Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja 2017. évi középiskolás díjazottak Helyezés Pályázó neve Intézmény Pályamunka címe Műfaj I. helyezett Kupai Dániel Ferenc Karcagi Szentannai Sámuel Középiskola és Kollégium A felvidéki magyarság átkos sorsa Esszé II. helyezett Monori Veronika Karcagi Szentannai Sámuel Középiskola és Kollégium A lakosságcsere sérelmei Esszé III. helyezett Antal Réka Komáromi Selye János Gimnázum Minket csak úgy átdobtak a határon Esszé Egyetemista díjazottak Helyezés Pályázó neve Intézmény Pályamunka címe Műfaj I. helyezett Wágenhoffer Gergely Széchenyi István Egyetem Mezőgazdaság- és Élelmiszertudományi Kar - Mosonmagyaróvár Kollektív (bűn)ősök Esszé II. helyezett Arkhely Fruzsina Eötvös Loránd Tudományegyetem - Budapest A felvidéki magyarok kálváriája Esszé III. helyezett Tóth Krisztián Babeş-Bolyai Tudományegyetem - Kolozsvár A második bécsi döntés utáni helyzet és az 1947-es felvidéki lakosságcsere Esszé
149
Embed
Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja · Nemere István. Az 1945 áprilisában közzétett kassai kormányprogram már elővetítette az Edvard Benes nevéhez köthető
This document is posted to help you gain knowledge. Please leave a comment to let me know what you think about it! Share it to your friends and learn new things together.
Transcript
Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja
2017. évi középiskolás díjazottak
Helyezés Pályázó neve Intézmény Pályamunka címe Műfaj
I. helyezett Kupai Dániel
Ferenc
Karcagi Szentannai Sámuel Középiskola és
Kollégium A felvidéki magyarság átkos
sorsa Esszé
II. helyezett Monori Veronika
Karcagi Szentannai Sámuel Középiskola és
Kollégium A lakosságcsere sérelmei Esszé
III. helyezett Antal Réka Komáromi Selye János Gimnázum
Minket csak úgy átdobtak a határon Esszé
Egyetemista díjazottak
Helyezés Pályázó neve Intézmény Pályamunka címe Műfaj
I. helyezett Wágenhoffer
Gergely
Széchenyi István Egyetem Mezőgazdaság- és Élelmiszertudományi Kar - Mosonmagyaróvár Kollektív (bűn)ősök Esszé
II. helyezett Arkhely Fruzsina
Eötvös Loránd Tudományegyetem -
Budapest A felvidéki magyarok
kálváriája Esszé
III. helyezett Tóth Krisztián
Babeş-Bolyai Tudományegyetem -
Kolozsvár
A második bécsi döntés utáni helyzet és az 1947-es
felvidéki lakosságcsere Esszé
I.helyezett Kupai Dániel Ferenc Karcagi Szentannai Sámuel Középiskola és Kollégium A felvidéki magyarság átkos sorsa
Történelmi előzmények:
Közvetlenül nekünk magyaroknak, a huszita zsoldosok tobzódásaitól eltekintve az 1400-as
években, egészen Beneš színrelépéséig különösebb bajunk, ellentétünk nem volt a csehekkel.1 A
csehszlovák emigráns politikusok magyar kérdéshez való viszonyulása a frontvonallal együtt
változott: jogok elismerésétől a kitoloncolásig mindenféle elképzelés napvilágot látott
Eduard Benes, a csehszlovák emigráció vezetője a teljes körű macchiavellizmus híve.
Az elnöki iroda titkára: „ Benes munkára született masina, minden emberi érzelem nélkül”, a „jelenkor
legnagyobb Macchiavellije”
Edvard Benest egy olyan embernek tudnám megítélni ha lehet így ezt megfogalmazni amilyen önző
embert nagyon nem lehet ismerni. Iga saját népét,hazáját tartotta szem e lőtt de véleményem szerint
akkor sem lehet ez tenni más nép,népek embereivel. Olyan könyörtelenül szétszakítva akár
családokat is mint ezt ők megtették azt nem lehet megbocsájtani.
A mostani családunk és magyarságunk szerencsésnek érezheti magát hogy teljességben
MAGYAROK maradhattunk. Hiszen nem kellett elhagynunk ebben a nehéz időkben az
országunkat.
Ki is volt valójában Edvard Benes?
Edvard Beneš cseh politikus, Csehszlovákia második, vitatott megítélésű elnöke,
Csehszlovákia létrehozásának legerőteljesebb hirdetője és megvalósítója. Külpolitikai tevékenysége
nagymértékben hozzájárult Magyarország világháborúkban betöltött szerepének hátrányos
megítéléséhez, és a trianoni békeszerződésben meghatározott területvesztéseihez. A csehországi
Kožlany (Plzeň mellett) faluban született szegényparaszti családban. Kiváló tanuló volt,
középiskolai és egyetemi tanulmányait Prágában (itt a filozófiai szakon Masaryk, későbbi
harcostársa is tanította), illetve a Sorbonne-on végezte, majd Dijonban folytatott politikai és
szociológiai tanulmányokat, ahol 1908-ban megszerezte a jogi doktorátust. Disszertációjának
megvédése a Habsburg Birodalom további fennmaradásából indult ki és annak föderalizálásával
németellenes fordulatot idézzen elő a délszláv államban. A német megszállás idején Prágából is az
NKVD mentette ki Londonba, ahonnan Moszkvába utazott.5
Benešt 1945. október 28-án helyezték vissza hivatalába, és a következő évben
újraválasztották. Hiába bízott a Szovjetunióban, az 1948 februárjában bekövetkezett kommunista
fordulatnak már ellenállt, de – Szudoplatov visszaemlékezése szerint némi győzködés hatására –
június 7-én lemondott. Sezimovo Ústíban halt meg még abban az évben.
Beneš dekrétumai
Az 1945. április 5-én kiadott kassai kormányprogram megvalósulását a következő
időszakban kiadott elnöki rendeletek és a Szlovák Nemzeti Tanács által kibocsátott törvények
biztosították (ez utóbbiak nem egyszer megelőzték a prágai intézkedést).
Edvard Beneš rendelkezései elsősorban a németeket sújtották, azonban a magyarokról sem
feledkezett meg. 1945. május 14. és október 27. között 143 dekrétum született, melyek közül 13
közvetlenül, körülbelül 20 közvetve érintette a két kollektívan bűnösnek tekintett etnikumot.
Benes május 9-én, a szövetségesek győzelmi ünnepén: „a németek és magyarok nagy részének el kell tőlünk mennie. Ez a végérvényes elhatározásunk…”
Ezek közül valószínűleg Beneš 1945. augusztus 2-án kiadott 33. elnöki dekrétuma járt a
szlovákiai magyarság számára a legsúlyosabb következményekkel. A rendelet – híven a kassai
programban megfogalmazottakhoz – automatikusan megfosztotta őket állampolgárságuktól, ami a
nyugdíj és más állami járadékok megvonását, az állami alkalmazásból való elbocsátást is maga után
vonta. A magyar nemzetiségű magánalkalmazottak elbocsátását egy júniusban kiadott rendelet írta
elő. Betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az
egyetemekről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, befagyasztották a magyarok
bankbetétjeit. Lehetővé tették és szabályozták a németek és magyarok földjeinek elkobzását,
melyekre cseheket és szlovákokat telepítettek.6
1945. augusztus 2-án adta ki Edvard Benes csehszlovák elnök magyarokat és németeket sújtó
33. dekrétumát, mely az ország területén élő nem-szláv népességet megfosztotta
állampolgárságától. Az 1945 májusa és októbere között hatályba léptetett Benes-dekrétumok a
magyar és német lakosságon torolták meg Csehszlovákia széthullását, és előirányozták a
kisebbségek kitelepítését, illetve erőszakos beolvasztását.7
5 Nemere István: Beneš, az ügynök. In: Rubicon, 2006/2-3. 115. oldal. 6 Romsics Ignác: A cseh-szlovák határigények változásai az I. világháborút lezáró béketárgyalások során 7 Szarka László (szerk.): Jogfosztó jogszabályok, id. m. 8–89.
Az 1945 áprilisában közzétett kassai kormányprogram már elővetítette az Edvard Benes nevéhez
köthető dekrétumokat, ugyanis a felvidéki városban közzétett dokumentum VIII. pontja a magyar
és német népességet kollektív háborús bűnösnek nyilvánította. A május 14-e után hozott jogfosztó
rendeletek elsősorban a németek ellen irányultak – őket hamarosan ki is telepítették az új német
határon túlra – de Benes a magyarságot sem kímélte; utóbbi kisebbséget az 1938-as bécsi döntés
nyomán bekövetkezett revízió, és a széthullás fő felelősének nyilvánították.
Az új csehszlovák politikai vezetés már az ország felszabadulása előtt igyekezett kiaknázni a
magyar háborús vereséget, tehát az 1920 után tapasztalt erőszakos asszimilációs programnál is
agresszívabb fellépést tervezett.
A beolvasztás első állomása a nem-szláv nemzetiségek kollektív jogfosztása volt; Benes és a
csehszlovák politikusok abban bíztak, hogy a mostoha körülményekkel elüldözhetik majd a
kisebbségek jelentős hányadát, az ottmaradókra pedig deportálás és erőszakos asszimiláció
„lehetőségei” vártak. Ennek jegyében az 1945 májusa és októbere között hozott 143 rendelet közül
13 közvetlenül, 20 közvetetten a nem-szláv kisebbségek ellen irányult.8
A Benes-dekrétumok már május 19-én vizsgálat alá vették a magyarok és németek vagyonát,
június során döntöttek a mezőgazdasági tulajdon elkobzásáról, július 20 -a után pedig a prágai
kormány már a magyar területek kolonizálásáról – azaz szlovákok és csehek betelepítéséről –
határozott. Mindeközben a csehszlovák hivatalok elbocsátották a magyar köztisztviselőket,
száműzték az egyetemekről a magyar diákokat, és megszüntették a magyar oktatási intézményeket.
Szerte az országban „magyar perek” indultak, melyek a kollektív bűnösség elve alapján ezreket
ítéltek el – Kassán például egy eljárás során 600 embert találtak vétkesnek. 9 A jogfosztó program
tetőpontja az 1945. augusztus 2-án hatályba léptetett 33. dekrétum volt, mely valamennyi magyart
és németet megfosztott állampolgárságától, vagyis de facto kizárta őket a társadalomból, és
ellehetetlenítette életüket. A rendelet kiadásában nagy szerepet játszott, hogy a júliusban tartott
potsdami konferencián a győztes nagyhatalmak nem támogatták a magyarság egyoldalú
kitelepítését, ezért a csehszlovák kormánynak más módszert kellett találnia arra, hogy
megszabaduljon nem kívánt kisebbségéről. Erre a legcélszerűbb eszköz a lakosságcsere volt, amit
Vladimir Clementis csehszlovák külügyminiszter egyezkedés és zsarolás – a felvidéki magyarok egy
részének deportálása a németek által elhagyott Szudéta-vidékre – árán 1946 februárjában
egyezményben, 1947 tavaszán pedig a gyakorlatban is elért. A Benes-dekrétumok időközben – 1946
8 Vadkerty Katalin: A belső telepítések és a lakosságcsere, id. m. 166–169,194–197. 9 Földesi Margit: Kitelepítés, lakosságcsere és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, In: Szarka László
(szerk.): Otthontalan emlékezet, id. m. 127–132.
tavaszán – törvényerőre emelkedtek és egészen az 1948-as, Klement Gottwald nevéhez fűződő
kommunista hatalomátvételig a kisebbségi politika fő oszlopát képezték. 10
A Benes-dekrétumok számos ponton sértették az alapvető emberi jogokat, mivel nemzetiségi
alapon diszkrimináltak, kényszermunkát vezettek be, és önkényesen rendelkeztek milliók
tulajdonáról. Mindennek dacára a jogfosztó törvényeket mind a rendszerváltás utáni Csehszlovákia,
mind a szétváló cseh és szlovák állam – egyes rendeletek kivételével – megőrizte jogrendjében, sőt,
2007 során az utódállamok még azt is elérték, hogy azok az Európai Unió lisszaboni szerződésének
keretein belül is hatályban maradhassanak.
