Egy Nap Velencében

2007. október Chili 75

Akinek volt szerencséje látni a legújabb Casanova filmet, bizonyára érzett utána némi késztetést arra, hogy önfeledten ringatózzon egy gondolában Velencében, majd nagyokat sóhajtozzon a Sóhajok hídja alatt, lehetőleg a párjával egyetemben. Kalmárok, gondolások, lagúnák – Casanova szülővárosa számos romantikus és érdekes pillanatot tartogat, és nem csak a híres-neves karneváli hangulat idején.

Velence az Adria északi végénél helyezkedik el, egy hatalmas lagúna kellős közepén. Tél ide-jén a város az áradások miatt nagy veszélynek van kitéve, a többi évszakban pedig a 118 kis szigetre épült település lakosai a turistaáradat miatt kénytelenek aggódni. Velencében ugyanis nagyon magas az egynapos turisták száma, akik

piknikkosarakkal lepik el a várost, és gyakorta kritikátlanul viselkednek: az idén nyáron a város vezetősége már hoszteszeket is alkalmazott nevelő célzattal. Az volt a feladatuk, hogy emlékeztessék az idegeneket arra, hogy nem illik félmeztelenül napozni a piazza lépcsőjén fekve, sőt a szemétről is gondoskodni kell ugyanúgy, mint otthon.

ÍRTA: túróCzi gábor | FÉNYKÉPEZTE: SípoS AndráS, rAjnAi gAbriellA, KArin WAbro

Balra: Forgatag a Szent Márk-székesegyház előtt

Fent: A gondola a legjellegze-tesebb közlekedési eszköz

76 Chili 2007. október 2007. október Chili 77

A városban 177 csatorna található, ezeket mint-egy négyszáz híd köti össze. A legjellegzetesebb velencei közlekedési eszközt, a gondolát már ezer éve ismerik: szurokkal vonják be, és kilencféle fából, 280 faalkatrészből állítják elő. Kézzel, nagy műgonddal készítik. A régi gondolák puritán egyszerűségét – hatágú fémfog a gondola elején, amely a város hat városrészét szimbolizálja, vala-mint a hajó oldalára festett tengericsikó – ma már a szebbnél giccsesebb díszítések váltják fel. Velence a szó szoros értelemben gazdag történel-mű: nagy fellendülése a 11. században kezdődött, amikor a dózsék (helyi vezetők) többnyire min-den környékbéli népet az uralmuk alá hajtottak. 1204-ben Dandolo dózse ezt azzal koronázta, hogy meghódította Konstantinápolyt és az Égei-tenger szigeteit is. A köztársaságot kereskedők pénzelték, a város többek között ezzel érdemelte ki a kalmárköztársaság elnevezést. 1381-ben Ve-lence legyőzte nagy riválisát, Genovát, és nyugati irányba – Veronára, Bergamóra és Bresciára – is kiterjesztette hatalmát. A középkorban háromezer kereskedelmi gályával a tenger urává vált, és egyre csak növelte gyarmatbirodalmát: a 15. századra a városállam megszerezte gyakorlatilag az egész keleti piacot, Amerika felfedezése, a törökök előrenyomulása és a nagyhatalmak rivalizálása eredményeként azonban Velence szépen lassan hanyatlásnak indult, és lekerült a világtörténelem színpadáról. A 18. században a várost már inkább a csillogás, a nyüzsgés, valamint a szabadosság jellemezte, és ezzel a nemzetközi arisztokrácia, illetve a gazdag világi polgárság találkozóhelyévé vált. A nagy hódítómester, Casanova is ekkortájt élt és csábított.

Velence sokféleképpen megközelíthető: jöhetünk ide repülővel, autóval, vonattal, sőt hajóval is. Útitársnőmmel autóval érkezünk a város kapu-jához, ahol négykerekűnket és vele minden gon-dunkat egy parkolóházban hagyjuk, majd rögtön fejest is ugrunk a dolce vitába. Veszünk egy mély levegőt az olasz gondtalanságból, valamint egy je-gyet a vaporettóra, azaz a helyi menetrend szerinti hajóra. Vízre szállásunk után a gyanú, hogy itt bizony nagy az összevisszaság, egyre csak foko-zódik. Vegyünk például egy velencei életképet. Mintegy kétszáz férőhelyes vaporettónk szágul-dozik az amúgy sem túl széles Canal Grandén, ahol egymás hegyén-hátán úszkálnak a gondolák, a motorcsónakok és más vízi járművek. Mostaná-ban úgy tűnik, a kajakok is a reneszánszukat élik. Kis híján elgázolunk egy gondatlan gondolást, aki viszont majdnem beleszalad az egyik nagy árufu-varozó cég motorcsónakjába. Utóbbi nem kér el-nézést, hanem csak üvölt, ráadásul felénk: „Áj láv ju girz, Áj láv ju bojz!” Csíkos, hosszú ujjú inget és kerek szalmakalapot visel, és miközben felénk kiabál, mobiltelefonon beszél. A helyi rendőrök nagyon jól szórakoznak az eseten, látszik, hogy mindennapos dolog ez errefelé. Miután elhaladunk a híres Rialto híd alatt – ami 1854-ig egyedüli átkelőként szolgált a Canal Grandén –, leszállunk a hajónkról, mert ott mo- toszkál bennünk, hogy valahol közel van a híres-neves Szent Márk tér és a Velence határait jelké-pező kőoroszlán meg persze San Teodoro szobra is.Néhány kapualjon és sikátoron való átkelés után hirtelen előbukkan Velence főtere, amely impozáns

