keresztény egyházzal szemben sem tartanak igényt vezető vagy ellenőrző szerepre. A császári és egyházi

hatalom szétválásában, ami a Nyugat későbbi, a bizánci modelltől eltérő fejlődésében nagy szerepet játszott,

Ambrusnak jelentős érdemei vannak. Ambrusnak szimbolikusan is nagy horderejű lépése a császár 390-ben való

kiközösítése (excommunicatio), ami egy – rengeteg polgár életét kioltó – vérfürdő árán felszámolt lázadás

következménye volt. A császárnak nyilvános bűnbánatot kellett tartania, hogy visszakerülhessen a hívők

közösségébe.

A pogányok elleni szigorú fellépés is hozzájárult Eugenius ellencsászár megjelenéséhez. Eugeniust, aki

rhétorként II. Valentinianus udvarában kapott senatori rangot és magas hivatalt, a hadsereg germán parancsnoka,

Arbogastes emelte trónra a birodalom nyugati felében (392). A pogány vallás és kultúra védelmét hirdető

ellencsászárt Róma városának a hagyományaihoz ragaszkodó arisztokráciája is támogatta. A két uralkodó

összecsapását, amelyet Theodosius hatalmas, zömében (ariánus) gótokból és (pogány) hunokból álló sereggel

vív meg, már a közvetlen utókor is a kereszténység és a pogányság utolsó nagy összecsapásának tartotta. 394-

ben a Frigidus folyónál, Dalmatia és Itália határán Theodosius diadalmaskodik.

Azt mondja Symmachus: „Egy úton nem lehet eljutni ily nagy titokhoz” Azt, amit ti nem ismertek, mi isten

igéjéből megtanultuk. És azt, amiről ti sejtések alapján kérdezősködtök, mi isten bölcsességéből és igazságából

tudjuk.

(Ambrosius, 18. levél. B. I.)

Ambrus a császárnak írt levelében végigveszi Symmachusnak az előző fejezet végén idézett előterjesztését,

hogy megcáfolja az érveit. Két (ami a szellemieket illeti) egyenrangú fél izgalmas vitáját őrizte meg a két

dokumentum.

Theodosius Frigidus után hamarosan bekövetkező haláláig egyedül uralkodik. Két Augus- tusszá kinevezett

kiskorú fiát teszi meg örökösévé, és mikor 395-ben meghal, Arcadius a birodalom keleti felét, Honorius pedig a

nyugatit kapja.


magister equitum, magister militum, Augustus, foederati, dioecesis, katholikos, eretnek, pontifex maximus,

excommunicatio (kiközösítés), ariánus


4.57. táblázat -

3. Róma


379-395 Nagy Theodosius uralkodása

380 Theodosius rendeletével a nicaeai hitvallást teszi

kötelezővé

382 Foedus kötése a nyugati gótokkal

383 Gratianus halála

387 Békekötés a Perzsa Birodalommal

392-395 Theodosius egyeduralma

392-394 Eugenius ellencsászársága nyugaton

394 A Frigidus folyó melletti csata; Eugenius legyőzése

395 Theodosius halála

3.3.2.13. 3.3.3.2.5. Változások a késő császárkorban

Az újfajta császári hatalom, a dominatus megváltoztatta a vezető rétegek összetételét: ha valamely személynek

az államban elfoglalt helyét meg kívánjuk határozni, már nem any- nyira a rendhez – a senatori vagy lovagi

rendhez – való tartozás, hanem két szempont: a császári hivatali vagy katonai apparátusban betöltött szerep,

illetve a vagyon a döntő tényező. A lovagirend, amely a 2. század császárai alatt egyre nagyobb szerepet kapott

az állam irányításában, és már megelőzni látszott a senatori rendet, Diocletianus és Constantinus reformjai

nyomán eltűnt: a dominatusnak nem volt szüksége külön rendekre. A magas hivatalt viselő lovagok

felemelkednek a senatorok közé, enélkül pedig eltűnnek a curialisok (a decuriók) között. Constantinus az új

fővárosban, Constantinopolisban létrehozott egy új, a rómaival egyenértékű senatust. Ez csak még jobban

megosztotta a dominatus arisztokráciáját, amelynek meglévő hatalmát több más tényező is aláásta: például a

keresztények és pogányok közti ellentét.

