“Egy jó házból való militáns visszaemlékezései. Jorge Semprun önéletrajzai” [The memories of a dutiful militant. Jorge Semprun’s autobiographies], Alföld, LXII/5 (2011),

3- Vö. Albert Camus: Camets (janvier 1 9 4 2 - mars 1 9 5 1 ) , Gallimard, Paris, 1964. 32.4. Vö. R. de Luppé: Albert Camus. Ed. Universitaires, Paris, 1952. 43.5. A kifejezés n em tűn ik esetlegesnek, ha Camus k ije len tésé re gondolunk: M eursault „az egyetlen

Krisztus, akit m eg érd em lü n k ”. Vö. Preface á I'édition universitaire américaine. In: Théátre, Récits, Nouvelles. 1929.

6 . J.-P. Sartre: L’Explicaion de l'Étrager. Situations I. 100.7. A. Camus: Közöny. Ford. Gyergyai Albet. Magvető, Bp. 1957.128-129. Az idéze tek n é l a fordítás

m ásodik k iadását használtuk , m íg az eredeti művet: A. Cam us: Théátre, Récits, Nouvelles, Ed. Gallimard, Paris, 1962 (B iblio théque d e la Péiade kiadásában tanu lm ányoztuk .

8. Uo. 133.9. A párhuzam nem véletlen. Jó llehet Camus írja le e lő szö r az abszurd szót, R oquentin is az abszur­

do t fedezi fel, abból keres kiutat: „Le m ot d ’Absurdité nalt ä p ré sen t sous ma p lu m e .. .” LaNausée. Ed. Gallim ard, Paris, 1968.182.

10. A későb b iek b en , m int ez a Caligulából, de főként A lázadó em berből k itűnik , e n n ek nyilván­való o k a az, hogy Cam us n em bízik a társadalm i cse lekvésben . Az abszolút jó etikai álláspontjába helyezkedve m indenfajta erőszakot elítél.

11. A. Camus: Actuelles I. (Chroniques 1944-1948), 27.12. P ierre de B oisdeffre : Métamorphose du roman. Ed. Albin Michel, Paris, 1966. 395.13. Théátre, Récits, Nouvelles. 1942.14. Uo. 1936.15. Revue du Club du meilleur livre, février, 1950.16. Vö. Théátre, Récits, Nouvelles, 1940.17. Idézi Roger Quillot. In: Théátre, Récits, Nouvelles, 1973-1974.18. Vö.Les T em ps M odernes, N 8. 1952. - Vö. még: Sanford Ames: La Chute: Prom Summitry to

Speleology, T he French Review, N 39. 1956. 559.19. Vö. Théátre, Récits, Nouvelles, 2111,20. A. Camus: A bukás. Ford. Szávai Nándor, Magvető, B p. 1962. 402.21. A. Camus: A pestis. Ford. Győry János. Magvető, Bp. 1962. 423.

KISS CSILLA

Egy jó házból való militáns vissza­emlékezései

JORGE SEMPRUN ÖNÉLETRAJZAI

Jorge Semprun a XX. század egyik emblematikus alakja, értelmiségi, író és politi­kai aktivista egyszerre, íróként nem csupán alkotói formái miatt jelentős, de műve­inek tartalmát illetően is, hiszen könyvei regényes és önéletrajzi formában a XX. század történelmének legfontosabb kérdéseivel foglalkoznak, mégpedig nem kí­vülállóként, hanem az események alakítójaként (alkalomadtán elszenvedőjeként). Az írásaiból kibontakozó kép megmutatja, mit jelentett egy értelmiségi számára a politikai elkötelezettség, elsősorban a kommunista mozgalomban való részvétel és azt, hogyan élte meg a kiábrándulást és a szakítást. A következőkben ezt szeret­ném bemutatni.

Önéletrajzi regény

„Mes livres sont presque torn des chapitres d ’une autobiographie interminable. Cette réserve semble inépuisable, comme la mémoire” [Könyveim majdnem minde­gyike egy végeérhetetlen önéletrajz fejezete. Ez a tartalék, akárcsak az emlékezet, kimeríthetetlennek látszik], jelentette ki Jorge Semprun egy 1993-as interjúban.' Valóban, könyvei mindegyikében felfedezhető önéletrajzi ihletés, nem csupán azokban, amelyek „valódi önéletrajznak” tekinthetők, s életének bizonyos perió­dusait mesélik el (legalábbis „politikai életének”, mint a Federico Sánchez önélet­rajza, Federico Sánchez vous salue bien), vagy azokban, amelyek magánéletére is engednek némi rálátást (Tündöklő nyaraink gyors tüze..., írni vagy élni), de, mint Framjoise Nicoladzé megállapította, művei egy hatalmas önéletrajzi egységnek te­kinthetők.2 Fikció és valóság szorosan összekapcsolódnak írásaiban, ami rögtön szembetűnik, hiszen könyveinek legfontosabb témái az író személyes sorsára is ki­ható tapasztalatok vagy események: a spanyol polgárháború, a buchenwaldi kon­centrációs tábor és a kommunizmus. Bizonyos tekintetben, azt is állíthatnánk, hogy újra és újra ugyanazt a könyvet írta és írja.3

Fikció és valóság összefonódását és összekeveredését a „valódi önéletrajznak” tekinthető művek regényes struktúrája és megformálása is erősíti, vagy az olyan eljárások, mint kitalált személyek szerepeltetése, csakúgy, mint a különböző tech­nikák, amelyeket „valódi regényeiben” alkalmaz, például az a szokása, hogy saját, illegalitásban használt álneveit adja hőseinek („alteregóinak”: L’Algarabie, A fehér hegy); vagy önmagának, illetve családja tagjainak szerepeltetése a történetben (Rá­mán Mercader második halála, Húsz év, egy nap). A Federico Sánchez önéletrajza, Federico Sánchez vous salue bien, írni vagy élni, Tündöklő nyaraink gyors tüze..., De szép vasárnap! vagy a Le mórt qu ’il faut „valódi önéletrajznak” tekinthetők, amelyek életének bizonyos periódusait mesélik el, csakúgy, mint első, leghíresebb könyve, A nagy utazás. Ez Buchenwaldba történő deportálásának valós történetét beszéli el, ám ez a könyv is tartalmaz kitalált elemeket, például a semuri fiú alak­ját, akit azért teremtett, hogy társa és beszélgetőpartnere legyen az út során. A Montand. La vie continue Yves Montand-ról szól, de ebben is olvashatunk a szer­ző életének bizonyos epizódjairól.

Művei sokféleképpen közelíthetők meg és sokféleképpen értelmezhetők, sőt saját ismereteinknek függvényében domborodik ki a fikciós, önéletrajzi vagy törté­nelmi jelleg. A Federico Sánchez önéletrajza saját értékelése szerint regényes for­mában írt politikai önéletrajz, ami a fő- és címszereplő politikai életéről szól, fi­gyelmen kívül hagyva annak intim szféráját. Mindazonáltal, mozgalmi álneveinek gyakori használata egy-egy (fikciós) regény szereplőjének megnevezésére, az ál­taluk előidézett (vagy reflektált) skizofrénia, a különböző irodalmi technikák az önéletrajzi, és az önéletrajzi-dokumentációs eljárások alkalmazása a fikciós köny­vekben okot adnak rá, hogy Semprun egész munkásságát önéletrajzi jellegűnek is tekintsük, és felhasználjuk arra, hogy megértsük gondolatait, tetteit és korát. Annál is inkább, hiszen, ahogyan azt például Philippe Lejeune-től tudjuk, bizonyos írók tudatosan törekednek az önéletrajzi tér kialakítására, és úgy gondolják, hogy a ha­gyományos önéletrajzok alkalmatlanok az író személyiségének megragadására: ez

csak olyan különböző, akár egymásnak ellentmondó részekből összeálló korpusz révén érhető el, amely összetettsége folytán képes meghaladni a leegyszerűsítő memoárokat.'1 így, bár a művek a szigorú (és leszűkítő) definíció szerint nem te­kinthetők önéletrajznak, kétségkívül megfelelnek az önéletírás kritériumának: ahol nem az „önéletrajzi paktum” szigorú szabályai szerint, de a szerző „saját életét vagy érzéseit fejezi ki", feltárja gondolatait, miközben „tág teret enged a fantáziá­nak”, és egyáltalán nincs a tények hitelességére, vagy a teljes igazságra kénysze­rítve.5 Gérard de Cortanze pedig egyenesen egy új irodalmi műfaj, az önéletrajzi regény („román autobiographique”) megteremtését tulajdonította Semprunnak.6

