Dr Campbell Ross Eletre Szolo Ajandek

DR. ROSS CAMPBELL

ÉLETRESZÓLÓ

AJÁNDÉKHOGYAN SZERESSÜK GYERMEKÜNKET?

H A R M A T Budapest, 1992

Originally published in English as "How to really love your child" by VICTOR BOOKS, a division of SP Publications, Inc., W heaton, 111. 60187

Eighteenth printing, 1986

® 1977 by SP Publications, Inc.

Fordította: Tomka Gáborné Borítóterv: Mikes Balázs

Borító fotó: Takács Andrea

2. javított kiadás, 1992

© HARMAT Kiadói Alapítvány, 1991 " All rights reserved"

M inden jog fenntartva, beleértve a bárminemű eljárással való sokszorosítás jogát is.

ISBN 963 7954 09 0

Kiadja - Published by:HARMAT Kiadói Alapítvány

(a member of International Literature Associates) 1447 Budapest, Pf. 521

Felelős szerkesztő: Tóth Sára Műszaki vezető: Bernhardt Péter

Nyomtatta és kötötte a Dabasi Nyomda Felelős vezető: Bálint Csaba igazgató

Munkaszám: 92-0699

TARTALOM

1. A PROBLÉMÁK GYÖKERE .................................................................... 7

2. A CSALÁDI KÖRNYEZET....................................................................173. AZ A L A P ....................................................................................................... 27

4. HOGYAN SZERESSÜK GYERMEKÜNKET?A SZEMKAPCSOLAT............................................................................... 37

5. HOGYAN SZERESSÜK GYERMEKÜNKET?A TESTI KÖ ZELSÉG .................................................................................45

6. HOGYAN SZERESSÜK GYERMEKÜNKET?A KITÜNTETETT FIG YELEM ............................................................. 55

7. A HELYES ÉS A HELYTELEN SZER ETET..................................... 67

8. A FEGYELMEZÉS FO G A LM A ........................................................... 79

9. A SZERETETTELJES FEGYELM EZÉS.............................................. 91

10. A FEGYELMEZÉSKÉRÉS, PARANCS, JUTALOM, BÜNTETÉS ..................................101

11. KÜLÖNLEGES PROBLÉMÁKKALKÜSZKÖDŐ GYERMEKEK ................................................................115

12. HOGYAN NEVELHETJÜK HITRE GYERMEKÜNKET? . . . . 123

BEVEZETÉS

I / .1 könyv elsősorban olyan szülők számára íródott, akiknek a gyermekei még nem érték el a kamaszkort. Célja, hogy közért- in (ő és gyakorlati eligazítást adjon az édesanyáknak és az édesa- I'Aktiak a gyermeknevelés csodálatos, ugyanakkor félelmetesen nagyszerű feladatához.

Mondanivalómat megpróbáltam a tőlem telhető legvilágosabb lm m ában, a lényeges elemeket hangsúlyozva közreadni. Főbb •t/.nnpontjaim: mik a gyermek szükségletei és hogyan lehet kielégíteni azokat.

A gyermeknevelés tulajdonképpen bonyolult vállalkozás, .imelynek során a szülők többsége komoly nehézségekkel küzd. A gyermekekről szóló könyvek, cikkek, előadások és tanfolyamok özöne sajnos inkább elkedvetleníti és összezavarja a szülőket, semhogy segítséget nyújtana. Ez azért szomorú, mert a legtöbb esetben ezek kiváló információt tartalmaznak.

Véleményem szerint az a probléma, hogy sok könyv, cikk és előadás a gyermeknevelésnek csupán egy vagy legfeljebb néhány különleges szempontjára irányítja a figyelmet anélkül, li<így a témát teljes egészében felölelné, vagy m egnevezné azokat

s.ijátos területeket, amelyekkel foglalkozik. Következésképpen sok lelkiismeretes szülő úgy próbálja alkalmazni a hallottakat vagy olvasottakat, mintha alapvetően azok határoznák meg a gyermekhez való viszonyt, és ez gyakran kudarchoz vezet. Ezért a kudarcért általában sem maga az információ, sem pedig alkalmazásának módja nem hibáztatható.

A szülőknek nincs átfogó képük a gyermekkel való bánásmódról. Magukat az alapelveket többnyire ismerik. A zavar akörül látnád, hogy melyiket mikor, milyen körülmények között alkalmazzák. Ez a zavar érthető, hiszen sokan kifejtették már, mit legyen a szülő, csak éppen azt nem, hogy mikor vagy hogyan tegye azt.

Klasszikus példát találhatunk erre a fegyelmezés területén. Kiváló könyvek és tanfolyamok foglalkoznak ezzel a témával, de arra nem világítanak rá, hogy a fegyelmezés a gyermekhez való viszonynak csupán egy formája. Ennek megfelelően sok szülő úgy gondolja, hogy a fegyelmezés a gyermekkel való bánás elsődleges és alapvető módja. Könnyen beleeshetünk ebbe a hibába, különösen ha azt halljuk, hogy „aki szereti gyermekét, annak fegyelmeznie kell". Ez az állítás természetesen igaz, de a tragédia az, hogy sok szülő mást sem csinál, csak fegyelmez, miközben a gyermek alig-alig érzi a szülő szeretetét. Ezért a gyermekek többsége kételkedik abban, hogy őt őszintén, feltétel nélkül szeretik. A kérdés tehát továbbra sem az, hogy fegyelmezzünk-e, vagy sem, hanem az, mi módon fejezzük ki szeretetünket a fegyelmezésen keresztül, illetve mikor alkalmazzuk a szeretet kifejezésének gyöngédebb formáit.

Remélem, sikerül ezeket a problémákat egyszerűen és közérthetően megközelítenem, és a gyermeknevelésről átfogó képet adnom az olvasónak. Remélem továbbá, hogy e könyv segítséget nyújt majd a szülők számára az egyes helyzetekhez illő, helyes magatartásforma kiválasztásában. Minden helyzetben tökéletesen cselekedni természetesen lehetetlen, mégis, minél jobban megközelítjük a tökéletest, annál jobb és elégedettebb szülőkké válunk, gyermekünk pedig annál boldogabb lesz.

A könyv anyaga jórészt olyan előadásokból származik, amelyeket az elmúlt három év alatt különféle konferenciákon tartottam a szülő-gyermek kapcsolatról.

A PROBLÉMÁK GYÖKERE

O l y a n derék fiú volt, mindig jól viselkedett! - kezdték a szomorú szülők felgöngyölíteni a fájdalmas történetet rendelőmben.- Igen, mindig elégedettnek látszott, és soha nem volt vele különösebb gond. Gondoskodtunk arról, hogy jó hatások érjék: cser- készkedett, baseballozott, templomba járt. Az igaz, hogy örökösen verekedett bátyjával és nővérével, no de az ilyen testvérháború, az ugye természetes. Egyébként Tóm soha nem okozott igazán problémát számunkra. Néha rosszkedvű volt, és hosszabb időre eltűnt a szobájában, de sohasem volt tiszteletlen, engedetlen, és sohasem feleselt. Erről gondoskodott az édesapja. Egy dolog egészen biztos, hogy nem hiányzott neki, ez pedig a fegyelmezés. Tulajdonképpen ez a legnagyobb kérdőjel bennünk. Hogyan tud egy olyan fiatal, aki világ életében fegyelmezett volt, annyira hirtelen csatlakozni féktelen társaihoz, és ugyanazt tenni, ugyanúgy viselkedni a felnőttekkel és a szüleivel, mint azok? Hazudoznak, lopnak, sőt isznak is. Már nem tudok bízni a gyermekemben, beszélni sem tudok vele, és ő sem akar. Hallgatag lett és mogorva, rám se néz. Úgy tűnik, kerüli a velünk való érintkezést. Az idén a tanulás is nagyon gyengén megy neki.

- Mikor vették észre ezeket a változásokat? - kérdeztem.- Nézzük csak - válaszolta Smithné, - most tizennégy éves. Az

első jelek az osztályzataiban mutatkoztak kb. két éve. A hatodik osztály utolsó hónapjaiban vettük észre, hogy nem érdekli az

8 ÉLETRE SZÓLÓ AJÁNDÉK

iskola. Ezután már csak kényszerből járt templomba. Barátai sem érdekelték többé. Egyre több időt töltött egyedül, rendszerint a szobájában, és egyre kevesebbet beszélt. A dolgok akkor kezdtek súlyosbodni, amikor megkezdte a középiskolát. Ekkor már kedvenc tevékenysége, a sport is hidegen hagyta. Otthagyta legjobb barátait, és a bajkeverők társaságához csapódott. Gondolkodás- módja megváltozott, teljesen az ő befolyásuk alá került. Nem tanul, osztályzatai nem érdeklik. Barátaival együtt gyakran bajba kerül.

Pedig mi mindent megpróbáltunk - folytatta az asszony. - Először megvertük, azután eltiltottuk a televíziótól, a mozitól és a hasonló szórakozásoktól. Egy ízben egy kerek hónapig szobafogságban volt. Jutalmazni is megpróbáltuk a helyes viselkedésért. Őszintén úgy érzem, minden lehetségest m egkíséreltünk vele, amiről csak olvastunk vagy hallottunk. Nem tudom, létezik-e m ég egyáltalán segítség.

Miben hibáztunk? Rossz szülők vagyunk? Isten a tanúnk, hogy mindent megtettünk. Lehetséges, hogy ez valami veleszületett dolog? Vagy talán fizikai jellegű a probléma? De hiszen néhány hete megvizsgálta a gyermekorvos. Vigyük el endokrinológus- hoz, vagy csináltassunk EEG-t? Segítségre van szükségünk nekünk is, Tómnak is! Campbell doktor, mi szeretjük a fiunkat. Hogyan segíthetnénk rajta? Valamit tennünk kell!

Később, miután Smith úr és felesége kimentek, Tóm lépett be rendelőmbe. Meglepődtem természetes és rokonszenves modorán, kellemes m egjelenésén. A földet bámulta, és ha rám is pillantott olykor-olykor, rögtön elkapta tekintetét. Bár szemmel láthatóan értelmes legény volt, rövid félmondatokkal beszélt, vagy inkább csak az orra alatt dörmögött. Nemsokára azonban felengedett és elkezdett mesélni. A tények lényegileg megegyeztek azzal, amit szüleitől megtudtam. Azután így folytatta:

- A barátaimon kívül igazából senki sem törődik velem.- Senki? - kérdeztem vissza.- Senki. Vagy talán a szüleim, nem tudom. Amikor kicsi voltam,

azt hittem, törődnek velem. Persze, mit számít ez már? Igazából nem érdekli őket más, csak a saját ügyeik, saját barátaik, saját munkájuk, saját elfoglaltságaik. No de miért is kellene tudniuk,

A PROBLÉMÁK GYÖKERE 9

hogy mit csinálok? Tulajdonképpen nem az ő dolguk. Én meg egyedül akarok lenni, és saját magam irányítani az életemet. Miért is kellene törődniük velem? Ezelőtt sem tették soha.

A beszélgetés során kiderült, hogy a fiú nagyon el van keseredve, mivel sohasem elégedett önmagával és saját életével. Réges- régi vágya volt, hogy meghitt, meleg kapcsolatban legyen szüleivel, de az utóbbi néhány hónapban lemondott róla. Azokhoz a társaihoz fordult, akik elfogadták, de így még boldogtalanabb lett.

íme, egy napjainkra oly jellemző tragikus történet. Egy kora- kamaszkorban lévő fiú, akinek korábbi évei minden látható jel szerint problémamentesek voltak. 12-13 éves koráig senki nem gondolta, hogy boldogtalan, hiszen kedves, szolgálatkész gyermek volt, aki nem vette túlságosan igénybe sem szüleit, sem tanárait, sem másokat. Senki nem sejtette, hogy Tóm nem érzi szülei maradéktalan szeretetét és elfogadását. Annak ellenére, hogy szívből szerették, és törődtek vele, úgy érezte, nem szeretik igazán. Igen, Tóm tudott szülei szeretetéről és gondoskodásáról, és nem is mondott volna senkinek mást. Mégsem élte át a feltétel nélküli szeretet és elfogadás egyedülállóan nagyszerű érzését.

Ezt tulajdonképpen nehéz megérteni, hiszen Tóm szülei valóban jó szülők. Szeretik fiukat, és legjobb tudásuk szerint gondoskodnak róla. Nevelésében alkalmazzák mindazt, amit olvastak vagy hallottak erről a témáról, sőt, mások tanácsát is kikérik. Szeretik és tisztelik egymást, házasságuk egyértelm űen felülmúlja az átlagot.

Ismerős történetAbban a naponkénti hajszában és feszültségben, amelyben ma egy átlagos család él, a szülők könnyen összezavarodnak és elbá- tortalanodnak. A válások növekvő aránya, a gazdasági válság, a nevelés és oktatás romló színvonala, az állami vezetők iránt érzett bizalmatlanság kiszipolyozza érzelmi életünket. Ahogy nő a szülők fizikai, érzelmi és szellemi megterhelése, úgy válik egyre nehezebbé a gyermeknevelés. Meggyőződésem, hogy e nehéz idők legfőbb áldozata a gyermek. O nélkülöz leginkább társadalmunkban, s amit a legjobban nélkülöz, az a szeretet.


Tóm története ismerős a mai ember számára. Szülei szívből szeretik, legjobb tudásuk szerint nevelik, valami mégis hiányzik. Észrevette-e a kedves olvasó, mi ez? Nem, nem a szeretet. Tomot szeretik a szülei. A fő probléma az, hogy a fiú nem érzi ezt a szeretetet. Okolhatjuk-e ezért a szülőket? Vajon az ő hibájuk ez? Az igazság az, hogy Smith úr és felesége mindig is szerették fiukat, csak soha nem tudták, hogyan juttassák ezt kifejezésre. Mint a legtöbb szülőnek, nekik is csak homályos elképzelésük van arról, mire van szüksége a gyermeknek: ennivalóra, ruhára, taníttatásra, szeretetre, irányításra, stb. M indezekről a szükségletekről gondoskodtak, kivéve a szeretetet, a feltétel nélküli szeretetet. Bár a szeretet szinte valamennyi szülő szívében ott rejtőzik, a nagy feladat az, hogy ezt ki is mutassuk a gyermeknek.

Hiszem, hogy modern életünk nehézségei ellenére minden szülő, aki igazán vágyik betölteni gyermeke szükségleteit, megtanulhatja ezt. Ahhoz, hogy a velük eltöltött rövid idő alatt minden tőlünk telhetőt megadhassunk gyermekünknek, tudnunk kell, hogyan szeressük őt igazán.

Melyik a leghelyesebb fegyelmezési mód?- Emlékszem egy esetre, úgy 6-7 éves korom tájékán, amely még ma is felbőszít, rágondolni sem szeretek - folytatta Tóm néhány nap múlva. - Labdáztam, és véletlenül betörtem az ablakot. Borzasztóan bántam a dolgot, és elbújtam a közeli erdőben, amíg anyu haza nem jött, és keresni nem kezdett. Igazán sajnáltam, hogy ilyen rossz voltam, még sírtam is miatta. Amikor apu hazajött, anyu elmesélte neki, mi történt az ablakkal, mire ő elfenekelt.

Könnyes lett a fiú szeme.- Mit szóltál erre? - kérdeztem.- Semmit - válaszolta elcsukló hangon.Ez az eset a fegyelmezés körüli zűrzavart mutatja. Az itt alkal

mazott fegyelmezési mód olyan fájdalmat, haragot és neheztelést keltett a gyermekben, amit segítség nélkül soha nem fog tudni elfelejteni és szüleinek megbocsátani.

Hét év elteltével m ég mindig fáj neki ez az esemény. Hogyan hagyhatott ez az egyszeri eset ilyen mély nyomot a fiúban? Előfordult máskor is, hogy kikapott, de az nem rázta így meg, sőt,


esetenként hálás is volt érte. Akkor hát mi a magyarázat? Talán az, hogy már előzőleg sokat bánkódott a történteken, és fizikai fájdalom nélkül is éppen eleget szenvedett miatta? Vagy tán a verés arról győzte m eg Tomot, hogy szülei nem értik meg őt, és közömbösek érzéseivel szemben? Lehetséges, hogy a kemény büntetés helyett gyöngéd szülői megértésre lett volna szükség ebben a kivételes esetben? S ha így van, honnan tudhatták volna ezt Tóm szülei? Hogyan tudták volna eldönteni, hogy az adott helyzetben a fegyelmezés mely formáját alkalmazzák?

Kedves szülőtársaim! Ö nök hogy gondolják? El kell-e döntenünk előre, hogy a gyermeknevelés során milyen konkrét, rutinszerű lépéseket tegyünk? Úgy gondolják, hogy következetesnek kell lenni? Hogyan legyünk következetesek? Büntessünk minden alkalommal, amikor gyermekünk viselkedése nem helyénvaló? Ha igen, úgy mindig ugyanazt a büntetést alkalmazzuk? Ha nem, milyen egyéb lehetőségek vannak? Mit is jelent a fegyelmezés? Szinonim fogalom-e a fegyelmezés és a büntetés? Tanul- mányozzunk-e egy adott nevelési irányzatot és maradjunk-e meg amellett? Vagy hallgassunk inkább józan eszünkre és érzéseinkre? Esetleg használjuk mindkettőt? De milyen arányban? M elyiket és mikor?

