Fazakas Emese - Nyelvtörténet (rövidített változat)

Fazakas Emese

Bevezetés a magyar nyelvtörténetbe (rövidített változat)

Egyetemi Műhely Kiadó Kolozsvár

2007

1

TARTALOM

Előszó avagy Mire jó a nyelvtörténet? ............................................................................................3 I. Bevezetés .....................................................................................................................................6

1. A nyelv története .....................................................................................................................6 2. A nyelvek változása ................................................................................................................6 3. A szinkrónia és a diakrónia kérdése ........................................................................................8 4. A nyelvtörténet korszakolása ..................................................................................................9 5. A nyelvtörténet forrásai.........................................................................................................11

5.1. A rokon nyelvek ..............................................................................................................11 5.2. Az idegen nyelvek ...........................................................................................................11 5.3. A mai magyar köznyelv ..................................................................................................12 5.4. A nyelvjárások ................................................................................................................13 5.5. Az általános nyelvészet...................................................................................................14 5.6. A nyelvemlékek ...............................................................................................................14

II. A nyelvi változások ..................................................................................................................23 1. A nyelvi változások általános kérdésköre .............................................................................23

1.1. Hagyomány és újítás a nyelvben....................................................................................23 1.2. A nyelvi változások típusai ............................................................................................24 1.3. A nyelvi változás keletkezése és terjedése.....................................................................27

2. A nyelvi változások okai és céljai .........................................................................................34 2.1. A változási okok és célok általános jellemzői................................................................34 2.2. A nyelvi változások okai ................................................................................................35 2.3. A nyelvi változások céljai ..............................................................................................45

Idézett irodalom.............................................................................................................................51 Rövidítések jegyzéke.....................................................................................................................51 Jelek magyarázata .........................................................................................................................51

2

ELŐSZÓ AVAGY MIRE JÓ A NYELVTÖRTÉNET?

Mire jó a nyelvtörténet? – ha nem is mondják ki hangosan, de látom a kérdést hallgatóim szemében az első órákon, az első találkozások alkalmával. Mire jó az, hogy múltbeli dolgokkal foglalkozunk, hiszen éppen elég szerteágazó az a nyelvtudomány, amely a mai nyelvet, nyelvállapotot próbálja leírni, többféle szempontból megvilágítani? Erre a válasz könnyű is meg nem is. Hiszen a nyelv a maga bonyolultságával még a nyelvészek számára sem tárta fel minden titkát, mert talán nem kérdezünk elég okosan vagy természetesen, vagy éppen azért, mert hiába használjuk nap mint nap a nyelvet, magától értetődőnek vesszük, hogy megvan nekünk, úgy idomul mondanivalónkhoz, ahogy mi akarjuk. Mielőtt megpróbálnék a címben feltett kérdésre válaszolni, hadd idézzek egyik jeles nyelvészünktől. „A nyelv emberéletünk csodája: ember voltunk varázslatos eszköze. Általa tudjuk magunkba fogadni a világot, általa tudjuk magunkat átadni a világnak. Egy távoli országból érkezett levél, egy újságcikk, egy könyv érzéseket, gondolatokat kavar bennünk, ismeretlen életeket, sorsokat, rég eltűnt korokat hoz látható, tapintható közelbe. S mi magunk is a szavak által tudjuk a magunk belső világát: gondolatainkat, érzéseinket, örömünket, bánatunkat másokkal leghívebben közölni, megosztani: egy levél szárnyán valósággal útra kelünk, s egy sok példányban kinyomtatott újságcikkel, könyvvel – szinte kilépve önmagunkból – ezer alakban indulunk világgá. Olyasféle csoda a nyelv, mint a televízió: a világnak szavakká bontott képe pillanatok alatt áll össze agyunkban általa élethűen, színesen. Aki több nyelvet tud: több csatornás készüléken fogadhatja magába a világot. Legtisztább, legélesebb mégis akkor a kép, ha anyanyelvünk hullámhosszán vesszük az adást” (Szilágyi 1974: 5). Éppen ezért a nyelv évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget, és évezredek óta változik, változtatjuk mi a magunk igényei szerint. De mégis mi hasznunk abból, hogy ha megismerjük történetiségét? – merül fel a kérdés. Mondhatnánk azt, hogy ez is nemzeti kultúránk része, nemzeti tudatunk formálója. Azonban így túl általános és elvont ahhoz, hogy általa közelebb kerülhessünk anyanyelvünkhöz.

Mondhatjuk, kevésbé pátoszosan, hogy a nyelvből is megismerhetjük múltunkat, történelmünket: szavaink, szólásaink, közmondásaink, szószerkezeteink története mindig egy kicsit közelebb visz az elmúlt korok embereihez, közelebbről látjuk szokásaikat, mindennapjaikat, örömüket, bánatukat. Amennyiben megismerjük például a kosarat ad, kosarat kap szólásaink eredetét, magunk előtt láthatjuk az udvarhölgyet, vagy várkisasszonyt, aki udvarlójának azzal jelzi, nem kívánja többet udvarlását fogadni, hogy egy lyukas fenekű kosarat bocsát alá neki a vártoronyból; és magunk előtt látjuk a csalódott udvarlót is. Amennyiben tudjuk, hogy valamikor a kereszténység felvétele előtt a magyarok úgynevezett óvóneveket adtak a csecsemőknek (pl. Mavagy vagyis ’ma vagy csak’, Nemvaló azaz ’nincs’), megérthetjük, hogy a csecsemőhalandóság megakadályozása, – a maguk hiedelme szerint – a gonosz szellemek félrevezetése volt e névadás célja. Amennyiben ismerjük a jövevényszavak történetét, azt, hogy melyik nyelvből milyen fogalomkörbe tartozó szavakat vettünk át vagy adtunk át más anyanyelvű beszélőknek, megérthetjük: kiktől tanultunk például olyan kultúrnövényeket termeszteni, mint a lencse, hajdina; kik révén ismerkedtünk meg a csokoládéval és annak alapanyagával, a kakaóval; vagy azt, hogyan indult el a kocsi szó egy magyarországi községből, hogy aztán nemzetközi műveltségszóvá váljék. Amennyiben nem tudjuk, hogy Vörösmarty korában még a hírhedett, hírhedt nem a mai jelentésében volt használatos, értetlenül állunk nagy klasszikusunk Liszt Ferenchez írott versének első sora olvastán. De amint tudjuk, hogy a „Hírhedett zenésze a világnak” nem jelent mást, mint ’híres, neves, világhírű zenésze a világnak’, teljes egészében el tudunk mélyedni a versben, könnyebben megtaláljuk benne a nekünk szánt üzenetet. Ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy a mai általánosan használt múlt idős igealakok mellett számos más, többek közt -a/-e, -á/-é jeles múlt idejű igealakot is használtunk valamikor, bizony nevetségesnek, netán tréfás hangvételűnek érezhetjük Arany János nagyon is komoly sorát: „Mint hulla a hulla! veszett a pogány”. Egyszóval a nyelvtörténet művelődéstörténeti ismereteinket is bővíti, segít ott, ahol semmilyen más forrás nem áll rendelkezésünkre, illetve segít elmélyülni az irodalomban, és közelebb visz a régi korok embereihez. Ha meguntuk a kalandozást régi nyelvünkben, vessünk egy pillantást a mai magyar köznyelvre. „Többesben a tő nem tők, szabatosan tövek, / Aminthogy a cső nem csők, magyarföldön csövek. / Anyós kérdé van két vőm, ezek talán vövek? / Azt se tudom mi a cö, egyes számú cövek? // Csók – ha adják – százával jó, ez benne a jó. / Hogyha netán egy puszit kapsz, annak neve csó? / Bablevesed lehet sós,

3

némely vinkó savas, / Nem lehet az utca hós, magyarul csak havas. // Miskolcon, ám Debrecenben, Győrött, Pécsett, Szegeden, / Mire mindezt megtanulod, beleőszülsz idegen.” – írja Bencze Imre Édes, ékes apanyelvünk című tréfás versében. És bizony, nemcsak az idegen anyanyelvű őszül bele e látszólagos összevisszaságba, hanem a magyar gyerekek sem tudnak mit kezdeni azzal a soknak tűnő kivétellel, amit a nyelvtanórák után bemagolnak, és felelés, vizsgázás után elfelednek. Hasonló módon állhat értetlenül egy magyar szakos hallgató is a mai magyar nyelv rendszerének tanulmányozásakor e tarkaság láttán. És lehet, hogy elfogadja: a magyar grammatika ilyen, tele van pl. különböző tőtípusokkal, a magánhangzó-harmónia szabályai szerint nem illeszkedő toldalékokkal (pl. hídhoz és nem hídhez), a magyar helyesírást megnehezítő ly-s és j-s írásmóddal, és nem kutatja ennek az okát. Azonban ha a bölcsészkarról kikerülve valaki tanításra adja fejét, tanítványai majd ugyanolyan értetlenül vagy beletörődve tanulják a magyar nyelvtant, mint ahogy valaha azt ő tette, hacsak nem próbálja meg megkeresni a jelenségek okait azért, hogy ő is jobban megérthesse, illetve tanítványaival megértethesse. A nyelvi jelenségek mai állapotának megértéséhez elkerülhetetlenné válik a nyelvtörténet – bármily csekély – ismerete is. „A magyar nyelv tanárának tehát a leíró jellegű nyelvi tanulmányozás mellett foglalkoznia kell az anyanyelv történeti vizsgálatával is. A nyelv történeti tanulmányozása nélkül nincs igazi nyelvismerete, nincs öntudatos nyelvhasználat. Aki tehát a magyar nyelv tanítására vállalkozik, fel kell szerelkeznie azokkal a legszükségesebb, legfontosabb nyelvtörténeti ismeretekkel, amelyek számára lehetővé teszik a mai nyelvi jelenségek igazi megértését. A nyelvi [...] változások folytonosságának ismerete megóv attól a veszélytől, hogy a nyelvi változások újabb mozzanatait értetlenül nézzük, illetőleg a történeti szempont merev alkalmazásával már eleve is helytelennek ítéljük. Alapos nyelvtörténeti tájékozottság nélkül tehát nemcsak nyelvtudományi vizsgálódás, de komoly, alapos nyelvtani ismeretek megszerzése sem lehetséges. Annak a gyakorló tanárnak, akinek nyelvtörténeti ismeretei hiányosak vagy éppen teljesen hiányoznak, nyelvi, nyelvtani érdeklődése nincs; ezért ilyen érdeklődést tanítványaiban sem tud felébreszteni és természetesen ilyen ismereteket sem tud tanítványainak átadni” (Szabó T. 1962: 7). A helyesírás történetének tanulmányozása során – többek közt – kiderül: miért írjuk egyes családneveinket hagyományos módon, miért írunk egyszer kiejtés, egyszer pedig a szóelemzés elve szerint. A hangtörténet tanulmányozása fényt deríthet arra pl., miért nem illeszkedik hangrendileg a híd tőhöz a rag; miért írjuk egyszer hosszan, máskor röviden az út szavunk toldalékolt alakjait; miért találkozunk mostanában egyre gyakrabban a pósta ejtésmóddal, miközben az első szótagbeli o-t röviden írjuk, stb. A történeti alaktan megtanít arra, hogy miért vannak pl. v-s, vagy sz-et v-vel váltakoztató szótöveink stb. A történeti mondattan tanulmányozása során magyarázatot kapunk arra, miért használunk pl. egyszeresen és kétszeresen jelölt birtokos szerkezetet is, miért van ingadozás az ikes ragozásban, stb. A jelentéstan feltárja régi szavaink jelentését, jelentésének változását, amely alapján – többek közt – majd nem állunk értetlenül a régebbi korokban íródott szövegek előtt, és nem mosolyogjuk meg azt sem, ha Heltainál azt olvassuk: „Jó állat a só”. A szókincs történetének tanulmányozása pedig nemcsak a jövevényszavakon keresztül magyarázza meg nekünk, kikkel, milyen népekkel, mikor találkoztunk, és mit tanultunk tőlük, hanem azt is pl., hogy miért hívjuk a zongorát éppen zongorának; hogy miért érezzük kifejezőbbnek a koccan szót a hozzáütődiknél; hogy miért és miképp alakulnak ma pl. a gyorsír, fénymásol típusú igéink. Mindezek ismeretében nemcsak tanárként tudunk többet nyújtani tanítványainknak, hanem megértjük anyanyelvünket, a mai nyelvben rejlő változásokat. A nyelvtörténet tanulmányozásának – mint minden tudománynak – elengedhetetlen feltétele, hogy azokat az általános, majdnem minden nyelvre érvényes kérdéseket, problémákat tisztázzuk, amelyek nélkül a nyelvtörténeti folyamatokat nem lehetne megérteni. Ezért e jegyzet első fejezeteiben a nyelvtörténet fogalma, a módszertani kérdések és a korszakolás mellett elsősorban a nyelvi változások különböző szempontú vizsgálatára kerítettem sort. Ezáltal nemcsak a magyar nyelv történetiségéről kaphat átfogó képet a hallgató, az érdeklődő olvasó, hanem bármely nyelv változási tendenciáit, a változásokat kiváltó okokat is kiolvashatja belőle. A helyesírás története ugyan vázlatosan, de mégis azért kapott helyett ebben a jegyzetben, mert a régi korok nyelvemlékeinek tanulmányozása során szükségünk van arra, hogy ismerjük a régi helyesírási típusokat, ezen túlmenően pedig mai helyesírásunk bonyolultabbnak tűnő kérdéseire is választ kaphatunk. A szókincstörténet során elsősorban azt szerettem volna bemutatni: hogyan és milyen eszközökkel gazdagodott és épült az évszázadok folyamán az a nyelv, amelyet ma is használunk. Ide – amennyire a szűkös keret engedte – olyan kultúrtörténeti eseményekről is szót ejtettem, amelyek felkelthetik az olvasók érdeklődését nemcsak a nyelv, hanem a magyar kultúra, művelődés iránt is.

4

Mivel e kis jegyzet elsősorban a nyelv történetében bekövetkezett és bekövetkező változások magyarázatát és a szókincsünk változásának fő irányvonalait tartja szem előtt, nem is kerítettem sort sem a hang-, sem a morféma-, sem a mondattörténet kérdéseinek tárgyalására. Amint a felsoroltakból is kitetszik, nem korszakok szerint határoztam meg az egyes fejezeteket, hanem a jelenségek felől közelítettem az anyaghoz. A helyesírás és a szókincstörténeten belül egy adott jelenséget végigvezetek a magyar nyelv történetén, és csak ezek után térek át egy másik jelenség tárgyalására. Célszerűbbnek tűnt így beosztani az anyagot, hiszen ez megengedi, hogy az egyes jelenségeket folyamatukban láttassam. Az érdeklődők kíváncsiságát megpróbáltam bő szakirodalom felsorakoztatásával kielégíteni: ezek közé nemcsak kimondottan szakmai, hanem olyan műveket, cikkeket is beválogattam, amelyeket szerzőik a nagyközönség számára írtak. Abban reménykedem, haszonnal forgatják majd ezt az első próbálkozást a hallgatók, diákok, és nem csak a kötelező tantárgy kényszere fog szemük előtt lebegni, hanem közelebb kerülnek anyanyelvükhöz, kultúrájukhoz.

A szerző

5

I. BEVEZETÉS

Kulcsszavak: nyelvtörténet, összehasonlító történeti nyelvészet, változási univerzálé, intralingvális és extralingvális jelenségek, szinkrónia, diakrónia, korszakolás, a nyelvtörténet forrásai, szórványemlékek, szövegemlékek, vendégszöveg, anyakódex, glosszák, szójegyzék A jegyzet bevezető része a nyelvtörténet meghatározásával indul, majd az összehasonlító történeti nyelvészettel való összevetés (A nyelv története), a nyelvi változások általános, egyetemes vonalainak vázlatos bemutatása következik (A nyelvek változása). A harmadik részben (A szinkrónia és diakrónia kérdése) a szinkrónia és a diakrónia kérdésének rövid vizsgálatára kerül sor. A negyedik alfejezet (A nyelvtörténet korszakolása) a korszakolás kérdésével foglalkozik, és a magyar nyelvtörténet korszakait sorolja fel. Az ötödik és egyben utolsó rész (A nyelvtörténet forrásai) a nyelvtörténet forrásait mutatja be: hogyan, milyen mértékben hasznosíthatók a rokon nyelvek, az idegen vagy kontaktusnyelvek, a mai magyar köznyelv, a nyelvjárások és az általános nyelvészet a magyar nyelvtörténeti kutatásokban. A források bemutatása a legjelentősebbnek tartott nyelvemlékek felsorolásával és jellemzőiknek ismertetésével zárul. A bevezető fejezet harmadik, negyedik és ötödik alfejezete után kiegészítő irodalmat talál az érdeklődő, hiszen az adott keretek között az egyes kérdéseket, elméleti problémákat nem lehet a kellő mélységben tárgyalni. Ugyanitt olyan feladatok találhatóak, amelyek az egyes kérdések továbbgondolására sarkallnak, illetve az elméleti felismerések alkalmazását segítik elő.

1. A NYELV TÖRTÉNETE Közhely, hogy az élő nyelvek állandó változásban vannak, a nyelv tehát időben az emberiséggel együtt változik. Ezeket a változásokat és e változás okait, miértjét tanulmányozza a nyelvtörténet. A nyelvtörténet keretén belül két irányba indulhatunk. Vizsgálhatjuk általánosságban a „nyelv” történetét, valamint az egyes nyelvek történetét. A nyelvtörténet tárgya a nyelvek időben változó rendszerének és használatának a vizsgálata, célja a nyelvi rendszer történetének, változásainak és múltbeli állapotainak a leírása, valamint a változások lefolyásának, okainak és összefüggéseinek a magyarázata. Az egyes nyelvek történetét tanulmányozó nyelvtörténetet el kell különítenünk az összehasonlító történeti nyelvészettől, amely nem egyetlen nyelv változásait tárgyalja, nem szorítkozik egyetlen nyelvre, hanem (általában) rokon, de önálló nyelvek vizsgálatára tér ki.

2. A NYELVEK VÁLTOZÁSA A nyelv, illetve a nyelvek együtt változtak, változnak az emberiséggel. Tudnunk kell, hogy az emberi nyelvek olyan közös mozzanatokat tartalmaznak, amelyek általánosak, minden nyelvre jellemzőek, így az egyes nyelvek változásait megvizsgálva felfedezhetjük a közös jegyeket. Hiszen minden nyelv beszélői azonos igények kielégítésére törekszenek: elsősorban a kommunikáció sikerességére, emellett az esztétikum, a divat a nyelvek esetében sem elhanyagolható tényező, akárcsak pl. a gazdaságosságra való törekvés, vagyis az, hogy minél tömörebben, minél kisebb erőfeszítéssel, minél több információt tudjunk közölni. A nyelvek változásába mindenhol belejátszanak az egyes nyelvek felépítéséből fakadó sajátosságok, valamint az illető közösséget érintő külső, nem nyelvi tényezők, a társadalom, a környezet változása. A nyelvek nemcsak időben változnak, hanem térben is különböző változataikat figyelhetjük meg annak függvényében, hogy milyen területi, szociális, műveltségi változások mennek végbe az adott közösség életében. A változások belső, nyelvi rendszerhatásoknak is függvényei: az analógia hatása sehol sem elhanyagolható tényező, és a változások nem hirtelen, egyik napról a másikra, hanem rövidebb-hosszabb

6

ideig együtt élő variációkon keresztül mennek végbe. A nyelvi változásoknak van egyfajta egyetemessége, közös jellegzetessége: az okok, a célok, a körülmények, az eredmények azonosak lehetnek. Azokat a közös sajátosságokat, amelyeket az egyes nyelveknek az összehasonlító tipológiai vizsgálata leíró jelleggel fölfed, és amelyeket nyelvi univerzáléknak szokás nevezni, végső soron a nyelvek életének közös változási vonásaiban: a változási univerzálékban gyökereznek (vö. Benkő 1988: 14). Pl. ilyen változási univerzálénak számít az, hogy általában a fonémarendszerben és a szintaktikai szerkezetben lassabban mennek végbe a változások, mint a szókészletben. Az egyes nyelvek változása azonban a változási univerzálékon túlmenően sokszor nagyon is egyedi képet mutat. Ha összevetjük az egyes nyelvek történetét, láthatjuk – a nyelvrendszerbeli sajátosságokon túlmenően –, hogy időben más és más ütemben változtak, de ugyanezt érzékeljük akkor is, ha egy adott nyelv történetét kísérjük végig: a változások üteme nem egyenletes az egyes korokban. Az sem elhanyagolható tényező, hogy melyik nyelv mikor vált önállóvá. A magyar nyelvről tudjuk, hogy az egyik legrégibb nyelvek közé tartozik, több mint 3000 éves, ám még ma is tanúi lehetünk nyelvek keletkezésének. Ilyen pl. a nemrégiben, kétszáz éve önállósodott Dél-Afrikában beszélt afrikaans nyelv. Azonban minél „korábbi” ez a kiszakadás, önállósodás, annál nagyobb a nyelvrendszerbeli önállóság, és annál inkább eltávolodott a nyelv a rokon nyelvektől. Az egyes nyelvek változásaiban észlelt különbözőségek abból is adódnak, hogy pl. a nyelvek, nyelvjárások keveredése, egymásra hatása nem mindenhol azonos mértékű, illetve pl. a hangrendszer vonatkozásában az emberi fizikai adottságok is eltérőek lehetnek, hiszen a hangképző szervek nem teljesen azonosak a különféle embercsoportoknál. Mindebből nyilvánvaló, hogy „a nyelv történetének tartozéka a nyelvnek mint közlési eszköznek, mint jelek rendszerének a története; tehát minden olyan jelenség, amely magában a nyelvi rendszerben van meg, illetőleg megy végbe. Következésképpen leszűkített értelemben a nyelv története nem más, mint a nyelvi rendszer állományának (fonéma-, morféma-, lexémaállományának) és szerkesztésmódjainak (szintagmatikus szerkesztésének, mondatszerkesztésének és szövegszerkesztésének), illetőleg az ezekhez fűződő alaki és funkcionális (jelentésbeli) jelenségeknek a története, és természetesen mindezen jelenségek használati szabályainak története. Ezek együttesét a nyelv belső (intralingvális) történetének szokás nevezni. [...] A nyelv azonban nem csupán jelek rendszere, nem csupán állomány, szerkesztésmódok, szabályok összessége, amely az emberi tudatban [...] létezik. A nyelv működik is, mégpedig természetesen nemcsak az ember szolgálatában, hanem az emberi tevékenység részeként, a gondolatközlés eszközeként. A nyelv tehát nem valami önműködő mechanizmus, hanem emberi cselekvés, és változásai sem önmaguktól valók, hanem emberi cselekvés során érvényesülnek. Ez a működés történetileg végigkísérte és kíséri az emberiséget, illetőleg az egyes csoportok, társadalmak életét, az emberi közösség szellemi tevékenysége révén jött létre, és ennek a tevékenységnek: a nyelvhasználatnak a során él tovább. Következésképpen a nyelv történetébe a nyelvi rendszer története működésével, illetve működtetésével együtt tartozik bele, a kettő kölcsönös meghatározottságú, elválaszthatatlan egységet képez. [...] Különböző nyelvi rendszerek egymásra hatása és egyes elemeikkel egymásba hatolása (idegen nyelvektől kölcsönzés, nyelvjáráskeveredés stb.) nyelvi folyamat ugyan, mégsem önmagában való, a nyelvi rendszer belső fejlődési törvényeiből következő történés, hanem a nyelvet használó, alakító társadalom állapotából és történetéből fakadó következmény. [...] A nyelvi rendszernek a kommunikációs igények szerinti felhasználása, stiláris variálódása, divatjelenségei stb., illetőleg e jelenségek térbeli és időbeli változása, a nyelvhasználati szokások módosulása is nyelvi tevékenység, nyelvhasználati jelenség ugyan, de szorosan egybekapcsolódik a beszélő ember életkörülményeinek, gondolkodásmódjának, magatartásának, szellemi törekvéseinek jellegével, változásai ezek változásaival fonódnak össze. – A nyelvi norma, amelynek kifejlődése, megszilárdulása a nyelv életének szintén nagyon lényeges, meghatározó mozzanata – a nyelv belső, rendszerbeli adottságainak alakulására messzemenő következményekkel – ugyancsak a nyelvet használók tudatos törekvéseinek terméke, de ezek a törekvések egészükben jóval szélesebb keretűek, fogantatásuk szorosabb értelemben vett nyelvi vonatkozásaival: igen közvetlenül alapulnak a nyelvet használó társadalom művelődése, esztétikai, irodalmi igényein, nemzeti egységtörekvésein stb. [...] Az emberi körülmények rengeteg hasonló változása kifejezetten a nyelven kívüli (extralingvális) jelenségek körébe tartozik. E jelenségeknek a nyelv történetében való szerepe, arra való nagyon fontos hatása – bármennyire áttételes is – mégis teljesen nyilvánvaló.” (Benkő 1988: 21–6).

7

3. A SZINKRÓNIA ÉS A DIAKRÓNIA KÉRDÉSE A XIX. században uralkodó diakrón szemléletmódot a XX. század elején a szinkrón szemléletmód váltotta fel. Habár Jakobson (1963, 1969) hangsúlyozta, hogy a szinkrón nyelvállapot nem egyenlő a statikával, hanem a szinkróniában mind a statika, mind a dinamika benne van, a nyelvészek mereven elkülönítették a két szemléletmódot. A XX. század második felében változatlanul megmaradt a szinkrónia és a diakrónia különválasztása, de a nyelvészek kiemelték, hogy e két szemléletmódot csak módszertanilag szükséges megkülönböztetni, hiszen a szinkrón nyelvállapot nem jelent teljes mozdulatlanságot, és a diakrón sem jelent szüntelen változást, úgy ahogy az elnevezések is utalhatnak e jelenségekre (szinkrónia > gör. szün ’együtt’ és chronosz ’idő’, tehát egyidejűség, diakrónia > gör. dia ’át, keresztül’ és chronosz ’idő’, tehát időn átívelő változás). Nem ellentétet, hanem „egymás mellettiségen és kölcsönösségen alapuló viszonyt” (Benkő 1988: 146) kezdtek látni a két nyelvállapot között, azzal a megszorítással, hogy „bizonyos értelemben továbbra sem lehet a szinkróniát és a diakróniát »összekeverni«” (Károly 1969: 167) mint szemléletmódot, vizsgálati módszert. Ma már közhellyé vált az a nyelvészeti tétel, miszerint a nyelv a szinkróniában működik, és a diakróniában jön létre. A szinkrónia csak viszonylagos mozdulatlanságot jelent: a szinkróniában jelen levő mozgások indítják el a diakronikus változásokat, és ezek a változások csak két vagy több szinkrón metszet összehasonlításakor mutathatók ki. Így a nyelvtörténésznek szükségszerűen figyelnie kell a szinkrón nyelvállapot összes kérdésére is, de a történeti vagy diakrón nyelvtan legfőbb feladata a nyelvi változások vizsgálata marad. Több szinkrón metszet összehasonlításakor figyelmet kell fordítani a szinkrón állapotban zajló mozgásokra, a kivételekre, az átmeneti alakulatokra is. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a szinkrón állapot nemcsak a mai nyelvállapotra vonatkozik, attól függetlenül, hogy a ma folyó szinkrón vizsgálatok a mai magyar nyelvre vonatkoznak. Ez természetes: ugyanúgy szinkrón állapotról beszélhetünk, ha pl. a XIII. század nyelvállapotát, vagy akár a XIX. század nyelvállapotát vizsgáljuk. Amennyiben csak egy adott kornak a nyelvállapotával foglalkozunk (legyen az a XIII. vagy a XXI. századi), módszertanilag szinkrón vizsgálatot végzünk. A szinkrón vizsgálat célja: megállapítani hogyan működött vagy működik a nyelv egy adott korban. Ha pedig két kor – pl. a XIII. és a XIX. század, vagy a XVII. és XXI. század – nyelvállapotát hasonlítjuk össze, és a két korszak közötti változásokra fektetjük a hangsúlyt, akkor a diakrón módszert alkalmazzuk. A diakrón vizsgálat célja: megállapítani mi, hogyan és miért változik, illetve mi marad változatlan az idők során. A diakrónia így nemcsak a nyelv teljes életére vonatkozik, hanem akár két egymáshoz nagyon közel, vagy távol álló kor összehasonlító vizsgálatára. Ezzel egyidőben tudnunk kell, hogy nemcsak „a nyelvet” lehet diakrón módszerrel vizsgálni, hanem a részrendszereket is. Ezért a nyelvtörténeti vizsgálatokat lebonthatjuk hangtörténetre, morfématörténetre, a mondattan történetére, történeti szövegtani vizsgálatra is, valamint tanulmányozhatjuk az egyes részrendszerek egymásra hatását: pl. hogyan hatnak a hangtörténetben észlelt jelenségek a morfématörténetre, vagy a mondattani viszonyokat jelölő elemek változása a szövegtani jellemzők változására. Összegzésképpen: a szinkrónia önmagában is hordozhat olyan variánsokat, amely változásokat indít el, tehát nem beszélhetünk változatlan állapotról; a diakrónia pedig nem jelent feltétlenül változást, hiszen egyes elemek évszázadokon keresztül változatlanok maradhatnak. Kiegészítő irodalom: Antilla, Raimo: An Introduction to Historical and Comparative Linguistics. The MacMillan Company,

New York, Collier–MacMillan Ltd London, 1972. Balázs János: Szinkrónia és diakrónia, változás és egyensúly a magyar nyelv rendszerében. In: Imre

Samu–Szathmári István (szerk.): A magyar nyelv története és rendszere. NytudÉrt. 58: 70–4, 1967.

Benkő Loránd: A történeti nyelvtudomány alapjai. Tankönyvkiadó, Bp., 1988. Gramkelidze, Th. V.: Language Change and Diachronic Linguistics. In: Reprints of the Plenary Session

Papers. XVIth International Congress of Linguistics Organized under the Auspices of CIPL Berlin, Editorial Commitee, Berlin, 1987, pp. 350–65.

Horváth Katalin–Ladányi Mária (szerk.): Állapot és történet – szinkrónia és diakrónia – viszonya a nyelvben. ELTE BTK Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék, Bp., 1993.

