Michel Foucault • Mi a szerző? * Amikor felteszem ezt a meglehetősen furcsa kérdést, jól tudom, hogy magyarázatra van szükség. A „szerző” mind a mai napig nyitott kérdés maradt mind a diskurzuson 1 belüli szerepét, mind pedig saját írásaimban betöltött általános funkcióját illetően; a kérdés tehát lehetővé teszi számomra, hogy munkáimnak néhány olyan vonatkozására térjek vissza, amely mai szemmel nézve meggondolatlannak és félrevezetőnek látszik. Most az ezekkel kapcsolatos — elkerülhetetlen — bírálatra és újraértelmezésre szeretnek javaslatot tenni. Így például, A szavak és a dolgok-ban 2 szándékom az volt, hogy verbális csomópontokat, bizonyos diszkurzív rétegeket elemezzek, amelyek kívül esnek a könyv, a mű, a szerző jól ismert kategóriáin. Általában „ter- mészettörténetről”, a „gazdaságok analíziséről” és „politikai gazdaságtanról” beszéltem, nem pedig művekről vagy szerzőkről. Ugyanakkor mégis használtam könyvemben szerzők neveit, méghozzá naiv, gyakran elnagyolt formában. Beszéltem Buffonról, Cuvier-ról, Ricardóról és másokról — és eközben nem vettem észre, hogy neveik zavarbaejtően kétértelmű funkcionálását engedtem meg. Olyannyira, hogy mindez két jogos ellenvetésre adott alkalmat; mindkettőt valóban meg is kaptam. Egyfelől szememre vetették, hogy nem pontosan írtam le Buffont és munkásságát és hogy gondolatrendszerének totalitásához képest szánalmasan inadekvát az, ahogyan Marxról beszéltem. Ezek a megjegyzések azonban — * Ez a tanulmány eredetileg a Bulletin de la Société Francais de Philosophie-ban jelent meg (vol. LXIV, no. 3., 1969, 73-104. o.). Előadásként hangzott el a Francia Filozófiai Társaság előtt, a Collége de France- ban, 1969. február 22-én. A magyar fordítás a Screen című folyóiratban közölt angol szöveg alapján készült, a francia eredeti felhasználásával. Az angol fordítás eredetileg Foucault, Language, Counter- Memory, Practice (Oxford, 1977) című kötetében jelent meg, a Screen Cornell University Press és Basil Blackwell engedélyével publikálta. Kiegészítésként a folyóirat részleteket közöl a Foucault előadását követő vitából is. A lábjegyzetek – az első kivételével – a Screen szerkesztőjétől származnak. 1 [A fordító megjegyzése] Az angol discourse, illetve a francia discours kifejezést – a szakterület egyik legnevesebb magyarországi ismerőjét, Józsa Pétert követve – diskurzusnak „magyarítottam”. A diskurzus fogalmának meghatározásához hadd idézzem az ő definícióját: „valamilyen konkrét történeti, illetve szociokulturális konfigurációban, valamilyen konkrét tevékenységi mezőhöz hozzárendelhető, a megfelelő tevékenység-fajták működését biztosító sajátos nyelvhasználati mód, amelyet a megfelelő konfigurációra, valamint tevékenységi mezőre sajátosan jellemző szabályok szerveznek.” (Józsa Péter: „A film mint beszéd, diskurzus, nyelvezet és nyelv”. Az Adalékok az ideológia és a jelentés elméletéhez c. kötetben. Budapest: Népművelési Propaganda Iroda, 1979. 62. o.) 2 Michel Foucalt, Les mots et les choses. Paris: 1965. 1
This document is posted to help you gain knowledge. Please leave a comment to let me know what you think about it! Share it to your friends and learn new things together.
Transcript
Michel Foucault • Mi a szerző?*
Amikor felteszem ezt a meglehetősen furcsa kérdést, jól tudom, hogy magyarázatra van szükség. A „szerző”
mind a mai napig nyitott kérdés maradt mind a diskurzuson1 belüli szerepét, mind pedig saját írásaimban
betöltött általános funkcióját illetően; a kérdés tehát lehetővé teszi számomra, hogy munkáimnak néhány
olyan vonatkozására térjek vissza, amely mai szemmel nézve meggondolatlannak és félrevezetőnek látszik.