A Benes-dekrétumok fájó emléket jelentenek az egykor jogfosztottak – és utódaik – számára,
érvényben tartásuk máig feszültséget eredményez a közép-európai nemzetek között.11
A magyarok kényszermunkára való elhurcolása része volt a Magyarországra irányuló
nyomásgyakorlásnak, amelynek célja a lakosságcsere-egyezmény végrehajtatása volt. A
lakosságcsere terve azután vetődött fel a csehszlovák vezetésben, miután a potsdami konferencián
illetve a párizsi békekötést megelőző tárgyalásokon elutasították a magyarok egyoldalú kitelepítését
– ellentétben a hárommilliós német kisebbséggel. A Szovjetunió támogatásával végül sikerült
rábírni a magyar kormányt, hogy 1946. február 27-én aláírja az erről szóló egyezményt. A
Gyöngyösi János magyar külügyminiszter és Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár
által aláírt egyezmény értelmében a csehszlovák hatóságok annyi szlovákiai magyart voltak
jogosultak Magyarországra áttelepíteni, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezett a
Szlovákiába való áttelepülésre. Az egyezmény megkötése után a szlovák hatóságok nagyarányú
toborzási akcióba kezdtek a Magyarországon élő szlovákok körében. Érveiket elsősorban arra
alapozták, hogy a többnyire szerény vagyonú szlovákok számára jól működő gazdaságokat és
könnyebb életet ígértek.
A Magyarország számára rendkívül hátrányos egyezmény szerint a magyar fél vállalta, hogy a
meghatározott kvótán felül átveszi a háborús bűnösöket is. Ezzel visszaélve a csehszlovák
bíróságok tömegesen vonták felelősségre a háború alatt állítólag elkövetett bűneikért a felvidéki
magyarokat, s végül több mint 70 ezer személyt írtak össze, akinek háborús bűnösként kellett volna
elhagynia szülőföldjét. Csehszlovákia végül a deportálások elindításával bírta rá a magyar kormányt
a lakosságcsere lebonyolítására, amely 1947 áprilisában kezdődött a dél-alföldi szlovákok és a
10 L. Juhász Ilona A kitelepítés és a lakossá gcsere emlékezete című írása az Új Szó 2013. április 27-i
Egyéni szinten a családok, rokoni közösségek szétszakítása, szétszórattatása a deportálások és
kényszertelepítések során, az emberi méltóság máig élő sérelmét jelentik" – írja Molnár Imre -
Szarka László az Otthontalan emlékezet könyvben, s ezt az áldozatok valóban így élik meg. 22
Popély Árpád történész megtalálta a lakosságcsere keretében, valamint a háborús bűnösség
ürügyén áttelepítésre kijelölt magyarok csaknem teljes névjegyzékét.A fellelt több ezer oldalas
iratanyag feldolgozása jól árnyalja majd a csehszlovákiai magyarok második világháború utáni
jogfosztottságának időszakáról, azon belül a kitelepítésről alkotott eddigi képet. A lap terjedelmes
beszélgetést közöl az anyagot feltáró történésszel, aki elmondja: Csehszlovákia közel kétszázezer
felvidéki magyart vett fel a Magyarországra kitelepítendők listájára.`Az 1946. február 27-én aláírt
lakosságcsere-egyezmény arra hatalmazta fel Csehszlovákiát, hogy annyi szlovákiai magyart
telepítsen Magyarországra, amennyi Magyarországi szlovák önként jelentkezik a Csehszlovákiába
való áttelepülésre.
Ezen felül jogot szerzett arra is, hogy egyoldalúan áttelepítse a szlovák népbíróságok által háborús
bűnösnek minősített magyarokat ̀ .A történész feltételezi, hogy a névjegyzék a Szlovák Telepítési
Hivatal pozsonyi levéltárban őrzött, ám máig nem kutatható iratanyagában is nyilvánvalóan ott
rejtekezik. A háború alatt Londonban felállított csehszlovák emigráns kormány vezetője, a magyar
és a német kisebbség teljes kitelepítését eltervező Eduard Benes így akarta elejét venni annak, hogy
a jövőben Csehszlovákia kárára bármiféle határmódosítás bekövetkezzen. 23
"Magyarország kezdetben ellenezte mind az egyoldalú kitelepítést, mind a kényszerű lakosságcserét, ám a
nagyhatalmak nyomásának engedve - és tekintettel arra a körülményre, hogy Csehszlovákia megkezdte a felvidéki
magyarok kényszermunkára deportálását - tárgyalni kényszerült a lakosságcseréről", végül aláírta az
egyezményt, amelynek értelmében 1947 áprilisától 1948 decemberéig megközelítőleg 90 ezer
szlovákiai magyart telepítettek át Magyarországra, ahonnan a helyükre 72 ezer szlovák települt át
Csehszlovákiába.
Benesék tervei szerint azonban "jóval nagyobb méreteket öltött volna a magyar lakosság kitelepítése" , s noha
a csere a paritás elvére épült, a csere keretében kijelölt magyarok száma mégis tízezerrel több volt
annál, amennyiben megállapodtak.
Csehszlovákia eredetileg azzal számolt, - és a hivatalos propaganda is ezt hirdette - hogy
Magyarországon négy-ötszázezer szlovák él, és így majd több százezer szlovák érkezik a szlovákiai
22 Szarka László: A szlovákok története. Bereményi Könyvkiadó, Budapest, 1993. 23 Popély Árpád: A (cseh) szlovákiai magyarok történeti kronológiája, id. m. 99.
magyarok helyére.
"Ehhez képest nyilvánvalóan csalódást jelentett, hogy csak 95 ezren voltak" a szlovákiai áttelepülésre
jelentkező szlovákok, akik közül végül csak 72 ezren szánták el magukat, hogy Szlovákiába
költözzenek, jóllehet, az ő soraikban a csehszlovák hatóságok nyílt toborzást folytathattak: a
kényszerűen Magyarországra települő, a lényegesen módosabb felvidéki magyarok házaival,
földvagyonával csábíthatták el őket Magyarországról.
Csehszlovákia jogot szerzett arra, hogy egyoldalúan kitelepíthesse azokat is, akiket a népbíróságai
háborús bűnösnek nyilvánítottak. Sokakat csak azért, mert "1938-ban részt vettek a községükbe bevonuló
magyar honvédek fogadásán, vagy magyar pártok, szervezetek tagjai voltak. A háborús bűnösként áttelepítendők
listájára mégis már 1946 augusztusában 23 ezer személyt vettek fel, ami családtagokkal együtt 75 ezer embert
jelentett. Itt is aránytalanul nagy az eltérés. Nyilvánvalóan nagy részüknél hiányzott az elmarasztaló bírósági
ítélet" - mondta a történész.
Popély Árpád azt is jelezte: a most fellelt névjegyzék tanúsága szerint a kitelepítésre kijelölt
magyarok száma 181 ezer volt, de mert "a névjegyzékek feldolgozása még folyamatban van, az eddigi
vizsgálatokból azonban máris arra következtethetünk, hogy az áttelepítésre kijelöltek (magyarok) száma" ennél
is több volt: "megközelítőleg 185 embert terveztek Magyarországra telepíteni" a homogén cseh-szlovák
nemzetállamot álmodó csehszlovák politikusok.24
Elhúzódó problémák
"Az Alkotmánybíróság (AB) 1996-ban meghozott 37-es határozata miatt indítottuk meg egy évvel
később a harcunkat azért, hogy a Felvidéken elveszített értékeink után részleges kárpótlásban részesüljünk" -
24 Popély Árpád: A (cseh) szlovákiai magyarok történeti kronológiája, id. m. 99.
mondja Hankó Ferenc, Hankó Lászlóné fiatalabb, közgazdászként dolgozó fia. Levelek tucatjait
írták jogi képviselőjükkel a magyar politikai élet vezetőinek, megkeresték az Európai Közösségek
Bíróságának luxemburgi hivatalát, az Európai Bizottság elnökét, José Manuel Barrosót, a témában
jártas jogtudósokat és a sajtót is - mindeddig eredménytelenül.
A második világháborút lezáró párizsi békeszerződés 29. cikkelyének 3. pontjába foglalt
magyar kötelezettségvállalás szerint "a magyar kormány kötelezi magát, hogy azokat a magyar
állampolgárokat, akiknek javait e cikk értelmében elvették és nem adták vissza, kártalanítani fogja".
Az Alkotmánybíróság 37/1996-os határozatában megállapította, hogy alkotmányellenes helyzet állt
elő azzal, hogy Magyarország nem tett eleget az 1947. évi XVIII. törvénnyel becikke lyezett párizsi
békeszerződés idézett pontjának. Ezért az AB "felhívta az Országgyűlést, hogy 1997. június 30-áig
- a különböző országokkal kötött vagyonjogi egyezményekre is figyelemmel - tegye meg a szükséges
intézkedéseket a békeszerződés hivatkozott rendelkezésének végrehajtására".25
Ez máig nem történt meg, így már több mint 13 éve mulasztásos törvénysértést követ el a
törvényhozás, míg a magyar állam 63 éve nem teljesíti a nemzetközi szerződésben vállalt
kötelezettségét. A megoldás persze nem egyszerű. Kérdés először is, hogy 1945-48 között hány
magyar hagyta el a Felvidéket akár menekültként, akár a lakosságcsere keretében. Mint említettük,
a németekhez hasonló egyoldalú és minden magyarra kiterjedő kitelepítést a nagyhatalmak,
különösen az angolszászok nem támogatták.
Romsics Ignác Az 1947-es párizsi békeszerződés című könyvéből tudjuk, hogy közbülső
megoldásként 200 ezer magyar egyoldalú kitelepítését javasolta a csehszlovák kormány a
béketárgyalásokon, utóbb eredménytelenül. A lakosságcseréről végül 1946 februárjában kötött
megállapodást a csehszlovák és a magyar kormány: szervezett keretek között annyi magyart
telepítenek át a Felvidékről Magyarországra, ahány magyarországi szlovák önként vállalkozik arra,
hogy Csehszlovákiába menjen. A lakosságcsere 1947 áprilisától 1948 végéig tartott.
A határon túlra került magyarok és a Magyarországon élő szlovákok száma azonban
jelentősen eltért. Romsics Ignác a tanulmányában Szegedy-Maszák Aladár diplomatára, a párizsi
magyar tárgyalóküldöttség tagjára hivatkozva idézte, hogy a csehszlovákiai magyarok száma 1945-
46-ban legalább 650 ezer, míg a Magyarországon élő szlovákoké az 1930 -as népszámlálás alapján
104 ezer volt. Romsics a könyvében egyértelműsíti, hogy a korabeli magyar adatok szerint a
lakosságcsere keretében 53 ezer magyart telepítettek át Csehszlovákiából Magyarországra, ezen
25Tilkovszky Loránt: A szlovákok történetéhez Magyarországon 1919–1945. Akadémiai Kiadó, Budapest,
1989.
felül 39 ezer magyar települt át az anyaországba. 26 Utóbbiak egy részét elűzték, másik részük az
üldöztetés elől menekült. Ez az összességében 92 ezres szám némiképp különbözik a csehszlovák
adatoktól, mivel az elüldözötteket a túloldalon nem vették figyelembe. Kugler József történész
kutatásai szerint a kétoldalú csere és a "háborús bűnösként" Magyarországra került magyarok száma
meghaladja a 100 ezret. És van még egy fontos különbség: az áttelepülők vagyoni helyzete. 27 Míg a
Szlovák Telepítési Hivatal a reszlovakizációt visszautasító módosabb magyarok név jegyzékéből
válogatta ki az áttelepülőket, addig helyükre többségükben minimális vagyonú magyarországi
szlovákok érkeztek.28
Az 1947-es párizsi békeszerződés azt is tartalmazta, hogy Magyarországnak pénzbeli
jóvátételt kell fizetnie, többek között Csehszlovákiának 30 millió dollárt. Az összeg
meghatározásánál figyelembe vették az áttelepítéskor fennálló vagyoni különbségeket, s azt is, hogy
a kényszerrel kitelepített magyarok kárpótlását a budapesti kormány magára vállalta.
Az ún. Béketábor szerveződésekor - szovjet elvárásra - rendezni kellett a békeszerződés függő
ügyeit, ezért 1949 nyarán a Csorba-tónál egyezséget kötött a csehszlovák és a magyar kormány. A
felek kölcsönösen lemondtak egymással szemben fennálló követeléseikről.
Ez a prágai vezetésnek nem esett nehezére, mert addigra Magyarország áruszállításban jórészt
teljesítette a 30 millió dolláros jóvátételt.
Később - 1964-ben - a Kádár-kormány szűkített keretek között adott lehetőséget "egyes magyar
állampolgároknak" a Csehszlovákiában és Jugoszláviában társadalmi tulajdonba vett értékeik utáni
kárpótlásra. A 17/1964-es kormányrendelet a lakóingatlanok és ingóságok után tette lehetővé a
kárpótlást néhány tízezer forint értékig.