Semprun visszaemlékezése kommunista múltjára és a kommunizmus tör­ténetére egyszerre egyedi, egyéni és ugyanakkor reprezentatív, legalábbis kortár­sai egy részét illetően. Ennek tanulmányozása nem csupán a szerző személye és személyisége miatt érdekes, hanem azért is, mert az irodalom olyasmit is képes megragadni, amire a történelmi elemzés nem feltétlenül alkalmas: Litván György is hangsúlyozza, hogy Orwell, Koestler, Silone, Gide, Malraux, Sartre és természete­sen Semprun némely könyvei valószínűleg „többet és mélyebbet mondanak el a sztálinizmus emberi oldaláról”, mint a módszeres tudományos megközelítés.7 Mi­közben élményei és gondolatai, visszaemlékezéseinek hangneme egyértelműen személyes és gyakran különbözik más, kiábrándult kommunisták visszaemlékezé­seitől, ami a sztálinista bűnökhöz való viszonyát, vagy az illegalitás tapasztalatait illeti, ezek sokban hasonlítanak a kortársai által átélt élményekhez és érzelmekhez, ahogyan ezt a René Char, vagy Edgar Morin által megfogalmazott gondolatok is mutatják. Jeannine Verdés-Leroux számos visszaemlékezés és interjú alapján szin­tén hasonló véleményeket és emlékeket talált egykori francia kommunisták visz- szaemlékezéseiben.8 Ennyiben Semprun visszaemlékezései egy bizonyos kor és kör, a háború alatti és a habom utáni első évek kommunista aktivistáinak közös él­ményeit is megjelenítik.

Az életút főbb állomásai

Semprun 1923-ban született Madridban, híres nagypolgári családban, az ún. „Ma- ura-dinasztia” tagjaként: nagyapja, Antonio Maura a monarchiában volt miniszter- elnök. Közvetlen családja azonban az 1931-ben kikiáltott Második Spanyol Köztár­saság elkötelezett híve, funkcionáriusa (apja Toledo prefektusa, nagybátyja a Köz­társaság első belügyminisztere). A katonai puccs idején Baszkföldön nyaralnak, előbb Franciaországba mennek, majd amikor visszatérnének Spanyolországba, a kormány felkéri apját, Jósé María Semprún y Gurreát, hogy ügyvivőként képvisel­je a Köztársaságot Hágában.

Amikor Hollandia elismeri Franco kormányát, Párizsban kapnak menedékjogot, Semprun a Lycée Henri IV-ban tanul, ami az École Normale versenyvizsgájára ké­szít fel. Az országos versenyvizsgán második lesz, el is kezdi tanulmányait, vagyis minden számítás szerint szép tudományos karrier kezdetén áll, ám 1941-ben, elbe­szélése szerint egy diáktársaival rendezett nagy vacsorán búcsút mondanak tanul­mányaiknak, s ezután csatlakozik a francia ellenálláshoz és a maquisard-okhoz. Ekkor már a Spanyol Kommunista Párt (SKP) tagja, és ahogyan írja, megtanul min-

den hasznos tudnivalót, amire egy terroristának - vagy ellenállónak - szüksége van: a könnyűfegyverek, robbanószerek használatát, hogyan kell vonatot kisiklat­ni és hasonlókat.

1944-ben letartóztatja a Gestapo és kihallgatások után Buchenwaldba deportál­ják, ahol tagja az illegális kommunista ellenállásnak, majd a tábor felszabadítását követően visszatér Párizsba. Itt először beleveti magát a fiatalok vad életébe, hogy kompenzáljon a koncentrációs táborban elvesztegetett időéit (ehhez hozzátartozik egy rövid életű házasság), de az 1940-es évek végére már „elindul a tökéletesedés útján”, azon dolgozik, hogy, szavai szerint, „jó kommunistává” váljon és elérje, hogy a párt Spanyolországba küldje illegális munkára Franco ellen.

Erre 1953-ban kerül sor, és ettől kezdve egy évtizeden át Semprun a Franco- ellenes földalatti ellenállás résztvevője, később egyik vezetője, leghíresebb álne­vén (Federico Sánchez) pedig az SKP egyik vezetője, Végrehajtó Bizottságának tagja is. Spanyolországi tevékenysége során azonban egyre inkább kiábrándul ab­ból a stratégiából, amit a szovjetek, illetve az emigrációban élő spanyol vezetők utasítására követni kell, mert úgy látja, hogy sem a szovjetek, sem az emigrációban élő vezérek nincsenek tisztában a spanyolországi körülményekkel, nem veszik észre azokat a változásokat, amelyek a polgárháború óta a társadalomban végbe­mentek, és az országban illegálisan dolgozó aktivisták biztonságával sem törőd­nek. 1963-ban elvtársával, Fernando Claudínnal kezdeményezik a stratégia felül­vizsgálatát, amit a párt nem fogad lelkesedéssel, és egy tárgyaláshoz hasonló cere­móniát követően kizárják őket a pártból.

Ezt követően Semprun visszatér a legális léthez, például megújítja franciaorszá­gi tartózkodási engedélyét, és elsősorban íróként folytatja életét. Leghíresebb és legsikeresebb regénye A nagy utazás; a spanyol pártról és onnan történő kizárásá­ról szól a Federico Sánchez önéletrajza, de emellett még számos könyv szerzője, amelyek regényes, vagy önéletrajzi formában a XX. század történelmének számára meghatározó és neuralgikus élményeivel foglalkoznak. Ezen kívül fontos filmek forgatókönyvét írja: többek között Alain Resnais-vel A háborúnak vége, Costa-Gav- ras-szal A vallomás és Z. Ezeket, csakúgy, mint könyveit, politikai cselekvésnek te­kinti, amelyekkel, ha más módon is, de folytatja az elkötelezettséget középpontba állító életmódot és harcot. 1988-1990 között visszatér a politikai életbe: Felipe González szocialista kormányának kulturális minisztere, később részt vett az EU alkotmányának elfogadása melletti kampányban Franciaországban, és a legutóbbi elnökválasztási kudarcot követően a francia szocialisták reformjára létrehozott cso­portnak is tagja volt, bár úgy tűnik, hogy a feladat reménytelenségét látva ez a te­vékenység abbamaradt.