8

Jones, Charles (ed.): Historical Linguistics: Problems and Perspectives. Longman, Harlow, 1993. Károly Sándor: A történeti és a leíró nyelvtudomány kapcsolatának újabb fejlődése. In: Király Péter

(szerk.): A nyelvtudomány haladásáért. NytudÉrt. 65: 159–79, 1969. Feladatok: 1. Theodora Bynon Történeti nyelvészet (Osiris Kiadó, Bp., 1997) könyvét forgatva vázolja fel: hogyan gondolkodtak a szinkrónia és a diakrónia viszonyáról az újgrammatikusok, a strukturalizmus képviselői és hogyan értelmezzük ma ezeket a fogalmakat! 2. „A szinkronikus és a diakronikus kutatás kiegészítik egymást. Mind a kettő egyaránt fontos, és bár szempontjaik merőben különbözők, csupán együtt vezethetnek a nyelv teljes tudományos megismerésére” (Bárczi–Benkő–Berrár 1989: 8). Az idézetből kiindulva, próbálja meg végiggondolni: hogyan egészíti ki egymást a kétfajta szemlélet, és lehet-e hátránya annak, ha csak az egyik szempontot tartjuk szem előtt! 3. Nézzen utána (pl. D. Crystal: A nyelv enciklopédiája. Osiris Kiadó Bp., 1998 című könyvben): melyek azok a nyelvek, amelyek régebbieknek mondhatók, mint a magyar, illetve keressen olyan nyelveket, amelyek csak a közelmúltban váltak önállókká! Általános nyelvészeti ismereteiből kiindulva próbálja „kinyomozni”, mi az oka annak, hogy egyes nyelvek évezredekkel ezelőtt, mások csak alig pár száz éve önállósodtak!

4. A NYELVTÖRTÉNET KORSZAKOLÁSA Az egyes nyelvek történetének korszakolása nagy feladat elé állítja a kutatókat. A nyelvben végbemenő változások üteme nem egyforma a nyelv története során. A korai századokban sokkal nagyobb mértékben változott a magyar nyelv, mint az utóbbi két évszázadban. Az egyes periódusokon belül pedig nem azonos ütemben változtak, változnak a nyelvi részrendszerek: míg a korai századokat a hangtörténeti változások nagyobb üteme jellemzi, napjainkban pl. a szókincsbeli változások nagyobb mértéke figyelhető meg. Ennek ellenére nem jelölhetünk ki más-más korszakhatárt az egyes nyelvi jelenségek függvényében. Ugyanakkor – mint ezt is később látni fogjuk – a nyelvi változásokat sokféle tényező befolyásolja, nemcsak belső nyelvi tények, hanem külső tények, a társadalom, az életkörülmények stb. változása is. És ezek a változások sem mindig egyenlő mértékben befolyásolják a nyelvet. Éppen azért a korszakhatárok kijelölése nagyon nehéznek bizonyul. Ehhez hozzájárul az is, hogy mivel a nyelv állandó változásban van, nem lehet merev korszakhatárokat kijelölni: az egyes nyelvi változások nem egyidőben kezdődnek és érnek véget. Mégis, ahhoz, hogy kutatni tudjuk a nyelv történetét, illetve el tudjunk igazodni az elmúlt korokban, valamiféle támpontot kell keresnünk. „Az időben és térben tájékozódni, eligazodni csak akkor lehet, ha fix viszonyítási pont vagy pontok állnak rendelkezésünkre. A történeti irányultságú tudományok időbeli viszonyítási pontokkal, tehát dátumokkal és korszakbeosztásokkal dolgoznak. Ennek kizárólag gyakorlati oka van: a történés folyamatának a tagolása nélkül nincs eligazodás a múltban. A nyelvtörténeti korszakolás is gyakorlati célokat szolgál: a nyelv élettörténetében való tájékozódást, eligazodást teszi lehetővé.” (Kiss 2003: 15). A korszakolás szempontjai többfélék lehetnek. Mivel – mint említettem – a nyelvi jelenségek változása még egyetlen perióduson belül sem egyenletes, inkább külső szempontokat veszünk figyelembe a korszakhatárok kijelölésében, ám nem tévesztjük szem elől a nagy nyelvi változásokat sem. A magyar nyelvtörténetet a magyar nyelv önállóságától napjainkig számítjuk. A legújabb kutatások szerint a magyar nyelv mintegy 3000 éves, tehát az első korszakhatár a Kr. e. 1000. évtől számítható. A korábbi nyelvtörténeti tárgyú és a korszakolással is foglalkozó munkák általában a korábbi korokat – az uráli, valamint a finnugor együttélés korát – is ide sorolják, azonban Kiss Jenővel és munkatársaival (2003: 17) egyetértve, ezeket nem tekinthetjük a magyar nyelvtörténet korszakainak, hiszen nem a magyar nyelv önálló életére vonatkoznak. E korai korszakok tanulmányozása az összehasonlító történeti nyelvészet – jelen esetben az uralisztika és finnugrisztika – tárgykörébe tartoznak. (Tájékozódásképpen lássuk ezeket a korszakokat is: az uráli egység korszaka kb. Kr. e. 4000-ig tart; a finnugor egység korszaka kb. Kr. e. 4000–2000 közöttre tehető; az ugor egység korszaka pedig kb. Kr. e. 2000-től Kr. e. 1000-ig tart.) A magyar nyelvtörténet korszakai (Kiss–Pusztai 2003 nyomán):

9

A nyelvemléktelen, azaz ősmagyar kor kb. Kr. e. 1000-től Kr. u. 896-ig, a magyar nyelv kezdetétől a honfoglalásig tart. A törzsi szervezetben élő népesség törzsi nyelvjárásokat beszél. Megváltozik a nyelvi, s változik a kulturális környezet: egyre több, korábban ismeretlen nyelvvel kerül kapcsolatba a magyar nyelvközösség. Az ősmagyar kort a kutatók egy része két alkorszakra osztja: az Urál vidéki őshaza korszakára (Kr. e. 1000–Kr. u. kb. 450) és a vándorlások korára (450–896). Azonban nem áll annyi adat rendelkezésünkre, hogy e két korszakot érdemben tanulmányozni tudjuk, ezért általában csak az ősmagyar korról beszélünk. „Az ősmagyar kor nyelvi problematikáját ugyanis csak rekonstrukciós alapon lehet megfogni, amelynek két közelítési pólusát az uráli–finnugor összehasonlító nyelvtudomány eredményeiből kifejezetten a magyarra alkalmazható tényanyag, valamint a korai ómagyar kor viszonylag gyér nyelvemlékes anyagából való visszakövetkeztetés teszi ki.” (Benkő 1991: 24). A nyelvemlékes kor az ómagyar korral kezdődik és napjainkig tart. (1) Az ómagyar kor 896-tól 1526-ig, a honfoglalástól a mohácsi vészig tart. Az új természeti környezetbe került magyarságnak újak a szomszédai s a vele érintkező nyelvek is. A letelepedés, valamint a kereszténység fölvétele és az önálló államiság megteremtése fokozatos műveltségváltással jár, a törzsi nyelvjárások területi nyelvjárásokká válnak. Megjelennek az első magyar nyelvű szövegek. Erős a szláv és a latin hatás. Az ómagyar kort szintén gyakorlati okok és a nyelvemlékek jellege miatt két alkorszakra szoktuk osztani: az első a korai ómagyar kor, amely 896-tól 1350 tájáig tart, illetve a kései ómagyar kor, amely 1350-től a mohácsi vészig terjed. A korai ómagyar korban csak szórványemlékekkel és kis szövegemlékekkel számolhatunk, a késeiben már számos könyvméretű magyar kódex íródik, ezért is hívjuk ezt a kort a kódexek korának is. (2) A középmagyar kor 1526-tól 1772-ig, a mohácsi vésztől a magyarországi felvilágosodás kezdetéig tart. Mohács után az ország három részre szakad, a magyarság jelentős része fizikailag megsemmisül, a háborúkat kísérő és követő át- és betelepülések, illetve betelepítések a nyelvjárási keveredést, tehát a nyelvi konvergenciát segítik. Erős a német hatás. Alapvető fontosságú a reformáció és a könyvnyomtatás a maga számos következményével, köztük a legfontosabbak: az anyanyelv írásos használatának kiterjedésével s vele összefüggésben az egységesülő, a normalizálás útját járó irodalmi nyelv egyre inkább erőre kapó formálódásával, illetőleg a magyar nyelvhasználat színtereinek bővülésével. (3) Az újmagyar kor 1772-től 1920-ig, a magyarországi felvilágosodás kezdetétől a trianoni békediktátum megkötéséig tart. A magyar nyelv az ország hivatalos nyelvévé válik (1844). A köznyelv írott változata kodifikálódik, s ezzel a magyar nyelv változatainak viszonyrendszere alapvetően megváltozik. Budapest nagyvárossá válásával alakul ki s terjed a köznyelv változata, az iskoláztatás kötelezővé válása után egyre általánosabb az írni-olvasni tudás. A nyelvi konvergencia egyre erősödő tendenciaként érvényesül. Az újabb magyar kor 1920-tól napjainkig tart. A trianoni békediktátum (1920. jún. 4.) a magyar nyelvközösség és a nyelv eddigi legnagyobb szétszakítottságához vezet. A kisebbségbe került magyarság millióinak nyelvhasználatában elsősorban a kényszerű kétnyelvűségből következő nyelvi különfejlődés jelei mutatkoznak s terjednek. A XX. századi nagy léptékű modernizálódás és a tudományos-technikai fejlődés, különösen az informatikai forradalom élet- és szemléletmódváltáshoz vezet (urbanizálódás, attitűdváltozások, globalizáció). Csökken a nyelvjárások szerepe, széles körűvé válik a kettősnyelvűség, egyre nagyobb teret nyernek a csoportnyelvek. A modern technikának köszönhetően számottevően bővül a szó- és írásbeli kommunikáció, sokszorosára növekszik a tömegtájékoztatás volumene, a köznyelv hatása, megnő az „írott beszéltnyelviség” (sms, csetelés) szerepe. Kiegészítő irodalom: Bárczi Géza: A magyar nyelvtörténet korszakai. Magyar Nyelv 1950: 1–8. Benkő Loránd: A magyar nyelvtörténet korszakolásáról. Magyar Nyelv 1964: 137–45. Benkő Loránd: Nyelvtörténet és mai nyelv. Általános Nyelvészeti Tanulmányok, V (1967): 60–1. Deme László: A magyar nyelvtörténet korszakbeosztásának kérdéséhez. Magyar Nyelv 1950: 210–22. Harmatta János: A nyelvtörténet korszakolásának problémái. In: Kovács László–Veszprémy László

(szerk.): Honfoglalás és nyelvészet. Balassi Kiadó, Bp., 1997: 11 – 7. Feladatok:

10

1. Milyen szempontok alapján lehet egy nyelv történetének korszakhatárait kijelölni? Előző ismereteire támaszkodva hogy gondolja, a magyar nyelvre alkalmazhatunk-e más korszakkijelölést? Ha igen, milyen előnyökkel és hátrányokkal járna ez? 2. Nézze meg a mellékszakjának megfelelő nyelv történeti korszakolását, azok szempontjait, és vesse ezeket össze a magyar nyelvtörténet korszakaival! Milyen hasonló, illetve eltérő szempontokat talált? Véleménye szerint miből adódhatnak a különbségek és a hasonlóságok?

5. A NYELVTÖRTÉNET FORRÁSAI A nyelvtörténeti jelenségek, a nyelvbeli változások vizsgálatához a nyelvtörténet különböző forrásokat használ. Nyelvtörténeti forrás minden olyan nyelvi adat, amely felhasználható a nyelv történetének a kutatásában, amelyek segítségével a nyelvi változásokra igyekszik fényt deríteni. A források a következők: (1) a rokon nyelvek tanúsága, illetve az összehasonlító történeti nyelvészet eredményei; (2) a magyarba beáramló jövevényszavak és a magyarból más nyelvekbe átkerült szók; (3) a mai magyar köznyelv és (4) a nyelvjárások; (5) az általános nyelvészet eredményei; (6) a nyelvemlékek. Ezek közül – természetesen – a legfontosabbak a nyelvemlékek, azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni sem az összehasonlító történeti, sem az általános nyelvészet eredményeit, valamint a többi tényezőt sem. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy általában nem támaszkodhatunk minden esetben minden lehetséges forrásra, de megtörténhet, hogy több forrás figyelembevétele adhatja meg a választ kérdéseinkre.

5.1. A rokon nyelvek A rokon nyelvekkel való összehasonlítás több jelenség magyarázatára szolgálhat. Mivel a magyar nyelvtörténet a magyar nyelv önállóvá válásának idejétől bekövetkezett változásokkal foglalkozik, felmerülhet a kérdés, miért kell nekünk segítségül hívnunk a rokon nyelveket? Az ősmagyar korból nem maradtak ránk nyelvemlékek, így ezek hiányában nagyon nehéz megvizsgálni az akkori nyelvállapotot, és kutatni a változásokat. Éppen ezért a legkézenfekvőbb segítségül hívni az összehasonlító történeti nyelvészet, jelen esetben a finnugrisztika, uralisztika eredményeit. A rokon nyelvek vizsgálata lehetővé teszi számunkra, hogy a magyar nyelv legkorábbi korának jelenségeit rekonstruáljuk. Pl. azt, hogy a magyar lúd szó ú-ja a magyar nyelv külön történetében vált hosszúvá, egyebek mellett az is bizonyítja, hogy a rokon nyelvi megfelelőkben csak rövid magánhangzót találunk (vö. osztj. lōnt, cser. lədə, finn lintu stb.). Ha megvizsgáljuk a rokon nyelvek birtokos személyragjait, arra a következtetésre juthatunk, hogy a finnugor nyelvekben a ragok névmási tövekből keletkeztek, így a jelenség alapnyelvinek mondható. A rokon nyelvek vizsgálata azt is megmutatja, hogy milyen régi egy-egy szó vagy jelenség: amennyiben egy magyar nyelvi jelenség megfelelője megtalálható az obi-ugor nyelvekben, akkor már valószínűleg megvolt az ugor korban; ha ez megtalálható a finn-permi nyelvekben is, akkor már élhetett a finnugor korban; ha pedig a szamojéd nyelvekben is megvan, akkor a jelenség kialakulása, megjelenése az uráli korra tehető.

5.2. Az idegen nyelvek Részben a hangtörténet, részben a történeti jelentéstan kutatásait segítik a magyarba beáramló jövevényszavak, illetve a magyarból más nyelvekbe átkerült szavak. Pl. a c hang magyarbeli megjelenésének, illetve egyik bilabiális hangunk (β) eltűnésének idejét a kontaktusnyelvek vizsgálatával tudjuk megállapítani. A korai ómagyar korban, a szlávból átvett, c hangot tartalmazó szavakban a c-t pozíciójától függően más hanggal helyettesítettük (szl. nemec > m. német; szl. cer ’cserfa’ > m. cser ’cserfa; cserzőanyag’). Ez azt bizonyítja, hogy az ősmagyar kor végén és az ómagyar kor elején még nem volt c hang a magyarban, csak az ómagyar kor folyamán alakult ki, hiszen ha lett volna, nem lett volna szükségünk a hanghelyettesítésre. A β fonéma ómagyar kor eleji meglétét igazolják pl. a román nyelvbe

11

ekkor átkerült magyar szavak: m. város > r. oraş; m. Várad > r. Oradea. Ha a bilabiális hangunk már eltűnt volna a hangrendszerből, illetve átváltozott volna v-vé, a románban is v kezdetű szavakat találnánk, mivel a románban ekkor már volt v hang. Így igazolható a β kora ómagyar kori megléte, és az is, hogy a hang a későbbi századokban tűnt el a magyar hangrendszerből. A jelentéstan körében, amennyiben ismerjük az átvett szó jelentését, nyomon követhetjük a magyar nyelvben végbement jelentésváltozás(oka)t. Pl. az alánból átvett asszony szavunk jelentése mind az átadó nyelvben, mind az ősmagyar kori és ómagyar kori nyelvben ’úrnő, fejedelemasszony’. (A hölgyeket általánosan megnevező alapnyelvi szavunk, a nő mellé vettük át a magas rangú hölgyet jelentő szót.) Az asszony mai jelentése a magyar nyelvben alakult ki, különösen a későbbi kisasszony és az asszonyka szavunk hatására. A szó jelentésváltozásához „az is hozzájárult, hogy a szó idővel elvesztette magas társadalmi megkülönböztető értékét és többek között lett mosó-asszony, polgár-asszony, szolgáló-asszony, végül kialakult a ’férjes nő’ jelentés” (Hadrovics 1992: 156). Az érintkező nyelvek valamennyi szintjére kiterjedő összehasonlító vizsgálat lehetővé teszi – mint láttuk – a szókészleti és hangtani interferenciák vizsgálatát, ezen kívül pedig a nyelv egyéb szintjein jelentkező egymásra hatások kimutatását is. Hiszen – ahogy Kiss Jenő (Kiss–Pusztai 2003: 21) is kiemeli – ha „például tükörfordítások meglétét bizonyítani tudjuk, akkor igazoltuk egyúttal azt is, hogy az adott közösségnek voltak kétnyelvű tagjai. Ebben az esetben pedig fokozottabban érdemes, kell figyelni a lehetséges interferencia-jelenségekre a két nyelv között”.

5.3. A mai magyar köznyelv A nyelv történetének tanulmányozása során miben segíthet nekünk a mai magyar nyelv? – tehetnénk fel a kérdést. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a mai magyar nyelv hosszú változási sorok, korábbi változások eredményeit mutatja, ugyanakkor maga is tartalmaz változatokat. Éppen azért mert a mai nyelv szinkróniájában benne van bizonyos mértékben a diakróniája is, lehetőségünk van arra, hogy nyelvtörténeti következtetéseket vonjunk le a mai állapotból. A mai nyelv akkor válik a legértékesebbé, amikor más forrás nem áll rendelkezésünkre. Gondoljunk csak arra, hogy mivel pl. az ómagyar kori helyesírás távolról sem követte az egy hang egy betű elvét, nehezebben tudjuk megállapítani az egyes betűk hangértékét. Azonban a mai nyelvi forma rávezethet az egyes írott alakok kiolvasására: a HB. u betűje két magánhangzót takarhat: az u-t és az ü-t, illetve ezek hosszú párját. Mivel a pur, pucul, hug szavakat ma por, pokol és hogy alakban használjuk, tehát veláris hanggal ejtjük, a HB.-beli szavak u-val ejtendők. Azonban a szintén HB.-beli bun, zum, urdung szavak mai alakjában ű, illetve e és ö hangot találunk (bűn, szem, ördög), innen tudjuk, hogy ezek ü-vel ejtendők. Ugyancsak történeti hangtani jelenségre mutatnak rá a következő mai alakok: az i-t és í-t tartalmazó egyszótagú, palatális szavaink egy részéhez veláris toldalékok járulnak (pl. híd – hidat, szid – szidhat), és nem palatálisak, ahogy ezt a magánhangzó-harmónia megkövetelné. Ebből arra következtethetünk, hogy nyelvünk korai szakaszában létezett egy veláris i a magyarban, amely e szavak mai viselkedésére is kihat. Bizonyos toldalékjaink két vagy három alakban is jelentkeznek a hangrendi illeszkedés következtében. Ahhoz, hogy meghatározhassuk – különösen a névszói eredetű határozóragok – eredeti alakjait, szintén a mai nyelvet foghatjuk vallatóra. Ha megvizsgáljuk a névmási határozószóinkat (pl. benne, tőle, róla, vele), láthatjuk, hogy egyesek veláris, mások palatális eredetre mennek vissza, a mai kettős, hármas alakúság a magánhangzó-harmónia eredménye. (Ezt ugyan visszagazolják a HB.-ben található puculnek, milostben alakok is, de amennyiben nem lenne ilyen korai nyelvemlékünk, amelyben ez tükröződne, csak a mai nyelvállapotra támaszkodhatnánk.) Az alaktan, mondattan területén is segíthetnek a mai szerkezetek. Az egyes képzett szavak etimológiájára rávilágíthatunk, ha behelyezzük őket a hozzájuk tartozó analogikus sorokba. Így a mozog : mozdít : mozgat : mozdul sor alapján megállapíthatjuk, hogy egy moz- tővel állunk szemben. (A pontos etimológiához a rokon nyelvi alakokat is meg kell vizsgálnunk, azonban a mai magyar nagyon jó kiindulópontként szolgál a vizsgálathoz.) Az olyan jelöletlen összetételek, mint a háztető, favágó azt jelzik, hogy a nyelv életében létezett egy kor, amikor sem a birtokos, sem a tárgyas viszonyt nem jelöltük külön toldalékkal. Amint korábban is jeleztem, a mindenkori mai nyelvben a nyelvtörténeti változás különböző fokai is tükröződnek pl. a különböző hangalaki kettősségekben: csuda : csoda, siket : süket, fogózik : fogódzik, vagy az egyes mondattani szerkezetekben: háztető : a ház teteje : a háznak a teteje, valamint az ikes–

12

iktelen ragozás mai köznyelvi vagylagosságában: eszem : eszek, folyjon : folyjék stb. Ezek az egymás mellett élő alakok nemcsak azt mutatják, melyek voltak a régebbi változatok, hanem a jövőbeli változásokat is – többé-kevésbé – előre láthatjuk. „A mindenkori mai nyelv tehát mint a nyelvtörténet időrendben s átmenetileg utolsó láncszeme, szelete az összes többi nyelvtörténeti állapotot meghaladó módja tárja elénk a nyelv teljes bőségét, és mutatja a nyelvhasználat rétegzettségét a maga csonkítatlan, elfedetlen változatosságában, sokszínűségében. S ami hangsúlyozandóan fontos még: a kutató működés közben a társadalmi kontextusában tanulmányozhatja a nyelvet, a nyelvhasználatot, tehát az éppen zajló nyelvi változásokat is, éspedig a nyelvi és kommunikatív kompetencia birtokában. Ez egyetlen más nyelvtörténeti szakaszban sem lehetséges ily módon s ezen a fokon. Fokozza a mai nyelv nyelvtörténeti szempontú fontosságát az is, hogy mivel az alapvető nyelvi folyamatok koroktól függetlenül azonosak, a mindenkori jelen tanulmányozásával elmúlt korok nyelvi változásainak a mechanizmusára is következtethetünk (ez az ún. egyöntetűség elve). A mai nyelv vizsgálata tehát az elvi-módszerbeli tanulságok miatt, a nyelvi változások indulása, lefolyása nyelvi és tartalmi feltételei tanulmányozhatóságának a szempontjából is kitüntetett fontosságú. Mindez akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a mindenkori mai nyelv felhasználásának, birtokbavételének is vannak korlátai.” (Kiss 2003: 20).

5.4. A nyelvjárások A nyelvtörténeti kutatások fontos forrása a mai magyar nyelvjárások. A különböző nyelvjárások különböző ütemben változtak és változnak, változásuk nem volt egyenletes, ezért az egyes nyelvjárások gyakran megőrzik a régebbi alakokat is. Ebbe az is belejátszik, hogy a peremnyelvjárások (a nyelvterület szélein elhelyezkedő nyelvjárások), illetve a nyelvjárásszigetek (vagyis azok a nyelvjárások, amelyek nagyban eltérnek a környezetük nyelvváltozatától) kevésbé érintkeznek a köznyelvvel, így nem ugyanazok a változások mennek végbe bennük, mint a többi, a központi területekhez közelebb esőkben. A nyitottabb nyelvjárások – a jelenségek szabad területi áramlása folytán – pedig közelebb állnak a köznyelvhez. Éppen ezért a nyelvjárások között is változásokkal összefüggő nyelvállapotbeli különbségeket fedezhetünk fel. „Így pl. a mai nyelvünkben olyan peremnyelvjárások, mint a göcseji, őrségi, ormánysági, Nyitra vidéki, felső-tiszai, székely stb., vagy olyan nyelvjárásszigetek, mint a felsőőri, a szlavóniai, a lozsádi, a szakadáti, a csángó stb. a nyelvi fejlődés nagyon különböző szintjeit képviselik, és rendkívül sok archaizmust, illetőleg neologizmust tartalmaznak” (Bárczi–Benkő–Berrár 1989: 88). Azonban ahhoz, hogy a nyelvjárási alakok segíthessenek bennünket a nyelvtörténeti jelenségek megismerésében, össze kell hasonlítanunk az egyes nyelvjárásokban használatos alakokat, az összehasonlító nyelvjárástan eredményeit kell használnunk, illetve be kell vonnunk a nyelvföldrajzi kutatásokat is. Legtöbbször az egész nyelvterületet számba kell vennünk. Ugyanannak a jelenségnek több variációja él az egyes nyelvjárásokban. Nézzük meg közelebbről az lj-s, j-s és l-es ejtést. A mai köznyelvből már hiányzik az lj hang attól függetlenül, hogy ezt írásban még jelöljük (ly). Ha megvizsgáljuk a nyelvjárásokat, láthatjuk, hogy a legrégebbi, az lj-s ejtésmód él még a peremnyelvjárások egy részében (a csángóban és a palócoknál), a köznyelvhez hasonló j-s ejtés a nyelvterület nagy részén megtalálható, míg van egy harmadik, l-es ejtésmód, amellyel a Dunántúlon találkozhatunk, és amely szintén régibb jelenség, mint a köznyelvi j-s ejtés. Ha a nyelvtörténeti változást szeretnénk kutatni, az összehasonlító nyelvjárástan segítségével kideríthetjük: melyik ejtésmód a régebbi, és azt is, miért a j-s ejtés a gyakoribb a mai magyar nyelvváltozatokban. Azonban – akárcsak a többi forrás esetében – tekintetbe kell venni a jelenségek komplex voltát, illetve azt is, hogy kellő körültekintés nélkül téves következtetésekre juthatunk. „Nem minden, első pillanatra megőrzött régiségnek látszó jelenség tekinthető minden esetben annak. Ha például a moldvai csángó nyelvjárás egyes székelyes jellegű pontjain a nyüst, füst szó nyist, fist alakjával találkozunk, ezt nem tekinthetjük feltétlenül megőrzött régiségnek (a mai füst és nyüst ti. egy előbbi ómagyarkori fist és nyist-ből fejlődött), mert hiszen a nagyon erős román nyelvi hatás alatt álló pontok magyar nyelvjárásának hangrendszeréből román hatásra az ü hang teljesen hiányzik, és így minden ü hangot i-vel helyettesítenek. A nyelvjárási jelenségeknek a hangtörténeti kutatásban való felhasználásában csak kellő óvatossággal kerülhetjük el a súlyos tévedéseket. Kétségtelen azonban, hogy különösen az elzártabb, hagyományőrző nyelvjárási pontok nyelve nagyon sok értékes anyagot szolgáltat a nyelvtörténeti kutatásnak” (Szabó T. 1962: 14).

13

5.5. Az általános nyelvészet Az általános nyelvészet a nyelvek kutatásának eredményeiből szűri le azokat az általános elveket, amelyek többé-kevésbé minden nyelvre jellemzőek. Így a történeti hangtan tekintetében megkönnyíti dolgunkat, ha tudjuk, hogy a hangsúlyviszonyoknak majdnem minden nyelvben ugyanaz a hatása a hangképzésre. Pl. a hangsúlyos szótagban a magánhangzók általában megnyúlnak, nyíltabbá válnak, illetve illabiális képzésűek lesznek (pl. a lilek > lëlik > lëlek > lélek). Ez a jelenség a magyar nyelvre is jellemző, akárcsak az alaktan tekintetében az, hogy a kezdeti egyszerűbb formát később egy bonyolultabb alak válthatja fel. (Vö. háztető – a ház teteje – a háznak a teteje.) Ugyanígy említhetjük azt az általános jelenséget, amely során a konkrét jelentésből alakul ki a szavak elvont jelentése. Pl. a buta kezdetben és ma is több nyelvjárásban ’életlent, tompát’ jelentett (l. buta fejsze), ebből alakult a köznyelvi ’gyenge eszű’ jelentése, és ebbe belejátszott az éles eszű, vág az esze stb. kifejezések használata is. Mint láttuk, az általános nyelvészet azonban nem olyan értelemben forrása a nyelvtörténetnek, mint ahogy a mai magyar nyelv, a nyelvjárások, a kontaktusnyelvek vagy a rokon nyelvek. „Az általános nyelvészet a források kínálta adatok elemzésében, értelmezésében, a szabályszerűségek feltárásában, problémák megfogalmazásában, hipotézisek megfogalmazásában stb. segíthet, de nem forrás a szóban forgó értelemben” (Kiss 2003: 22).

