Első kiadás - dreamer992.webnode.hu · hosszú, kavicsos út végén. Minden szoba, minden folyosó az óceán, a Minden szoba, minden folyosó az óceán, a hegyek, az ég lélegzetelállító

Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

Írta: Cassandra Clare

A mű eredeti címe: City of Heavenly Fire - The Mortal Instruments Book 6

Fordította: Kamper Gergely A szöveget gondozta: Szabó Katalin

A művet eredetileg kiadta:

Margaret K. McElderry Books, an imprint of Simon & Schuster Children's Publishing

Division Text copyright © 2014 by Cassandra Claire, LLC Jacket photo-illustration

copyright © 2014 by Clive Nielsen Cover design by Russel Gordon Interior design by

Michael Rosamilia

Published by arrangement with Margaret K. McElderry Books, an imprint of Simon &

Schuster Children's Publishing Division.

A magyar kiadás a Margaret K. McElderry Books, a Simon & Schuster Children's

Publishing részlegének engedélyével készült.

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona

Ildikó munkája.

© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 798 9

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784

Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139

E-mail: info@konyvmolykepzo.hu

www.konyvmolykepzo.hu

Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Gera Zsuzsa,

Réti Attila Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető:

Bördős János ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített

kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak

része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a

fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.

mailto:info@konyvmolykepzo.huhttp://www.konyvmolykepzo.hu/

Isten dicső: És ha embert becsvágy űz,

Benne túlzott lobot vet a mennyei tűz.

John Dryden: Absolom és Achitopel

Los Angeles-i Intézet, 2007. december

AZNAP, AMIKOR EMMA CARSTAIRS SZÜLEI MEGHALTAK, tökéletes volt az idő.

Persze Los Angelesben alapvetően mindig tökéletes volt az idő. Emma

egy tiszta téli reggelen szállt ki édesanyja és édesapja autójából a

Pacific Coast Highwayről a kék óceánra néző Intézetnél. A felhőtlen

égbolt a Pacific Palisadestől a Point Dume strandjaiig húzódott.

Előző este démontevékenységről érkezett jelentés a Leo Carrillo part

menti barlangjaitól. Carstairséket bízták meg vele, hogy járjanak utána a

dolognak. Később Emma emlékezett rá, ahogy anyja a füle mögé

igazított egy kósza hajtincset, miközben felajánlotta, hogy rajzol rá egy

rettenthetetlen rúnát, mire John Carstairs nevetve közölte, hogy nem

rajong különösebben ezekért az újmódi jelekért. Köszöni szépen, ő

nagyszerűen elvan azokkal, amik a Szürke könyvben szerepelnek.

De Emma türelmetlen volt, lerázta a szüleit, és csak gyorsan megölelte

őket, mielőtt felrohant az Intézet lépcsőin. A hátizsák fel-alá ugrált a

lapockái között, ahogy hátrafordulva még búcsút intett az udvarról.

Emma imádott az Intézetben tréningezni. Nemcsak azért, mert ott

lakott a legjobb barátja, Julian, de azért is, mert ahányszor belépett az

ajtón, mindig úgy érezte, mintha egyenesen az óceánba repülne. Az

Intézet hatalmas fa- és kőépület volt egy dombok között kanyargó

hosszú, kavicsos út végén. Minden szoba, minden folyosó az óceán, a

hegyek, az ég lélegzetelállító kék, zöld és arany végtelenjére nézett.

Emma arról álmodott - egyelőre azonban a szülők meghiúsították a

tervet -, hogy egy nap felmászik a tetőre Julesszal, és megnézik,

ellátnak-e onnan délre a sivatagig.

A bejárati ajtó ismerte, és könnyedén nyílt ki az érintésére. Az Intézet

előtere és az alsóbb emeletek megteltek fel-alá járkáló felnőtt

árnyvadászokkal. Emma úgy sejtette, valamiféle találkozóra gyűltek

össze. A tömegben megpillantotta Julian apját, Andrew Blackthornt, az

Intézet vezetőjét. Nem akarta, hogy a sok köszöngetés lelassítsa, így

futva vette be magát a második emeleti öltözőbe, ahol a farmert és a

pólót egy túlméretezett pólóra meg egy bő gyapjúnadrágra cserélte, és

ami a legfontosabb: átvetette a vállán a kardját.

Cortana. A név egyszerűen annyit jelentett, hogy „rövid kard”, de

Emma nem találta rövidnek. A csillogó acélpenge olyan hosszú volt, mint

az alkarja, és ahányszor csak elolvasta a rávésett szavakat, végigfutott a

hátán a hideg: Cortana vagyok, Joyeuse és Durendal társa. Amikor

tízéves korában apja először a kezébe nyomta a kardot, elmagyarázta

neki, mit jelent ez.

- Tizennyolc éves korodig tréningezésre használhatod, aztán a tiéd

lesz - mondta mosolyogva John Carstairs, miközben lánya ujjai

végigsimították a betűket. - Érted?

Emma megrázta a fejét. A „társ” szót persze értette, de a két név nem

mondott neki semmit. Hogy kerülhettek rá ezek egy kard pengéjére?

- Hallottál a Wayland családról - folytatta az apja. - Híres

fegyverkovácsok voltak, még mielőtt a Vasnővérek készítették volna az

árnyvadászok összes kardját. Wayland, a kovács teremtette Excaliburt

és Joyeuse-t, Arthur és Lancelot kardját, de Durendalt is, Roland lovag

fegyverét. És az ő keze munkája ez a kard is, ugyanabból az acélból

készült. Az acélt edzeni kell, nagy hőnek kitenni, majdnem olyan

erősnek, ami már megolvasztja és tönkreteszi a fémet, csak hogy még

erősebb legyen. - Nyomott egy puszit a lánya feje búbjára. - Ez a kard

nemzedékek óta a Carstairsek birtokában van. A felirat arra emlékeztet

bennünket, hogy mi, árnyvadászok az Angyal fegyverei vagyunk. Ha

tűzben edzenek bennünket, erősebbek leszünk. Ha szenvedünk, életben

maradunk.

Emma alig tudta kivárni a tizennyolc éves koráig hátralévő hat évet,

hogy beutazhassa a világot, démonokkal harcolhasson, és

megedződhessen a tűzben. Most felcsatolta a kardot, és az öltözőből

kilépve elképzelte, milyen lesz. Almaiban a Point Dume-nál a tenger fölé

emelkedő sziklafal tetején állt, és egy szakaszra való Raum démont

kergetett el Cortanával. Természetesen vele volt Julian is, aki a maga

kedvenc fegyverével, egy számszeríjjal harcolt. A képzeletében Jules

mindenhová vele tartott. Emma azóta ismerte a fiút, amióta csak az

eszét tudta. A Blackthorn és a Carstairs család mindig közel állt

egymáshoz, és Jules alig pár hónappal volt idősebb nála; a lány soha

nem élt olyan világban, aminek ő nem volt részese. Csecsemőkorukban

együtt tanultak úszni az óceánban. Együtt tanultak járni és futni. Julian

szülei a karjukban tartották Emmát, a fiú idősebb testvérei pedig együtt

feddték meg őket, ha rosszul viselkedtek.

Márpedig gyakran viselkedtek rosszul. Az, hogy a Blackthorn család

Oscar névre hallgató hófehér macskáját kékre fessék, Emma ötlete volt

hétéves korukban. Julian azért elvitte a balhét, mint oly sokszor máskor

is. Végül is, állapította meg a fiú, Emma egyetlen gyerek volt, neki pedig

hat testvére is született, szóval az ő szülei sokkal gyorsabban elfelejtik,

hogy valaha is haragudtak rá. Amikor Jules anyja közvetlenül Tawy

születése után meghalt, Emma a fiú kezét fogva figyelte a kanyonban

égő testet és az ég felé kanyargó füstöt. A lány még emlékezett rá,

hogyan sírt Jules, és arra is, hogy megállapította, a fiúk egészen

másképp sírnak, mint a lányok. Rövid, szaggatott zokogásuk olyan,

mintha kampókkal marnának újra meg újra a testükbe. Nekik talán

rosszabb, mert mindenki azt várja tőlük, hogy ne sírjanak...

- Uff! - Emma hátrahőkölt; annyira belemerült a gondolataiba, hogy

kis híján felöklelte Julian magas, a legtöbb gyerekéhez hasonlóan kócos,

barna hajú apját. - Bocsánat, Mr. Blackthorn!

A férfi elmosolyodott.

- Nem láttam még olyat, hogy valaki ennyire lelkesen igyekezett

volna órára - kiáltotta a tovasiető Emma után.

Az edzőterem volt a lány egyik kedvenc szobája az egész Intézetben.

Majdnem egy teljes szintet elfoglalt, és a keleti meg a nyugtai fala is

csupa üveg volt. Az ember szinte bárhova nézett, tiszta kék tengert

látott. A part íve hosszan vonult odalent északról dél felé, a Csendes-

óceán végtelenje Hawaii felé nyújtózott.

A fényesre csiszolt padló közepén a Blackthorn család oktatója, egy

Katerina nevű nő állt, aki éppen azzal volt elfoglalva, hogy kést dobni

tanítsa az ikreket. Liwy, mint mindig, most is engedelmesen követte az

utasításokat, Ty viszont fintorgott és ellenállt.

A laza edzőruhát viselő Julian a hátán feküdt a nyugati ablaknál, és

Markhoz beszélt, aki egy könyvet bújt éppen, és igyekezett meg sem

hallani fiatalabb féltestvérét.

- Nem gondolod, hogy a Mark elég fura név? - kérdezte éppen

Julian, amikor Emma melléjük ért. - Mármint ha belegondolsz, elég

zavaros lehet. „Most tényleg ez a neved, vagy csak a markában tart

valaki?”

Mark felemelte szőke fejét a könyvből, és dühösen meredt az öccsére.

Julian lustán forgatott egy irónt a kezében. Úgy fogta, mint egy ecsetet,

amiért Emma rendszeresen leszidta. Az irónt úgy kell tartani, mint egy

irónt; mintha az ember kezének meghosszabbítása lenne, nem pedig

egy művész eszköze.

Mark megeresztett egy drámai sóhajt. Tizenhat évesen éppen annyival

volt idősebb, hogy bármit, amit Emma és Julién művelt, idegesítőnek

vagy nevetségesnek tartson.

- Ha zavar, bármikor hívhatsz a teljes nevemen - közölte.

- Mark Antony Blackthorn? - Julian összehúzta a szemöldökét. - Azt

sokáig tart kimondani. És ha megtámad bennünket egy démon? Mire a

neved feléig jutok, meghalsz.

- Egy ilyen helyzetben éppen te mentenéd meg az én életemet? -

kérdezte Mark. - Kicsit elbizakodott vagy, nem gondolod, pajtikám?

- Megtörténhet. - Julian, akinek nem tetszett, hogy pajtikámnak

szólították, felállt. A haja vad csomókban állt el a fejétől. Helen nővére

folyton különféle fésűkkel esett neki, de soha nem jutott semmire. A

Blackthornoktól örökölt haja olyan volt, mint az apjáé és a legtöbb

testvéréé: kezelhetetlenül kócos és olyan színű, mint az étcsokoládé. Ez

a családi vonás mindig lenyűgözte Emmát, aki szinte egyáltalán nem

hasonlított a szüleire, azt leszámítva, hogy az apja is szőke volt.

Helen az elmúlt hónapokat Idrisben töltötte a barátnőjével, Aline-nel.