Régebben a római hatalomnak birodalomszerte erős támasza volt a városok – municipiumok és coloniák –

vezető rétege, a curialisok; ha ennek nagyobb része nem tudott is felemelkedni a lovag- vagy senatori rendbe,

mégis önálló, vagyonos réteget képeztek. A vá-

rosok és a közigazgatásilag hozzájuk tartozó területek irányítása, az adók beszedése, a középületek emelése

egyaránt erre a vezető rétegre hárult – ez egyrészt megtiszteltetést jelentett, amely tekintélyükből és

vagyonukból fakadt, másrészt azonban pénzt és időt igénylő kötelesség is volt. A dominatus idejére pedig

mindebből már csak a kellemetlen kötelesség maradt: a városoknak ez a vezető rétege felelt – vagyonával is – a

város körzetébe tartozó útszakaszok, illetve védművek karbantartásáért, valamint az egész város működtetéséért;

a növekvő terhekért „cserébe” önállóságuk elvesztését, növekvő ellenőrzést és állami gyámkodást kaptak.

A társadalom uralkodó csoportjait számos ellentét és helyzetükből fakadó különbség tagolta, evvel szemben az

alsóbb rétegekben a gyors elszegényedés miatt egységesedést tapasztalhatunk. Továbbra is voltak saját

kisbirtokukon gazdálkodni próbáló önálló parasztok – bár mind kevesebben –, volt sok colonus (kisbérlő), és

léteztek rabszolgák is, de ez utóbbiakat a mezőgazdaságban már egyre kevésbé alkalmazták nagyüzemi módon,

ehelyett egyénenként kaptak egy parcellát művelésre. Ez a jogilag jól megkülönböztethető három réteg azonban

életmódjában, lehetőségeiben, a hatalomhoz való viszonyában lassan összemosódott, és egyre szorosabb

függésbe került – a birtokos paraszt is – a környező nagybirtoktól. Az egyre súlyosbodó állami terhek mind

többeket késztettek arra, hogy egy-egy nagybirtokos védőszárnyai alatt keressenek védelmet: ez a jelenség a

patrocinium. A mezőgazdaságban általában jelentősen csökkent a piacra termelés, ennek következtében –

főképp a birodalom nyugati felében – csökkent a városok szerepe, és a gazdasági központok, illetve súlypontok

vidékre, a vidéki nagybirtokokra helyeződtek át. A 2. század utáni állapotokhoz képest egyre inkább háttérbe

szorult az ipar is – a mezőgazdaságnál persze mindig is kisebb volt a súlya, de ezután egyre többet és többet

veszített a fontosságából. A város, a városi ipar tehát meggyengült; a 4. században is találhatunk ugyan virágzó

városokat a birodalom egyes területein, például Africa provinciában, de ez már csak rövid utóvirágzás volt. Az

ipari termelés és a városias életmód hanyatlását önmagában is jól példázza, hogy sok iparos kiköltözött a

3. Róma


nagybirtokra, a tulajdonos környezetébe a birtokon dolgozókat ellátni. Az egy-egy helyi hatalmasság

védőszárnyai alá húzódásnak, a patrociniumnak az alternatívái – amivel a hatalomnak leginkább

kiszolgáltatottak megszabadulhatnak a fojtogató állami terhektől – még a rablóbandákba verődés, a remeteség

vagy a barbárok megérkezése lehettek.

Diocletianus és Constantinus rendeletei helyreállították az állam jövedelmeit, de a birodalom mélyről fakadó

gazdasági bajait nem orvosolták: nőtt az adó, de nem nőtt a termelés, amelyen az adó alapszik – és ez hosszú

távon csak további hanyatláshoz vezethetett. Jellemző, hogy az inflációt is csak felemásan sikerült megállítani:

bevezettek ugyan egy új és hosz- szú távon is értékálló aranypénzt, de az ezüstpénz romlását nem tudta

megakadályozni az állam – illetve nem tudott lemondani a romlásból származó bevételeiről. A birodalom

gazdaságának legfőbb problémái a következő tényezőkből fakadtak: a munkaerőhiányból, a termelést ösztönző

kereskedelem és az árucsere csökkenéséből, a pénzforgalom kiszámíthatatlanná válásából, valamint abból az

óriási anyagi teherből, amit a hadsereg és a hivatali apparátus fenntartása jelentett. A korábbi időkhöz képest a

legnagyobb változás mégsem a gazdaságban jelentkezett: a legfőbb probléma éppen az, hogy tulajdonképpen

nem is beszélhetünk a birodalom gazdaságáról, a birodalom városairól abban a formában, mint eddig. Amellett

ugyanis, hogy egyre nagyobb különbségek léteztek akár egyes szomszédos provinciák között is, mind mélyebbé

vált az a szakadék, amely a birodalom keleti és nyugati felét elválasztotta egymástól. Az előbb vázolt gondok

főképp a nyugati részre jellemzők, Kelet sűrűbben lakott, városiasabb maradt a 4. században is, és az ipara is

fejlettebb volt.