A kommunista elkötelezettség

1969-ben Semprun amerikai vízumot kér, hogy részt vehessen a Z bemutatóján az Egyesült Államokban. Az akkor szokásos vizumkérő lapon az egyik kérdés arra vonatkozott, hogy tagja, vagy tagja volt-e a kommunista pártnak, vagy a párt testvérszerveinek, amire a válasz igen. A rémült tisztviselő megkérdezi, miért írta ezt, mire annyit felel, mert ez az igazság. „És feltétlenül szükséges ezt említeni?”

kérdezi a tisztviselő. „Feltétlenül. Ez közismert tény, amit nem tudok, és nem is akarok tagadni, vagy titkolni”.9

Azt, hogy pontosan mi vezette a kommunista pártba, Semprun nem részletezi, attól eltekintve, hogy természetesen ideológiai meggyőződését követte, amelynek eredete gyermekkori neveltetéséhez vezethető vissza: apja már korán megtanítot­ta rá, hogy mindig az elnyomottak oldalán kell állni (FSVSB 31). Emellett, saját visszaemlékezése szerint, Lukács György Történelem és osztálytudat című könyve gyakorolt rá nagy hatást, s mélyítette el a kommunizmus iránti szimpátiáját, hiszen ez az írás nem kötötte a kommunista eszme iránti elkötelezettséget szigorúan osz­tály-hovatartozáshoz. De legtalálóbban talán Le Mórt qu ’il faut című könyvében fo­galmaz: manapság, írja 2001-ben, nehéz bárkinek megmagyarázni, különösen pe­dig azon fiataloknak, akik számára a kommunizmus már nem több egy rossz em­léknél, akiknek ez legfeljebb kutatási téma, hogy mit jelentett egy tizenhét éves fi­lozófia-szakos egyetemistának és társainak a sztálingrádi csata idejében, a meg­szállt Párizsban felfedezni Marxot és átélni a lelkűkben feltörő vágyat, hogy maguk is fegyvert fogjanak (MQF 125-26). Ezzel az érzéssel nem állt egyedül: kortársa és egykori harcostársa, Edgar Morin visszhangozza ezeket a gondolatokat: a sztálin­grádi csata, von Paulus kapitulációja elsöpört minden, a Szovjetunióval, a kommu­nizmussal, vagy Sztálinnal kapcsolatos korábbi kételyt, vonakodást vagy kritikát, a tisztogatások bűneit, ahogyan Sztálin neve, együtt a róla elnevezett városéval, egy- gyé vált a fasizmus feletti győzelemmel, a világ felszabadítása és a jövő minden re­ményével.10

A kommunizmus éppen ezért elsősorban az antifasizmust jelentette Semprun számára, mind a második világháború, mind a Franco elleni küzdelem során, ami, legalábbis bizonyos fokig, azt is megmagyarázza, miért maradt a párt aktív tagja olyan hosszú ideig, növekvő kételyei és fenntartásai ellenére. Egy 2000-ben adott interjúban ezt meg is fogalmazta: még akkor is, amikor már nem hitt a kommuniz­mus által létrehozandó új társadalomban, az új világban vagy az új emberben, Franco ellen kommunista maradt.11 A nagy utazásban ennek a harcos elszántság­nak a megszületését is a fasizmus elleni harc élményéhez köti: visszaemlékszik menekülésükre Baszkföldön keresztül, felidézi vágyát, ami akkor megszületett benne arra, hogy ott maradjon és maga is fegyvert fogjon, és megfogadja, hogy be­pótolja a késedelmet.

Szolidaritás

Az ideológiai meggyőződésen kívül azonban Semprunt személyes helyzete, életének alakulása is ebbe az irányba vezette, hiszen emigránsként, hazájától elszakítva, feltehetően a közösséghez tartozás vágya is mozgatta. így nem meglepő, hogy a kommunista létnek az antifasizmuson kívül meghatározó aspek­tusa számára a szolidaritás, testvériség és összetartozás. Fiogy a fasizmus elleni küzdelmet, a világ átalakításának feladatát, de még az életben maradásért folytatott mindennapi harcot sem lehet egyedül felvállalni, az a táborban azonnal világossá válik: két nappal megérkezése után „megjelent a párt”, és ahogyan Brechtet idézve írja: „Én egyedül voltam és két szemem volt: a pártnak ezer. Én egyedül voltam és

egyetlen átélhető órám volt, a jelen: a párt előtt ott állt az idő teljessége, minden óra, a jövő” (DSzV 35). Vagy, ahogyan Edgar Morin fogalmazott: a hatékonyság nagy titkának csak a párt volt birtokában, minden izolált lázadás steril és haszon­talan maradt.12 A szolidaritást is azonnal megismeri: táborba érkezésekor egy német fogoly állítja ki a kartonját és veszi fel személyes adatait (név, állampol­gárság, születési dátum). Végül a foglalkozását kérdezi, amire Semprun, az igazságnak megfelelően válaszolja, hogy egyetemi hallgató. A német azt feleli, hogy ez nem foglalkozás, mire Semprunnak csak az a szóvicc jut eszébe, hogy nem foglalkozás, hanem hivatás (kein Beruf, aber eine Berufung). A német arról próbálja meggyőzni, hogy a táborban való túlélés esélyeit nagyban növelné, ha fizikai munkát tudna megjelölni, és ajánl is néhány lehetőséget, miközben Semprun azon meditál, hogy az egyetlen fizikai munka, amihez ért, az a terrorcse­lekmény (de ezt megtartja magának). A német végül feladja és elbocsátja, felte­hetően feljegyezve a makacs fiatalember egyetemista mivoltát (DSzV 108-109). 1992-ben Semprun, szabadulása után először, ellátogat Buchenwaldba. Mikor ottani hallgatóságának ismét elmeséli történetét, a tábor területét gondozó német közbeszól: „Nem ezt írta!” Kiderül, hogy olvasván a De szép vasárnap!-ot, és készülvén a látogatásra, kikereste Semprun kartonját, és ott, amint ezt az össze- gyűlteknek megmutatja, nem diákot, hanem stukkókészítőt jelöltek meg (felte­hetően a Student és a Stukkator hangalakjának hasonlóságából inspirálódva). Ennek jelentőségét nem lehet túlbecsülni, ahogyan Semprun leírja, ez is hoz­zájárulhatott megmeneküléséhez, hiszen egy szakmunkásnak kisebb esélye volt arra, hogy Dórába, a legnehezebb és leggyilkosabb területre irányítsák, ahol a német „csodafegyver” előállításán dolgoztak a rabok, és ahol a túlélés esélyei a nullával voltak egyenlőek. Semprun szerint ez annak bizonyítéka, hogy minden szenvedés ellenére ez a német fogoly megőrizte magában azt, „ami valaha, a kinti életben aktivistává tette”, „a testvériség gondolatá”-t, és „úgy viselkedett, mint egy kommunista (...) a kommunizmus eszméjéhez méltó módon, függetlenül attól, hogy milyen véres, fojtogató, erkölcsileg züllesztő történelmi viszontagságokkal járt is. A szolidaritás, az internacionalizmus jegyében cselekedett. Az emberi nagylelkűség eszméjének jegyében.” Azért mentette meg az életét „az az isme­retlen német, mert kommunista volt” (DSzV 286; Í/É 236).