Kugler József a Kárpótlásra várva című tanulmányában (Magyar Szemle, 2004/3.) azt írja, hogy
azokra, akik házingatlan-juttatásban részesültek, nem terjedt ki a jogszabály hatálya, ahogy a
termőföldekre, vállalkozásokra és üzemekre sem - hiszen azok elvesztése a kapitalista rend
felszámolásával járt együtt.29
Bezárul a kör
26 Romsics Ignác: Az 1947-es párizsi békeszerződés. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 27 Kugler József: Lakosságcsere a Délkelet-Alföldön 1944-1948, Osiris – MTA Kisebbségkutató Műhely,
Budapest, 2000. 28-34. 28 Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.
29 Romsics Ignác: Az 1947-es párizsi békeszerződés. Osiris Kiadó, Budapest, 2006.
2007 kora nyarán Hankó Lászlóné Takács Albert igazságügy-miniszternek és Sólyom László
köztársasági elnöknek ír levelet az elmaradt kárpótlás miatt. Az államfő nevében válaszoló
Sonnenvend Pál, a Köztársasági Elnöki Hivatal jogi főosztályának vezetője többek között arra
emlékeztetett, hogy az igazságügyi tárca elkészítette a vagyoni kárpótlás tervezetét, amit a kormány
2004-ben megtárgyalt, majd további előkészítést rendelt el. Hankóné ezek után arra kérte az
államfőt, hogy a "jogállamiság védelme érdekében" éljen törvénykezdeményezési jogával.
"Tőlem minden eddigi fórumon türelmet kértek. Én nem vagyok türelmetlen ember, azonban halhatatlan
sem. A hetvenedik életévemet betöltöttem, ezért úgy érzem, hogy a felvetett probléma nem tűr további halasztást" -
írta Solyóm Lászlónak 2007 júliusában Hankóné. Ekkor éppen 60 évvel voltunk a kit elepítés után,
s tíz évvel azt követően, hogy a nyugdíjas asszony kezdeményezte jogos kárpótlását. Ugyanabban
az évben az Európai Közösség Bírósága luxemburgi hivatalánál keresetet nyújtott be jogi
képviselője segítségével annak érdekében, hogy állapítsák meg az alperes magyar állam jogsértését,
amivel érdemben nem foglalkoztak, mivel az eset nem az EU alapszerződésével összefüggő.
Hankóné a magyar igazságügy-minisztertől kért segítséget, hogy melyik nemzetközi vagy hazai
fórumhoz fordulhat panaszával.
Kérdésére nem kapott ugyan választ, de a tárca arról tájékoztatta, hogy a több változatban is
elkészült törvénytervezet előterjesztését az is nehezíti, hogy azzal a Rákóczi Szövetség és a
Magyarok Világszövetsége nem ért egyet. 2007 augusztusában Szili Katalin házelnök, Gyurcsány
Ferenc kormányfő, valamint a parlamenti pártok elnökei voltak a címzettek.
A levelekkel folyamatosan bombázott igazságügyi tárca 2007. augusztus közepi válaszában
leírja: "A Magyar Köztársaság kormánya is tudatában van annak, hogy a rendszerváltás óta megkezdett
kárpótlási folyamat még nem zárult le. A kormány 'nem a kivárás taktikáját folytatja', hanem a kérdéskör
körültekintő szabályozására törekszik."30
2007 őszén Hankó Lászlóné José Manuel Barrosóhoz, az Európai Bizottság elnökéhez
fordult, aki munkatársain keresztül elegánsan elhárította a megkeresést, de írt több magyar európai
parlamenti képviselőnek is - visszhangtalanul. "Vagyonvesztés kárpótlás nélkül" címmel Hankó Lászlóné
levele alapján Domokos László fideszes képviselő 2008 nyarán Draskovics Tibor igazságügy-miniszterhez fordult.
Draskovics terjedelmes válaszában az idő múlását, az esetek egyediségéből adódó nehézségeket, a részben vagy
egészben hiányzó dokumentumokat, valamint a kárpótlási igény nagyon nehezen becsülhető nagyságrendjét nevezte
30 Szarka László (szerk.) Otthontalan emlékezet, id. m. 92–100. Vö.
olyan problémaegyüttesnek, amely miatt a sok tízezer embert érintő kérdés hosszú idő óta nem oldódott meg.
"Előzetes számításaink szerint az érdekvédelmi szervezetek által javasolt teljes kártalanítás össze ge 20-25 ezer
milliárd forintba kerülne. Amennyiben a korábbi vagyoni kárpótlási elvek mentén kerülne elfogadásra a
törvényjavaslat, akkor lényegesen változnának ugyan a számszerű arányok, de még ilyen körülmények között is
igen jelentős, több milliárd forintos összeg jelezhető előre" - írta Draskovics.31
Teljes kártalanításról komolyan persze soha nem volt szó, vagyis az igencsak vad 20 -25
ezer milliárdos összeg figyelmen kívül hagyható. Az esetleges néhány milliárd forint a jogos
kárpótlás ára. Draskovics kifejtette levelében, hogy 1992 óta a kérdést 12 törvényjaslat -változat
próbálta rendezni, de megnyugtató megoldás nem született, ezért nem került egyik sem a parlament
elé.
"Megítélésem szerint 8-10 ezer család nagyjából félszázezer tagjára lenne ma érvényes közvetlenül és közvetetten a
lakosságcsere miatti részleges kárpótlás. Ennek anyagi alapját döntő részben az otthagyott és a Magyarországon
szerzett - igaz, az idő távolából nem könnyen bizonyítható - ingatlanok közötti értékkülönbözet adná. Kisebbik
részben pedig az akkor zárolt bankbetétek összege" - mondta Kugler József történész.32
Ha eddig a politikai egyetértés hiánya volt a kérdés megoldásának legnagyobb gátja - ami
korántsem biztos -, akkor a 2010 áprilisától meglévő kétharmados kormánytöbbséggel ez az akadály
elhárult. Elő lehetne venni például a Fidesz három politikusának 2005-ös önálló képviselői
indítványát, ami törvényjavaslattá gyúrva beterjeszthető volna a parlament elé. Ez eddig nem történt
meg, így hatvanhárom év múltán sem tudni, mikor és mekkora kárpótlásban részesülhetnek Hankó
Lászlónéék és a több tízezernyi érintett.
Felhasznált szakirodalmi források:
❖ Ádám Magda: Ki volt valójában Edvard Beneš? (Gondolat, 2009) ISBN 9789636931995
1945. május és október között életbe léptetett, de csak 1946-ban törvényerőre emelt dekrétumok
közül 33 közvetlenül vagy közvetve a magyarok és a németek alapvető jogait korlátozta.
Az 1945. augusztus 2-án hatályba léptetett 33. számú dekrétum pedig még állampolgárságuktól
is megfosztotta őket.36 A 88. számú rendelet lehetővé tette a közmunkaszolgálat elrendelését az
ország teljes területén, és ennek nyomán 1945-46 telén mintegy 40 ezer felvidéki magyart
deportáltak fűtetlen marhavagonokban a csehországi Szudéta-vidékre. A rendeletek lehetővé tették
a magyarok földjeinek elkobzását, elbocsátásukat állásukból, hivatalos nyelvhasználatuk és
kulturális egyesületeik betiltását.
Kiűztek 36 ezer, 1938 előtt magyar állampolgárságú embert, internálták a pozsonyi, a kassai, a
komáromi magyarokat, lakásaikat pedig elkobozták. Beindult a reszlovakizáció, ami lehetőséget
adott "az évszázadok során elmagyarosodott szlovákoknak az anyanemzethez való visszatérésre",
gyakorlatilag a vagyonelkobzástól és a kitelepítéstől való megmenekülésre, az állampolgári jogok
megszerzésére. Az akció során 423 ezer megfélemlített, fenyegetett magyar adta be kérvényét, és a
hatóságok 327 ezret nyilvánítottak közülük szlováknak.
A nagyhatalmak magyar szempontokat elutasító álláspontja és a felvidéki magyarokat sújtó
"nyomásgyakorlás" révén a prágai kormánynak sikerült a magyar kormányt megegyezésre
kényszerítenie a határmódosítás nélküli lakosságcsere ügyében. Az 1946. február 27 -én Budapesten
aláírt lakosságcsere-egyezményt a magyar parlament 1946. május 14-én cikkelyezte be. A
lakosságcsere 1947. április 12-én kezdődött és 1949. június 5-én fejeződött be, a vasúti szerelvények
az első időszakban naponta szállították összes ingóságukkal együtt a kijelölt családokat
Magyarországra.37
Az egyezmény szerint a csehszlovák hatóságok annyi magyart telepíthettek át, amennyi
szlovák önként távozott Magyarországról. Csehszlovákia jogot szerzett arra is, hogy egyoldalúan
áttelepítse a szlovák népbíróságok által háborús bűnösnek minősített magyarokat, a listára összesen
181 ezer magyar neve került fel.
A prágai kormány várakozásával ellentétben az áttelepülésre alig 60 ezer (egész pontosan 59
774) magyarországi szlovák jelentkezett, holott körükben szabályszerű toborzó kampányt folytattak
(a hivatalos csehszlovák propaganda azt hirdette, hogy Magyarországon négy-ötszázezer szlovák
él). A csehszlovák hatóságok még színleg sem törekedtek a kvóta betartására, Szlovákiából 76 616
magyart szállítottak át Magyarországra.
36 Végső cél a dekrétumok hatályon kívül helyezése; V. Krasznica Melitta írása az Új Szó 2012. február
3-i lapszámában 37 Popély Árpád: A (cseh) szlovákiai magyarság történeti kronológiája 1944–1992. Fórum
Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2006. 105.
A Szovjetunió teljes támogatását élvező Csehszlovákia a párizsi békekonferencián szerette
volna elérni, hogy a reszlovakizáció és a lakosságcsere után megmaradt 200 ezer magyart is
egyoldalúan áttelepíthessék, ez ellen azonban az amerikaiak vétót emeltek. A kitelepítések és a
reszlovakizáció súlyos következményekkel jártak a felvidéki magyar közösségre nézve, az anyagi
veszteségek mellett a települések etnikai arculata is a magyarokra nézve hátrányosan változott meg.
Csehszlovákia az 1948. februári kommunista hatalomátvétel után szovjet nyomásra lezárta a benesi
kisebbségellenes időszakot.
Az 1948. október 25-ei törvény hűségeskü letétele után visszaadta a magyar nemzetiségűek
állampolgárságát.38 A két ország 1949. július 25-ei megállapodása értelmében az áttelepített
magyarok hátramaradt vagyona fejében Csehszlovákia elengedte a 30 millió dollár háborús jóvátétel
hátralévő részét. A kényszer szülte reszlovakizációs nyilatkozatokat 1954 -ben érvénytelenítették,
ugyanakkor a Benes-dekrétumok hatályon kívül helyezését, az elkobzott vagyonok visszaadását a
kommunizmus összeomlása után nem tűzte napirendre sem Csehszlovákia, sem az 1993 óta önálló
cseh és szlovák állam.39
Benes nem elégedett meg a hatalma alá került kisebbségek sanyargatásával és azok
életlehetőségeinek fokozatos, de módszeres elsorvasztásával. Benes a kollektív bűnösségre alapuló
végleges megoldás módszerével oldotta meg Csehszlovákiában a nemzetiségi kérdést, a háború
utáni gazdasági nehézségeket, és a demokrácia kérdéseit is. A Benes dekrétumok, a mai napig is a
cseh, és a szlovák jogrendszer teljes mérvű megcsúfolásának példaképe. Edvard Benes egyik
életrajzírója40 felteszi a kérdést: hogyan jutott a fényes politikai pályát befutott Edvard Benes oda,
hogy pályafutásának végén, kitoloncoltatta a szudeta-németeket és a felvidéki magyarokat ősi
szülőföldjükről.
A szudeta-németek több mint hétszáz éve, a magyarok pedig több mint ezer éve élnek a
felvidéken. A Benes dekrétumok rendelkezései alapján 80,000 magyart telepítettek ki ősi
szülőföldjükről, csak azért, mert magyarok voltak. Masaryk és Benes politikai örökségéhez való
38 Kugler József: Lakosságcsere a Délkelet-Alföldön 1944-1948, Osiris – MTA Kisebbségkutató
Műhely, Budapest, 2000. 28-34. 39 http://www.hunsor.se/kitekinto/kitelepitesek060228.htm 40 Zbynek Zeman with Antonin Klimek : The Life of Edvard Benes, 1884-1948: Czechoslovakia in Peace
and War (Oxford: The Clarendon Press, 1997). 293pp. Index. ISBN 0-19-820583-X
Benes dekrétumok károsultjainak a kártalanítására. Prága számára, tehát ez az amerikaiaknak
nyújtott ajándék, a szudeta-németek, és a felvidéki magyarokat megillető kárpótlás körüli alkudozás
eredménye. Fejpénz. Az Amerikai Egyesült Államok rendelkezésére bocsátott “ ingyen” cseh
fölterületekért, a cseh vezetők, azt tesznek a Benes dekrétumokkal, amit akarnak. Az Európai
Parlament, pedig az amerikai rakétaállomások fontossága miatt készségesen eleget tesz a cseh
vezetők minden kívánságának.