Ezek olyan kérdések, amelyekkel manapság minden lelkiismeretes szülő küszködik. El vagyunk árasztva a gyermeknevelésről szóló könyvekkel, cikkekkel, előadásokkal, tanfolyamokkal, amelyek a legkülönfélébb tanácsokat adják, a gyermek csuklyásizmának megcsípésétől egészen a jutalomcukorka adásáig.

Egy szó mint száz, hogyan fegyelmezhették volna Tomot szülei ebben a helyzetben úgy, hogy egyúttal meleg, szerető kapcsolatban maradjanak vele? Ezt a nehéz témát később fogjuk megvizsgálni.

Úgy gondolom, egy szülő sem vitatja, hogy gyermeket nevelni napjainkban különösen nehéz. Ennek egyik oka az, hogy a gyermek a nap nagy részében mások hatásának van kitéve, például az iskola, a keresztény közösség, a szomszédok és a barátok befolyásának. Ezért sok szülő úgy véli, hogy bármilyen jól neveli is gyermekét, összességében igen csekély hatással van rá.


Az ellenkezője igazEnnek éppen az ellenkezője igaz. Az általam tanulmányozott szakirodalomban mindenütt az áll, hogy az otthon légköre mindennél fontosabb. A szülők hatása minden más hatást felülmúl. Az otthon az, ami döntően meghatározza, milyen boldog, milyen kiegyensúlyozott a gyermek, mennyire érzi magát biztonságban, hogyan alakul a kapcsolata a felnőttekkel, barátaival és más gyermekekkel, mennyire bízik magában és képességeiben, mennyire kedves vagy mennyire zárkózott, hogyan reagál szokatlan helyzetekben. Igen, a sok zavaró körülmény ellenére az otthonnak van a legnagyobb hatása a gyermekre.

Nem az otthon azonban az egyetlen jellemformáló tényező. Nem szabad beleesnünk abba a hibába, hogy minden nehézségért vagy csalódásért az otthont hibáztatjuk. Az igazság és a teljesség kedvéért nézzük meg a második leglényegesebb feltételt.

Örökölt temperamentumTulajdonképpen sokféle alkati adottság létezik. Napjainkig kilenc fajtát sikerült azonosítani. Az erre vonatkozó kutatásokat Stella Chess és Alexander Thomas végezték. Eredményeikről Temperament and Behavior Disorder [Temperamentum és viselkedési zavarok gyermekeknél], New York; University Press, 1968. című m unkájukban számolnak be.

Ezt a könyvet klasszikus műként tartják számon, és valóban mérföldkőnek számít a viselkedéslélektan fejlődésében. Mélyreható magyarázatot ad a gyermekek egyéni tulajdonságainak miértjeire. Segít megérteni, hogy miért vannak könnyebben és nehezebben nevelhető gyermekek; hogy egyes gyermekeket miért könnyebb szeretni és kezelni, mint másokat; továbbá, hogy ugyanabban a családban, vagy egészen hasonló körülmények között nevelkedő gyermekek miért különböznek annyira egymástól.

Dr.Chess és Dr.Thomas mutatták ki legegyértelműbben, hogy nemcsak a családi környezet, hanem az örökletes tulajdonságok is közrejátszanak abban, milyenné válik a gyermek. Ez óriási segítséget jelentett a problémás gyermekek szüleinek, hogy az


alaptalan vádakat elhárítsák. Sokaknak - s ez alól a szakemberek sem jelentenek kivételt - megvan az a rossz szokása, hogy a gyermekkel kapcsolatos valamennyi problémáért a szülőt teszik felelőssé. Chess és Thomas kutatásai azt igazolják, hogy egyes gyermekek másoknál könnyebben válnak problémásakká.

Nézzük meg röviden kutatásaikat! A szerzőpár kilenc jellem vonást ír le, amelyek már az újszülött osztályokon azonosíthatók. Ezek az alkati adottságok nemcsak az újszülöttet jellemzik, hanem olyan alapvető tulajdonságai a gyermeknek, amelyek többnyire egész életén át elkísérik. Valamelyest ugyan változhatnak a környezet hatására, de a temperamentum, mint olyan, mélyen a gyermek személyiségében gyökerezik, nem könnyen változik, és többé-kevésbé élete végéig megmarad. N ézzük meg ezeket a veleszületett tulajdonságokat!

1. Az aktivitás-szint a motorikus tevékenység jellem zője, amely öröklött és meghatározza a gyermek aktivitásának illetve passzivitásának mértékét.

2. A ritmikusság (rendszeresség illetve rendszertelenség) az olyan életjelenségek jelentkezésének kiszámíthatóságát jelzi, mint az éhség, a kiválasztás és az alvás-ébrenléti ciklus.

3. A közeledés vagy visszahúzódás a gyermeknek egy új ingerre - például új étel, játék vagy személy - adott reakciójának természetét írja le.

4. Az alkalmazkodási képesség az a tulajdonság, amely megmutatja, hogy a gyermek új környezeti feltételek hatására milyen gyorsan vagy könnyen képes megváltoztatni szokásos magatartását.

5. A reakció erőssége az az energiamennyiség, amelyet a gyermek hangulatának kifejezésére felhasznál.

6. Az érzékenységi küszöb az inger erősségének az a legkisebb mértéke, amely reakciót vált ki a csecsemőből.

7. A kedélyállapot (pozitív, illetve negatív) lehet játékos, kedves, vidám, barátságos, vagy ellenkezőleg rosszkedvű, sírós és barátságtalan.

8. A befolyásolhatóság azt jelzi, hogy a külső környezeti hatások milyen irányú változást okoznak magatartásában.


9. A figyelem-összpontosítás és a kitartás azt határozza meg, hogy mennyi ideig képes a gyermek az adódó akadályokat leküzdve egyazon tevékenységet folytatni.

Amint a kedves olvasó valószínűleg észrevette, lényegében a harmadik, a negyedik, az ötödik és a hetedik pontban foglaltak határozzák meg, hogy könnyen illetve nehezen kezelhető lesz-e a gyermek. Az a gyermek, aki gyorsan reagál (erősen „érzelmi beállítottságú"), vagy fél az új helyzetektől („visszahúzódó"), vagy nehezen alkalmazkodik az új körülményekhez, vagy aki többnyire rosszkedvű az hajlamos a stresszre, különösen, ha magasak a szülői elvárások. Márpedig ezek a gyermekek, sajnálatos módon, kevesebb szeretetet és gyöngédséget kapnak a felnőttektől.

Mindebből azt kell megtanulnunk, hogy a gyermek alapvető tulajdonságai szorosan összefüggnek az anyai gondoskodás és törődés minőségével.

Chess és Thomas számszerűen értékelték az újszülötteket a fent megadott kilenc szempont szerint. Ezekből az adatokból egyértelműen kikövetkeztethető, hogy kik lesznek „könnyű csecsemők", azaz kiket lesz könnyű gondozni, nevelni, és kikkel lesz könnyű kapcsolatot teremteni. Azokat a gyermekeket, akiket nehéz gondozni, nevelni, és akikkel nehéz kapcsolatot teremteni, „nehéz csecsemőknek" nevezték. Ok jóval többet igényelnek édesanyjuktól, mint a „könnyű csecsemők".

A szerzők ezután összehasonlították a gyermekek fejlődését az anyai gondozás és szeretet függvényében. M egfigyelték mind a „gondoskodó" (azok az édesanyák, akik kívánták gyermeküket, és olyan légkört teremtettek maguk körül, hogy gyermekük érezte a szeretetteljes elfogadást), mind a „nem gondoskodó", (akik akár tudatosan, akár tudat alatt elutasították gyermeküket, s az általuk árasztott légkörben gyermekük nem érezte a szeretetet és az elfogadást) anyák csecsemőit. Kutatási eredményeiket az alábbi ábra összegezi.

Láthatjuk, hogy a „gondoskodó anya" és a „könnyű csecsemő" párosítása volt a legjobb. Ezek a gyermekek különösebb nehézségek nélkül, jól fejlődtek.


Gondoskodó Nem gondoskodó anyák anyák

Könnyű csecsemők + + + -

Nehéz csecsemők + - - -

A „nehéz csecsemőt" nevelő „gondoskodó" anyáknak ugyan voltak nehézségeik de túlnyomórészt pozitív helyzet alakult ki. Ezek a gyermekek az édesanyjuk által biztosított szeretetteljes légkörben összességében jól fejlődtek.

Általában nem volt ilyen kedvező a helyzet a „könnyű csecsemő" és a „nem gondoskodó" anya esetén. Ezeknek a gyermekeknek több problémájuk volt, mint „nehéz" társaiknak, akiket „gondoskodó" anya nevelt. Tapasztalataik is inkább negatívak voltak, mint pozitívak.

A legszerencsétlenebbek, mint Önök is sejtik, azok a „nehéz csecsemők" voltak, akiket „nem gondoskodó" anyák neveltek. Ezek a szegény gyermekek olyan veszélyhelyzetben vannak, hogy nagyon találóan „veszélyeztetett" gyermekeknek nevezték el őket. Az ő helyzetük valóban elkeserítő: minden elképzelhető sérelemnek ki vannak téve, az erőszakos bántalmazástól kezdve egészen a teljes elhagyatásig. Valóban ők a mi veszélyeztetett gyermekeink.

E felbecsülhetetlen értékű anyagot összegezve néhány különlegesen fontos ténnyel találjuk szemben magunkat. M indenekelőtt azzal, hogy a gyermek boldogulása nem csupán az otthoni környezet és a nevelés függvénye. Az örökölt természet mélyen rányomja bélyegét a gyermek fejlődésére, előm enetelére és érési folyamatára. Ezek a tulajdonságok azt is befolyásolják, sőt, gyakran meghatározzák, mennyire könnyen illetve nehezen kezelhető egy gyermek, és mennyi csalódást okoz szüleinek. Mindez pedig hatással van arra, miként bánik a szülő gyermekével - tehát kölcsönhatás áll fenn.


Munkám során tapasztalom, hány bűntudattól gyötört szülőnek nyújt megkönnyebbülést e tények megismerése.

Egy másik fontos tanulság az, hogy bármilyen tulajdonságokkal született is meg egy gyermek, elsősorban az anyai (és term észetesen az apai) bánásmód határozza meg, milyenné válik. Figyeljük meg ismét az ábrát! Igaz ugyan, hogy egy „nehéz" gyermek felnevelése több fáradságba és lemondásba kerül, de a végeredmény szempontjából az érzelmi gondoskodás minősége sokkal nagyobb jelentőséggel bír. A nevelés akár pozitív, akár negatív irányban megváltoztathatja ezeket az örökletes jellem vonásokat.

Tulajdonképpen erről szól az egész könyv. „Hogyan" kérdéseinkre próbál válaszolni: Hogyan viszonyuljunk gyermekünkhöz, hogy a lehető legjobban fejlődjön? Hogyan adjuk meg neki azt az érzelmi törődést, amelyre oly nagy szüksége van? A könyv terjedelme nem engedi meg, hogy a gyermeknevelés valamennyi területét érintsem, ezért azokkal a témákkal foglalkoztam, amelyeket a hatékony nevelés szempontjából a legfontosabbnak tartok.

Tény az, hogy a szülők többsége szeretetet érez gyermeke iránt. Úgy tartják azonban, hogy ez a szeretet természetes úton eljut hozzá. Ez napjaink legnagyobb tévedése. A legtöbb szülő szíve mélyén érzett szeretetét nem közvetíti gyermeke felé, mert nem tudja, hogyan tegye. Ennélfogva sok gyermek nem érzi szülei őszinte, feltétel nélküli szeretetét és elfogadását. Napjainkban ebben gyökerezik a legtöbb gyermeknevelési probléma. Ha a szülő-gyermek kapcsolat nem az igazi szeretetre épül, akkor minden egyéb (fegyelmezés, baráti kapcsolatok, iskolai eredmények) hamis alapon nyugszik, és a gondok nem maradnak el.

Könyvünk e szeretetkapcsolat kialakulásának alapfeltételeit tárja fel.

A CSALADI KÖRNYEZET

] \ ^ ie lő t t a lényegre térnénk, vessünk egy pillantást az eredményes gyermeknevelés előfeltételeire. Az első és leglényegesebb ezek közül az otthon. Néhány fontos pontot fogunk csupán érinteni.

A legjelentősebb kapcsolat a családon belül, ami m ég a szülőgyermek kapcsolatot is megelőzi a házastársi kapcsolat. Mind a szülő-gyermek kapcsolat, mind a gyermek biztonságérzete erősen függ a házastársi kötelék milyenségétől. Ezért olyan fontos biztosítani a lehető legjobb kapcsolatot férj és feleség között, mielőtt komolyan nekifognánk gyermekünkkel való viszonyunk ja vításának. Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy minél jobb házasságban élünk, annál hatékonyabban és sikeresebben alkalmazhatjuk a következő fejezetekben leírtakat.

Először is különbséget kell tennünk kognitív (azaz intellektuális vagy racionális) és emocionális (azaz érzelmi) kommunikáció között. Azok az emberek, akik elsődlegesen kognitív módon érintkeznek társaikkal, főleg a tények világában élnek. Kedvelik az olyan témákat, mint a sport, pénz, üzleti élet, lakás, hivatás, stb., s a beszélgetés fonalát távol tartják az érzelmi területektől. Általában kellemetlenül érzik magukat, ha olyan kérdésekről kell társalogniuk, amelyek érzelmeket - különösképpen negatív érzelmeket, például haragot - keltenek. így azután kerülik a szeretettel, félelemmel és haraggal kapcsolatos témákat. Az ilyen


emberek nehezen tudnak melegséget és támaszt nyújtani házastársuknak.

Mások inkább érzelmi módon érintkeznek. Hamar elfáradnak a pusztán tényszerű ismeretektől, és igényük van arra, hogy - főleg házastársukkal - megoszthassák érzéseiket. Úgy érzik, a házasság légköre nem tűr meg feszültséget, haragot, neheztelést, ezért arra törekszenek, hogy házastársukkal megbeszélhessék ezeket az érzéseiket, föloldják a konfliktusokat, feszültségmentes, nyílt, kellemes légkört teremtsenek.

Természetesen nincsen sem tisztán kognitív, sem tisztán emocionális személy. Mindannyian az alábbi kis ábra egy pontján helyezkedünk el. Az az ember, akinek személyisége és kommunikációs viselkedésformája szinte teljesen emocionális képet mutat, az ábra bal oldalán jelölhető, míg a kognitív kommunikációs viselkedésformát mutató egyént a jobb oldalon kell elképzelnünk. Mindannyian beleülünk a két véglet közötti egyenes valamelyik pontjába.

Emocionális Kognitív

Hová jelölné magát a kedves olvasó? Az egyenes melyik felén képzeli el a nők és melyiken a férfiak többségét? Eltalálta! Általános igazság, hogy a nők inkább érzelmi síkon keresnek kapcsolatot házastársukkal és gyermekeikkel, míg a férfiak a kognitív típusú kommunikációra hajlamosak.

És most fogadok, hogy a kedves olvasó kívánatosabbnak tartja, ha valaki a jobb oldalon található! Ez általános tévedés manapság. Az igazság az, hogy mindkét típusnak vannak előnyei és hátrányai. A grafikon bal oldalán található személy, aki szívesen megosztja érzéseit másokkal, nem kevésbé okos vagy intelligens. Az ilyen ember csupán tisztában van érzéseivel, és többnyire tud velük mit kezdeni. Az pedig, ha valaki az ábra jobb oldalán jelölhető, tehát kevésbé nyilvánítja ki érzelmeit, nem azt jelenti, hogy gyengébben érez. Pusztán arról van szó, hogy elnyomja, eltemeti érzelmeit, kevésbé tudatosulnak benne, sőt gyakran vak irántuk.

A CSALÁDI KÖRNYEZET 19

Meglepő, hogy az ún. kognitív személyt (jobb oldalon) éppúgy irányítják érzelmei, mint az ún. emocionális egyént. A különbség csupán annyi, hogy az előbbi nem veszi ezt észre. Például a hűvös, kimért észembernek szintén vannak mély érzései, de óriási energiával felszín alatt tartja azokat, hogy ne zavarják. Pedig zavarják. I la valaki (például egy emocionális feleség vagy gyermek) gyöngédséget, melegséget vár tőle, nemcsak hogy képtelen azt megadni, de méregbe is gurul, mivel erőltetett kiegyensúlyozottságát felborították.

Az apa kezdeményező szerepe„Borzasztó, micsoda érzések dúlnak bennem férjem iránt - magyarázta zavartan Davisné - pedig olyan példásan gondoskodik a családról, és igazán mindannyian tiszteljük. Először szörnyen mérges leszek rá, azután pedig gyötör a bűntudat, és gyűlölöm magamat érte. Amikor pedig megpróbálok beszélni vele ezekről az érzéseimről és a gyerekekről, ez láthatóan zavarba hozza. Hallgat és dühös lesz. Erre felfortyanok, és kamatostul adom vissza, frigid leszek, és még a szeretkezésre is képtelenné válók. Mit tegyek? Annyira aggódom a házasságunkért és a gyermekeimért, de a férjemmel még beszélgetni sem tudok ezekről. Hogyan lehet így tartós a házasságunk, ha még goiidolatainkat és érzéseinket sem tudjuk egymással megosztani?"