curialis, decurio, colonus, patrocinium

3.3.3. 3.3.3.3. AZ UTOLSÓ FELVONÁS (395-476)

A Theodosiust követő időszak egyik legfontosabb forrása Zósimos, aki művében 404-ig Eunapiosra, 407-től

409-ig Olympiodórosra támaszkodott. Az egyiptomi Olympiodóros töredékei a 408-tól 425-ig terjedő

korszakról számolnak be. A korszakhoz kapcsolódik Iustinianus kortársa, Prokopios, a hispaniai latin történetíró

és egyházatya, Orosios (Historia adversum [sic!] paganos), a görög Priskos, valamint Anonymus Valesianus

Pos- terior. Ezek mellett Iohannes Antiochenus (töredékei Bíborbanszületett Konstantin kivonatában), Malalas

(563-ig) és az úgynevezett Chronica Minora szerzői, Prosper, Hydati- us és Marcellinus Comes szintén erre az

időszakra vonatkoznak. A későbbi bizánci szerzők közül fontos a 12. századi Zónaras, aki számos, azóta

elveszett késő antik művet használt történeti munkájához. A korszak első feléhez kapcsolódó nagy egyházi

szerzők közé tartozik Augustinus (számos műve mellett 300 levele és 500 prédikációja is fennmaradt), Sózo-

menos és Theodorétos. Fontosak a római pogány arisztokrácia szempontjából Symma- chus levelei, valamint

Stilicho hívének, Claudius Claudianusnak a költeményei és beszédei. Erre az időszakra vonatkozik még a

Notitia dignitatum omnium tam civilium quam militarium, a Codex Theodosianus törvényei (432-ig) és a Codex

Iustinianus. Fontos forrás a gótokhoz és Cassiodorus elveszett művéhez, a Historia Gothorumhoz Iordanes Ge-

ticája, Illyricumhoz Szent Severin 511 körül készült életrajza, Eugippius Vita Sancti Se- verinije, a galliai

viszonyokhoz pedig Tours-i Gergely Historia Francoruma (II. könyv). A korszakhoz kötődnek még Sidonius

Apollinaris, Avitus császár vejének panegyricusai, valamint a Görög-római szöveggyűjtemény 202., 205. és

206. dokumentumai.

3.3.3.1. 3.3.3.3.1. A birodalom nyugati fele. Stilicho

Theodosius még nem a birodalmat, csak a feladatokat és a hatalmat akarta kettéosztani fiai között, ahogy az

elmúlt időszakban gyakorlattá vált, amikor a társuralkodók kormányoztak meghatározott területi kompetenciák

alapján. Okkal hangsúlyozandó, hogy a két birodalomfélt összekapcsolta a vallás, az una vera catholica fides (az

egyetlen igaz egyetemes vallás), a fizetőeszköz, a jogrendszer és még sok minden más. Mégis már egykét

generációnyi távolságból visszatekintve látszott, hogy Theodosius lépésével valami visszafordíthatatlan történt:

a birodalom kettévált.

Az apai részről vandál származású Stilicho kitűnő hadvezér és talán még kitűnőbb diplomata volt. Tehetségét és

hűségét Theodosius gyámleánya kezével jutalmazta, Honorius pedig az ő lányaikat vette feleségül. Theodosius,

majd Honorius alatt magister utriusque militiae (fővezér) volt.

Zengjem igazságosságát? Győzelmei szebbek. / Tán hadi virtusait? Többet tett békeidőben. / Mondjam-e, mint

gyarapul Latium, mint győzte le Róma / újra a punt...?

3. Róma


(Claudianus: Stilicho dicsérete. I 16-19. M. B.) A továbbiakban még új Scipióként, az aranykor elhozójaként és

még számtalan módon magasztalja Stilichót a consulságát köszöntő versben Claudianus (vö. 206. dok.). A több

mint ezer soron keresztül elegánsan gördülő vers az antik műveltség egész tárházát mozgósítja a vandál vezér

dicsőítésére. „Mint győzte le újra a punt” – egy Africában kitört lázadás leverése okán kapcsolja Stilichót Róma

dicső múltjához.