A kiújult fegyverkezési verseny közepette az urániumnak ismét meghatározó fontossága van.
A volt Csehszlovák urániumbányák egy része ma Szlovákiában van (Kuriskova), és a szlovák
kormány tárt karokkal fogadja az uránium bányákat feltáró, és üzemeltető nemzetközi befektetőket.
A jelenlegi szlovák vezetők, a rendszer működéséhez szükséges pénzt az ország kiárusításának
jutalékából, és nemzetközi nagyvállalatok juttatásaiból fedezik, a belső politikai támogatottságot,
pedig továbbra is a magyargyűlöletre építik. A jelenlegi szlovák vezetők, az uránium kelendőségének
köszönhetően ismét úsznak az árral, és a jósszerencséjüket a maguk rátermettségének tulajdonítják,
és ismét elvetik a sulykot: „ Megerősítik” a kollektív bűnösség elvére épülő Benes dekrétumokat.
Az ország kiárúsításából származó juttatások, azonban csak a rendszer működtetésére, és a vezető
réteg eltartására elegendő. Szlovákiában a munkanélküliség továbbra is növekszik. Mi a teendő? A
magyarok a hibásak, mert támadnak bennünket a benes dekrétumok "megerősítése miatt. A szlovák
- Benesi belpolitika ismét a külpolitika. (Lásd: Keresztes Lajos: Miért „fontosak” a Benes
dekrétumok, MN.2007.09.23.)49
Ha az Amerikai Egyesült Államok rakéta fegyvereket szándékozik telepíteni a Cseh Köztársaság
területére, és szüksége van a szlovák urániumra, akkor az európai Unió „szakjogászai” mindenben
igazat adnak a Cseh Köztársaságnak, és Szlovákiának. Szlovákia, tehát ismét úszik az árral. A Cseh
Köztársaság belpolitikája, ismét a külpolitika, jelenleg éppen az Amerikai Egyesült Államok
oldalán. A Cseh Köztársaság kormánya a közelmúltban nemmel szavazott az Egyesült
Nemzeteknek arra a határozatára, amely felhívja a figyelmet az uránium katonai célokra való
használatának növekvő veszélyére, illetve az urániumnak a katonai célokra való korlátozására. 122
állam közül mindössze hat állam szavazott a fenti ENSZ határozat ellen, beleértve a Cseh
Köztársaságot is.50
49 Keresztes Lajos? Miért „fontosak” a Benes dekrétumok , MNO, 2007.09.23 50 Duray Miklós: A (cseh-) szlovákiai magyarok 1944-1949 közötti jogfsztottsága
Szlovákia uránium bányái az Amerikai Egyesült Államok urániumbányái tulajdonosainak a
kezében vannak, Szlovákia, azonban teljes egészében az orosz olajra, és földgázra támaszkodik.
Robert Fico, Szlovákia miniszterelnöke Londonban úgy nyilatkozott, hogy az oroszokkal való
viszonyt Szlovákia kizárólag a gazdasági együttműködésre korlátozza. Vagyis, Szlovákia az
amerikaiaknak adja el az Oroszország ellen irányított atomlövedékekhez szükséges urániumot, de
teljes egészében az orosz olajra, és földgázra támaszkodik.
Szlovákia jelenlegi miniszterelnökének kijelentés felettébb emlékeztet Benes két urat szolgáló,
illetve két szék között a pad alatt, típusú politikájához. Mi történik, ha Oroszország a küszöbön
lévő hidegháborút szószerint értelmezi, és elzárja a gázcsapot?51
A határon túli magyarok többszörösen megtapasztalták, hogy amikor az utódállamokban a dolgok
rosszra fordulnak, akkor a magyarokat okolják. Ne feledjük, ami egyszer megtörtént, máskor is
megtörténhetik. Ma azonban ez a veszélyes, kelet-nugat közötti játék, nem csak a felvidéki
magyarok megmaradását veszélyezteti.52
Lakosságcsere történelme és annak következményei
A magyarok kényszermunkára való elhurcolása része volt a Magyarországra irányuló
nyomásgyakorlásnak, amelynek célja a lakosságcsere-egyezmény végrehajtatása volt. A
lakosságcsere terve azután vetődött fel a csehszlovák vezetésben, miután a potsdami konferencián
illetve a párizsi békekötést megelőző tárgyalásokon elutasították a magyarok egyoldalú kitelepítését
– ellentétben a hárommilliós német kisebbséggel. A Szovjetunió támogatásával végül sikerült
rábírni a magyar kormányt, hogy 1946. február 27-én aláírja az erről szóló egyezményt.53 A
Gyöngyösi János magyar külügyminiszter és Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár
által aláírt egyezmény értelmében a csehszlovák hatóságok annyi szlovákiai magyart voltak
jogosultak Magyarországra áttelepíteni, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezett a
Szlovákiába való áttelepülésre. Az egyezmény megkötése után a szlovák hatóságok nagyarányú
toborzási akcióba kezdtek a Magyarországon
élő szlovákok körében. Érveiket elsősorban arra alapozták, hogy a többnyire szerény vagyonú
szlovákok számára jól működő gazdaságokat és könnyebb életet ígértek. 54
A Magyarország számára rendkívül hátrányos egyezmény szerint a magyar fél vállalta, hogy
a meghatározott kvótán felül átveszi a háborús bűnösöket is. Ezzel visszaélve a csehszlovák
51 Kugler József: KÁRPÓTLÁSRA VÁRVA Magyar Szemle, 2004. június 52 Gulyás László: Münchentől Kassáig - Edvard Benes második emigrációja 1938-1945 53 Földesi Margit: Kitelepítés, lakosságcsere és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, In: Szarka László
(szerk.): Otthontalan emlékezet, id. m. 127–132. 54http://www.archivnet.hu/politika/csehszlovakmagyar_lakossagcsere_es_deportalasok.html
Feltehetjük a kérdést, hogy miért kezdtem el foglalkozni ezzel a témával, mi volt az, ami megfogott benne. A válasz egyszerű: történelmünk iránti érdeklődésem, valamint egy előadás keltette fel a figyelmemet.
2016. április 12-én a palásti Rákóczi Szövetség által rendezett megemlékezésen a ma Dunabogdányban élő Varsányi Viola, nyugalmazott tanár tartott előadást, aki saját bőrén tapasztalta meg a kitelepítések borzalmait. Az ő családját nagyban érintette e szörnyűség, főként édesapját, aki kántortanítóként tevékenykedett falunkban.
Sok ember megszenvedte a meghurcoltatásokat, „Éppen ezért elmondhatjuk, hogy mindazt a szenvedést, ami a felvidéki magyarságot érte a beneš politika bűne volt. Ezt a ma élő utódoknak ugyanúgy nem szabad elfelejteniük, mint ahogy a zsidók sem engedik elfeledtetni az ő holokausztjukat.” (Molnár, 2013: 428)
Hosszú kutatómunkák gyümölcseként született meg történelmi esszém, mely hiteles életképet fest a háború utáni Csehszlovák Köztársaságról, illetve Palástról, s elmeséli Varsányi István életének, meghurcoltatásainak történetét.
”Az volt a bűnünk, hogy magyarok voltunk...“
A második világháború lecsendesedése után a lakosság abban a hitben hajtotta álomra fejét,
hogy béke és nyugalom lesz életükben, hazájukban. Sajnos az igazi szenvedés sokuknak csak ezek
után kezdődött.
Az ujjá alakult Csehszlovák Köztársaság 1945. április 5-ei kassai kormányprogram a magyarokat
és németeket tette felelőssé az “ország felbomlásáért”. Először nem engedélyezték a magyar
lakosság egyoldalú kitelepítését, csak a lakosságcserét. Eduard Beneš 1945. augusztus 2-án adta ki
a főként magyarokat és németeket sújtó dekrétumait. A 33. dekrétum az ország területén élő nem
szláv lakosságot megfosztotta állampolgárságától. A 88. számú rendelet lehetővé tette a
közmunkaszolgálat elrendelését az egész országban. 1945-46 telén mintegy 40 ezer magyart
deportáltak fűtetlen marhavagonokban a csehországi Szudéta-vidékre. Már 1920-38 között is tilos
volt minden nemzeti megnyilvánulás a kisebbségnek, Himnusz, magyar zászló nyilvános használata.
Ezen dekrétum elfogadása után még sötétebb jövő várt az itt élő magyarokra. Azért kellett üldözött
földönfutóvá válniuk, hogy az államfő álma valóra válhasson: tiszta szláv államot szeretett volna
létrehozni.
Megindult a kisebbségek kitelepítése, elkezdődött a reszlovakizáció. Ezekben az időkben nem
volt annyira elterjedt az, hogy másnak vallják magukat, mint akik, vagy hogy megtagadják
hovatartozásukat. A nagyhatalmaknak erre is volt fegyverük: megfélemlítéssel (ha nem vallották
magukat szlováknak, akkor elestek a nyugdíjtól, a társadalmi és egészségügyi ellátástól) sikerült
elérniük, hogy 423 ezer magyar beadja a kérvényt, így a hatóságok 327 ezret nyilvánítottak közülük
szlováknak. Ennek következtében a szlovákiai magyarok száma 350 ezerre csökkent. Olyan nagy
volt a félelem a lakosság körében, hogy az 1950-es népszámláláson mindössze 354 532-en vallották
magukat magyarnak. Tíz év múlva, a reszlovakizációs törvény visszavonása után nőtt a kisebbség
száma 578 782-re.
Falu a Csábrád-völgyében
Szlovákia déli részén, a szlovák-magyar nyelvhatáron fekszik palócia végvára, Palást község.
Történelme során sok megrázkódtatásban, szenvedésben volt része, mely hatással volt nem csak a
múlt, de a jelen idők történéseire is.
1947-et írunk, a parlamentben február 27-én aláírták a magyar-csehszlovák lakosságcsere-
egyezményt. 1947. április 12-én elindult az első vasúti szerelvény Magyarország felé. Mindent itt
kellett hagyniuk: vagyont, házat, de legfőképp szülőföldjüket, hazájukat. Vitték őket az
ismeretlenbe, nem volt választásuk. Illetve volt, de ők inkább azt választották, hogy elmennek
magyarként, minthogy itt éljenek tovább úgy, hogy szlovák nemzetiségűnek vallják magukat. Sokan,
amint tehették visszajöttek, de többen maradtak távol szeretett falujuktól. Könnyes szemmel
gondolnak vissza az akkori időkre, arra, hogy mit kellett átélniük, csupán azért, mert magyarok
voltak
„... ha nem írják alá ezt a dekrétet 24 órán belű, akkor el köll hagyniok az országot. A dekrétet visszavitték
az MNV65-re, aztán jött a hadsereg autókkal, teherautókkal. Kényszerrel dobáták föl az embereket az autóra,
ezt személyesen is láttam. Mink is kaptunk kétszer papírt, da mivel édesapám szívbeteg vót, minket nem vittek le.
Megvárták, még a legöregebb bátyám betölti a 18. évét, s őt elvitték helyettünk. Nagyon nehéz dolgok ezek...
Pontosan nem tudni, hány család lett kitelepítve Palástról. Nagyon rossz világ vót akkor, nem lehetett rajta
változtatni. Legrosszabb a kényszer vót, amikor odaálltak a ház eél, s ha nem vó tak otthon, akkor mentek értük
65 Miestný Národný Výbor-Helyi Nemzeti Bizottság
éjjel. El nem felejtem, hogy a Partról az egyik családban vót egy 25-30 éves lány, 3-4 katona kínlódott vele, amíg
föl tudták őt tenni az autóra, nagy ordítások közepette. Sok, rengeteg családot tönkretettek. Többnyire olyanokat
vittek el, akiknek gyermekeik vótak. A katonák között magyarok is vótak, azok sokszor jobban sirattak, mint
azok, akiket vittek el, mert hát a saját nemzetükből valókat kínoztak. De a legfontosabb, hogy az vót a legnagyobb
bűnünk, hogy magyarok vótunk!”-emlékezett vissza a ma is élő 79 éves Fábián Pista bácsi, akinek
családja szintén megtapasztalta a meghurcoltatások szörnyűségeit.