íme a jól ismert történet. Davis úr kiváló szakember, jól eligazodik az üzleti életben. A tényszerű dolgok világában van otthon, ahol az érzelmi tényezők nem játszanak szerepet. Kognitív típusú ember. No és otthoii? Mint a partra vetett hal. Feleségének, mint általában a nőknek, természetes asszonyi igényei vannak. Szüksége van férje melegségére, támogatására, és arra, hogy megoszthassa vele aggodalmait, félelmeit, örömeit. M ary emberi kapcsolataiban inkább emocionális. Szeretné érezni, hogy férje készségesen felveszi a család terheit. Ezek az igények természetesek, és nem a gyöngeségnek, a túlérzékenységnek vagy a felelősség alóli kibúvásnak a jelei. Soha nem találkoztam még olyan valóban boldog és meleg légkörű családdal, ahol a férj és apa kibújt volna a család felelőssége alól. Hangsúlyozom, a feleségnek és anyának megvannak a maga kötelességei, de mindezekben a férjnek készségesen segíteni és támogatni kell feleségét.


Miért? Először is, mivel az asszony nehezen tud kezdeményező lenni a szeretetben, ha nem érzi férje százszázalékos melléállását a családi élet valamennyi területén mind érzelmileg, mind pedig egyéb módon. Ez természetesen fordítva is igaz, a férjnek is tudnia kell, hogy felesége kész segíteni, sőt szükség esetén az ő felelősségét is átvállalni.

M ásként fogalmazva a férj, aki nem veszi fel a családi terheket, s ezért azok mind az asszonyra hárulnak, nem képes szerelmében a védettség és a biztonság érzését nyújtani feleségének. Egyszer egy asszony, aki tanácsért fordult hozzám, elpanaszolta, hogy férje szerelmében nem érzi magát biztonságban, és nem is tudja igazán viszonozni azt. Amint kiderült, a férj mulasztása miatt a családi élet szinte valamennyi területéért - a kerttől kezdve egészen a pénzügyekig - gyakorlatilag ő felelt. Ha a házastársak ebben egyetértenek, és ez m indkettőjüknek m egfelel, akkor elképzelhető egy ilyen rend, de még ilyenkor is, ha szükség van rá, azaz ha például a feleség túlterhelt, a férjnek készségesen át kell vállalnia az összes terhet. Óriási kincs az asszony és a gyermekek számára, ha a férj kész a család felelősségét teljesen magára vállalni.

A férjtől kiinduló szeretetre a feleség bámulatosan reagál, m egsokszorozva árasztja vissza férjére és gyermekeire, és megmagyarázhatatlan melegség tölti be az otthont. A férj feladata az, hogy kezdeményező legyen a szeretetben. Csak irigyelni lehet azokat a férjeket, akik e titok birtokában vannak. Felbecsülhetetlen értékű az a szeretet, amellyel az asszony válaszol. Úgy vélem, ez a legértékesebb dolog ebben a világban. Először nehéz kezdeményezni, de amint a férfi megérzi felesége viszontszeretetét, benne is m egsokszorozódik az, és ahogy az idő múltával növekszik a szeretet, úgy lesz egyre könnyebb számára is a kezdeményezés.

Kivételt ez alól mind ez ideig nem találtam. Az a férj, aki a család teljes felelősségét vállalja, és kezdeményezi a szeretetet mind felesége, mind gyermekei iránt, hihetetlenül nagy jutalom ban részesül: szerető, hálás, segítőkész feleséget kap, aki mindenben kedvében jár, és olyan gyermekeket, akik biztonságban érzik magukat, elégedettek, s így ideális feltételek között fejlődhetnek. Én személy szerint még nem láttam tönkremenni olyan házas


ságot, ahol ezek az elvek érvényesültek. Valamennyi boldogtalan házasságból viszont, amellyel eddig találkoztam, valahogyan hiányoztak ezek a feltételek. Apák, kezdeményezni nekünk kell!

A kedves olvasó talán azt mondja magában: hogyhogy a férj feladata a szeretet kezdeményezése, amikor alapjában véve kognitív, és érzelmi téren ügyetlen? Nem a feleség illetékes az érzelmek birodalmában? Kedves barátom, fején találta a szöget! Ez a mai házasságoknak egyik leggyakoribb, legelrej tettebb és legsúlyosabb problémája. N ehezen orvosolható, mert Davis úrhoz hasonlóan a férfiak többsége nincs is tudatában. Ahelyett, hogy ráeszmélnének, milyen életbevágóan fontos az asszony és a gyermekek érzelmi élete, kellemetlen nyűgnek tartják csupán, amitől legjobb minél távolabb maradni. Az eredmény nem is lehet más, mint amit az imént tapasztalhattunk a Davis házaspár esetében: csalódottság, zavar és befagyott kommunikáció.

Úgy tűnik, napjainkban mindenki felismeri, milyen fontos a kommunikáció a családi életben. Látjuk-e a fenti példából, mennyire megfeneklik a kapcsolat, ha egy kognitív férj képtelen érzelmi dolgokról beszélgetni, vagy ha az emocionális feleség nem tudja megosztani legbelső érzéseit és gondolatait? Micsoda dilemma! Tisztelt férjek! Szembe kell néznünk a tényekkel! M inden valószínűség szerint feleségünk sokkal jobban ért a szeretet és a gondoskodás nyelvén, és sokkal jobban felismeri a család valamennyi tagjának érzelmi szükségleteit. Mi pedig, ugye, általában hallgatunk a szakértők tanácsára? Akkor hát, legyünk őszinték, rettenetes nagy szükségünk van feleségűnk segítségére, hogy megismerkedjünk az érzelmek számunkra m eglehetősen ködös birodalmával. Nem elegendő azonban, ha csupán tiszteljük feleségünknek az érzelmek világában való természetadta jártasságát, és elfogadjuk ezirányú segítségét. Tám ogatnunk és bátorítanunk kell őt az érzelmi légkör m egteremtésének naponkénti feladatában! Ha akadályozzuk ebben, esetleg zaklatjuk emiatt, akkor elveszti bátorságát, sőt, lelki törést szenvedhet. I lány drága asszony fordult már hozzám tanácsért, akiket férjük ellenállása akadályozott meg abban a törekvésükben, hogy meleg szívvel szeressék őket és gyermekeiket. Ezeket a megtört lelkű asszonyokat a depresszió sorvasztja.


De nézzük csak m eg azokat a házasságokat, ahol a férj elismeri felesége mély érzéseit és azt a vágyát, hogy ezeket megossza vele! Nemcsak m eghallgatja az asszonyt, hanem tanul is tőle. Az ilyen férj megtudja, hogy az emberi lelket milyen m élységesen betölti és kielégíti, ha a házastársak meg tudják osztani egymással érzelmi életüket, legyen az kellemes vagy kellemetlen. Az ilyen házasság az évek folyamán kiteljesedik. Férj és feleség egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és fölbecsülhetetlen értéket jelentenek egymás számára. Az ilyen házasság az élet egyik legnagyobb ajándéka.

A szerelem vak?„Látja? Nem szeret már. Mást sem tesz, mint kritizál" - panaszkodott a csinos Yvonne. Mint „utolsó mentsvárhoz" jöttek el házassági tanácsadásomra, férjével Johnnal. Yvonne így folytatta: „Hát semmi jót nem tudsz rólam mondani, John?" Nagy m eglepetésemre, Johnnak tényleg nem jutott eszébe semmi, amivel kedveskedhetett volna feleségének. Yvonne vonzó külsejű, intelligens, értelmes, tehetséges asszony volt, de úgy tűnt, férje csak a hibáit látja. Hat éve voltak házasok. H onnan fakad ez a szemmel látható ellentmondás?

Amikor az elképesztő válási statisztikákra gondolunk, könnyen elfelejtjük, hogy szinte minden házasság nagy reményekkel, várakozásokkal, szerelemmel és csodálatos érzelmekkel indul... Eleinte mindent rózsaszínűnek látunk, a világ tökéletes. Yvonne és John házassága is így kezdődött. Milyen döbbenetes a változás! Hogyan lehetséges ez?

A helyzet egyik előidézője az éretlenség. De mi is az éretlenség? Bizonyos fokig összefügg az életkorral, de nem szükségszerűen. Ebben a konkrét helyzetben az éretlenséget úgy határozhatjuk meg, mint annak a képességnek a hiányát, amely az ambivalenciát tudatosan elviseli (illetve megküzd vele). Ambivalenciának pedig az egyazon személy felé irányuló ellentétes illetve ellentmondó érzéseket nevezzük.

így érthetjük meg azt a mondást, hogy a „szerelem vak". A szerelem kezdetén és a mézeshetekben a szeretett lényt tökéletesnek akarjuk látni, és nem tudunk elviselni semmilyen kel


lemetlen érzést iránta. Ezért elnyom juk (letagadjuk, vagy figyelmen kívül hagyjuk) mindazt, ami esetleg nem tetszik a másikban. Csak a jó tulajdonságairól veszünk tudomást, míg másokról, mint például a tökéletlen alak vagy fizikum, bőbeszédűség, csöndesség, hízásra vagy soványságra való hajlam, érzelmi túlfűtöttség, visszahúzódás, búskomorság, vagy a sportban, zenében, művészetekben, varrásban, főzésben való járatlanság, teljesen megfeledkezünk.

Eleinte nagyszerűen beválik ez a struccpolitika. Az idő múlásával azonban újabb és újabb tulajdonságokat fedezünk fel házastársunkban: jókat, kevésbé jókat, olykor kifejezetten visszataszítóakat. Mindaddig, amíg kellemetlen benyomásainkat tudatunk alá szorítjuk, minden gyönyörű: választottunkat a tökéletességet megtestesítő mintaférjnek vagy m intafeleségnek látjuk.

A baj az, hogy gondolatainkat nem tudjuk a végtelenségig tudatunk alá nyomni. Egyszer betelik a pohár. Lehet, hogy néhány nap, lehet, hogy néhány év után. Ez függ egyrészt attól a képességünktől, hogy milyen mértékben tudjuk elnyomni, figyelmen kívül hagyni a kellemetlenségeket, másrészt pedig érettségünk fokától, vagyis attól, hogyan tudjuk érzelmeinket tudatosan feldolgozni.

Amint elérjük ezt a kritikus pontot, képtelenek vagyunk továbbra is elnyomni a negatívumokat. Hirtelen szembetaláljuk magunkat mindazokkal az ellenszenves érzésekkel, amelyek napok, hónapok vagy évek alatt halmozódtak fel bennünk házastársunk iránt. És most, mivel éretlenek vagyunk (képtelenek az ambivalencia kezelésére), átesünk a ló túlsó oldalára. Házastársunkban szinte csak a rosszat látjuk, jót semmit, vagy alig. Mivel az ellenkező szemszögből figyeljük, jóform án csak hátrányos tulajdonságait fedezzük fel.

Ez a változás gyorsan bekövetkezhet. Két hónappal ezelőtt John m ég úgy nézett feleségére, mint a megtestesült tökéletességre, most pedig puszta jelenléte is idegesíti. Yvonne alapjában véve ugyanaz, aki volt. John felfogása változott meg szinte teljesen.


Hogyan birkózzunk meg ezzel a járvánnyal, amely egyre több családot áthat társadalmunkban? Mint általában, könnyű megadni a választ, de nehéz megvalósítani. Először is fe l kell ismernünk, hogy senki nem tökéletes. Bámulatos! Nap mint nap halljuk ezt a megállapítást, de valójában nem hisszük el. Amikor a tudat alá szorítás játékát űzzük, tulajdonképpen azt kívánjuk és várjuk el szeretteinktől, hogy tökéletesek legyenek.

Másodszor, folyamatosan szem előtt kell tartanunk házastársunk előnyös és hátrányos oldalait. Föl kell ismernem és nem szabad megfeledkeznem arról, hogy feleségemnek, mint minden más asszonynak, vannak olyan tulajdonságai, amelyekért hálás vagyok, és vannak olyanok, amelyekben nem bánnám, ha m egváltozna. Hosszú időbe telt megtanulnom, hogy amikor éppen csalódott vagyok miatta, akkor emlékeztessem magam előnyös oldalaira is.

Harmadszor, meg kell tanulnunk hibáival együtt elfogadni házastársunkat olyannak, amilyen. Csekély a valószínűsége annak, hogy egy újabb házasság vagy kapcsolat jobb lesz, különösen nem a magunkkal cipelt bűntudattal, és a válással járó egyéb gondokkal együtt. Véssük emlékezetünkbe: házastársunk pótolhatatlan!

A feltétel nélküli szeretet„A szeretet türelmes, jóságos, a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosz- szat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr." (lKor 13,4-7)*

Ennél világosabban meg sem lehetne fogalmazni, mi az alapja m inden szeretetkapcsolatnak. Ezt a titkot „feltétel nélküli szeretetnek" is nevezhetjük, mivel független házastársunk teljesítményétől, korától, súlyától, hibáitól stb. Ez a fajta szeretet így beszél:

* A bibliai idézeteket az úgynevezett új protestáns bibliafordításbólvettük át. (Magyar Bibliatanács, Budapest, 1990)


„Szeretem a feleségemet úgy, ahogy van. Nem számít, mit tesz, hogy néz ki vagy mit mond, mindig szeretni fogom." Igen, a feltétel nélküli szeretet eszmény, teljességében elérhetetlen, de minél jobban megközelítem, annál tökéletesebbre fogja formálni feleségemet Isten, aki bennünket ezzel a szeretettel szeret. És minél jobban hasonlít Őhozzá, annál kedvesebb lesz számomra is, és annál elégedettebb leszek vele.

Ezzel a házasság tárgyalásának végére is értünk. A témának gazdag irodalma van. Mi csupán néhány pontot érintettünk, és most át kell térnünk elsődleges feladatunkra, vagyis megtanulni: hogyan szeressük gyermekünket.

Amikor a gyermek világát kutatjuk, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a családon belül minden kétséget kizáróan a házastársi kapcsolat a legfontosabb. Ez minden gyermekben kitörölhetetlen nyomot hagy.

Pár hónappal ezelőtt kért tanácsot tőlem egy hívő család, melynek esete szintén ezt igazolja. A szülők elhozták tizenöt éves lányukat, Jennifert, aki egy viszony következtében terhes lett. Jennifer elbűvölően szép lány volt. Egészséges, szoros és meleg kapcsolata volt édesapjával (ami bizony hiánycikknek számít manapság). Édesanyjához fűződő kapcsolata szintén egészségesnek látszott. Először nem értettem, mi indíthatta Jennifert arra, hogy ily módon ismerkedjen meg a szexualitással, hiszen érzelmileg egyáltalán nem kötődött a fiúhoz, aki teherbe ejtette, és nem is az a típus volt, aki a férfiak figyelmét kihívó módon próbálná felkelteni. Mindig tisztelettudó, készséges, könnyen kezelhető gyermek volt. Akkor hát miért ez a váratlan terhesség? Sarokba voltam szorítva.

Ezután meghallgattam a szülőket együtt, majd külön-külön is. Kitalálta a kedves olvasó! Jennifer szüleinek házasságában konfliktusok voltak, amelyeket mások elől nagyszerűen elrejtettek. Bár a viszályok régóta dúltak, a család évekig m eglehetősen szilárdan állta a sarat, Jennifer boldogságát pedig biztosította az édesapjával való szoros kapcsolat. Ahogy nőtt a gyermek, úgy lett az anya egyre féltékenyebb erre a kapcsolatra. A féltékenységet leszámítva azonban jól bánt a lányával.


Azután Jennifer elérkezett a kamaszkorba. Amikor alakja nőiesedni kezdett, az anya féltékenysége megsokszorozódott. Nem szavakkal, hanem a kommunikáció egyéb eszközeivel (amelyekkel később fogunk foglalkozni), világosan értésére adta leányának, hogy mivel ő már felnőtt, ezentúl saját maga gondoskodjon érzelmi igényeinek kielégítéséről, különösképpen ami a férfiakat illeti. Jennifer édesanyja ki nem mondott, tudat alatti utasításainak megfelelően járt el. Mint oly sok hasonló korú lány, ő is felcserélte édesapja szeretetét fiúbarátai érdeklődésével.

Az anya tisztában volt saját házasságának boldogtalanságával, s ezen belül szexuális életének szegényességével. Azt is tudta, hogy milyen szoros kapocs köti össze Jennifert édesapjával. Nem volt viszont tudatában annak, hogy mennyire féltékeny a lányára, és hogy ezzel hogyan befolyásolta Jennifer szexuális magatartását.

Ilyen esetekben nem célszerű, sőt sokszor kifejezetten ártalmas leleplezni az egyes személyek (itt különösen az édesanya) hibáit vagy helytelen cselekedeteit. Bár a tüneti panaszok a gyermek viselkedésében jelentkeztek, a probléma valójában a házastársi kapcsolatban gyökerezett. A tanácsadó úgy tud a leghatásosabb, leggyöngédebb és legfinomabb módon segíteni, ha a bűnök és bűnbakok keresgélése helyett a házasság gyógyításán fáradozik. Rá kell továbbá mutatnia Isten bűnbocsátó kegyelmére, ami a jogos és valós bűntudat súlya alól felszabadít. Amint a házastársi kapcsolat helyrejön, és a bűn feloldozást nyer, a problémás anyagyermek viszony is orvosolható.

Ez az eset nagyszerűen példázza, mekkora szerepet játszik a gyermek életében a szülők házastársi közössége. Minél erősebb és minél egészségesebb ez a kapcsolat, annál könnyebb lesz a gyermeknevelés, és annál hatékonyabban alkalmazhatjuk azokat a tanácsokat, amelyeket e könyv tartalmaz.

Most pedig térjünk rá a családon belüli második legfontosabb kapcsolatra!

3.