Theodosius fiai közül Honorius (395-423) kapta a birodalom nyugati felét, az idősebb, Arcadius (395-408)

pedig a keletit, de egyik – trónra lépésük idején még csak tizenéves – fiú sem uralkodott ténylegesen: államukat

helyettük még az apjuk által kinevezett, illetve az udvari intrikákban, harcokban hosszabb-rövidebb időre

hatalomhoz jutó személyek vezették. A nyugati területeket kezdetben Stilicho irányította, míg Keleten sűrűbben

váltották egymást az udvar élén a császárra legnagyobb befolyással bíró tisztségviselők, de nagy szerep jutott a

császári család nőtagjainak is. Ebben a korszakban mind Keleten, mind Nyugaton előfordultak meglepően

hosszú uralkodási idők, de ez nem valamiféle stabilitást, hanem a császári tiszt eljelentéktelenedését mutatja. A

császár csak díszlet a környezetében zajló hatalmi harcokhoz.

A birodalom két fele abban a szűk nyolcvan esztendőben, amíg a Nyugatrómai Birodalom még fennállt,

többnyire ellenségesen viszonyult egymáshoz. Ellenérdekeltségük a kor legsúlyosabb problémájával

kapcsolatos: mivel a barbárok támadásaival szemben nem tudtak közösen fellépni, saját védelmüket inkább a

másik fél kárára próbálták megszervezni, a népvándorlás hullámait pénzzel és diplomáciai eszközökkel a

birodalom másik felére hárítva. Ebben – többek között földrajzi helyzete és gazdasági viszonyai miatt – végül is

a constantinopolisi udvar bizonyult sikeresebbnek. A viszony a két birodalomfél között rögtön Theodosius

halála után megromlik, ugyanis Stilichónak az a törekvése, hogy Arcadius fölött is megőrizze a befolyását,

összefogva így a birodalom egészét, a Keleten uralkodó fiatal császár környezetének heves ellenállását váltotta

ki. Továbbá területi vitáik is voltak az újoncozás szempontjából fontos Illyriával kapcsolatban.

Theodosius halála után Alarich, a birodalomba betelepült nyugati gótok királlyá kikiáltott vezére seregeivel a

Balkánt pusztította. Mivel a constantinopolisi udvar erejét egy hun támadás kötötte le, és az Alarich ellen

felvonuló Stilicho esetleges győzelmétől is tartottak, diplomáciai megoldáshoz folyamodtak: Alarichot a nyugati

területek felé irányították. 401-ben, rövid harc után, a mediolanumi – illetve épp a betörés hatására védhetőbb

központba, Ravennába költöző – udvar még kiegyezett Alarichkal, Itálián kívül, a Száva mellett adva földeket a

nyugati gótoknak.

405 végén azonban összeomlott a birodalom dunai határvonala: a hun birodalomból kiszakadó különböző

germán törzsek – elsősorban a keleti gótok (osztrogótok) – százezres tömege Radagasius vezetésével rázúdult az

alpesi tartományokra, sőt Itáliát is elérte, ahol is csak a Pó völgyétől délre, az Arno folyónál sikerült őket

megállítani. A következő év december 31-én átszakadt a rajnai határ is: vandálok, alánok, burgundok és egyéb

törzsek árasztották el a még mindig gazdag, romanizált nyugati tartományokat, végleg megtelepedve Gallia és

Hispania nagy részén. Mivel a ravennai udvar ezeken a területeken katonailag nem tudott fellépni, a betelepülő

törzseket, ahogy már korábban a nyugati gótokat is, foederatinak, azaz szövetséges államnak ismerte el. Ekkor

adja fel a birodalom – ha még egyátalán annak lehet nevezni –, csapatait kivonva, Britanniát és Pannoniát is,

amely területeket már védhetetlennek ítéltek.

A birodalom nehézségei megrendítették Stilicho pozícióját, akinek germán származását is fel tudták használni

ellenfelei. 408-ban lázadás tört ki ellene, és embereivel, valamint családjával együtt felkoncolták. Pedig szükség

lett volna rá Alarichkal szemben, aki ugyanebben az évben benyomult Itáliába, és Rómát fenyegette. Ekkor még

beérte egy hatalmas hadisarccal, de 410-ben már el is foglalta a várost. Róma elfoglalásának híre már a

kortársakat is megrendítette; szimbolikus jelentősége volt, hiszen ez a város volt a világ ura, és kapuit 800 éve

nem lépte át ellenség. Alarich még ugyanebben az évben Dél-Itáliában, ahonnan Afrikába akart átkelni,

meghalt. Utóda végül Dél-Galliába vezette népét, és ott alapított „foederált” királyságot.