Most az ezekkel kapcsolatos — elkerülhetetlen — bírálatra és újraértelmezésre szeretnek javaslatot tenni.
Így például, A szavak és a dolgok-ban2 szándékom az volt, hogy verbális csomópontokat, bizonyos
diszkurzív rétegeket elemezzek, amelyek kívül esnek a könyv, a mű, a szerző jól ismert kategóriáin.
Általában „természettörténetről”, a „gazdaságok analíziséről” és „politikai gazdaságtanról” beszéltem, nem
pedig művekről vagy szerzőkről. Ugyanakkor mégis használtam könyvemben szerzők neveit, méghozzá
naiv, gyakran elnagyolt formában. Beszéltem Buffonról, Cuvier-ról, Ricardóról és másokról — és eközben
nem vettem észre, hogy neveik zavarbaejtően kétértelmű funkcionálását engedtem meg. Olyannyira, hogy
mindez két jogos ellenvetésre adott alkalmat; mindkettőt valóban meg is kaptam.
Egyfelől szememre vetették, hogy nem pontosan írtam le Buffont és munkásságát és hogy
gondolatrendszerének totalitásához képest szánalmasan inadekvát az, ahogyan Marxról beszéltem. Ezek a
megjegyzések azonban — bár kétségkívül helyénvalóak voltak — nem vették figyelembe azt, hogy mi volt
az a feladat, amelyet magam elé tűztem. Sem az nem volt szándékom, hogy leírjam Buffont vagy Marxot,
sem pedig az, hogy rekonstruáljam azt, amit mondtak vagy mondani véltek; arra törekedtem csupán, hogy
felderítsem azokat a szabályokat, amelyek szerint e gondolkodók szövegeikben bizonyos számú fogalmat és
elméleti viszonylatát létrehoztak. Szememre vetették másfelől, hogy a legkézenfekvőbb gondolati rokon-
ságok és természetes kapcsolatok figyelmen kívül hagyásával monstruózus családokat hoztam létre, amikor
olyan távoli neveket kötöttem össze, mint Buffon és Linné, vagy amikor Cuvier-t Darwin mellé helyeztem.
Ez az ellenvetés azonban szintén célt téveszt, hiszen sohasem volt szándékomban az, hogy kivételes egyének
leszármazási táblázatát alkossam meg, vagy hogy szellemi daguerreotype-ot készítsek a tizenhetedik és
tizennyolcadik század tudósáról vagy természetbúváráról. Valójában semmiféle családot nem szándékoztam
képezni — sem szentet, sem elfajzottat. Sokkal szerényebb feladatra vállalkoztam: meg akartam határozni a
De akkor — kérdezik tőlem — miért használtam a szerzők neveit A szavak és a dolgok-ban? Miért
nem tartózkodtam attól, hogy bármiféle nevet említsek, vagy — ha ez nem lehetséges — legalább miért nem
definiáltam, hogy milyen értelemben használom okét? Ez utóbbi ellenvetés, azt hiszem, teljesen jogos; a
* Ez a tanulmány eredetileg a Bulletin de la Société Francais de Philosophie-ban jelent meg (vol. LXIV, no. 3., 1969, 73-104. o.). Előadásként hangzott el a Francia Filozófiai Társaság előtt, a Collége de France-ban, 1969. február 22-én. A magyar fordítás a Screen című folyóiratban közölt angol szöveg alapján készült, a francia eredeti felhasználásával. Az angol fordítás eredetileg Foucault, Language, Counter-Memory, Practice (Oxford, 1977) című kötetében jelent meg, a Screen Cornell University Press és Basil Blackwell engedélyével publikálta. Kiegészítésként a folyóirat részleteket közöl a Foucault előadását követő vitából is. A lábjegyzetek – az első kivételével – a Screen szerkesztőjétől származnak.1 [A fordító megjegyzése] Az angol discourse, illetve a francia discours kifejezést – a szakterület egyik legnevesebb magyarországi ismerőjét, Józsa Pétert követve – diskurzusnak „magyarítottam”. A diskurzus fogalmának meghatározásához hadd idézzem az ő definícióját: „valamilyen konkrét történeti, illetve szociokulturális konfigurációban, valamilyen konkrét tevékenységi mezőhöz hozzárendelhető, a megfelelő tevékenység-fajták működését biztosító sajátos nyelvhasználati mód, amelyet a megfelelő konfigurációra, valamint tevékenységi mezőre sajátosan jellemző szabályok szerveznek.” (Józsa Péter: „A film mint beszéd, diskurzus, nyelvezet és nyelv”. Az Adalékok az ideológia és a jelentés elméletéhez c. kötetben. Budapest: Népművelési Propaganda Iroda, 1979. 62. o.)2 Michel Foucalt, Les mots et les choses. Paris: 1965.