Családi gyűrűt cseréltek, és Emma szülei szerint „nagyon komolyan

vették” a kapcsolatukat, ami leginkább azt jelentette, hogy rendkívül

nyálasan néztek egymásra. Emma elhatározta, hogy ha valaha

beleszeret valakibe, sosem lesz majd ilyen nyálas. Érzékelte, hogy okoz

némi fennakadást, hogy Helen meg Aline mind a ketten lányok, de soha

nem értette, mi gond lehet ezzel, és úgy tűnt, Blackthornék nagyon

szeretik Aline-t. Kellemes nyugodtság áradt belőle, és jó hatással volt az

idegeskedésre hajlamos Helenre.

Jules haja Helen távollétében sem maradt levágatlanul, és a terembe

özönlő napfény most aranyszínűre festette a göndörödő fürtöket. A keleti

fal ablakaiból látszott a tengert a San Fernando-völgytől elválasztó

száraz, por és kaktuszok lepte, kanyonok szabdalta hegyek árnyékos

vonulata. Néha az árnyvadászok kimentek oda gyakorolni. Emma

imádta ezeket a pillanatokat. Szerette a rejtett ösvényeket, a titkos

vízeséseket és a köveken lustálkodó gyíkokat. Julian értett hozzá,

hogyan csalogassa a gyíkokat a tenyerébe, aztán amikor el is aludtak

ott, a hüvelykujjával simogatta a fejüket.

- Vigyázz!

Emma elhajolt, miközben egy fahegyű kard száguldott el a feje mellett,

ami aztán visszapattant az ablakról, és Mark lábát találta el. A fiú ledobta

a könyvét, és mogorván felállt. Elvileg Katerina segítőjeként tartózkodott

a teremben, de jobban szeretett olvasni, mint tanítani.

- Tiberius! - szólt. - Ne dobálj rám késeket!

- Véletlen volt! - Liwy gyorsan az ikertestvére és a bátyja közé állt.

Tiberius olyan sötét hajú volt, amilyen szőke Mark. Markon és Helenen

kívül - akik nem számítottak az alvilági vérük miatt -, egyedül ő nem

örökölte a családra jellemző barna hajat és kékeszöld szempárt. Tynak

göndör, fekete haja volt és szürke szeme.

- Nem baleset volt! - jelentette ki Ty. - Téged céloztalak meg!

Mark színpadiasán mély lélegzetet vett, és beletúrt a hajába, amitől az

csak még jobban összekuszálódott. Mark a Blackthornoktól örökölte a

szemét, ami így a patina zöldes színében tündökölt, a haja azonban

Helenével együtt egészen világosszőke volt, mint az édesanyjuké. Azt

pletykálták, hogy az édesanyjuk hercegnőként élt a Tündérek

Udvarában, de összeszűrte a levet Andrew Blackthornnal, majd a neki

szült két gyereket a Los Angeles-i Intézet küszöbén hagyta, és örökre

eltűnt.

Julian apja befogadta a félig tündér gyerekeket, és árnyvadászokként

nevelte fel őket. Az árnyvadász vér dominált bennük, és bár a Tanács

nem rajongott az ötletért, végül befogadták a félig alvilági gyerekeket,

feltéve, hogy a bőrük elbírja a rúnákat. Helen és Mark is tízéves korában

kapta meg az első jeleket, és nem volt semmi probléma, bár Emma látta,

hogy a friss rúnák jobban fájtak Marknak, mint egy átlagos

árnyvadásznak. Hiába próbálta leplezni, a lány észrevette, hogy

elfintorodik, amikor az irón a bőrét érinti. Az utóbbi időben egyre több

minden tűnt fel neki Markkal kapcsolatban - például hogy milyen vonzó

is voltaképpen a félig tündérektől örökölt arca, vagy hogy milyen széles

a válla a póló alatt. Nem tudta, miért veszi észre hirtelen ezeket a

dolgokat, de nem igazán örült neki. A legszívesebben ráordított volna

Markra, vagy elbújt volna előle, lehetőleg mindkettőt egyszerre.

- Bámulsz - állapította meg Julian hanyatt fekve, festékfoltos

edzőnadrágja fölött figyelve Emmát.

A lány azonnal felkapta a fejét.

- És mit bámulok?

- Markot. Megint. - Julian bosszúsnak tűnt.

- Fogd be! - morogta Emma, és a fiú irónja felé nyúlt. Az elrántotta

előle, és birkózni kezdtek. A lány kuncogva félregurult Julian elől. Olyan

régóta edzettek együtt, hogy minden mozdulatát jó előre ki tudta

számítani. Egyedül az jelentett gondot, hogy hajlamos volt kesztyűs

kézzel bánni a fiúval. Feldühítette a gondolat, hogy bárki bánthatja

Julest, és ebbe saját magát is beleértette.

- A méhek miatt haragszol a szobádban? - Mark elindult Tiberius

felé. - Te is tudod, miért kellett megszabadulnunk tőlük.

- Gondolom, azért, hogy meghiúsítsd, amit elterveztem - felelte Ty.

Tízéves korához képest alacsony volt, de a szókincse egy

nyolcvanévesével vetekedett. Általában nem hazudott, leginkább azért,

mert nem értette, miért lenne rá szükség. Fogalma sem volt, miért

bosszantja néha az embereket, amit tesz, és a haragjukat a hangulatától

függően zavarba ejtőnek vagy ijesztőnek találta.

- Senki sem akarja meghiúsítani a terveidet, Ty. De nem tarthatsz

csak úgy méheket a szobádban...

- Tanulmányoztam őket - mondta a kisebbik fiú elvörösödve. -

Fontos volt, és a barátaim voltak, és tudtam, mit csinálok.

- Mint amikor azt tudtad, hogy mit csinálsz azzal a csörgőkígyóval?

- kérdezte Mark. - Néha azért veszünk el tőled dolgokat, mert nem

akarjuk, hogy bajod essen. Tudom, hogy nehéz megérteni, Ty, de

szeretünk téged.

Öccse üres tekintettel nézett vissza rá. Tudta, mit jelent az, hogy

szeretik, és azt is tudta, hogy jót jelent, de nem értette, miért lehetne

ezzel bármit is megmagyarázni. Mark lehajolt, és Ty szürke szemébe

nézett.

- Oké, megmondom, mit fogunk csinálni...

- Ha! - Emmának sikerült a hátára fordítania a fiút, és kicsavarnia a

kezéből az irónt.

Julian nevetve fészkelődött alatta, amíg a lány a földhöz nem szorította

a kezét.

- Feladom! - közölte Julian. - Feladom!

Nevetve nézett fel Emmára, a lány pedig hirtelen rádöbbent, hogy igen

különös érzés Juleson feküdni, meg hogy a fiú arca tulajdonképpen

ugyanolyan szép, mint Marké. Kerek, kisfiús és ismerős, mégis szinte

látszott rajta, milyen lesz majd idősebb korában. Hirtelen az Intézet

csengője töltötte be a szobát. Mély, édes, csilingelő hang volt, mintha

egy templom harangjai szólaltak volna meg.

A mondénok szemében odakintről az Intézet egy spanyol misszió

romjainak hatott. Bár mindenhová „Magántulajdon” és „Tilos az átjárás”

feliratú táblákat tettek, néha előfordult, hogy egy-egy embernek -

általában a látás képességnek morzsáját magukban hordozó

mondénoknak - sikerült egészen a bejárati ajtóig eljutniuk.

Emma legördült Julianról, és megigazította a ruháját. Már nem

nevetett. A fiú csodálkozva felült, és megtámasztotta magát a kezével.

- Minden rendben? - kérdezte.

- Bevertem a könyökömet - hazudta a lány, és a többiekre pillantott.

Katerina éppen a kés helyes tartására tanította Liwyt, Ty pedig a fejét

csóválva nézett Markra. Ty. A fiú éppen Emmától kapta a becenevét

születésekor, mert az akkor másfél éves lány nem tudta kimondani, hogy

Tiberius, és Ty-Ty-nak szólította inkább. Emma néha elgondolkodott,

hogy vajon Ty tud-e erről. Néha egészen különös volt, mit talált

fontosnak a fiú, és mit nem. Nem lehetett kiszámítani.

- Emma? - Julian előredőlt, és mintha hirtelen minden felrobbant

volna körülötte. Éles fény villant, és a világ fehér, arany és vörös lett az

ablak előtt, mintha az Intézet tüzet fogott volna. Közben mozogni kezdett

alattuk a padló, akár egy hajó fedélzete. Éppen amikor Emma

elvesztette az egyensúlyát, rettenetes sikoly hallatszott odalentről -

rettenetes, felismerhetetlen sikoly.

Liwy felkiáltott, Ty-hoz rohant és átölelte, mintha meg tudná védeni a

saját testével. Liwy azon kevesek egyike volt, akiknek az érintését a fiú

nem bánta. Most csak állt ott elkerekedett szemmel, egyik keze beakadt

nővére ruhájának ujjába. Mark már talpon volt. Katerina egészen

elsápadt sötét hajfürtjei alatt.

- Maradjatok itt! - mondta Emmának és Juliannek, miközben

előhúzta a kardját a hüvelyéből. - Vigyázzatok az ikrekre! Mark, te gyere

velem!

- Ne! - kiáltotta Julian, és feltápászkodott a földről. - Mark...

- Nem lesz semmi gond, Jules - jelentette ki biztató mosollyal Mark.

Máris egy-egy kést tartott mindkét kezében. Gyorsan és ügyesen bánt a

dobófegyverekkel, soha nem vétette el a célt. - Ti maradjatok itt

Emmával! - Ezzel el is tűnt Katerina társaságában, az edzőterem ajtaja

becsukódott mögöttük.

Jules közelebb húzódott Emmához, a kezébe csúsztatta a kezét, és

talpra segítette. A lány legszívesebben közölte volna vele, hogy jól van,

és egyedül is fel tud állni, de inkább nem szólt. Megértette, hogy ilyenkor

az ember apróságokban is segíteni akar, mert akkor mégiscsak érzi,

hogy tesz valamit. Újabb sikoly hallatszott odalentről, aztán üveg

csörömpölt. Emma átsietett a termen az ikrekhez. Mindketten néma

csendben voltak, akár ha szobrok lettek volna. Liwy egészen elsápadt,

Ty pedig nővére ingét szorongatta minden erejével.

- Nem lesz semmi baj! - jelentette ki Jules, kezét öccse keskeny

vállára téve. - Akármi is ez...

- Fogalmad sincs, mi ez - szakította félbe Ty. - Nem mondhatod,

hogy nem lesz semmi baj. Nem tudod.

Újabb hang támadt, a sikolynál is rosszabb. Borzasztó üvöltés volt, vad

és gonosz.

Vérfarkasok? - gondolta döbbenten Emma, de hallott már

vérfarkasüvöltést, és ez sokkal sötétebbnek és kegyetlenebbnek tűnt.

Liwy Ty vállához simult. A fiú felemelte kis, fehér arcát, először

Emmára nézett, aztán a tekintete megállapodott Julianén.

- Ha itt elbújunk - szólt -, de ez az akármi megtalál bennünket, és

bántja a húgodat, akkor az a te hibád lesz.

Liwy arca nem látszott Ty háta mögött. A fiú halkan beszélt, de Emma

biztos volt benne, hogy komolyan gondolta, amit mondott. Akármilyen

különösen is gondolkodott, akármilyen közönyösen is viszonyult sokszor

másokhoz, elválaszthatatlan volt az ikertestvérétől. Ha Liwy

megbetegedett, Ty a lábánál aludt az ágyban. Ha Liwy akár csak

megkarcolta magát, Ty azonnal pánikba esett, és ez éppen így volt

fordítva is.