magister utriusque militiae, foederati


4.58. táblázat -

395-455 A Theodosius-dinasztia uralma Nyugaton

3. Róma


395-423 Honorius uralkodása

395-397 Alarich seregével a Balkánon fosztogat

5. sz. eleje Róma feladja Pannoniát és Britanniát

401 Alarich támadása Itália ellen

405 Radagasius keleti gót király hadjárata Itália ellen

406. december 31. A vandálok, az alánok és más germán törzsek áttörik a

rajnai védelmet

408 Stilicho meggyilkolása

408-410 Alarich Itáliában

408 Alarich váltságdíjat kap, hogy megkímélje Rómát

410 Alarich kifosztja Rómát, Alarich halála

418 A vizigótok letelepednek Dél-Galliában

423 Honorius halála

3.3.3.4. 3.3.3.3.2. A vandálok és a hunok

III. Valentinianus (425-455) ötévesen lett császár. Apja, Flavius Constantius, Sti- licho után a birodalmi haderő

főparancsnoka, majd rövid időre Honorius társcsászára volt. Anyja, Galla Placidia Theodosius császár legkisebb

gyermeke, Honorius féltestvére volt, Flavius Constantius előtt Alarich utódjának, Athaulfnak volt a felesége.

Kezdetben a tehetséges és energikus asszony kormányzott fia helyett.

A birodalmat III. Valentinianus nyugatrómai császár alatt érte a következő végzetes csapás, amikor is elveszett

az afrikai területek nagy része. Az itteni provinciákban, amelyek a gabonaellátás, illetve a földközi-tengeri

kereskedelem miatt létfontosságúak voltak Itália szempontjából, a vandálok szakították el Rómától. Geiserich

vandál király 429-ben kelt át népével Hispaniából, végigpusztították a birodalom nyugati részének legvirágzóbb

területét. 431-ben elfoglalták Hippót, az ostrom idején halt meg a város híres püspöke, Augustinus (Szent

Ágoston). A vandálok 439-ben megszerzik Karthágót is, a kikötőben állomásozó flottával egyetemben. III.

Valentinianus végül 442-ben kénytelen volt szerződésben átengedni a vandáloknak az elfoglalt területeket. Az

itt létrejövő vandál királyság már látszólag sincs Ravennának alávetve, teljesen független állam. A vandálok

nem hagyják parlagon heverni a megszerzett flottát, Szicíliát fosztogatják, majd 455-ben felprédálják Rómát. A

vandálok nevét nemcsak a késő antik világban kialakult rossz hírüket – amit többek között Róma alapos

kifosztásával öregbítettek – tükröző „vandalizmus” szavunk őrzi, hanem az Ibériai-félsziget legdélibb

területének, Andalúziának – „Vandalúziának” – az elnevezése is. A germánok között is kiemelkedő negatív

megítélésüknek fő forrása Orosius, egy keresztény történetíró, Augustinus tanítványa, akinek feldúlták hazáját,

Hispaniát.

Aetius Moesiában született, előkelő szülők gyermekeként. Fiatalkorát túszként töltötte a gótoknál, majd a

hunoknál, megismerte szokásaikat, és olyan kapcsolatokat szerzett, amelyeket később jól tudott kamatoztatni.

Például egy hun sereg élén szerzi vissza fővezéri posztját, amitől a hatalmától félő Galla Placidia fosztotta

korábban meg.

A 430-as évektől a római politika legfontosabb irányítója Aetius, aki a hatalmas veszteségek közepette próbálta

menteni a menthetőt: egyrészt megerősíteni a központi hatalmat a ténylegesen is birtokolt terülteken, azaz

Itáliában, az alpesi tartományokban és a megmaradt galliai területeken, másrészt szilárd és kiegyensúlyozott

kapcsolatokat teremteni a foederati államokkal. Róma galliai pozícióinak erősítésére hunoktól kapott seregeket

is bevetett.

3. Róma


A hunok, akiknek ekkor már a Kárpát-medencében volt a központja, 450-ig megkímélték a nyugati császár

területeit, beérve a keleti rész sarcolásával. Constantinopolis óriási összegeket fizet évente a pusztító hadjáratok

elkerülése céljából (vö. 202. dok.). De a hun birodalomnak és társadalomnak szüksége van a háborúkra, az újabb

győzelmekre és terjeszkedésre, ahogy mindez a királyi szerephez is nélkülözhetetlen. Attila, aki 434- től először

bátyjával, Bledával közösen uralkodott, majd 445-től már egyedül, 451-ben hun, germán és alán seregével átkelt

a Rajnán. A hatalmas haderővel szemben felvonultak a Római Birodalom és az érintett foederált germán

királyságok csapatai, és a catalaunumi síkon megállították Attilát. A hunok vereséget szenvedtek, de az erejük

nem roppant meg: Attila a következő évben Italiába nyomult be, elpusztította a rendkívül gazdag Aquileiát –

ahol az úgynevezett borostyánút elérte a tengert –, de elfoglalta többek között Veronát és Mediolanumot is.