A szolidaritás meghatározó jelentősége az illegális lét mindennapjaiból is vilá­gossá válik. Semprun írásait átitatja ez a testvériség és összetartozás. Amellett, hogy dokumentálja ideológiai és politikai nézeteltéréseit az SKP vezetőivel, és ki­fejti a velük szemben megfogalmazott ■ kritikáját, az Önéletrajz fókuszában ez a testvériség és szolidaritás áll: ezek a könyv legemlékezetesebb és legmegindítóbb részei. Miközben súlyos kritikával illeti nem csupán a párt vezetőit, de magát a kommunista pártok ideológiai alapvetéseit is, mindez a nehezen és fájdalmasan megszerzett felismerés nem fedi el előle a párt másik valóságát: a hús-vér kommu­nistákat, akikkel együtt dolgozott, s akikre mindig emlékezni fog. „ Te acordarás de los comunistas de cam ey hueso. Siempre te acordarás"(Emlékezni fogsz a hús-vér kommunistákra Mindig emlékezni fogsz - AFS 179) - írja búcsújában, ahol felidézi mindazokat az aktivistákat, akikkel együtt harcolt: akár barátai maradtak, akár el­lene fordultak a párttal való szakítását követően, mindegyikükről a mély barátság

és rokonszenv hangján szól. Annak idején az első illegális utazás abszurditását, a párt bürokratáinak érzéketlenségét és abszurd kívánságait is bőségesen ellensú­lyozták azok az egyszerű, közönséges párttagok, akik tárt karokkal fogadták útja során. Vagy azok az ismerősök, akik hallgatásukkal hozzájárultak útjának sikeré­hez, akik megvédték.13

Szabadság és illegalitás

Amikor elgondolkodott azon, mihez is van tehetsége az életben, Semprun arra a következtetésre jutott, hogy ez a földalatti munka. Önmagát mint sikeres és példás illegális aktivistát mutatja be, aki mindig időben érkezett a titkos találkozókra, gon­dosan fürkészve környezetét, aki soha nem veszélyeztette társait, kapcsolatait, vagy a közös munka sikerét, mindig rászánta az időt arra, hogy biztos legyen ben­ne, nincsenek a nyomában. Büszkesége, hogy bármennyire is igyekeztek, Franco titkosrendőrségének soha nem sikerült őt követnie, s amikor, már miniszter korá­ban, egy fogadáson e titkosrendőrség egyik tisztje megerősíti ezt, hangsúlyozva, hogy Federico Sánchezt a rendőrség mindig nagy erőkkel próbálta meg követni, ezt mint a lehető legnagyobb dicséretet nyugtázza (FSVSB 109-14). Regényének hősei is rendelkeznek ezzel a képességgel és szokással: Rafael Artigasnak az Alga- rabie-ban, vagy Ramón Mercadernek a vérükbe ivódott, hogy gondosan figyelik környezetüket, ahogyan Semprun maga is megőrizte azt a szokást, hogy minden találkozóra, eseményre, amelyre meghívták, időben érkezik saját „civil” életében is (FSVSB 55-56, MVC 232). Ezenkívül gondosan fejlesztette álcáját, így például „poli­tikai indíttatásból” kezdett érdeklődni a labdarúgás iránt is, nehogy egy madridi kocsmában a témában való járatlansága miatt lepleződjék le (DSzV 140-41). Politikai aktivistaként is előnyben részesíti az illegális munkát a legalitás minden­napi bürokratikus teendőivel szemben. Szenvedéllyel és lelkesedéssel vetette bele magát előbb a francia ellenállásba a nácik, majd a spanyol földalatti mozgalomba Franco ellen, s a spanyol illegális munkában való részvétel lehetősége motiválta akkor is, amikor „jó militáns kommunistává” igyekezett válni.14 Magabiztos egyér­telműséggel jelenti ki, hogy az illegális tevékenység jó: mint alteregóját, Diegót, őt is „a hosszú harcok bajtársiassága, a cselekvés szívós öröme” (HV 183) fűti, még akkor is, amikor ehhez már nem társul a cél sikeres megvalósításába vetett hit.

A politika számára ebben az értelemben egyéni sors, amelynek célja nem a győzelem vagy a hatalom: ezek legfeljebb másodlagos vagy egészen alárendelt jelentőséggel bírnak: a lényeg az önmegvalósításhoz, önkiteljesítéshez, ha kell, a halállal való szabad szembenézésen keresztül vezető út, s a szabadság, amely meghatározó minden politikai és egzisztenciális vállalkozásban (AFS 100). A szabadságnak ez a szükséglete igazolja, sőt előírja a kockázatvállalást, hiszen az élet nem a legfőbb érték, csak mellékesen szent: „ha szavatolja az emberi lény szabadságát, önrendelkezését, méltóságát, amelyek magasabbrendűek magánál a puszta életnél" (TNy 22). Semprunnál mindehhez még a kettős játék, a két világ­ban történő mozgás élménye is hozzájárult.15

Mindez már a háború alatti ellenállásban is jelen van, nemcsak Semprunnál, ha­nem számos más társánál is, akik a háború után úgy érezték, elvesztettek valamit,

„elvesztették kincsüket”, vissza kellett térniük az ellentétes ideológiák üres küzdel­meihez. Ez egyaránt igaz volt Franciaország politikájára és a kommunista párt bel­ső ügyeire. Edgar Morin egész generációja nevében visszhangozza ezt az érzést: legtöbbjük, írja, csak nehézségek árán tudott alkalmazkodni az új körülményekhez a felszabadulás után. Nem ismerték a „normális életet”, félbehagyták tanulmányai­kat, hogy csatlakozzanak az ellenálláshoz, nem volt szakmájuk (Semprun sem tu­dott a terrorizmus - vagy az ellenállás - kivételével más „szakmunkát” megnevez­ni, egyetemi tanulmányait pedig félbehagyta), az illegalitás, az utazás, a kockázat és testvériség részegítő atmoszférájában éltek. A felszabadulás után szinte lehetet­lennek találták, hogy elképzeljék saját maguk számára a foglalkozás, karrier, hie­rarchia és konvenciók prózai világát és az ezzel együtt járó monotóniát.16

Semprun számára azonban volt kiút ebből a reménytelen és egyhangú életből, illetve annak ígéretéből: már a táborból való szabadulásakor elhatározza, hogy ő nem egykori, hanem majdani frontharcos lesz (NU 83). A kiút, a menekvés, s nem csupán a mindennapok unalmából, de a koncentrációs tábor halálos emléke elől is, az illegális tevékenység folytatása Spanyolországban. Ez az illegális aktivista számára megtestesíti a „kommunista szabadságot” a politikai cselekvés arendti értelmében,17 és így, a pártszellem mindent átható (és gyakran fullasztó és fojtoga­tó) természete ellenére (vagy éppen ezért) ez az összetartozás teremti meg a sza­badság érzését, a kollektív cselekvés intenzív örömét. így például Alain Resnais filmjében is (A háborúnak vége), bár a főhős ellentétbe kerül elvtársaival, nemcsak kritizálja a taktikájukat, de reményeiket sem osztja, tudja, hogy amit csinál, értel­metlen, mégis elmegy a következő illegális útra, mert „a cselekvés szívós öröme” motiválja.

A cselekvésben megnyilvánuló szabadság mellett fontos szerepet kap a válasz­táson alapuló egzisztencialista szabadságértelmezés is, amikor ez nem feltétlenül a fizikai szabadságban testesül meg, hiszen akkor nem tekinthetné magát a deportá­lás idejében szabadnak, hanem abban a tudatban, hogy ami történik, az szabad vá­lasztáson alapuló cselekedeteinek eredménye. A nagy utazásán Semprun narrá­tora a szabadságnak és a szabadság elvesztésének jelentésén elmélkedik a bu- chenwaldi tábor felé vezető hosszú utazásának első napján. Ha nem választja az illegális mozgalomban való részvételt, vagyis nem tesz meg mindent, ami börtön­be és a táborba juttatta, akkor nem volna börtönben, és nem deportálnák. „Szabad volt odamennem, ahova mennem kellett” - írja: neki erre a vonatra kellett megér­keznie, amely a tábor felé szállítja, hiszen ahhoz, hogy odakerüljön meg kellett tennie mindazt, ami oda juttatta: szabadságában állt mindezeket a dolgokat meg­tenni, és ő élt ezzel a szabadsággal. így szabad választásainak következményeként része a transzportnak, hiszen megtehette volna, hogy ne kerüljön oda (NU 22). Mindez jellemzi a nácizmus ellen küzdők, a buchenwaldi tábor politikai foglyainak gondolkodását: ez tartja őket össze, történelmileg közös lényegük a szabadság. Bár sokban különböznek, amennyi részük van a szabadságban, annyiban egyfor­mák, s ennyiben járultak hozzá letartóztatásukhoz is: „Azért vagyok letartóztatva, mert szabad ember vagyok, mert szükségét éreztem, hogy éljek a szabadságom­mal, mert vállaltam ezt a szükségességet.” Német őre pedig, aki afelől érdeklődött, miért van itt, nem szabad, hiszen nem érezte szükségét annak, hogy másutt legyen