Emma látta, ahogy Julian arcán egymásnak ellentmondó gondolatok

viaskodnak egymással - a fiú szeme az övét kereste, ő pedig kurtán

bólintott. A gondolatra, hogy itt maradnak az edzőteremben, és

megvárják, amíg az a valami, ami ezt a rettenetes hangot kiadta, értük

jön, úgy érezte magát, mintha a bőr lassan leválna a csontjairól. Julian

átsietett a szobán, és egy számszeríjjal meg két tőrrel tért vissza.

- El kell engedned Liwyt, Ty - mondta, és egy pillanattal később az

ikrek elváltak. Jules az egyik tőrt Liwy kezébe nyomta, a másikat pedig

az ikertestvére felé nyújtotta, aki úgy meredt rá, mintha soha életében

nem látott volna még ilyet. - Ty, miért tartottad a méheket a szobádban?

Mi tetszett bennük annyira?

Ty nem felelt.

- Lenyűgözött, ahogy együttműködnek, igaz? Hát most nekünk is

együtt kell működnünk. Átmegyünk az irodába, és értesítjük a Klávét,

rendben? Vészhívás lesz, hogy küldjenek erősítést, és védjenek meg

bennünket.

Ty elvette a tőrt, és kurtán bólintott.

- Magam is ezt javasoltam volna, ha Mark és Katerina hallgattak

volna rám.

- Igazat mond - jelentette ki Liwy. Ő magabiztosabban vette át a

tőrt, mint Ty, és most úgy tartotta, mintha tudná, mit csinált. - Éppen erre

gondolt.

- Nagyon csendben kell lennünk - mondta Jules. - Ti ketten

kövessetek az irodába. - Felemelte a fejét, tekintete találkozott

Emmáéval. - Emma elmegy Tawyért meg Druért, és őket is odahozza.

Rendben?

Emma szíve a magasba emelkedett, aztán a mélybe zuhant, mint egy

tengeri madár.

Octavius - Tawy - még csak kétéves volt, Dru pedig nyolc, de ilyen

fiatalon még ő sem kezdhette meg a képzést. Persze valakinek el kell

mennie értük, és Jules szemében ott volt a könyörgés.

- Igen - felelte a lány. - Pontosan ezt fogom tenni.

Emma hátán ott volt Cortana, a kezében pedig egy dobókést tartott.

Ahogy kilépett az Intézet folyosójára, és hátát a falnak vetette, úgy

érezte, mintha szívverése ritmusára fém folyna az ereiben. A folyosón

időről időre ablakok követték egymást, és a kék tenger, a zöld hegyek

meg a békés fehér felhők szinte húzták maguk felé a lányt. A szüleire

gondolt, akik ott voltak valahol a parton, és nem is sejtették, mi történik

az Intézetben. Azt kívánta, bár vele lennének, de eközben örült is, hogy

nincsenek ott. Így legalább biztonságban voltak.

Az Intézetnek abban a szegletében járt, amelyiket a legjobban ismert:

a családi lakosztályoknál. Elsietett Helen üres szobája előtt, ahol

összepakolták a ruhákat, és poros volt az ágytakaró. Elhagyta Julian

számtalan ott alvás után nagyon is ismerős szobáját és Mark szorosan

zárt ajtaját. A következő helyiség Mr. Blackthorné volt, aztán következett

a gyerekszoba. Emma mély lélegzetet vett, és a vállával belökte az ajtót.

Attól, amit a kékre festett kis szobában látott, elkerekedett a szeme.

Tawy a kiságy rácsait markolta, arca egészen vörös lett a kiáltozástól.

Drusilla az ágy előtt állt, egy kardot szorongatott - az Angyal tudja,

honnan szerezte -, és egyenesen Emmára szegezte. Annyira reszketett

a keze, hogy a kard hegye körbe-körbe táncolt. A lány copfjai kétoldalt

elálltak kerek arcától, de jellegzetes Blackthorn-szeméből acélos

elszántság sütött: Ne merészelj akár egy kisujjal is az öcsémhez érni!

- Dru! - szólt Emma, amilyen lágyan csak tudott. - Én vagyok az,

Dru. Jules küldött értetek.

A kard hangos csörgéssel hullott ki Dru kezéből, és a kislánynak

patakokban kezdtek folyni a könnyei. Emma elsietett mellette, kikapta a

babát az ágyából, és szabad kezével a csípőjéhez szorította. Tawy kicsi

volt a korához képest, de azért így is nyomott vagy tizenkét kilót. Emma

elfintorodott, ahogy a kisfiú megragadta a haját.

- Memma! - szólt Tawy.

- Pszt! - A lány nyomott egy puszit a feje búbjára. Hintőpor és

könnyek illata vegyült rajta. - Dru, fogd meg az övemet, jó? Az irodába

megyünk. Ott biztonságban leszünk.

Dru apró kezével megragadta Emma fegyverövét. Már nem sírt. Az

árnyvadászok nem sírnak sokat, még akkor sem, ha csak nyolcévesek.

Emma lépett ki először a folyosóra. Most már még rémesebb hangok

hallatszottak odalentről. A sikolyok nem maradtak abba, sőt, mély

üvöltés, üveg csörömpölése és fa reccsenése keveredett velük. Emma

óvatosan haladt előre Tawyvel a hóna alatt, és egyre csak azt

ismételgette, hogy minden rendben lesz. Az ablakokon élesen besütő

nap majdnem megvakította.

Nem látott a napsütéstől és a pániktól; csakis ez magyarázhatta, hogy

a következő sarkon rossz irányba fordult. Bekanyarodott, de teljesen

máshol találta magát, mint ahová készült. Az előcsarnokba, és azon

keresztül az Intézet hatalmas kétszárnyú ajtajához vezető széles lépcső

tetején állt.

A terem megtelt árnyvadászokkal. A Los Angeles-i Konklávé Emma

számára is ismerős árnyvadászai fekete harci öltözetet viseltek, a

többiek vöröset. A nemrég még kétoldalt sorakozó szobrok ledőltek, és

darabokban vagy egyenesen porrá zúzva hevertek a földön. A tengerre

nyíló hatalmas ablakok betörtek, mindent üvegszilánkok és vér borított.

Emmának összerándult a gyomra. Az előtér közepén magas,

skarlátvörös ruhát viselő alak állt. Haja olyan világos szőke volt, hogy

már-már fehérnek mondta volna az ember, arca Raziel márványból

faragott vonásaira emlékeztetett, csak a könyörület hiányzott róla, és

szénfekete volt a szeme. Egyik kezében csillagokkal díszített kardot

tartott, a másikban pedig egy csillogó, adamantinból készült kelyhet.

A kehely látványa Emma eszébe juttatott valamit. A felnőttek nem

szívesen beszéltek politikáról a fiatalabb árnyvadászok előtt, de azt ő is

tudta, hogy Valentine Morgenstern fia új nevet vett fel, és bosszút

esküdött a Klávé ellen. Azt is tudta, hogy elkészítette az Angyal

Kelyhének ellentétes hatású párját, ami gonosz, démoni lénnyé

változtatja az árnyvadászokat. Hallotta, amikor Mr. Blackthorn sötét

harcosoknak nevezte a gonosz árnyvadászokat, és azt mondta, inkább

halna meg, mint hogy ő is ilyen legyen.

Tehát ez volt ő. Jonathan Morgenstern, akit mindenki Sebastiannak

hívott - a gyerekek ijesztgetésére szánt rémmesék megelevenedett

alakja. Valentine fia.

Emma Tawy tarkójára tette a kezét, és a vállához szorította a kisfiú

arcát. Képtelen volt mozdulni, úgy érezte, mintha ólomsúlyokat aggattak

volna a lábára. Sebastian körül feketébe és vörösbe öltözött

árnyvadászok álltak, meg sötét köpenyt viselő idegenek; vajon ők is

nephilimek lehettek? Emma nem tudta megállapítani, az arcuk rejtve

maradt. Aztán ott volt Mark, két kezét egy vörös harci öltözetet viselő

árnyvadász fogta össze a háta mögött. A fiú tőre a lábánál hevert,

edzőruhája véres volt.

Sebastian felemelte a kezét, és hosszú, fehér ujjával előremutatott.

- Hozzátok ide! - szólt. Mozgolódás támadt a tömegben, és Mr.

Blackthorn lépett előre, magával vonszolva Katerinát. A nő küzdött, két

öklével ütötte az Intézet vezetőjét, de az túl erős volt hozzá. Emma

döbbent hitetlenkedéssel figyelte, ahogy Mr. Blackthorn térdre

kényszeríti gyerekei mesterét.

- Most pedig - Sebastian hangja lágy volt akár a selyem - igyál a

Pokol Kelyhéből. - A kehely peremét Katerina fogai közé erőltette.

Emma ekkor jött rá, mi volt az a rettenetes üvöltés, amit korábban

hallott. Katerina szabadulni próbált, de Sebastian túl erős volt; a nő

képtelen volt ellenállni neki, és Emma látta, ahogy akarata ellenére

kortyol egyet. Elrántotta magát, és Mr. Blackthorn ezúttal hagyta; a férfi

hangosan nevetett, mint ahogy Sebastian is. Katerina a földre zuhant, a

teste görcsösen rángatózott.

Egyetlen kurta sikoly hagyta el a torkát. Illetve nem is sikoly volt az,

hanem valami sokkal rosszabb: fájdalmas üvöltés, mintha a lelkét tépték

volna ki a testéből.

Nevetés futott körbe a teremben. Sebastian mosolygott, volt benne

valami rettenetes és gyönyörű, ahogy volt valami rettenetes és gyönyörű

a mérges kígyóban és a nagy fehér cápában is. Emma csak most vette

észre, hogy a fiú mellett ott áll két társa is: egy őszülő, barna hajú nő

bárddal a kezében meg egy tetőtől talpig fekete köpenybe burkolózó

férfi. Jóformán semmi sem látszott belőle, csak sötét csizmája a köpeny

szegélye alatt. Valójában kizárólag a termete miatt lehetett sejteni, hogy

egyáltalán férfi.

- Ő volt az utolsó itteni árnyvadász? - kérdezte Sebastian.

- Itt van még a fiú, Mark Blackthorn - mutatott Markra a nő. - Elvileg

elég idős már hozzá.

Sebastian lenézett Katerinára, aki abbahagyta a rángatózást, és

mozdulatlanul feküdt, fekete haja kuszán az arcára tapadt. - Állj fel,

Katerina nővér! - mondta a fiú. - Menj, hozd ide Mark Blackthornt!

Emma földbe gyökerezett lábbal figyelte, ahogy Katerina lassan feláll.

Amióta csak az eszét tudta, Katerina oktatóként dolgozott az Intézetben.

Ő volt a tanáruk, amikor Tawy megszületett, amikor Jules anyja meghalt,

amikor Emma elkezdte az edzéseket. Nyelvekre tanította őket,

bekötözte a sebeiket, ápolta őket, tőle kapták az első fegyvereiket;

családtagnak számított. Most üres tekintettel gázolt át a padlón heverő

romokon, és Mark felé nyúlt.

Dru felszisszent, amitől Emma visszazökkent a valóságba. Megpördült,

és Tawyt Dru kezébe nyomta. A kislány egy pillanatra megtántorodott,

de gyorsan visszanyerte az egyensúlyát, és magához szorította az

öccsét.

- Szaladj! - mondta Emma. - Futás az irodába! Mondd meg

Juliannek, hogy én is mindjárt jövök!

Volt valami feszültség a hangjában, ami magáért beszélt. Drusilla nem

vitatkozott, csak még erősebben fogta Tawyt, és futásnak eredt.