Róma előtt azonban váratlanul megfordult, és seregével együtt hazatért, ennek valószínűleg a constantinopolisi

császárnak a hátországukat veszélyeztető támadása, illetve egy járvány volt az oka. 453-ban meghalt Attila, és a

hun birodalom is gyorsan szétesett, az alávetett germán népek önállósították magukat.

A veszély elmúltával III. Valentinianus meg akart szabadulni nagy hatalmú és még nagyobbra törő fővezérétől,

és a forrásaink szerint maga szúrta le Aetiust. A császárnak nem sok ideje volt megbánni a birodalom igazi

irányítójának meggyilkolását, mert hamarosan őt is megölték Aetius társai (455).


foederati


4.59. táblázat -

425-455 III. Valentinianus uralkodása

429 A vandálok és alánok átkelnek Afrikába

430 Flavius Aetius a hadsereg vezetője

439 A vandálok elfoglalják Karthágót

A Codex Theodosianust bevezetik nyugaton is

442 A vandáloké Africa

440-447 Hun támadások a balkáni területek ellen

451 Catalaunumi csata

452 A hunok itáliai hadjárata

453 Attila halála

454 III. Valentinianus megöli Aetiust

455 III. Valentinianust meggyilkolják

3.3.3.7. 3.3.3.3.3. A birodalom keleti fele

Arcadius és utódja, II. Theodosius helyett is a nagy hatalmú tanácsadók kormányozták az államot. Kezdetben

Rufinus, a praefectus praetorio kezében volt a legnagyobb hatalom, de őt hamarosan Eutropius eunuch, a

praepositus sacri cubiculi váltotta fel, akit viszont a császár felesége szorított ki a hatalomból. II. Theodosius

(408-450) uralkodására is nagy befolyást gyakoroltak a nők – nővére, valamint híresen szép és művelt felesége,

Eudocia –, méghozzá közvetlenül és a fontos pozíciókat betöltő pártfogoltjaikon keresztül is. De szerepüket nem

tudták Theodosius hosszú uralkodása alatt megőrizni, mindkettőjüknek el kellett hagyni a császári udvart.

3. Róma


Forrásaink szerint ezután a császár visszavonultsága miatt az eunuchok kezébe került a kormánypálca. Akárki is

irányította éppen a császárt, illetve az államot, II. Theodosius alatt fontos eredmények születtek. Hatalmas és

bevehetetlen erődrendszert építettek ki a város köré, amelynek nagy szerepe lett abban, hogy itt, Keleten

fennmaradt a Római Birodalom. Talán ugyanilyen fontos és időtálló volt a 439-ben megjelenő Codex

Theodosianus is, mely összefoglalta a Constantinus óta kiadott császári rendeleteket. A Constantinopolisban

végzett kodifikációs munka eredményét a birodalom nyugati felében is átvették, így nemcsak a száz év múlva

megszülető Codex Iustinianusnak lett az alapja, hanem a germán királyságok első törvénykönyvein keresztül

erőteljes hatást gyakorolt az európai jogrendre.

Mint a Codex Theodosianus átvétele is mutatja, a két birodalomrész egysége bizonyos területeken még létezett,

és a nyílt ellenségeskedés is megszűnt II. Theodosius alatt, sőt a katonai segítségnyújtásra is volt példa. A

távolság azonban egyre nőtt Kelet és Nyugat között, és nem csak átvitt értelemben: a hunok a szárazföldi, a

vandálok pedig a tengeri kapcsolattartást nehezítették meg. Továbbá, mint a hunokkal szemben folytatott

külpolitika is mutatta, a népvándorlás jelentette problémát már nem együtt, hanem inkább egymás rovására

tudták hatékonyan kezelni.