A községből 122 család volt kijelölve kitelepítésre.
„1946 december 16-án szombat este a katonaság körülzárta a községet, és megkezdték széthordani a
kitelepítési iratokat. A községet senkinek sem volt szabad elhagynia. Másnap orvosi vizsgálat volt a kocsmában.
Hétfőn befutottak a teherautók, és fölpakolták a kijelölt családokat 25 -28 fokos hidegben. Marha-szállító
vagonokban szállították tovább őket, mint a rabszolgákat. Ez volt a magyarság sorsa abban az időben!”- írta a
palásti Kiss (Berec) István sajátkézzel írott krónikájában, melyet kedvtelésből jegyezgetett az utókor
számára.
Az 1947-es év ugyanúgy kezdődött, mint ahogy az előző véget ért. Jött a kitelepítés második
hulláma. A faluban a bíró Martinik Miklós volt, aki bár szlovák ember volt, de lelkiismeretesen
fellépett a kitelepítendő magyarok érdekében. Annyit sikerült kiharcolnia, hogy csak a családfőket
vitték el.
„Nagyanyámat, Jakab Máriát (kép 1) is érintette a kitelepítés törvénye. Már a teherautó a házuk előtt állt,
de az utolsó pillanatban sikerült szerezni egy igazolást arról, hogy ágyon fekvő, nem szállítható beteg, így nem vitték
őt el. ”- mesélte ma is élő 62 éves nagyapám, Bohus József.
Varsányi István életének története
„Az embert ki lehet szakítani a hazájából, a hazáját azonban nem lehet kiszakítani az emberből. ” (Röhring
Géza)
Varsányi István (kép 2) Paláston született, s itt élte családjával mindennapja it kántortanítóként.
Ha egy idősebb falubeli embernek megemlítjük e nevet, rögtön tudja kiről van szó, s mi több,
hosszú történetek mesélésébe kezd. Rögtön felelevenítik a "rádiós-történetet", a "zászlós-
történetet", vagy éppen csak egy igaz magyar hazafi névvel illetik őt.
Az esztergomi gimnáziumban töltötte diákéveit, majd tanítóképzőben folytatta tanulmányait.
Szegény családból származott. Reggelente korán kelt, hogy ministrálhasson a reggeli misén, így
ingyen kapott reggelit. „Úgy megszokta a korán kelést, hogy egész életében megmaradt ez a szokása.“- írta
lánya, Varsányi Viola egy édesapjáról készült életrajzi alkotásban. 1916-ban a tanítóképzőből
jelentkezett önkéntesen a frontra. Testközelből élte át a háborús harctér borzalmait, keményen
harcolt a hazáért. 19 évesen már hadnagy volt. Miután hazatért a frontról, befejezte a tanítóképzőt
és letette a kántorvizsgát Székesfehérváron. A csehek 1919-es támadásakor jelentkezett a vörös
hadseregbe, ezáltal részt vett a felvidéki hadjáratban, amellyel sikerül t a cseheket kiüldözni. 1920-
ban alkalmazták kántortanítónak, egészen 1945-ig, s közben még igazgatóvá is előléptették.
Természetesen a szerelem sem hiányozhatott életéből, 1927. szeptember 27 -én feleségül vette
Bihary Arankát (kép 3), aki ettől kezdve szintén Paláston tanított. Bizonyára mind ismerjük a
történetet, hogy 1920-38 között az ún. benesi kormány alatt minden nemzeti megnyilvánulás tilos
volt.
„Apámnak volt egy telepes rádiója. Mivel a faluban nem volt villany, csak azoknak lehetett működő
rádiókészüléke, akik akkumulátorral működtették. Apám ügyes rádióamatőr volt, így rádiót is tartott.
Természetesen Budapestet hallgattuk, s mivel délben a harangszó után vasárnaponként felhangzott a Himnusz,
hogy, hogy nem a rádiónk nyitott ablakba került, s a környéken harsogott az Isten, áldd meg... A cseh rendőrök
ettől kissé begurultak, elővették apámat. Ő adta az ártatlant, nem tudott arról, hogy anyósa a nyitott ablaknál
hallgatja a rádiót. Nagymama nagyothallására hivatkozott. Őt már nem piszkálhatták.”- mesélte, s mi több,
le is írta e nem mindennapi történetet leánya.
„...apa megmutatta néha, mi a magyar virtus. Például augusztus 20-án, Szent István napján, az ő névnapján.
Ilyenkor évről évre megjelent a falu különböző pontján a magyar zászló. Hol itt, hol ott. A csendőrök dühöngtek,
a zászlót elkobozták, de az iskola padlásán volt elég belőle. Természetesen apámra gyanakodtak. Mikor már
jónéhány éve megismétlődött az István-napi zászló titokzatos megjelenése, a csendőrparancsnok közölte apámmal,
hogy rá fogja bizonyítani ezt a dolgot. Apám felajánlotta, hogy kész egész éjjel járőrözni velük. Akkor talán
elhiszik, hogy ő nem tehette. A parancsnok beleegyezett. Apu titokban megbeszélte volt tanítványaival, hogy amerre
éjjel járni fog a csendőrökkel, rejtőzzenek el. Mikor a rejtekhely mellett elhaladnak, ő erősen megszívja a szivarját.
Arról tudni fogják a legények, merre halad az őrjárat. Akkor lehet cselekedni. Így is történt. A falu sötét volt,
villany híján, apám a járőrökkel rótta az utakat. A legények l eshelyénél elhaladva felizzott a szivarja, a parázsló
szivarvég jelezte az utat. Másnap reggel a magyar zászló a csendőrlaktanyán lengedezett... Apámra semmit sem
lehetett rábizonyítani.”
E történet szintén Varsányi Viola tollából maradt fenn az utókornak. Nem csak egy jó történet,
de kiolvasható belőle, hogy egy kis bátorsággal és rafináltsággal megoldást lehet találni a
problémákra.
Miután Palást 1938-ban visszakerült az anyaországhoz, Varsányi István mindent megtett azért,
hogy a magyar iskola mellett egy szlovák nyelvű is nyílhasson a községben, ehhez minimum 15 fő
volt szükséges. Ekkoriban még csak pár szlovák család volt a faluban, így alig lehetett összeszedni
azt a 15 gyereket. Tanítójuk a felsőtúri Gubás János lett. Kijelenthetjük, hogy Varsányi István nem
a más nemzetiséget utasította el, csak nem tűrte az igazságtalan politikát és képviselőit.
Munkája mellett a faluban megszervezte a Hitelszövetkezetet, hogy a gazdák könnyebben,
egyszerűbben jussanak kölcsönökhöz.
A háború utolsó éveiben őt is behívták tartalékos tisztként. Ő oktatta a helyőrségi kaszárnyában a
leventéket. Szívesen foglalkozott tehetséges falusi fiatalokkal.
1944. december 15-én jöttek be az oroszok Palástra, a szomszéd falu, Rakonca még német kézen
volt. A falu fölé naponta szálltak német repülők, és lebombázták az orosz ütegeket 66. Az oroszok
titkos leadóra kezdtek gyanakodni.
„Mivel a faluban tudták, hogy apám ért a rádióhoz, hamarosan megjelent egy orosz csopor t nálunk, s követelte,
hogy adja elő apám a rádióleadót. Hiába tiltakozott, odavezették az autótisztító gödörhöz, s közölték, hogy itt lesz
eltemetve. A sok fenyegetőzés közben alaposan berúgtak, apám az ablakon át meglépett. Összeszedett bennünket
is, akik az iskola alatti pincénkben lappangtunk, s elmenekültünk. Ki a pincénkhez, onnan a hegyeken át
Rakoncára. Ott még németek voltak. Háromnapi keserves menekülés után érkeztünk Nyitranagykérre, ott
nagybátyáméknál húztuk meg magunkat. Csak a háború elvonulása után, április 14-én tértünk vissza Palástra.
Házunk üresen, kifosztva kongott. Semmink sem volt. A palásti nép azonban nem hagyott cserben. Hozott nekünk
élelmet, ellátott, amivel csak tudott, úgy, hogy még vetni való krumplira is telt. Nem hiszem, hogy ezt bármelyik
más falu megtette volna.“
1945-ben a benesi dekrétumok megfosztották őt állásától, állampolgárságától. Megszűnt a
magyar iskola, s innentől kezdődtek a kegyetlen meghurcoltatások. Először Korponára hurcolták
táborba, ahol követ kellett volna törnie, ám gyomorfekélyre hivatkozva kért valami könnyebb
66 A tábori tüzérség szervezeti és közigazgatási alapegysége, mely több, közös parancsnok alatt egy
kötelékbe osztott egynemű ügyűnek egy egységbe osztása által keletkezik.
munkát. Egy német rohamsisakkal kellett a latrinát67 méregetnie. Egy kis idő múlva a fekélye
meggyógyult...
Ezen idők alatt indult meg az erőszakos reszlovakizálás. Amikor Varsányi István otthon volt,
szót emelt a magyarság megtartása érdekében, s a falu népe hallgatott is rá. Ez miatt kellett a
hatalomnak eltávolítania őt és a papot, Bartal Ráfaelt, s még jó néhány tekintélyesebb embert. Őt
magát hatszor tartóztatták le, de mindig szabadon engedték, mert nem találtak rajta "fogást". Végül
hazaárulással akarták őt vádolni. Ekkor félve a börtönbüntetéstől vagy a felakasztástól, megszökött.
Ipolyságnál ment át a határon, ebben szlovák barátja segítette a következőképpen:
Addig tartotta szóval a határőröket, akikkel "véletlenül" összefutott, míg biztos nem lehetett
abban, hogy barátja már átjutott.
Keresték ám a csendőrök Varsányit Paláston, bizonyára ekkorra érkezett meg a letartóztatási
parancs. Volt, hogy az éjszaka közepén zörögték fel a még otthon maradt családtagokat. Felesége
mondta is nekik: „Keressétek Varsányit az ágy alatt!”
A helyi csendőrparancsnok és a jegyző saját felelősségre megengedte, hogy felesége és lánya
ugyancsak átmenjen Magyarországra – titokban, végzés nélkül, éjjel. Örültek, hogy a kántortanító
eltűnt a faluból pereputtyostul.
„Először Alsódabasra kerültünk, mert ott egyik nagybátyám tudott állást adni szüleimnek. Innen egy év múlva,
1947 novemberében költöztünk Dunabogdányba. Apám azért pályázott ide, mert hiányzott neki a víz, a hegy,
amit az alföldi táj igencsak nélkülözött Dabason. Egy évig itt is kántortanítóként működött, de a kommunista
fordulat 1948 után kénytelen volt megválni az egyházi szolgálattól. Mint állami tanító , nem lehetett egyszersmind
kántor is. A Rákosi-rendszer idején hamar felfigyeltek tehetségére, szívesen kiemelték volna kádernek, ha belép a
pártba. Jártak is a nyakára, agitálták. Mikor már megsokallta, annyit mondott: Jó, belépek, de csak akkor, ha a
párt beveszi programjába az elszakított magyar területek visszaszerzésének célját. Ezután leszálltak róla...“
Soha nem nyugodott bele, hogy nem térhet vissza szeretett falujába. Dunabogdányba kb. 30
felvidéki családot telepítettek ki különböző felvidéki falvakból: Somorjáról, Zselízről, Gútáról.
Varsányi István megszervezett egy-egy estet, ahol összejöhettek a sorstársak, beszélgettek,
búslakodtak, emlékeztek. Ezt nem tűrte a Rákosi-rendszer. Varsányi rendőri felszólítást kapott,
hogy hagyja abba a szervezkedést.
1953-ban meghalt az édesanyja Paláston. Szörnyen érezte magát az miatt, hogy sorsára kellett
hagynia, amikor elmenekült. Édesanyja Györgyi húgára maradt, de fájdalmas volt mindkettejüknek,
hogy többé nem láthatták egymást. Még a temetésére sem mehetett el, mert azokban az időkben
teljes határzárlat volt. Próbálkozott az útlevelek elintézésével, de mindenütt elutasították. Először
1955 őszén kaptak útlevelet.
„Sosem felejtem el az akkori hazalátogatásunkat! Apámat lépten-nyomon megállították a palástiak, mindenki
beszélni akart vele, hívták ebédre, vacsorára, pincézni... Antal Gyula bácsi pincéjénél felejthetetlen találkozásra
került sor: összegyűlt apám hajdani énekkara, s elénekelte neki sok régi, kedves nótáját. Vasárnap orgonálnia
kellett a misén. Mikor megzendült ujjai alatt régi, kedves orgonája, többen sírtak a templomban. Ettől kezdve
minden évben hazalátogatott.”