AZ ALAP

jA l valódi szeretet - valamennyi szeretetkapcsolatot beleértve - feltétel nélküli és nyilvánvaló, (ld. IKor 13,4-7) A gyermekünkkel való szilárd kapcsolat alapja is a feltétel nélküli szeretet. Csak ilyen szeretettel biztosíthatjuk gyermekünk számára az optimális fejlődést. A sértődöttség, szeretethiány, bűntudat, félelem, bizonytalanság, és hasonló érzések kialakulása csak akkor akadályozható meg, ha nevelésünk alapja a feltétel nélküli szeretet.

Gyermekünket csak akkor tudjuk helyesen fegyelmezni, ha vele való kapcsolatunk a feltétel nélküli szeretetre épül. Enélkül nem tudjuk m egérteni sem őt, sem viselkedését, s tehetetlenül állunk helytelen magatartásával szemben.

Úgy is fogalmazhatjuk, hogy a feltétel nélküli szeretet a gyermeknevelés vezércsillaga. Enélkül csak a sötétben tapogatózunk, s tájékozódási pontok híján azt sem tudjuk, hol vagyunk, s hogyan közelítsünk gyermekünkhöz. Ha azonban a szeretet irányít, akkor látjuk, hol vagyunk, hol van gyermekünk, s a nevelés valamennyi területén - beleértve a fegyelmezést is - eligazodunk. Csak erre az alappillérre építhetjük a gyermekneveléssel kapcsolatos ismereteinket, és tölthetjük be naponként gyermekünk szükségleteit. Feltétlen szeretet nélkül a gyermeknevelés nyűg csupán, amelyben lehetetlen eligazodni.

Mit is jelent a feltétel nélküli szeretet? Azt, hogy mindenféleképpen szeretjük gyermekünket. A feltétel nélküli szeretet nem


nézi a gyermek külsejét, előnyös és hátrányos tulajdonságait, fogyatékosságait; független a vele szemben támasztott elvárásainktól és - ami a legnehezebb - viselkedésétől. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mindig elégedettek vagyunk magatartásával. A feltétel nélküli szeretet azt jelenti, hogy akkor is szeretjük a gyermeket, amikor éppen ki nem állhatjuk viselkedését.

Amint már a házasság tárgyalásánál említettük, a feltétel nélküli szeretet eszmény, amit nem tudunk százszázalékosan megvalósítani. De itt is igaz: minél jobban megközelítjük, annál elégedettebb és bizakodóbb szülőkké válunk; gyermekeink pedig annál elégedettebbek, barátságosabbak és boldogabbak lesznek.

Bárcsak elmondhatnám: „Mindig szeretem gyermekeimet, függetlenül attól, hogyan viselkednek." De ahogy a többi szülőtársam, úgy én sem mondhatom ezt el magamról. Mégis minden erőmmel arra törekszem, hogy elérjem ezt a szép célt. Ennek érdekében szüntelenül emlékeztetem magamat az alábbiakra:

1. Mivel gyermekek,2. természetes, hogy úgy viselkednek, mint a gyermekek.3. A gyermekes magatartás egy idő után idegesítő.4. Ha én, mint szülő, megteszem a magamét, és gyermekes

viselkedésük ellenére szeretem őket, akkor egészségesen fognak fejlődni és kinövik gyermeteg dolgaikat.

5. Ha csak akkor szeretem őket, amikor kedvemre valók (feltételhez kötött szeretet), és csak ilyenkor éreztetem velük sze- retetemet, akkor úgy fogják érezni, hogy nem is szeretem őket igazán. Ez pedig elbizonytalanítja őket, sérülést okoz énképükben, valóban gátat vet az önfegyelem fejlődésének, és lelassítja az érési folyamatot. Tehát gyermekeim magatartásáért és annak fejlődéséért én éppúgy felelős vagyok, mint ők maguk.

6. Ha feltétel nélkül szeretem őket, helyesen fognak önm agukról gondolkodni és érezni; képesek lesznek leküzdeni szorongásaikat, s a felnőtté válás során m egtanulnak uralkodni magukon.

7. Ha csak akkor szeretem őket, amikor m egfelelnek elvárásaimnak és követelményeimnek, ügyetlennek és tehetségtelennek fogják érezni magukat, s azt fogják hinni, tehetnek

AZ ALAP 29

bármit, úgysem elég. M egtelepszenek bennük a bizonytalanság, a szorongás és a hiányos önbecsülés kórokozói, amelyek állandó akadályozói lesznek érzelmi és viselkedésbeli fejlődésüknek. Megismétlem, gyermekeim általános fejlődéséért én éppúgy felelős vagyok, mint ők maguk.

8. Mint küszködő szülő, imádkozom saját magamért és gyermekeimért, hogy olyan szeretettel tudjam őket szeretni, amely mentes a feltételektől. Nem kevesebb, mint gyermekeim jövője múlik ezen.

A gyermek és érzéseiEmlékszünk még a 2. fejezetben bemutatott egyszerű ábrára? Vajon az egyenes melyik oldalára kerülnének a gyermekek? Úgy van! A bal szélre. A gyermek bámulatos érzelmi fogékonysággal jön erre a világra. Édesanyja érzelmeire különösen érzékenyen reagál. Csodálatos látvány, amikor egy olyan újszülöttet, akit valóban vártak, először adnak oda édesanyjának. Testéhez simul, és boldog elégedettsége szemmel látható.

Egészen más képet mutat, amikor egy nem kívánt csecsemő találkozik először édesanyjával. Ez a szegény gyermek elégedetlen, általában rosszul szopik, sokat sír, és lerí róla, hogy boldogtalan. Ezek a tünetek gyakran felfedezhetőek akkor is, ha az anya zaklatott vagy depresszióban szenved, ha mégoly szakszerűen látja is el gyermekét.

Nagyon fontos tehát látnunk, hogy a gyermekek születésüktől fogva rendkívül érzékenyek érzelmileg. Mivel tudásszintjük - természetesen - alacsony, a világgal elsősorban emocionálisan érintkeznek. Felismerjük-e, milyen életbevágóan fontos ez? A gyermek első benyomásait érzelmi úton szerzi erről a világról. Ha mélyen belegondolunk, ez csodálattal és ugyanakkor félelemmel kell, hogy eltöltsön bennünket. A gyermeknek a világról - szüleiről, otthonáról, önmagáról - alkotott képét emocionális lénye határozza meg.

Szinte minden egyébnek ez az alapja. Ha például egy gyermek elutasítónak, szeretetlennek, nemtörődömnek és gonosznak látja a világot, akkor a szorongás - ami véleményem szerint a gyermek legnagyobb ellensége - sérülést okoz beszédében, magatartásá-


ban, kapcsolatteremtési és tanulási képességében. Nemcsak arról van szó, hogy a gyermek emocionálisan hiperérzékeny, hanem arról is, hogy sebezhető.

M inden gyermeknek van egy soha meg nem szűnő kérdése szülei felé, amelyről az általam ismert szakirodalomban szinte kivétel nélkül mindenhol találunk említést. Ez pedig így hangzik: „Szeretsz-e engem ?" A gyermek ritkán fogalmazza meg ezt szavakkal, többnyire magatartásával kérdez. S az erre kapott válasz a legeslegfontosabb minden gyermek számára ebben az életben.

„Szeretsz-e engem?" Ha feltétel nélkül szeretjük gyermekünket, akkor érzi, hogy a válasz igen. Ha azonban szeretetünket feltételhez kötjük, a gyermek elbizonytalanodik, és könnyen szorongóvá válik. Gyermekünknek e legégetőbb kérdésére adott feleletünk határozza m eg elsődlegesen a gyermek alapvető élet- szemléletét. Ez pedig nem csekély jelentőséggel bír. M agatartásával feltett kérdésére mi szintén magatartásunkkal válaszolunk. Nemcsak azzal tehát, amit mondunk, hanem azzal is, amit teszünk. Viselkedésével közli a gyermek, mire van szüksége, talán több szeretetre, több fegyelmezésre, több elfogadásra, több m egértésre. (Később részletesebben fogjuk ezeket tárgyalni, de most fordítsuk teljes figyelmünket e nélkülözhetetlen alapra, a feltétel nélküli szeretetre.)

A gyermeknek ezekről az imént felsorolt szükségleteiről magatartásunkkal gondoskodhatunk, de csak akkor, ha kapcsolatunk a feltétel nélküli szereteten alapszik. Remélem, felfigyelt a kedves olvasó arra a kifejezésre, hogy „magatartásunkkal". Lehet ugyanis bármilyen nagy szeretet szívünkben a gyermekünk iránt, ez nem elég. Magatartásunkból látja meg igazán a gyermek, hogy szeretjük. Magatartásunkkal - tetteinkkel és szavainkkal - közvetítjük felé szeretetünket. Ezek közül is tetteinknek van nagyobb súlya. Sokkal nagyobb hatással van a gyermekre az, amit teszünk, mint az, amit mondunk. Hamarosan ennek a m ikéntjéről is szó lesz.

Egy másik lényeges tudnivaló, hogy minden gyermeknek van egy ún. „érzelmi tankja". Ez természetesen képletesen értendő, de nagyon is valóságos. M inden gyermeknek vannak bizonyos érzelmi szükségletei, és az, hogy ezeket a szükségleteket kielé-

AZ ALAP 31

);ítik-e a szülők (szeretettel, megértéssel, megfelelő fegyelm ezéssel, stb.), sok mindent meghatároz. Először is a gyermek közérzetét: elégedett-e vagy dühös, búskomor-e vagy vidám. Másodszor, befolyásolja viselkedését: engedelmes-e vagy engedetlen, siránkozó-e vagy jókedvű és játékos, barátkozó-e vagy visszahúzódó. Magától értetődik, hogy minél jobban tele van a tank, annál pozitívabbak érzelmei, és annál jobb a magatartása.

Álljunk meg itt egy pillanatra, és hadd tegyem meg könyvem egyik legfontosabb megállapítását: Csak akkor várhatjuk el a gyermektől, hogy képességeinek a legjavát nyújtsa, ha érzelmi tankja tele van!

És vajon ki felel azért, hogy ez így legyen? Úgy van! A szülők! A gyermek magatartása árulkodik az érzelmi tank szintjéről. Később szólni fogok arról, hogyan tölthető m eg ez a tank, de most •i/.t próbáljuk megérteni, hogy a tankot mindig maximálisan fel kell tölteni, ezt pedig csak mi, szülők, tudjuk igazából biztosítani. C gyermekünk csak akkor lehet valóban boldog, csak akkor teljesíthet legjobb képességei szerint, és csak akkor reagálhat m egfelelően a fegyelmezésre, ha érzelmi tankja soha nem apad le. Istenem, segíts, hogy úgy tölthessem be gyermekeim szükségleteit, ,1 hogyan Te töltőd be az enyéimet! „Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket..." (Fii 4,19)

A gyermek visszatükrözi a szeretetetA gyermek olyan, mint a tükör. A szeretetet nem kezdeményezi, ile visszatükrözi. Ha szeretetet kap, viszonozza azt, de ha nem k.ip, nincs mit visszatükröznie. A feltétel nélküli szeretetet feltétel nélküli szeretettel viszonozza. Ha azonban szeretetünk feltételhez kötött, az övé is olyan lesz.

lomnak és szüleinek kapcsolata jól példázza a feltételhez kötött szeretetet. A növekvő fiú meghitt, meleg kapcsolatra vágyott szüleivel. Ők azonban - sajnálatos módon - úgy gondolták, hogy ,i dicséret, a melegség és a gyöngédség megvonásával ösztönözhetik fiukat jobb teljesítményre. A szeretetnek ezeket a jeleit csak .ikkor kapta meg, amikor valóban kimagasló volt a magatartása, ,nnikor a szülők büszkék voltak fiukra. Egyébként szigorúak vol- l.ik, mert úgy vélték, hogy a túlzott elismerés és szeretet elron- l.má a gyermeket, és nem törekedne jobb eredmények elérésére.


Amikor Tóm túltett önmagán, elnyerte szülei szeretetét, de különben nem. Ez a módszer feltehetően jól bevált kisgyermekkorban. Ahogy azonban Tóm nőtt, kezdte felfedezni, hogy szülei valójában nem is őt magát szeretik, csupán saját becsvágyukat kívánják kielégíteni

Mire a fiú elérte a kamaszkort, szülei iránt érzett szeretete erősen hasonlított ahhoz a szeretethez, amelyet ő tapasztalt tőlük. Jól elsajátította, hogyan kell feltételes módon szeretni. Csak akkor járt szülei kedvében, amikor azok az ő tetszésére tettek valamit. Ezt a játékot űzve, végső soron egyik fél sem tudta kezdeményezni a szeretetet, mivel mindegyik arra várt, hogy a másik kedveskedjen neki. Ez tovább mélyíti a keserűséget, a zűrzavart és a tehetetlenség érzését. A Smith családba is beköltözött a depresszió, a harag, a neheztelés, amely arra indította a szülőket, hogy mástól kérjenek segítséget.

Mit tenne a kedves olvasó ebben a helyzetben? Lennének, akik arra biztatnák a szülőket, hogy követeljék meg gyermeküktől azt, ami kijár nekik: tiszteletet, engedelmességet, stb. Mások elmarasztalnák Tomot szüleivel szemben tanúsított viselkedése miatt, és arra intenék, hogy tisztelje őket. Ismét mások a fiú szigorú m egbüntetése mellett voksolnának. Gondolkodjunk el egy kicsit!

M anapság sok gyermek nem érzi, hogy szülei igazán szeretik, pedig kevés olyan szülővel találkoztam eddig, aki ne szerette volna gyermekét szíve mélyéből. S ez nem elméleti kérdés csupán, amiről rövid gondolkodás után kijelenthetjük, hogy a helyzet meglehetősen rossz. A helyzet egyenesen ijesztő. Drága fiataljaink ezerszámra esnek a különféle szekták és deviáns szervezetek csapdájába. Hogyan válhatnak ezek a gyermekek ilyen könnyen az agymosás áldozataivá, hogyan fordíthatják őket ilyen könnyűszerrel szüleik és minden egyéb tekintély ellen, s hogyan képesek behódolni ilyen torz tanoknak? Leginkább azért, mert soha nem élvezték szüleik igazi szeretetét és törődését. Megfosztva, meglopva érzik magukat valamitől. De vajon mitől? Igen, a feltétel nélküli szeretettől. Ha belegondolunk abba, milyen kevés gyermeknek adatik meg, hogy szülei biztonságot és védettséget nyújtó szeretetét élvezze, nincs mit csodálkoznunk azon, hogy idáig jutnak ezek a csoportok.

AZ ALAP 33

Hogyan alakulhatott ki ilyen szörnyű helyzet? Nem gondolom, hogy maguk a szülők hibáztathatók ezért. Szülőkkel folytatott beszélgetéseim során örömmel szoktam megállapítani, hogy őszinte érdeklődés és segítőkészség van bennük gyermekeik sorsa iránt. Megyőződésem szerint a baj az, hogy nem tudják, hogyan juttassák kifejezésre szeretetüket.

Én a magam részéről nem vagyok borúlátó. Bizakodással tölt el az, amit előadásaim alkalmával országszerte tapasztalok: a szülők nem csupán hallgatják az előadást, hanem gyermekeik érdekében készek áldozatot is hozni. Sok családban megváltozott a szülő-gyermek kapcsolat, s most már a bibliai értelemben vett teltétel nélküli szereteten alapszik. Ezek a szülők arról számolnak be, hogy gyermekeik érzelmi tankja - életükben először - feltöl- lődött. A szülői hivatás pedig tartalmas, izgalmas és hálás feladatit vált. Ezek a példás szülők könnyen tájékozódnak már, mikor, hogyan irányítsák és fegyelmezzék szeretett gyermekeiket.

A szeretet kifejezésének módjaVizsgáljuk meg, hogyan továbbíthatjuk szeretetünket gyermekünknek! Bizonyára emlékszünk még arra a megállapításra, hogy a gyermek érzelmi lény, tehát érzelmi módon teremt kapcsolatot. Azt is leszögeztük, hogy a gyermek (minél fiatalabb, .innál inkább) viselkedésével közli érzelmeit. A külső szemlélő is könnyen megmondja, milyen a gyermek közérzete és kedélyálla- l'ota. Van a gyermekeknek egy olyan rejtélyes képességük is, amit a legtöbb ember felnőtt korára elveszít, amellyel viselkedésünk alapján meg tudják állapítani érzéseinket.

„Miért haragszol, apu?" - tesz fel sokszor tizenhat éves lányom ehhez hasonló kérdéseket olyankor, amikor nem is tudatosul bennem, hogy így vagy úgy érzek. Ha azonban megállók, és elgondolkodom, teljes mértékben igazat kell neki adnom.

Ilyenek a gyerekek. Nagyszerűen megérzik magatartásunkból érzelmeinket. Ha tehát tudomásukra akarjuk hozni, hogyan érzünk irántuk, ha ki akarjuk fejezni, hogy szeretjük őket, akkor i nnék megfelelően kell viselkednünk. „Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan." ( l jn .1, 18)


Ez a könyv utat szeretne mutatni a szülőknek, mi módon váltsák a szeretet érzését cselekedetekre. Csak akkor érzi a gyermek, hogy igazán szeretjük, teljesen elfogadjuk és tiszteljük, csak akkor lesz képes önmagát is elfogadni és tisztelni, ha szeretetünket tettekben juttatjuk kifejezésre. Csak így segíthetünk gyermekeinknek abban, hogy ők is feltétel nélkül szeressenek másokat, különösen majd jövendőbelijüket és gyermekeiket.