5.6. A nyelvemlékek A nyelvemlékek a legfontosabb forrásai a nyelvtörténetnek. Nyelvemléknek nevezünk minden írott, vésett, nyomtatott, illetve képes-hangos nyelvi forrást. Így korunk képes-hangos adatai ugyancsak forrásnak tekinthetők, nemcsak az elkövetkező nyelvtörténész nemzedékek számára, hanem arra is használhatjuk e forrásokat, hogy a régi nyelvi adatokat a maiakkal összehasonlítsuk, illetve a mai nyelvben meginduló változásokat feltérképezhessük. „A mai technikai lehetőségekből kiindulva a legsokoldalúbb nyelvemléknek a képes-hangos felvételeket tekinthetjük. Ugyanis ezek őrzik és adják vissza hűen a beszélt nyelvet, sőt a nyelvi közlést kiegészítő, a kommunikációt teljessé tevő nem verbális mozzanatokat (gesztusok, mimika stb.), de rögzítik a nyelvi közlést egyrészt befolyásoló, másrészt kiegészítő beszédhelyzetbeli körülmények egy részét is (hányan, hol, milyen nemű és korú partnerek vannak jelen – és így tovább). Minthogy azonban ilyen felvételeink csak az utóbbi évtizedből vannak, ezek még a szinkrón hírnökei, s mint ilyenek nyelvemlékké csak később válnak” (Kiss 2003: 19). A nyelvemlékeknek több típusát különböztetjük meg. A típusokat is különböző szempontok szerint határozhatjuk meg. (Vö. Bárczi–Benkő–Berrár 1989.) (a) Nem lényegtelen – különösen a nagyon korai nyelvemlékek esetében –, hogy milyen írásrendszerrel rögzítették ezeket. Így beszélhetünk rovásírásos, arab betűs, cirill betűs, görög betűs és latin betűs nyelvemlékekről. (b) A rögzítettség jellege szerint beszélhetünk: kéziratos, nyomtatott és (már a XIX. század végétől) más formában, adathordozóra rögzített nyelvemlékekről. (c) Tartalmuk, ill. funkciójuk szerint is osztályozhatjuk a nyelvemlékeket. A legkorábbi időkből kizárólag jogi és az egyházi élettel kapcsolatos nyelvemlékeink kerültek elő, később azonban növekszik a más jellegű kéziratok száma: megjelennek a szépirodalmi, tudományos, iskolai tárgykörű nyelvemlékek. (d) A nyelvemlékek eredetisége szempontjából beszélhetünk eredeti példányokról és másolatokról. Ez a szempont inkább a korai nyelvemlékek viszonylatában fontos, hiszen az egyes szövegeket többször lemásolták, és ezek a másolatok nemcsak időben állhattak távol egymástól, hanem a másolók saját nyelvi ismereteikhez, tudásukhoz és – netán – felfogásukhoz mérten változtathattak a szövegeken. Így több olyan kéziratváltozat keletkez(het)ett, amelyben az eredeti példánytól eltérő nyelvi jellegzetességek is tükröződhetnek. (e) A fenti szempontokat is figyelembe véve elsősorban a szöveg milyenségét szoktuk tekintetbe venni, azt, hogy szövegszerű-e vagy sem, glossza jellegű-e, szótárszerű-e a ránk maradt emlék. A szöveg milyenségétől és a fentebb felsorolt tényezőktől függően a következő típusokról beszélhetünk: (1) Kéziratos nyelvemlékek:

14

(1a) szórványemlékek (külföldiek és belföldiek) (1b) szövegemlékek:

− korai kis szövegemlékek − kódexek − világi tárgyú szövegemlékek

(1c) a szó-és kifejezéskészlet emlékei: − glosszák − szójegyzékek − szótárak

(1d) felsorolások, lajstromok és levelek (2) Nyomtatott nyelvemlékek: (2a) nyomtatott szövegemlékek (vallásos és világi tárgyúak) (2b) a szó- és kifejezéskészlet emlékei

− szójegyzékek − szótárak − szólásgyűjtemények

(2c) nyelvtanok 5.6.1. A kéziratos nyelvemlékek

5.6.1.a. A szórványemlékek Szórványemléknek nevezzük azokat a nyelvemlékeket, amelyek idegen nyelvű szövegekben elszórtan vagy tömegesen beágyazva magyar nyelvi elemeket tartalmaznak. A szórványemlékek inkább tulajdonneveket (személyneveket és földrajzi neveket) tartalmaznak, közszók csak abban az esetben jelennek meg, amikor a lejegyző személy nem ismeri a magyar szó idegen megfelelőjét, vagy nem akarja (valamilyen oknál fogva) azt idegen nyelven megnevezni. A szórványemlékek a korai ómagyar kor jellegzetes nyelvemlékei, így ezeknek nagy a jelentőségük a magyar nyelvtörténet tanulmányozása szempontjából. A külföldön íródott szórványemlékek között több arab és perzsa szerzőtől származó kéziratot találhatunk, illetve nyugati, latin forrásokat. A legjelentősebb az a bizánci görög forrás, amely 950–951 körül keletkezett Konsztantinosz császár tollából. Ez is inkább tulajdonneveket tartalmaz, azonban elvétve néhány köznév is található benne. A hazai szórványemlékek legnagyobb része jogi jellegű oklevél: van köztük alapítólevél, adománylevél, birtokösszeírás, vagyonösszeírás, végrendelet, határjáró levél, tanúvallomás. Az oklevélírás már első királyunk idejében megkezdődik, és a királyi kancellária megszervezésével, a XII. század közepétől egyre több okiratot állítanak ki. A XIII. századtól kezdve pedig az oklevél-kiállító hiteles helyek elszaporodásával az oklevélírás túllépi a királyi kancellária hatáskörét. Az ebből a korból származó okleveleink száma meghaladja az ezret, és ezek a korai ómagyar kori nyelvállapot feltérképezésének nélkülözhetetlen forrásai. A korai szórványemlékek közül a legnevezetesebbek a következők: (1) A veszprémvölgyi apácák adománylevele, amelynek eredetije 1002 előttről való, de a ránk maradt változat 1109-ben íródott. Az eredeti kézirat görög nyelvű, a másolatnak latin nyelvű változata is van. (2) A tihanyi apátság alapítólevele (TA.) 1055-ben készült II. Endre parancsából, fogalmazója több mint valószínű Miklós püspök volt. Magyar szórványemlékeink közül talán a legjelentősebb, hiszen tulajdonneveiben 58 magyar közszót tartalmaz, a latin szövegben pedig több magyar szerkezet és mondattöredék is van (monarau bukurea – Mogyoróbokorra; ohut cutarea – Óút kútjára; mortiſ uuaſara kuta rea – Martonvására kútjára; nogu azah fehe rea – Nagyaszó fejére; feheruuaru rea meneh hodu utu rea – Fehérvárra menő hadútra; petre zenaia hel rea – Petre szénája helyre stb.). Ennek köszönhetően nemcsak az egyes hangváltozásokat, alaktani változásokat, hanem a kora ómagyar kori mondattani jelenségeket is tanulmányozhatjuk.

15

(3) A dömösi prépostság adománylevelének (DömAd.) eredetije 1138-ban készült, azonban ránk csak egy két évszázaddal későbbi (1329) másolata maradt. A szórványok száma szempontjából ez a leggazdagabb korai emlékünk, másfélezer személy- és földrajzi nevet tartalmaz. (4) A Váradi Regestrum 1208 és 1235 között íródott. Sajnos az eredeti példánya nagyon tönkrement, de 1550-ben a megmaradt rossz állapotú részeket Fráter György váradi püspök, erdélyi kormányzó Heltai Gáspárral kiadattatta. Ez a nyelvemlék különbözik az előzőktől, mert vallomások, végrendelkezések, egyezségek is találhatók benne. Annak ellenére, hogy a XVI. századi kiadvány sok olvasati hibát tartalmaz, a benne található hatalmas nyelvi anyag jelentős (kb. 600 helységnév és 2500 személynév). (5) A szórványemlékek körébe sorolhatjuk a gestákat, krónikákat is, hiszen ezek is rengeteg magyar tulajdonnevet tartalmaznak. Ide sorolhatjuk Anonymus Gesta Hungarorumát (XII. sz. köz./XIII. sz. második fele, An.), a Kézai Simon Gesta Hungarorumát (1282–1285), a Bécsi Képes Krónikát (1358), illetve a XV. században keletkezett Dubnici, Budai, Pozsonyi Krónikát és a későbbi Sambucus-kódexet.

5.6.1.b. Kéziratos szövegemlékek A szórványemlékek mellett szövegemlékek is maradtak ránk a korai századokból. Szövegemléknek nevezzük azokat a nyelvemlékeket, amelyek magyar nyelven hosszabb gondolatsort fejeznek ki egymással összefüggő mondatokban. A korai szövegemlékek nagy része latin kódexek lapjairól került elő. Ezeket vendégszövegeknek nevezzük. A kódexeket, amelyekben e magyar szövegek megtalálhatók, anyakódexeknek. A későbbi századokban, különösen a XV. századtól azonban megszaporodnak a teljesen magyar nyelven írt kódexeink is. A mondottak alapján beszélhetünk korai (kis) szövegemlékekről és kódexekről. Korai (kis) szövegemlékünk – mai tudásunk szerint – csupán 6 van. (1) A legkorábbi magyar – és egyben finnugor – szövegemlék a Halotti Beszéd és Könyörgés (HB.). Ez a Pray-kódexben maradt fenn. Két részből áll: 26 soros temetési beszédből és 6 soros könyörgésből. A temetési beszéd szabad tolmácsolása a következő lapon található latin szövegnek, a könyörgés azonban pontos fordítása a latin eredetinek. Összesen 274 magyar szóelőfordulás található benne, mintegy 190 szótári szó. A Halotti Beszéd és Könyörgés szövegét elsőként Pray György jezsuita szerzetes ismertette 1770-ben. Teljes terjedelmében rendtársa, Sajnovics János közölte először a szöveget Faludi Ferenc olvasatában (1770). A kódex, amely 172 hártyalapból áll, 1192 és 1203 között készült. Több kézírás különíthető el benne, így aki a Halotti Beszéd és Könyörgés szövegét írta, 1192–1195 között dolgozott a kódexen. A kimunkált és valószínűleg többször elhangzott sírbeszédet bencés kolostorban másolták a kódexbe, de vitatott, hogy hol. Ahogy az is vitatott, hogy mikor keletkezhetett az eredeti szöveg, hiszen nyelvállapotából megállapítható, hogy tulajdonképpen két–két és fél évtizeddel korábbi is lehet. A Pray-kódexet 1813 óta az Országos Széchényi Könyvtár őrzi. (2) Az Ómagyar Mária-siralom (ÓMS.) az első magyar verses emlékünk. Az 1290 és 1300 között keletkezett szövegemlék 37 soros, két hasábba íródott és 132 szóból áll. Szintén egy latin nyelvű kódexben (a Leuveni kódexben) maradt fenn. Bár a vers több latin mintára vezethető vissza, önálló irodalmi alkotás, amely szabadon ötvözi a korábbi példákat. Valószínűleg lejegyzését megelőzően prédikációk alkalmával énekelték vagy mondták szövegét. A kódex latin törzsszövegét több mint valószínű egy olasz Domonkos-rendi szerzetes írta, és nem sokkal a munka elkészülte után Észak-Olaszországban – talán Bolognában – magyar Domonkos-rendi szerzetesekhez került a mű. Ők az üresen maradt felületekre latin és magyar nyelvű szövegeket szúrtak be. A kódexben lévő versre 1922-ben Georg Leidinger, a müncheni Bajor Állami Könyvtár kézirattárának igazgatója figyelt fel, azt pedig, hogy ómagyar szövegről van szó, a magyarul is értő Franz Babinger müncheni szlavista és turkológus állapította meg. (3) A Gyulafehérvári sorok (GyS.) az 1310–1320 körüli időből származik. A 15 soros szövegemlék egy latin nyelvű, XIV. és XV. századi hártyakódexben maradt fenn, amely prédikációvázlatokat, elmélkedéseket és oklevélmintákat tartalmaz. A három latin szentbeszéd összefoglalóját magyar fordításban a lapok aljára valószínűleg a ferences rend egyik tagja jegyezte be. A nyelvemléket 1898-ban Varjú Elemér, a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának asszisztense fedezte fel a gyulafehérvári Batthyány-könyvtárban, és ő mutatta be elsőként a Magyar Tudományos Akadémián még ugyanabban az évben.

16

(4) A Königsbergi töredék és szalagok (KT. és KTSz.) 1350 k. keletkezett. Egy XIV. századi latin és magyar nyelvű kódex maradványa, és az ÓMS.-hoz hasonlóan verses nyelvemlék. A töredéket 1862-ben fedezte fel a königsbergi Egyetemi Könyvtárban dr. Zacher Gyula egy XIV. századból származó latin nyelvű teológiai szöveg elé kötve. A nyelvemlék 9 sort tartalmaz, a szöveg egy Szűz Máriáról szóló ének töredéke, s helyesírása megegyezik a HB. helyesírásával. A nyelvemlék nem csupán abból az összefüggő néhány sorból áll: a kódex kötését felbontva több pergamenszalag tűnt elő, amelyen – töredékesen ugyan – olvasható volt néhány magyar szó, illetve kifejezés. Világos, hogy a töredék, illetve a pergamenszalagok valamikor összefüggő magyar szöveget alkottak, de ezt ma már lehetetlen teljességgel rekonstruálni. (5) A Marosvásárhelyi sorok (MvS.) 1410 k. készült, és a XV. század második feléből származó, latin nyelvű Koncz-kódexben található. A kódex a marosvásárhelyi Teleki–Bolyai könyvtár tulajdonában van, és nevét felfedezőjéről, a marosvásárhelyi Református Kollégium könyvtárosáról, Koncz Józsefről kapta, aki 1860-ban bukkant a becses nyelvemlékre. Jelentős, hiszen kitölti azt a hézagot, amelyik a Jókai-kódex és a XV. század közepéről ismert, nagyobb terjedelmű magyar szövegemlékek között eddig tátongott. A 7 soros szöveg az anyakódex egyik latin szövegének szabad fordítása. (6) A Laskai sorok (LaskS.) csak 1982-ben kerültek elő egy, a šibeniki (dalmáciai) konventuális ferencesek kolostorának könyvtárában őrzött iskolás könyvből. Az 1433-ban keletkezett nyelvemléket, az első ránk maradt verses imádságot, Holl Béla fedezte fel. A többi korai kézirattal ellentétben ismerjük a vers lejegyzőjét is: Laskai Demeter bencés szerzetes. A mintegy 5 sort és 34 szótári szót tartalmazó emlék verses könyörgés a kenyér színe alatt jelen levő Krisztushoz. A magyar nyelvű kódexek a XV. században jelennek meg, és a század végétől olyannyira megszaporodnak, hogy a XV. század végét és a XVI. század első felét a kódexek korának is szoktuk nevezni. Az eddig felfedezett kódexek száma meghaladja a 40-et, és annak ellenére, hogy zömével csak vallásos tárgyú szövegeket tartalmaznak, a kor legbecsesebb emlékei. Nagy részük fordítás, és éppen emiatt elég egyenetlenek: a fordítók nem minden esetben értették pontosan a latin szövegeket, vagy nem fordítottak elég gondot és időt a megfelelő tanulmányozásra, így több ízben szó szerint fordítottak. Azonban kitűnő fordításokat, bravúros – nem fordításból származó – magyar szövegeket is olvashatunk a XV–XVI. századi kódexekben. A XV. századi kódexeink sorát – mai ismereteink szerint – a Jókai-kódex (JókK.) nyitja. Eredetije több mint valószínű 1372 után keletkezett, a ránk maradt másolata 1448 k. készült. Ez a meglehetősen nagy terjedelmű könyv Assisi Szent Ferenc életét tartalmazza, és szerzője két korábbi ferences gyűjteményből fordította. Az első magyar bibliafordítás három kódexben maradt fenn: a Bécsi, Müncheni és Apor-kódexben. Mivel az 1416 és 1441 között készült bibliafordítást két olyan szerémségi világi pap, Pécsi Tamás és Újlaki Bálint készítette, akik huszita elveket vallottak, a három kódexben fennmaradt kéziratot Huszita Bibliának is nevezzük. Az eredeti szövegek megsemmisültek, azonban a közben készült másolatok az említett kódexekben fennmaradtak. Jelentőségük elsősorban abban áll, hogy a bibliai szövegeket először olvashatták magyarul a szerzetesek, illetve abban, hogy a szerzők a Husz János bevezette helyesírási reformoknak megfelelően a mellékjeles, ún. huszita helyesírást alkalmazták. A Bécsi kódex (BécsiK.) 1450 k. keletkezhetett, az ószövetség egyes részeit tartalmazza 162 levélen. A Müncheni kódexet (MünchK.) 1466-ban másolta Tatros (Moldva) várában Németi György. A kódex 116 levélnyi szövege az újszövetség négy evangéliumát tartalmazza. Az Apor-kódex (AporK.) a XV. század második felében született, és ószövetségi zsoltárokat, himnuszokat, imádságokat, dicséreteket tartalmaz. A XV. századból fennmaradt egyéb magyar nyelvű kódexek, illetve kódexmaradványok a következők: Birk-kódex (BirkK., 1474-ből), Gaury-kódex (GauryK. [olv.: góri], 1492 és 1495 között), az imádságokat tartalmazó legdíszesebb magyar kódex, a Festetics-kódex (FestK., 1493 k.), valamint a XV. század végén íródott két kódexmaradvány: a Piry-hártya és a Máriabesenyői Töredék. A XVI. században keletkezett kódexeket két szempont szerint szoktuk osztályozni: (a) a keletkezés helyének, és (b) a nyelvjárásnak megfelelően. Így beszélhetünk a nyugati magyar nyelvterület emlékeiről (a Czech-kódex 1513-ból, a Gömöry-kódex 1516-ból, Keszthelyi kódex 1522-ből, Érdy-kódex 1524–1527-ből), a középső, különösen az észak-északkeleti részek emlékeiről (a Döbrentei-kódex 1508-ból, a Margit-legenda és a Példák könyve 1510-ből, Cornides-kódex 1514–1519-ből, a Domonkos-kódex 1517-ből, a Horváth-kódex 1522-ből, az Érsekújvári kódex 1529–1531-ből, valamint a Thewrewk-kódex

17

1531-ből) és a keleti magyar nyelvterület emlékeiről (a Marosvásárhelyen 1525–1531-ben íródott Teleki-kódex, és a Nyújtódi András által 1526 és 1528 között íródott Székelyudvarhelyi kódex). Világi tárgyú szövegemlékek csak a XV. századtól maradtak fenn. Az első és legjelentősebb nyelvemlékünk, és egyben az első ránk maradt históriás énekünk az 1476 után keletkezett Szabács Viadala (SzabV.). A legrégibb magyar nyelvű levelünk Várdai Antal levele 1486-ból, valamint a legrégibb előkerült magyar nyelvű szerelmes versike az 1490 körül írt Soproni Virágének. A XV. század egyik legérdekesebb és ugyanakkor a benne található kéziratmennyiség révén az egyik legértékesebb könyve az az Orvosi könyv, amelyet Lencsés György, a Báthory-család főudvarmestere írt 1577 körül.

5.6.1.c. A szó- és kifejezéskészlet kéziratos emlékei A glosszák rendszerint latin nyelvű szövegek egyes szavainak, kifejezéseinek lapszélre, vagy a sorok közé írt magyar értelmezései. Ezek a bejegyzések vagy egyidősek a latin szöveggel, vagy – az esetek legnagyobb részében – későbbiek, a latin szöveget olvasó személytől származnak. A legkorábbi glosszáink a XIII–XIV. századból származnak, és elég kevés magyar anyagot tartalmaznak. A XIII. század végéről származó Vatikáni Glosszákban csupán négy magyar szó van, a XIV. század közepéről való Leuveni Glosszák összesen kilenc szóból áll. A XV. századi glosszák már sokkal nagyobb nyelvi anyaggal büszkélkedhetnek. A legnevezetesebbek ezek közül a következők: Marosvásárhelyi Glosszák (MvGl. 1410 k., 11 szó), a Schlägli Glosszák (SchlGl. 1430 k., 130 magyar szó), a Sermones Dominicales Glosszái (SermDom. 1470, több száz magyar szó és kifejezés), valamint a Szalkai Glosszák (SzalkGl. 1490 – szintén több száz szóval). A XVI. században készült glosszák legnevezetesebb és legterjedelmesebb nyelvemléke a Kolozsvári Glosszák (KolGl. XVI. sz. köz.–1577), amelyet egy 1518-ban kiadott latin–német szótárba utólag írtak be. Az iskolai tanítás hozta létre az első kéziratos szójegyzékeket, amelyekben a fogalomkörök szerint felsorolt latin szavak mellé beírták a magyar megfelelőket. A korai szójegyzékek általában kéziratosak, míg a későbbiek már nyomtatványok. A legfontosabbak a következők: Königsbergi Szójegyzék (KönSzj.) a XIV. század közepe utáni időből, amely 100 szót tartalmaz. Az 1380 és 1410 között keletkezett Besztercei Szójegyzék (BesztSzj.) 1300 magyar szót tartalmaz, az 1400 és 1410 között írott Schlägli Szójegyzék pedig már 2000-nél is több magyar szót és kifejezést. Az említett szójegyzékek kiinduló nyelve a latin, azonban 1420 tájáról származik a Rotenburgi János deák magyar nyelvmestere, amelyben a magyar a kiinduló nyelv, hiszen összeállítójának célja, hogy a magyar anyanyelvű tudja megértetni magát idegen nyelvi környezetben. Ezért is kora legértékesebb szójegyzékeként tarthatjuk számon. A kéziratos szövegemlékek között találunk már a maihoz hasonló szótárakat is, vagyis olyan szójegyzékeket, amelyekben a kiinduló nyelv szavai betűrendben állnak. 1560 k. keletkezhetett az a szótár, amelyet Gyöngyösi Szótártöredék (GyöngySzt.) néven ismerünk, s amelynek sajnos csak az a-tól c-ig terjedő része maradt ránk. De így is nagyon értékes emlékként tartjuk számon, hiszen több mint négy és félezer magyar szót és kifejezést tartalmaz. 1580 táján keletkezett Szamosközi István magyar–latin szótártöredéke, és 1600 körüli a Brassói Szótártöredék (BrassSzt.).

18

5.6.1.d. Felsorolások, lajstromok

Nem kevésbé fontosak azok a kéziratos szövegemlékeink, amelyek tárgyak, ruhák, ékszerek, vagyis ingóságok jegyzékét és tulajdonnevek felsorolását tartalmazzák. Mivel ezek száma az évszázadok során egyre nő, itt csupán a legismertebb, korai lajstromokat veszem számba. 1453-ban keletkezett a kolozsvári polgárok névlajstroma, 553 nevet tartalmaz. 1489 táján írták a Batthyány-misekönyv naptárát. Régi női ruhákat, ékszereket és háztartási tárgyakat tartalmaz az első ránk maradt, 1516-ban készített Drágffy Mária kelengyelajstroma. A legelső magyar ingóságleltárt 1526 körül írták (A szőcsényi ingóságok jegyzéke). 5.6.2. A nyomtatott nyelvemlékek A magyar nyelvű könyvnyomtatás 1539 táján indul meg. A XVI. században országszerte több nyomda létesül, majd ezek száma az elkövetkező századokban egyre nő. A könyvnyomtatás elterjedésével megváltozik az írásbeliség arculata: ezalatt nemcsak azt kell értenünk, hogy maga az íráskép változik meg, hanem elsősorban azt, hogy a nyomtatott kiadványok révén megindul a köznyelv kialakulása, illetve az igény a helyesírás egységesítésére. Ezért is nagyon fontosak, különösen a korai nyomtatványok. Attól függetlenül, hogy a XVI. század óta rengeteg nyomtatványunk született, itt csak a XVI–XVII. századi legjelentősebb kiadványokat említem. Azonban tudnunk kell, hogy a nyelvészeti, nyelvtörténeti kutatásokhoz bármely nyomtatvány értékes adatokkal szolgálhat.

5.6.2.a. A nyomtatott szövegemlékek A vallásos tárgyú nyomtatott szövegemlékek közül az első, teljes terjedelmében magyar nyelvű könyv az 1533-ban kiadott Komjáti Benedek tollából származó Az Zenth Pal leueley magyar nyeluen. 1536-ban lát napvilágot Pesti Gábornak az Újtestamentum fordítása (Wij Testamentum magijar nijeluen), illetve pár évvel később a Sylvester János által fordított változat (Vij Testamentũ Magar nelwen). Dévai Bíró Mátyás tollából származik a Krakkóban 1540 k. kiadott A tiz parantsolatnac ... magarázatt’a, ugyanott adják ki 1548-ban az első magyar nyelvű zsoltáros könyvet (Székely István: Soltar Konu). És a XVI. század végén hagyja el a nyomdát a Vizsolyi Bibliaként is emlegetett Károlyi Gáspár-féle bibliafordítás (Károlyi Gáspár: Szent Biblia ..., Vizsoly, 1590). A világi tárgyú korai nyomtatványok között találjuk Pesti Gábor Esopus fabulaijt (Bécs, 1538), valamint Székely István Calendarium magiar nielwen (Krakkó, 1538 e.) című munkáját. Heltai Gáspárt nemcsak nyomdászként, hanem fordítóként és íróként is számon tartjuk, hiszen több magyar nyelvű munka szerzője: A reszegsegnec es tobzodásnac veszedelmes vóltáról valo Dialogus (1552), Fabula (1566), Chronica az magyaroknac dolgairol (1575). Mindenképp meg kell említeni az első históriás énekgyűjteményt: Tinódi Sebestyén: Chronica (Kolozsvár, 1554), az első nyomtatásban megjelent magyar nyelvű drámai művet (Bornemisza Péter: Tragoedia Magiar nelvenn, Bécs, 1558), az első magyarra fordított törvénykönyvet (Weres Balázs: Magyar decretvm, Debrecen, 1565), az első, ismeretlen fordítótól származó matematikakönyvet (Aritmetica, az az, A szamvetesnec tvdomania Debrecen, 1577), illetve az első herbáriumot (Melius Péter: Herbarivm. Az Faknac Fvveknec nevekrol, természetekrol, és hasznairól. Kolozsvár, 1578).

5.6.2.b. A szó- és kifejezéskészlet nyomtatott emlékei A szójegyzékek egy részét is – a könyvnyomtatás elterjedése után – kinyomtatják. Tudomásunk van arról, hogy 1531-ben Krakkóban kiadták Sylvester János szójegyzékét, azonban ez a mű a mai napig nem került elő. Így a legkorábbinak a Murmellius-féle latin, német és magyar nyelvű szójegyzéket tartjuk (Lexicon Ioannis Mvrmellii. Krakkó, 1533). Ezt követte Pesti Gábor Nomenclatvra sex lingvarvm (Bécs, 1538), amely, mint címe is mutatja, hatnyelvű (latin, olasz, francia, cseh, magyar és német). Az

19

első latin–magyar nyomtatott szójegyzéket Szikszai Fabricius Balázs készítette (Nomenclatvra sev Dictionarivm Latino–Vngaricvm. Debrecen, 1590). A XVI. század vége felé megjelennek az első nyomtatott szótárak is. A sort a Calepinus-féle szótár nyitja (Ambrosii Calepini Dictionarivm decem Lingvarum. Lyon, 1585), amely a XVI. század óta sok kiadást megért, azonban a magyar anyag csak a század vége felé került bele. Verancsics Faustus Dictionarivm qvinqve ... lingvarvm című, latin, olasz, német, dalmát és magyar szavakat, kifejezéseket tartalmazó szótára 1595-ben, Velencében látott napvilágot. Ez a szótár egyben etimológiai szótáraink őseként is számon tartható, hiszen a szótár végén Verancsics azokat a szavakat is felsorolja, amelyek szerinte szláv eredetűek a magyar nyelvben. Az első olyan szótárat, amelynek a kiinduló nyelve a magyar, Szenczi Molnár Albert írta és jelentette meg 1604-ben (Dictionarivm Vngaricolatinvm), ennek párját is ugyanakkor adták ki (Dictionarivm Latinohvngaricvm). A XVIII. század legelején jelent meg a század egyik legnevezetesebb magyar–latin szótára Pápai Páriz Ferenctől (Dictionarium Hungarico–Latinum. Lőcse, 1708). Jelentőségét az is mutatja, hogy a XVIII. század folyamán több, bővített kiadást is megért. Ezek után fellendül a szótárkiadás, és a XVIII. század közepétől már nemcsak két- vagy többnyelvű szótárak jelennek meg, hanem a magyar egynyelvűek, nyelvjárási szavakat tartalmazó, tehát az első tájszótárak, illetve etimologizáló szótárak is. Az első nyomtatványok sorából nem hagyhatjuk ki a szólásgyűjteményeket sem. Baranyai Decsi János Adagiorum Graeco–Latino–Ungaricorum Chiliades quinque című munkája (Bártfa, 1598) 5000 szólás görög, latin és magyar megfelelőjét tartalmazza. A XVIII. század elején készült az az iskolai szólásgyűjtemény, amit Kis-Vitzay Péter írt (Selectiora Adagia Latino–Hungarica. 1713), és amely közelebb áll a mai szólásgyűjteményekhez, mint a Baranyaié.

5.6.2.c. A nyelvtanok A korai kéziratos szövegemlékek közül külön ki kell emelnünk az első magyar nyelvtanokat. Ugyan első nyelvtanaink a latin példaanyag magyar nyelvű értelmezéseiből állnak, már a XVI. században megjelennek a teljes magyar nyelvű, vagy a magyar nyelv rendszerét leíró grammatikák. Sylvester János két első munkájában a magyar nyelvtani szövegek latin, német és lengyel nyelvi anyag mellett foglalnak helyet: az egyik Hegendorf Kristóf: Rvdimenta grammatices Donati, a másik Heyden Sebald: Pverilivm Colloquiorvm Formulae című művéhez írt magyar anyag. 1539-ben azonban Sylvester János kiadja az első magyar–latin grammatikát: a Grammatica Hvngaro–Latinát, amelyben a latin nyelvű magyarázatok és példák mellett nemcsak magyar nyelvű példák, hanem magyarázatok is találhatók. Az első teljesen magyar nyelvű, nyelvtani tárgyú írás Dévai Bíró Mátyás Ortographia Vngaricája, amelynek első kiadása 1535 körülre tehető, azonban ránk csak az 1549-ben megjelent második kiadás maradt. Az első magyar szintaxist Szenczi Molnár Albert Grammatica Hungarica (Hanau, 1610) című, latinul, idegeneknek írt nyelvtana tartalmazza. A XVII. század első felében születik az a teljesen magyar nyelvű munka, amely először tartalmaz nyelvművelési és nyelvhelyességi kérdéseket, és amely a korabeli erdélyi nyelvváltozatról és az egységesülő magyar nyelvről szolgáltat adatokat: Geleji Katona István Magyar grammatikácska (Gyulafehérvár, 1645). A nyelvemlékeink száma még a korai korokban is igen nagy, hiszen a korai ómagyar korban rengeteg oklevelünk készült, amelyben magyar anyagot is találhatunk. A XV. századtól kezdve megszaporodnak a magyar nyelvű nyelvemlékek olyannyira, hogy a XVI. században már tízezernél több szöveggel is számolhatunk. Itt csupán a legfontosabbnak tartott, és a legtöbbet idézetteket soroltam fel, ez azonban nem zárja ki azt, hogy más forrásokat használjunk a nyelvtörténet tanulmányozása, valamint nyelvtörténeti kutatásaink során. A XIX–XX. század folyamán több olyan szótár, kézikönyv készült, amelyet szintén haszonnal lehet forgatni. Lássuk itt a legfontosabbakat. 1890 és 1893 között jelent meg az a háromkötetes monumentális munka, amelyet Szarvas Gábor és Simonyi Zsigmond szerkesztett: Magyar nyelvtörténeti szótár a legrégibb nyelvemlékektől a nyelvújításig (NySz.). A NySz. ugyan nem dolgozza fel a szórványemlékeket, ám a legrégebbi szövegemlékek, a kódexek, illetve a későbbi (a XVIII. század végéig kiadott) nyomtatványok nagy része helyet kapott a szótárban. Az ezekből válogatott szövegrészeket címszavak alá rendezték a szerkesztők a

20

szigorú betűrend és a szócsaládok szerinti bokrosítás elvei alapján. Az eligazodást segíti a III. kötetben található szómutató. Az értelmezéseket latinul és németül adják meg a szerzők. A Magyar Oklevél-Szótár (OklSz.) anyagát Szamota István kezdte el gyűjteni, de korai halála miatt nem fejezhette be. A munkálatokat Zolnai Gyula folytatta, és 1902 és 1906 között füzetenként jelentette meg az Akadémia az OklSz.-at. A bedolgozott adatok alsó időhatára 1055, a felső 1799. A szótár érdeme, hogy nemcsak közszavakat, hanem jelentős közszói eredetű tulajdonnévi anyagot is tartalmaz. A címszókat szintén betűrendben tárgyalja, de azokat az összetett szókat, amelyeknek előtagjuk is címszó, közvetlenül az utótag után sorolja be. 1984-ben Berrár Jolán és Károly Sándor szerkesztésében jelent meg a Régi magyar glosszárium. Szótárak, szójegyzékek és glosszák egyesített szótára (RMG.). A feldolgozott nyelvemlékek – mint a cím is mutatja – a legkorábbi glosszáktól a 192 szót tartalmazó 1610-ben készült Herbolarium Vincentiae anyagáig terjednek, 58 szótári jellegű nyelvemlék anyagát tartalmazza. A szerkesztők mintegy 7500 szócikkben kb. 60 000 magyar szóadatot tárnak az olvasó elé. Az eddigi legnagyobb és legtöbb adatot tartalmazó szótörténeti szótárunk a Szabó T. Attila gyűjtése alapján készült Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár (SzT.), amelynek 1976-tól 12 kötete jelent meg (az utolsó kettő még szerkesztés alatt áll). A feldolgozott anyagot erdélyi levéltárakból gyűjtötte a szerző, és a számos hivatali és magánéleti irat adatait kiegészítette az egyes – később nyomtatásban is megjelent – korabeli szerzők naplóival, írásaival. Az alsó időbeli határ a XIV. század közepe, a felső pedig a XIX. század vége. Adatanyagát tekintve ez az eddigi legszélesebb körű gyűjtés, és a leggazdagabban adatolt szótár. Ugyancsak érdeme, hogy az eddigi hagyománytól eltérően az erdélyi többnyelvűség jegyében a címszavakat magyarul, románul és németül is értelmezi, és közszói eredetű névtani anyagot is bőven tartalmaz, illetve külön jelzi a szókapcsolatokat, a szólásokat és, ahol az összegyűjtött anyag megengedi, a hangalaki változatokat is. Természetesen ezen kívül más szótárak is készültek, helyszűke miatt azonban itt csak a legjelentősebbek bemutatására vállalkozhattam. Kiegészítő irodalom: Bárczi Géza–Benkő Loránd–Berrár Jolán: A magyar nyelv története. Tankönyvkiadó, Budapest, 1989:

30–84. Benkő Loránd: Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei. Bp., 1980. Berrár Jolán–Károly Sándor: Régi magyar glosszárium. Budapest (RMG) 1984: 36–47. Erdélyi Pál: Énekeskönyveink a XVI. és XVII. században. Magyar Könyvszemle 1899: 40–63, 111–33,

244–69. Kiss Lajos: Nyelvtörténeti szótáraink típusai. MNy 1994: 392–412. Kiss Jenő–Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar nyelvtörténet. Osiris Kiadó, Bp. 2003: 18–22. Kövesi Lajos: Katholikus énekeink és énekeskönyveink a XVII. században. Kecskemét, 1903. Mezey László: Középkori magyar írások. Bp., 1957. A. Molnár Ferenc: A legkorábbi magyar szövegemlékek. Olvasat, értelmezés, magyarázatok,

frazeológia. Nyelvi és Művelődéstörténeti Adattár Kiadványok 8., a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kara, Debrecen, 2005.