Dunabogdányban sem maradt tétlen, létrehozott a palásti Hitelszövetkezet mintájára egy
takarékszövetkezetet.
67 (Tábori) közös és nyitott illemhely.
„Családapaként csak mi őrizzük emlékét. Jó volt mellette élni, összetartotta a családot. Nemcsak fizikai
szükségleteinkről gondoskodott: eszméivel, hazaszeretetével, emberségével övéinek lélekellátója volt. Egész életében
hazavágyott Palástra.“
Varsányi István élete és munkássága, azt kell, hogy mondjam példaként tárul elénk, hiszen
inkább választotta a nehezebb utat, mint a könnyebbet, s így megmaradt igaz magyar embernek.
Varsányi István Palást iránti szeretetét egy szívhez szóló versben örökíti meg, melyben leírja
falunk történelmét, illetve azt, hogy mennyire visszavágyik szülőfalujába.
Varsányi István: Áll az öreg hársfa...
Küldöm a levelem Palást falujába,
Drázga, Brézó, Csongrád, Kutyahegy aljába,
Hol a hídnál cseveg a halk szavú patak,
Korpona és Csábrág egymás felé szalad.
Hol a templom előtt áll egy öreg hársfa,
Villámverte sebér világ elé tárva.
Mintha mondaná: ha ő is tud így élni,
Sújtson bármi veszély, de tudjunk (még) remélni.
Talán ezért bírt ki törzse ennyi vihart,
Mert az Isten háza mellett végig kitart.
Mert a harangszóra hajlong minden ága
Isten dicsőségét magasztalva-áldva.
Bárcsak erős törzse, védő koronája
Az egész falunak oltalmára volna.
Hisz annyi nehéz esztendőket látott
Ez a szegény falu, mintha verné átok.
Tatár elől futott Kutyahegy aljába,
Hol a Bába patak fut be barlangjába.
Török martalékok megölték bíráját,
Karóba húzva őt, ki védte faluját.
Dali réteken tombolt szörnyű csata,
Magyar vér hullott a zöldellő pástra68.
Régi, régi idők, mostoha századok,
A Sipka-oldalban egyre több a halott.
Mennyi kedves ember ballagott ki oda,
Azaz hogy vitte már a Szent Mihály lova.
Ha felébrednének, mennyit mesélnének,
Sok kedves szép szokást felélesztenének:
Kukoricafosztás, szüret, disznótorok,
Rengetők dalától hangos karácsonyok,
A Drázga-hajlatban, Estétó völgyében
Zengő majálisok voltak nem is olyan régen,
68 A felvidéken apró fűvel benőtt legelő, rendesen liba legel rajta, azért libapást is a neve.
Cukoreső hullott szanaszét a fűbe,
Iskolás gyerekek nagy-nagy örömére.
Minden elmúlt... Olyan más a falu képe,
Csak ki ne vesszen a lélek belőle.
Nem járnak az utcán összekarolkozva
Vidám lányok, fiúk, nótákat dalolva.
Traktorok füstölögnek, berregnek, robognak.
Magnózene üvölt... Mit hoz még a holnap?
Valamit elvittek magukkal az ősök,
Sipka oldalában régi ismerősök.
Egy kedves Palástot, kedves szülőföldet,
Melynél a jó Isten se teremtett szebbet.
Melynek lágy ölébe mindig visszavágyok,
Hajdani út kit-kit messze vágott.
Utószó
Sajnos a felvidéki magyaroknak a XXI. században is több nehézséggel kell szembenézniük. De
minden nehézség ellenére ki kell tartanunk, tisztelnünk és ismernünk kell múltunkat, tanulnunk kell
őseink példamutató életéből.
Bibliográfia
CSÁKY Károly: A második világháború utáni tragédiák Paláston. Börzsönyi Helikon. X. (2015), 6. sz.
30-32.
KISS (Berec) István: Saját kezűleg írt krónikája alapján (nem kiadvány).
KISS László, Dr.: Palócia végvára 850 – Bašta Palócie (2006). Komárom, KT Könyv- és Lapkiadó
Kft., 131-136. ISBN 80-8056-520-1
MOLNÁR Imre: Esterházy János élete és mártírhalála (2013). Budapest, Magyar Közlöny Lap- és
Kép 6: Az iskola épülete, ahol Varsányi István tanított. Ma néprajzi múzeumként működik.
I.helyezett
Wágenhoffer Gergely Széchenyi István Egyetem Mezőgazdaság- és Élelmiszertudományi Kar Kollektív (bűn)ősök Kollektív bűnösség. Ennek a különös, és értelmezhetetlen szóösszetételnek alapján ítélkeztek ki
tudja hány ártatlan ember felett a „békére” törekvő európai országok között. Hogy mit is jelent? A
népirtás és a teljes elnyomás között valahol félúton. Az ember mindig is szeretett másokat
hibáztatni, remélve, hogy neki jobb lehet, vagy ha neki nem is, legalább valaki másnak rosszabb…
Kitalált hát egy olyan fogalmat, mellyel bárkit, bármikor megbélyegezhet, és kérdőre vonhat,
pusztán az alapján, hogy hova és kik közé született. Hiába idős, vagy újszülött, nő, vagy férfi,
gazdag, esetleg szegény, de valamiben más, mint ő. Ez a „másság” pedig látható, igazolható és le
nem tagadható. Mert az éppen járni tanuló kisgyermek első szavai érthetetlenek más számára, pedig
csak a szüleit utánozza. Mert a szülők máshogyan öltöznek, mint amit megkövetel a jelenkori
többség. Mert az idős ember még ma is kijár a temetőbe, azokhoz, akiknek az életét köszönheti, és
valahogy azokon a régi sírköveken a betűk értelmetlen szavakká állnak össze… A kívülálló minden
bajnak okozóját, minden problémájának gyökerét látja bennük. Kötelességének érzi, hogy tegyen
valamit ellenük, ha éppen tönkre is teszi ezzel mások jelenét, jövőjét, és „múltját”. Mik a
következmények? Megbélyegzés, kilakoltatás, teljes vagyonelkobzás, kitelepítés.
Az 1945 áprilisában kiadott Kassai kormányprogramot követték a mai napig érvényben lévő Benes
dekrétumok, melyekkel hivatalosan is megpecsételődött a Csehszlovákia területén élő kisebbség-
kiváltképpen a magyarság és a németség sorsa. Ezek az események feljogosították a „többségi”
lakosságot, hogy bármit megtehessenek a nemzetállam „belső” ellenségeivel. A korábban is történt
atrocitások megszaporodtak: verések, kilakoltatások, gyilkosságok nap, mint nap.
1946. november 19-én megkezdődtek a kényszermunkára történő deportálások Csehországba.
Részben hasonló volt a helyzet a magyarországihoz, abból a szempontból, hogy többen a
kitelepített németek helyére kerültek. Az állomásokra befutó vonatról a csehszlovák gazdák
rabszolgaként válogatták a magyarokat, hogy évekig embertelen körülmények között dolgoztassák
őket. A „fehérlapot” kézhez kapók fellélegezhettek, mert ez mentesítette őket a kényszermunkára
hurcolás alól, ellenben azt is jelentette, hogy szülőföldjüket, otthonukat minden bizonnyal örökre
hátra kell hagyniuk. Ennek előzménye az 1946. február 27-én aláírt kikényszerített (!) Lakosságcsere
egyezmény, melynek értelmében annyi magyart telepítenek át Magyarországra, amennyi itteni
szlovák önként jelentkezik áttelepülésre. Ez azonban megvalósíthatatlan volt, hiszen habár volt
szlovák kisebbség, ezek száma jócskán elmaradt a felvidéki magyarokétól. Sőt, többségük nem is
akart elmenni. A magyarságnak kiskapuként maradt a reszlovakizáció. A csehszlovák állam egy
újabb irreális eszköze, mellyel időt és energiát spórolva érhették el a „tiszta” nemzetállam formáját.
Felfogásuk szerint a lakosság csak elmagyarosodott szlovákokból állt, így megadták az esélyt, hogy
ismét szlováknak vallhassák magukat. Az érintettek száma háromszázezer körül volt. Elítélni őket
ezért nem lehet, hiszen egyetlen esélyüket ez jelentette a maradásra. Sokan életük végéig szégyellték
és titkolták ezt.
Szintén ezekben az években özönlöttek a felvidéki menekültek a megmaradt anyaországba. Ők a
bizonytalanságot hagyták ott régi életükkel együtt.
„AMIKOR AZ ÖREG FÁT ÁTÜLTETIK…”
Az általam megismert családok, személyek élete külön-külön megérdemelne egy saját könyvet. Az
évek alatt gyűjtött történetek, visszaemlékezések 76 család kálváriájáról mesélnek.
1. Táblázat: A kitelepített családok családfői, eredeti otthonuk, új lakóhelyük
Tanulmányunk középpontjában két olyan esemény áll, amely földrajzilag két, egymástól
lényeges távolságra levő régióban ment végbe, azonban több részletben is összefüggéseket
fedezhetünk fel köztük. Elsőként a második bécsi döntés után Erdélyben kialakult helyzetet
elemezzük, leginkább a Dél-Erdélyből Észak-Erdélybe történő menekültek sorsát, esélyeit. A
tanulmány második felében pedig már a háború utáni magyar-csehszlovák lakosságcserét tekintjük
végig, itt is kiemelve az egyes emberi sorsokat. Mind a két esetben próbáltunk minél több elsődleges
forrást is felhasználni, elsősorban korabeli újságcikkeket, mivel ezek nem kevés esetben képekkel
is segítettek megérteni a közölt híreket.
Ahogyan az alcím is mutatja, elsősorban egy összehasonlítótörténetet szeretnénk megírni a
két esemény között. Valamivel nagyobb teret kapnak a felvidéki események leírása, mivel idén lesz
70 éve, hogy a csehszlovákiai magyarok kénytelen voltak elhagyni otthonaikat. A jobb
átláthatóságért röviden foglalkozunk a csehszlovákiai németek helyzetével is, amely hasonló volt a
magyarokéval. A dolgozat másik fő részét képző erdélyi menekültek helyzete a szerző erdélyi
származása miatt került be a dolgozat szerkezetébe. Annak ellenére, hogy Dél-Erdélyben nem
hoztak semmilyen rendeletet magyarok kitelepítéséről több százezren indultak el Észak -Erdélybe
azonnal a bécsi döntés kihírdetése után, és mindenképp kijelenthető, hogy ezen menekültek sorsa
is hasonlított felvidéki sorstársaik helyzetéhez.
A tanulmány szerkezeti felosztása elsősorban kronológiai sorrendben hozza az eseményeket,
így kerül legelőször tárgyalásra a második bécsi döntés és annak kontextusa, majd ezt követően az
Erdélyben kialakult helyzet megfigyelése. Ezután az elemzésben áttérünk a Második világháború
után kialakult felvidéki helyzet vázolására, majd ezután összegezve a tárgyalt eseményeket elérjük
azon célunkat, hogy összehasonlítva az erdélyi és felvidéki történéseket, láthassuk a hasonlóságokat
és eltéréseket a két meneküléshullám között. Végül a tanulmány végén közöljük mindazon
függelékeket, (képek, térképek, újságcikkek) amelyek segítenek jobban megérteni a vázolt
történéseket és összefüggéseket. Ahogyan a címből is sejthető, a tanulmány során tárgyalt időszak
eseményeit a terjedelem következtében nem lehet kimerítően tárgyalni, de minden fontos kérdés és
problémás pont tárgyalásra kerül, azonban így is lehet majd hosszabb tanulmányokban még jobban
kifejteni ezen témát.
Kontextus
A második bécsi döntést megelőzöen Magyarország több fontos tárgyalásban vett részt
Németországgal és Olaszországgal. Az 1938. augusztusi sikertelen tárgyalások után, amikor is
Magyarország vezetői nem vállalták Hitler támogatását szlovákiai támadásakor, 1938. október 9-én
került sor az első fontos tárgyalásra Komáromban magyar és csehszlovák felek között, akik
azonban nem tudtak megegyezni a Magyarországnak átadandó terület méretében. Végül ezt a
problémát az I. bécsi döntés oldotta meg 1938. november 2-án, amikor Magyarországhoz csatoltak
11. 927 km2 területű országrészt.180 Ezen döntés a tanulmány második felének témájához is
szorosan kapcsolódik, így ott bővebben lesz tárgyalva.