Annak azonban, hogy a témában elmélyedhessünk, van egy előfeltétele. Csak abból indulhatunk ki, hogy a szülők szeretik gyermeküket, azaz alkalmazni akarják a tanultakat. Nem mindegy az, hogy valami bizonytalan melegséget érzünk-e gyermekünk iránt, vagy pedig igazán törődünk vele, és hajlandók vagyunk áldozatot is hozni érte. Nem érdemes tovább lapozni ezt a könyvet, ha a kedves olvasó nem akarja komolyan átgondolni, mérlegelni és alkalmazni a benne foglaltakat. Könnyű felszínesen átolvasni, s azután félredobni azzal, hogy valószerűtlen és túlságosan leegyszerűsített.

Szeretetünket négyféle módon fejezhetjük ki: szemkapcsolattal, testi érintkezés útján tanúsított melegséggel, egyedül a gyermekre irányuló osztatlan figyelemmel és fegyelmezéssel. Mindegyik terület egyformán lényeges. Számos szülő és szakember egy vagy két területre összpontosít csupán, a többivel pedig nem törődik. Napjainkban túlhangsúlyozzák a fegyelmezést a többi rovására. Hívő családokban egyre több jól fegyelmezett gyermekkel találkozom, akik nélkülözik a szeretetet. Ezekben az esetekben - sajnálatos módon - a szülők sokszor összekeverik a büntetés és a fegyelmezés fogalmát, s szinonimaként értelmezik azokat. Nincs mit csodálkozni ezen, ha az ember ilyen témájú könyveket és cikkeket olvas, vagy ezzel kapcsolatos előadásokat hallgat. Jómagam is gyakran tapasztalom, hogy még szaktekintélyek is a pálca használatára biztatják a szülőket anélkül, hogy említést tennének a szeretetről. Hallgatnak arról is, miként segíthet a szülő pozitív érzéseket ébreszteni gyermekében önmaga, szülei és mások iránt, és hogyan biztosíthat neki tartalmas és boldog gyermekkort.

Naponta látom ennek a felfogásnak a következményeit. Ezek a gyermekek kicsi korukban jó magaviseletűek, bár rendszerint

AZ ALAP 35

túlságosan is csöndesek, szomorkásak és visszahúzódóak. Hiányzik belőlük a spontaneitás, a kíváncsiság és - a szeretetben nevelt gyermekekre oly jellemző - kicsattanó jókedv. Szüleikhez fűződő erős érzelmi kapocs hiányában pedig a kamaszkor körül magatartásbeli problémák jelentkeznek náluk.

Ügyeljünk tehát, hogy szeretetünket valamennyi területen éreztessük gyermekünkkel! Most pedig vizsgáljuk m eg a szeretet kifejezésének első módját, a szemkapcsolatot!

4.

HOGYAN SZERESSÜK GYERMEKÜNKET?

A SZEMKAPCSOLAT

E l s ő hallásra nem is gondolnánk, hogy a gyermekünkkel kialakított szemkapcsolat fontos lehet. Ha azonban gyermekekkel dolgozunk, vagy behatóbban tanulmányozzuk a szülő-gyermek kapcsolatot és az ezzel foglalkozó kutatásokat, felismerjük jelentőségét. A szemkapcsolat nemcsak a kapcsolatteremtéshez nélkülözhetetlen, hanem a gyermek érzelmi szükségleteinek kielégítéséhez is. Tekintetünket a szeretet tolmácsolásának elsődleges eszközeként alkalmazzuk, - különösen a gyermekek felé - anélkül, hogy ez tudatosulna bennünk. A gyermek ily módon érzelmileg táplálkozik. Minél több szeretetet kap a gyermek szülei tekintetéből, annál jobban megtelik érzelmi tankja.

Mi is a szemkapcsolat? Az, amikor egyenesen belenézek a másik ember szemébe. A legtöbben nem tulajdonítanak ennek különös jelentőséget. De beszélgettünk-e már valaha olyan emberrel, aki egyfolytában más irányba fordította tekintetét, és képtelen volt szemünkbe nézni? Ugye, nem könnyű! Az ilyen viselkedés erősen befolyásolja az illetővel kapcsolatos érzéseinket is. Általában azokat az embereket kedveljük, akik barátságosan a szemünkbe néznek. A szemkapcsolat természetesen akkor kellemes, ha kedves szavak és arckifejezések (például mosoly) kísérik.


A szülők sajnos, anélkül, hogy ezt észrevennék, egyéb üzenetet is tudnak szemükkel közvetíteni. Előfordul, hogy a gyermek csak bizonyos körülmények között kap szeretetet a szülők tekintetéből, ha például különösen jó teljesítményt ér el, és büszkék lehetnek rá. Ezt a gyermek feltételhez kötött szeretetként éli meg. Amint már az előző fejezetben említettük, ilyen körülm ények között nem tud egészségesen fejlődni. Hiába szeretjük szívünk legmélyéből gyermekünket, ha nem érzi tekintetünkből a valódi, feltétel nélküli szeretetet, helytelen üzenetet kap.

Könnyen kialakulhat a szülőkben az a félelmetes szokás, hogy tekintetüket főleg akkor használják, amikor erélyesen akarnak fellépni gyermekükkel szemben. Kipróbálhatjuk, a gyermek akkor figyel ránk legjobban, ha egyenesen a szemébe nézünk. M egtehetjük, hogy ezt az előnyünket főleg arra használjuk, hogy utasításokat adjunk, dorgáljunk, kifogásoljunk valamit. Ez végzetes hiba. Lehet, hogy kisgyermekkorban igen hatásos a negatív módon alkalmazott szemkapcsolat, emlékezzünk azonban, hogy tekintetünk a gyermek érzelmi táplálásának egyik fő forrása. Ha a szülő többnyire negatív összefüggésben használja ezt a hatásos nevelési eszközt, a gyermekben túlnyomóan negatív kép alakul ki a szülőről. Bármilyen eredményesnek tűnik is ez a módszer kiskorában, a gyermek csupán félelemből engedelmeskedik. Ahogy növekszik, a félelmet fokozatosan harag, neheztelés és depresszió váltja fel. Olvassuk el újból Tóm kijelentéseit: pontosan erről beszél. O, ha tudták volna ezt a szülők! Szívük mélyéből szerették Tomot, de eszükbe sem jutott, milyen ritkán néznek a szemébe. S ha mégis megtették, az mindig fegyelmezés vagy utasítás közben történt. Sejtette ugyan a fiú, hogy szeretik, de mivel a szemkapcsolat dorgálással vagy kritikával járt együtt, nem igazán volt tisztában szülei valódi érzelmeivel. Emlékezzünk csak, mit mondott:

- A barátaimon kívül igazából senki sem törődik velem.- Senki? - kérdeztem vissza, mire ő:- Vagy talán a szüleim, nem tudom.Tóm tudja, hogy éreznie kellene szülei szeretetét, de nem érzi.Létezik még egy ennél is rosszabb szokás, amikor a szülők

büntetésből kerülik gyermekük tekintetét. Valljuk be, milyen

A SZEMKAPCSOLAT 39

gyakran alkalmazzuk ezt a kíméletlen módszert házastársunkkal szemben! A szemkapcsolat tudatos megvonása általában fájdalmasabban érinti a gyermeket, mint a testi fenyítés. Kétségbeesésbe sodorhatja, és örökre nyomot hagyhat a lelkében.

A szülő-gyermek kapcsolatban kialakulhatnak olyan helyzetek, amelyek hatása egy életen át elkíséri a gyermeket, sőt időnként a szülőt is. Ennek egy példája, amely egyértelm űen a feltételhez kötött szeretetről árulkodik, ha rosszallásunk jeléül gyermekünket szándékosan megfosztjuk a szemkapcsolattól. A bölcs szülő mindent megtesz annak érdekében, hogy ezt elkerülje.

Szeretetünket mindenképpen kifejezésre kell juttatnunk, függetlenül attól, hogy elégedettek vagyunk-e gyermekünkkel, vagy nem. Kitartóan és következetesen, a körülmények mérlegelése nélkül kell vele éreztetnünk. A helytelen viselkedést megszüntethetjük olyan módszerekkel, amelyek nem akadályoznak meg abban, hogy szeretetünket kinyilvánítsuk. A szeretetben való fegyelmezésről a későbbiekben lesz szó. Most azt próbáljuk megérteni, hogy gyermekünkre irányuló tekintetünk ne pusztán fegyelmező eszközként szolgáljon, hanem a szeretetet szakadatlanul továbbító csatorna legyen.

A szülő mint példaképMindannyiunk előtt ismeretes, hogy a gyermek szerepjátszással tanul, vagyis úgy, hogy szüleit utánozza. így sajátítja el a szemkapcsolatteremtés művészetét is. Ha szemünkből szeretet árad felé, az övéből visszasugárzik az. Ha viszont a bosszúság kifejezésére használjuk tekintetünket, a gyermek is azt fogja tenni.

Ismerünk-e olyan gyermeket, aki nem rokonszenves, esetleg egyenesen ellenszenves számunkra? Az első találkozás alkalmával az ilyen gyermek általában éppen csak ránk pillant, majd elfordítja tekintetét, és csak olyankor néz ránk, ha valami különösen érdekfeszítőt m ondunk vagy teszünk. Egyébként kerüli tekintetünket, ami idegesítő, bosszantó, sőt, esetenként visszataszító. Ezután figyeljük meg, milyen a szülők szemkapcsolata gyermekükkel! Látjuk a hasonlóságot?

Gondoljunk bele, mekkora hátránnyal indul az ilyen gyermek


az életben! Milyen nehéz lesz barátságot kötnie, és meghitt, közeli kapcsolatot kialakítania bárkivel!

M ennyi elutasítást és szeretetlenséget fog érezni társai részéről nemcsak gyermekkorában, hanem talán élete végéig, hiszen csekély a valószínűsége annak, hogy ki tudna törni ebből a kapcsolatteremtési mintából. Először is azért, mert nincs' is tudatában annak, hogy olyan, amilyen, másodszor pedig, mert a tanult mintát felettébb nehéz levetkőzni. A gyermek egyetlen esélye az, ha a szülők még időben megváltoztatják szemkapcsolatukat gyermekükkel.

Ennek a tragédiának tökéletes példáját fedezte fel az a kutató, aki egy kórházi gyermekosztályon végzett felmérést. A kutató a folyosó végén ülve jegyezte, melyik gyermek szobájába hányszor m ennek be a nővérek. Megállapította, hogy volt néhány gyermek, akiket sokkal többször látogattak meg az ápolónők, mint a többieket. Döbbenten fedezte fel a jelenség okát. Valamelyest persze összefüggött ez a gyermekek betegségének súlyosságával is, vagyis, hogy mennyi ápolást igényeltek. Ez azonban nem magyarázta meg azt az óriási különbséget, ami a gyermekekkel való kapcsolatkeresésben mutatkozott. Valószínűleg rájött a kedves olvasó! Minél népszerűbb volt a gyermek, annál több figyelmet kapott. Ha volt egy szabad percük a nővéreknek, vagy választhattak, melyik szobába m enjenek be, természetesen a barátságosabb gyermekeket választották.

Miben mutatkozott meg a gyermekek barátságossága? Több tulajdonságot is felsorolhatnánk, például elevenebbek, beszédesebbek voltak, természetesebben viselkedtek, de a legnagyobb szerepet a szemkapcsolat játszotta. A legnépszerűtlenebb gyerekek rövid pillantást vetettek csupán a belépő látogatóra, azután rögtön a földre szegezték, vagy elfordították tekintetüket. Mivel kerülték a szemkapcsolatot, a nővérek nehezen tudtak hozzájuk férkőzni. A felnőttek kényelmetlenül érezték magukat ezeknek a gyermekeknek a társaságában. Mivel nem ismerték fel a kapcsolat kezdeményezésében betöltendő szerepüket, félreértették őket, s azt gondolták, hogy egyedül akarnak lenni, esetleg nem kedvelik őket. Következésképpen kerülték ezeket a gyermekeket, ami tovább mélyítette bennük azt az érzést, hogy nem szeretik őket, senkinek sem hiányoznak és értéktelenek.

A SZEMKAPCSOLAT 41

Ugyanez történik sok ezer családban. így volt ez Tornáknál is. Megváltozhatott volna a helyzet, ha a szülők tekintetéből állandó melegség, kedvesség (feltétel nélküli szeretet) árad fiuk felé. M ennyi gondtól megkímélhették volna magukat és fiukat, ha tudták volna ezt (és még néhány alapvető tényt a gyermek helyes szeretetével kapcsolatban, amelyekkel a továbbiakban fogunk foglalkozni)!

Az elégtelen fejlődés szindrómájaFontos eredményekhez jutottunk egy másik kutatás során, amelyeket egy gyermekklinikán végeztünk. Különös jelenséget tanulmányoztunk: az ún. elégtelen fejlődés szindrómáját. Azoknak a gyermekeknek, akik ebben a betegségben szenvednek, hat és tizenkét hónapos koruk körül megáll a fejlődése. Nem esznek, nem gyarapszanak, közönyössé, levertté válnak, sőt, meg is halhatnak anélkül, hogy orvosilag bármilyen rendellenességet kimutattak volna. Hogyan vesztheti el egy gyermek élni akarását? Az esetek zömében tudomásunk van arról, hogy a szülők, gyakran tudat alatt, nem fogadták el gyermeküket. Képtelenek arra, hogy tudatosan szembenézzenek elutasító érzéseikkel, ezért tudat alatt, magatartásukkal fejezik ezt ki. Úgy találtuk, hogy ezek a szülők mind a szemkapcsolatot, mind a testi érintkezést kerülik gyermekükkel. Ezt leszámítva eleget tesznek szülői kötelezettségüknek, tehát adnak neki enni, ruházzák, stb.

Az elégtelen fejlődés szindrómája döbbenetes jelenség, de vannak még ennél is elképesztőbb tények. A II. világháborúban a londoni légitámadások idején sok kisgyermeket vidékre m enekítettek. Szüleik Londonban maradtak. Ezeknek a gyermekeknek tulajdonképpen jó ellátásban volt részük: jól táplálták őket, tiszták voltak, és kényelmes elhelyezést kaptak. Súlyos lelki sérülést szenvedtek azonban, mivel nem volt elég gondozó, aki szerető tekintetével, testi közelségével érzelmileg táplálta volna őket.

A legtöbb gyermek érzelmi zavarokkal és lelki károsodással tért haza. Sokkal jobb lett volna, ha édesanyjukkal maradnak, hiszen az érzelmi károsodás veszélye nagyobb volt, mint a fizikaié.

Félelmetes, milyen veszélyek és csapdák leselkednek az érzelmileg labilis gyermekekre! Tőlünk függ gyermekünk lelki stabi


litása! Használjuk hát leghatásosabb eszközünket, a feltétel nélküli szeretetet!

A szemkapcsolat és a tanulásPedagógusoknak tartott előadásaim alkalmával nagy hangsúlyt fektetek a szemkapcsolat és a testi érintkezés jelentőségére, és arra, hogy ezek milyen hatást gyakorolnak a gyermek szorongására és tanulási képességére. Az óvónő arról ismeri fel, hogy szorongó, félénk, s korához képest éretlen a gyermek (3-4 év körül), hogy az nem szívesen néz a szemébe. Enyhe vagy közepes mértékű érzelmi hiányra utalhat, ha a gyermek nehezen tud szemével kapcsolatot teremteni.

A túlzottan szorongó gyermek ezenkívül félénken közelíti meg a felnőtteket (gyakran társait is). Az érzelmileg gazdag gyermek bátran odamegy tanítójához, és habozás nélkül elmondja, mit akar, például: „Vehetek egy darab papírt?" Minél nagyobb mértékű érzelmi hiányban szenved, annál inkább nehezére esik ezt megtenni.

Átlagosan minden osztályban van legalább egy gyermek (többnyire fiú), aki annyira félénk és szorongó, hogy képtelen a tanító szemébe nézni, vonakodva (gyakran csak biztatásra) beszél, és a tanítót oldalról, kerülő úton, olykor majdnemhogy hátulról közelíti meg. Ezek a gyermekek a szorongás és a bennük lévő feszültség miatt természetesen nehezen tanulnak.

Ha a gyakorlati oktatás során találunk egy ilyen szánnivaló gyermeket, megkérem a tanítót, hogy először magyarázzon el neki valamit úgy, hogy az asztal egyik oldalán a tanító, másik oldalán pedig a gyermek foglal helyet. Ezután azt tanácsolom, vegye ölbe, beszélgessen vele, és barátságosan nézzen többször a szemébe (amennyi a gyermeknek nem kellemetlen). Rövidesen ismét megkérem a tanítót, hogy a gyermeket az ölében tartva, magyarázzon meg neki valamit. S ilyenkor a tanítóval együtt én is mindig elcsodálkozom, mennyivel könnyebben tanulnak a gyermekek, ha először betol tjük érzelmi hiányukat. Szemkapcsolat és fizikai közelség segítségével a tanító feloldotta a gyermek félelmeit, szorongását, növelte biztonságérzetét és önbizalmát, megkönnyítve számára ezzel a tanulást. Milyen egyszerű! Akkor

A SZEMKAPCSOLAT 43

hát miért nem alkalmazzuk sűrűbben? Úgy vélem, ennek több oka is lehet. Talán szakmai tekintélyünket féltjük, esetleg attól tartunk, hogy elkényeztetjük a gyermeket, vagy valami rejtélyes módon sérülést okozunk benne. Ha létezik valami, ami miatt nem kell aggódnunk, az az, hogy túl sok szeretetet adunk gyermekünknek.