látványával megállásra késztet bennünket. A keleti pompát árasztó Szent Márk-bazilika és a majd százméteres harangtorony képviseli az évszázadok alatt helyben megtelepedett pompát és szépséget. A lélegzetünk is elakad, ehhez viszont már az em-ber alkotta szépség mellett a galambok sokasága is hozzájárul: a szárnyasok Alfred Hitchcockot megszégyenítő vehemenciával, ezerszámra reppen-nek fel a térről, hogy kis híján a rendező híres filmjében, a Madarakban érezzük magunkat. A harangtorony tetejéről tiszta látvány nyílik a Ve-lencét körülölelő hatalmas víztömegre és a benne levitáló szigetekre is. Ide már nem ér el az össze-visszaság, a város nyugalmat áraszt, a napfény itt-ott megcsillan a rozsdabarna színű, laposnak tűnő háztetők, tetőteraszok és szűk lélekvesztők közt. A fejünk felett fülsüketítően megkonduló óriás-harang, mint újabb életkép, ellentmondást nem tűrően jelzi: ideje már ennünk valami velenceit.

Még egy búcsúpillantás a pompás dózsepalotára, a téren a kisebb-nagyobb kávéházakban ücsör-gő, napszemüveges emberekre, a galambok közt fényképezőgépekkel és kamerákkal ügyeskedő turistákra, és végre útnak indulunk, hogy csilla-pítsuk gyomorkorgásunkat.

Velence jellegzetességei közé tartozik a farfalle tészta – ami úgy néz ki, mint egy csokornyakken-dő –, az asiago sajt, a moleche rák és a polenta. Ám úgy tűnik, kevesen olvassák a gasztronómiai szakirodalmat errefelé, mert csak az utóbbihoz, azaz az olasz puliszkához jutunk hozzá, pedig lépten-nyomon kérdezősködünk. Velencében ugyanakkor módfelett nehéz nem turistaétte-rembe betérni, hiszen egyre kevesebb a helyi

Képek balról jobbra: Velence kikötője esti fényben; A híres rialto híd gondolások csokrában

78 Chili 2007. október 2007. október Chili 79

lakos: az elmúlt ötven évben számuk megfelező-dött. Tulajdonképpen kitúrják őket a turisták, akik miatt a hentesüzletből vagy a zöldségesből ajándékbolt válik, ráadásul a nem velenceiek nagy előszeretettel és drágán vásárolják fel a helyi lakóhelyeket a lagúnavárosban. Végül az igazán olaszos csengésű Trattoria la Bricola nevű helyre térünk be, és ez igazán jó választásnak bizonyul. Előételként lágy mozzarellát kérünk friss paradi-csommal és salátával. A zöldségek csak úgy rop-pannak, frissek és zamatosak, a mozzarella pedig az eredeti, bivalytejből készült változat – nem a szupermarketekben kapható ízetlen, műanyag zacskós, gyanús folyadékban úszkáló szubsztan-cia. Eztán tortellinit kérek abban a reményben, hogy itt végre megismerkedhetek az igazi töltött tésztával. Ahogy megérkezik a tányéron a sok-sok összetekert tésztagumó, érzem, nem tévedtem: a tészta friss, és ahogy beleszúrok a késsel, mintegy sóhajként, óriási párafelhő száll fel belőle. Hiába, a tortellininek az a sorsa, hogy megadja magát az őt eltüntetni kívánó ínyencnek.A tészta házi, kézzel, nagy műgonddal készül. De hogyan is lehetne ez másként a slow food (a lassú, komótos étkezés mozgalma) hazájában? Az éte-

lekhez egy liter vörösbort kapunk, pedig csak egy pohárral kérünk, és az íze majdnem olyan, mint egy szénsavas cabernet sauvignon. Tüzes, neve nincs, ez a ház bora, ezt kell inni.

Jóllakottan és önelégülten vonszoljuk át a tes-tünket gyalogszerrel a Rialto híd alatt. Nagyokat sóhajtozunk – néha biológiai, néha romantikus megfontolásból –, és bambán figyeljük a Canal Grande számunkra továbbra is zűrzavaros forga-lomrendszerét. Végül kipróbáljuk a gondolázást is: kellemes és kényelmes az úszó alkalmatosság, kicsit erőltetett viszont a ceremónia. A gondolás mobiltelefonál, miközben szórakoztatnia kellene, ha viszont szórakoztat, akkor ezért felárat kér. Persze nem szeretném lebecsülni eme régi kedves szokás megtartását, sőt a gondola kormányzása minden tiszteletemet kivívja. Még vagy fél óráig bámulom a gondolamestert, mégsem jövök rá, hogy csinálja. Talán majd egyszer, egy következő utazás során, amikor visszatérek Casanova csodá-latos lagúnavárosába még egy napot gyönyörköd-ni. Mert érdemes.

Képek balról jobbra: Hömpölyög a Canal grande; Velence egyik szigete, a San giorgio Maggiore