A magyar területszerzések második epizódja Kárpátalján ment végbe. Még az 1939.
márciusában történt események előtt a magyar vezetés biztosította magát Németország
támogatásáról181 a tervezett katonai akció esetére. Végül a magyar csapatok berlini beleegyezés
mellett, 1939. március 15. és 18. között megszálltak egy 12.000 km2 nagyságú területet.182
Azonban a magyar politikai életben a revízios politika beteljesedését csak Erdély megszerzése
után látták befejezettnek. Erre az 1939. év még nem adott megfelelő alkalmat, mivel Románia
nemzetközi helyzete Nagy-Britannia és Franciaország támogatása révén stabil volt és Hitler sem
szerette volna, ha egy kétséges magyar akció felbórítaná az egyensúlyt a térségben. Ezt a helyzetet
változtatták meg a német győzelmek és a Szovjetunió előrenyomulása a következő évben, így 1940-
ben Hitler engedélye mellett júliusban megkezdődtek a tárgyalások a román kormánnyal. A magyar
küldöttség igényét183 a román kormány nem fogadta el ezért a tárgyalások augusztus 24-én
megszakadtak és csak egy Hitler által összehívott német-olasz döntőbíróság tudta megoldani a
kérdést egy kompromisszumos döntéssel, amelyet Bécsben hoztak meg és a II. bécsi döntés nevet
kapta a történetírásban. Ennek értelmében Magyarországhoz egy 43.000 km2-nyi területet csatoltak
vissza, amely Székelyföldet és Észak-Erdélyt jelentette. Dél-Erdélyben a becslések szerint mintegy
400.000 magyar lakos maradt.184
180 ROMSICS Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, Osiris kiadó, 2010. 245-246. 181 Volksbund engedélyzése, kilépés a Népszövetségből 182 ROMSICS: i. m. 246-247. 183 70.000 km2 terület visszaszerzése 184 ROMSICS: i. m. 247-249.; HITCHINS, Keith: România 1866 – 1947. Bukarest, Humanitas kiadó, negyedik
kiadás, 2013. 519 – 521.
A történelmi előzmények tárgyalása révén láthattuk, hogy milyen események zajlottak le 1938.
és 1940. között a magyar revíziós politika részleges elérése céljából, amely azonban azt
eredményezte, hogy Magyarország kénytelen támogatást nyújtani Németország számára a
világháborúban és ennek ellenére maradtak magyar lakosok akik nem tartoztak Magyarországhoz.
Ezen lakosok közül a következő részben a Dél-Erdélyből önkéntesen Észak-Erdélybe menekülők
sorsát próbáljuk meg részletezni.
A dél-erdélyi magyarok helyzete a II. bécsi döntés után
Mintegy a fejezet témájának felvezetéseként fontosnak tartjuk, hogy röviden elemezzük azon
helyzetet, amelyet a harmincas években vitattak meg többször is. Ez a helyzet a magyar-román
lakosságcserét állította középpontba. Először is a román kormányok és hatóságok célja volt, hogy
a magyar többséggel rendelkező területeket folyamatos betelepítésekkel úgyszólván
„elrománosítsák”, vagy felvetették egy esetleges román – magyar lakosságcsere ötletét is, amely
közelebb hozza Felvidéket és Erdélyt, ezen tanulmány fő témájának egyfajta kapocsa is 185.
Másodsorban a magyar kisebbségpolitikusok fő célkitűzése a két világháború között az volt, hogy
minél jobban megőrizze a magyar öntudatot Romániában. Így kerülhetett arra sor, hogy Paál Árpád
a romániai Országos Magyar Párt tagja előálljon a kollektivitás elméletével, amelynek értelmében a
szorvány kérdését tömbökbe való telepítésekkel oldják meg és a telepítések révén létrejött
tömböknek népcsoportjogot kellene kapniuk, ezáltal képesek lesznek megmaradni és munkájuk
gyümölcsét nagyobb mértékben élvezhetik.186
A tanulmány alcímében megjelölt összehasonlítás első részeként egy olyan folyamatot
szeretnénk röviden bemutatni, amely habár nem azonos a felvidéki lakosságcserével, de nagyon
nagy a hasonlóság az emberi sorsok tekintetében. A II. bécsi döntés után Észak -Erdély és
Székelyföld elcsatolásával számos magyar maradt Dél-Erdélyben, képeslapok (2. melléklet) is jelzik,
hogy minden erdélyi magyar felkészülve várta a csatlakozást, azonban ez nem teljesült be mindenki
számára. Többek között Erdély szentéletű püspöke Márton Áron is végig kitartott szorványban élő
népe mellett187. Azonban sok dél-erdélyi magyar önkéntesen választotta az emigráció
185 a lakosságcsere tervéről lásd: L. BALOGH Béni – OLTI Ágoston: A román – magyar lakosságcsere kérdése
1940 – 1947 között. http://adatbank.transindex.ro/regio/kutatoioldalak/htmlk/pdf515.pdf (letöltve 2017. 03. 09.)
186 HORVÁTH Sz. Ferenc: Határon innen és határon túl.
http://adatbank.transindex.ro/vendeg/htmlk/pdf4457.pdf (letöltve 2017. 03. 11.) 187 Csíkszeredai Róm. Kat. Segítő Mária Gimnázium évkönyve az 1940-41. tanévről.; Székelyudvarhelyi
Baróti Szabó Dávid Róm. Kat. Gimnázium évkönyve az 1940-41. tanévről.; ZATHURECZKY Gyula:
viszontagságait az immár Magyarországhoz tartozó Észak-Erdély irányába. Fejezetünkben
megjelenő információkat elsődleges források bevonásával szeretnénk minél jobban alátámasztani,
hogy a lehető legközelebbről megismerjük az akkori magyarok nehézségeit.
Elemzésünket nem egy erdélyi lapban megjelent cikk ismertetésével kezdjük, hanem a
budapesti bizalom című lap első oldalán megjelent hírt tartjuk fontosnak kiemelni. A szeptember
1-én, tehát két nappal a II. bécsi döntés aláírása után a vezető hírek egy rövid cikkje azt közli az
olvasókkal, hogy a román-magyar tárgyalásokban nincs változás és ennek következtében még nem
csatoltak Magyarországhoz semmilyen román területet. 188 Ezen cikk tartalmát azért tartottuk
fontosnak beemelni elemzésünkbe, hogy példázhassuk azt a helyzetet, ami az akkori újságírásban
fennállt, vagyis hogy az információkat még mindig kisebb késésekkel közvetítették az olvasókhoz.
A fejezet folytatásában egy erdélyi újságban és egy gyöngyösi lapban megjelent írást részletezünk.
Az unitárius Keresztény Magvető címú lapba dr. Ferenczy Géza főgondnok által írt két
oldalas cikkje nagyon pontosan megfogalmazta azt a lelkiállapotot, ami az erdélyi magyarság
körében létezhetett a bécsi döntés utáni napokban. Már a cikkjének a címe is mérvadó:
„Örömkönnyek – fájdalomkönnyek”. A szerző habár Erdélyi északi részéhez tartozó
egyházkerületben írta meg cikkét, mégis nagyon jól kihámozható belőle és következtethető, hogy
nagyjából hozzá hasonlóan érezhettek a déli részen maradott magyarok is. Írásának első részében
Ferenczy az öröm és üröm okait ismerteti, azonban a cikk második fele már egy teljesen más
hangnemben íródott. Ferenczy szavaiból kivehető, hogy történelmi érveket felhozva, hogyan
próbálja meg bátorítani hittársait, hogy még ezen nehéz időkben se csüggedjenek, mivel a
történelem során már többször sikerült nehézségeket legyőzni, ezzel adva lelki támaszt a
Romániában maradt magyaroknak.189
A gyöngyösi lap augusztus-szeptemberi számának első cikklye egy aradi származású szerző
tollából származik, aki először megemlíti, hogy még bizonytalan a visszacsatolandó területek
mérete, de számára evidens volt, hogy Máriaradna visszakerül Magyarországhoz, ezért a cikk
folytatásában a radnai zarándokútra bíztatja az olvasókat. Azért is fontos az írás, mert a szerző
tisztában van az 1918. után kialakult viszonyokkal is és pontosan leír román intézkedéseket is.
Továbbá kiolvasható a szerző szavaiból, hogy nagyon szeretné Aradot is Magyarország részének
tudni190 és leírja a jövőbeni Arad kinézetét is.191
188 Bizalom, XI. (1940), 17. sz. 1. 189 FERENCZY Géza: Örömkönnyek – fájdalomkönnyek. Keresztény Magvető, LXXII. (1940), 4 – 5 füzet, 1 –
2. 190 végül Románia része maradt (1. melléklet) 191 Gyöngyösi Katolikus Tudósító, XII. (1940), 8 – 9 sz. 1 – 3.
Az emlékiratok sorában fontos helyet foglal el Zathureczky Gyula írása, aki egy időben az
Erdélyi Magyar Újságírószövetség tagja is volt. Zathureczky a Temes megyei Őszényben született,
tehát jól ismerte a kisebbségben élő magyarok helyzetét és lelki világát is. 192 A Metamorphosis
Transylvaniae című munkájában Zathureczky kiemeli azt a nagy elkeseredettséget, amelyet a dél -
erdélyi magyarok éltek át a II. bécsi döntés érvényesítése után és hangsúlyozza, hogy a magyarságot
rosszabbul érintette ez a döntés mint a Trianonban meghozott döntés. Kiemeli Márton Áron
püspök személyiségét, aki egyedüliként bíztatta a magyarokat a kitartásra és körlevelét idézi,
amelyben a püspök kéri híveit, hogy ne adják fel olyan hamar a reményt és hitüket. A körlevél
soraiból kivehető, hogy már több dél-erdélyi magyar is átköltözött Erdély északi részébe vagy
hozzálatott a költözéshez. Áron püspök elhatározását támasztja alá az is, hogy minden papjától
kérte a szolgálati helyük azonnali elfoglalását, hogy a magyar nép ne maradjon pásztorok nélkül.
Végül Zathureczky kiemeli, hogy a szorványban élő magyarságnak fennmaradási lehetőségeit szinte
ellehetetlenítették a román hatóságok.193
Felvidék helyzete a világháború után
Előzmények
A világháború előtti utolsó népszámlálás idején a statisztika 691.923 magyar lakost említ, ami
4,8%-át jelentette Csehszlovákia népességének. Ezen magyar ajkú népesség kellett azt elviselje,
hogy a világháború után Csehszlovákia a teljes magyar lakosság eltávolítását követelte.194
Még a világháború alatt, 1945. január 23-án a szlovák kormány és a parlament nemzeti
önrendelkezési jogot hírdet, majd ennek következménye, hogy a február 1-én létrejött Szlovák
Nemzeti Tanács február végén kiad egy olyan rendeletet, amely szinte teljesen ellehetetleníti a
csehszlovákiai németek és magyarok életét. A rendelet alapján gyorsított eljárással elkoboztatik
minden mezőgazdasági vagyona a szlovák nép ellenségeinek, amely alatt elsősorban a magyarokat
és németeket értették. A helyzetet tovább rontotta, hogy 1945. folyamán először áprilisban a Kassai
Kormányprogram fosztja meg csehszlovák állampolgárságuktól a magyar lakosokat, majd ezt az
intézkedést erősíti meg az 1945. augusztus 2-án kiadott 33. számú köztársasági elnöki rendelet.195
Két jelentős momentuma a lakosságcserét megelőző időszaknak a 27. számú elnöki rendelet 1945-
ből, amely létrehozta a Telepítési Hivatalt, hogy tovább intézze a magyarok kitelepítését és a 88.
192 Kenyeres Ágnes (szerk.): Magyar életrajzi lexikon. Zathureczky Gyula szócikk
http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ (letöltve 2017. 03. 10.) 193 ZATHURECZKY: i. m. http://hitellapszamok.adatbank.transindex.ro/?lid=24 (letöltve 2017. 03. 06.) 194 TARICS Péter: Magyarként a Felvidéken 1918 – 1993. Budapest, Püski kiadó, 1994. 16. 195 TARICS: i. m. 19., Edvard Beneš elnöki dekrétumairól a História folyóiratban:
számú elnöki rendelet, amely munkatáborokba küldött több mint 40.000 csehszlovákiai magyar
lakost. A lakosságcsere megkezdése előtt több ezer magyar lakost telepítettek át a szudéta-németek
lakóhelyére, hogy ott pótolják a munkaerőhiányt, továbbá az egyre szigorodó előírások 196 révén
megindult egy önkéntes kivándorlás is a cseh területek irányába. 197 Még az 1945-ös év eseményeihez
tartozik, hogy 1945. szeptember 20-án a szövetséges hatalmak külügyi képviselői Londonban
eldöntötték, hogy a magyar határokat az 1938. előtti állapotokba helyezik vissza, így Felvidék
esetében is, ami végül annyiban vátozott, hogy 1946. május 7-én a Külügyminiszterek Tanácsának
döntése szerint a trianoni határvonalak lesznek újra érvényesek. Ezt a döntést ismerték el végül a
párizsi békekonferencián is 1946. szeptember 5-én.198
Csehszlovákia a nagyhatalmaknál próbálta elérni, hogy megvalósuljon a lakosságcsere. 1945.
végén és 1946. elején lefolyt prágai tárgyalások eredményeként írták alá Budapesten 1946. február
27-én a lakosságcseréről szóló egyezményt, amelynek szövegét a következő fejezetben fogjuk
elemezni.