Új helyenMint szülő igen hálás vagyok azért, hogy megtanulhattam, milyen fontos a szemkapcsolat. Nagy segítséget jelentett ez saját gyermekeim nevelésében is. Sohasem fogom például elfelejteni, ami akkor történt, amikor jelenlegi otthonunkba költöztünk. Nagyobb fiunk hat, a kisebb pedig kétéves volt. Boldog, életvidám, és életkoruknak megfelelően önálló gyermekek voltak.

A költözködés után kb. egy héttel észrevettük, hogy mindkét fiú megváltozott. Nyafogósak, ingerlékenyek lettek, rajtunk lógtak, gyakran verekedtek, örökösen láb alatt voltak, hamar méregbe gurultak. Feleségemmel, Pattéi közben őrült iramban próbáltuk rendbehozni a házat, hogy készen legyünk, mire munkába kell állnom az új munkahelyemen. Mindkettőnket bosszantott és idegesített a fiúk viselkedése, de a költözködés hatásának tulajdonítottuk azt.

Egy éjszaka, amikor a fiaimon gondolkodtam, beleképzeltem magamat az ő helyükbe. Áramütésként ért a felismerés, miért viselkednek ilyen különösen. Bár naphosszat együtt voltunk velük, és gyakran beszélgettünk is, a ház körüli teendők mégis annyira lekötöttek, hogy nem szenteltünk nekik kellő figyelmet, teljesen elhanyagoltuk a szemkapcsolatot és a testi érintkezést. Érzelmi tankjuk kimerült, és viselkedésükkel egyre azt kérdezték: „Szeretsz-e engem?" Gyermekesen, koruknak megfelelő irracionalitással tették fel a kérdést. „Most ezen az új helyen is szeretsz? Minden a régiben maradt közöttünk? Még mindig szeretsz?" Milyen jellemző ez a gyermekekre az új, szokatlan helyzetekben!

Amint felismertem a probléma gyökerét, elmondtam Patnek, aki ugyan némi hitetlenkedéssel fogadta, de addigra már mindent hajlandó volt kipróbálni.


Másnap igyekeztünk minél többet a szemükbe nézni, akár ők szóltak hozzánk (aktív hallgatás), akár mi beszéltünk hozzájuk. Sokszor ölbe vettük őket, és komoly érdeklődéssel figyeltünk rájuk. Drámai változás következett be. Amint feltöltődött érzelmi tankjuk, visszatért boldog, életvidám, eleven természetük, kevésbé voltak láb alatt, többet játszottak, nevetgéltek együtt. Pattéi egyetértésben megállapítottuk, hogy a befektetett idő megtérült. Nemcsak a lemaradást sikerült behozni (azzal, hogy nem voltak útban), hanem ami sokkal fontosabb, ismét boldog gyermekeket láttunk m agunk körül.

Nem lehet túl korán kezdeniHadd szemléltessem még egy példával a szemkapcsolat fontosságát! A csecsemő 2-4 hetes kora körül kezd szemével összpontosítani. Az első képek egyike, amely a csecsemő figyelmét leköti, az emberi arc, különösképpen a szem. Amikor a gyermek eléri a 6-8 hetes kort, megfigyelhetjük, hogy szeme állandó mozgásban van, mintha keresne valamit: olyan, mint két szüntelenül mozgó és kutató radarantenna. Vajon mit keres? Talán rájött a kedves olvasó: egy másik szempár után kutat. A csecsemő szeme már kéthetes korában összekapcsolódik egy másik szempárral. így táplálkozik érzelmileg. A gyermek már ilyen fiatalon igényli, hogy érzelmi tankja tele legyen.

Ugye döbbenetes? Nem csoda, hogy a gyermek alapvető élet- szemlélete és életérzései olyan korán kifejlődnek. A kutatók többsége azt állítja, hogy alapvető személyisége, gondolkodásmódja, beszédstílusa és egyéb döntő jellemvonásai ötéves korára kialakulnak.

Nem lehet túl korán elkezdeni, hogy állandóan, melegen, és következetesen éreztessük szeretetünket. Ebben a világban csak akkor lesz képes helytállni, ha otthon feltétel nélküli szeretetet kap. A szeretet közvetítésének pedig ez egy egyszerű, de rendkívül hatásos módszere. Tekintetünket azonban - amint már korábban tárgyaltuk - , helytelenül, a hatalom, a kényszer eszközeként is használhatjuk. Minden szülő maga dönti el, hogyan él ezzel a nagyszerű lehetőséggel.

5.

HOGYAN SZERESSÜK GYERMEKÜNKET? A TESTI KÖZELSÉG

tűnik, hogy a szeretet kifejezésének legnyilvánvalóbb módja a testi úton közvetített melegség. Különböző tanulmányok azt a meglepő eredményt mutatják, hogy a legtöbb szülő csak szükség esetén érinti meg gyermekét, például ha segít az öltözködésben, vetkőzésben, segít beszállni az autóba, stb. Ezt leszámítva kevés szülő él a feltétel nélküli szeretet kifejezésének ezzel a kellemes és egyszerű módjával, amelyre pedig nagy szüksége van gyermekeinknek. Ritkán látni olyan szülőt, aki különösebb ok nélkül m egérintené gyermekét.

Nemcsak az ölelésre, a puszira gondolok itt, hanem bármilyen testi érintkezésre. Milyen egyszerű kezünket gyermekünk vállára tenni, gyengéden oldalba bökni, vagy viccesen m eghúzogatni a haját! Megfigyelhetjük, hogy sok szülő minimálisra csökkenti a testi érintkezést gyermekével. Úgy kezeli, mint holmi mechanikus járóbabát, amelyet a lehető legkisebb segítséggel kell járásra és helyes viselkedésre bírni. Ezek a szülők nincsenek tisztában azzal, milyen óriási lehetőséget mulasztanak el. Olyan eszköz van a kezükben, amellyel elősegíthetik gyermekük érzelmi biztonságérzetét, ugyanakkor saját szülői sikerüket is.


Jó érzés olyan szülőket látni, akik felfedezték a testi közelség és a szemkapcsolat titkát!

Múlt nyáron fiam baseball bajnokságán különleges élményben volt részem. A lelátón ülve több mérkőzésen át figyeltem egy édesapát, aki felfedezte a testi közelség és a szemkapcsolat jelentőségét. Fia fel-felszaladt hozzá, hogy mondjon neki valamit. Nyilvánvaló volt, hogy erős érzelmi szálak fűzik őket össze. Beszélgetés közben egyenesen egymás szemébe néztek. Egészséges fizikai kontaktus volt közöttük, különösen, ha valami mulatságos hangzott el. Az apa sűrűn fia karjára tette a kezét, vagy átkarolta a vállát, olykor viccesen megpaskolta a térdét. Időnként hátba veregette, vagy magához húzta, főleg ha valami humoros megjegyzést tett. Minden lehetőséget kihasznált, hogy szeretetét testi érintkezésen keresztül is kifejezze mindaddig, amíg az egészséges volt és egyikőjük sem érezte magát kényelmetlenül.

Néha az apa serdülő lánya is eljött, hogy m egnézze öccse já tékát. Valahányszor az apja közelében ült le, vagy mellette, vagy közvetlenül előtte, ez a melegszívű, intelligens apa lányával is megtalálta a helyes érintkezési formát. Tekintetük sokszor találkozott, s bár - a lány kora miatt - nem vette ölbe, és nem puszil- gatta (amit bizonyára megtett volna, ha a gyermek fiatalabb), de gyakran finoman megérintette a kezét, karját, vagy hátát. Időnként megveregette a térdét, vagy átkarolta a vállát és egy pillanatra magához húzta, különösen ha valami mulatságos dolog történt.

Két értékes ajándékA gyermekkel való naponkénti érintkezésnek természetszerűen, mesterkéltség és túlzások nélkül, tartalmaznia kell a szemkapcsolatot és a fizikai kontaktus bizonyos formáit. Azok a gyermekek, akik mindkettőt megkapják a szülői házban, el tudják fogadni önmagukat és embertársaikat. Nyíltszívűek és barátságosak lesznek, ezért kedvelni fogják őket, és helyes lesz önértékelésük is. A helyes vizuális és testi kapcsolatteremtés, valamint a gyermeknek szentelt megkülönböztetett figyelem (ld. 6. fejezet) a legértékesebb ajándék: ezekkel tölthetjük meg a leghatásosabban érzelmi tankját, és hozzásegíthetjük a legteljesebb kibontakozáshoz.

A TESTI KÖZELSÉG 47

Tóm szülei sajnálatos módon nem fedezték fel a testi kontaktus és a szemkapcsolat titkát. Az előző fejezetben láthattuk, hogy tekintetüket nem a szeretet kifejezésére használták. Úgy érezték, hogy a testi módon továbbított szeretet kifejezése lányoknak való, mert ők „igénylik a gyöngédséget". A Smith házaspár szerint a fiúkkal férfiasan kell bánni. Úgy vélték, hogy a szeretettől Tóm nőiessé vagy homoszexuálissá válhat. Ezek a szerencsétlen szülők nem is sejtették, hogy épp az ellenkezője igaz. Minél gazdagabban betöltik a szülők fiúgyermekük érzelmi szükségleteit, minél több szeretetet adnak (főleg az apa) tekintetükkel és a testi kontaktuson keresztül, annál könnyebben azonosul a gyermek nemi szerepével, és annál férfiasabbá válik. A Smith szülők úgy gondolták, hogy fiuknak a gyöngédség, különösen a testi gyöngédség utáni igénye növekedésével együtt megszűnik. Valójában ez mindig megmarad, csupán kifejezésének módjai változnak meg.

A csecsemőt ölelgetni, csókolgatni, cirógatni, becézgetni, dédelgetni kell, amit nyolcéves fiam „nyaló-faló babusgatásnak" nevez. Ez a fajta testi gyöngédség a fiúgyermek születésétől egészen 7-8 éves koráig döntő jelentőséggel bír. A kutatások szerint a leány csecsemők (egyévesnél fiatalabbak) ötszörié több gyöngédséget kapnak fiú társaiknál. Meggyőződésem, hogy részben ezzel magyarázható, hogy a fiatal fiúkkal (három évestől kamaszkorig) sokkal több probléma van, mint a lányokkal. Országszerte ötször- hatszor magasabb a pszichiátriai rendelőkben kezelt fiúk aránya a lányokéhoz képest. Ez az arány drámai változást mutat a kamaszkorban.

Láthatjuk tehát, mennyire fontos, hogy a fiúk ugyanannyi gyöngédséget kapjanak a kisgyermekkor éveiben, mint a lányok (a fiúk gyakran még többet igényelnek). Ahogy növekszik egy fiúgyermek, úgy csökken az ölelgetés, a puszilgatás és a hasonló jellegű fizikai kedveskedés utáni igénye. A testi kontaktusra azonban ugyanúgy szüksége van. A „nyaló-faló babusgatást" lassanként felváltják a testi érintkezés „fiúsabb" jellegű formái, mint például a játékos birkózás, hátbaveregetés, bökdösés, bokszolás, tenyérbe csapás, stb., amelyekkel éppoly valóságosan kifejezhetjük szeretetünket, törődésünket, mint az öleléssel és a puszival.


Ne feledjük azonban, hogy a gyermeknek mindvégig szüksége van mindkét típusú testi kapcsolatteremtésre. Ahogy nőnek a fiúk, egyre kevésbé tartanak igényt arra, hogy ölbe vegyük, ölelgessük, csókolgassuk őket. Mégis vannak olyan időszakok, amikor szükségük van rá, és igénylik is. Ébernek kell lennünk, hogy minden adódó alkalmat ki tudjunk használni. Általában olyankor igénylik ezt a gyöngédséget, amikor (akár fizikai, akár lelki) sérülés érte őket, ha nagyon fáradtak, betegek, továbbá olyan különleges alkalmakkor, mint például az esti lefekvés ideje, vagy amikor valami szomorú történt.

Emlékszünk még azokra a 4. fejezetben említett különleges pillanatokra? Ezek azok a jelentőségteljes pillanatok a gyermek életében, amelyeket sohasem fog elfelejteni. Ide sorolhatók azok a rendkívüli alkalmak, amikor - fő k én t nagyobb - gyermekünk iránt érzett szeretetünket fizikailag is - öleléssel, puszival - kifejezésre ju tta tju k . Ezekre a meghitt pillanatokra a kamaszkor legsötétebb, legzaklatottabb peródusaiban is emlékezni fog, amikor a lázadás és a szülei iránti szeretet konfliktusában vergődik. Minél több ilyen emléket őriz, annál szilárdabban tud majd megállni a kamaszkori zűrzavarban.

Ezeknek az értékes lehetőségeknek a száma korlátozott. A gyermekek gyorsan nőnek, és mielőtt észbekapnánk, az alkalmak tovaröppennek. Lehangoló gondolat, ugye?

Szeretnék m ég valamiről szólni a fiúgyermek iránti szeretetünk testi megnyilvánulásával kapcsolatban. Egészen kicsi (egy - másfél éves) korukban könnyebb őket szeretgetni. Ahogy növekszenek, úgy lesz ez egyre nehezebb. Miért? Ennek egyik oka, amint már korábban említettük, az a hamis elképzelés, hogy a testi gyöngédség nőies. A másik, hogy a legtöbb fiú, ahogy növekszik, egyre kellemetlenebb társaság. Egy 7-8 éves fiú sok felnőttnek visszatetsző, irritáló, sőt, gyakran groteszk. Ha meg akarjuk adni fiúgyerm ekünknek mindazt, amire érzelmileg szüksége van, először is fel kell ism ernünk magunkban ezeket a negatív érzelmeket, túl kell lépnünk rajtuk, és végeznünk a szülői hivatásunkból adódó feladatokat.

Ejtsünk most néhány szót a lányokról és az ő szükségleteikről!A lányok 7-8 éves korukig nem mutatják ki olyan feltűnően


érzelmi hiányukat. Másként fogalmazva, érzelmi szükségleteik jelei nem olyan nyilvánvalóak. Sok-sok érzelmi hiányban szenvedő gyermekkel találkoztam már. A fiúk könnyen kiszűrhetők közülük - az ő boldogtalanságuk rendszerint szemmel látható. Úgy tűnik azonban, hogy a kamaszkort m egelőzően a lányok jobban viselik az érzelmi hiányt, kevésbé kerülnek hatása alá. Nem szabad, hogy megcsaljon bennünket ez a látszat! Bár kiskorukban nem annyira látszik rajtuk, hogy szenvednének az érzelmi alultápláltságtól, valójában mélyen fáj nekik. Mindez akkor derül ki, amikor megnőnek, különösen pedig a kamaszkor éveiben.

Ennek egyik oka a testi érintkezéssel összefüggésben keresendő. Emlékezzünk csak arra a megállapításra, hogy a testi kapcsolatteremtés, főleg annak gyöngédebb formái (ölbevétel, ölelés, puszilgatás) milyen életbevágóan fontosak egy kisfiú számára: minél kisebb, annál inkább. A lányoknál ugyanakkor - különösen az érzelmileg ragaszkodó típusoknál - a fizikai kontaktus fontossága az életkorral együtt növekszik, és kb. tizenegy éves korban éri el csúcspontját. Nincs szánalmasabb látvány számomra, mint egy érzelmileg éhező tizenegy év körüli lány. Milyen kritikus életkor!

Sharon személyiségváltozása- Nem tudom elhinni! Mintha két lélek lakoznék Sharonban - jelentette ki Francisconé, amikor először látogatott meg tizenöt éves lánya ügyében. - Mindig csöndes, félénk kislány volt, soha nem lehetett kihozni a sodrából. Inkább noszogatni kellett, hogy elvégezze feladatait, főleg az utóbbi hónapokban. Ekkor már képtelen voltam rávenni, hogy bármit is megtegyen. Életuntnak látszott. Semmi nem érdekelte, az iskola legkevésbé. Úgy tűnt, minden életkedvét elvesztette. Elvittem a gyermekorvoshoz, de semmi rendellenességet nem talált nála. Elmentem a tanáraihoz is, akik szintén aggódtak Sharon viselkedése és életuntsága miatt. Egyes barátaim biztattak, ne aggódjak, ez életkorral járó jelenség, majd kinövi. Reménykedtem, hátha igazuk van, de nem igazán hittem. Egy nap azután felhívott egy barátnőm, akinek van egy Sharonnal egyidős lánya. Azt mondta, hogy lánya szerint Sharon


kábítószerezik. Úgy gondoltam, Sharon nem az a fajta, mindenesetre átkutattam a szobáját, és találtam egy kevés marihuánát.

Ezután, életében először, szörnyen viselkedett. Sikoltozott és üvöltözött velem, hogy én leselkedem utána, és nincs jogom, hogy betolakodjam a magánéletébe. Teljesen megdöbbentem ezen a dacon.

Ekkor kezdett megváltozni. Mostanában állandóan dühöng, sőt gyűlölködik. Az iskolában csak a legrosszabbak társaságát keresi, csak velük hajlandó elmenni, s még rágondolni is félelmetes, mit művelhetnek.

Egyetlen vágya, hogy minél többet távol legyen otthonról ezekkel a semmirekelő barátaival. Mi lesz belőle Campbell doktor? Nem tudjuk visszatartani!