Csupasz lábai hangtalanul taposták a folyosó padlóját. Emma

visszafordult, és tovább figyelte az odalent zajló borzalmakat. Katerina

Mark mögött állt, és egy kés hegyét a lapockái közé nyomva tolta őt

előre. A fiú megbotlott, és kis híján hasra esett Sebastian előtt. Így már

közelebb került a lépcsőhöz, és Emma meglátta rajta a küzdelem

nyomait.

Sebek borították a csuklóját, a kezét, vágások szabdalták a homlokát,

és nyilvánvalóan nem volt idő gyógyító rúnákat rajzolni rá. Arca jobb

felét ellepte a vér. Sebastian bosszúsan mérte végig.

- Ez itt nem tisztán nephilim - állapította meg. - Részben tündér, jól

látom? Miért nem tájékoztattak?

Mormogás támadt, végül a barna hajú nő szólalt meg.

- Ez azt jelenti, hogy a Kehely nem lesz rá hatással, Lord

Sebastian?

- Azt jelenti, hogy nem kell nekem - felelte a fiú.

- Elvihetnénk a Só völgyébe - mondta a nő. - Vagy Edom

fennsíkjaira, hogy feláldozzuk Asmodeus és Lilith színe előtt.

- Nem - rázta meg a fejét lassan Sebastian. - Nem, azt hiszem, nem

lenne bölcs dolog ilyesmit tenni olyasvalakivel, akiben tündérek vére

folyik.

Mark leköpte.

Sebastian láthatólag meglepődött. Julian apjához fordult.

- Gyere ide, és tartsd féken! - parancsolt rá. - Sebezd meg akár, ha

úgy tartja kedved. Nem tűrök el mindent a félvér fiadtól.

Mr. Blackthorn egy pallossal a kezében előrelépett.

A pengét máris elborította a vér. Mark szeme tágra nyílt az ijedségtől.

A fegyver a magasba emelkedett...

A dobókés elhagyta Emma kezét, átszelte a levegőt, és mélyen

Sebastian Morgenstern mellkasába fúródott.

Sebastian hátratántorodott, Mr. Blackthorn kardot tartó keze pedig

lehullott az oldala mellé. A többiek hangos kiáltozásba kezdtek, Mark

pedig azonnal talpra ugrott. Sebastian lenézett a fegyverre; a markolat

egyenesen a szívéből állt ki. Összeráncolta a homlokát.

Első rész

Azért tüzet hoztam ki belsődből, ez emésztett meg téged;

és tevélek hamuvá a földön mindenek láttára, akik reád néznek.

Mindnyájan, akik ismertek a népek közt, elborzadnak miattad;

rémségessé lettél, s többé örökké nem leszel!

Ezékiel 28:18-19

(Károli Gáspár fordítása)

- KÉPZELJ EL VALAMI MEGNYUGTATÓT. A LOS Angeles-i strand... Fehér

homok, hullámzó kék óceán, bokáig a vízben gázolsz...

Jace résnyire nyitotta a szemét.

- Nagyon romantikusan hangzik.

A vele szemben ülő fiú felsóhajtott, és beletúrt kócos, sötét hajába.

Ugyan hideg decemberi nap volt, de a vérfarkasok nem érezték még

annyira az időjárást, mint az emberek, így Jordan levetette a dzsekijét,

és felgyűrte az inge ujját. Egymással szemben ültek törökülésben a

Central Park egyik tisztásának megbámult füvén. Mindketten a térdükön

nyugtatták a kezüket, tenyérrel felfelé.

A közelben számos kisebb-nagyobb szikla emelkedett ki a földből. Az

egyik nagyobbacska kődarabon Alec és Isabelle Lightwood kuporgott.

Ahogy Jace felnézett, Isabelle tekintete találkozott az övével, és a lány

bátorítólag intett neki. Alec észrevette a gesztust, és hátba vágta a

húgát. Jace látta, hogy magyarázni kezd valamit Izzynek, feltehetőleg

azt, hogy ne zavarja meg őt a koncentrálásban. Elmosolyodott magában

- egyiküknek sem kellett eljönnie, mégis mind a ketten itt voltak, hogy

„erkölcsi támogatást nyújtsanak”. Azért Jace gyanúja szerint inkább az

állt az egész mögött, hogy Alec nem tudott mit kezdeni magával. Isabelle

nem szívesen hagyta magára szomorú bátyját, és mind a ketten kerülték

a szüleiket meg az Intézetet.

Jordan csettintett az ujjaival Jace orra előtt.

- Figyelsz te egyáltalán?

Jace összehúzta a szemöldökét.

- Figyeltem, amíg a rossz apróhirdetések világába nem tévedtünk.

- Akkor mi segít kikapcsolódni és ellazulni?

A lótuszüléstől kezdett begörcsölni Jace csuklója, úgyhogy inkább

levette a kezét a térdéről, és megtámaszkodott a háta mögött a földön.

Hűvös szél zörgette a fákon árválkodó néhány elszáradt levelet. A

sápadt téli égbolt előtt egy tintarajz hűvös eleganciájával rajzolódtak ki a

majdnem csupasz ágak.

- Ha démonokat ölhetek - felelte. - Egy jó kis tiszta munka nagyon

megnyugtató tud lenni. A zűrösebbek inkább bosszantóak, mert

takarítani kell utána...

- Nem! - Jordan felemelte a kezét. Felgyűrt ingujja alatt láthatóvá

vált a karját körbefonó tetoválás. Sánti, sánti, sánti. Jace tudta, mit jelent:

„békesség, mely minden értelmet felül halad”1. A mantrához háromszor

kellett kimondani a szót, hogy nyugalmat teremtsen az ember

elméjében. Csakhogy Jace elméjében mostanság semmi sem teremtett

nyugalmat. Az ereiben lobogó tűztől a gondolatai is száguldottak, egyik

követte a másikat, mint a tűzijáték robbanó petárdái. Erőteljes álmaiban

kavarogtak a színek, mint egy olajfestményen. Tréningezéssel próbált

megszabadulni a feszültségtől, és hosszú órákat töltött az

edzőteremben, de nem ért el mást, csak alaposan megizzadt, vérző

sebeket szedett össze, sőt egyszer még az ujját is eltörte. Ráadásul

Alecet is felbosszantotta, ahogy folyton gyógyító rúnákat kunyerált tőle,

és egy emlékezetes napon még a tetőgerendákat is felgyújtotta.

Végül Simon megjegyezte, hogy a szobatársa mindennap meditál,

mert ez segít véget vetni a rettenetes dührohamoknak, amik a

vérfarkassá alakulás során támadnak rá. Ezek után már csak egy lépés

volt, hogy Clary megjegyezze: „akár ki is próbálhatnád”. Most pedig itt

1 Pál apostolnak a filippibeliekhez írt levele 4:7 (Károli Gáspár fordítása).

ültek, és a második leckét vette Jordantól. Az első lecke azzal ért véget,

hogy Jace egy jelet égetett Simon bőrére és Jordan nappalijának

padlójába, ami miatt a vérfarkas fiú azt javasolta, hogy legközelebb

inkább a szabadban próbálkozzanak a lakását esetlegesen érő további

károk elkerülése végett.

- Semmi gyilkolászás! - közölte Jordan. - Az a cél, hogy békesség

töltsön el. A vér, a gyilkolás, a háború meglehetősen távol állnak a

békességtől. Szeretsz mást is?

- A fegyvereket - vágta rá Jace. - A fegyvereket szeretem.

- Kezdem azt hinni, hogy akad némi gond a személyes

világképeddel.

Jace előredőlt, tenyerével megtámaszkodott a földön.

- Harcos vagyok - közölte. - Harcosnak neveltek. Én nem játékokkal

játszottam, hanem fegyverekkel. Ötéves koromig egy fakarddal aludtam.

Az első könyveim középkori démonológiák voltak világító lapokkal. Az

első dalok, amiket megtanultam, a démonűzést szolgálták. Tudom, mi

hoz nekem békét, és nem a homokos partok, a csiripelő madarak vagy

az esőerdők. Nekem fegyver kell a kezembe, meg egy stratégia, amivel

győzhetek.

Jordan higgadtan nézett vissza rá.

- Szóval azt mondod, neked a háború hoz békét.

Jace az ég felé dobta a kezét, felállt, és lesöpörte a fűszálakat a

nadrágjáról.

- Na, leesett végre. - Száraz fű ropogását hallotta, és éppen időben

fordult hátra, hogy megpillantsa Claryt, amint két fa közül kilépve

megérkezik a tisztásra. Simon alig pár lépéssel lemaradva követte. A

lány a farzsebében tartotta a kezét, és hangosan nevetett.

Jace egy darabig szótlanul nézte őket. Van valami izgalmas abban, ha

az ember észrevétlenül figyel valakit. A fiúnak eszébe jutott, milyen volt,

amikor a Java Jonesban életében másodszor látta Claryt. Nevetett, és

Simonnal beszélgetett, éppen úgy, mint most. Emlékezett a féltékenység

ismeretlen szorítására a mellkasában, aztán a megkönnyebbülésre,

amikor Clary otthagyta a fiút, és inkább hozzá ment oda beszélgetni.

Azóta minden megváltozott. Jace-t már nem mardosta a féltékenység

Simon miatt, inkább némi kelletlen tiszteletet érzett a fiú iránt az

állhatatossága meg a bátorsága okán, és tulajdonképpen a barátjának

tekintette, még ha úgy is sejtette, hogy ezt soha nem fogja hangosan

kimondani. Clary most egy csókot dobott neki, copfba fogott vörös haja

fel-alá ugrált. Annyira kicsi volt - finom, szinte babaszerű, gondolta régen

Jace, amikor még nem tudta, milyen erős valójában.

A lány Jace és Jordan felé indult, hátrahagyva Simont, aki inkább

Isabelle-hez és Alechez sietett a sziklás talajon. Lehuppant a földre Izzy

mellé, aki azonnal odahajolt hozzá, és mondott neki valamit. Fekete haja

függönyként takarta el az arcát.

Clary megállt Jace előtt, és mosolyogva billegett előre-hátra a sarkán.

- Hogy haladsz?

- Jordan azt szeretné, ha a tengerpartra gondolnék - közölte

mogorván Jace.

- Makacs - magyarázta Jordannek Clary. - Úgy érti, hogy hálás az

erőfeszítéseidért.

- Igazából nem - sietett leszögezni Jace.

Jordan felhorkant.

- Nélkülem a Madison Avenue-n száguldanál, és minden

testnyílásodból szikrák lövellnének. - Felállt, és belebújt zöld dzsekijébe.

- A pasid nem normális - mondta Clarynek.

- Tudom, de legalább jóképű - felelte a lány. - Ez van.

Jordan elhúzta a száját, de azért mosolygott közben.

- Mennem kell - szólt. - Maiával találkozom a városban. -

Kedélyesen szalutált, aztán hangtalanul, a benne rejlő farkas ruganyos

lépteivel már el is tűnt a fák között.

Jace figyelte, ahogy távolodott. Valószínűtlen megmentő, gondolta. Fél

évvel ezelőtt biztosan nem hitte volna el, ha valaki azt mondja neki, hogy

egy vérfarkas foglalkozik majd a lelkével.

Az elmúlt hónapok során Jordan, Simon és Jace egészen

összebarátkozott. Jace a lakásban talált menedéket az Intézetben

uralkodó feszültség elől. Ott minden arra emlékeztette, hogy a Klávé

még mindig nem készült fel a Sebastian elleni háborúra.

Erhomai. Jace beleremegett, ahogy a szó tollpihe módjára

csiklandozta az elméjét. Egy angyal letépett szárnyát látta arany vér

tócsájában heverni a földön.