Molnár József–Simon Györgyi: Magyar nyelvemlékek. Tankönyvkiadó, Budapest, 1977. Stoll Béla: A magyar kéziratos énekeskönyvek és versgyűjtemények bibliográfiája (1565–1840). Bp.,

1963. Szabó Dénes: Magyar nyelvemlékek. Bp., 2., bővített kiadás, 1959. Szabó T. Attila: Kéziratos énekes-könyveink és verses kézirataink a XVI–XIX. században. Zilah, 1934. Szathmári István: Régi nyelvtanaink és egységesülő irodalmi nyelvünk. Akadémiai Kiadó, Budapest,

1968. Tarnai Andor: „A magyar nyelvet írni kezdik”. Irodalmi gondolkodás a középkori Magyarországon.

Bp., 1984. Feladatok:

21

1. Tanulmányozza a NySz. és a SzT. adatanyagát! Véleménye szerint – a felhasználás szempontjából – milyen előnyei, illetve hátrányai vannak az adott szótárakban felhalmozott adatanyagnak? 2. Mit gondol, milyen más – a jegyzetben nem szereplő – jelenségek magyarázatára hasznosíthatjuk forrásként a mai magyar nyelvet? 3. Anyanyelvjárásából gyűjtsön olyan adatokat, amelyek segíthetnek bennünket a régi nyelvi anyag tanulmányozásában! Próbálja meg érvekkel alátámasztani választását! 4. Valamely nyelvemlék tanulmányozásához, illetve felhasználásához nagyon fontos tudnunk: mikor keletkezett a nyelvemlék, ki írta, eredeti-e vagy másolat, kéziratos-e vagy nyomtatásban is megjelent-e, ha megjelent: betűhív átírás-e vagy sem. Mit gondol, miért fontosak ezek a szempontok?

22

II. A NYELVI VÁLTOZÁSOK

Kulcsszavak: változási előzmény, változási következmény, diakrón változási sor, rendszerkényszer v. analógia, szinkrón variációk, archaizmus, neologizmus, funkcionális variációk, külső és belső okok, többnyelvűség, nyelvcsere, szubsztrátum, szupersztrátum, hanghelyettesítés, képzőhelyettesítés, többszörös kölcsönzés, oda-vissza kölcsönzés, vándorszó, többirányú kölcsönzés, regionális kölcsönzés, tükörszó, tükörjelentés, zavaró homonímia, szóhasadás, grammatikai hasadás, szóvegyülés v. kontamináció, jelentésbesugárzás, érthetőségre törekvés, népetimológia, hiperkorrekció, eufemizmus, gazdaságosságra törekvés A nyelvi változásokat tárgyaló fejezet két nagy részre oszlik: az elsőben nyelvi változásokról általában, a szinkrónia és a diakrónia viszonylatában esik szó, a másodikban a nyelvi változások okait és céljait vizsgáljuk meg. A nyelvi változások általános kérdésköre című fejezet három alfejezetre oszlik: a Hagyomány és újítás a nyelvben című alfejezet általános problematikát vázol fel; A nyelvi változások típusai című alfejezet elsősorban a változási viszony két pólusát: az előzményt és a következményt mutatja be, ezek egymáshoz való viszonyát, a változási sorok típusait, majd különböző szempontok szerint az egyes változástípusokat. A nyelvi változás keletkezése és terjedése című alfejezetben előtérbe kerül a nyelv rendszerszerűsége, illetve az, hogy ez hogyan váltja ki a változásokat és hogyan hat a változásokra; bővebben szó esik a szinkrón nyelvállapotbeli variációkról, hiszen ezek is a változások kiindulópontjai; a nyelvi jelek változás iránti érzékenységének tárgyalása után pedig a nyelvi változatok lehetőségeiről és megvalósulásairól esik szó. A nyelvi változások okait és céljait bemutató nagy fejezetben először ugyancsak az általános jellemzők kerülnek tárgyalásra (A változási okok és célok általános jellemzői), majd a változások okainak részletezése következik (A nyelvi változások okai). Itt a nyelven kívüli és nyelven belüli okok ismertetésére kerül sor. Habár az idegen nyelvek, kontaktusnyelvek hatása a nyelven kívüli okokhoz tartozik, fontossága oly nagy, hogy külön alfejezetet kell szentelni ismertetésére. Az utolsó alfejezet (A nyelvi változások céljai) bemutatja: hogyan érvényesül a közlés hatásosságának az igénye, valamint a gazdaságosságra törekvés a nyelvi változásokban. Mindkét nagyobb fejezet végén további irodalmat talál az érdeklődő, illetve – akárcsak az előző fejezet esetében – továbbgondolásra sarkalló és gyakorlati szempontú feladatokat.

1. A NYELVI VÁLTOZÁSOK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSKÖRE

1.1. Hagyomány és újítás a nyelvben Amint már a bevezetőben is láttuk, a szinkrónia nem jelent teljes mozdulatlanságot, hiszen a változások jelei megtalálhatók a szinkrón állapotban is, és a diakrónia sem jelent örökös változást, mivel ugyanazok a szerkezetek, lexémák, morfémák stb. változatlanul hagyományozód(hat)nak. Ezért a hagyomány, a megmaradás és a változás, az újítás állandóan jelen van a nyelv életében. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy mivel a nyelv elsődleges célja a kommunikáció, a nyelv nem változhat olyan mértékben, hogy az egymást követő, együttélő generációk ne tudják megérteni egymást. Amennyiben a változás nagy ütemű lenne, pl. a nagyszülők és az unokák nem tudnának egymással értekezni. A változás a nyelv egészét tekintve nem is lehet rohamos az állandóságigény korlátai miatt. A hagyomány, a megmaradás abban nyilvánul meg, hogy a nyelv sok eleme évszázadokon keresztül változatlan marad, vagy olyan csekély mértékben változik, hogy egy ma élő magyar anyanyelvű viszonylag könnyen megérthet pl. kora ómagyar kori szövegeket. Azonban az együttélő generációk számára változatlannak tűnő nyelvi elemek is időben változhatnak: a látszólag évszázadokig azonos grammatikai szerkesztésmód is el-elmozdul, ám a változás üteme oly kismértékű, hogy csak a nyelvtörténeti kutatások tárhatják fel ezeket. Annak ellenére, hogy a nyelvi rendszer egy része hajlamos a gyorsabb átalakulásra, a nyelv egészét tekintve, a változások jó része csak hosszabb időtávlatokban duzzad nagyobb méretűvé. Gondoljunk csak arra, hogy pl. az utóbbi évtizedek szókincsbeli változását

23

mindannyian érzékeljük, ennek ellenére pl. a birtokos személyragozásban évszázadok óta nem tapasztalhatunk változásokat. „Hogy a nyelvi újítások nem állnak teljes ellentétben a nyelvi hagyományok továbbvitelével, azt nemcsak a nyelv életében való együttes jelenlétük, szerepük jelzi, hanem az újításoknak a nyelvi rendszer korábbi, megőrzött elemeihez fűződő viszonya is. Az újítások ugyanis nem a semmiből nőnek ki, hanem valamilyen módon a már meglévő elemek, illetőleg szabályok felhasználására épülnek rá. [...] Bár a nyelv történetében a hagyományozódás és a megújulás szorosan összekapcsolódik, és a hagyományőrzésnek óriási jelentősége van a társadalom élete folytonosságának, a kultúra korábbi eredményei átörökítésének szempontjából, a nyelvi történés fogalma elsősorban a megújuláshoz, a változási folyamatokhoz kötődik” (Benkő 1988: 33–4).

1.2. A nyelvi változások típusai A nyelvi változás rendszertani és nyelvhasználatbeli módosulásokra egyaránt vonatkozik. Változás következhet be a nyelvi rendszer minden részrendszerében: változhat a fonémaállomány, módosulhat egyes hangok gyakorisága; változhatnak a lexémák, a morfémák nemcsak alakjukban, hanem funkciójukban is; változhat a szintaktikai szerkesztésmód, a mondatszerkezet, a mondatok kapcsolódási viszonya is; változhat a szövegszerkesztés, a nyelvhasználat stiláris vonatkozásban; és nem utolsósorban változhatnak a szupraszegmentális elemek is: a hangsúly, a hanglejtés. A változást úgy kell elképzelnünk, mint egy kiindulópont és egy végpont közötti folyamatot. A kiindulópontként szolgáló, időben korábbi nyelvi elemet nevezzük változási előzménynek, a végpontot, azaz azt, amivé időben változott az adott nyelvi elemet: változási következménynek. Ha megvizsgáljuk pl. a mai öt szavunk előzményeit, láthatjuk, hogy ez egy hosszú diakrón változási sor következménye: βittë > βiitë > βütë > ütë > üti > ütü > ütü > üt > öt. Mindaz, ami az öt szót megelőzi, a szó változási előzményének számít. Az öt pedig – a mai nyelvállapot szempontjából – a végső következmény, ugyanúgy előzmény és következmény viszony áll fenn pl. a βittë > ütü vagy az ütë > üti között is. Az előzmény–következmény közötti viszony legtöbbször nagyon egyszerű, úgymond egyenes vonalú, hiszen egy előzményt egy következmény követ (és ez ugyanígy érvényes a változási sorokra is). A fenti példához hasonlóan egyenes vonalú változást mutat pl. az utu > utu > út vagy a buta ’életlen (pl. fejsze, kés)’ → ’csekély értelmi képességekkel rendelkező (ember)’ sor. Azonban nem mindig ilyen egyenes vonalú a változás. Megtörténhet, hogy egy előzménynek két vagy több következménye keletkezik. Ez történt a régi *magyer népnévvel, amelynek két következménye jött létre: az egyik a ma is használatos magyar népnév, a másik a ma már csak helynevekben fellelhető megyer nemzetségnév. A szláv eredetű *cseljád előzményből ugyancsak kétirányú illeszkedéssel keletkezett a család és a cseléd. A régi magyar -aχt/-eχt igeképző két irányba változott: -ít (tanít, szakít, veszít stb.) és -ajt/-ejt (szakajt, felejt, veszejt stb.). A mai ellen névutó (ár ellen úszik) és igekötő (ellenáll, ellenjegyez) a régi ellen ’szemben’ határozószó következménye. Az is megtörténhet, hogy egy következménynek két előzménye van. A mai magyar szem szó nyelvjárási szöm változata két előzményre is visszamegy: szëm és szüm. Ugyanez az eset áll fenn a szóvegyülések esetében is: a csupasz melléknevünk a csupa és a kopasz összevonásának következménye; illetve a citrom és a narancs szavakból alkották meg az 1950-es években a citrancs szót a grapefruit magyarítására. A változásokat, jellegüknél fogva, többféle típusba lehet besorolni. (1) A diakrón változási viszonyoknak megfelelően beszélhetünk: (1a) azonos alapú, lényegében megegyező elemek között fennálló és (1b) azonos nyelvi jeleknek nem tekinthető elemek közötti változási viszonyokról. (2) A nyelvi változásban részt vevő elemek szempontjából beszélhetünk: (2a) (nyomtalanul) kivesző és (2b) merőben új elemekről. (3) Az elemek állománybeli problematikája szempontjából beszélhetünk olyan változásokról, amelyek (3a) a nyelvrendszerbeli bekerülést vagy az onnan kikerülést érintik, valamint olyanokról, amelyek (3b) a nyelvrendszerben betöltött jellegükkel, annak változásaival kapcsolatosak. (4) Megkülönböztethetünk (4a) formai jellegű, alaki változásokat és (4b) tartalmi, funkcionális jellegűeket.

24

(5) A változások lefolyásának szempontjából beszélhetünk: (5a) folyamatos és (5b) ugrásszerű változásokról. (6) A változások hatáskörének szempontjából meg lehet különböztetni (6a) a szűk hatókörű és (6b) a széles hatókörű változásokat. (7) Végül a beszélők tudatos változtatásának szempontját is figyelembe véve megkülönböztethetjük (7a) a tudatos, mesterséges nyelvváltozást a (7b) spontán, természetes nyelvváltozástól. A felsorolt csoportok nem különülnek el mereven egymástól, a csoportokba sorolás a kutatást könnyíti meg, hiszen – amint látni fogjuk – egy-egy elemet egyszerre több típusba is besorolhatunk. Lássuk közelebbről ezeket a változástípusokat. 1.2.1. Először a diakrón változási viszonyoknak megfelelően elkülöníthető két típust kell szemügyre vennünk: az azonos alapú és az azonosnak nem tekinthető elemek közötti változásokat. (a) Az azonos alapú, lényegében megegyező elemek között fennálló változási viszonyok közé sorolható pl. az idnap összetett szó ünnep alakúvá válása (a változás a hangok szintjén megy végbe, mint ahogy a változási sor is mutatja: idnap > innap > innep > ünnep); vagy az egy számnévnek a névelővé is válása; vagy a rémül ’remeg, rázkódik’ jelentésének a pszichikai jelentéskörbe tartozó elvontabb ’megijed, fél’ jelentéssel való felcserélése. Ez szorosabb kapcsolatú elemek közötti változási viszony. (b) Azonos nyelvi jeleknek nem tekinthető elemek közötti változási viszony áll fenn a korábbi viszett névutó, és a helyébe lépett helyett, gyanánt névutók között; a régi süv ’sógor’ szavunkat felváltja a rér, majd ezt is a sógor. Ez a kapcsolat sokkal lazább, mint az előző alcsoportba sorolt elemek közötti. Néha nagyon nehéz eldönteni, hogy pontosan melyik csoportba is sorolhatjuk az egyes változásokat. Ha a HB. uruzag [olv.: uruszág] szavát és a mai ország változatot egészében tekintjük, akkor a változás azonos alapú elemek között történik: az egyik lexémát ugyanazon lexéma (hang)alakilag módosult változata váltja fel. Ám amennyiben csak a szókezdő u > o változást nézzük, akkor a jelenség a második alcsoportba sorolható, hiszen itt az egyik fonémát egy másik váltotta fel. 1.2.2. A nyelvi változásban részt vevő elemek szempontjából beszélhetünk: (a) (nyomtalanul) kivesző és (b) merőben új elemekről. Ezek az alcsoportok már sokkal jobban elkülöníthetőek, mint az előzőek. Itt tulajdonképpen nem arról van szó, hogy egy régebbi változatot felvált egy új, hanem arról, hogy a lexémák vagy nyomtalanul eltűnnek a nyelvi rendszerből, tehát nincs következményük, nem váltja őket semmi fel, vagy merőben újak, nincs előzményük. Ezek a változások általában a lexémaállományt érintik, és nyelven kívüli okokra vezethetők vissza. A tarack ’rövid csövű tábori löveg’ szavunk még a XVIII. század végéről adatolható, utána nyomtalanul eltűnt a nyelvből. A legtöbb esetben ennek az eltűnésnek nyelven kívüli okai vannak: a tarack is azért veszett ki, mert egy idő után már ezt a típusú löveget/ágyút nem gyártották. Hasonló módon a cinadoff szövetnév is nyomtalanul eltűnik akkor, amikor a szövetet már nem állítják elő. A kőr kártyanyelvi műszó a XVIII., a sáfrány fűszernév pedig a XIV. század végén bukkan fel nyelvünkben előzmény nélkül. Az elsőt a francia kártya hazánkban való elterjedése, az utóbbit a mediterrán vidékről behozott új fűszer használata hívja életre. 1.2.3. Az elemek állománybeli problematikája szempontjából beszélhetünk olyan változásokról, amelyek (a) a nyelvrendszerbe való bekerülést vagy az onnan kikerülést érintik, valamint olyanokról, amelyek (b) a nyelvrendszerben betöltött jellegükkel, annak változásaival kapcsolatosak. (a) Jelentős változásokat hozott az ómagyar kori fonémaállományba az, hogy megjelenik a zs, illetve a c hangunk. A mássalhangzók osztálya ezzel bővült. Ezzel szemben a rendszerből ki is veszett több mássalhangzó (pl. a bilabiális β, illetve a dźs). Ugyancsak állománybeli problematikával függ össze az, hogy az ómagyar kor végére megjelennek a még hiányzó hosszú magánhangzóink (pl. ő, ű), ellenben kivesz a rendszerből a veláris i. Hasonló módon új elemmel gazdagodik a szóállomány mindannyiszor, amikor új szó jelenik meg nyelvünkben (l. csak a mai internet, számítógép szavainkat), illetve a lexémaállomány szegényebbé válik, amennyiben kivesz egy szó (l. az előbb említett cinadoff, tarack, valamint a jó ’patak’, vagy a heon ’csupán, csak’ szavunkat). A lexémák kihalása, illetve keletkezése nemcsak a szókincs egészét érinti, hanem azt a jelentésmezőt is, amelybe kiveszés előtt vagy a megjelenés után beletartoztak/beilleszkedtek az egyes szavak. (b) Ha más szemszögből közelítjük meg a kérdést, ezek a változások rendszerbeli változásokat is eredményeztek. Az a tény, hogy megjelent a zs és a c fonéma a magyarban, a zöngés–zöngétlen, a hosszú ő, ű megjelenése pedig a rövid–hosszú szembenállás kiteljesedését hozta magával. Ezen kívül a zs

25

megjelenése elősegítette azt, hogy e fonéma változási viszonyba kerülhessen nemcsak az s-sel, hanem a z-vel, dzs-vel, cs-vel is: zsindely : sindely, -zsol : -sol (morzsol, kuksol); csizsma : csizma; csirizs : csiriz; banzsa : bandzsa; stb. És a zs megterheltsége is változott idővel, pl. mind több szókezdő zs kerül a régebbi szókezdő s helyébe. (vö. Benkő 1988: 39). Ez természetesen az s szóeleji megterheltségét is módosította. 1.2.4. Megkülönböztethetünk (a) formai jellegű, alaki változásokat és (b) tartalmi, funkcionális jellegűeket. (a) A változás bekövetkezhet formai, alaki szinten, tehát egy morféma, lexéma hangalakjában, ez azonban általában nem jár együtt a tartalmi, funkcionális változással. A TA.-beli hodu úgy jutott el a mai had alakhoz, hogy a tővégi magánhangzója lekopott, és a tőbelseji magánhangzó nyíltabbá vált. Ez azonban sem a szófaját, sem a jelentését nem befolyásolta a szónak. A háztető összetett szavunk régi jelöletlen birtokos szerkezet maradványa, így a kezdeti alak ház tető lehetett. Később ez kiegészült több toldalékkal: ház teteje : háznak a teteje, de ez nem változtatta meg az elemek közti viszonyt, sem az elemek jelentését. A később kialakuló birtokviszony jelölői az egyértelműségre törekvés eredményei. (b) A ravasz szó korai jelentése ’róka’, szófaja pedig főnév, míg a ma használatos ravasz szó jelentése ’csalafinta’, szófaja melléknév. Ebben az esetben már funkcióbeli változással állunk szemben. Ugyanígy az ómagyar korban az -at/-et névszóképzőnek a cselekvés jelölése volt a funkciója (pl. GyS. arulatia ’árulása’). Ezt a szerepét – az -ás/-és előrenyomulása következtében – később majdnem teljesen elvesztette, és a cselekvés eredményét jelölő névszók képzésére lett alkalmas: pl. feladat, könyörület stb. A felsorolt példák alapján arra gondolhatunk, hogy csak ilyen tiszta esetekkel lehet dolgunk, vagy csak az alak, vagy csak a funkció változik. Azonban ha visszatérünk a ravasz példájára, láthatjuk, hogy ez nem így van, hiszen a ravasz korai ómagyar kori alakja a rovosz volt (vö. TA. ruuoz liuk). Itt tehát nemcsak funkcióbeli, hanem alakbeli változással is számolhatunk. A szóhasadás klasszikus esetei az alakbeli és a funkcióbeli változás együttes jelentkezésének. A só és a sav különválása nemcsak alakbeli, hanem jelentésbeli szétválással is járt. A só kezdetben ugyanolyan v-s tövű szó volt, mint a tó, szó (vö. vminek a sava-borsa ’vminek az íze, zamata’, ’vminek a lényege’), azonban a szó széthasadásával két külön jelentésű szavunk alakult ki. Az elbeszélő múlt E/3 -á/-é jele mellé grammatikai hasadás következtében kialakul az -a/-e toldalék, és ezáltal jelöltté válik a határozott és a határozatlan ragozás. 1.2.5. A változások lefolyásának szempontjából beszélhetünk: (a) folyamatos és (b) ugrásszerű változásokról. Ez a változás ütemével függ össze. Azt már tudjuk, hogy a nyelvek különböző ütemben változnak, és az egyes nyelveken belül is találkozunk olyan korszakokkal, amelyek során gyorsabb valamely részrendszernek vagy egy részrendszer bizonyos elemeinek a változása, mint a többieké. A változás ütemét részben a társadalmi változások, részben a nyelvrendszertani sajátosságok határozzák meg. (a) A folyamatos változások általában a fonémarendszerben, a grammatikai szerkezetekben következnek be, és ezek is lehetnek rövid vagy hosszú lefolyásúak. Folyamatos változás eredményeként alakult ki pl. az ómagyar korban a hosszú magánhangzóink egy része. Hosszú változás következtében tűntek el a rövid tővéghangzók, hiszen a változás az ősmagyar korban már megindul, és csak az ómagyar kor végére zárul le. Azonban viszonylag rövid lefolyású volt a középmagyar korban a dzs fonéma meghonosodása. (Az oszmán-török jövevényszavakkal kerül a nyelvbe a XVI. században.) (b) Ugrásszerű változásról általában a szókincs tekintetében beszélhetünk, illetve a funkcióváltozások sorolhatók ide. Hiszen az egyes új szavak, kifejezések gyorsan, ugrásszerűen terjednek. 1.2.6. A változások hatáskörének szempontjából meg lehet különböztetni (a) a szűk hatókörű és (b) a széles hatókörű változásokat. (a) Szűk hatókörű, elszigetelt változásról akkor beszélünk, amikor a változás csak viszonylag kevés elemet érint, és nem terjed ki a (rész)rendszer legtöbb tagjára. Szűk hatókörű változásként tartjuk számon pl. azt, hogy az ősmagyarban csak egyes CV-szerkezetű igetőhöz kapcsolódott az sz jelen időben (vö. tesz, vesz, lesz, eszik stb.). (b) A széles hatókörű változások közé sorolhatjuk pl. azokat a hangrendszerbeli változásokat, amelyek ugyanolyan helyzetben az esetek többségében végbementek. Ilyen pl. az ómagyar kori nyíltabbá válási tendencia, vagy az előbb is példaként felhozott tővéghangzók lekopása.

26

1.2.7. Végül a beszélők tudatos változtatásának szempontját is figyelembe véve megkülönböztethetjük (a) a tudatos, mesterséges nyelvváltozást a (b) spontán, természetes nyelvváltozástól. (a) A nyelv életébe való tudatos beavatkozást nevezzük tudatos, mesterséges vagy felülről jövő nyelvváltozásnak. Ebben az esetben megnő az egyénnek a változás elindításában játszott szerepe. Gondoljunk csak nyelvújítóinkra, illetve a nyelvújítás korát megelőző jelentős személyiségekre, akik új szavakkal gazdagították a magyar (szak)szókincset. Geleji Katona Istvántól származik a ma is használatos független, hozomány szavunk, Apáczai Csere János alkotta meg az első magyar matematikai szakszavakat (pl. arányos, középpont), Csokonai Vitéz Mihálynak köszönhetjük a hangszer-t, Kazinczy Ferencnek a szellem, lég szavakat. Ez a típusú változás viszonylag ritka, a fentről jövő variációk elterjedésének számos feltétele van, nehezebben terjednek el, mint a spontán, természetes variánsok. (b) A nyelvváltozások nagy része azonban spontán, természetes vagy alulról jövő változás, amelyet a beszélők nem tudatosan hoznak létre. A nyelvi változások típusait különböző szempontok alapján határoztuk meg, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ezek a szempontok a kutatást segítik, és egy-egy jelenség több alcsoportba is besorolható.