praefectus praetorio, praepositus sacri cubiculi, Codex Theodosianus


4.60. táblázat -

395-397 Alarich seregével a Balkánon fosztogat

395-450 A Theodosius-dinasztia uralma Keleten

395-408 Arcadius uralkodása

408 Arcadius halála

408-450 II. Theodosius uralkodása Keleten

438 A Codex Theodosianus nyilvános közzététele

3.3.3.10. 3.3.3.3.4. A Nyugatrómai Császárság megszűnése

Attila halála nem mentette meg a Nyugatrómai Birodalmat a pusztulástól: nemcsak a már említett 455. évi

vandál támadás – ami után Geiserich még megszerezte Szardíniát és Korzikát is – mutatta a bukás közeledtét,

hanem az állam belső tehetetlenségének és megosztottságának olyan jelei is, mint Aetius és III. Valentinianus

erőszakos halála. Zűrzavaros évtizedek után, miközben a foederati államok végleg függetlenedtek, illetve a

birodalom újabb és újabb területeket veszített, 474-ben Orestes katonai főparancsnok saját fiát, Romulust tette

meg császárnak. Az itáliai germánok (különböző törzsek töredékei) vezéreként fellépő Odoaker (Odovacar)

azonban 476-ban felvette a rex Italiae címet, legyőzte és megölette Orestest, a kiskorú uralkodót pedig (akit

gúnyosan Augustusocská- nak, Augustulusnak neveztek) megfosztotta a császári jelvényektől, és azokat

elküldte a keletrómai császárnak, Zénónnak (474-491). Ezzel a Nyugatrómai Birodalom utolsó megmaradt

területén, Itáliában is barbár királyság alakult.

Az európai múltfelfogás egyik újra meg újra felmerülő, örök kérdését – Róma szilárdságának és sikerének okai

mellett – a birodalom bukásának okai jelentik: miért hullott szét ez a nagy területeket rendkívül hosszan,

sikeresen integráló, magas színvonalú jólétet és kultúrát megvalósító birodalom? Sokan egyetlen okban találják

meg a választ, bár az az egyetlen mindegyiküknél más: a vízvezetékek ólomcsöveiből az ivóvízbe kerülő káros

anyagok, a kereszténység vagy éppen az erkölcsök romlása stb. Van olyan vélemény, amely egyszerűen csak a

történelem lényegéhez tartozónak tartja a bukást, egy- egy rendszer elöregedését, halálát. A kérdést

természetesen nem lehetséges véglegesen lezárni, de a kutatás most mindenesetre okok sokaságára, bonyolult

hálójára mutat rá. Ezek közé tartozik többek közt a munkaerőben és a hadsereg utánpótlásában jelentkező

végzetes hiány – amit néhány katasztrofális, több tízezres veszteséggel járó vereség különösen tragikussá tett –,

a hadsereg germánokkal történő feltöltése, a colonusok röghöz kötése. Súlyos problémát jelentett az állam

3. Róma


elidegenedése is a társadalomtól: a bürokratikus hatalom brutálissá, öncélúvá és improduktívvá vált, és minden

belső reformja, amelyekkel az újabb problémákra reagált, csak ezeket a vonásokat erősítette. A gazdasági,

társadalmi, politikai és kulturális okokat még hosszan lehetne sorolni, de egyet külön is ki kell emelni – ez pedig

a barbárok hatalmas áradata, amely a Római Birodalomra, annak is elsősorban a nyugati felére zúdult, és amely

talán ennél lényegesen erősebb államot és társadalmat is képes lett volna összeroppantani. A birodalom keleti

fele azonban – lényegileg átalakulva és alaposan összezsugorodva – egészen a török hódításig fennmaradt

(1453).