1
belőle fakadó implikációkat és következményeket egy rövidesen megjelenő könyvemben próbáltam
felmérni.3 Arra törekedtem itt, hogy átfogó diszkurzív egységeket jelöljek ki — olyanokat, mint
„természettörténet” vagy „politikai gazdaságtan” —, s hogy kidolgozzam azokat a módszereket és
eszközöket, melyeknek segítségével körülhatárolhatjuk, kitagolhatjuk, elemezhetjük és leírhatjuk őket.
De felvetődik egy másik kérdés: a szerző kérdése is — a továbbiakban pedig ezzel kívánok
foglalkozni. A szerző kérdése az individualizáció kitüntetett mozzanata az eszmék, a tudás, az irodalom,
illetve a filozófia és a tudomány történetében. Olyannyira, hogy még manapság is, amikor inkább egy
fogalomnak, egy irodalmi műfajnak, a filozófia egy-egy ágának történetét tanulmányozzuk, ez utóbbi
egységeket viszonylag gyengének, másodlagosnak, felületinek tekintjük ahhoz a szilárd, jól megalapozott
pozícióhoz képest, amelyet a szerzőnek és művének tulajdonítunk. E dolgozat keretei között mellőzöm a
szerzőnek mint személynek történeti-szociológiai elemzését s mindazon kérdések sokaságát, amelyek ebben
az összefüggésben figyelmet érdemelnének. Itt nem foglalkozom azzal, hogy a szerző miképpen
individualizálódott egy olyan kultúrában, mint amilyen a miénk; nem szólok arról a státusról, amelyet mi
kölcsönzünk neki, amikor az autenticitást és az attribúciót kezdjük vizsgálni; itt nem érintem azokat a
valorizációs rendszereket, amelyekbe a szerző belefoglaltatott; sem azt a pillanatot, amikor a hősökről szóló
történetek átadták helyüket a szerzők életrajzainak; sem pedig azokat a körülményeket, amelyek elősegítették
„az ember és műve” fundamentális kritikai kategóriájának kialakítását. Jelenleg csupán arra a különös össze-
függésre kívánok összpontosítani, amely egy szerző és egy szöveg között áll fenn; arra a módra, ahogyan egy
szöveg rámutat erre a figurára, aki — legalábbis látszólag — kívül áll rajta és megelőzi őt.
*
A témához, amelyből kiindulni szeretnék, Beckett egyik megfogalmazását választottam mottóul: „Mit
számít, ki beszél. Mondta valaki. Mit számít, ki beszél”. Ebben a közönyben fel kell ismernünk a mai írás
egyik alapvető etikai elvét. „Etikai” azért, mert e közöny nem annyira beszéd- és írásmódunkat jellemzi,
mint inkább egyfajta immanens szabályként áll, olyan szabályként, amelyet szakadatlanul magunkévá
teszünk, de sohasem alkalmazunk teljesen. Olyan elv ez, amely az írást nem mint eredményt jelzi, hanem
mint folyamatban lévő gyakorlatot uralja. E szabály nagyon is jól ismert; elegendő, ha — illusztrációképpen
— két fő témájával foglalkozunk most.