1.3. A nyelvi változás keletkezése és terjedése A nyelvi változás megindulását és terjedését két különböző szempontból lehet szemlélni: az egyik a nyelv rendszerszerűsége, a másik pedig a szociális aspektusok. 1.3.1. A nyelvi változások és a nyelv rendszerszerűsége A nyelvi változások nem elszigetelt jelenségek, annak ellenére, hogy tudományos szempontból ezeket külön-külön szoktuk tanulmányozni. Amennyiben egy változás megindul, az nem csak az adott elemre vagy részrendszerre vonatkozik, hanem kihat más részrendszerekre, vagy akár a nyelv egészére. Pl. az ősmagyar kor végén megindul bizonyos névutók raggá agglutinálódása (vö. TA. feheruuaru rea, hodu utu rea, holmodi rea – itt még névutó a rea; a HB.-ben hasonló szerkezetekkel találkozunk: uruzag bele, azonban itt már láthatunk névutóból agglutinálódott, de még egyalakú ragokat: miloſtben). Ez a jelenség nemcsak a névszóragok megszaporodását idézi elő, hanem változást hoz a névutórendszerben is. Ez mégsem jelenti azt, hogy az ómagyar kor folyamán minden névutó raggá agglutinálódik, hiszen a jelenség nem terjed ki minden rendszerbelileg összetartozó elemre. Az, hogy „egyes jelenséghalmazok meddig »terjednek ki«, a rájuk vonatkozó használati szabályok és ezeknek a változása milyen hatókörű, azt – a keletkezésükben munkáló tényezők hatóereje mellett – nagymértékben a nyelv rendszerkapcsolatainak »terjedelme«, részrendszereinek nagyságrendje, a bennük érvényesülő kapcsolatok minősége szabja meg. A nyelv rendszerkapcsolatai azonban sokirányúak, szövevényes hálózatúak, hatókörük kisebb-nagyobb rendszereket fog át jórészt nem is éles határokkal és eltérő kohéziós jelleggel. Meddig azonos vagy hasonló egy fonetikai helyzet?; mely névutók tartoznak azonos jellegű csoportba?; meddig terjed egy szinonimasor, hol gyengül le annak összetartó ereje? – a nyelvi rendszerben mindezek nem pontosan elhatárolható kategóriák, noha részrendszerbeli egybetartozásuk alapjaiban nem vonható kétségbe. Ez a szövevényesség és elasztikusság határozza meg, pontosabban ez teszi meglehetősen mozgékony, rugalmas jellegűvé azt a nyelvrendszerbeli kört, nyelvi részrendszert, amelyen belül a változások azonos módon, az előzmények és következmények azonos viszonyát mutatva, azonos szabályszerűséggel folynak, pontosabban folyhatnak le” (Benkő 1988: 49). Éppen ezért a változások tanulmányozása során tekintetbe kell vennünk a rendszerkapcsolatokat és ezek hatáskörét, vagyis azt, hogy a hasonló helyzetben levő, hasonló részrendszerhez tartozó elemek hogyan viselkednek egy adott korban; a változások azonos módon, azonos szabályszerűségek szerint indulnak-e meg és mennek-e végbe; hogyan hatnak a más részrendszerbeli jelenségek az adott változásra. A nyelvi változások még akkor sem mindig egyidőben indulnak meg, amikor ugyanazon részrendszer elemeiről van szó. A fent idézett példából is láthattuk, hogy a HB.-ben már agglutinálódott és még nem agglutinálódott névutók is jelen vannak. Tehát a változásoknak van egy kezdeti szakasza,

27

amelyben a változás viszonylag kevés elemet érint, és van egy későbbi szakasza, amikor a változás nagyobb arányokban zajlik. Ez mégsem jelenti azt, hogy a részrendszer minden elemére kiterjedhet a változás. A változás kiterjedését a nyelvrendszer sajátosságai határozzák meg. Valamely nyelvi változás megindulásával minták keletkeznek a nyelvben, amelyek – a rendszerkapcsolat révén – továbbterjednek. Ezt az indukáló tényezőt nevezzük rendszerkényszernek vagy analógiának. „Az analógia a nyelvi változásoknak, tehát a nyelvi újításnak, a nyelv szabályossága helyreállításának, megerősítésének a mintakövetés elvén alapuló, az egymásnak fogalmilag megfelelő szavak és a grammatikailag megfelelő szóalakok és szerkezetek közötti különbségeket kiegyenlítő, elsimító, asszociációs alapú mechanizmusa. Nemcsak elsimít, nemcsak egyformára gyúr, nemcsak megszüntet kivételeket, szabálytalanságokat, hanem egységesítő »igyekezetével« olykor megbontja a saját maga létrehozta rendet, új kivételeket indítva útjukra – az újabb egységesítés »szándékával«. Ennek köszönhetően vált ki [...] a mező : mezeje tőtípusból néhány egy szótagú névszó (fő, nő – van fej és nej nominatívusz is, de nincs mezej), mégpedig kettős értelemben. Egyrészt azért, mert az analógia az egyik fontos újító és terjesztő tényező. Másrészt azért, mert az analógia a nyelv szabályosságának legfőbb nyelvrendszertani őreként a föllépő szabálytalanságok, kivételek legfontosabb megszüntetője is. Az analógia minden időben s valamennyi nyelvben működő mechanizmus” (Kiss 2003: 34). A mai nyelvben is megfigyelhető: hogy megindult az egyes „szabálytalan”, kevés elemet tartalmazó tőtípusok „szabályossá” válása. A szó tő történetileg a v-s váltakozó tövekhez tartozik, mégis ma már egyre gyakoribb a szavak helyett a szók többes számú alak használata, a szavat helyett már rég szót tárgyragos alakot használunk (de vö.: szavam és nem szóm). Az előbbi példából is látszik, hogy a változás csak fokozatosan, lépésről lépésre következik be, nem egyszerre. Az ómagyar kor folyamán a mássalhangzókat érintő egyik legfontosabb tendencia a tővégi l > ly és n > ny palatalizáció (jésülés). A nyelvemlékek adatai alapján meg tudjuk azt is állapítani, hogy a jésülés hogyan, milyen fokozatokon keresztül terjedt ki a paradigmasor minden tagjára. Először két magánhangzó közötti helyzetben jelent meg, a többes számú és birtokos személyragú alakokban (pl. személyek, asszonyom, de: személ, személt, asszont, asszonról), innen terjedt át a nominatívuszi alakokra (pl. személy, asszony, de még mindig személt, személlel, asszont, asszonhoz), majd ez hatott arra, hogy a többi, a teljes tőhöz kapcsolódó ragok előtt is megjelentek a palatalizált mássalhangzók (személy, személyek, személyt, asszony, asszonyom, asszonynak stb.; vö. MargL. 39: azzonyom, 201: azzon, 200: azzonrol). 1.3.2. Nyelvi változatok a szinkrón nyelvállapotban

1.3.2.a. A szinkrón variációk A mindenkori nyelvállapotban találkozunk olyan nyelvi változatokkal, amelyek hangtani, alaktani, szintaktikai vagy jelentéstani szempontból egymás variációjának tekinthetők. Ezek a variációk a meginduló változásokat tükrözik, hiszen az előzmény és a következmény nem egyik napról a másikra váltja fel egymást, hanem egy ideig együtt élnek. Ilyen variációnak mondható a mai magyar nyelvben a fel és a föl, a kell mennem : kell hogy menjek : kell menjek, a rögtön és az azonnal együttélése. Természetesen nem mindenik változásviszonynak van variációs nyoma minden szinkrón állapotban, mivel ez azt jelentené, hogy a mai nyelvben jelen lennének mindazok az alaki, szintaktikai stb. variációk, amelyek a magyar nyelv élete során használatban voltak. Ugyanakkor éppen ezeknek a variációknak köszönhetően tudjuk nagy valószínűséggel meghatározni, hogy valamely változat mikor jelentkezik először a nyelvben, és melyik korszakban váltja fel a következmény az előzményt. A terminológia szempontjából azonban különbséget kell tennünk a diakrón vizsgálatban használt előzmény és következmény, valamint a szinkrón vizsgálatban előforduló archaizmus és neologizmus között. Ugyanis az előzmény szinkrón szempontból archaizmus (régies alakváltozat), a következmény pedig neologizmus (újítás). Például a XVII. században már többé-kevésbé standardnak számító -stul/stül toldalék mellett megjelenik a -stól/-stől is, és ez utóbbi neologizmusként van jelen az akkori nyelvben. A variációk azonban nem élnek viszonylag sokáig egymás mellett, az egyik – rendszerint az előzmény – kihal, helyét átveszi a következmény.

28

Az elmondottakból és eddigi ismereteinkből arra következtethetünk, hogy a mindenkori nyelvállapotban jelentkező újítások egy idő után kiszorítják az archaizmusokat. Az esetek többségében ez is történik. Hiszen a nyelvhasználók a gazdaságosság elvének megfelelően – amelyet később tárgyalunk – igyekeznek kiküszöbölni a funkcionális szinonimákat. Általában – kevesebb-hosszabb együttélés után – az egyik alak kivesz, a másik pedig továbbél. Ennek ellentmondani látszik az, hogy habár ma a standard nyelvváltozatban a -stól/-stől toldalék a használatos, bizonyos nyelvjárásokban ma is a régebbi, a -stul/-stül az, ami bizonyos nyelvjárások szempontjából standardnak számít. Ugyancsak ellentmond az előző elvnek az, hogy pl. a kutya és az eb szavunk évszázadok óta egymás mellett él, és egyik sem minősül a mai magyar nyelv szempontjából neologizmusnak vagy archaizmusnak.

1.3.2.b. A szinkrón variációk egymás mellett élésének feltételei A variációk nem tűnnek el minden esetben. Ennek oka, hogy (1) az egyik változat visszahúzódik a nyelvjárásokba, illetve a nyelvhasználat perifériájára szorul; (2) az egyes alakpárok között funkcióbeli megoszlás megy végbe, amely legtöbbször stiláris, jelentéstani, szituációs jellegű lehet. Az egyes alakpárok tehát azért élhetnek hosszabb ideig egymás mellett, mert egymással szemben valamilyen értéktöbbletet hordoznak. Az előbb említett eb és kutya használatában szituációs jellegű megoszlást észlelünk. Az ÉKsz. az eb szavunkat kissé régiesnek minősíti ugyan, de hozzáteszi: a hivatali nyelvben használatos, a válogatott regiszterhez tartozik: pl. nem kutyaadót, hanem ebadót fizetünk, de házi kedvencünk kutyaólban, és nem ebólban lakik. A hasonlóak és a hasonlók között szófaji különbség alakult ki. A Márti könyve és a Mártinak a könyve birtokos szerkezetek azért élhetnek egymás mellett, mert a mondat szerkezetétől függően vagy az egyiket, vagy a másikat használjuk: ha a jelzett szó és a jelzője közé valami beékelődik, a félreértés elkerülésére a birtokos ragot is tartalmazó változatot kell használnunk. A szinkróniában olyan alakváltozatok is jelen vannak, amelyek összetartozását a mai beszélők már nem érzékelik annak ellenére, hogy ezek valamikor mint egymás variációi jelentek meg a nyelvben, azonban idővel nemcsak alakilag, hanem jelentésileg is különváltak. Ilyenek pl. az irt ~ arat, vall ~ vádol, szaru ~ szarv, vicsorog ~ vigyorog. Az utóbbi két példa esetében még sejthető az együvé tartozás, akárcsak pl. a gondatlan ~ gondtalan, tároló ~ tározó, fáradság ~ fáradtság szópárokban. A kezdetben azonos jelentéssel rendelkező szavaink mára már külön – néha egymással látszólag össze nem függő – jelentéssel rendelkeznek.

1.3.2.c. A funkcionális variációk Az előző példáktól eltérően – ahol különböző alakok különböző funkciókban élnek egymás mellett – funkcionális variációknak nevezzük azokat az eseteket, amikor azonos alakhoz funkcióvariánsok kapcsolódnak. A mindenkori szinkróniában elég számottevő ezeknek a száma. Elsősorban a poliszémikus szavak esetében beszélhetünk olyan funkcionális variációkról, amelyek jól megférnek egymás mellett. Pl. a levél lehet ’falevél’ és lehet ’írott küldemény’, a fiók lehet ’asztalnak, szekrénynek tárolóként használt, ládaszerű része’ és lehet ’intézménynek, vállalatnak helyileg elkülönülve működő tagozata’ (a bank fiókja). Sok szavunk melléknévi és főnévi funkcióban egyaránt használható: pl. kellemes élmény, összeköti a kellemest a hasznossal; a magyar nyelv története, a magyarok története. Egyes toldalékjainknak több funkciója is lehet: l. csak az -s képzőnk – akár egy szóban előforduló – sokféle használatát: (a) mézes ’mézzel ellátott’, ’mézet tartalmazó’, ’mézzel ízesített’; (b) ’valamely intézményhez, szervezethez tartozó’: főiskolás, kft-s; (c) ’az alapszóban megnevezett időtartamhoz kapcsolódó’: órás, napos; (d) ’az alapszóban kifejezett tulajdonsághoz hasonló tulajdonsággal jellemezhető’: kékes, magyaros; (e) ’az alapszóban megnevezett fogalommal kapcsolatos’: privatizációs. „Természetesen ez a békés együttlét is közlési sajátosságokban leli magyarázatát: azonos alakkal több funkciót is kifejezni nagyon is megfelel a nyelvi rendszer gazdaságossági igényeinek; ugyanakkor különféle funkcionális árnyalatok a nyelvi rendszer működésének, a színesség, változatosság, árnyaltság megvalósításának is lehetővé tevői. Továbbá a szinkrón működő nyelvi rendszer számos sajátossága: jelkapcsolatok, kontextusok, mondatbeli pozíciók, használati szituációk is segítik, hogy a funkcionális változatok zavaró homonímiát ne hozhassanak létre. A fog igének a mai magyarban is annyiféle

29

jelentésben való használatát például többek között a hozzá kapcsolódó számos igekötő is lehetővé teszi; elfog, kifog, megfog, átfog, befog, felfog, összefog stb. Hogy a kocsi több jelentésben is előfordulhat a mai nyelvhasználatban zavaró homonímia nélkül, abban számottevő része van a kontextuális és szituációs tényezőknek: befogta a kocsiba a lovakat; a gázpedál nem működik a kocsiban; elromlott az írógép kocsija; stb. [...] A -tól/-től több funkció ellátásába jelentékenyen belejátszik, hogy állandó határozókban (igevonzatokban) is szerepel: fél valakitől, származik valakitől, eltekint valamitől stb.” (Benkő 1988: 71).

1.3.2.d. A szinkrón poliszémia korlátai A funkcionális variációk bizonyos esetekben nagyon jól megvannak egymás mellett, nem zavarják a kommunikációt. Ennek ellenére ennek is vannak korlátai. Elsősorban az azonos szófaji csoportbeli azonos alakok nagyon kevés ideig tudnak megmaradni két külön funkcióban. Ez történt az ősmagyar korban, amikor a névszókhoz járuló -t toldalék jelölhetett E/2 birtokviszonyt és tárgyas viszonyt is. Pl. a házat takarhatta a mai ’házad’ birtokos személyragos (vö. házatok) és a ’házat’ tárgyragos alakot. Mivel nagyon gyakran jelentkeztek azonos kontextusban (pl. Látom házat), és ez sokszor félreértésekhez vezethetett, grammatikai hasadással jött létre a ma is használatos birtokos személyragos alak, a házad. (Az ősmagyarban és később is a -t ragnak helyhatározó szerepe is volt, azonban ez a kontextus alapján nem értelmezhető tárgyragként, így nagyon sokáig fennmaradhatott. L. pl. Szeretem Kolozsvárt. Kolozsvárt lakom.) Zavaró homonímia léphet fel azonos szófajú szavak nominatívuszi alakjai között is. A valódi homonimák közül általában az egyik idővel eltűnik a nyelvből. Ezért veszett ki az ómagyar korban az ügy ’víz’ és a húgy ’csillag’ szavunk, annak ellenére, hogy jelentésük révén különböző kontextusokban jelenhettek csak meg. Az alaki egybeesés azonban általában nem jelentkezik zavaró tényezőként a különböző szófajú szavak esetében. Így fér meg egymás mellett évszázadok óta a vár, fél, dob, zavar ige és főnév.

1.3.2.e. A szinkrón variációk diakróniabeli viselkedése Az előzőekben már láttuk, hogy a szinkróniában archaizmusként jelentkező régi alakok és az újítások, neologizmusok két irányba változhatnak: az egyik alak kivesz, eltűnik a nyelvből, vagy mindkettő fennmaradt, de legtöbbször alaki és funkcionális változáson megy keresztül. Mivel az előző alfejezetben már láthattuk, hogyan és miért maradhatnak fenn a szinkróniabeli variációk, itt most csak azzal a jelenséggel foglalkozunk, amely során az egyik alak eltűnik a nyelvből. Ebben az esetben is két változási típust különböztethetünk meg: (1) az új alak marad meg, a régi eltűnik; illetve (2) az együttélés után a régi alak marad fenn, az új vesz ki. (1) Legtöbbször természetesen az új alak (a neologizmus, a következmény) marad fenn. „Ez azért is érthető, mivel tudjuk, hogy valamilyen szükséglet hozta létre az újat, és ez a szükség, ez az ok továbbra is fennmarad – fenntartva az újonnan létrejött nyelvi jelenséget.” (D. Mátai 1994: 44). Ezt a változási típust minden részrendszer szintjén megfigyelhetjük. A magyar nyelv egyik sajátosságai közé tartozik az, hogy a szókezdeti mássalhangzó-torlódást nehezen tűri meg. Emiatt pl. az ómagyar korban nyelvünkbe bekerülő idegen, többnyire szláv és latin, illetve német, több mássalhangzóval kezdődő szavak hangalakját – a könnyebb kiejtés miatt – megváltoztattuk. A mássalhangzó-torlódás feloldására ejtéskönnyítő hangokat vagy bontóhangokat toldottunk be, vagy kiejtettünk egy mássalhangzót, és ez – a magyar nyelvbe beilleszkedett – alak, a következmény élt tovább. Pl. szl. stol > m. asztal; szl. dvorь > m. udvar; lat. scola > m. eskola ~ oskola ~ iskola; szl. brat > m. barát; szl. kral > m. király; szl. svętь > m. szent; ném. schwager > m. sógor. A mai ragok egy részének az előzményei névutói szerepben álló névszók; ezek idővel agglutinálódtak, raggá váltak. A HB. veteve wt ez muncaſ vilagbele mondatban a világ belé még névutós szerkezet. Ez egy ideig együtt élhetett a világbe ragos alakulattal (amelynek később kialakult illeszkedéssel a világba alakja). Itt is az új változat maradt fenn. A szókincs terén pl. a régi magyar süv ’sógor’ szavunkat először kiszorította a rér latin jövevényszó, majd ezt is a németből hozzánk került sógor. (2) Ritkább az a jelenség, amikor az új alak nem tud gyökeret verni, és végül a régi marad fönn. A hangváltozások szempontjából érdekes példa a virág szó alakulása. Az eredeti alakváltozat a virág volt,

30

amely mellé később kialakult a vërág. Ez utóbbi azonban nem maradt fenn, ma is a virág alakot használjuk. „A régi megőrződésére az igeragozás, igejelezés is szolgál tanulságos példákkal. A HB.-ben például ilyen igealakokkal találkozunk: feledevé (elfelejtette), hadlavá (hallotta), mondoá (mondta) stb. Ezek elbeszélő múlt idejű, tárgyas ragozású (= határozott ragozású) alakok mellé keletkeztek abból a célból, hogy a kétféle ragozást alakilag is megkülönböztessék. Eredetileg ugyanis a feledé-félék álltak mind határozott, mind határozatlan tárgyra utaló szerepben. A két funkció alaki megkülönböztetésére irányuló törekvés jegyében a feledé-félék a HB.-ben lekötődtek az alanyi ragozású funkcióra, például: »Engede (olv.: engedé) urdung intetvinec«, a tárgyas ragozású alakot pedig úgy szerkesztették meg, hogy a magánhangzóra végződő, ún. teljes tőhöz, a mondo-, felede- tőhöz tették hozzá az elbeszélő múlt -á/-é jelét: mondoá, tilutoá; a feledeé, terömteé szavakba pedig – a két magánhangzó egymás mellett állását, azaz a hiátust megszüntető – ún. hiátustöltő mássalhangzó lépett (v, illetve β). A régi alak tehát az engedé, az új az engedevé (ez ugyan a HB.-ben nem fordul elő, a többi hasonló alak alapján azonban – mint például mondá, mondoá – bátran rekonstruálhatjuk). És mi történt? Az új eltűnt teljesen, és a régi maradt fenn. Hogy lehet ez? Hát nem volt később szükség az alanyi és a tárgyas ragozás megkülönböztetésére? Dehogynem. Csak a nyelv egyszerűbb megkülönböztetési módot »talál magának«: a szóvégi -á/-é hangok XIII. századi megrövidülésével is keletkezett alaki kettősség: engedé – engede, mondá – monda, s a nyelv ezt a két alakot használta fel a két funkció megkülönböztetésére. Az engedé lett a tárgyas ragozású, az engede pedig az alanyi ragozású forma.” (D. Mátai 1994: 47). A szókincs terén is találunk ilyen „túlélő” alakokat. A régi magyar év szavunk mellé kialakul az esztendő összetett (eszten + idő) szavunk kb. a XV. század végén. A nyelvújítás korában felelevenítik a régi év szavunkat, és a mai napig ez az uralkodó forma. Itt a régebbi „kerekedett felül” úgy, hogy ma ugyan használjuk az esztendőt is, de a mai magyar nyelv szempontjából ez az archaikusabb: csupán csak akkor használjuk, ha fennköltebben, választékosabban szeretnénk magunkat kifejezni. 1.3.3. A nyelvi jelek változás iránti érzékenysége A nyelvi rendszer elemei olyan sajátos tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek meghatározzák: mennyire könnyen vagy nehezen változhatnak. Nem egyforma a nyelvi elemek változás iránti érzékenysége: bizonyos elemek sokkal könnyebben kimozdulhatnak rendszerbeli helyükről, mint mások. Mivel a nyelv összefüggő rendszert alkot, és a részrendszerekre való felosztás csak a tudós számára jelent támpontot kutatásaiban, ugyanakkor pedig a nyelvet beszélő közösség nem a részrendszereket, hanem a nyelv egészét használja, természetes, hogy az egyes elemek elmozdulása, változása maga után vonhatja más elemek változását is. A változás iránt kevésbé érzékeny elemek sokkal jobban befolyásolhatják a nagyobb változásérzékenységű elemeket, mint fordítva. A változásérzékenység elsősorban a nyelvrendszerben betöltött helytől függ. A változásra kevésbé érzékeny elemek zárt kört alkotnak, éppen ezért új elemek befogadására, vagy a meglévők kihullatására kevésbé hajlamosak. Ilyen pl. a fonémarendszer, vagy a kötött morfémák rendszere. Ezeknek a nyelvi elemeknek a száma erősen korlátozott. A változással szembeni érzékenységük alacsony fokát az határozza meg, hogy a többi részrendszerekhez viszonyítva erősebben strukturáltak, az elemek közötti kapcsolatok nagyon szorosak, egymást kölcsönösen meghatározzák. Gondoljunk csak arra, hogy a fonémák körében szorosan kötik egymást a rövid–hosszú, a palatális–veláris, a zöngés–zöngétlen párok. Éppen emiatt történt az, hogy az ómagyar kor után – amikor is már kialakultak az említett párok – a magyar fonémarendszer mondhatni alig változott. Alig változott, mert az ómagyar kor óta jelentősebb változás nem történt a rendszerben: a középmagyarban megjelent a dzs, illetve kihalt a nyelvjárások többségében az lj. Ugyanígy alig érzékelünk változást az utóbbi évszázadokban a ragok rendszerében, valamint a mondatszerkesztésben. Ez mégsem jelenti azt, hogy ezek a rendszerek nem változnak: azt kell megjegyeznünk, hogy elsősorban strukturáltságuknál, illetve a nyelvben betöltött funkcióiknál fogva sokkal kevésbé hajlamosak a változásokra. A szókincs a legérzékenyebb a változások szempontjából. Egyrészt lazább strukturáltsága miatt, másrészt azért, mert a szókincs az, amely közvetlenül tükrözi a mindennapok változásait. Gondoljunk csak arra a rengeteg szóra, amely napjainkban keletkezik akár belső képzéssel, akár idegen szavak beáramlása folytán. A nyelv története során a szókincs gyarapodik a legkönnyebben, és innen vesznek ki könnyebben elemek, habár ez utóbbi sokkal kisebb mértékű, mint a gyarapodás. Természetesen a

31

lexémarendszerben sem változik minden, és az egyes elemek változás iránti érzékenysége itt is megoszlik. Az úgynevezett alapszókincs, a leggyakrabban használt szavak erősen őrzik alapjelentésüket, és kevésbé hajlamosak a változásra. Az is nagyon meghatározó, hogy „2) milyen az adott elem részrendszeri helyzete, környezete (a zárt szótag védelmet biztosíthat, a nyílt szótag nem, vö. fekete, de: feketén: az eredeti alak a hosszú tővégi magánhangzós volt). 3) Van-e közlésbeli értéktöbblete (az -n lexémaelemként könnyebben változik: asszon : asszony, ha azonban morfematikai funkciója is van, akkor már nem: asztalon, szépen van, nincs viszont asztalony, szépeny). 4) A használati gyakoriság véd, erősít, a ritka használat gyengíti, elbizonytalanítja az elem, jelenség használatát, s így helyzetét. 5) A nyelvváltozati hovatartozás is befolyásoló tényező, ugyanis a köznyelvi, tehát presztízses státus széles társadalmi elterjedtséget, nyilvános nyelvhasználatot biztosít, a nem köznyelvi, illetőleg stigmatizált státus ennek ellenkezőjét jelenti.” (Kiss 2003: 55). Tehát az egyes részrendszereken belül is vannak – a körülményektől függően – változásra érzékenyebb elemek, illetve kevésbé érzékenyek. A felsorolt körülmények bizonyos esetekben együttesen felerősítik a változás iránti érzékenységet, bizonyos esetekben pedig közömbösítik egymást. 1.3.4. A nyelvi változások lehetőségei és megvalósulásai A nyelvi változások általános jellemzői és körülményei tanulmányozása során láthattuk, hogy a változásokat nemcsak a társadalmi tényezők határozzák meg, hanem elsősorban a nyelv rendszerkapcsolatainak a bonyolultsága az, ami lehetővé teszi a változásokat. A változás lehetősége minden nyelvben benne van, hiszen az élő nyelvek dinamikusak, változásra hajlamosak, ki kell elégíteniük az adott közösségek kommunikációs szükségleteit. A nyelvi jelek közötti szoros kapcsolat révén a nyelvi változások lehetőségei sokkal szélesebb körűek, mint amelyek megvalósulnak egy-egy nyelv életében. Ha megvizsgáljuk azokat a lehetőségeket, amelyek megengedik pl. az ó hangnak valamely hang helyébe lépésének lehetőségeit, a következő közvetlen változási viszonyokat kapjuk: (a) a hosszú ó rövid o helyébe léphet nyúlással (o > ó); (b) hosszú ú hangot válthat fel nyíltabbá válással (ú > ó); (c) diftongusok helyére is léphet ezek monoftongizációja révén (pl. uo > ó, ou > ó). Ha azt szeretnénk megtudni, mi válthatja fel a rövid o-t, szintén több lehetőséggel számolhatunk: (a) a hosszú ó felválthatja a rövidet nyúlással (o > ó); (b) rövid u léphet a helyébe zártabbá válás útján (o >u); (c) a léphet a helyébe nyíltabbá válással (o > a). Hasonló módon határozószóból lehet névutó, módosítószó, igekötő, kötőszó. A változásoknak azonban elsősorban rendszerbeli korlátai vannak. Hosszú ó sohasem léphet pl. k vagy é helyébe, éppen a hangok rendszerbeli sajátosságai alapján. Puszta szófajváltással igekötőből sem lehet főnév, ige, számnév. Azt sem kell elfelejtenünk, hogy a lehetséges változási viszonyok csak lehetőségként vannak meg a nyelvben, nem következnek be minden lehetséges helyzetben. Pl. a magyar nyelv története során nem minden határozószónkból keletkezett névutó, módosítószó, igekötő és/vagy kötőszó. A változási lehetőségek megvalósulásához sok minden hozzájárul. Az egyes, a következő részben tárgyalandó okok egymásra hatása, illetve egymás ellenében hatása is nagyban befolyásolja a lehetőségek megvalósulását. Éppen ezért nem jelezhetők előre a nyelvi változások, még akkor sem, ha már láthatók a változás jelei a szinkróniában, csupán a lehetőségeket tapinthatjuk ki. Kiegészítő irodalom: Benkő Loránd: A történeti nyelvtudomány néhány kérdéséről. NyK. 77 (1975): 327–44. Benkő Loránd: A nyelvi változások mibenléte és jellegzetességei. Nyr. 1988: 385–97. Herman József: Language in time (On the theory of linguistic change). Acta Linguistica Hungarica,

1978: 241–53. Herman József: The history of language and the history of society: On some theoretical issues and their

implications in historical linguistics. Acta Linguistica Hungarica 1983: 3–12. Pei, Mario: Szabálytalan nyelvtörténet. Bp., 1966. Rácz Endre: A mai magyar nyelv változásai. MNy 83 (1987): 1–7.

32

Feladatok: 1. Régi magyar irodalomból több régi szöveggel találkozott. Válasszon ki egy részletet kedvenc költőjének/írójának egyik művéből, és írja ki azokat a lexémákat, morfémákat, mondatszerkezeteket, amelyek a mai magyar nyelvi normától eltérnek! A változástípusok szempontjait használva, sorolja be őket a megfelelő csoportokba! 2. A nyelvművelő szakirodalomból keressen olyan szinkrón variációkat, amelyek a mai nyelvben jelen vannak! Eddigi ismeretei alapján állapítsa meg, minek, milyen esetleges változás elindulásának köszönhetők ezek a variációk! 3. A mai magyar nyelvből mutasson ki funkcionális variációkat! Vajon miért élhetnek meg ezek egymás mellett a mai nyelvben? Van-e jele annak, hogy ezek a variációk valamilyen változáson fognak keresztülmenni a jövőben? 4. Az egyénnek a változások elindításában játszott szerepének tárgyalásakor azt mondtuk, a fentről induló változások kevésbé hatásosak, és több akadályba ütköznek, mint a lentről meginduló, természetes változások. Figyelje meg, hogyan hat a média nyelve környezetére! Megfigyelései és olvasmányai (pl. Benkő Loránd: A történeti nyelvtudomány alapjai. Bp., 1988: 56–64) alapján érveljen a fentebbi kijelentés mellett vagy ellen!