(NU 46-47). Buchenwaldi emlékeiben meghatározó a szabadság élménye: senki nem kényszerítette arra, hogy ellenálló legyen, s ennyiben szabadon került Bu- chenwaldba.18 A helyzet, talán először és utoljára, egyértelmű: „az SS-ek az ellen­ségeink, gyűlöljük az ideológiájukat - mi tehát pontosan tudjuk, miért vagyunk Buchenwaldban.” Az, hogy nem lőtték őket főbe, csupán a véletlen műve, de ha mégis falhoz állítanák őket, azt is természetesnek találnák (DSzV 248-49). Húsz­éves volt és boldog, emlékszik buchenwaldi fogságára, hiszen tudta, miért fogoly: a Rossz ellen küzdöttek és ő ebben a küzdelemben a jók oldalán állt.19 Ez válik majd az egyik alapvető különbséggé a náci és szovjet koncentrációs táborok kö­zött: az utóbbiakban mindez az egyértelműség és szabadság érvényét vesztette, a világot többé nem oszthatták kétfelé.

Ugyanígy a szabadság és testvériség érvényesül a kínvallatásnak való ellenál­lásban is: hallgatásával nem csupán a még szabadon lévő elvtársak szabadságát kell védelmeznie, de sajátját is gyakorolja, miközben az ellenség erejét is aláássa, nem csupán azáltal, hogy megtagadja tőle a vágyott és alkalmasint jelentős infor­mációt, de oly módon is, hogy a mozgalom erejét demonstrálva és bizonyítva megtagadja az ellenségtől a szükséges elismerést, megkérdőjelezi identitását és lé­tének értelmét. Ahogyan hallgatásának „kincsei megsokszorozódnak”, ő egyre gazdagabbá válik mindazzal, amit nem árul el, „a gestapósok viszont egyre szegé­nyebbek lesznek”, egyre közelebb kerülnek ahhoz, hogy mindent elveszítsenek (Áj 37-38). Ezzel szemben, ha a letartóztatott nem tart ki, mindannyian elgyengül­nek, és a gyengeség az ellenség igazságát bizonyítja és igazolja tetteit: „Ha nem beszélsz, semmivé zsugorodnak, elvesztik létjogosultságukat. És ettől a lehetőség­től még a gestapósok is irtóznak, vagyis attól, hogy létüknek semmi értelme. Iszo­nyodnak attól, hogy a kínvallatott hallgatása a semmibe taszíthatja őket. Szinte fizi­kai igényük, hogy a kihallgatott beszéljen: ők csak akkor léteznek, ha beszélsz, ha utána megvethetnek - s így kettősen léteznek. Ha beszélsz, akkor jól tették, hogy megkínoztak, hiszen gyönge vagy, nem érdemeltél jobbat.” (Áj 6 2 )

Egy illúzió vége

Miközben a kommunista mozgalom tagjaként a szabadság és szolidaritás életre szóló élményét ismerte meg, e mozgalom eredményeit tekintve Semprun érzései már bonyolultabbak. Az Önéletrajz megsemmisítő ítéletet mond a kommunista pártok fölött: semmire sem jók, sem a hatalom megragadására, sem a szocializmus bevezetésére.20 Tevékenységük mérlege pedig még ennél is tragikusabb: „E század történetére rányomja tüzes és véres bélyegét a kommunizmus kalandjának gyilkos ábrándja, holott a legtisztább érzéseket, a legönzetlenebb elkötelezettségeket, a legtestvéribb nekibuzdulásokat köszönhetjük neki, de egyúttal a történelem legvé­resebb kudarcát, legocsmányabb és legáttekinthetetlenebb igazságtalanságát is.”(Í/É 202)

Bár belátja, hogy mindazt, ami az „élete volt”, a „titkos utazásokat”, a „jövő áb­rándját”, az ideológiai szóhasználatot, mindazt, „ami ennek az egész századnak a tragikus világképe volt”, belepte a por, s mára már nevetségessé vált (Í/É 201), hozzáteszi, hogy mindennek ellenére szüksége volt „erre az őrületre, erre az önfel­

9

adásra, erre a rajongásra, a transzcendens kapcsolat e keserédes ízére, a jövő áb­rándjára, a makacs álomra, a ragyogó józanságra, amely azonban ellentmondott minden célszerűségnek és észnek, erre a gyűlöletre, az ismeretlen útitársak iránti szeretetre, gyengédségre a végtelen hosszú menetelésben, ezekre a dallam-, vers­foszlányokra, ezekre a jelszavakra, amelyeket úgy vágtunk a világ arcába, mint a reménység vagy a kétségbeesés szavát” (TNy 105-106).

Sempmn visszaemlékezéseit kommunista múltjára ez az ellentmondás szövi át és irányítja: egyszerre emlékezik a jó szándékokra, „a kollektív és makacs bátor­ságra”, „amilyet soha, egyetlen ügynek se sikerült ébresztenie a világon”, „egy tö­kéletesen megalapozott és szükséges cél érdekében” (RM 253), és tekint a kétség­beejtő eredményre, illetve eredménytelenségre. Ebben a történetben meghatározó az individuális erények és a kollektív katasztrófa, az aktivisták nagylelkűsége és a vezetők kegyetlensége között feszülő ellentét.

Mindezek azonban évtized(ek) távolából megfogalmazott gondolatok: a kom­munizmussal való szakításnak két közvetlen kiváltó oka volt. Az egyik a megvál­tozott körülmények: az antifasiszta harc és a sztálingrádi győzelem hevében egé­szen mást jelentett kommunistának lenni, a fasizmus ellen harcoló „kivégzettek pártjához” tartozni, mint később, az 1950-es években és azt követően, amikor a Szovjetunióban, illetve a Szovjetunió befolyása alá került közép-kelet-európai or­szágokban történtek fölött egyre kevésbé lehetett szemet hunyni. Itt elsősorban a sztálini kirakatperek jelentettek meghasonlást és törést: egy ideig még lehetett a tudatlanságba menekülni (hiszen mit tud ő a vádlottakról, nem volt ott), és „sztáli­nista vasember”-ként viselkedve követni a formulát, hogy „jobb, ha a párttal téve­dünk, mint ha rajta kívül igazunk van!” - hiszen a párttal szembeni igazság csak részleges és időleges lehet (DSzV 87). Egy ideig zárójelbe lehetett tenni a rossz hí­reket, hiszen az antifasiszta harc mindent felülírt. Ez amúgy általános vélekedés volt a francia (európai) baloldali értelmiség köreiben. Amíg 1939- május 1-jén a Spanyol Köztársaság vereségét és a müncheni paktumot követő felvonulásra a ku­darc és a közelgő háború kétségbeesett és kétségbeejtő, lehangoló atmoszférájá­ban került sor, az olyan revelációk, mint André Gide Visszatérés a Szovjetunióból című könyve, még ha igazak is, időzítésük szerencsétlen: a könyv esetleges igaz­sága steril, terméketlen igazság, ami „így senkinek sem használ” (TNy 67). Sokan vélekedtek úgy, hogy akármilyen irritáló is, különösen a nyugatiak szemében, „elitista szokásaik páholyából” a szovjethatalom kicsinyessége, ízléstelensége, a hivatali packázás, sőt a „teremtő szent és sérthetetlen szabadságjogainak megsér­tése” - ezek az adott helyzetben mind jelentéktelen és érdektelen „csip-csup ügyek” (TNy 68). Az 1930-as évek második fele nem tűnt a legalkalmasabb időnek arra, hogy túszokat engedjenek át a fasizmusnak azáltal, hogy zavarba hozzák, nevetségessé teszik egykori elvtársaikat, figyelmen kívül hagyják illúzióikat és szenvedéseiket. Ez a vélemény a háború után sem sokat változott, amikor a nácik­kal való szembenállást az Egyesült Államoktól való félelem váltotta fel. Simone de Beauvoir roman-ä-clef-jének, a Mandarinoknak értelmiségi szereplői közül is so­kan gondolkodnak úgy, hogy bár a Szovjetunió valóban híján van sok olyan sza­badságjognak, amelyeket az értelmiségiek különösen fontosnak és szívüknek ked­vesnek tekintenek, e szabadságjogok értelmetlenek, ha az emberek éheznek, és