Először, napjaink írása megszabadította magát a „kifejezés” szükségletétől; csak magára utal, noha
nem korlátozódik a belsőlegesség határaira. Ellenkezőleg, éppen külső kifejlődésében ismerjük fel. E for-
dulat az írást jelek játékává alakítja, olyan játékká, amely nem annyira ahhoz a tartalomhoz igazodik,
amelyet jelöl, mint inkább a jelölő saját természetéhez. Az írás ugyanakkor mindig saját szabályszerűségének
határait próbálgatja, túllépvén és megfordítván egy rendet, amelyet elfogad és amellyel játszik. Az írás úgy
tárul fel, mint egy játék, amely szükségképpen túllép saját szabályain és végül maga mögött hagyja őket. Az
írás (écriture) többé nem az írás (écrire) gesztusának megnyilvánulása vagy megdicsőülése, s nem is a
szubjektumnak a nyelvbe való belehelyezése. Mindenekelőtt arra szolgál, hogy teret nyisson ott, ahol az író
3 Michel Foucault, L’archéologie du saroir. Paris: 1969.
2
szubjektum folytonosan eltűnik.
A második téma még ennél is ismerősebb: az írás és a halál kapcsolata. E viszony kifordít a sarkaiból
egy ősrégi koncepciót: a görög legenda vagy eposz arra szolgált, hogy biztosítsa a hős halhatatlanságát. A
hős azért fogadja el korai halálát, mert élete — amelyet megszentelt és felnagyított a halál — átmegy a
halhatatlanságba; az elbeszélés kárpótolta őt azért, amiért elfogadta a korai halált. Egy más értelemben
ugyancsak a halál legyőzésének e stratégiája volt az arab elbeszéléseknek, különösképpen az
Ezeregyéjszakának a motivációja, témája és ürügye. A késő éjszakába nyúló történetek arra szolgáltak, hogy
gátat vessenek a halálnak, hogy késleltessék azt a fenyegető pillanatot, amikor a mesemondónak végleg el
kell hallgatnia. Seherezádé elbeszélése a gyilkosság kétségbeesett megfordítása; valamennyi éjszakán
végighúzódik az erőfeszítés: távol tartani a halált a létezés körétől. A mi kultúránk átalakította a szóbeli,
vagy írásbeli elbeszélésnek azt a felfogását, amely a halál elleni védekezésen alapult. Az írás ma az
áldozathoz és magának az életnek a feláldozásához kapcsolódik; olyan önkéntes megsemmisítés ez, amely
nem igényel könyvbeli ábrázolást, hiszen az író mindennapi létezésében megy végbe. Míg régen a műnek az
volt a feladata, hogy halhatatlanságot teremtsen, most kivívja az ölés jogát, azt a jogot, hogy szerzőjének
gyilkosa legyen. Flaubert, Proust és Kafka kézenfekvő példa erre a fordulatra. Az írás és a halál
kapcsolatának megnyilvánulását tetten érhetjük továbbá az író egyéni jellegzetességeinek teljes
elmosódásában; mindaz a sok csűrés-csavarás, amellyel az író saját szövegéhez viszonyul, sajátos
individualitásának jeleit érvényteleníti. Napjaink írója furcsamód a hiányáról ismerszik meg; az írás
játékában tartania kell magát a halott szerepéhez. Bár mindez ismeretes a filozófiában csakúgy, mint az
irodalomkritikában, korántsem vagyok biztos abban, hogy a szerző eltűnéséből vagy halálából származó
következményeket teljesen feltárták volna, vagy hogy ennek az eseménynek a jelentőségét kellőképpen
felbecsülték volna. Pontosabban szólva, úgy tűnik számomra, hogy mindazok a fogalmak, amelyeket arra
találtak ki, hogy felváltsák velük a szerzőnek adományozott kiváltságos pozíciót, csak arra szolgálnak, hogy
lehetetlenné tegyék az igazi változást. E fogalmak közül két olyat vizsgálok most meg, amely különlegesen
fontosnak tetszik.
Kezdem a mű fogalmával. Feltételezik (mint ismeretes), hogy a kritika feladata nem az, hogy feltárja a
műnek a szerzőhöz fűződő viszonyát, s nem is az, hogy a szöveg alapján egy elgondolást, vagy egy ta -
pasztalatot rekonstruáljon; ellenkezőleg, a mű struktúrájával, felépítésével, belső formájával és belső
viszonyainak kölcsönhatásával kell foglalkoznia. De mégis, felmerül a kérdés: „mi a mű”. Mi az a különös
egység, amelyet a ,,mű” szóval jelölünk? Milyen alkotórészekből áll? Nem olyan dolog-e a mű, amit egy
„szerző”-nek nevezett személy hozott létre? Ha ezeket a kérdéseket feltesszük, minden oldalon nehézségek
támadnak. Ha egy egyén nem szerző, műnek tekinthetjük-e mindazt, amit írt, vagy mondott, iratai között
hátrahagyott vagy másokkal közölt? Minek tekinthetjük példának okául Sade márki iratait, mielőtt
szerzőként kezdték őt ünnepelni? Aligha többnek, mint papírtekercseknek, amelyekre börtönben töltött
napjai során szakadatlanul felvéste fantazmagóriáit.