- Milyen a lány kapcsolata édesapjával? - kérdeztem.- Sokkal jobb, de hogy miért, nem tudom. Bár most már ő is

egyre nehezebben boldogul vele. Nagyon elfoglalt ember, nem sokat segít. Legtöbbször otthon sincs, de ha otthon is van, nincs ideje számunkra. Pedig imádják a gyerekek, nagyon szeretnek vele lenni. O azonban rögtön talál valami kifogásolnivalót, amiért leszidhatja őket. Törődik a gyermekekkel, tudom, hogy törődik. De ő már csak ilyen.

Tragikus történet, de általános. Egy egészséges, tehetséges lány, aki tizenhárom éven keresztül nyíltszívű, engedelmes és szeretetreméltó. Valamennyi gyermektársával együtt ez volt a legfontosabb kérdése: „Szeretsz?" Szüleinek tizenhárom éven át állandó lehetőségük volt, hogy megválaszolják kérdését, bizonyítsák szeretetüket. Sharonnak is, mint általában a lányoknak, évről-évre nőtt a szeretetmegnyilvánulások utáni igénye, míg tizenegy év körül elérte a maximumot. Igen, ebben a különösen kritikus életkorban, a lányoknak égető szükségük van a szemkapcsolatra, szüleik megkülönböztetett figyelmére, leginkább pedig - főleg édesapjuk részéről - a fizikai kontaktusra.

A kamaszkorra való felkészítésMiért olyan fontos a lányoknak a gyöngéd szeretet ebben a kamaszkort megelőző időszakban? A válasz a következő: fel kell készíteni őket a kamaszkorra. Minden lány valamilyen felkészült


ségi szinttel lép a serdülőkorba. Vannak, akik jó l felkészültek, míg mások gyengébben. Ennek a felkészültségnek két legfontosabb összetevője az öntudat, önértékelés és a nemi identitás. Vizsgálju k meg most egy növekvő lány nemi identitását! Amint már korábban szó volt róla, a lányok szeretet utáni igénye életkorukkal együtt nő. Ahogy közelednek a serdülőkorhoz, tudat alatt, ösztönösen érzik, hogy a kamaszkor viharos éveinek átvészelése attól függ, hogy mit tartanak önmaguk felől. Életbevágóan fontos egy lánynak, hogy jól érezze magát női mivoltában. Ha jól érzi magát mint „nő", kamaszkora (mely 13-15 éves korban kezdődik) viszonylag problémamentesen, kellemesen fog eltelni a szokásos hullámhegyekkel és völgyekkel. Minél stabilabb és egészségesebb a nemi identitása, annál könnyebben ellent tud majd állni a barátok részéről érkező nyomásnak. Minél kevésbé tartja elfogadhatónak önmagát mint nőt, annál labilisabb lesz, s annál engedékenyebbnek mutatkozik a társai (főleg a fiúk) részéről ránehezedő nyomással szemben, és annál kevésbé tudja majd tartani magát a szülői értékrendhez.

A nemi identitás azt jelenti, hogy a lány elfogadja magát nőnek, s ebben egy ilyen korú lánynak az édesapja tudja a legnagyobb segítséget nyújtani, feltéve ha él, s főleg, ha otthon él. Ha az apa meghalt, vagy valami más miatt van elszakítva lányától, akkor a lánynak másban kell megtalálnia azt a mintát, ami ennek az igényének eleget tesz. Ha azonban az apának egészséges kapcsolata van lányával, akkor elsősorban ő az, aki a serdülőkorra való felkészítésében ilyen különleges módon részt vehet. Milyen nagy felelősség!

Az apa azzal tudja lányának megkönnyíteni önmaga elfogadását, ha érezteti vele, hogy ő is elfogadja. Ezt pedig az eddig tárgyalt alapelvek alkalmazásával érheti el: szemkapcsolattal, testi kontaktussal és megkülönböztetett figyelemmel - egyszóval: feltétel nélküli szeretettel. A lányoknak ez az igénye apjuk felé már kétéves korukban kialakul, s bár kicsi korukban sem elhanyagolható, az életkorral együtt növekszik mindaddig, amíg el nem éri azt a szinte bűvös tizenharmadik életévet.

Általános probléma, hogy ahogy növekszik egy lány, az apa rendszerint egyre kínosabban érzi magát, és egyre nehezebben


tudja kifejezni azt a szeretetet, amelyre - különösen a kamaszkort m egelőzően (10-11 éves kor körül) - oly nagy szüksége van lányának. így, amikor a gyermek eléri azt a kritikus életkort, amelyben a legnagyobb szüksége van édesapja szeretetére, az apa, különösen a fizikai érintkezést egyre kínosabbnak érzi. Ez rendkívül sajnálatos. Kedves apukák! Lépjünk túl zavarunkon, és adjuk m eg lányainknak azt, amire olyan égető szükségük van, és annak jótékony hatása egész életüket bearanyozza!

A fiatalkorúak bíróságaMint az édesapáknak általában, nekem is megvannak a magam nehézségei gyermekeim érzelmi szükségleteinek betöltésében - gondolok itt elsősorban a tizenéves lányommal való fizikai kontaktusra, és a neki szánt figyelemre. Esténként rendszerint fizikailag és érzelmileg kimerülve térek haza a munkából. H onnan merítsek új erőt, frissességet családom, főképpen lányom számára, aki mostanában különösen igényli a társaságom? Azért van rám szüksége, mert konfliktusba került a társaival: valamelyik lány féltékenységből megharagudott rá. A lányom sokszor nem ismeri fel, hogy a valódi ok a féltékenység, és önmagában keresi a hibát. Tudom, mit kellene tennem ilyenkor. Be kellene mennem a szobájába, hogy beszélgessek vele arról, ami foglalkoztatja, szemkapcsolatot és fizikai kontaktust kellene teremtenem vele, m egadni mindazt, amire szüksége van, és türelmesen várni, míg kész felfedni előttem a benne lévő zűrzavart és fájdalmat. Ekkor segíthetek neki abban, hogy tisztán lássa a helyzetet. így majd lassacskán ráébred, hogy nem ő volt a hibás és nincs miért vádolni önmagát. Ez a helyzetfelismerés általában segít neki, hogy a későbbiekben elkerülje a hasonló problémákat.

Ezt az utat szeretném tehát járni, de amint már említettem, ritkán duzzadok az energiától és a lelkesedéstől annyira, hogy meg is valósítsam. Többnyire semmi egyébre nem vágyom, minthogy megvacsorázzam, beleüljek kedvenc fotelomba, elolvassam az újságot és lazítsak.

Hadd mondjam el, mi segített abban, hogy legyőzzem ezt a tompultságomat! Amikor a lányomnak (vagy valamelyik fiamnak) szüksége van rám, s közben az egész testemet m ágnesként


vonzza a fotel vagy az ágy a fiatalkorúak bíróságán dolgozó kiváló bíró barátomra gondolok, akit nagyra tartok, és mélységesen tisztelek. Az egyik legmegalázóbb és legtragikusabb dolog, ami m egeshetne velem és családommal, az lenne, ha valamelyik gyermekemmel m eg kellene jelennem ezen a bíróságon, mondju k kábítószerezés vádjával. Ilyenkor így szólok magamhoz: „Campbell, minden hatodik gyerek a Fiatalkorúak Bíróságán köt ki. Ha m eg akarod kímélni magad ettől a szégyentől, legjobb lesz, ha rögvest nekilátsz és gyermekeid szükségleteivel törődsz." A puszta gondolat, hogy valamelyik gyermekemmel m eg kell jelen nem a bíró előtt - elviselhetetlen, s rendszerint hatásos. Fölpattanok a fotelból, és hozzálátok apai kötelességeim teljesítéséhez.

Térjünk most vissza a fizikai érintkezéshez! Valamelyik nap, amint ezen gondolkoztam, megállapítottam magamban, hogy a legtöbb szülő mennyire lebecsüli a testi kapcsolatteremtés jelen tőségét. Ezen a téren meg vagyunk magunkkal elégedve, holott valójában ritkán gyakoroljuk. Éppen egy szemléletes példán törtem a fejem , amikor az én drága feleségem egy különös újságcikkre bukkant a The Saturday Evening Post 1976. augusztusi számában. A cikk különféle szektákat ismertetett, többek között az „Egyesítő Mozgalom" nevűt, az ún. moonistákat.

Egy fiatalembert szólaltattak meg, aki elmesélte agymosásának történetét. Az alábbi igen hatékony módszert alkalmazták a moonisták. Érzelmileg túlfűtött légkörben néhányan körülfogták a fiatalembert, és arra kérték, gondoljon vissza gyermekkorának fájdalmas eseményeire. Akkor ő elmesélt egy esetet hároméves korából. Mivel magányosnak érezte magát, és el volt keseredve, az édesanyjával való testi közelségben kereste a vigaszt. Az édesanya azonban éppen nem ért rá fiával foglalkozni, ami a gyermekből az elutasítottság érzését váltotta ki. M iután ezt elmesélte, a moonisták többször megölelték (testi kontaktus), és lelkére beszéltek, hogy ők szeretik (ezzel természetesen azt sugallva, hogy az édesanyja nem szerette).

Ugye félelmetes? M eglehetősen aggasztó, hogy országunkban több tucat ehhez hasonló vallási csoport próbálja tőrbe csalni gyermekeinket. De m ég ennél is elkeserítőbb, hogy ezt azért tehetik meg, mert a szülők nem elégítik ki gyermekeik alapvető


érzelmi szükségleteit, a gyermekek nem érzik szüleik feltétel nélküli szeretetét. A statisztikai adatok is ezt támasztják alá. A fő probléma tehát megint csak az, hogy nem vagyunk tisztában legfontosabb feladatunkkal, ami szeretetünk továbbítása. Ennek minden mást - tanítást, irányítást, példaadást, fegyelmezést - meg kell előznie. A feltétel nélküli szeretet legyen a gyermekünkkel való viszony alapja, különben minden kiszámíthatatlanná válik, leginkább életszemléletük és magatartásuk.

Persze nem szabad borúlátónak lenni. Biztató, hogy ismerjük az alapkérdést, megvan rá a válaszunk, és tudjuk a megoldás módjait is. Meggyőződésem, hogy minden gyermekét szerető szülő képes megtanulni a szeretet továbbításának művészetét. A kérdés az, hogyan taníthatjuk meg ezt minden szülőnek, vagy legalábbis minél többnek. Gondolkodjunk el ezen! A válasz sokunk erőbedobását és együttműködését kívánja meg.

6

HOGYAN SZERESSÜK GYERMEKÜNKET?

A KITÜNTETETT FIGYELEM

A vizuális és a testi kapcsolatteremtés ritkán kíván a szülőktől áldozatot. A kitüntetett figyelem azonban időt igényel, mégpedig gyakran sok időt. Előfordulhat, hogy le kell mondanunk valami másról, amit szívesebben csinálnánk. A szerető szülők felismerik azokat az alkalmakat, amikor gyermekük feltétlenül igényli figyelmüket, miközben ők a legkisebb hajlandóságot sem érzik erre.

Mi is a kitüntetett figyelem? Az, hogy figyelmünket teljesen, osztatlanul gyermekünkre irányítjuk úgy, hogy ő tökéletes védettségben érezze magát szeretetünkben. A gyermeknek éreznie kell, hogy ő saját jogánál, saját értékénél fogva biztosíthatja szülei megbecsülését, személyének szóló érdeklődését, rendíthetetlen törődését. Dióhéjban: az a gyermek, aki időnként kitüntetett figyelmet élvezhet, úgy érzi, hogy szülei számára ő a legfontosabb lény a világon.

Némelyek talán úgy gondolják, hogy ez azért mégiscsak túlzás. De ha fellapozzuk a Bibliát, láthatjuk, milyen fontosak a gyermekek Istennek. Figyeljük meg, milyen messzemenő elsőséget adott nekik Krisztus. (Mk 10,13-16) A Zsoltárok könyve a gyér-


mekek értékét hangsúlyozza (Zsolt 127,3-5), míg Mózes első könyve pedig ajándéknak tekinti őket. (lM óz 33,5)

A gyermeknek éreznie kell, hogy ő „egyedüli példány". Kevés gyermek érzi ezt így, pedig mi mindent megváltoztat abban a parányi emberkében az a tudat, hogy ő egy különleges valaki. Erre a felismerésre pedig kizárólag a kitüntetett figyelem képes őt eljuttatni. Ennek fontos szerepe van a gyermek önértékelésének fejlődésében, és alapjaiban befolyásolja kapcsolatteremtő képességét, valamint mások iránti szeretetét.

Tapasztalatom szerint gyermekeinknek ezt a szükségletét a legnehezebb felismerni és kielégíteni. Sok oka van annak, hogy miért nem vesszük észre ezt a sajátos szükségletüket. Az egyik legfontosabb ezek közül az, hogy megelégszünk azzal a sok minden egyébbel, amit gyermekeinkért teszünk. Az, ha cukorkával, fagylalttal, ajándékokkal kedveskedünk, vagy teljesítjük a gyermek különleges kívánságait, egy időre látszólag pótolja odafigyelésünket. Jó, ha kedvében járunk gyermekünknek, de súlyos hiba, ha ezt a valódi figyelem pótszereként alkalmazzuk. Komoly kísértésnek tartom ezt a helyettesítést, mert ajándékokat adni sokkal könnyebb és kevesebb időt vesz igénybe. Én azonban úgy tapasztalom, hogy gyermekeim csak akkor képesek a legjobb teljesítm ényt nyújtani és rendesen viselkedni, csak akkor érzik magukat igazán jól, ha övék osztatlan figyelmem, ez a felbecsülhetetlen értékű kincs.

A sürgős tennivalók zsarnoki uralmaMiért olyan nehéz maradéktalanul gyermekünkre összpontosítani figyelmünket? Azért, mert sok időt kíván. Számos tanulmány és könyv bizonyította már, hogy legértékesebb tulajdonunk az idő. Gondoljunk csak bele! A hétnek hét napja, s a napnak 24 órája áll rendelkezésünkre, s ez alatt az idő alatt gyakorlatilag lehetetlenség minden kötelességünknek eleget tenni. Ez így van, és ezen el kell gondolkodnunk! Képtelen vagyok minden feladatomat úgy elvégezni ebben az életben, ahogyan szeretném. Ezzel a ténnyel szembe kell nézni. Mert ha nem teszem, akkor arra a naiv megállapításra jutok, hogy majd mindenre ju t időm valahogy. Márpedig, ha ezt elfogadom, akkor a sürgető dolgok zsar

A KITÜNTETETT FIGYELEM 57

noksága alá kerülök, azaz automatikusan a halaszthatatlan ügyek fogják meghatározni és irányítani életemet. Ez rendben is volna, ha a sürgős dolgok fontos dolgok is lennének. Ez azonban rendszerint nem így van. Vegyük csak például a szent és sérthetetlen telefont. Azért mondom, hogy „szent és sérthetetlen", mert szinte minden mással szemben előnyt élvez. Ha csöng a telefon, azt időtől, helytől és alkalomtól függetlenül fel kell venni. A család talán éppen meghitten együtt vacsorázik, ami számomra a nap legfontosabb eseménye. De ha megszólal a telefon, mivel „szent és sérthetetlen", megszakítja, sőt m egrontja a m eleg családi közösséget. A sürgősség zsarnoki uralma ezúttal is győzedelmeskedik az élet lényeges dolgai felett.

Életünk azonban túlságosan rövid ahhoz, hogy a sürgős ügyek irányítsanak, ugyanakkor képesek legyünk az igazán fontos tennivalókat is elvégezni. Egyik kizárja a másikat. Mit tegyünk hát? Attól tartok, hogy csupán egyetlen válasz lehetséges. Ez pedig sem nem egyszerű, sem nem könnyű. M eg kell határoznunk a fontossági sorrendet, ki kell tűznünk céljainkat, és ezek végrehajtásához be kell osztanunk időnket. Nekünk kell az időn uralkodni, ha a fontos dolgokról nem akarunk lemondani.

Hogyan rangsoroljunk?Milyen fontossági sorrend uralkodik a kedves olvasó életében? Hányadik helyen van az Ön gyermeke? Ő áll az első helyen? Vagy talán a második, harmadik, esetleg a negyedik hely az övé? Ezt mindenkinek el kell döntenie! Ellenkező esetben a gyermek a lista végére kerül, és mellőzöttnek fogja magát érezni.

Senki más nem határozhatja meg helyettünk a sorrendet. M ég házastársunk sem tudja kijelölni sem a saját, sem gyermekünk helyét a sorban. De vonatkozik ez lelkipásztorunkra, főnökünkre és barátainkra is. Ezt nekünk egyedül kell eldöntenünk! Tehát kedves szülőtársam! Mi és ki a legfontosabb az Ön életében? Talán a hivatás, a keresztény közösség, ahová jár, a házastárs, a lakás, a hobbi, a gyerekek, a televízió, a társasági élet vagy a karrier?

Hadd utaljak itt m egint személyes tapasztalatomra, és azokéra is, akiket tanácsadásaim során ismertem meg. Életem folyamán a


következőket figyeltem meg: azokban a családokban, ahol valamennyi családtag elégedett, boldog és hálás, a szülők - szinte kivétel nélkül - hasonló fontossági sorrendet állítottak fel.