Jövök.

- Mi a baj? - kérdezte Clary. Jace hirtelen mintha teljesen máshol járt

volna. Amióta a mennyei tűz behatolt a testébe, egyre gyakrabban

merült el a saját gondolataiban.

A lány gyanította, hogy ez az érzelmek elnyomásának mellékhatása

volt. Némi ürességet érzett - amikor először találkoztak, Jace rendkívül

tartózkodóan viselkedett, valódi énjéből csak nagyon kevés szivárgott át

a páncélján, mint a napfény a fal hasadékain. Nagyon sokáig tartott,

mire sikerült lebontatni vele ezeket a védvonalakat.

Most pedig az ereiben lángoló tűz miatt megint el kellett zárkóznia, és

a biztonság kedvéért el kellett fojtania az érzelmeit. De ha a tűz kialszik,

vajon képes lesz-e visszaváltozni igazi önmagává?

Jace pislogva tért vissza a valóságba Clary hangját hallva. A magasan

járó téli nap kiemelte markáns vonásait, és mély árnyékokat rajzolt a

szeme alá. A fiú mély lélegzetet vett, és Clary keze után nyúlt.

- Igazad van - mondta azon a csendes, komoly hangján, amit

kizárólag a lány számára tartogatott. - Segítenek. Mármint a leckék

Jordannel. Segítenek, és tényleg hálás vagyok értük.

- Tudom. - Clary a fiú csuklója köré fonta az ujjait. Jace bőre jó pár

fokkal melegebb volt a megszokottnál a Dicsőségessel való találkozása

óta. A szíve a megszokott, nyugodt ritmusban vert, de az ereiben mintha

egy kitörni készülő tűzvész kinetikus energiájával áramlott volna a vér.

A lány lábujjhegyre állt, hogy egy puszit nyomjon Jace arcára, de az

elfordította a fejét, és összeért a szájuk. Azóta, hogy a fiú ereit

megtöltötte a tűz, csak néhány csókkal mertek próbálkozni, és azzal is

csak nagyon óvatosan. Jace most is vigyázott, ajka puhán érintette a

lány ajkát, keze finoman simult a vállára. Egy pillanatra összeért a

testük, és Clary érezte a fiú vérének lüktetését. Jace közelebb húzta

magához, mire egy szikra cikázott át közöttük.

Jace hátralépett, és hosszan kifújta a levegőt. Mielőtt Clary

megszólalhatott volna, szarkasztikus taps hallatszott a közeli

domboldalról. Simon, Isabelle és Alec integetett feléjük. Jace meghajolt,

Clary pedig zavartan hátralépett, és az övébe akasztotta két

hüvelykujját.

Jace felsóhajtott.

- Csatlakozunk idegesítő kukkolós barátainkhoz?

- Sajnos csak ilyen barátaink vannak.

Clary gyengéden meglökte a fiút a vállával, és elindultak a kövek felé.

Simon és Isabelle csendben beszélgetett, Alec kicsit távolabb ült tőlük,

és intenzíven koncentrálva meredt telefonja képernyőjére. Jace a földre

vetette magát parabataia mellett.

- Azt hallottam, hogy ha elég sokáig bámulsz egy ilyen izét,

csörögni fog.

- Magnusnak küldözget SMS-eket - magyarázta Isabelle, rosszalló

pillantásokat vetve a bátyja felé.

- Nem is - felelte automatikusan Alec.

- De igen - állapította meg Jace, aki a nyakát nyújtogatva leste Alec

telefonját a fiú válla fölött. - És beszélni is próbáltál vele. Látom a kimenő

hívásaidat.

- Születésnapja van - magyarázta Alec, és összecsukta a telefont.

Mostanában mintha összement volna, szinte elveszett lyukas könyökű,

kopott kék pulóverében, ráadásul a szája is kicserepesedett, annyit

harapdálta.

Clary szíve mélyéből együtt érzett vele. Miután Magnus szakított vele,

az első hét szomorú, zavart kábulatban telt. Senki sem akarta elhinni,

ami történt. Clary mindig úgy gondolta, hogy Magnus őszintén szereti

Alecet, és nyilván a fiúnak is ez volt a meggyőződése.

- Nem akartam, hogy azt higgye... Hogy azt higgye, elfelejtettem őt.

- Te sóvárogsz - állapította meg Jace.

Alec megvonta a vállát.

- Bagoly mondja a verébnek. „Ó, szerelmes vagyok belé. Jaj, a

húgom! Ó, miért, miért, miért...”

Jace hozzávágott egy maroknyi száraz levelet Alechez, mire a másik

fiú köpködni kezdett.

Isabelle felnevetett.

- Tudod, hogy igaza van, Jace.

- Add ide a telefonodat! - Jace mintha meg sem hallotta volna

Isabelle-t. - Gyerünk, Alexander!

- Semmi közöd hozzá! - jelentette ki Alec, a lehető legtávolabb

tartva a telefont a barátjától. - Csak felejtsd el, jó?

- Nem eszel, nem alszol, csak a telefonodat bámulod, én meg

felejtsem el? - Jace hangja meglepően feszültnek hatott. Clary tudta,

mennyire felzaklatta a fiút Alec boldogtalansága, de nem tudta, ez vajon

Alecnek is feltűnt-e. Normális körülmények között Jace megölt, vagy

legalábbis megfenyegetett volna bárkit, aki bántja Alecet, de most más

volt a helyzet. Jace szeretett győzni, egy összetört szíven azonban nem

lehetett úrrá. Főleg nem valaki másén. Főleg nem olyasvalakién, akit

szeretett.

Jace áthajolt parabataia előtt, és kikapta a kezéből a telefont. Alec

tiltakozott, és érte nyúlt, de Jace fél kezével távol tartotta magától,

miközben a másikkal az üzenetek között lapozgatott.

- „Magnus, csak hívj vissza. Tudnom kell, minden rendben van-e.” -

Megrázta a fejét. - Oké, nem. Ez képtelenség. - Egyetlen határozott

mozdulattal kettétörte a telefont, és a darabokat a földre dobta. - Tessék!

Alec hitetlenkedve nézett le a romokra.

- Te összetörted a telefonomat!

Jace vállat vont.

- Egy fiú ne hagyja, hogy egy másik fiú másik fiúkat hívogasson. Na

jó, ez elég hülyén hangzott. Szóval az ember ne hagyja, hogy a barátja

az exét hívogassa potyára. Komolyan. Ezt abba kell hagynod.

Alec dühösen nézett rá.

- Ezért összetörted a vadonatúj telefonomat? Nagyon köszönöm!

Jace derűsen elmosolyodott, és hanyatt dőlt a kövön.

- Szívesen.

- Nézd a jó oldalát - mondta Isabelle. - így nem kaphatod meg Anya

SMS-eit. Nekem hatot küldött ma eddig. Én kikapcsoltam a telefonomat.

- Jelentőségteljes pillantással ütögette meg a zsebét.

- Mit akar? - kérdezte Simon.

- Beszélgetni - felelte a lány. - Kifaggatni bennünket. A Klávé újra

meg újra meg akarja hallgatni, mi történt, amikor Sebastiannal

harcoltunk a Burrenen. Mindenkinek vagy ötvenszer be kellett számolnia

mindenről. El kellett mondanunk, hogyan szívta magába Jace a mennyei

tüzet Dicsőségesből. Le kellett írnunk a sötét árnyvadászokat, a Pokol

Kelyhét, a fegyvereiket, a rúnáikat. Azt is tudni akarták, milyen ruhákat

viseltünk mi, Sebastian meg mindenki más. Olyan volt, mint a telefonos

szex, csak unalmas.

Simon fuldokolni kezdett.

- Arra is kíváncsiak voltak, hogy szerintünk mit akar Sebastian -

tette hozzá Alec. - Hogy mikor jön vissza. Hogy mit tesz majd, ha

visszajön.

Clary a térdére könyökölt.

- Mindig jólesik a tudat, hogy a Klávénak jól átgondolt és

megbízható tervei vannak.

- Nem akarják elhinni - mondta Jace az eget bámulva. - Ez a gond.

Nem számít, hányszor mondjuk el nekik, mit láttunk a Burrenen. Nem

számít, hányszor mondjuk el nekik, milyen veszélyesek a sötét

nephilimek. Egyszerűen nem akarják elhinni, hogy egy árnyvadász

gonosz is lehet. Hogy egy árnyvadász képes lehet megölni egy másik

árnyvadászt.

Clary ott volt, amikor Sebastian megteremtette az első sötét

harcosokat. Látta az üres tekintetüket és hogy milyen elszántan képesek

harcolni. Megrémisztették őt.

- Ők már nem is árnyvadászok - tette hozzá halkan. - Nem is

emberek.

- Nehéz lehet elhinni, ha valaki nem látta - jegyezte meg Alec.

- És Sebastian olyan keveset gyűjtött össze belőlük. Kis, szétszórt

csapat, nem tudják elképzelni, hogy komoly fenyegetést jelent. Vagy úgy

vannak vele, hogy ha mégis, akkor inkább csak ránk, New York-iakra

veszélyes, nem az árnyvadászokra általában.

- Annyiban igazuk van, hogy Sebastiannak egyvalami fontos, az

pedig Clary - mondta Jace, mire a lány hátán az undortól meg a

félelemtől végigfutott a hideg. - Nem igazán vannak érzelmei. Legalábbis

nem olyanok, mint nekünk. De ha lennének, Clary iránt valószínűleg

érezne valamit. Jocelyn iránt viszont valóban érez valamit. Gyűlöli őt. -

Egy pillanatra elgondolkodott. - Mégsem hiszem, hogy éppen itt csapna

le. Az túlságosan... magától értetődő lenne.

- Remélem, ezt elmondtad a Klávénak is - szólt Simon.

- Nagyjából ezerszer - felelte Jace. - Nem hiszem, hogy

különösebben foglalkoztatná őket a véleményem.

Clary lenézett a saját kezére. Öt is ugyanúgy kihallgatta a Klávé, mint

a többieket, és ő is ugyanúgy felelt minden egyes kérdésükre. Akadtak

azért még dolgok Sebastiannal kapcsolatban, amiket nem mondott el

sem nekik, sem senki másnak. Arról nem beszélt, mit akart tőle a fiú.

Nem álmodott sokat, amióta Jace erei megteltek tűzzel, és hazatértek

a Burrenről, de amikor mégis rémálmai voltak, azokban mindig szerepelt

a bátyja.

- Olyan, mintha egy szellemmel próbálnának harcolni - folytatta

Jace. - Nem találják sem Sebastiant, sem az árnyvadászokat, akiket

maga mellé állított.

- Megtesznek mindent - mondta Alec. - Megerősítik a védvonalakat

Idris és Alicante körül. Minden védvonalat, ami azt illeti. Több tucat

szakértőt küldtek a Vrangel-szigetre.

A Vrangel-szigeten volt a bolygót, és különösen Idrist a démonok

inváziójától óvó varázslatok központja. A védvonalak hálózata

korántsem volt tökéletes, emiatt néhány démon időről időre átjutott rajta.

Clary el tudta képzelni, milyen szörnyű lenne a helyzet, ha ezek a

védvonalak nem léteznének.

- Hallottam, amikor Anya azt mondta, hogy a Spirális Labirintus

boszorkánymesterei azt kutatják, hogyan lehetne visszafordítani a Pokol

Kelyhének hatását - szólt Isabelle. - Persze könnyebb lenne, ha

tanulmányozhatnák a holttesteket...