A felvidéki magyarság Második világháború utáni helyzetének tárgyalásakor nem kerülhetjük
meg az úgynevezett Beneš-dekrétumokat199. Edvard Beneš emigrációja során sikerült egyezséget
kötnie Sztálinnal és a pánszlávizmus fenntartásának értelmében tervezték a Csehszlovákiában élő
magyarok és némeket kitelepíteni, annál is inkább, hogy háborús bűnősöknek voltak beállítva.
Visszatérte után Beneš kiadta az új kormányprogramot és a magyarságot illetőleg fokozatosan
szűntette meg annak jogait, így az állampolgárság elvételével és a magyar tannyevlű iskolák
bezárásával. Azonban a legnagyobb megpróbáltatás a felvidéki magyarságra és németekre 1945.
május 14. és október 27. között várt, amikor Beneš köztársasági elnökként 33 olyan rendeletet adott
ki, amely közvetetten vagy közvetlenül érintette a két nemzetiséget. 200
A lakosságcseréről szóló egyezmény
1946. február 27-én Budapesten dr. Gyöngyösi János külügyminiszter és dr. Clementis
Vladimír külügyminisztériumi államtitkár állapodott meg az egyezmény végső szövegéről, amely 14
196 kártérítés nélküli vagyonelkobzás, nyugdíj vagy öregségi segélyek megtagadása 197 TARICS: i. m. 19 – 21. 198 ROMSICS: i. m. 298 – 301. 199 A dekrétumok szövegei elérhetők itt:
http://kisebbsegkutato.tk.mta.hu/uploads/files/archive/428.pdf (letöltve 2017. 03. 10.) 200 HORVÁTH Attila: A Beneš-dekrétumok és a hozzá kapcsolódó diszkriminatív intézkedések
Csehszlovákiában 1945 és 1948 között. http://real.mtak.hu/34847/7/benes_dekretumok.pdf (letöltve 2017. 03. 10.)
cikkelyből állt. Mindkét politikus országuk köztársasági elnökének megbizásából vett részt az
egyezmény véglegesítésén és írta azt alá.201
Már az egyezmény első cikkelyében találunk intézkedést arra, hogy leginkább a csehszlovák
kormány szerette volna kezében tartani a lakosságcsere megvalósítását, mivel az első cikkelyben
pontosítják, hogy a Magyarországon állandó lakhellyel rendelkező szlovák és cseh lakosok
bármilyen akadályozás nélkül áttelepülhetnek Csehszlovákiába, azonban az ország kormánya egyes
esetekben ezt meg is tagadhatja, és ha ezt nem fogadná el a magyar kormány, akkor egy
Vegyesbizottság döntene az illető személyek jövőjét illetően. Az előbb említett bizottságot ezen
egyezmény alapján hozták létre, így később még kitérünk annak működésére. A cikkely második
fele pedig rendezi a leendő csehszlovák állampolgárok jogi helyzetét azáltal, hogy megszűnik
magyar állampolgárságuk és ezáltal Magyarországhoz kötödő kötelezettségeik is megszűnnek. A
második, harmadik és negyedik cikkely annak a Különbizottságnak a működését rendszerezi, amely
a csehszlovák kormány megbízásából Magyarországon működik majd. Ennek a bizottságnak a
tagjai az egyezmény értelmében védelmet és támogatást kapnak a magyar kormánytól, továbbá
szabad utazást, rádió- és újsághasználatot, hogy képes legyen elérni minden cseh és szlovák lakost
Magyarország területén, hogy egy névjegyzéket állíthassanak össze. A harmadik cikkely végén
olvashatjuk azt az ígéretet, amelyet a bizottság tagjai kötelesek letenni, hogy Magyarország
szuverenitását nem sértik meg működésük során. A negyedik cikkely 3 hónapot szán a cseh és
szlovák lakosoknak, amely idő alatt leadhatják kéréseiket a lakosságcserében való részvételhez. Majd
a határidő lejárta után a bizottságnak kell leadnia egy névjegyzéket, amelyen szerepel minden
kérelmező.202
Az ötödiktől a nyolcadik cikkelyig végig a csehszlovákiai magyarok jogállásáról és
kitelepítésük lefolyásáról pontosít az egyezmény. Az ötödik cikkely meghatározza, hogy egyező
számú magyar lakost kell áttelepíteni Csehszlovákiából Magyarországra, mint amennyi cseh és
szlovák lakos települ Csehszlovákiába, azonban a csehszlovák kormány fentartotta magának a
jogot, hogy ezen a számon felül még további magyarokat áttelepítsen, amelyeket a nyolcadik
cikkelyben említ és később látni fogjuk. Lényeges különbség, hogy Magyarországnak nincs
lehetősége különbizottságot küldenie, hanem a csehszlovák kormány kijelentette, hogy az
egyezmény aláírásától számítva hat hónapon belül közli az áttelepítésre kijelöltek névsorát a magyar
kormánnyal. A hatodik és hetedik cikkely a csehszlovákiai magyar lakosok inóságainak és
201 A csehszlovák – magyar lakosságcsere – egyezmény
http://kisebbsegkutato.tk.mta.hu/uploads/files/archive/425.pdf (letöltve 2017. 03. 8.) 202 A csehszlovák – magyar lakosságcsere – egyezmény
végbemenő eseményeket és Tarics Péter újságíró kötete is, amelyet már az előzőekben is
felhasználtunk. Tanulmányunk ezen fejezetében törekedtünk a földrajzilag minél nagyobb terület
lefedésére ezért Szarka László kötetéből régiónként néhány településről származó személy emlékeit
elemezzük a következőkben. Három szomszédos megye, Nagyszombat megyei, Nyitra megyei és
Besztercebánya megyei településekből származók történeteit összegezzük, teljes elemzésre
tanulmányunk terjedelme miatt nincs lehetőség, de az alább kiemelt életutakhoz hasonló sorsuk
volt a kötetben megjelenő személyeknek nyílvánvalóan néhány eltéréssel. Tarics Péter könyvéből
három személy visszaemlékezése kerül bemutatásra.
Tarics interjúi közül Gáspár Tibor magyar-történelem szakos gimnáziumi tanárral készített
beszélgetését tartjuk fontosnak. A Kulcsodon született és ott is nevelkedő tanár úgy emlékszik
vissza a lakosságcsere idejére és annak következményeire, hogy szülőfalujában megszűnt a magyar
nyelvű oktatás és egyre kevesebb magyar gyerek járt iskolába a faluban, továbbá a felsőbb évesek is
csak szökve jártak át Magyarországra tanulni.212 A következő interjú, amely betekintést nyújt a
tárgyalt időszakába állapotaiba Grendel Lajossal készült, aki József Attila -díjas író. Grendel azt
emelte ki, hogy a lakosságcsere és elvándorlások következtében a felvidéki magyarság nagyrészt
elvesztette értelmiségét, így az irodalmuk is nehéz sorsra jutott.213 Végül a harmadik interjúalany
Tóth Lajos pedagógus és iskolaalapító volt. 1938-ban született és családjával együtt felkerült a
kitelepítési listára, mivel megtagadták a reszlovakizációt, de sikerült megoldaniuk, hogy ne kelljen
elhagyniuk szülőföldjüket. Bevallása szerint azonban az ezt követő időszakban kénytelen voltak
elviselni az állami teher nehézségeit.214
Szarka László kötetéből elsőként a doborgazi Szelle Vince visszaemlékezését mutatjuk be.
Két olyan esetet említ Szelle, amelyek jól bemutatják az akkori helyzetet. Először egy szakácsnőt és
gyermekét szöktette át Magyarországra, majd mikor egy számára ismeretlen nemzetiségű érkezett
a falujába elkobozta a bérelt házát és szóváltásuk tettlegességig fajult ezért Szell ének menekülnie
kellett és Nyugat fele haladva vállalt különböző munkákat, Csehországban rabszolgaként (3.
melléklet) is árulták.215 A sorban a következő az ipolyszakállasi Szeder Hermina története. A
meghurcolások időszaka számára 1946-ban kezdődött, amikor családjával együtt Csehországba
deportálták mezőgazdasági munkára és minden vagyonukat szülőfalujában kellett hagyniuk. Ezt a
vagyont visszatértükkor már nem találták meg. Bútorokat is csak a németektől 216 elkobzott
212 TARICS: i. m. 116 – 117. 213 Uo. 122 – 123. 214 Uo. 199. 215 SZARKA: i. m. 48 – 49. 216 A csehszlovákiai németek hasonló és helyeken még rosszabb sorsra jutottak mint a felvidéki
magyarság.
bútorszállítmányból kaptak.217 A visszaemlékezések sorát a várgedei Fekete József memoárjával
zárjuk. Először megemlékezik, hogy édesapját többször zaklatták a hatóságok, majd elbeszél
néhány esetet a szomszédos falukból, ahol a magyarokat kitelepítették Csehországba. Végül
elbeszéli családja történetét, hogy a Beneš-dekrétumok hogyan nehezítették el létüket. Apját
elítélték, őt katonának hívták be és csak hosszú idő után, 1990-ben sikerült mindenét
visszaszereznie.218
Áttérve a fejezet második felére, megnézzük, hogyan jelent meg a magyarság helyzete a
korabeli sajtóban. Ennek megfelelően Betlen Oszkár cikkjét elemezzük, amely a Társadalmi Szemle
című folyóiratban jelent meg. Betlen a kényszertelepítések kérdésével foglalkozik és kijelenti, hogy
ezek a csehszlovák nemzetiségpolitika folytatása. Ezután felsorol három forrást arra nézve, hogy
miért olyan ellenségesek a csehszlovák hatóságok a magyarokkal. Szerinte elsősorban a revizíós
politikától való félelem vezérli a csehszlovák politikusokat, másodsorban a nemzetiségi politika
nehézségeitől való félelem, végül a csehszlovák demokráciai erőviszonyok okozta nehéz helyzet is
hozzájárul a magyarsággal szemben folytatott politika alakulásához.219
Megfigyelhető a fentebb említett életsorsokon keresztül, hogy mennyire is nehéz időszakot
jelentett a felvidéki magyarság életében az 1940-es évek megpróbáltatásai. Ami a sajtót illeti
elmondható, hogy a lakosságcsere-egyezmény aláírásának időszakában valószínűleg több újság
foglalkozott a felvidéki magyarság helyzetével, ahogyan azt a fenti példa is mutatja és lehetséges,
hogy levéltárakban még több újságra lelhetnek a kutatók, amelyekben erről a témáról tárgyalnak.
Összegzés
Ahogyan azt kifejtettük a bevezetőben is törekedtünk arra, hogy a címben rögzített útvonalat
kövessük, vagyis először az erdélyi események végigtekintése a II. bécsi döntés után, majd ezután a
70 éve kezdődő felvidéki magyarok kitelepítését tekintettük át kitérve előzményekre és
következményekre is mind a két megvizsgált időszak esetében.
Szembeötlő ahogyan a visszaemlékezéseket vagy sajtóanyagokat olvassuk, hogy mennyire
hasonló emberi sorsok jelennek meg mind a két esetben, tehát a földrajzi távolság nem ok arra,
hogy ne lehetne együtt tárgyalni a két eseményt. A tanulmányban nem tértünk ki részletesen a
felvidéki németek sorsára, amely nagyon nagy hasonlóságokat mutat a magyarság eseteivel.
217 SZARKA: i. m. 84 – 85. 218 Uo. 138. 219 BETLEN Gábor: A szlovákiai magyarok kényszertelepítése. Társadalmi szemle, II. (1947), 1. sz. 65 – 68.
Azonban egy hosszabb tanulmány keretében bevonható egy újabb összehasonlítótörténet
megírásához.
Végezetül ezen tanulmány segítségével szeretnénk tiszteletünket kifejezni mindazon emberek
előtt, akik végigmentek mindazon nehézségeken, amelyek fentebb végigtekintettünk és remélve,
hogy a jövőben ehhez hasonló incidensek elkerülhetőek lesznek hozzásegítve az emberiséget
kulturális értékeinek gyarapításához és nem gátolva azt.