mivel csak a szovjet győzelemtől remélhetik a táplálékot, a Szovjetuniót minden­áron védelmezni kell. Később, a hatvanas években, szinte szóról szóra ugyanezt a véleményt fogalmazták meg a latin-amerikai mozgalmak, elsősorban a kubai forra­dalom támogatói. Régis Debray próbálta meg így védelmezni Kubát: az igazságot nem jó kimondani, hiszen ez az ellenség malmára hajtja a vizet, s annak érdeké­ben, hogy se a pampát, se a sierrát ne ejtsék kétségbe, fenn kell tartani a „kubai forradalom mitológiáját” (MVC 136). Hasonló szavakkal védelmezte Sartre is a Szovjetuniót: „Nem hagyhatjuk cserben a proletariátust”.

Amikor azonban személyes jó ismerősöket érintett a leszámolás, ez a ment- ség/magyarázat már nem volt tartható, és egyre inkább felemésztette a militáns belső tartását. Semprun számára ennek emblematikus figurája egykori buchenwal- di rabtársa és barátja, Josef Frank, a csehszlovák Slansky-perben kivégzett cseh kommunista. Elsősorban azért vádolja önmagát, mert annak érdekében, hogy a pártban maradhasson, és részese lehessen az illegális harcnak, nem tett semmit a barátjáért, nem szólalt fel a hazugságok ellen, s végül eljut oda, hogy inkább egye­dül lesz igaza, mint hogy a párttal tévedjen: sőt, inkább tévedjen egyedül, sem­hogy a párttal legyen igaza (MVC 175). Akkori szolgai hallgatása miatt gyötri a lel- kiismeretfurdalás, ahogy ezt regényei jelzik, amelyekben újra és újra visszatér a té­mához, illetve egyik legfontosabb filmforgatókönyve, A vallomás. A sztálini bű­nökről szólva Semprun elsősorban a baloldali vérről beszél (ez amúgy kedvenc könyvének, André Malraux spanyol polgárháborúról írt Remény című regényének is fejezetcíme), kevés szót veszteget a sztálinizmus nem kommunista áldozataira: számára saját politikai családjának, saját elvtársainak és bajtársainak szenvedése elsődleges és felháborító.

Másrészt magából a kommunista taktikából történő kiábrándulás, az ezzel kap­csolatos illúzióvesztés is egyre fontosabb szerepet kezdett játszani, ahogyan a Szovjetunió, illetve a helyi pártvezetők által követelt és követett stratégia nem hoz­ta meg a várt eredményt, sőt gyakran kontraproduktívnak és kártékonynak (mint például a gerillákkal szembeni brutális leszámolás) bizonyult, miközben a taktika megváltoztatására és újradefiniálására, a pártvezetés meggyőzésére nem nyílt lehe­tőség. Ezzel párhuzamosan Semprun az orosz forradalom „eredményeit” is egyre inkább katasztrofálisnak látja: érdekes az a soha ki nem mondott, de sok helyen sejtetett elgondolás, hogyha Trockij nem vesztesként végzi az SZKP belső harcá­ban, a végeredmény más lehetett volna. A kelet-európai kommunistának nevezett országok pedig túlbürokratizált apparátusukkal, intézményesített igazságtalansá­gukkal és középszerűségükkel magának a kommunizmusnak és a forradalomnak váltak kerékkötőivé.

A pártot természetesen nem volt könnyű elhagyni, éppen, mert a pártból való kizárás elsősorban a közösség elvesztését jelenti. A párt elhagyása nem csupán an­nak a szervezetnek az elhagyását jelenti, amelyen kívül ugyanaz a harc nem foly­tatható, de a testvériség melegségének, és bizonyos tekintetben az élet értelmének elvesztését is. A mágikus és csodálatos „szézám”, amely megnyitja a testvériség, bi­zalom ajtóit az előtt, akit elvtársként mutatnak be, nem működik többé. „Az elvtár­sak... Az ismeretlenek, akik kinyitnak előtted egy ajtót, és akik felismernek, és aki­ket te is felismersz. Az ember együtt van velük” foglalja össze Diego, mi az, ami

igazán hiányozna neki, ha nem folytathatná illegális munkáját Spanyolországban (HV 105). Ezzel együtt vész oda a közös harcban való részvétel lehetősége, és he­lyette megjelenik a veszedelem, hogy a „jó militánsok” akik problémák nélkül folytatják a harcot, a kilépőt renegátnak tekintik majd.21 Ezt a szoros, érzelmekkel telített köteléket fejezi ki az a mód is, ahogyan a spanyol kommunisták emlegették a pártot, természetesen elsősorban konspirációs okokból, hiszen a titoktartás kö­vetelményei miatt még párthoz tartozásukat sem fedhették fel kívülállók előtt, de azért is, ha csak tudat alatt, hogy hangsúlyozzák összetartozásukat: la família, de casa, chez nous (DSzV 145). Semprun érzi ennek, az „én” helyett a „mi” és az „enyém” helyett a „mienk” használatának abszurditását, miközben maga is így fo­galmaz, amikor Josef Frankra emlékezik, akit „az övéi - a mieink” gyilkoltak meg.

Semprunt ebből a családból lökték ki 1965-ben, és az elválás, még ha önkéntes is, szomorú folyamat: „On quitte d ’un seul couppapa-maman, la saintefamille, les certitudes, la chaleur fratemelle des masses laborieuses (...) Bref on reste seul. ” [Az ember egyszerre elhagyja anyját, apját, a szent családot, a bizonyosságokat, a dol­gozó tömegek testvéri melegségét. (...) Röviden, egyedül marad.] Bár egy értel­miségi számára, aki meg kívánja őrizni kritikus intellektuális képességeit ez az el­képzelhető legjobb pozíció (MVC 125-26), ráadásul „sokévi terméketlen ábrándtól, a kommunizmus megújítására, megreformálására irányuló sokévi meddő küzde­lemtől kímélt[e] meg” (Í/É 211), ez akkor is nehéz és fájdalmas procedúra. Edgar Morin hasonló szavakkal írta le érzéseit kizárása után: a párt a szülői tekintélyt tes­tesítette meg, az anyai ölet, az apai bölcsességet, s eltávolítása után árván maradt, hiszen ez volt a családja.22 Mások, mint Aragon, vagy Paul Éluard az öngyilkosság gondolatával is foglalkoztak, amikor úgy érezték, vagy attól féltek, hogy elve­szíthetik a párt bizalmát, mások pedig egyenesen halálként élték meg a szakítást.23

Bár mindent latba vetve nem bánja, hogy az események ilyen fordulatot vettek, Semprun írásaiban éppúgy, mint életében, folyamatosan jelen van a közös ve­szély, célok és testvériség igézetében eltöltött évek iránti nosztalgia. Ahogyan egy­kori rabtársa mondja 1964-ben: „a kommunizmus nem a világ ifjúkora, ez már biz­tos. De nekünk mégis az ifjúkorunk volt!” - és csöndesen koccintanak az ifjúságra (DSzV 442). Elsiratja, hogy az az eszme, amelyért hite szerint harcolt, és az az igaz­ság, amelyért hite szerint küzdött, „a legalávalóbb igazságtalanság a legtökélete­sebb rossz igazolására szolgált”, s vele együtt a marxizmus illúzióját, az „egyetemes forradalom teóriáját”, mely életük - élete - értelme lett. „Az én életemé mindene­setre. Ma tehát nincs értelme az életemnek. Értelem nélkül élek”- állítja (DSzV 177 - kiemelés KCs).