Elhallgatott; Clary tudta, miért. A Burrenen meghalt sötét árnyvadászok

testét a Csontvárosba szállították, hogy a Néma Testvérek

megvizsgálhassák őket. A Testvéreknek végül esélyük sem volt. A

hullák másnapra annyira elbomlottak, mintha egy évtizeddel korábban

érte volna utol őket a vég. Nem volt mit tenni, elégették a

maradványokat.

Isabelle megint megtalálta a hangját.

- És a Vasnővérek tömegével gyártják a fegyvereket. Több ezer új

szeráfpengét, kardot, csakramot meg mindenfélét kapunk... A mennyei

tűzben kovácsolták őket. - Jace-re pillantott. A burreni csatát követő

napokban, amikor a tűz még olyan hevesen tombolt a fiú testében, hogy

időről időre felüvöltött a fájdalomtól, a Néma Testvérek újra meg újra

megvizsgálták, jéggel és lángokkal, áldott fémmel és hideg vassal

próbálták gyógyítani, hátha megtalálják a módját, hogy megszabadítsák

az izzástól.

Nem találták meg az ellenszert. Dicsőséges tüze, amely nemrég még

a kard pengéjének foglya volt, nem akarta sem másik fegyver, semmi

más kedvéért elhagyni a fiú ereit. Zakariás testvér azt mesélte Clarynek,

hogy az árnyvadászok kezdetben még próbálták a mennyei tüzet egy

démonok ellen bevethető fegyverben hasznosítani. Mivel sosem találták

meg a módját, a szeráfpengék terjedtek el.

A Néma Testvérek ezúttal is feladták végül. Dicsőséges tüze kígyóként

tekergett Jace ereiben, a fiú pedig nem remélhetett mást, mint hogy

sikerül kordában tartania, és végül nem pusztítja el.

Érkező SMS hangos pittyenése hallatszott. Ezek szerint Isabelle

bekapcsolta a telefonját.

- Anya azt mondja, most azonnal menjünk vissza az Intézetbe -

szólt. - Valami megbeszélés lesz. Ott kell lennünk. - Felállt, és lesöpörte

a port a ruhájáról. - Örülnék, ha eljöhetnél velem - mondta Simonnak -,

de tudod, kitiltottak, mert élőhalott vagy meg ilyesmi.

- Igen, nem felejtettem el. - Simon is feltápászkodott, aztán Clary

következett, aki Jace felé nyújtotta a kezét, és őt is felsegítette.

- Simonnal elintézzük a karácsonyi bevásárlást - közölte Clary. - És

egyikőtök sem jöhet velünk, mert a ti ajándékaitokat is most vesszük

meg.

Alec elborzadt.

- Édes istenem! Ez azt jelenti, hogy nekem is kell valami ajándékot

kerítenem nektek?

Clary megrázta a fejét.

- Az árnyvadászok nem szoktak... tudjátok, karácsonyozni? -

Hirtelen eszébe jutott a lehangoló hálaadási vacsora Luke-éknál, amikor

Jace-t kérték meg, hogy vágja fel a pulykát, ő pedig előkapta a kardját,

és addig kaszabolta a madarat, amíg csak cafatok maradtak belőle.

Talán a karácsony sem az ő világuk.

- Megajándékozzuk egymást, tisztelettel adózunk az évszakok

változásának - felelte Isabelle. - Régen az Angyalnak is volt egy téli

ünnepe. Arról a napról emlékeztünk meg, amikor Jonathan

Shadowhunter megkapta a Végzet Ereklyéit. Az árnyvadászokat

szerintem bosszantja, hogy kimaradnak a mondénok ünnepeiből, szóval

sok Intézetben tartanak karácsonyi összejövetelt. A londoni különösen

híres. - Megvonta a vállát. - De nem hiszem, hogy mi bulizni akarnánk...

idén.

- Ó! - Clary szörnyen érezte magát. Hát persze hogy nem akarták

megünnepelni a karácsonyt Max elvesztése után. - Hát azért kaptok

tőlünk ajándékot. Attól még nem kell bulit rendezni, meg semmi ilyesmit.

- Pontosan. - Simon az égnek emelte a kezét. - Nekem muszáj

hanuka-ajándékokat vennem. Kötelességem a zsidók törvényei

értelmében. A zsidók istene nagyon haragos isten. És borzasztóan

fontosak neki az ajándékok.

Clary rámosolygott a fiúra. Egyre könnyebben és könnyebben mondta

ki azt a szót, hogy „isten”.

Jace felsóhajtott, és bár csak egy könnyű puszit nyomott búcsúzóul a

lány halántékára, Clary beleborzongott. Úgy érezte, lassan beleőrül,

hogy nem érintheti meg Jace-t, és nem csókolhatja meg rendesen.

Megígérte neki, hogy ez sosem fog számítani, ugyanúgy fogja szeretni

akkor is, ha soha többé egymás kezét sem foghatják meg, de azért

utálta az egészet, és hiányzott neki a biztonság, amit a testi kontaktus

nyújtott.

- Később találkozunk - mondta Jace. - Én visszamegyek Aleckel és

Izzyvel...

- Nem jössz - vágott a szavába Isabelle. - Összetörted Alec

telefonját. Tény és való, hogy hetek óta mind erre vágytunk...

- Isabelle! - kiáltott rá Alec.

- De az a helyzet, hogy te vagy a parabataia, és egyedül te nem

látogattad még meg Magnust. Menj, beszélj vele!

- És mit mondjak neki? - kérdezte Jace. - Arra senkit nem lehet

rábeszélni, hogy ne szakítson valakivel... Vagy talán mégis érdemes

megpróbálni - tette hozzá gyorsan Alec arckifejezését látva. - Ki tudja?

Mindenesetre nekifutok.

- Köszönöm! - Alec a másik fiú vállára csapott. - Azt csiripelik a

verebek, hogy egészen elbűvölő tudsz lenni, ha akarsz.

- Magam is úgy hallottam - mondta Jace, és hátrafelé kezdett

kocogni. Még ezt is kecsesen csinálja, gondolta komoran Clary. És

szexisen. Nagyon is szexisen. Kelletlenül integetésre emelte a kezét.

- Később találkozunk! - kiáltotta. Ha addig nem purcanok ki a

frusztrációtól.

A Fray család soha nem tartotta magát vallásosnak, de Clary imádta az

Ötödik sugárutat karácsonykor. A levegőben sülő gesztenye édeskés

illata terjengett, a kirakatok ezüst, kék, zöld és vörös színben ragyogtak.

Idén minden lámpaoszlopra téli napfényt aranylón tükröző kövér

hópelyheket erősítettek. És akkor még ott volt a hatalmas fa is a

Rockefeller Centernél, ami most árnyékot vetett rájuk, ahogy Simonnal a

korcsolyapálya korlátjának támaszkodva a jégen eső-kelő turistákat

figyelte.

Clary egy pohár forró csokoládét szorongatott a kezében, a melegség

átjárta a testét. Szinte hétköznapi lánynak érezte magát - a kirakatnézés

az Ötödik sugárúton meg a látogatás a fához régi téli hagyomány volt,

amit lelkesen ápoltak Simonnal, amióta csak az eszét tudta.

- Pont, mint régen, ugye? - visszhangozta Simon a gondolatait, állát

összefont karjain nyugtatva.

Clary a szeme sarkából pillantott a fiúra. Simon fekete kabátja és sálja

kiemelte bőre sápadtságát. Beesett szeme arról tanúskodott, hogy rég

nem fogyasztott vért. Annak látszott, ami volt: éhes, fáradt vámpírnak.

Hát, gondolta a lány, majdnem pont, mint régen.

- Több embernek kell ajándékot vennünk - mondta ki hangosan. -

Plusz felmerül a mindig problémás kérdés, hogy mit vegyen az ember a

pasijának az első közös karácsonyukra, miután járni kezdtek.

- Mit vegyünk egy árnyvadásznak, akinek mindene megvan? -

kérdezte mosolyogva Simon.

- Jace leginkább a fegyvereket szereti - mondta Clary. - A könyvek

is érdeklik, de az Intézetnek hatalmas könyvtára van. Szívesen hallgat

klasszikus zenét... - Felcsillant a szeme. Bár egy nevét sűrűn változtató

(mostanában éppen Halálos Szufléra keresztelt) rettenetes bandában

játszott, azért Simon mégiscsak tanult zenész volt.

- Mit adnál valakinek, aki szeret zongorázni?

- Egy zongorát.

- Simon!

- Egy bazi nagy metronómot, amit fegyvernek is lehet használni.

Clary ingerülten felhördült.

- Kottát. Rahmanyinov elég nehéz, de Jace szereti a kihívásokat.

- Jó ötlet. Körülnézek, van-e a környéken egy jó zenebolt. - Clary

végzett a forró csokoládéval, a papírpoharat belehajította egy kukába, és

elővette a telefonját. - És te? Mit adsz Isabelle-nek?

- Halvány gőzöm sincs - felelte Simon. Elindultak vissza a sugárút

felé, ahol a kirakatokat bámuló gyalogosok áradata jóformán

eltorlaszolta a járdát.

- Ne már, Isabelle-lel könnyű dolga van bárkinek.

- Hé, a barátnőmről beszélsz! - Simon összehúzta a szemöldökét. -

Azt hiszem. Nem vagyok benne biztos. Nem beszéltünk róla. Mármint a

kapcsolatunkról.

- Muszáj mindent tisztáznotok, Simon.

- Mi az, hogy mindent?

- A kapcsolatot. Mi ez, hová tart? Barát és barátnő vagytok-e, csak

jól érzitek magatokat együtt, ez egy „bonyolult kapcsolat” vagy mi az

ábra? Mikor fogja elmondani a szüleinek? Randizhattok-e mással?

Simon arca elfehéredett.

- Mi? Komolyan?

- Komolyan! Addig is... parfümök! - Clary megragadta Simon

kabátját, berángatta a fiút egy kozmetikumokat áruló boltba. A hatalmas

helyiségben mindenhol csillogó üvegek sorakoztak. - Méghozzá valami

szokatlan - mondta a lány, és az illatok felé vette az irányt. - Isabelle

nem akarja, hogy olyan illata legyen, mint mindenki másnak. Fügearoma

illene hozzá, vagy vetiver, vagy...

- Füge? A fügének van illata? - Simon elborzadva nézett. Clary

éppen kinevette volna, amikor megszólalt a telefonja.

Az anyja küldött üzenetet.

Hol vagy?

Clary a szemét forgatva válaszolt az SMS-re. Jocelyn még mindig

feszült lett, ha arra gondolt, hogy a lánya Jace-szel van. Hiába mutatott

rá Clary, hogy Jace valószínűleg a legbiztonságosabb fiú a világon,

hiszen nagyjából- egészéből tilos 1. dühbe gurulnia, 2. szexuálisan

közelednie és 3. bármi olyasmit tennie, amitől elindul benne az

adrenalin.

Másfelől viszont Jace megszállott volt. Clary és az anyja is látták,

amikor szótlanul végignézte, ahogy Sebastian megfenyegeti Luke-ot. A

lány még mindig nem beszélt mindenről, amit a lakásban látott, ahol azt

a rövid, időn kívüli időt töltötte Jace-szel és Sebastiannal álmok és

rémálmok között. Soha nem mondta el az anyjának, hogy Jace megölt

valakit. Akadtak dolgok, amiket Jocelynnek nem kellett tudnia, és

amikkel Clary sem szívesen nézett szembe.

- Annyi minden van itt szerintem, aminek Magnus örülne - mondta

Simon, és a kezébe vett egy valamiféle olajban úszó csillámmal teli

üveget. - Tiltja bármilyen szabály, hogy olyan embernek vegyünk

ajándékot, aki nemrég szakított a barátunkkal?