4.61. táblázat -

475-476 Romulus Augustulus császársága

476 Odovacar felveszi a rex Italiae címet

Odovacar megfosztja hatalmától Romulus Augustulust


5. fejezet - 4. Kronológia*

5.1. táblázat -

2200 k. A görögök bevándorlásának kezdete

1540 k. A thérai vulkánkitörés

1450/1425 k. Mykénéiek kezére kerül Knóssos

1375 k. A knóssosi palota romba dől

1185/1180 A késő helladikus III C kezdete

1065-1015 k. Submykénéi időszak

1015-900 k. Protogeometrikus kor

776 Az első olympiai játékok

753 Róma alapításának hagyományos dátuma

753-510 A római királyság kora

730-725 k. A rhétra keletkezésének feltételezett időpontja

621 Drakón törvé nye


560-527 Peisistratos athéni tyrannisa

510 Hippias bukása Athénban, Tarquinius Superbus

elűzése Rómából

509-27 A római köztársaság kora

508 Kleisthenés reformja, athéni-perzsa szerződés

494 Az első secessio Rómában

490 Perzsa támadás, marathóni csata

480 Thermopylai, artemisioni és salamisi csata

Gelón és Thérón himerai győzelme

479 Plataiai és mykaléi csata

474 Hierón győzelme Kyménél az etruszkok fölött


4. Kronológia*


460-445 Az első peloponnésosi háború

450 Tizenkét táblás törvények Rómában

445 Lex Canuleia a patriciusok és plebeiusok

conubiumáról

431-404 A peloponnésosi háború

411 A négyszázak uralma Athénban

404-403 A harminc zsarnok uralma Athénban

401 Epitadeus ephoros reformja Spártában

395-387 A korinthosi háború

387 Antalkidas-féle királybéke

A gallok elfoglalják Rómát

371 Leuktrai csata

367 Leges Liciniae Sextiae

362 Epameinóndas elesik a második mantineiai csatában

359-336 II. Philippos uralkodása

341-338 Latin háború, az itáliai szövetségi rendszer

kialakításának kezdete

338 Chairóneiai csata

336-323 Nagy Sándor uralkodása

326 Második samnis háború (304-ig)

A lex Poetilia Papiria megszünteti az

adósrabszolgaságot

323-30 Hellenisztikus kor

321 A rómaiak megalázó caudiumi veresége a samnisoktól

306-282 I. Ptolemaios Sótér uralkodása Egyiptomban

305-281 I. Seleukos Nikatór uralkodása

301 A királyok csatája Ipsosnál, Antigonos halála

300 Lex Ogulnia: a legfontosabb papi tisztségek

megnyílnak a plebeiusok előtt

4. Kronológia*


297-272 Pyrrhos uralkodása

295 Sentinumi csata

280-275 Pyrrhos Itáliában

270 Egész Dél-Itália a rómaiaké

264-241 Első pun háború

263-241 I. Eumenés uralkodása Pergamonban

218 Lex Claudia de nave senatorum

218-201 Második pun háború

216 A cannaei csata

202 A zamai csata

197 Kynoskephalai csata

190 Döntő római győzelem Magnésiánál III. Antiochos

ellen

186 Senatus consultum de Bacchanalibus

184 Cato censor

168 A rómaiak győzelme Pydnánál a makedón Perseus

ellen

149-146 Harmadik pun háború

146 Karthágó és Korinthos lerombolása

138-133 III. Attalos uralkodása; a király végrendeletében

Rómára hagyja Pergamont

133 T. Gracchus földreformja és halála

121 C. Gracchus halála

104-100 Marius II-VI. consulsága

91-88 Itáliai szövetséges háború

88 Sulla bevonul Rómába, leges Corneliae

82 Sulla győzelme a Porta Collinánál, proscriptio

73-71 Spartacus felkelése

4. Kronológia*


64 Pompeius Magnus megfosztja trónjától XIII.

Antiochost

63 Cisero consulsága, Catilina-összeesküvés, Augustus

születése

60 Az ún. első triumviratus

58-51 Gallia meghódítása

48 A pharsalosi csata, Pompeius halála

44. március 15. Caesar meggyilkolása

43 A második triumviratus

31 Actiumi csata

30 Antonius és Kleopatra halála, Egyiptom római

provincia

27 Achaia provincia, a köztársaság „helyreállítása”, a

principatus kezdete

27 - Kr. u. 476 Római császárkor

27 - Kr. u. 284 Principatus

27 - Kr. u. 14 Augustus uralkodása

12-9 Pannonia meghódítása

1. Kr. u.

5.2. táblázat -

9 A teutoburgi katasztrófa

14 Augustus halála, Tiberius princeps

63 Az első keresztényüldözés a római tűzvész után

68 Nero halála, a négy császár éve

69-96 Flaviusok

69-79 Vespasianus uralkodása

79 A Vesuvius kitörése elpusztítja Pompeiit

96-192 Az Antoninusok

4. Kronológia*


98-117 Traianus uralkodása

101-102 Traianus első dák háborúja

105-106 Traianus második dák háborúja

106 Pannonia kettéosztása (Superior, Inferior)

117-138 Hadrianus uralkodása

138-161 Antoninus Pius uralkodása

161-180 Marcus Aurelius uralkodása

168-180 Markomann-kvád-szarmata háborúk

193-235 A Severus-kor

193-211 Septimius Severus uralkodása

212 Constitutio Antoniniana

235-284 A válság kora

248 Róma ezeréves fennállásának megünneplése

257 Megkezdődnek a rendszeres keresztényüldözések

260 Valerianus perzsa fogságba esik

284-476 Dominatus

4. Kronológia*


Görög–római történelem€¦ · Created by XMLmind XSL-FO Converter. Görög–római történelem Németh, György Hegyi, W. György

Documents