Ugyanakkor, bár némely vezetőkkel szemben komoly sérelmeket táplál, hiszen érzése szerint megrágalmazták őt, Semprun soha nem válik „valódi árulóvá”. A szolidaritás tovább él, a párttal való szakításból nem következik az árulás. Ennek értelmében nem hozta nyilvánosságra Federico Sánchez önéletrajzát sem addig, amíg Spanyolországban helyre nem állították a demokráciát, ahol a legalizált SKP szabadon vehetett részt a demokratikus folyamatokban és versenyben, nehogy hátbadöfje őket, amíg illegalitásban vannak (MVC 202). Mikor pedig amerikai ví­zumért folyamodva az interjúban, ami egykori kommunista párttagságának beval­lását követi, pártbeli tisztségeiről, illetve a többi vezetőről kérdezik, Semprun visz-

szautasítja a válaszadást: a Spanyol Kommunista Párt, mint mondja, illegális Fran­ciaországban és még illegálisabb Spanyolországban. Ezén ő nem válaszolhat egyetlen, a párt szervezetére vonatkozó kérdésre sem itt, sem bármilyen más hely­zetben: ez elvi kérdés.24 Minden bírálata, minden taktikával, stratégiával és politi­kával kapcsolatos kritikája ellenére pedig állítja, hogy az SKP hasznos és hatékony harcot folytatott Franco ellen. Az interjú címe sokatmondó: a kommunisták nagy­lelkűsége nélkül nem érthető meg a XX. század.25

Végszó

A politikai cselekvést Semprun a pártból való kizárása után is folytatta, jelezvén az elkötelezett értelmiségi vágyát arra, hogy a történelem aktív alakítója legyen. Ez önértékelésében is fontos: a spanyol polgárháború kapcsán úgy fogalmaz, hogy bár serdülőkorától száműzetésben kényszerült élni, mégsem tekinti magát Franco áldozatának: az áldozatok azok, akik csendesen elszenvedték az elnyomást. Ő, aki a rendszer ellen harcolt nem áldozat, hanem a kor eseményeinek résztvevője és alakítója.26

JEGYZETEK

1. „Un m inistre c landestin”, interjú Jorge S em prunnal, in: G érard de C ortanze, Jorge Semprun, l'écri- lure de la vie, G allim ard, 2004, 264.

2. Fran£oise N icoladzé, La Deuxiéme vie de Jorge Semprun: une écriture tressée aux spirales de l ’his- toire, Castelnau-le-Lez, 1997, 57.

3. A hogyan Carlos Fuentes tanácsolta A nagy utazás kapcsán: „Különben is n e k e d kellett volna m egcsinálnod a spanyol szöveget. ( . . .) Mert te nem egyszerűen lefordítottad volna, te m eg en g ed h e tted vo lna m agadnak a változtatást. Átírhattad vo lna az eredetit, hogy továbbjuss. Am iből új k ö nyv született volna, enn ek v iszont m egcsináltad volna a francia változatát, egy m ég újabb könyvet. T e m agad m on­dod , ez a tapasztalat k im eríthete tlen ... ( . . . ) Szóval ( . . . ) m egvalósíthatnád m inden író álm át: egész é le­ted b en ugyanazt a könyvet Imi, fo lytonosan megújítva!” (Í/É 216)

4. Philippe Lejeune, „Gide és az önéletrajzi té r”, in: Philippe Lejeune, Önéletírás, élettörténet, napló, B udapest: L’H arm attan, 2003, ford. Bárdos Zsuzsanna. O ttiik Géza Kosztolányi D ezső novelláiról írt haso n ló k ép p en , szem beállítva azok világát és az íróról ado tt k ép é t „a legjobb életrajzok, fény k ép ek si­ralm as ürességével" (Süm egi István, A boldogság ize. Ottiik Géza történetei, Pécs: Je len k o r, 2006, 41).

5. Lejeune, „Még egyszer az önéletírói p ak tum ró l”, in: Önéletírás, élettörténet, napló, ford. Varga R óbert, 229-30.

6. D o u in je a n Luc, „Cognac honore R aphaelle Rerolle”, Le Monde des Livres, 2001. n o v em b er 23.7. Litván György, „'Mi kom m unisták k ü lö n ö s em b erek v a g y u n k ...’ A sztálinizm us lé lek tan a”, in:

Litván György, Magyar gondolat- szabad gondolat, B udapest: Osiris, 2008, 290-305, 290.8. Jeann ine V erdés-Leroux, „Une institution to tale au to -perpé tuée: le Parti C om m uniste Frangais”,

Actes de la recherche en sciences sociales, 36:1 (1981), 33-63.9. A la pregunta que se hace en esas flchas impresas, de puro trámite, donde se inquiere del postu­

l a t e a un visado si ha sido drogadicto, homosexual o miembro delpartido comunista o de alguna de sus organizaciones dependientes- front-organizations contestaste que sí. Y en el apartado correspon-diente precisaste que sí habías sido comunista, aunque todavía no drogadicto ni homosexual. Cuando la empleada leyó elformulario rellenadopor ti, se sobresaltó. éPor qué ha dicho usled esto?” lepreguntó extranada. „Porque es verdad”, le dijiste. ,yEs absolutamente necesario recordarlo?", le preguntó. „Absolutamente- le dijiste-, es un hecho del dominiopublico que nipuedo ni quiero ocultar" (A kér­

désre , am ely ezek b en a pusz ta form alitást jelen tő nyom tatványokban arról kérdezi a vízum ért folya­m odót, hogy vajon drogfüggő, hom oszexuális, vagy tagja a kom m unista pártnak, vagy valam elyik tőle függő szervezetnek - front-organization-nek - , azt válaszoltad, hogy igen. És a m egfelelő rubrikában pontosíto ttad , hogy k o m m unista voltál, b á r sem m iképp sem drogfüggő, vagy hom oszexuális. Am ikor az alkalm azott elo lvasta az általad kitöltött form ulát, m egrettent. „Miért m ond ta ezt?” kérdezte csodál­kozva. „Mert igaz” m ondtad . „És feltétlenül szükséges ezt em líteni?” kérd ez te . „Feltétlenül” felelted. „Ez közism ert tény, am it nem tudok , és nem is akarok tagadni, vagy titko ln i.” - AFS 285).

10. Edgar Morin, Autocritique, Paris: Seuil, 1970, 46.11. „Ich war gegen Franco Kommunist, aber nicht mehr fü r eine neue Gesellschaft, fü r eine neue

Welt, einen neuen Menschen" („Ich habe E rinnerungen, als w äre ich tau sen d Jahre alt”, M echtild G ilzm er interjúja Jo rge S em prunnal, Freitag 03, 2000. január 14).

12. Morin, Autocritique, 159.13. „Mais j'étais souvent aide par la chance. Puisque c ’est ainsi qu'il fa u t appeler le silence des

autres, qui vousprotege"(D e gyakran segített a szerencse. Mivel így kell nevezn i a több iek hallgatását, am ely védelm ez. - MVC 265).