- Gondolom, az attól függ. Magnus közelebbi barátod, mint Alec?

- Alec tudja a nevemet - felelte Simon, és visszatette az üveget a

helyére. - És sajnálom őt. Értem, miért szakított vele Magnus, de Alec

annyira összetört. Úgy érzem, hogy akit szeretünk, annak meg kéne

bocsátanunk, ha tényleg őszintén megbánta, amit tett.

- Szerintem inkább attól függ, mit tett az illető - mondta Clary. - Nem

Alecre gondolok, csak úgy általában értem. Biztos vagyok benne, hogy

Isabelle bármit megbocsátana neked - tette hozzá gyorsan.

Simon kétkedve nézett vissza rá.

- Ne mozdulj! - parancsolt Iá a lány, és megrázott egy üveget a feje

mellett. - Három perc múlva meg fogom szagolni a nyakadat.

- Ezt azért nem gondoltam volna - jegyezte meg Simon. - Jó sokáig

vártál vele, hogy rám mozdulj, Fray, azt meg kell hagyni.

Clary nem vágott vissza valami szellemességgel. Még azon

gondolkodott, amit Simon a megbocsátásról mondott, és eszébe jutott

valaki más: a hangja, az arca, a szeme. Sebastian, amint ott ült vele

szemben egy párizsi asztalnál. Szerinted meg tudsz nekem bocsátani?

Gondolod, a magamfajta egyáltalán reménykedhet feloldozásban?

- Bizonyos dolgokat nem lehet elnézni - mondta. - Sosem tudnék

megbocsátani Sebastiannak.

- Te nem szereted őt.

- Nem, de a bátyám. Ha másként lenne... - De nem volt másként.

Clary inkább nem is gondolt ilyesmire, csak közelebb hajolt a fiúhoz, és

mélyet szippantott. - Füge- és barackillatod van.

- Szerinted Isabelle tényleg szeretné, ha olyan szaga lenne, mint

egy szárítottgyümölcs-tálnak?

- Talán nem. - Clary felvett egy újabb üveget. - Szóval mihez fogsz

kezdeni?

- Mikor?

Clary egy darabig azon elmélkedett, hogy vajon miben különbözik a

közönséges rózsa a tubarózsától, aztán felnézett, és látta, hogy Simon

értetlenül néz rá nagy barna szemével.

- Hát nem lakhatsz örökké Jordannél, nem igaz? Egyetemre kéne

járnod...

- Te sem mész egyetemre - tiltakozott a fiú.

- Nem, de én árnyvadász vagyok. Mi tizennyolc éves korunk után is

tanulunk, elküldenek bennünket más intézetekbe. Az a mi egyetemünk.

- Nem tetszik a gondolat, hogy elmész máshová. - Simon zsebre

vágta a kezét. - Én nem mehetek egyetemre - mondta. - Anyám ugyebár

biztosan nem fogja kifizetni, és diákhitelt sem vehetek fel. Jogilag

halottnak számítok. Aztán meg elég gyorsan észrevennék, hogy ők

öregszenek, én meg nem. Talán neked is feltűnt, hogy egy végzős

egyetemista nem tizenhat évesnek néz ki.

Clary letette az üveget.

- Simon...

- Talán vennem kéne valamit anyámnak - váltott témát keserűen a

fiú. - Mivel fejezhetem ki leginkább, hogy „köszönöm, hogy kidobtál a

házból, és úgy teszel, mintha meghaltam volna”?

- Orchideával talán?

De Simon már nem volt tréfás kedvében.

- Talán mégsem pont olyan, mint régen. Ceruzákat vettem neked

mindig meg mindenféle kellékeket, de már nem rajzolsz, csak az

irónoddal. Te nem rajzolsz, én meg nem lélegzem. Ez nagy változás

tavaly óta.

- Talán beszélned kellene Raphaellel - mondta Clary.

- Raphaellel?

- Ö tudja, hogyan élnek a vámpírok. Hogyan építik fel az életüket,

hogyan keresnek pénzt, hogyan találnak lakást maguknak... Ő tisztában

van ezekkel. Segíthetne.

- Segíthetne, de nem fog. - Simon összeráncolta a homlokát. - Nem

hallottam a dumortiak felől, amióta Maureen átvette az irányítást

Camille-tól. Tudom, hogy Raphael a helyettese. Elég biztos vagyok

benne, hogy azt hiszik, még mindig rajtam van Káin jele, különben

utánam küldtek volna valakit. Csak idő kérdése.

- Nem. Több eszük van annál, hogy bántsanak. Az háborút

jelentene a Klávéval. Az Intézet nagyon világosan beszélt - mondta

Clary. - Biztonságban vagy.

- Clary! Senki sincs biztonságban.

Mielőtt a lány válaszolhatott volna, valaki a nevét kiáltotta.

Csodálkozva nézett körbe, és az anyját pillantotta meg, aki a vásárlók

tömegén átfurakodva közeledett feléjük. A kirakaton keresztül az odakint

a járdán várakozó Luke-ot is látta. Flanelingében határozottan kilógott az

elegáns New Yorkiak közül.

Jocelyn végül kiszabadult a tömegből, és átkarolta a lányát. Clary

meglepetten nézett Simonra anyja válla fölött. A fiú megvonta a vállát.

Végül Jocelyn elengedte Claryt, és hátralépett.

- Annyira aggódtam, hogy valami bajod esett.

- A drogériában?

Jocelyn összeráncolta a homlokát.

- Nem hallottad? Azt hittem, Jace már rég megírta SMS-ben.

Clary hátán végigfutott a hideg, mintha jeges vizet ivott volna.

- Nem. Mi történt?

- Ne haragudj, Simon - mondta Jocelyn -, de Claryvel azonnal el kell

mennünk az Intézetbe.

A házban, ahol Magnus lakott, nem sok minden változott, amióta Jace

először nála járt. Ugyanabban a kis lépcsőházban ugyanolyan egyszerű,

sárga izzó égett. Jace egy nyitó rúna segítségével jutott be az épületbe,

kettesével véve a lépcsőfokokat felsietett, és megnyomta a Magnus

lakásához tartozó csengőt. Úgy érezte, ez biztonságosabb megoldás,

mint megint a rúnát használni. Végtére is Magnus talán meztelenül

videojátékozik, vagy egyáltalán, ki tudja, mit csinál. Fogalma sem volt,

mihez kezdhet egy boszorkánymester a szabadidejével.

Jace megint csöngetett, ezúttal határozottabban támaszkodva neki a

gombnak. További két hosszú csöngetés után Magnus dühösen rántotta

fel az ajtót. Fekete selyemköntöst viselt fehér inge és tweednadrágja

fölött. Sötét haja kócos volt, állát kurta borosta fedte.

- Te meg mit keresel itt? - kérdezte.

- Nocsak, nocsak - csóválta a fejét Jace. - Mintha nem látnál

szívesen.

- Ugyanis nem látlak szívesen.

A fiú felhúzta a szemöldökét.

- Azt hittem, barátok vagyunk.

- Nem. Te Alec barátja vagy. Alec a fiúm volt, szóval kénytelen

voltam téged is elviselni. Most, hogy már nem a fiúm, nem kell, hogy

elviseljelek többé. Nem mintha ezt bármelyikőtök is végiggondolta volna.

Legalább a negyedik vagy, aki zaklat közületek. - Magnus számolni

kezdett hosszú ujjain. Clary, Isabelle, Simon...

- Simon is itt járt?

- Meglepettnek tűnsz.

- Nem hittem, hogy ennyire foglalkoztatja a kapcsolatod Aleckel.

- Nincs kapcsolatom Aleckel - jelentette ki határozottan Magnus,

Jace azonban szó nélkül benyomult mellette a nappaliba, és kíváncsian

körülnézett.

Az egyik, ami titkon mindig tetszett neki a boszorkánymester

lakásában az volt, hogy sosem nézett ki kétszer ugyanúgy. Néha nagy,

modern tetőtér volt. Néha francia bordélyra, Viktória korabeli

ópiumbarlangra vagy egy Űrhajó belsejére emlékeztetett. Jelenleg

azonban rendetlenség és sötétség uralkodott benne. Kínai ételek régi

dobozai álltak halomban az asztalon. Miau Ce-tung a rongyszőnyegen

feküdt, négy lábát oldalra nyújtva, mint egy döglött szarvas.

- Szívfájdalom szagát érzem - jegyezte meg Jace.

- Az csak a kínai kaja. - Magnus levetette magát a kanapéra, és

kinyújtóztatta hosszú lábait. - Gyerünk, essünk túl rajta. Bökd ki, amit

mondani akarsz.

- Szerintem megint össze kéne jönnöd Aleckel - mondta a fiú.

Magnus a szemét forgatta.

- És miért tenném?

- Mert nyomorultul érzi magát. És sajnálja. Megbánta, amit tett.

Nem fog még egyszer előfordulni.

- Ó! Nem fogja megint összeszűrni a levet az egyik exemmel a

hátam mögött, hogy megrövidítsék az életemet? Nagyon nemes tőle.

- Magnus...

- Meg aztán Camille amúgy is meghalt. Ha akarná, sem tudná újra

megtenni.

- Tudod, mire gondolok - mondta Jace. - Nem hazudik neked, nem

vezet félre, nem titkol el előled dolgokat, és nem csinálja azt az akármit,

amivel kiakasztott. - Levetette magát egy bőrfotelba, és felhúzta a

szemöldökét. - Szóval?

Magnus az oldalára dőlt.

- Miért érdekel az téged, ha Alec nyomorultul érzi magát?

- Hogyhogy miért érdekel? - Jace olyan hangosan kérdezett vissza,

hogy Miau Ce-tung riadtan pattant fel a földről, mint aki sokkot kapott. -

Az a természetes, hogy érdekel. Alec a legjobb barátom, a parabataiom.

És boldogtalan. Meg te is az vagy, ahogy látom. Ételes dobozok

mindenfelé, egy szalmaszálat nem tettél keresztbe, hogy rendbe kapd a

lakásod, a macskád mintha megdöglött volna...

- Nem döglött meg.

- Alec fontos nekem - folytatta Jace rezzenéstelen tekintettel fixálva

Magnust. - fontosabb nekem, mint én magam.

- Nem érzed úgy néha - elmélkedett Magnus, miközben a lehámló

lakkot kapargatta az egyik körmén -, hogy ez a parabataiosdi

meglehetősen kegyetlen dolog? Mindenki kiválaszthatja a parabataiát,

de aztán soha nem szabadulhat meg tőle, még akkor sem, ha az ellene

fordul. Nézd meg Luke-ot és Valentine-t. És annak ellenére, hogy

bizonyos szempontból az ember parabatia áll hozzá a legközelebb az

egész világon, mégsem szerethet bele soha. Ha egy árnyvadász

parabataia meghal, belőle is meghal egy darab.

- Honnan tudsz ennyit a parabataiokról?

- Ismerem az árnyvadászokat. - Magnus megütögette maga mellett

a kanapét, Miau Ce-tung pedig felugrott és a boszorkánymester

oldalához dörgölte a fejét. Magnus hosszú ujjai a macska szőrébe túrtak.

- Méghozzá elég régóta. Különös lények vagytok. Csupa törékeny

nemesség és emberség egyfelől, másfelől viszont az angyalok

meggondolatlan tüze. - Vetett egy gyors pillantást Jace-re. - Főleg te,

Herondale, neked az ereidben folyik az angyalok vére.

- Korábban is voltak árnyvadász barátaid?