33

2. A NYELVI VÁLTOZÁSOK OKAI ÉS CÉLJAI

2.1. A változási okok és célok általános jellemzői

A nyelvi változásoknak mindig van okuk vagy céljuk attól függetlenül, hogy ezeket nem mindig tudjuk kitapintani, illetve egy változásnak többféle oka is lehet. A változásoknak természetesen nemcsak oka lehet, hanem célja is, és ezt a kettőt sem lehet mindig teljes mértékben elválasztani egymástól, a kettő egyszerre is jelentkezhet. Példaként hozhatjuk fel a ronda > randa hang- és jelentésváltozást: a hangváltozás oka az ómagyar korban tendenciaszerűen jelentkező nyíltabbá válással függ össze, a jelentésváltozás célja pedig: a szó pejoratív jelentését a beszélők szükségesnek látták fokozni bizonyos szövegösszefüggésben. Az okok (vagy Benkő Loránd kifejezésével: a kauzális okok) egy-egy változás megindítói, „a változások eredőit jelzik, így azt a »közeget« érintik, ahonnan a változás kiindul, ahol annak fő »fészke« van. Mivel pedig a nyelv a való világnak, a környezetnek, a társadalomnak, a műveltségnek, az emberi gondolkodásnak és érzelemnek stb. a jelenségeit és változásait tükrözteti, a nyelvi változások okai mindezekből, illetőleg ezek együtthatásából kisarjadhatnak, sőt a működő nyelvi rendszer a maga adottságaival – a hangok fizikai tulajdonságaitól a mondatszerkesztés szabályaiig vezető széles skálában – szintén változást indukáló tényező lehet. Ezeknek a közegeknek a mindenkori helyzete és az e helyzetben bekövetkező változások rengeteg olyan indukátort tartalmaznak, amelyek több-kevesebb áttétellel kivetülhetnek a nyelvre, annak változásaira kauzális okokként hathatnak. Az ilyen okokra vonatkozó magyarázatok lényegében arra kívánnak feleletet adni, hogy a nyelvi változás e közegek milyen jelenségeiből, tüneteiből fakadt, ott mi miatt következett be, pontencialitásának adottságai onnan kiindulóan mi okból realizálódhattak. Meg kell jegyezni, hogy a kauzális ok, illetve a kauzális magyarázat »kauzális« jelzője e vonatkozásban természetesen nem a szó általában szokásos, véletlenségre, esetlegességre utaló fogalmát tartalmazza, hanem éppenhogy reális előidéző okokat, a változás valóságos indítékait jelzi” (Benkő 1988: 120–1). A célok (vagy Benkő Loránd kifejezésével: a teleologikus okok) „a nyelv közlési funkciójához kapcsolódnak, a változás céljára, finalisztikus vonásaira utalnak. E tekintetben újra fel kell idéznünk, hogy a nyelv olyan termék, amely nemcsak fölveszi, tükrözteti az emberi élet jelenségeit, változásait, hanem célirányos (teleologikus) eszköz is, amely sajátos, meghatározott funkciójának ellátására, a közlésnek érdekében működik. A nyelvi változások magyarázatában, okainak keresésében tehát kiemelkedő figyelmet érdemel a célszerűség szempontja. Ilyeténképpen a teleologikus magyarázatoknak arra kell irányulniuk, hogy megmondják, a változás mi végett, mi célból következett be, mit akar szolgálni. A teleologikus ok, illetve a teleologikus magyarázat »teleologikus« jelzője természetesen itt sem a szónak azt az általánosabb használatát tartalmazza, amely az eleve elrendeltség idealisztikus fogalmával azonos, hanem a nyelvi változás nagyon is konkrét, reális közlési célját jelöli meg” (Benkő 1988: 121). Az okokat általában két nagy kategóriába szoktuk sorolni: beszélünk külső és belső okokról. A külső okok a nyelven kívüli valóságban gyökereznek, az embert körülvevő világban, a társadalomban, a politikai életben, az anyagi és szellemi műveltségben bekövetkező változások változási okokként hatnak a nyelvre. Gondoljunk csak arra, hogy az államalapítás az állami adminisztráció szókincsének a kiépítését vonta maga után, vagy a XX. században a különböző kommunikációs eszközök megjelenésével új, ezeket az eszközöket, illetve ezek működését megnevező szavak, kifejezések jelentek meg a magyar nyelvben. A belső okok a nyelvrendszer adottságaiból erednek, a nyelvi rendszer elemeinek egymáshoz való viszonyából. Az ómagyar korban a zs hang kialakulásának egyik oka az volt, hogy az alveopalatális s-nek nem volt meg a zöngés párja. Akárcsak sok osztályozás esetében, itt is elmondhatjuk, hogy az okok ilyetén szétválasztása nem azt jelenti, hogy minden esetben csak az egyik vagy a másik érvényesül. „A zongora lexéma megjelenése a magyar szókészlet rendszerében a maga formai és tartalmi velejáróival mindenekelőtt külső változási indítékokra megy vissza: a korábbi húros és billentyűs hangszerek továbbfejlesztése révén a XVIII. században új hangszer jelent meg: a mai zongora őse, s a hazai felsőbb társadalmi körök fejlett zenekultúrája következtében fontos zenei eszközzé lett. Ennek alapján a társadalmi tudat bizonyos, mégha eleinte szűkebb szférájában is lényeges tényezővé vált, a gondolkodás síkján fogalmi tartalma világosan kikristályosodott, és nyelvi kivetülést, megformálást kívánt. A szó megszületésében, a nyelvrendszer síkján jelentkező belső okok elsősorban abban játszottak közre, hogy a korábbi hangszernevek egyikét sem lehetett átvinni a ’zongora’ fogalom megnevezésére, mivel ez funkcionális, megértési zavart okozott

34

volna, ezért a magyar hangszernevek rendszerében üres, betöltetlen hely keletkezett. Továbbá a megszülető lexémát a nyelvi rendszer formailag is indukálta, hiszen a korábbi magyar hangszerek egész sora (tambura, citera, orgona, furulya stb.) viselt több szempontból is hasonló alaki felépítettséget, amelyet a zongora mint nyelvi jel úgyszólván lekopírozott, nem is szólva a magyar nyelvi rendszerben korábban már adott zeng és zsong igei alapszóknak a keletkezésbe való belejátszásából.” (Benkő 1988: 123–4). A változások tanulmányozása közben szem előtt kell tartanunk azt is, hogy az indítékok nem egymástól elszigetelten jelentkeznek, hanem – mint a zongora és a ronda, randa szavak esetében is láthattuk – egyszerre hathatnak. Ezek között megfigyelhetők olyan okok, amelyek erőteljesebben hatnak, elindítják a folyamatot, a későbbiekben pedig a változás megvalósításában más okok vesznek részt. A nyelvi változást indukáló okok vagy (a) egy irányba hatnak, felerősítik egymást, vagy (b) ellentétes hatást fejtenek ki. Pl. a TA. hodu utu (> hadút) kifejezésünk utu szavában végbement változások létrejöttébe több ok belejátszott. A szókezdő u megnyúlásához a hangsúlyos helyzet, valamint a tővégi rövid magánhangzó lekopásának következtében meginduló pótlónyúlás is hozzájárult. Azt, hogy a hintó szekér, tokaji bor, farkas állat szókapcsolatokból miért maradt csak a jelző, szintén több okkal magyarázhatjuk: elsősorban az együttes használat során a szó jelentése a hangsúlyosabb jelzőbe sűrűsödött jelentéstapadás következtében, ehhez még az is hozzájárult, hogy az egytagú szó kimondása kevesebb energiát igényelt, illetve önálló szóvá válásukat az is elősegítette, hogy a melléknevek könnyen főnevesülhetnek. Megtörténik, hogy a különböző okok ellentétes irányba hatnak: késleltetik a változás indulását, hatásukra a változások nem valósulnak meg, vagy csak részben valósulnak meg, hasadásos jelenségeket idézhetnek elő, vagy többféle elmozdulást indukálhatnak. A denominális és deverbális -l (> ly) névszóképző előtti alsó nyelvállású tővéghangzó (a, e) vagy változatlanul maradt az idők folyamán: lepel, étel, ital stb., vagy hosszúvá (á, é) vált: kötél, levél, személ (> személy), homál (> homály) stb. Az a-s, e-s állapot megmaradása egyfelől a hangsúlytalan szótagi helyzetnek, másfelől az abszolút tővégi magánhangzók morfofonológiailag rövid vokálissal megoldódó, puszta kapcsoló szerepének tulajdonítható. A megnyúlást pedig az l nyújtó hatása eredményezi, valamint az, hogy az esetek többségében a tővégi rövid magánhangzó lekopását (vö. halalu) követő pótlónyúlás hatására jelentkezik az á, é. Azonban a nyelvjárásokban a mai napig megtaláljuk a kettősséget: level : levél, kötel : kötél, fonal : fonál stb. Az ősmagyar korban és az ómagyar kor elején az elbeszélő múltú igék mindkét ragozásban á-ra vagy é-re végződtek. A hasonlóan hosszú magánhangzóra végződő szavak esetében az ómagyar kor folyamán a szóvégi magánhangzó megrövidül a hangsúlytalan helyzet miatt. (Vö. kezé > keze, félré > félre stb.) Azonban a rövidülés csak részben ment végbe, és nem érintette az elbeszélő múltú igéket, hiszen a rövid–hosszú szembenállás biztosította a határozatlan–határozott ragozás közötti különbséget: várá – vára; látá – láta; kéré – kére stb. (Vö. Benkő 1988: 126–7).

2.2. A nyelvi változások okai 2.2.1. A nyelven kívüli okok szerepe A nyelven kívüli okok a körülöttünk változó világhoz, a társadalmi, kulturális változásokhoz kapcsolódnak. Mivel ezeket a változásokat a legjobban a szókincs és a frazeológiai egységek tükrözik, ezeknek a változására vannak nagy befolyással a nyelven kívüli okok. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a szókincsben és a frazeológiai egységekben létrejövő változások csak külső okokra mehetnek vissza, illetve azt sem, hogy a külső okok nem befolyásolják a nyelv egyéb rétegét. A társadalmi, kulturális és anyagi változások kétféle irányba befolyásolhatják a szókincset: szavak keletkezhetnek, valamint szavak halhatnak ki, vagy kerülhetnek a peremszókincsbe. Az új fogalmak, tárgyak megjelenése új szavak megjelenését, keletkezését vonja maga után. Az iskolai oktatás beindulásának eredményeként terjednek el a diák, papiros, tábla, kréta, tinta, rektor, tanító stb. szavak a magyarban. A vándorlások korában, valamint a Kárpát-medencében való letelepedést követően sok új állat- és növényfajjal ismerkedett meg a magyarság, ezeket is valahogyan el kellett neveznünk. Így kerül be nyelvünkbe a bab, lencse, barack, jegenye, páfrány, gomba, bárány, veréb, gerlice, rák, vidra stb. szó. Az magyar állam megalapítása után olyan méltóságnevek, tisztségnevek jelennek meg, amelyeknek

35

előzőleg azért nem volt nevük, mert nem is volt szükség rájuk: pl. király, kancellár, udvarmester, ispán, tiszt stb. A XX. századi technika fejlődése hozta életre az internet, videó, chip, alaplap, fénymásoló stb. szavakat. Az életkörülmények változása a szavak kihalásához is vezethet. A régi nyelvben nagyon sok olyan tárgy neve, méltóság, tisztség megnevezése élt, amelyet ma már azért nem használunk, mert a tárgyat nem gyártják, vagy mert a tisztségre már az adott körülmények között nincs szükségünk. Ilyen a – ma már nem használatos, illetve nem gyártott – cinadoff ’finom vászonfajta’ vagy a skófium ’arany- vagy ezüstfonallal varrott díszítésfajta’. A cinadoffot a XVIII. század végétől már nem gyártják, ezért nem is volt szükség arra, hogy a beszélők megőrizzék a szót, a skófium is a XIX. század elejére már kiveszett a szókincsből, hiszen ezt a típusú díszítést már nem készítették. A ma használatos mértékegységek közül hiányzik a régebb gyakran használt meszely, lat, arasz, hüvelyk, sing, icce, valamint a régebb használatos pénzegységek: garas, krajcár, gíra stb. Hiszen ezek helyett ma már másokat használunk. A külső okoknak köszönhetően bizonyos szavainkat már csak szólásban, frazeológiai egységekben használjuk. Pl. a cserben hagy szólásban megjelenő cser ’bőrcserzőlé’ más kontextusban nem is jelenik meg; az ordít, mint a fába szorult féreg szólás féreg ’farkas, vadállat’ szavát a szóláshasonlaton kívül csak az egyes nyelvjárások ismerik. A fabatka, garas, peták, krajcár szavainkat is csak frazeológiai egységekben használjuk: nem ér egy fabatkát/lyukas garast/petákot/krajcárt sem. Legtöbbször a beszélők nem is ismerik azoknak a szavaknak a jelentését, amelyek csak a frazeológiai egységekben megkövülten vannak jelen. A szólások, közmondások eredeti szemantikai tartalma is elavult már, hiszen a keletkezésük alapjául szolgáló szokás kihalt, feledésbe merült. Pl. ha valakinek nagyon sürgős dolga van, azt mondjuk: körmére égett a gyertya. Ennek hátterében a következő középkori kolostorokban élő szokás áll: a szerzetesek az éjféli vagy a hajnali mise alkalmával a körmükre ragasztott gyertya fényénél olvasták imádságaikat, és ahhoz, hogy körmükre ne égjen a gyertya, sietniük kellett az imádsággal. A mai beszélők egy része azért keveri a szólásokat, vagy cseréli ki egy-egy szavukat, mert azt vagy nem érti, vagy már nem felelnek meg a mindennapi tapasztalatokból ismert valóságnak. (Vö. összerúgja a port az összerúgja a patkót helyett; közös lónak túrós a háta a közös lónak túros a háta helyett.) Szókincsünk nemcsak a körülöttünk lezajló változásokat tükrözi, hanem őrzi régi szokásainkat, eljárásainkat, így sok mindent megtudhatunk az elmúlt korszakokról, a ma már elfeledett szokásokról, mindennapi életről. „A kínvallatások borzalmait, a büntetések kegyetlen voltát idézik azok a szólásaink, melyek a régi magyar igazságszolgáltatáshoz fűződnek. A hallgatag, titkolódzó emberből harapófogóval kell (vagy: sem lehet) kihúzni a szót, mint a vallani nem akaró bűnösből. – A körömszakadtáig tagad kifejezés a körömszorítóval történt kínvallatásra céloz. – Szíjat hasítok a hátadból! Ez a fenyegetés ma legfeljebb alapos verést jelent. Régen a halálraítélt bűnös szenvedését gyakran azzal súlyosbították, hogy késsel felhasogatták a hátát, s csíkokban leszakították róla a bőrt. – Ha ma azt mondjuk egy nevelőről, hogy felcsigázza diákjai érdeklődését tanítás közben, szintén nem gondolunk a régi kegyetlen szokásra. Valaha hátrakötött kezénél fogva a magasba »csigázták fel« a szerencsétlen delikvenst.” (D. Mátai 1994: 106). Külső okok befolyásolhatják a jelentések módosulását is, a régi jelentések kiveszését vagy a régi jelentések mellett az újak megjelenését. Ezek nagy többsége művelődéstörténeti okokra megy vissza. A hadnagy – mint ahogy az összetételi tagok is utalnak rá – a legnagyobb katonai tisztség volt valamikor, a had vezetője volt. Azonban a katonai hierarchia differenciálódása, és az egyes magas tisztségek megnevezésére a – legtöbbször a németből – kölcsönzött megnevezések következtében a hadnagyot ma már altiszti rang megjelölésére használjuk. 2.2.2. Az idegen nyelvek szerepe a nyelvi változásban A nyelvek egymásra is hatást gyakorolhatnak, változásokat idézhetnek elő. Az idegen nyelvek hatását szintén a külső okok közé sorolhatjuk, mivel ezek a magyar nyelv rendszerén kívülről jönnek. Az egyes nyelvek egymásra hatása feltételezi a különböző nyelveket beszélő népek, népcsoportok huzamosabb ideig való együttélését, vagy egymás mellett élését. A honfoglalást megelőző korban a magyar beszélők állandó kapcsolatban álltak a török törzsekkel, és ez nyelvünkben is tükröződik. Ez a kapcsolat azonban a honfoglalás után megszakadt, és a magyarok más népekkel kerültek szorosabb szomszédságba: a szláv, az újlatin és a germán nyelveket beszélő népcsoportokkal. Szókincsünk

36

etimológiai vizsgálatából tudjuk, hogy közvetlen a honfoglalás után sok – mezőgazdasággal, állattenyésztéssel, háztartással, kereszténységgel kapcsolatos – szót vettünk át a szláv nyelvű népektől (l. köles, lencse, málna; barázda, ugar; járom, iga, zabla; abrosz, asztal, zár, retesz, kulcs; malaszt, barát, apáca, pünkösd stb.). Hiszen számunkra az a fajta állattenyésztés és mezőgazdaság, életforma, amelyet a környező népektől tanultunk el a X. század körül, ismeretlen, vagy más volt, mint amihez a magyarság a honfoglalás előtt hozzászokott. „A németséggel is új hazájában került szorosabb műveltségi és politikai kapcsolatba a magyarság. Első királyunk, István, bajor királylányt vett feleségül, s vele német lovagok és térítő papok jöttek nagy számmal az országba, s itt jelentős kiváltságokhoz jutottak. A XII. században történt meg a szepességi németek, a cipszerek letelepülése a Felvidéken s a szászoké Erdélyben. A szorgalmas kézművesek, kereskedők a városi élet megteremtői lettek. A városlakókat jelentő polgár szavunk is német eredetű; megfelelője a Burger, amelyben a ’vár’ jelentésű Burg szó rejlik, jelezve, hogy a várak, városok lakóit illette ez a név.” (Szilágyi 1974: 42). Az együttélés, illetve az egymás mellett élés azonban nem jelenti feltétlenül azt, hogy a magyarok egyforma mértékben vettek át minden olyan nyelvből, amellyel kapcsolatba kerültek, illetve azt sem, hogy a körülöttünk élő népek tőlünk is egyenlő arányban kölcsönöztek volna szavakat. Pl. Erdélyben a magyarokkal együttélő románok nyelvéből az évszázadok során alig vettünk át olyan szavakat, amelyek a teljes magyar nyelvterületen elterjedtek volna (pl. cimbora, ficsúr, málé, tokány). A magyarra tett román hatás nagy része regionális szinten maradt. A román ajkú közösség – a korai együttélés szakaszában – jóval több olyan szót kölcsönzött a magyarból, amely a mai román köznyelvben is jelen van. Pl. az oraş (<város), chip (< kép), vamă (< vám), tămădui (< támad) stb. Természetesen itt is jóval nagyobb a regionálisan megmaradt magyar eredetű szavak száma. Az idegen nyelvi kölcsönzések mértéke koronként is változhat. A magyar nyelv viszonylatában elmondhatjuk, hogy az ómagyar korban a latin és a szláv hatás jelentős volt, a középmagyar és újkorban azonban megnőtt a német nyelv hatása, a legújabb korban pedig az angol jelentős hatásával számolhatunk. Nemcsak koronként, hanem területenként is változhat az idegen nyelvi hatás: pl. a nyugati országrészben jóval nagyobb a regionálisan használt német eredetű szavak száma, mint a nyelvterület többi részén.

2.2.2.a. A többnyelvűség és a nyelvi változások Történelme, társadalmi körülményei változása során valamely népcsoport olyan helyzetbe kerülhet, amelyben anyanyelve mellett nemcsak más nyelve(ke)t is elsajátít, hanem ez(eke)t állandóan is használja a mindennapi életben. Ez vegyes nyelvű közösségekben, gazdasági, politikai, kulturális hatásra alakulhat ki. A többnyelvűség más-más intenzitású lehet az egyes korokban és az egyes közösségen belül is. A XVIII. századi magyar írástudó személyeknek nemcsak anyanyelvükön kellett boldogulniuk, hanem érvényesülésük érdekében a latin és a német nyelvet is tudniuk kellett, sőt több helyzetben mindhármat felváltva kellett használniuk. Ez is jelentősen befolyásolta a latin és a német hatását a magyarra. A többnyelvűség tehát felerősíti a nyelvek egymásra hatását. A két- vagy többnyelvű állapot huzamosabb ideig fennállhat, de az is megtörténhet, hogy az egyik nyelv a másik fölébe kerekedik, és nyelvcsere következik be: a korábbi, anyanyelvi fokon használt nyelvet a nyelvközösség egy másikra váltja fel. Ez történt a török nyelvű kabarokkal, akik magyar anyanyelvűekké váltak, valamint az onogur-török nyelvet beszélő bolgárokkal, akik ma már szláv nyelvet használnak. A nyelvcsere szintén alapvető nyelvi változások forrása lehet, mivel a felcserélt nyelv nyomai ott maradhatnak a dominánssá váló nyelvben. Ez kétféle irányban is érvényesülhet: „Az egyik az ún. szubsztrátum-helyzet, illetve -hatás. Ez a kifejezés a nyelvcsere útján elhaló nyelvre vonatkozó általános, időkortól függetlenül érvényes nyelvészeti terminus is lehetne, mégis elsősorban régebbi idők eléggé homályba vesző nyelvi ráhatásaival kapcsolatban szokás alkalmazni. Ha egy bizonyos területen lakó népre, népcsoportra egy más nyelvű nép – vagy hódítás útján, vagy békés módon – rá-, illetve köré telepedett, és az ebből adódó történelmi körülmények hatására a régebbi nép nyelvét előbb-utóbb elnyomta, az elhaló nyelv a maga befolyásával a hódító nyelv szubsztrátumának tekinthető. Ilyenkor a kiszorító nyelvi folyamat tehát elsősorban a szubsztrátum-nyelv vagy nyelvek irányában működik (az azt vagy azokat beszélő nép, népek cserélnek nyelvet megelőző bilingvis állapoton keresztül); az átadó, kölcsönző nyelvi folyamat eredménye viszont fordított hatóirányban érvényesül, az uralomra kerülő nyelvben rakódik le. És ez az, ami a szubsztrátum tekintetében a történeti nyelvészetet különlegesen érinti és érdekli: a nyelvi szubsztrátum nyomokat hagy

37

az azt elfedő, kiszorító nyelv rendszerében, amely nyomokat azután az uralkodóvá váló nyelv sajátjaként visz tovább. [...] A latinnak a Római Birodalom provinciáiban számos korábbi nyelv volt a szubsztrátuma, elsősorban az indoeurópai nyelvet beszélő kelták különféle nyelvjárásai, de nem indoeurópai nyelvek is, így az ibér Hispániában, a ligúr az Alpok délnyugati vidékein, az etruszk Közép-Itáliában stb. Az oroszra különféle finnugor nyelvek gyakoroltak szubsztrátum-hatást. [...] Nyelvcsere úgy is bekövetkezhet, hogy egy bizonyos területen élő lakosságra, illetve a közé más nyelvet beszélő lakosság telepszik, szintén hódítás vagy békés költözés révén, de az e helyzetből adódó kétnyelvűségből nem az újonnan jövő, hanem a korábbi népesség nyelve kerül ki győztesen. Ez esetben tehát a nyelvi kiszorítás iránya a beköltöző nép, népcsoport felé irányul, az cseréli föl nyelvét a befogadó nép nyelvére, azaz új nyelvi környezetére. Ilyenkor a befogadó nyelvhez viszonyítva a felszívódó nyelv ún. szupersztrátumot képez. A szupersztrátum természetesen ugyanúgy meghagyja vagy meghagyhatja nyomait a győztes nyelv rendszerében, mint a szubsztrátum. [...] A főként az i. sz. III–V. század között zajló germán betörések és betelepedések a Római Birodalom egyes provinciáiba e népek nyelvének fokozatos felszívódásával, cseréjével járt a korábbi latin javára; így került szupersztrátum-helyzetbe Hispániában a nyugati gót, Galliában a frank és a burgund, Észak-Itáliában a longobárd stb. Az újlatin nyelveknek a latintól való differenciációjában ezek a germán szupersztrátum-hatások is közrejátszottak” (Benkő 1988: 187–9). Ezek az elemek általában a helynevekben mutathatók ki, és elsősorban a szókincsben mutatkoznak meg. A két- vagy többnyelvűséget, valamint a nyelvcserét ugyan a szociolingvisztika tárgyalja, mégsem tudtuk megkerülni a kérdést, hiszen a nyelvek életét nagyban befolyásolják ezek a folyamatok, állapotok is. A nyelvtörténeti kutatások az utóbbi évtizedekben mindinkább a szociolingvisztikai szemléletet is tekintetbe veszik a nyelv változásainak tanulmányozása során, különösen az okok felderítésében és az egyes változások terjedésének és visszaszorulásának feltérképezésében. Minket azonban most közelebbről az érdekel, hogy az idegen nyelvek milyen hatással voltak a magyar nyelvre története során.

2.2.2.b. Az idegen hatás szerepe a nyelv részrendszereire Kétségtelen, hogy az idegen nyelvek sokkal nagyobb hatást gyakorolnak a szókincsre, mint a nyelv más részrendszereire. Azonban nem szabad azt hinnünk, hogy csak itt érzékelhető. A nyelv különböző elemei nem azonos módon reagálnak az idegen hatásra, ahogyan a többi külső, valamint a belső nyelvrendszeri okokra sem. A nyelvrendszerbeli helyzetük, strukturáltságuk ebben az esetben is meghatározó: a fonéma- és morfémarendszer, valamint a szintaktikai szerkezetek kevésbé hajlamosak az idegen nyelvek hatására bekövetkező változásokra, míg a szókincs itt is sokkal nyitottabban viselkedik. A fonémarendszer minden nyelvben erősen strukturált, nagyon nehezen kerülhetnek bele új elemek, illetve léphetnek ki régiek. Az idegen szavak átvételekor könnyen megtörténhet, hogy az idegen szóban olyan fonéma található, amely az átvevő nyelvet beszélők hangrendszerében nincs meg. Ekkor az átvevő közösség kétféleképpen viszonyul az új fonémához: (a) a hangot a hozzá legközelebb állóval helyettesíti, vagy (b) átveszi. (a) Leggyakrabban az átvevő közösség hanghelyettesítéssel él, az átadó nyelvbeli hanghoz legközelebb álló hanggal helyettesíti az idegen hangot. Ez történt a korai ómagyar korban pl. a szláv szavakban levő c hanggal. Ekkor még mássalhangzóink között nem volt meg a c, így szó elején cs-vel, szó végén pedig t-vel helyettesítettük: szl. nĕmecь > m. német; szl. cĕsarь > m. császár. A katrinca szavunk román nyelvi megfelelőjében egy olyan veláris hang – az ă (catrinţă) – található, amely a magyar hangrendszerben nincs meg. Ezért az átvételkor ezt a hangot a-val helyettesítettük. Hanghelyettesítéssel él az átvevő nyelv akkor is, ha pl. bizonyos környezetben nem jelenik meg, vagy nem gyakori egy adott hang: a magyar szóvégeken – néhány indulatszó kivételével – nincs rövid o, ezért a korai ómagyar kori átvételek esetében ennek helyén a jelenik meg, a későbbi átvételek esetében pedig megnyúlik a szóvégi o. (L. szl. seno > m. széna; ol. datolo > m. datolya; szl. nosolo > m. nyoszolya; ol. molo > m. moló; illetve a legújabb kori nemzetközi videó és euró szavakat). (b) A fonémák átvétele csak nagyon ritka esetben történik meg. Amennyiben az átvevő nyelvben megvan a lehetőség – különböző több ízben egymás mellett jelentkező hangkapcsolatok révén – a hiányzó hangok kialakulására, akkor az átadó nyelvbeli fonéma meghonosodhat, illetve felerősítheti a már belsőleg kialakuló hang pozícióját. Több magyar hang esetében mondhatjuk, hogy a nyelvben már megvolt a lehetőség arra, hogy kialakuljon az adott fonéma, valamint a belső rendszerbeli kívánalmaknak

38

megfelelően megszületőben volt egy hang, az idegen nyelvi hatás csak létrejöttében, illetve pozíciója megerősítésében segített. Pl. az előbb említett c hang kialakulására megvolt a lehetőség, hiszen elég sok szóban egymás mellett jelentkezett a t és az sz hangunk, amely alkalmi hasonulás révén c-ként hangzott. Ez az alkalmi hasonulással keletkezett allofón indítja el az ómagyar korban a c kialakulását. Ekkor már nincs szükség hanghelyettesítésre, és az idegenből átkerülő szavak is megőrzik a c hangot: december, jérce, tálca, céh stb. Ritkán megtörténik, hogy a fonémarendszerből hiányzó hangot azért veszi át az átvevő nyelv, mert úgynevezett „üres helyek” keletkeznek a rendszerben. Az affrikáták sorából hiányzott az ómagyar kor végén az alveopalatális zöngés hang. Zöngétlen párja – a cs – már rég része volt a rendszernek. Ennek az üres helynek a kitöltésére kerül be a magyarba a dzs az oszmán-török szavak segítségével: findzsa, dzsida stb. E hang pozícióját erősítik a későbbi – más nyelvekből származó – átvételek: dzsungel, lodzsa, dzsem, handzsár. A morfológia területén is ugyanolyan strukturált, zárt rendszerrel számolhatunk, mint a fonémarendszerben. A szótőtípusok vagy a paradigmatikus részrendszerek általában annyira őrzik a nyelv jellegzetességeit, hogy nagyon nehezen engednek be idegen elemeket. A morfémarendszeren belül beszélhetünk az idegen nyelvi hatásra nyitottabb elemekről is: ezek a képzők. A szóátvételekkel sok olyan szó kerülhet be az átvevő nyelvbe, amely képzőelemet tartalmaz. Az átvevő nyelvet beszélők ezekhez többféleképpen viszonyulhatnak attól függően, hogy felismerik-e az idegen szóban a képzőt, illetve hogy az átvevő nyelvben milyen sajátos morfológiai szabályszerűségek vannak. (a) Amennyiben az átvevő nyelv beszélői nem érzékelik az átkerülő szó képzőelemét, a kölcsönszót egyszerű alapszóként kezelik. Pl. a magyarban alapszóként tartjuk számon a francia eredetű kabinet szavunkat, habár a francia nyelvben a szó kicsinyítős képzős (cabine ’szoba’ + t). (b) Amennyiben az átvett szó nem tartalmaz képzőelemet, de olyan végződése van, amely valamely, az átvevő nyelvben megtalálható, termékeny képzővel vagy más toldalékkal esik egybe, ezt rendszerint az átvevők toldalékként érzékelik, és elhagyják. Így történt ez elég sok ómagyar kor eleji latin nyelvi átvétellel, amely -us-ban végződött. Mivel a magyar beszélők ezt kicsinyítő képzőként értelmezték (vö. a magyar -us becéző, kicsinyítő képzőt, pl. kutyus, mucus), illetve ebben a korban még nagyon termékeny volt a magyarban ez a képző, a korai ómagyar korban e végződést lehagyták – az amúgy toldaléktalan – latin szavak végéről. Pl. lat. angelus > m. angyal (vö. HB.: angelcut). Ha az átadott szó végződése egybeesik az átvevő nyelvre jellemző, más szófajt képező képzővel, az átvevő nyelvet beszélők vagy más szófajúként kezdik el értelmezni az adott szót, vagy megtoldják egy, az adott szófajú szót létrehozó képzővel. Az óegyházi szlávból átkerült a magyarba az ómagyar kor folyamán az obrazь ’alak, kép, mód’ (> ábráz) szó. Ez rövid ideig élt főnévként, mivel a -z végződés a magyarban jellegzetesen igevégződés. Szófajváltással igeként használták, és a XVI. században megjelenik a főnévi értékű továbbképzett alak is: az ábrázat. (A ma használatos rövidebb ábra alakot a nyelvújítás korában szóelvonással alkották meg, hiszen a -z-t benne jelzőként értelmezték.) (c) Mivel minden nyelv morfémarendszerében az egyes szófajoknak megvan a jellegzetes végződésük, az átvételkor képzőhelyettesítéssel is számolhatunk. „A magyarban egyetlen olyan szófaj van, amelynek valódi vagy álképzők – a magyar régi eredetű tőigék kivételével – eléggé rendszeres morfológiai jegyei: az igék. Ennek következtében jövevényigéink a korai ómagyar kortól kezdve igen rendszeresen az idegen nyelvi tőmorfémához járuló magyar képzővégződéssel kerültek nyelvünkbe: szl. poročiti > m. parancsol, lat. invitare > m. invitál, ol. truffare > m. tréfál, ném. kiebitzen > m. kibicel stb.” (Benkő 1988: 202). Ugyancsak ide sorolhatjuk azt az esetet, amikor az idegen képző és a meglévő magyar képző vegyülése segíti elő a morfológiai beilleszkedést. A magyarban az -íroz képző első (-ír) eleme a német igékből származik, a -z pedig jellegzetesen magyar igeképző. A német nyelvből átkerült igék egy részében ez a sajátságos keverékképző található: ném. polieren > m. políroz, ném. garnieren > m. garníroz. (d) Amennyiben szófaji kötöttség nem áll fenn, azonban az átadó nyelvből tömegesen kerülnek át azonos végződésű szavak, az átvevő nyelvet beszélők képzőkként értelmezhetik ezeket, és az idegen nyelvi végződés az átvevő nyelv rendszerében is azonos vagy hasonló funkcióban honosulhat meg. Ilyen képzőkölcsönzés eredménye a magyarban megjelenő, ma már nem produktív -nok/-nek/-nök foglalkozásnév-képző. Ezek kezdetben csak a szlávból átvett szavak végén voltak meg (szl. dvorьnikь > m. udvarnok, szl. stolьnikь > m. asztalnok), azonban később más szavakhoz is hozzájárultak (fegyvernek,