14. „Nunca te ha interesado mucho la normalidad cotidiana y burocrática de la vida legal del mili­tante. No dices que sea inútil esa normalidad, esa trabajo paciente y rutinario sobre el tejido social. Dices que a ti nunca te ha interesado. No dices nada más. Tu sumergiste, gustozo y gozoso, a los diecio- cho anos, en la actividad clandestina de la resistencia antinazi. Soportaste, sin mayoresproblémás, con una curiosidad intelectual inagotable, la experiencia del campo de concentración, en Buchenwald. Volviste a zambullirte, con una especie de salvaje alegria vital, en la clandestinidad espafiola, a partir de 1953 "iSoha nem érd ek e lt k ü lö n ö seb b en a militáns legális é le tén ek m indennapi bürokratikus nor- malitása. Nem állítod, ho g y ez a norm alitás, ez a türelm es és ru tinszerű m u n k a a társadalom sz ö vetében haszontalan. Csak azt m on d o d , hogy soha nem érdekelt. Sem m i tö b b e t nem m ondasz. G yönyörűséggel és élvezettel m erültél b e le tizennyolc évesen a földalatti antináci ellenállásba. K ülönösebb p rob lém ák nélkül, k im eríthetetlen in tellektuális kíváncsisággal viselted el a b u chenw ald i koncen trációs tábort. Visszatértél, hogy k ü lö n leg esen vad és é lén k izgalom m al vesd be le m agad 1953-tól a spanyol földalat­ti m ozgalom ba. - AFS 12)

15. Franziska A ugstein, Von Treue und Verrat: Jorge Semprün, M ünchen: Verlag C. H. B eck oHG, 2008, 89-90.

16. Morin, Autocritique, 70.17. Vö. H annah A rendt, Múlt és jövő között, Budapest: O siris-R eaders International, 1995, ford.

M ódos M agdolna.18. Ricardo C ayuela Gally, „Entrevista con Jo rge Sem prün. La m em oria com o escriaira". Letras

Libres 2003. szep tem ber, 32-39.19. Recuerdo que tenia veinte anosy que era feliz. [...1 Era felizporque todo estaba claro. Sabíapor

qué estaba preso. Además, los malos estaban por un lado, los buenos por otro, como en los cuentos de hadas. Yyo estaba con los buenos. El fascismo era el Mai y nosotros lucbábamos contra el Mai. (Em lék­szem , hogy húszéves voltam és boldog. [...] B oldog voltam , m ert m in d en világos volt. T udtam , m iért vagyok fogoly. R áadásul a rosszak az egyik o ldalon voltak, a jók a m ásikon, m int a tündérm esékben . És én a jókkal voltam . A fasizm us volt a Rossz és mi a Rossz e llen harcoltunk. - AFS 138)

20. „...elpartido comunista no sirvepara nada. [...]No sirve n ipara tomarelpoder nipara instau- rar el socialismo" (AFS 173).

21. Morin, Autocritique, 160.22. Morin, Autocritique, 174.23. „A l'époque, j ’en serais mórt" [Akkoriban belehaltam volna] - em lékezett egy interjúalany

(Verdés-Leroux, „Une institu tion totale au to -p e rp é tu é e”, 35, 7. jgy.).24. Mire usled, Miss Bryant, el partido comunista espanol es ilegal aquí, en Francia. Es todavía más

ilegal en Espana. No puedo contestar a ninguna pregunta sobre su organizáción. Y no contestaré ni aquí, ni en ningún sitio. Es una cuestión deprincipio. (N ézze, Miss Bryant, a spanyol kom m unista párt illegális itt, F ranciaországban. Még illegálisabb Spanyolországban. Nem áll m ódom ban egyetlen kérdésre sem válaszoln i a szervezetét illetően. És nem válaszolok sem itt, sem bárm ilyen helyzetben . Ez elvi kérdés. - AFS 286)

25. Jo se A ndres Rojo, „El siglo XX no se p u ed e en ten d er sin la generosidad de los com unistas", El Pais, 2003. Szeptem ber 4.

26. „Estamos ante el final d e u n ciclo d e predom in io en Europa, de la izquierda, d e la izquierda socialdem ócrata , la izquierda reform ista” - Unión E uropea noticias, entrevista eu ronew s.m ht, interjú Jorge S em prunnal, h ttp ://es.eu ronew s.net/2009 /07 /01 /jo rge-sem prun-estam os-an te-e l-fina l-de-un - c ic lo -de-predom in io-en-europa-de-la -/

BACSÓ BÉLA• t

On-arc-kép„Der Leib w ird nicht tem atisiert, er tem atisiert sich ” H ans B lum enberg - Beschreibung des M enschen

Jacques Derrida páratlanul gazdag életművében a Mémoires d ’aveugle. L’auto- portrait et autres mines szöveget az írás és a kép eleven szellemi áthatása okán különösen fontosnak tartom. Derrida filozófiájának nagy témái művek, rajzok és metszetek kíséretében kerülnek itt elénk. A vakság egyszerre jelenik meg nála val­lási, esztétikai/művészettörténeti, pszichoanalitikus stb. olvasatban. Miként nyeri el a művész az arcát a képen. A képpé vált arc ugyanakkor annak emléke, annak nyoma, és annak vonását őrzi, akit - mint mondani szoktuk - csak a kép őriz meg. Sartrenak1 igaza volt, amikor úgy fogalmazott: az arc az emberi test legszélső határa, amit a test felől, abból kiindulva kell megérteni, az arc megteremti az egye­temes idő közepette a saját idejét. Az arc talán a legkevésbé festi, hiszen mindig ol­vasunk róla, azaz kifejező jellege, még talán az álomban sem szűnik meg. Az arc­ra tekintve van számunkra az ember, azt őrizzük, amikor felidézzük, azonosítjuk és vezetjük magunkat félre, hiszen az idő nem felfüggeszthető. A kérdés az, hogy az arc, a saját arcunk, amit csak valami eszköz (tükör), vagy egy másik ember viszonylatában érzékelünk, miként néz vissza ránk, illetve milyen módon tekinte­nek ránk - az arc-kifejezés szinte sohasem semleges. Annibale Carracci két önarc­képe közül a korábbi, amely a festőt profilból ábrázolja és az ecsetvonások által nyert vonások útján fejez ki, semmiféle vonatkozást nem teremt az arc körül (1595-1600, Uffizi), míg a későbbi (1604 körül Hermitage) egy más eljárást választ; a magáról festett képet festőállványra helyezi a képen belül, utalva ezzel arra, hogy én, a festő, csak a festett arc vagyok, én vagyok, aki magamat festem. A kép a képben „fogás” felfüggeszti az igazi én keresésének kérdését, minden arc pro­vizórikus jellegére utal, amit a mű örökre őriz, és egyben eltakarja a festőt.

Eliane Escoubasnak2 igaza volt, mikor Derrida könyvéről írva úgy fogalmazott, hogy ez az írás nagyon személyes, szinte biografikus, gondoljunk arra a részre, ahol felidézte, hogy milyen nehezen viselte bátyja sikerét a rajzművészetben, amelyhez neki egyáltalán nem volt érzéke. Derrida „rajza” az emberről itt van szövegben, mesterek rajza és az ő értelmező szövege, amelyet saját „sikertelen­sége” helyére állít. Másrészt Escoubasnak az a meglátása is igaz, hogy Derrida eme műve talán a Hang és fenomén (1967) párdarabja, amennyiben a reprezentáció naiv felfogását erőteljesen kritizálja. Annak talán leglényegesebb máig ható gon­dolata a szuplemetumxz vonatkozik, amely mindig valaminek a helyén, valamit he­