- Barátaim - csóválta a fejét Magnus. - Mit jelent ez igazából?

- Ha lettek volna, tudnád. Tudod? Vannak barátaid? Mármint úgy

értem, azokon kívül, akik a bulijaidra járnak. A legtöbben félnek tőled,

vagy mintha tartoznának neked valamivel. Olyan is sok van, akivel

egyszer lefeküdtél, de barátaid... Nem vettem észre, hogy sok lenne

belőlük.

- Hát ez új - állapította meg a boszorkánymester. - A többiek nem

próbáltak meg sértegetni.

- És bevált a trükk?

- Ha úgy érted, hogy hirtelen késztetést érzek-e újra összejönni

Aleckel, akkor nem - felelte Magnus. - Mondjuk baromira megkívántam

egy pizzát, de lehet, hogy ennek semmi köze hozzád.

- Alec előre szólt, hogy ezt fogod csinálni - bólintott Jace. -

Viccekkel kerülöd meg a kérdéseket.

Magnus összehúzta a szemét.

- És egyedül én csinálok ilyet?

- Hát ez az! Hidd el nekem, tudom, hogy megy ez. Gyűlölsz

magadról beszélni, ezért inkább felbosszantod az embereket, nehogy

megsajnáljanak. Hány éves vagy Magnus? A valódi válaszra vagyok

kíváncsi.

A boszorkánymester nem felelt.

- Hogy hívták a szüleidet? Hogy hívták apádat?

Magnus zöldeskék szemével dühösen meredt a fiúra.

- Ha egy kanapén fekve a szüleimről akarnék beszélgetni valakivel,

felfogadnék egy pszichiátert.

- Ah! - szólt Jace. - Viszont én ingyen kínálom a szolgálataimat.

- Ezt már pletykálták rólad.

Jace vigyorogva csúszott lejjebb a fotelben. A lábtámaszon egy brit

lobogóval díszített párna hevert, amit felkapott, és a feje mögé dugott. -

Semmi dolgom. Egész nap elüldögélhetek itt.

- Remek - mondta Magnus. - Akkor szunyálok egyet. - Ahogy a

földön összegyűrve heverő pokróc után nyúlt, megszólalt Jace telefonja.

A boszorkánymester mozdulatlanná dermedve figyelte, ahogy Jace

előhalászta a zsebéből a készüléket, és felnyitotta.

Isabelle volt az.

- Jace?

- Igen? Magnusnál vagyok. Azt hiszem, jutok valamire. Mizu?

- Gyere haza! - mondta Isabelle, mire Jace azonnal felegyenesedett

a fotelben, a párna pedig bucskázva hullott a földre a tarkója mögül. A

lány hangjából sütött a feszültség. Olyan volt, mint egy rosszul hangolt

zongora hamis dallama. - Az Intézetbe! Most rögtön, Jace!

- Mi a baj? - kérdezte a fiú. - Mi történt? - Látta, hogy Magnus is

felül, a pokróc kihullott a kezéből.

- Sebastian - közölte Isabelle.

Jace becsukta a szemét. Aranyszínű vért látott, fehér tollakat a

márványpadlón. Megjelent előtte a lakás, a kés a kezében, a világ a

lábai előtt, Sebastian ujjai a csuklóján, a kifürkészhetetlen, sötét

szempár, amint gonosz jókedvvel őt fürkészte. Zúgni kezdett a füle.

- Mi az? - Magnus hangja zökkentette ki a fiút a gondolataiból. Jace

csak most vette észre, hogy a telefont visszacsúsztatta a zsebébe, és

már az ajtóban állt. Megfordult.

A boszorkánymester ott volt a sarkában, és komor tekintettel meredt

rá.

- Aleckel történt valami? Jól van?

- Mit érdekel az téged? - kérdezett vissza Jace, mire Magnus

összerezzent. Nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna őt

összerezzenni. Ez volt az egyetlen oka, hogy nem vágta be maga

mögött az ajtót.

__________

Az Intézet előterében több tucat ismeretlen kabát és felöltő lógott. Clary

érezte a feszültséget a vállában, ahogy lehúzta a cipzárt saját

gyapjúkabátján, és felakasztotta a ruhadarabot a falból kiálló fogasok

egyikére.

- És Maryse nem mondta, miről van szó? - kérdezte. Hangját

vékonyra koptatta a feszültség.

Jocelyn letekerte hosszú, szürke sálát a nyakából, és szinte oda sem

nézett, miközben Luke kivette a kezéből, és egy fogasra dobta. A nő

zöld szeme ide- oda ugrált a szobában, felmérte a lift rácsos ajtaját, a

boltíves mennyezetet odafent, az embereket és angyalokat ábrázoló

kifakult falfestményeket.

Luke megrázta a fejét.

- Csak annyit, hogy támadás érte a Klávét, és ide kell jönnünk,

amilyen gyorsan csak lehet.

- Főleg az aggaszt, hogy engem is hívtak. - Jocelyn kontyba

csavarta a haját a tarkóján, és az ujjaival rögzítette. - Évek óta nem

jártam egyik intézetben sem. Miért akarják vajon, hogy itt legyek?

Luke biztatóan szorította meg a nő vállát. Clary tudta, mitől fél Jocelyn,

és mitől félnek mindannyian. A Klávé csakis azért hívhatta ide, mert

hírek érkeztek a fiáról.

- Maryse azt mondta, a könyvtárban lesznek - mondta Jocelyn.

Clary már indult is. A háta mögül hallotta Luke és az anyja

beszélgetését meg puha lépteik zaját. Luke már sokkal kevésbé tűnt

fürgének és ruganyosnak, mint korábban; nem gyógyult fel teljesen a

súlyos sérülésből, amibe novemberben majdnem bele is halt.

Tudod, miért vagy itt, ugye? - suttogta egy halk hang a gondolatai

mélyén. Tudta, hogy csak a saját gondolatait hallja, de ez sem segített.

Nem látta a bátyját a burreni csata óta, de afféle tolakodó, nem szívesen

látott szellemként mindig ott bujkált valahol a fejében. Miattam. Mindig

tudtad, hogy nem tűntem el örökre. Előre szóltam, mi fog történni. A

szádba rágtam.

Erhomai.

Jövök.

Megérkeztek a könyvtárhoz. A félig nyitva álló ajtón hangok kavalkádja

szűrődött ki. Jocelyn összeráncolt homlokkal torpant meg egy pillanatra.

Clary a kilincsre tette a kezét.

- Felkészültél?

Eddig észre sem vette, hogy anyja fekete farmert, csizmát és fekete

garbót visel. Mintha ösztönösen olyan ruhákat választott volna, amik a

lehető legközelebb állnak a harci öltözethez.

Jocelyn egy biccentéssel felelt a lányának.

A könyvtárban minden bútort a falhoz toltak, nagy üres teret alakítva ki

középen, az Angyalt ábrázoló mozaikon. Egy hatalmas íróasztalt

helyeztek el itt, aminek márványlapját két térdelő kőangyal tartotta. Az

asztal körül foglalt helyet a Konklávé. Néhány tagját, például Kadirt vagy

Maryse-t Clary hév szerint is ismerte, másoknak csak az arcát látta

korábban. Maryse állt, és az ujjain számolta a városokat, miközben

hangosan beszélt. - Berlin, nincs túlélő. Bangkok, nincs túlélő. Moszkva,

nincs túlélő. Los Angeles...

- Los Angeles? - vágott a szavába Jocelyn. - Ott Blackthornék

vannak. Ők is...?

Maryse megriadt, mintha csak most vette volna észre, hogy Jocelyn is

a teremben van. Elgyötörtnek és kimerültnek tűnt, a haja csapzott volt,

elegáns blézere ujján talán vörösbor, talán vér sötét foltja éktelenkedett.

- Los Angelesben életben maradtak néhányan - mondta. - Gyerekek.

Most Idrisben vannak.

- Helen! - szólt Alec, és Clarynek eszébe jutott a lány, aki velük

harcolt Sebastian ellen a Burrenen. Emlékezett rá, amikor az Intézetben

találkoztak, és Helen kezét egy sötét hajú kisfiú szorongatta. Az öcsém,

Julian.

- Aline barátnője! - bukott ki a lányból. A Konklávé tagjai alig

leplezett ellenségességgel a tekintetükben néztek rá. Mindig így volt:

mintha legszívesebben levegőnek nézték volna azért, amit képviselt, és

amiért az volt, aki. Valentine lánya.. Valentine lánya. - Jól van?

- Ő végig Idrisben volt Aline-nel - felelte Maryse. - A fiatalabb

testvérei is mind életben maradtak, a bátyjával, Markkal viszont valami

nincs rendjén.

- Nincs rendjén? - kérdezte Luke. - Mi folyik itt pontosan, Maryse?

- Nem hiszem, hogy megismerhetjük a teljes történetet, amíg el

nem megyünk Idrisbe - felelte a nő, és hátrasimította a haját. -

Mindenesetre két éjszaka alatt hat intézetet ért támadás. Még nem

vagyunk benne biztosak, pontosan hogyan jutottak be, de tudjuk, hogy...

- Sebastian - szólt közbe Jocelyn. Kezét fekete nadrágja zsebébe

dugta, de Clary gyanította, hogy ökölbe szorította. - Térj a lényegre,

Maryse. A fiamról van szó. Nem hívtál volna ide, ha nem ő állna e

mögött. Igaz?

A két nő tekintete találkozott, és Clary kíváncsi lett volna rá, így

mentek-e köztük a dolgok akkor is, amikor még mindketten a Kör tagjai

voltak. Az erős személyiségek szikrát vetve súrlódtak egymáson.

Mielőtt Maryse felelhetett volna, kinyílt az ajtó, és Jace lépett be rajta.

Arcát kicsípte a hideg, szőke haját összeborzolta a szél. Kesztyűt nem

viselt, ujjai hegye egészen vörös lett a téli időjárástól, kezét régi és új

rúnák borították. Megpillantotta Claryt, és egy futó pillanatra

elmosolyodott, mielőtt letelepedett volna a fal mellett álló egyik székre.

Szokás szerint Luke szólt közbe, hogy békét teremtsen.

- Maryse? Sebastian áll e mögött?

A nő mély lélegzetet vett.

- Igen. Igen, ő. És vele voltak a sötét harcosok is.

- Hát persze hogy Sebastian - mondta Isabelle. Eddig az asztal

lapját bámulta, de most felemelte a fejét. Az arcát gyűlölet és düh

torzította el. - Azt mondta, jönni fog. Hát most jött.

Maryse felsóhajtott.

- Azt feltételeztük, hogy Idrist fogja megtámadni. Minden

információnk erre utalt. Nem gondoltuk, hogy az intézeteket veszi célba.

- Szóval olyat tett, amire nem számítottatok - állapította meg Jace. -

Mindig olyat húz, amire nem számítotok. A Klávénak talán ezt is

figyelembe kellene vennie. - Halkabban folytatta. - Én szóltam.

Megmondtam, hogy több katonára lesz szükségetek.

- Jace! - torkollta le a fiút Maryse. - Ezzel nem segítesz.

- Nem is állt szándékomban.

- Azt hittem volna, itt támad először - mondta Alec.

- Tekintve, amit Jace korábban mondott... Itt van mindenki, akit

szeret, vagy gyűlöl.

- Nem szeret ő senkit! - csattant fel Jocelyn.

- Anya, hagyd abba! - szólt rá Clary. A szíve majd kiugrott a

helyéből, közben különös módon mégis valamiféle megkönnyebbülést

érzett. Olyan régóta várták, hogy Sebastian előkerüljön, és most v