39

álnok), illetve a nyelvújítók ugyanilyen funkcióban új szavakat képeztek e képző segítségével (főnök, gondnok, írnok, elnök). Hasonlóan a latinból kölcsönöztük az -ista, -ikus, -us, -ia, -izmus stb. képzőket. (e) Ritkán megtörténhet, hogy az idegen nyelvi képző alakilag egybeesik az átvevő nyelvben hasonló funkcióban álló képzővel. Ekkor az idegen nyelvi átvételek felerősítik a morféma képzőszerepét. A régi korból adatolható egy -ár/-ér foglalkozásnév-képző (vezér, csiszár, hajcsár), amelynek alaki megfelelőit megtaláljuk a németben és a szlávban. Azzal, hogy ezekből a nyelvekből sok hasonló végződésű foglalkozásnév került át a magyarba (kádár, bognár, molnár, pintér stb.), felerősödött a magyar képző funkciója. A szintaxis szintén erős strukturáltsága miatt idegen nyelvű elemeket csak kivételesen fogad be, az egyes szintaktikai viszonyok kifejezésére használt elemek annyira sajátosak minden nyelvben, hogy az idegen nyelvi hatásról csak elvétve vagy kivételesen beszélhetünk. A szintaxis esetében is inkább a fonémarendszerhez hasonló jelenséggel találkozhatunk: a nyelvben már potenciálisan adott szintaktikai változás(oka)t erősítheti fel idegen nyelvi hatás. Ez történt a magyar igeidőkkel is. A magyar nyelvben megjelenő különböző múlt idők használatát elég nagy mértékben befolyásolták – a fordításoknak köszönhetően – a latinban jelen levő múlt idejű igealakok. Elvétve megtörténhet, hogy idegen nyelvi hatásra megváltozhat valamely ige vonzata. Az eredeti magyar fél vmitől/vkitől mellé a latin hatására az ige akkuzatívuszi vonzatot is kap (fél vmit/vkit, l. féli az Urat), és az egyházi nyelvben ma is ezt használják. Emellett persze megmaradt az eredeti vmitől/vkitől vonzat is. Német nyelvi hatásra kap tárgyas használatot a lekésik ige (vö. lekési a vonatot < er hat den Zug verspätet), illetve alakul ki a nem tesz semmit (< es macht nicht) kifejezés. A lexémarendszer nagyon érzékeny a változásokra, így az idegen nyelvek hatása jóval nagyobb ebben a részrendszerben. Minden nyelv általában több nyelvből kölcsönöz egyszerre szavakat, kifejezéseket, és minden nyelv könnyen ad át szókészleti elemeket. Az egyes kölcsönzési típusokat annak függvényében tudjuk elhatárolni, hogy milyen irányból, hogyan és hányszor kölcsönöznek a nyelvek egymástól. Természetesen a leggyakoribb az egyszeri, egy nyelvből származó kölcsönzés. Erre már számos példát láthattunk. (a) A többszörös kölcsönzés esetében ugyanannak a többszörös átvételéről beszélhetünk. Valamely nyelv különböző korokban ugyanabból a nyelvből ugyanazt a szót többször átveszi, és az átvevő nyelvben e szónak más-más alakja, illetve jelentése alakul ki. Ilyen a magyarban a németből kölcsönzött céh és cech (< zech, Zeche). Az elsőt még a 15. században kölcsönöztük a, a másodikat a 17. század elején. Ugyanígy a lat. monasterium szót az angol nyelvű beszélők két különböző korban kétféle jelentésben és alakban vették át: minster ’székesegyház’ (vö. Westminster) és monastery ’kolostor’. (b) A kölcsönzések közé sorolhatjuk az oda-vissza kölcsönzéseket, amelyek esetében a korábban átvevő nyelvként viselkedő nyelv később átadóként jelenik meg. A román nyelvű beszélők az középkorban átvették a magyarból a nem ’nemzetség’ szót, amely a románban neam alakot és ’rokonság, rokon’ jelentést nyert. Ez jóval később visszakerült az erdélyi magyar nyelvjárások egy részébe nyám ’rokon, rokonság’ formában. Az angol és a francia között is végbement ilyen oda-vissza kölcsönzés. A többnyire franciául beszélő angol arisztrokrácia megkedvelte a teniszjáték ősét, és a labda ütése közben – akárcsak a franciák – a tenez ’tessék; fogja ki’ francia igealakot kiáltották. Ezt idővel az angol fonetikai sajátosságaihoz igazították, így alakult ki a tenis alak, amely aztán nemzetközi szóként a játék megnevezésére visszakerült a franciába. (c) A széles körű kereskedelem következtében a földrajzilag egymástól nagyon távol eső népek nyelve is hatott egymásra, hiszen a kereskedők távoli földrészek, országok között szállították a tárgyakat, edényeket, ételféléket, ruhákat stb. Így sok vándorszó került át – számos nyelv közvetítése révén – nyelvünkbe is. A selyem szó első magyar előfordulása a BécsiK.-ből adatolható, azonban nem tudjuk megállapítani, melyik volt a közvetlen átadó nyelv, csupán azt tudjuk, hogy Európa számos nyelvébe a kínaiból került. A kakaó az aztékok nyelvéből származik, mi közvetlenül a német nyelvből kaptuk, akárcsak a sémi nyelvekből eredő köményt. A vándorszavak általában szóbeli közvetítés nyomán terjedtek. A XVIII. századtól azonban megváltozott a helyzet. Azóta a szavak rohamosabban terjednek, mivel a tudomány, a technika, a művészetek nemzetközivé váltak, és ezeknek a szavaknak a közvetítésében a szóbeliségnek csak másodlagos szerep jut. Elterjedésük inkább az írásbeliséghez kötődik, eredetileg többnyire csak a szakirodalomban vagy a sajtóban jelennek meg, és onnan kerülnek át a köznyelvbe. Éppen ezért a nemzetközi szavak kevésbé vannak kitéve az alaki változásnak. Nemzetközi szavak a

40

magyarba már a felvilágosodás korában vagy az azt megelőző évtizedekben kerültek be: parlament, ateista, hottentotta stb. (d) A többirányú kölcsönzés esetében egy nyelv ugyanazt az etimont több alakban, több jelentésben, több nyelvből veszi át. A magyarba így kerül a középkor folyamán a szláv nyelvekből a császár, a 16. században az oroszból a cár és a 19. században a latinból a cézár. Megtörténhet az is, hogy ugyanarra a dologra különböző nyelvekből különböző lexémákat vesz át egy közösség. Így történt, hogy a magyar különböző nyelvjárásaiban különbözőképpen nevezik meg ugyanazt a gabonafélét. A tatárka az ukránból származik és az északkeleti nyelvjárásokban használják, a pohánka a szlovákból jön, északnyugaton használatos, a hajdinát a Dunántúlon a horvátból kölcsönözték, a haricskát pedig a románból Erdélyben (itt a XVI–XVIII. században a tatárkát is használták). (e) Az előbbi példát tulajdonképpen a regionális kölcsönzésekre is felhozhattuk volna, hiszen ezek olyan szavak, amelyek a nyelvterületnek csak egy bizonyos részén terjedtek el és használatosak, nem kerültek be a köznyelvbe. Ide sorolhatjuk pl. az erdélyi magyarban meglévő, a románból kölcsönzött bács, bálmos, orda, esztena szavakat, vagy az erdélyi román nyelvjárásokban a magyarból kölcsönzötteket: candălău (< kandalló), văşălău (< vasaló), tău (< tó), potică (< patika). (f) Ugyancsak a kölcsönzések típusaként kell említenünk a tükörszókat: az átvevő nyelv beszélői lefordítják az idegen szót. A tükörszók jelenléte a kétnyelvűség meglétére utal, és számuk jelentősen megnő, amikor a nyelvi hatás hosszan tartó, intenzív. A tükörszók esetében el kell különítenünk a teljeskörű tükörszókat, a részfordításokat és a tükörjelentéseket. A teljeskörű tükörszók többnyire több morféma kapcsolatát mutatják, ezek pedig az átadó nyelv morfematikáját tükrözik, tulajdonképpen „szóról szóra” való fordítások. A magyar nyelvben legkorábban adatolt tükörszók a keresztény terminológia kialakulásakor keletkeztek: nagypéntek (< szl. pętekь velikijь), virágvasárnap (< szl. cvĕtnaja nedĕlja), ítéletnap (< lat. dies judicii). A későbbi tükörfordítások többnyire német összetett szavak fordításaként jelennek meg a magyarban: tükörtojás (< Spiegelei), lépcsőház (< Treppenhaus), holtbiztos (< todsicher), méregzöld (< giftgrün). Német nyelvből szószerkezetek is kerültek át tükörfordítással a magyarba: időt lop (< Zeit stehlt), szerepet játszik (< Rolle spielt), színt vall (< Farbe bekennt). A tükörszók között van olyan is, amely több nyelv hatására alakult ki a magyarban. Többnyire a német és a latin együttesen hatott a benyomás (< lat. impressio és ném. Eindruck), előítélet (< lat. praeiudicium és ném. Vorurteil), előszeretet (< lat. praedilectio és ném. Vorliebe) esetében. A részfordítások esetében az összetételeknek csak egyikét fordítják le az átvevő nyelv beszélői: gálickő (< ném. Galitzen Stein), hofmester (< ném. Hofmeister), natúrszelet (< ném. Naturschnitzel), adatbázis (< ang. database). A tükörjelentések esetében valamely meglévő szónak az idegen nyelvi hatására alakul ki egy másik jelentése is. Ez történt pl. a magyarban és több más nyelvben a rák szóval. Az orvosi nyelvben megjelent a ’betegség’ jelentés a már létező ’állatfajta’ jelentés mellett idegen nyelvi hatásra. Annak ellenére, hogy a nyelvek nagyon könnyen kölcsönöznek szavakat egymástól, a kölcsönzésnek is vannak határai. Amint láttuk, a legkönnyebben a főnevek vándorolnak, hiszen a kölcsönzések általában egy új dolog, tárgy, fogalom megjelenésekor következnek be. A többi szófaj esetében egyáltalán nem számolhatunk nagy számú kölcsönzéssel. A magyar nyelvben is nagyon kevés azoknak a kölcsönzött elemeknek a száma, amelyek nem a főnév kategóriájába tartoznak. Van német hatásra tükörfordítással keletkezett igekötős igénk (rájön < daraufkommen, túlszárnyal < überflügeln, fennmarad < aufbleiben stb.), a latinból is kölcsönöztünk egy pár kötőszót (persze < lat. per se, tudniillik < lat. scilicet), és mint már láttuk, melléknevek is bekerülhetnek idegen hatásra a nyelvbe. Azonban a többi szófaj – a névmások, határozószók, segédszók, partikulák – esetében annyira erős a grammatikai kötöttség, hogy általában a nyelvek közötti kölcsönzések során alig találunk ezekre példát. Tehát – bármennyire nyitott is a szókészlet a változásra, az idegen hatásra – egyetlen nyelv sem kölcsönözhet korlátlanul szavakat más nyelvekből. A külső okok – mint láthattuk – inkább a nyelv lexémarendszerében indítanak el változásokat, kevésbé hatnak a többi, sokkal zártabb rendszer elemeire. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a szókincs sokkal nyitottabb a változásra, másodsorban pedig azzal magyarázható, hogy a külvilág, a mindennapok változásai, az újonnan megjelenő, valamint idővel eltűnő tárgyak, dolgok, tisztségek, stb. megnevezései – természetüknél fogva – a szókészletben tükröződnek. Mégsem hanyagolhatók el a

41

fonéma- és morfémarendszer változásainak vizsgálata során a külső okok: különösen az idegen nyelvi hatás nem. 2.2.3. A nyelv szerepe a nyelvi változásban A nyelv rendszerszerűségéből fakadó változások nagy része – ahogy már eddig is sejthettük – nem független egymástól, hiszen a változások a beszédtevékenységben indulnak meg. Az egyes rendszertanilag egymással közelebbi viszonyban álló részrendszerekben meginduló változások hatnak egymásra. A távolabbiak sem kivételek ez alól, csupán a köztük levő összefüggéseket nehezebb feltárni. A következőkben a nagyobb hatású tendenciákat vesszük sorra, kitérünk még egyszer az analógiára, majd az arányosságra törekvésről és a hominímia kiküszöböléséről beszélünk.

2.2.3.a. A hangzó beszéd mint belső változási ok A közlési folyamatban az egyik legjelentősebb indukáló tényező a hangos beszédhez kapcsolódik. A beszédben fontos szerepet játszó hangsúly, valamint a hangok egymásra hatása elsősorban a fonetikai rendszerben hozhatnak változást, de változást indíthatnak el a szintaxisban, és befolyásolhatják a szóalkotást is. A hangsúly mint indukáló tényező a hangsúlyos és hangsúlytalan helyzetben álló fonémák terén hozhat változásokat. A hangsúlyos pozíció eredményeként az első szótagban a következő változások jöhetnek létre:

(a) megnyúlik a magánhangzó a kiejtésben: tör. *čatïr > m. sátor; dicsér > dícsér, posta > pósta; nyaru > nyár (ez utóbbi esetben a nyúláshoz az is hozzájárul, hogy a tővégi magánhangzó lekopik); (b) nyíltabbá válik a hangsúlyos szótagban levő magánhangzó: ur. *kunta > TA. hodu > had; golomb > galamb; kükény > kökény; gyimilcs (vö. HB. gimilſben) > gyemelcs; kiriszt (vö. 1248: kyrist) > këreszt > kereszt; (c) a labiális magánhangzó illabiálisba válthat át: tör. üge > R. üge > ige; tör. kök > R. kök > kék; (d) vokalizálódhatnak bizonyos mássalhangzók: szl. vnuka > R. βnuka > unoka; szl. vlaχ > R. βlaχ > oláh; (e) a hosszú magánhangzók diftongizálódhatnak: szép > sziëp ~ szëip; csókol > csuokol ~ csoukol.

A hangsúlytalan pozíció elsősorban a felsoroltak ellentétét okozhatja a második, harmadik stb. szótagbeli magánhangzókban:

(a) megrövidül a magánhangzó: R. kezé > kezë > keze; almá > alma > alma; kapuγ > kapú > kapu; (b) a rövid magánhangzó redukálódhat majd ennek következtében eltűnik: utu (TA. hodu utu) > utu > út; varu (TA. feheruuaru) > varu > vár; kerekü (TA. kereku) > kerekü > kerek; (c) zártabbá válás következhet be: R. váras > város; kezök > kezük; keát (HB. keassatok) > kiált; (d) az illabiális magánhangzó labiálissá válik: tör. ariq > m R. árik (1165: arichdi) > áruk (TA. aruk); 1083–1095: Baluanis > 1222: Baluanus; (e) a diftongus monoftongizálódhat: R. kérëü (1211: Kereu) > kérő; posztau > posztó; miü (HB. mív) > mí (> mi).

A beszédben nemcsak a hangsúly hatására változhat meg egy-egy hang, hanem a(z egymás mellett álló) hangok egymásra hatása is többféle változást idézhet elő. Az asszociációs hangváltozások esetében a változást elindító, indukáló hang kétféleképpen hathat az indukált hangra: vagy magához hasonítja (teljes hasonulás), vagy részben, egy mozzanatában módosítja (részleges hasonulás). Attól függően, hogy az indukáló és az indukált hang hogyan követi egymást, beszélhetünk előreható (az indukáló hang megelőzi az indukáltat) vagy hátraható (az indukáló hang követi az indukáltat) hasonulásról. Előreható teljes hasonulás: R. hoszjú > hosszú; mosja (TA. muſia) > mossa. Előreható részleges hasonulás: mezsde (1206: Misde) > mezsgye; R. majt > majd. Hátraható teljes hasonulás: hadl (HB. hadlaua) > hall; aχszin (HB. achſin) > asszony. Hátraható részleges hasonulás: romt (vö. romlik) > ront; himt (vö. himlő) > hint. Az egyes hangoknak nem muszáj egymás mellett állniuk ahhoz, hogy hassanak egymásra. Pl. a kazdag > gazdag változás esetében az indukáló hang a szóvégi g, amelynek hatására a szókezdő k teljes hasonuláson megy keresztül. A hasonulás egyik érdekes fajtájáról beszélhetünk, amikor az egyik hang elhasonítja magától a másikat. Előreható elhasonulás: ném. erker > m. erkély (a két r közül az első megmarad, a másodikat

42

elhasonítja magától, az ly-vé válik); borbér > borbély; Hátraható elhasonulás: talál > N. tanál; háss > hárs; duccás > durcás; sacc > sarc. Diakrón szempontból hasonulásról és elhasonulásról nemcsak a mássalhangzók, hanem a magánhangzók körében is beszélhetünk: a magánhangzók hasonulása következtében valósul meg a magánhangzó-harmónia (HB. puculnek > pokolnak; *magyer > magyar ~ megyer); elhasonulás következtében megbomlik a magánhangzó-harmónia (R. fazakas > fazekas, R. hornyó > hernyó). Az egyes nyelvi jeleknek a beszédfolyamatban elfoglalt helye is befolyásolja azok változását. A mondatban többször vagy állandóan egymás mellé kerülő lexémák, morfémák egy idő után összekapcsolódhatnak: a tartalmasabb, hangsúlyosabb morféma magához vonzza az önálló szemantikai tartalmát (részben) elvesztő, hangsúlytalanabb morfémát. Ekképpen alakultak ki személyragjaink, határozóragjaink. A kezdetben ház én (ur. *me) típusú szintagmában a személyes névmás hangsúlytalan helyzete miatt agglutinálódott (toldalékká vált), és hozzátapadt a névszóhoz (házam). A világ belé (HB. vilagbele) (ragos névszóból – bel + é – keletkezett) névutós szerkezet névutója a hosszas használat és a hangsúlytalan helyzet következtében egy idő után raggá agglutinálódott, hozzátapadt a névszóhoz (majd megrövidült, és hasonult a magánhangzó-harmónia kialakítása érdekében) (világba). Hasonló módon keletkeztek és keletkeznek összetett szavaink is. A mondatbeli állandó együttes használat és a szókapcsolatban végbement jelentésváltozás következtében összetett szóvá váltak. Pl. jó + ember > jámbor; egy ’szent’ + ház > egyház; mézes ’méz tartására való’ + bödön > mézesbödön.

2.2.3.b. Az analógia A nyelvi változások és a nyelv rendszerszerűsége című alfejezetben már szó esett az analógiáról. Itt újra visszatérünk rá, hiszen ez az egyik leggyakoribb és legnagyobb hatóerővel rendelkező változást indukáló jelenség. A beszélők számára „szabálytalannak” érzett helyzetekben hat. A beszélők arra törekszenek, hogy a kivételeket kiküszöböljék, a gyakoribb, általánosabb megoldások mintájára alakítsák ezeket a szinkrón nyelvállapotban kivételeknek látszó jelenségeket. Éppen ezért az analógia nem annyira az új jelenségek keletkezésében, hanem általában a továbbterjedésében játszik nagy szerepet. Mivel az esetek nagy részében a toldalékok a nominatívuszi alapalakhoz kapcsolódnak, a régi nyelvi zászlaja, szőlei, brassai, ajtaja alakok lassan zászlója, szőlői, brassói, ajtója alakot öltöttek. A változás csak azokban a tövekben nem jöhetett létre, amelyek esetében a régebbi és az új alak között jelentésmegoszlás jött létre (l. mezője ~ mezeje, fia ~ fiúja stb.). Ugyancsak az analógia hatására módosult a feltételes módú tárgyas ragozású T/1 személyű igék toldalékja. A régi adnók helyét az adnánk alak váltotta fel elsősorban azért, mert a többi személyben a toldalékok mindenhol á hangot tartalmaznak (adnám, adnád, adná, adnátok, adnák), és mert a toldalék magas párja hasonlóan -nk-ban végződik és nem pusztán k-ban (kérnénk). Hasonlóan az analógia hatására folytatódik napjainkban is a változás az iktelen igék ragozásában: eszem ~ eszek, folyjék ~ folyjon. (Ehhez természetesen az is hozzájárul, hogy az ikes igék eredeti funkciójukat elvesztették.) Az analógia általában a paradigmatikus rendszerekben érezteti hatását, azonban más esetekben is indukáló erőként viselkedik. Érdekes esete ennek az, amikor egyetlen szó hatására alakul több, hasonló jelentésben használt szó. A városi mintájára alakult a falusi, tanyasi, (ide, oda) valósi annak ellenére, hogy ezek szabályos alakja falui, tanyai, valói lenne. Ennek fordítottja: a régi magyar csendesz melléknév a többi melléknév specifikus toldalékjának, az s-nek a hatására csendes alakot ölt.

2.2.3.c. A homonímia kiküszöbölése A homonímia is változást indukáló tényezőként jelenhet meg, „akár különböző etimonú jelek is egybeeshetnek alakilag, s azonos etimonú és alakú jelek is különféle funkciókban használhatók. A rendszerelemek efféle homonimitásai legtöbbnyire nem okoznak zavart a közlésben, hiszen a mondatbeli helyzet vagy a közlési szituáció egyértelművé teszi funkciójukat. Vannak azonban olyan homonim, homofón egybeesések, ahol az azonos szófajiság, sőt azon belül esetleg az azonos szinonimakörbe tartozás, az azonos mondatrész szerepbe kerülhetősége, az egybevágó formánsalak stb. zavaró tényező lehet, és e helyzet a közlés egyértelműsége érdekében az egymás közti viszonyokban valamiféle változást

43

igényel” (Benkő 1988: 158–9). A változások többféleképpen végbemehetnek: (a) az egyik tag kihal; (b) az egyik tag képzőt kap, így mindkét tag megmarad; (c) szóhasadás vagy grammatikai hasadás következtében mindkettő tovább él. (a) Mivel a homonímia azonos szófajiság esetén a legzavaróbb, általában a lexémapárok egyike kivesz a szókincsből. Pl. ma már emiatt nincsenek meg a következő szavaink: ügy ’víz’ (vö. Feketeügy), íz ’betegség’ (vö. Hogy az íz rágja meg!), zaj ’jég’ (vö. zajlik ’jégtábla úszik’), húgy ’csillag’. A kiveszéshez természetesen más tényezők is közrejátszottak: pl. az ügy szónak annyi szinonimája volt a régi magyar nyelvben, hogy könnyen nélkülözhetővé vált a szó; a húgy ’csillag’ főnévnek a szintén uráli eredetű ’vizelet’ főnévvel való azonos alakja, ennek pejoratív besugárzása és a csillag szó megjelenése vezetett a szó kihalásához. (b) A homonimapárok egyike továbbképzés útján különül el párjától, és így mindkettő fennmarad: *fél ’felső rész’ : felleg, *or ’kiemelkedés’ : orom, *em ’felfele visz’ : emel, *köny ’hajlat’ : könyök. (c) A lexikai homonímia kiküszöbölésének harmadik módja: a szóhasadás: a homonimapár egyike először alakilag különül el párjától, majd jelentésbelileg is: szenved : senyved; szorog (> szorgalom) : sürög; vigyorog : vicsorog; csekély : sekély; szaru : szarv; sugár : sudár stb. Nemcsak lexikai homonímia jöhet létre, hanem grammatikai is, ezt pedig általában grammatikai hasadással küszöböli ki a nyelv. Pl. a szabályosan t toldalékú E/2 birtokos személyrag (hiszen a 2. személyű személyes névmásból – te – agglutinálódott) egybeesett a később kialakuló t tárgyraggal: látom a házat ’látom a házad’ és ’látom a házat’. Ez zavarta a megértést, ezért a birtokos személyragot felváltotta annak zöngés párja, a d: háza-d : háza-t. Ugyanez a változás ment végbe a tárgyas igei toldalékban is, azért mert az ősmagyar korban az E/2 tárgyas ragozású ige egybeesett részben a múlt idejű alakkal (nézet ’te nézed’ és ’ő nézett’), részben a műveltető képzővel, és ennek kiküszöbölésére a személyragot d váltotta fel (a múlt idejű alakok magánhangzó utáni kettőzése jóval később alakult ki). Azonban nem volt szükség grammatikai hasadásra sem az igei, sem a névszói T/2 alakokban: néztek, házatok.

2.2.3.d. Az alaki és jelentésbeli keveredés Az alaki és jelentésbeli keveredés az egybecsengő alakok és az egymáshoz közel álló jelentések eredménye. Az egyes, ugyanabba a szinonimasorba tartozó lexémák alakilag keveredhetnek, az egymáshoz igencsak közelálló jelentések miatt. Az alaki keveredés vagy szóvegyülés, kontamináció jelensége mutatható ki az alábbi szavak esetében: csokor x bokréta > csokréta; csóré ’szegény, szűkölködő’ x purdé ’fattyú, gyerek’ > csurdé ’meztelen, csupasz’; csupa x kopasz > csupasz; megelőz x lehagy > leelőz; citrom x narancs > citrancs. Ez utóbbi példa a tudatos szóalkotás körébe tartozik már, hiszen ez a magyarban kiejtésbeli nehézségeket okozó grapefruit magyarítására keletkezett. A szóvegyülés általában nyelvi botlás eredményeként jön létre, de szándékos, játékos szókeresztezéssel íróink, költőink is több ízben éltek, élnek. Jelentésbesugárzásról akkor beszélhetünk, amikor az alakilag egymáshoz közel álló szavak közül az egyik átadja jelentését a másiknak, vagyis jelentésben magához idomítja a másik, az előbbihez jelentésben addig nem hasonlító lexémát. Pl. az ildomos ’eszes, okos’ szavunk az illedelmes hatására nyert ’illő, illendő’ jelentést; a ’tarka, kendermagos’ jelentésű iromba az otromba hatására lett ’torz, esetlen’ jelentésűvé.

44

2.3. A nyelvi változások céljai

A nyelvi változásokat eddig a mi okból? kérdés felől közelítettük meg. Az oksági viszonynak azonban a másik, – a mi célból? – oldalát is meg kell vizsgálnunk. A célok a beszélők közlési igényeihez kapcsolódnak: a beszélők mindig arra törekszenek, hogy az átadott információ érthető legyen, ugyanakkor a hatáskeltés, a nyelvi esztétikum sem áll távol tőlük. Ezzel egyidőben az sem mindegy, hogy hány jelet használunk a közlésben, hiszen memóriánk véges, és a mindenkori beszélők arra törekszenek, hogy minél kevesebb jel használatával minél több információt tudjanak átadni. Így a nyelvi változások céljai közé a közlés hatásosságának igénye és a gazdaságosságra való törekvés tartozik. 2.3.1. A közlés hatásosságának az igénye Ahhoz, hogy a közlés hatásos legyen, a beszélőknek elsősorban érthetőségre kell törekedniük. Ezen kívül fontossá válik a hatáskeltés, a gyönyörködtetés, vagyis a nyelvi esztétikum. 2.3.1.a. „A beszélők érthetőségre törekvése minden olyan esetben megnyilvánul, és változási indukátorrá válik, amikor a beszédfolyamatban a közlő mondanivalójában valamilyen értelmi zavart észlel, illetve amikor mondanivalójának megfogalmazásában a megértetés, a pontos, félre nem érthető kifejezési szándék, gondolatainak a beszédpartner(ek) számára szóló világos, szabatos közlése a vezérlő motívuma; ami – a másik oldalról – természetesen egybeesik a hallgató igényével, akit a közlés esetleges értelmi zavarai gátolnak a mondanivaló fölfogásában, illetőleg, aki a közlőtől félre nem érthető információt vár el. Ilyen közlési helyzetek – egyfelől nyelvrendszerbeli adottságok, másfelől ezeknek a beszédfolyamatban sokféle módon való felhasználási lehetőségei miatt – mindig is voltak és lesznek; ezek magától értetődőleg olyan változások felé viszik a nyelvet, amelyek az effajta értelmi zavarokat kiküszöbölhetik, illetőleg amelyek a jobb megértetést-megértést elősegíthetik” (Benkő 1988: 162. Kiemelés tőlem: F. E.). Az érthetőségre törekvés következménye – különösen a szabadabb szórendű nyelvek esetében ott, ahol szükséges – (a) a jelöletlenség megszüntetése, (b) az egyeztetés, (c) a zavaró homonímia kiküszöbölése, (d) a nyelvi jelek motiválatlanságának megszüntetése. (a) A szabadabb szórendű nyelvek esetében a mondatban többször zavart okozhat a jelöletlenség. A magyar nyelv történetében megfigyelhető az a folyamat, amely során a viszonylag szabad szórend kialakulása maga után vonja az egyes viszonyjelölő morfémák kialakulását, illetve használatbani elterjedését. A korábbi jelöletlen tárgyas és birtokos viszony (vö. favágó, ajtókeret stb.) egy idő után zavart okozott a megértésben, mivel a magyar mondatok általában SOV szerkezetűek voltak, és az alany gyakran elmaradhatott a mondatból, különösen akkor, amikor a szövegösszefüggés alapján jelenlétére nem volt szükség. A tárgyas szerkezet esetében a gyakran elmaradó alany okozta hiány és a jelöletlen tárgy félreértést okozhatott, hiszen a jelöletlen tárgyat alanyként is lehetett értelmezni. (Vö. *Ő hal fog – *Hal fog ’ő halat fog’.) Ennek következtében jelenik meg a tárgyrag. Így bárhova kerül is a mondatban a jelölt tárgy, a magyar beszélők számára világossá válnak a viszonyok, és sokkal érthetőbbé válik a közölnivaló. (Ez a később keletkező összetett szavakat nem érintette: favágó, autószerelő stb.) Hasonló igény hozta létre a birtokos szerkezet egyszeres jelölését. Majd emellé kialakult a többszörös jelöltség is, hiszen „használatukban különbséget is felfedezhetünk. Ha a szerkezet két tagja távol kerül egymástól (az egyéb esetekről most nem beszélve), csak a kétszeresen jelölt forma teszi egyértelművé a mondatot: HB.: »Eſ oz gimilſnec vvl keſeruv uola vize« (’és annak a gyümölcsnek oly keserű volt a vize’). [...] A mai újságnyelvben sajnos olyan mondattal találkozunk, melyben a birtokszavától távol álló birtokosra »elfelejti« kitenni a -nak/-nek ragot a szerző, nehéz helyzetbe hozva ezzel az olvasót. Például »A tömegben ott volt a világbajnok ikerpár, Mészáros Pista és Gyuri – aki 25 évig volt tagja a válogatottnak – édesanyja is«” (D. Mátai 1994: 51–2). Amennyiben nem lenne a közbevetett mondat, elégséges lenne az egyszeres jelölés, így azonban a félreértés abból adódik, hogy a birtokos személyragot tartalmazó szót egy -nak toldalékú névszó előzi meg, miközben az édesanyja szó nem ezzel, hanem a mondatban korábban említett ikerpárral áll birtokviszonyban. Előfordul egy nyelv története során, hogy a beszélők nem érzékelik már valamely szónak a jelöltségét, és másodlagos jelöléssel teszik maguk számára érthetőbbé a szerkezeteket. A régi nyelvi kívűl -l toldalékja a valahonnan való eltávolodást jelölte, azonban a beszélők egy idő után ezt hol? kérdésre