De tételezzük fel, hogy valóban egy szerzővel állunk szemben. Azt jelenti-e ez, hogy minden, amit írt
vagy mondott, minden, amit hátrahagyott, művéhez tartozik? A probléma elméleti és egyszersmind technikai
is. Ha például Nietzsche összes művének kiadására vállalkozunk, hol húzzuk meg a határvonalat? Ter-
3
mészetesen mindent ki kell adni, de vajon meg tudjuk-e mondani, mit is jelent ez a „minden”? Magától
értetődik, hogy mindazt, amit Nietzsche maga publikált, hozzátéve természetesen műveinek vázlatait,
aforizmáinak terveit, lapszéli jegyzeteit és javításait. De mi van akkor, ha egy aforizmákat tartalmazó
füzetben egy ajánlólevélre, egy megbeszélt találkozóra emlékeztető cédulára, egy mosodai számlára bukka-
nunk? Ezek is hozzátartoznának a műhöz? Tulajdonképpen miért is ne? Es így tovább, a végtelenségig:
hogyan is lehetne ama milliónyi nyom közül, amely valakinek a halála után fennmaradt, a művet kivonni?
Nem rendelkezünk a mű elméletével, ez a hiány pedig alapvetően gátolja azoknak a gyakorlati munkáját,
akik naiv módon arra vállalkoznak, hogy „öszszes műveket” szerkesszenek. Ámde folytathatjuk tovább a
kérdéseket. Tekinthetjük-e műnek az Ezeregvéjszakát, Alexandriai Kelemen Sztromateiszét vagy Diogenész
Láertiosz Életrajzait?
Láthatjuk, hogy a mű fogalmára vonatkozó kérdésekből milyen nehézségek fakadnak. Ha pedig valaki
úgy gondolja, hogy ideje már mellőzni az író egyéniségének, szerzői státuszának problémáját, akkor
figyelmen kívül hagyja azt a tételt, hogy a „mű” szó és az az egység, amelyet jelöl, valószínűleg épp oly
problematikus, mint a szerző individualitása.
De van egy másik fogalom is, amely megnehezíti, hogy teljes egészében szembenézzünk a szerző eltű-
nésével és az ezt az eseményt meghatározó feltételekkel; rejtett formában pedig továbbra is fenntartja a
szerző létezését. Az írás (écriture) fogalmáról van szó. Szigorú értelemben e fogalom nemcsak azt teszi
lehetővé, hogy megkerüljük a szerzőre vonatkozó utalásokat, hanem egyben azt is, hogy újabban ta-
pasztalható távollétéhez keretet adjunk. Az írás (écriture) fogalmának jelenlegi értelme valóban nem
tartalmazza az írás (écrire) gesztusát, sem pedig annak a megjelölését (szimptómáját vagy jelét) amit a
szerző mondani akart: tulajdonképpen nem egyéb, mint figyelemreméltóan komoly kísérlet arra, hogy
végiggondoljuk bármely szöveg általános feltételeit; mind térbeli szétterjedésének, mind időbeli kibonta-
kozásának feltételeit.
Úgy látszik azonban, hogy e fogalom, ahogyan ma használatos, nem tesz egyebet, mint egy transzcen-
dentális anonimitásra viszi át a szerző empirikus jellegzetességeit. Használói megelégszenek azzal, hogy el-
mossák a szerző empirikus mivoltának túlságosan látható jeleit, eljátszadozva két, egymással szembeállított
vagy párhuzamosan alkalmazott jellemzés-móddal, a kritikai és a vallási modalitással. Amikor az írásnak
(écriture) őseredeti státuszt tulajdonítunk, nem azt tesszük-e valójában, hogy egyfelől szent jellegének