45

válaszoló alakként kezdték értelmezni, nem „tudatosult” számukra, hogy az ablatívuszi -l rag már jelzi az irányt (vö. hol? elöl – honnan? elől). Ezért megtoldották a testesebb -ről raggal: kívülről. A jelöltség elhomályosulása és a másodlagos jelölés eredményeként hallhatjuk ma a következő kifejezéseket: őtet, tulipántot, kelletett, nálánál stb. (b) Az érthetőségre törekvés hozza létre az egyeztetést (kongruenciát), amely a mondatban egymástól távolabb eső mondatrészek között is érvényesül. A magyarban a leggyakoribb a számbeli, személybeli és esetbeli egyeztetés. „Például a részeshatározó + kell, lehet, szabad szerkezethez eredetileg nem kapcsolódott kongruenciával a főnévi igenév, majd az egyeztetés eléggé gyakorivá vált: Péternek el kell menni → Péternek el kell mennie; Nekem nem lehet szólni → Nekem nem lehet szólnom; Nektek szabad enni → Nektek szabad ennetek stb. [...] Az egyeztető szerkezetet ilyenkor nemegyszer a zavaró grammatikai homonímia kiküszöbölésének szándéka is életre hívja, lásd a fenti Nekem nem lehet szólni példát, ahol az ’én nem szólhatok’ és ’hozzám nem szólhatsz/szólhat/szólhattok/szólhatnak’ kettős értelme áll fenn” (Benkő 1988: 163). (c) Az előző példa a zavaró homonímia kiküszöbölésére is szolgál. Ezt a jelenséget már az okok között említettük, hiszen a homofónia belső okként jelentkezik, a kiküszöbölésére való törekvés pedig célként jelenik meg a nyelvben. Ebből is látszik, hogy – ugyanúgy, mint sok más jelenséget – ezt sem lehet mereven egyetlen kategóriába besorolni. A kiváltó ok és a cél is általában felerősítik egymást, és a változás létrejöttében mindkettő nagy szerepet játszik. (d) Mivel memóriánk véges, és az egyes alakilag és jelentésileg összefüggő lexémák könnyebben „előhívhatók” a lexikonból, a nyelvben könnyebben megmaradnak az etimológiailag motivált elemek. Az idegen nyelvekből átvett lexémák ilyen jellegű motiváltsággal általában nem rendelkeznek, és az átvevő nyelv beszélői arra törekednek, hogy valamiképpen etimológiailag motiválttá tegyék, valamihez, a nyelvben már meglévő elem(ek)hez köthessék az átkerülő lexémá(ka)t, azért, hogy számukra ezek világosabbá váljanak. Ez az igény hozza létre a népetimológiás változásokat. A nép- vagy naiv etimológia lényege, hogy a beszélők az idegen, számukra „elemezhetetlen” szavakat az anyanyelvükben már meglévő elemekhez, szavakhoz közelítik. Ebbe a változásba a jelentés is belejátszik, hiszen az újonnan átvett szavakat a jelentéskörükbe tartozó, számukra „értelmes” szavakhoz teszik hasonlóvá. A XV. században a magyarban megjelenő millyföld, mélyföld mértékegység az idegenből átvett mille ’ezer’ szabályosan magyarított alakja. Mivel a mértékegységnek semmi köze nincs a mélységhez, a magyar beszélők természetesen a méréssel hozták összefüggésbe a szót, és így alakult ki a mértföld > mérföld szavunk. „Nem kevésbé érdekes a régen használt számszeríj (mai szóval: »nyílpuska«) neve, amilyennel a mondában Tell Vilmos lőtte le fia fejéről az almát. Ez három magyar szó összetételének látszik: szám + szer (vö. szerszám) + íj. A valóságban azonban egyik szóhoz sincs köze: egy XV. századi szójegyzékünkben még így fordul elő: szomszërigy; egy XVI. századi írónknál pedig így: számszoríj. Ez a régi íjfajta a szláv samostrel (szamosztrel) – annyi mint: ’magától lövő’ – szóból fejthető meg: ezt az idegen szót igyekezett nyelvérzékünk népetimológiával »megmagyarosítani«, értelmesebbé tenni. Hasonló alakulású a szamosztrelhez a tokaji »szamorodni« neve is, amelyet sokan tévesen »szomorodni«-nak mondanak, mivel a szomorodik ige főnévi igenevét sejtik benne: jóllehet a »királyok itala« – »italok királya« mellett inkább vigadni szokás, mint szomorkodni; nincs köze a szomorkodáshoz: a szláv eredetű szamorodni ’magától termő’ szó rejlik benne.” (Szilágyi 1974 : 138). 2.3.1.b. A nyelvi esztétikum, a gyönyörködtetés és az érdeklődés felkeltése szintén nyelvi változásokat idézhet elő. A beszélők nemcsak arra törekednek, hogy mondanivalójuk világos, érthető legyen, hanem érdekessé, expresszívvé kívánják azt tenni. Ugyanakkor – ahogy az élet más területén sem – itt sem kerülhető meg a divatkövetés, a tekintély hatása. Ennek indukáló oka az egyes szavak, kifejezések kiüresedésével, elkoptatásával magyarázható. A szavak, kifejezések kiüresedése akkor következik be, amikor pl. egy korábban pozitív jelentéssel rendelkező szó/kifejezés a gyakori használat során elveszti pozitív tartalmát, semlegessé válik, és már nem hordozza azt a jelentéstöbbletet a beszélők számára, amely addig jellemezte, illetve valósággal mindent jelenthet, igazi jelentéstartalma nincs is. (Ilyen pl. a napjainkban lépten-nyomon használt csinál, téma, kérdés, probléma stb.) Az esztétikumra törekvésnek, az expresszivitásnak nagy szerepe van pl. a személynévadásban. A női névadásban megfigyelhető bizonyos korokban a megszépítő szerepű nevek elszaporodása, ezzel már az ómagyar korban találkozhatunk: Virág, Bíbora > Bíborka, Szépa stb. Ugyancsak a névadás terén a hangalaki hatás is szerepet játszik, így jöttek létre pl. a Csongor, Csenge neveink. A XIX. században és a XX. század második felében az ún. „ősmagyar” nevek voltak a divatosak: Csaba, Attila, Árpád, Emese, Enikő stb. A mai névadási szokásokban szintén a különlegességre törekvést látjuk, valamint a divatnak

46

való hódolást, az előkelősködést különösen az idegen nevek elterjedésével: Yvette, Britannia, Mercédesz stb. Ehhez hasonló jelenség már a középkori Magyarországon megfigyelhető volt, hiszen a francia lovagregények elterjedésével hazánkban is több személyt kereszteltek Rolandnak, Lancelotnak, Trisztánnak stb. Ugyancsak a sznobizmus eredményeként születtek a nemesség látszatát keltő -y, -ffy végződésű családnevek a XIX. században: Pálffy, Elekfy, Péterffy stb. A divat, illetve az ezzel járó sznobizmus a nyelv más területeire is behatol. Ezt látjuk ma a fölösleges idegenszó-használatban: biznisz, tím, licensz stb. A sznobizmus, a mindenáron kiválni akarás hozhatta létre az ipar, kereskedelem, vendéglátás szakszókincsében a kissé modorosnak tűnő elnevezéseket: nyílászáró (ajtó, ablak helyett), fehérrépa (a petrezselyem helyett), burgonya, ill. hasábburgonya (a krumpli, valamint a sült krumpli helyett), szépségszalon (a kozmetika helyett) stb. Az argó szavaknak a köznyelvbeli elharapózása szintén a feltűnéskeltés, a valamitől való elkülönülés, a különlegesség céljával történik: kaja, haver, bevágja a szunyát ’elalszik’, bekrepál, ez ciki, király ’kitűnő, nagyon jó’ stb. Hasonlóan ide sorolhatók a hivatali, újságírói stílus terpeszkedő kifejezései: javaslatot tesz, intézkedést foganatosít, vmi megszüntetése érdekében, a kereskedelem vonatkozásában, elismerését fejezi ki stb. Utánzás és bizonytalan nyelvi tudás eredményeként jön létre a hiperkorrekció. „Ez abban áll, hogy a kiejtés beilleszkedik ugyan egy változási folyamat által létrejött szinkrón nyelvi váltakozásba, de a beszélők a »művelt« kiejtés felé törekedve túllendülnek, s olyan szóalakokat, szerkezeteket is a kérdéses váltakozás körébe vonnak, amelyek eredetileg nem tartoztak oda: pl. az l ~ø váltakozás kapcsán szolda, szölke, holnap ’hónap’, pélpa stb. ejtésváltozat keletkezik; a -ban/-ben mellett a köznyelvben is gyakran megjelenő -ba/-be reciprokjaként előállnak az iskolában jár, közelében férkőzik stb. határozós szerkezetek” (Benkő 1988: 168). Ez akkor is létrejöhet, amikor valaki a normától eltérően használ egy ún. stigmatizált formát, (pl. -suk/-sük toldalékot kijelentő módban), mivel meg akar felelni az elvárásoknak, igyekszik ezt a stigmatizálttá vált formát kiküszöbölni, és ott is kicseréli a „helyesnek” vélt változattal, ahol nem kellene. Pl. Azt akarja, hogy látogatjuk meg. Végezetül álljék itt egy szemelvény! stb. Részben ide sorolható a modoros betűejtés is: a láttya, kéccség stb. ejtés helyett a hangos médiában mindinkább a látja, kétség ejtésmód az uralkodó. A betűejtéssel élők – sokszor egyáltalán nem tudatosan – úgy gondolják, ez a művelt ejtésmód, szemben a köznapi, hasonulásos alakokkal. A hatáskeltésnek és az esztétikumra törekvésnek egy másik elterjedt következménye az eufemizmus. Az udvariatlannak vagy túlságosan „szókimondónak”, netán sértőnek, durvának, szemérmetlennek érzett szavak, kifejezések kiküszöbölésére a beszélők olyan lexémákat, szerkezeteket használnak, amelyek által „megszépíthetik” ezeket a valamilyen oknál fogva kerülendőnek érzett régi kifejezéseket. Így kerüljük ma is a vén vagy az öreg mellékneveinket, helyette inkább az idős, koros szavakat használjuk. Ugyancsak eufemisztikus az istállóját! iskoláját! káromkodás az istenit! helyett, vagy a szemérmesség hozta létre a WC helyett használatos illemhely, mosdó, mellékhelyiség, az a hely kifejezéseket. (Vö. az angol rest room ’pihenő hely/szoba’ vagy ladies’ room ’hölgyek szobája’ kifejezésekkel.) Ezek az újítások persze nem szorítják ki a régieket, szinonimákként egymás mellett élnek mint egymás stílusváltozatai. 2.3.2. A gazdaságosságra való törekvés Az eddigiek során többször esett szó a gazdaságosságra való törekvésről, lássuk tehát részletesebben mit is jelent ez a nyelv története szempontjából: hogyan törekednek a beszélők arra, hogy kellő számú információmennyiséget minél rövidebb idő és minél kevesebb jel segítségével közöljenek, illetve hogyan hat ez a tendencia az egyes nyelvekben végbemenő változásokra. „Mindennapos tapasztalat, hogy a nyelvi pontosság és teljesség a kommunikáció során bizonyos helyzetekben s főként a beszélt nyelvben többnyire nem valósul meg, a beszélők ugyanis különböző jellegű, nyelvileg redukált kifejezésmódokkal élnek. Eljössz holnap délután moziba velem? hangzik a kérdés, s a válasz így szól: El, nem pedig úgy, hogy Holnap délután elmegyek veled moziba. Magyarán: takarékoskodunk a nyelvi kifejezőeszközökkel. Ez azért lehetséges, mert egyrészt a kommunikációt általában nyelven kívüli tényezők is segítik, fölöslegessé téve ily módon az explicit megnyilvánulást. (Gondoljunk például a gesztikulálásra, a mimikára.) Másrészt azért, mert ha a beszédtéma mindegyik kommunikációs partner számára jól ismert, ha tehát közös előismereteik kellő mélységűek, akkor utalások is elegendők, nincs szükség kerek mondatokra (családtagok, barátok fél szavakból is megértik egymást). A nyelvileg gazdaságos viselkedés gyakran a beszédpartnerek elvárásait követően jön létre.

47

Grice szerint az együttműködő (kooperatív) kommunikáció általános alapelvei közé tartozik, hogy csak oly mértékben formáljuk megnyilatkozásainkat informatívvá, amennyire az föltétlenül szükséges, tehát csak azt fogalmazzuk meg, ami a mindenkori beszédhelyzetben lényeges, »releváns«. Ha nem ezt tesszük, ha tehát az említett elvet megsértjük, annak következményei szoktak lenni (például partnerünk jelzi, ne szaporítsuk a szót stb.). A nyelvi ökonómia a dolog természetéből következőleg relatív kategória. Ugyanis ami az egyik helyzetben vagy az egyik kommunikációs partner számára gazdaságosnak hat, az egy másik helyzetben vagy egy másik partner számára nem az.” (Kiss 2003: 35). A nyelv története szempontjából a gazdaságosság is fontos tényezőként hat, hiszen a beszélők arra törekednek, hogy minél kisebb erőfeszítéssel minél több információt közöljenek, kiszorítsák a redundáns elemeket. Éppen ezért a nyelvi ökonómia (a) inkább visszatartja a változásokat, különösen ott, ahol a közlés ezt megengedi; (b) a morfológia terén a jelöletlenség is jelzésértékűvé válik; (c) a szóalkotás során arra törekszünk, hogy etimológiailag motiváltak legyenek az új lexémák; (d) a kiejtés során a hangok egymásba kapcsolódása, a hasonulás révén a gazdaságosság elve érvényesül; (e) rövidüléssel élünk ott, ahol a rövidebb alak nem zavarja a kommunikációt; (f) a homofón morfémaalakokat idővel kiejtjük a nyelvből (l. az előző alfejezeteket). (a) A gazdaságosság elve inkább visszatartja a változásokat, különösen ott, ahol a közlés ezt megengedi. A nyelvi változások keletkezése és elterjedése című alfejezetben már láthattuk, hogy a változások többféleképpen valósulhatnak meg, azonban nem minden lehetséges változás megy végbe. Ennek egyrészt a gazdaságosságra törekvés az egyik fő oka. Gondoljunk csak arra, hogy ha minden változás végbemenne, nagyon sok variáns élne egy-egy szinkrón nyelvállapotban, és ez inkább zavarná a kommunikációt, mint a megértést szolgálná. „Képzeljük csak el, hogy ha az ismer ige i-jében adott változási lehetőségek minden egyes belső magyar használati változatban, így a köznyelvben vagy külön-külön az egyes nyelvjárásokban is mind megvalósultak volna, mennyi fölösleges alaki variáció terhelte volna meg e közlési rendszereket. Úgy azonban, hogy a változási lehetőségek a belső nyelvhasználati típusokban szelekciósan szétszóródtak, tehát a köznyelvben – és egyes nyelvjárásokban – az ismer, más nyelvjárásokban vagy az ësmer, vagy az üsmer, vagy az ösmer jutott uralomra, a többi lehetőség pedig kirekedt belőlük, a kérdéses közlési részrendszerek jellege mindjárt másnak, racionálisnak bizonyul, mert ezáltal szükségtelen formáktól szabadul meg. Az utóbb említett nyelvjárási formák közül – nem véletlenül – a magyar köznyelv egyet sem engedett be a maga rendszerébe. Mindebben az ökonómiának csak az egyik változás (változat) kibontakozását engedő, az összes többit meggátló szerepe, az alakváltozatok szükségtelen felhalmozódását akadályozó funkciója jutott érvényre” (Benkő 1988: 172). Vagy akár gondoljunk az előzőekben tárgyalt homofón alakokra, amelyek közül az egyik vagy kiesik a rendszerből, vagy úgy tud fennmaradni, hogy más funkciója alakul ki, netán továbbképződik. Ez is beletartozik a nyelv ökonómiájába. (b) Az agglutináló és különösen a szabadabb szórendű nyelvekben nagyon fontos, hogy az egyes mondatrészeket toldalékkal lássák el a beszélők, hiszen ez biztosítja a megértést. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy bizonyos mondatrészeket nem jelölnek, hiszen így is megérthetik egymást. Pl. a magyarban jelöletlen az alany, a minősítő jelző, azonban jelölt a tárgy, a határozó, a birtokos és az értelmező jelző. Csak azok a mondatrészek kapnak feltétlenül viszonyjelölő toldalékot, amelyek a jelöletlenség miatt összetéveszthetők lennének más mondatrészekkel, illetve sérülne a mondat értelme a jelöletlenség következtében. Gondoljunk csak arra, miért alakult ki a tárgyrag a magyar nyelvben: a szabadabb szórend és az alany gyakori elmaradása folytán szükségessé vált a tárgy jelölése; vagy azért élünk a magyarban a birtokos viszony kétszeres jelölésével, hogy elkerüljük az esetleges félreértéseket. Ezzel egyidőben a jelöletlenség is jelzésértékűvé válik, hiszen a mondatban rendszerint a jelöletlenül álló névszó alanyi funkcióban áll, vagy a névszót megelőző minőségjelzőnek sincs szüksége jelölésre ahhoz, hogy tudjuk, az utána következő névszóval alkot szintaktikai kapcsolatot. Tehát éppen az különbözteti meg a többi mondatrésztől, hogy jelöletlen, vagyis éppen jelöletlensége jelzésértékű. Olyan helyzetekkel is számolhatunk, amelyekben az előbb említett, általában kötelezően jelölt mondatrészek is jelöletlenül állhatnak. Pl. a látlak téged szókapcsolat tárgya jelöletlen, hiszen a névmás alakja jelzi a tárgyas viszonyt, nem kell megtoldanunk még egy -t raggal (nem számolunk most azzal a lehetőséggel, hogy a névmás akár el is maradhat, mégis tudjuk – az ige alakjából –, hogy ki a látás tárgya); ugyanígy a jelölt birtokos szerkezet esetében is elmaradhat a jelzőről a toldalék (az asztal lapja), hiszen a jelölt szó ragja megmutatja az összetartozást.

48

Az egyes paradigmákon belül általában egy rendszertag jelöletlen maradhat, mivel ez különbözteti meg a többi tagtól: a lát nem hordoz semmilyen toldalékot, mégis éppen jelöletlensége jelzi számunkra, hogy kijelentő mód, jelen idejű, egyes szám harmadik személyre utaló igealakkal van dolgunk. Bármennyire is hasznosnak tűnik a gazdaságosságra törekvés, mégsem érvényesül minden esetben. „A nyelvi ökonómia alapján például elvileg elkerülhető volna, hogy bizonyos szerkezetformákban minden tag kongruens (egyeztető) jelölést kapjon, hiszen a kérdéses szerkezeteknek akár egyetlen tagja is jelezhetné a szám-, személy- stb. viszonyokat. Mégis az egyeztetés jelensége nyelvünkben egyre inkább felerősödik. E viszonylatban a régi magyarban még gazdaságosabban volt többes jelöltségű számos szerkezet: ezek az emberek jó voltak; fáj a fogaim; stb. Ezek közül egyesek nyelvjárásainkban ma is fentmaradtak (s más nyelvekben is megtaláljuk némelyik párhuzamukat, pl. német diese Menschen waren gut). De a fő fejlődési vonal a magyarban a teljes kiterjedtségű jelölésbe torkollott: ezek az emberek jók voltak; fájnak a fogaim; stb. (mint pl. az olaszban is teljes a kongruencia: questi oumini sono stati buoni; mi fanno male i denti; stb.). A minden szerkezettagra kiterjedő jelölés a jó megértésre való törekvés jegyében a grammatikai szerkezet összetartozását van hivatva biztosítani, lényegében hasznos redundanciát képvisel, amely ellenében az ökonomikus megoldás háttérbe szorul. Hiába volt gazdaságos megoldás a R. az házban [’abban a házban’] lakom szerkezet, s lett redundáns az újabb abban a házban lakom, az utóbbi hasznosabb volt a közlés érthetősége számára (ezért is keletkezett, az ökonómia nem tudta a változást megállítani)” (Benkő 1988: 173–4). (c) A gazdaságosságra törekvés a szóalkotásban, a jelentésváltozásban is megnyilvánul: az újítások során arra törekszünk, hogy etimológiailag motiváltak legyenek az új lexémák, vagyis a nyelv már meglévő elemeiből építkezzünk. Egyrészt ugyanannak a funkciónak a betöltésére természetesen ugyanazokat a toldalékokat használjuk, másrészt az egyes toldalékok is több funkció betöltésére alkalmasak. Pl. a főnévből képzett melléknevek nagy része -s toldalékot kap, az -s melléknévképzőt több funkcióban is használjuk (fás, pulóveres ’valamivel bíró, valamivel ellátott’; szerencsés, gőgös ’valamilyen tulajdonságú’; százforintos ’pénzben kifejezett értékű’; kéthetes pl. kirándulás ’időtartamot jelölő’; hétórás pl. indulás ’valamilyen időponthoz kötött’; lányos, férfias ’valamihez hasonló’); az -s toldalék nemcsak főnévből képezhet melléknevet (vö. boltos, kocsis foglalkozásnevek; fölöttes, helyettes ’valakinek a szerepében működő’; ötödikes, bölcsészkaros ’valamely közösség tagja’; kettes pl. busz, százas pl. érme megkülönböztető jegyként használt számnév; csípős, harapós cselekvő értelmű melléknév; hatvanas életkor jelölése; lilás, szürkés ’valamilyen színárnyalatot jelölő’). A szintaktikai kapcsolatjelölők közül pedig gondoljunk csak az -n rag különböző funkcióira. A szóalkotás terén az ökonómia nemcsak a kötött morfémák használatában nyilvánul meg, hanem abban is, hogy az új fogalmak megnevezésére régebbi töveket, lexémákat használunk fel: pl. sír, sirat, siránkozik, sírás, siralom, siralmas; számítógép, levélpapír, hátizsák, inggallér, kerékagy stb. A névátvitel is a nyelvi gazdaságosság eredményeként jön létre: Itt az ideje, hogy learassuk az árpát – Árpa lett a szememre, alig tudtam megszabadulni tőle; madár szárnya – szelek szárnya – épületszárny – a hadtest bal szárnya – szárnyas csavar stb. (d) A kiejtés során a hangok egymásba kapcsolódása, vagyis a hasonulás révén szintén a gazdaságosság elve érvényesül. A hangváltozások körébe tartozó hasonulás következtében az artikuláció könnyebbé válik, a ráfordított képzési energia is kevesebb azzal, hogy bizonyos hangok összeolvadnak a kiejtésben. Ide természetesen besorolhatók a mássalhangzó-hasonulások, a mássalhangzó-összeolvadások, a magánhangzó-hasonulások. De ide tartozik a mássalhangzó-torlódás feloldása (szerelm > szerelem, brát > barát stb.); a hangátvetés (R. szökcse > szöcske; kohnya > konyha stb.); a hangsúlytalan nyílt szótag magánhangzójának az elmaradása (HB. uruzag > ország); vagy a hiátus megszüntetése (tea > teja, TA.: fee > feje stb.); illetve az egyszerejtés (R. ájajtatos > ájtatos stb.). Ezek a jelenségek természetesen koronként és helyzetenként különbözőképpen nyilvánulnak meg. (e) A nyelvi ökonómia jegyében élünk rövidüléssel ott, ahol a rövidebb alak nem zavarja a kommunikációt; különösen akkor, ha sűrűn használatos, viszonylag hosszú, időigényes szavakról, szerkezetekről van szó. A rövidülés többféleképpen nyilvánulhat meg. A huzamosabb használat oda vezethet, hogy egy idő után az egyszerű szavak első szótagjai maradnak csak meg (köszönöm > kösz; tulajdonos > tulaj); ezek akár tovább is képezhetők (csokoládé > csoki; tanítónéni > tanci). A hosszabb szavak vagy szóösszetételek esetében összevonással is élhetünk: tekintetes > téns; kegyelmed > kend; külkereskedelem > külker; viszontlátásra > viszlát; illetve l. a ma mindinkább, a viszlát mintájára terjedő viszhallt (< viszonthallásra).

49

A rövidülés nemcsak a nyelvi gazdaságosságot szolgálja, hanem becézés, kedveskedés kifejezésére is létrejöhet, és ez különösen a személynevek rövidítésében nyilvánul meg: Péter > Peti, Petus; Erzsébet > Erzsi, Örzse, Zsi, Zsike, Zsó, Zsóka stb. A sokszor egymás mellett előforduló szókapcsolatok egyik tagja jelentéstapadással átveszi a másik jelentését: csabai kolbász > csabai; kocsi szekér > kocsi; lábas fazék > lábas; farkas állat > farkas; pörkölt hús > pörkölt stb. Hasonlóan rövidülhetnek az összetett szavak is: napnyugat > nyugat; borszüret > szüret; villamoskocsi > villamos; nádorispán > nádor; takarékláng, takarékpénztár > takarék; stb. Napjainkban mindinkább elszaporodnak – nemcsak írásban, hanem a hangzó beszédben is – a betűszók, mozaikszavak: BBTE, ELTE, RMDSZ, AESZ (Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége), EME (Erdélyi Múzeum-Egyesület), kb. Ilyen típusú szórövidítéssel a régi nyelvben is találkozunk: pl. a régi jogi szövegekben nemegyszer a felperest csak A-val jelölték (a lat. actor alapján), az alperest pedig I-vel (a lat. inctus alapján), és e rövidítéseket toldalékolták. (Érdekessége ez utóbbinak az, hogy az inctus már a latinban is rövidítés, hiszen az in causam attractus ’a perbe fogott/vont személy’ szószerkezetből rövidült.) Láthattuk, hogy a nyelvi gazdaságosságnak nagy szerepe van a nyelvi változásokban, hiszen a mindenkori beszélők arra törekszenek, hogy a kommunikáció szempontjából legalkalmasabb elemek maradjanak meg a használatban, illetve hogy minél kevesebb energia-befektetéssel minél jobban, világosabban, érthetőbben fejezzék ki magukat. Kiegészítő irodalom: Balázs János: A gazdaságosság a szótagképződésben. ÁNyT V. 1967: 7–39. Bárczi Géza: A szótári homonímia kérdéshez. MNy 1958: 43–52. Bárczi Géza–Benkő Loránd–Berrár Jolán: A magyar nyelv története. Tankönyvkiadó, Bp., 1967: 84–

90. Beke Ödön: Népetimológia a magyar növénynevekben. MNy 1960: 26–47, 399–406, 477–481. Gecső Tamás (szerk.): Poliszémia, homonímia. Tinta Könyvkiadó, Bp., 1999. Grétsy László: A szóhasadás. Akadémiai Kiadó, Bp., 1962. A. Jászó Anna (szerk.): A magyar nyelv könyve. Trezor Kiadó, Bp., 1997: 497–507. D. Mátai Mária: Nyelvünk élete. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1994: 53–66. Feladatok: 1. Milyen okok vagy célok játszottak közre a következő szavak változásában, megjelenésében/kiveszésében? HB.: paradiſum; cinterem; rémiszt; csalagút; nedű; javak; turbán : tulipán; kintorna; csákó; számadó; rovás; éleny; rovar; középpont; ubisali. 2. Gyűjtse össze a magyarból Európa különböző nyelveibe „bevándorolt” szavakat! Milyen művelődéstörténeti következtetéseket tud levonni ebből? 3. Gyűjtse össze a magyarból a román nyelvbe átkerült szavakat! Állapítsa meg (szótár, kézikönyv) segítségével az átadás korát! Milyen társadalmi, művelődéstörténeti stb. események válthatták ki a kölcsönzést? 4. Gyűjtsön tükörfordításokból eredő szavakat, kifejezéseket az erdélyi magyar anyanyelvűek beszédéből! Derítse ki: mi az oka ezek terjedésének, és melyik az az idegen nyelvi kifejezés, amely hatására kialakultak! 5. A SzT.-ból gyűjtsön olyan, valamely témához kötött (pl. ruházati cikkek, épületrészek, szerszámok, növények stb.) legalább 10 szót, amely ma már nem használatos! Nézzen utána: mi volt az oka kiveszésüknek, teljesen kivesztek-e, vagy a nyelvjárásokban még élnek, illetve helyettesítette-e a nyelvközösség más szóval, kifejezéssel a régebb használatosat! 6. Magyarázza meg: minek köszönhető az alábbi szólásaink kialakulása! Talál-e bennük olyan szavakat, amelyeket ma csak e szólásokban használunk? Ha igen, mi volt ezeknek a jelentése? Összehúzza a bagariát; szegény az eklézsia, maga harangoz a pap; vigyorog, mint a fakutya; érti a csíziót; nem káptalan a feje; pálcát tör valaki felett; leesett a tantusz.

50

51

IDÉZETT IRODALOM

Bárczi Géza–Benkő Loránd–Berrár Jolán 1989 A magyar nyelv története. Tankönyvkiadó, Budapest. Benkő Loránd 1988 A történeti nyelvtudomány alapjai. Budapest. Hadrovics László 1992 Magyar történeti jelentéstan. Budapest. Jakobson, Roman 1963 Essais de linguistique générale. Les Éditions de minuit, Paris. Jakobson, Roman 1969 Hang–Jel–Vers. Összeáll. és szerk. Fónagy Iván és Szépe György. Bp. Károly Sándor 1969 A történeti és a leíró nyelvtudomány kapcsolatának újabb fejlődése. In: Király Péter

(szerk.): A nyelvtudomány haladásáért. NytudÉrt. 65: 159–79. Kiss Jenő 2003 Bevezetés. A nyelvi változás. In: Kiss Jenő–Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar

nyelvtörténet. Osiris Kiadó, Bp., 2003: 13–68. Kiss Jenő–Pusztai Ferenc (szerk.) 2003 Magyar nyelvtörténet. Osiris Kiadó, Bp. D. Mátai Mária 1994 Nyelvünk élete. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. Szabó T. Attila 1962 Magyar történeti nyelvtan I–II. Történeti hang- és alaktan. Editura Didactică şi

Pedagogică, Bucureşti. Szilágyi Ferenc 1974 A magyar szókincs regénye. Tankönyvkiadó, Bp.

RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE ang. – angol oszm.-tör. – oszmán-török lat. – latin r. – román m. – magyar R. – régiségbeli alak ném. – német szl. – szláv Nyj. – nyelvjárási forma tör. – (ó)török ol. – olasz ur. – uráli

JELEK MAGYARÁZATA > < a származtatás jele: a szög nyíló szára felé eső szóból alakult az a szó, amely felé a szög hegye mutat ~ a megfelelés, ill. a váltakozás jele : az alakváltozat jele ’...’ jelentés * kikövetkeztetett, feltett, nyelvemlékekkel nem bizonyítható adat x az alak- és szerkezet vegyülésének jele