Az első helyet valamilyen etikai természetű dolog foglalja el, mint például erős hitbeli meggyőződés vagy erkölcsi norma. Az esetek zömében ez abban nyilvánul meg, hogy Istent és a vele való meleg, szerető és vigaszt nyújtó kapcsolatot helyezik életükben minden más elé. Ennek a kapcsolatnak bizonyos stabilizáló szerepe van, amely kihat az összes többi kapcsolatra. Amint azt már korábban tárgyaltuk, a második hely a házastársé. Ezután a harmadik helyen következnek a gyermekek. Láthatjuk tehát, hogy az igazi boldogság a családközpontúságban rejlik: első a lelki család, azután a földi család: Isten, házastárs, gyermekek. Ezek a legfontosabbak. Persze, a további sorrend sem mellékes, de ennek a háromnak kell vezetnie a sort.

Sokakkal beszélgettem már, akik pénzben, hatalomban, tekintélyben és ehhez hasonlókban keresték boldogságukat. Az évek múlásával azonban kezdték felismerni a valódi értékeket, és arra a szomorú felismerésre jutottak, hogy rossz célért küzdöttek. Számos tehetős emberrel találkoztam már, akik legszebb éveiket vagyonuk megszerzésére pazarolták. A tragédia az, hogy minderre csak a pszichiátriai rendelőben döbbentek rá, mert a jómód és a hatalom ellenére életük szánalmasan üres volt. Könnyek között ismerték el valamennyien, hogy vagy önfejű, makacs gyermekük, vagy pedig válás során elvesztett házastársuk miatt csődbe jutott az életük. Csak ekkor ébredtek rá, hogy az egyetlen érték, amelyet az ember magáénak tudhat ebben az életben: egy olyan valaki, aki szereti és törődik vele. Isten, a házastárs és a gyermek.

Jónéhány halálos beteggel is találkoztam már, nekik is ez volt életük legmélyebb felismerése. Ha visszatekintenek, ők is látják, hogy az egyetlen, ami valamit is számít ebben az életben az, hogy van-e valakijük, aki őszintén törődik velük, és feltétel nélkül szereti őket. Ha vannak ilyen szeretteik, akkor elégedettek, de ha nincsenek, akkor szánalomra méltóak.

Nemrég egy lelkipásztor vonzó feleségével beszélgettem, aki gyógyíthatatlan rákban szenved. Ez az asszony életvidám, szinte ragyog. Beszélgetésünk során elmesélte, hogyan változott meg


egész életfelfogása, mióta betegségéről tudomást szerzett. A közelgő halál tudata megváltoztatta eddigi fontossági sorrendjét. Életében először felismerte, hogy nincs az a szülő, aki képes betölteni házastársa és gyermekei szükségleteit, ha nem áll ellen a kevésbé lényeges dolgoknak. Ekkor ez az asszony férjének és gyermekeinek adta az elsőbbséget, és szemmel látható változás következett be az életükben. Ilyen csodálatosan megváltozott férje t és gyermekeket még sohasem láttam. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy hanyagoljuk el az élet egyéb területeit, csupán tartsuk kézben az ezekre fordított időt, és ne kerüljünk uralmuk alá.

A vissza nem térő lehetőségekNemrég olvastam egy esetről, amely megrendítő módon tárja elénk a gyermeknek szánt külön figyelem fontosságát. Az apa ötvenedik születésnapját ünnepelte. Éppen a nappali szobában üldögélt, és m eglehetősen ingerült hangulatban volt, amikor tizenegy éves fia, Rick berontott a szobába, apja ölébe telepedett, és elkezdte csókolgatni az arcát. Az apa egy darabig tűrte, majd ráripakodott a gyermekre:

- Mit csinálsz?- Ötven puszit adok, mert ma vagy ötven éves - felelte a gyer

mek.Az apát máskor meghatotta volna ez a szeretetteljes, figyelmes

gesztus, de most ebben a levert és ingerült állapotában ellökte magától a fiút és közölte:

- Majd máskor!A fiú a fájdalomtól lesújtva kirohant a házból, felugrott a bicik

lijére és elkarikázott. Pár perc múlva halálra gázolta egy autó. Nem nehéz elképzelni ennek a szegény apának a fájdalmát, lelki- ismeretfurdalását és gyötrő bűntudatát.

Számos tanulságot levonhatunk ezekből a történetekből. Először is, mivel az élet teljességgel kiszámíthatatlan és bizonytalan, nem tudhatjuk előre, meddig lesz lehetőségünk szívből törődni gyermekeinkkel, és hány olyan alkalom adódik, amikor teljes figyelmünket nekik szentelhetjük. Ki kell használnunk az adódó


lehetőségeket, mert kevesebb van, mint gondolnánk! Gyermekeink feltartóztathatatlanul nőnek.

Másodszor, alkalmas pillanatok nem adódnak naponként. Emlékszünk még azokra a különleges pillanatokra, amelyek egy életre szóló nyomot hagynak a gyermekben? Ilyen felbecsülhetetlen értékű perc volt, amikor Rick ötvenszer meg akarta csókolni édesapját. Ha az apa élt volna a lehetőséggel, Rick egész életében emlékezett volna ezekre a meghitt pillanatokra, különösen a kamaszkor forrongó napjaiban, a szülői értékrend elleni lázadás kísértései közepette. így pedig ha Rick életben marad, soha nem tudta volna elfelejteni az akkor átélt fájdalmat, keserűséget és megalázottságot.

Most nézzünk meg egy másik történetet a kitüntetett figyelemről! Egy híres tudós édesapjának a naplójában feljegyzés olvasható egy napról, amikor fiával horgászni mentek. Az apa „teljes csődnek" minősíti a napot, mert fia látszólag „unatkozott, gondolataiban elmerült, és alig beszélt." Az apa még azt is hozzátette, nem valószínű, hogy ezentúl magával viszi a fiát pecázni.

Hosszú évek múlva egy történész rábukkant ezekre a jegyzetekre, és kíváncsiságból összehasonlította a fiúnak ugyanezen a napon írt feljegyzéseivel. A fiú kijelentette, hogy „tökéletes napot" töltött az édesapjával „kettesben". Leírta, milyen sokat jelentett ez számára.

A kitüntetett figyelem céljaMit jelent pontosan gyermekünknek a kitüntetett figyelem? Amikor a gyermek azt érzi, hogy „kettesben vagyunk anyuval (vagy apuval)", „most teljesen az enyém", „ebben a percben én vagyok a legfontosabb édesanyám (vagy édesapám) számára". A m egkülönböztetett figyelem célja az, hogy ezt érezze a gyermek.

Nem arról van szó, hogy ha időnk engedi, megtesszük azt a szívességet gyermekünknek, hogy odafigyelünk rá, hanem arról, hogy a kitüntetett figyelem minden egyes gyermek életbevágóan fontos szükséglete. E szükséglet kielégítésének módja és mértéke határozza meg a gyermek önértékelését, valamint azt, hogy miként fogadja el őt környezete. A kitüntetett figyelem nélkül a gyermek szorongása növekszik, mert úgy érzi, minden más fon


tosabb, mint ő. Következésképpen egyre bizonytalanabb lesz, érzelmi és lelki fejlődése kárt szenved. Könnyen felismerhetők az ilyen gyermekek az óvodában és az iskolapadok mögött. Éretlenebbek azoknál a kortársaiknál, akiknek szülei nem sajnálták idejüket arra, hogy megkülönböztetett figyelmükben részesítsék őket. Ezek a szerencsétlen gyermekek általában visszahúzódób- bak és nehezen illeszkednek be társaik közé. M inden nehezen megy nekik, a konfliktushelyzetekben rosszul reagálnak. Túlzottan függő viszonyba kerülnek tanáraikkal, vagy azokkal a felnőttekkel, akikkel kapcsolatban vannak.

Akadnak olyan gyermekek, különösen a lányok között, akiknek viselkedését - az apa figyelmének hiánya esetén - éppen ennek ellenkezője jellemzi. M eglehetősen bőbeszédűek, fondorlatosak, nagy színészi képességgel rendelkeznek, gyakran gyerekes módon kacérak, óvónőik és első tanítónőik szerint koraérettek. A testi növekedést azonban nem kíséri viselkedésük változása, s így az egy idő után éretlennek minősül. Mire a harmadik vagy a negyedik osztályba kerülnek, ellenszenvessé válnak mind tanáraik, mind társaik számára. De még ebben a késői életkorban is, különösen az apa részéről nyújtott figyelem sokat javíthat a gyermek önmaga ellen irányuló viselkedésén, csökkentheti szorongását és újból megindíthatja a megtorpant érési folyamatot.

A kitüntetett figyelem gyakorlásának módjaMiután már láttuk, milyen létfontosságú a gyermekre összpontosított figyelem, nézzük meg, hogyan tudjuk azt megvalósítani! Úgy vélem, ennek legjobb módja, ha időt szakítunk a gyermekünkkel való együttlétre. Biztos vagyok benne, hogy a kedves olvasó máris azon gondolkodik, milyen nehéz lesz ezt keresztül vinni. A gyermeknevelés legnehezebb feladata az, hogy félretéve mindent, ami elvonhatná figyelmünket, időt találjunk a gyermekünkkel való együttlétre. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy ez különbözteti meg a jó szülőket a többitől, az áldozatot hozó szülőket az áldozatokat nem vállalóktól, a gyermekükkel igazán törődőket a nem igazán törődőktől, a fontossági sorrendet állítókat az ezt nem állítóktól. Nézzünk szembe azzal, hogy a helyes gyermek- nevelés időigényes feladat! Nem könnyű időt találni túlhajszolt


társadalmunkban, különösen, ha gyermekeink hozzánőttek a tévéhez, és szívesebben töltik idejüket a képernyő előtt. Ez azonban m ég inkább alátámasztja a kitüntetett figyelem létfontosságát. A gyermekeket manapság erősebben befolyásolják az otthonon kívüli hatások, mint valaha. Óriási erőfeszítés kell ahhoz, hogy túlprogramozott naptárunkban helyet szorítsunk a gyermekünkkel való egyedüllétre. Ez azonban busásan megtérül. Csodálatos dolog látni, ha gyermekünk boldog, kiegyensúlyozott, társaik és a felnőttek körében egyaránt közkedvelt, és a tőle telhető legtöbbet nyújtja tanulmányaiban, és magatartása is jó. De higgyék el nekem, hogy ez nem megy magától, ezért árat kell fizetni! Időt kell találnunk arra, hogy kettesben legyünk minden egyes gyermekünkkel!

John Alexander, aki egy országos keresztény diákegyesület elnöke és négy gyermek apja, nemrég egy konferencián utalt arra, mennyire nehezen tud időt találni mindegyik gyermeke számára. Végül úgy oldotta ezt meg, hogy szombat délutánonként legalább fél órát kettesben tölt minden egyes gyermekével. Minden szülő meg kell, hogy találja ennek a módját.

Az én napjaim is túlzsúfoltak, mégis arra törekszem, hogy minél több időm maradjon gyermekeim számára. Régebben a lányom például hétfő délután az irodám közelében vett órákat. Ilyenkor úgy szerveztem programjaimat, hogy órája végeztével érte mentem, egy étterem előtt megálltunk és együtt vacsoráztunk. S akkor nyugodtan, a félbeszakítás veszélye nélkül teljes figyelmemet neki szentelhettem. A szülőnek és gyermekének csupán ez a feszültségektől mentes együttléte tudja kialakítani azt a különlegesen mély kapcsolatot, amelyre olyan nagy szüksége van a gyermeknek ahhoz, hogy szembe tudjon nézni az élet rideg valóságával. Ezek is azok közé a különleges pillanatok közé tartoznak, amelyekre visszaemlékszik, ha az élet nehezebbé válik, különösen a kamaszkori konfliktusok és a természetes önállósodási törekvések viharos éveiben. Amikor figyelmünket maradéktalanul gyermekünkre összpontosítjuk, nagyszerű lehetőségünk van a testi kontaktus és a szemkapcsolat ápolására. Ilyenkor mind a szemkapcsolat, mind a testi kontaktus mélyebb értelmet nyer, és nagyobb hatást gyakorol a gyermek életére.


Minél több gyermek van a családban, természetesen annál nehezebb megoldani, hogy valamennyien részesüljenek kitüntetett figyelmünkben. Egyszer egy hétéves kislányt hoztak a rendelőmbe, akivel sok gond volt otthon is, az iskolában is. Problémák jelentkeztek iskolai munkájában, társkapcsolataiban, testvéri kapcsolataiban, viselkedése pedig éretlen volt. A kedves olvasó talán már ki is találta a baj okát. Ennek a kislánynak kilenc testvére volt, és a drága szülőknek nem volt idejük arra, hogy m egkülönböztetett módon figyeljenek rá, amit pedig olyannyira igényelt. Eszükbe sem jutott, hogy talán ez a gond, mivel a többi gyermekükkel nem volt különösebb problémájuk. A szülők farmerek voltak, és napközben - a fej és, az állatok etetése és a földművelés közben - minden gyermekükre jutott annyi idő, amennyi a problémák megelőzéséhez elégséges volt. Ez az egyetlen gyermek azonban - részben életkora, a családban elfoglalt helye, részben pedig a ráeső munka jellege miatt - nem kapott elegendő megkülönböztetett figyelmet szüleitől. Úgy érezte, hogy mellőzik és nem szeretik. Pedig a szülők szívből szerették a kislányt, csakhogy ő ezt nem érezte és nem is tudta.

A körültekintő tervezés kifizetődikA fenti példából láthatjuk, milyen fontos az előre elkészített időbeosztás ahhoz, hogy minden gyermekünk részesülhessen m egkülönböztetett figyelmünkben. Ez persze nem egyszerű. Egy kétgyermekes családban rendszerint mindkét szülőnek alkalma van arra, hogy kettesben legyen valamelyik gyermekével. A nagy- családosoknak és a gyermekeit egyedül nevelő szülőknek sokkal nehezebb a dolguk. Időnk megtervezése azonban kifizetődik. Ha például egyik gyermekünk születésnapi meghívót kap ugyanarra a napra, amikor a másik egy rokonnál tartózkodik, várhatóan csak az egyik gyermek marad otthon. A figyelmes szülő, aki más dolgokkal szemben előnyben részesíti gyermekeit, kihasználja ezt a ritka alkalmat, hogy az otthon maradt gyermek élvezhesse osztatlan figyelmét. Időnk megtervezése közben minden egyes gyermekünk érzelmi szükségleteire gondolnunk kell, különben úgy járhatunk, mint az imént tárgyalt tízgyermekes család. Ez különösen akkor nehéz, ha a családon belül van egy követelődző


és egy csöndes gyermek is. Ellen kell állnunk annak a kísértésnek, hogy a hangosabbnak engedjünk. Minden gyermekünknek egyformán szüksége van megkülönböztetett figyelmünkre, akár követeli azt, akár nem. Különösképpen veszélyeztetettek ilyen szempontból a csöndes, passzív, középső gyermekek. Márpedig, ha egy ilyen gyermeknek követelődző testvérei vannak, a szülők könnyen beleesnek abba a hibába, hogy mindaddig elm ennek mellette, amíg nem jelentkeznek a gondok.

A váratlan alkalmak további lehetőségeket kínálnak. Előfordul például, hogy az egyik szülő egyszercsak egyedül találja magát valamelyik gyermekével, míg a többiek, mondjuk kint játszanak, íme egy újabb alkalom gyermekünk érzelmi tankjának feltöltésére, és az üres tank által előidézett gondok megelőzésére. Ezúttal talán egészen rövid idő áll rendelkezésünkre, hogy gyermekünkre teljesen odafigyeljünk, de ez az egy-két perc csodákat képes művelni. Minden perc számít. Olyan ez, mint egy bankszámla. Amíg az egyenleg pozitív, a gyermek érzelmi élete egészséges, ritkán van gondja. Olyan befektetéshez is hasonlíthatjuk, amely a jövőben, főleg a kamaszkor éveiben profitál.

M inden befizetéssel nő a biztosíték arra nézve, hogy a gyermek kamaszkora egészséges és kiegyensúlyozott lesz, amelyben öröme telik majd mind a szülőnek, mind a gyermeknek. Nagy a tét! Van-e rosszabb egy önfejű, csökönyös kamasznál? S mi szebb, mint egy kiegyensúlyozott, harmonikus tizenévest látni?

Természetesen a hosszabb ideig tartó figyelem is fontos. Ahogy növekszik a gyermek, úgy kell növelnünk a neki szánt időt. A nagyobb gyermekeknek idő kell ahhoz, hogy feloldódjanak, hogy kialakulóban lévő gátlásaikat levetkőzzék, és szabadon megosszák velünk legbenső, főleg nyugtalanító gondolataikat. Láthatjuk tehát, hogy ha a gyermek már kicsi korában élvezheti szülei megkülönböztetett figyelmét, egészen természetesnek fogja azt tartani, és sokkal könnyebben beavatja szüleit érzelmi életébe. Ha viszont a gyermek nem részesül szülei osztatlan figyelmében, honnan is tudhatná meg, hogy beszélgethet velük mindarról, ami foglalkoztatja őt. Nagy a tét itt is. Van-e szörnyűbb dolog, mint látni, hogy gyermekünk egyedül küszködik problémáival, mert képtelen megosztani őket velünk? S van-e csodála


tosabb érzés annál, hogy gyermekünk mindent m eg tud velünk beszélni?

Mindez persze nem könnyű, és sok időt igényel. Többen elmesélték már, hogyan oldják meg ezt. Egy keresztény író, Joe Bayly például határozott időpontokat jelöl meg naptárában a családjával való együttlétre, s ha valaki felkéri, mondjuk egy előadás megtartására abban az időpontban, udvariasan elutasítja azzal, hogy más elfoglaltsága van.

Joe Baylynak van egy másik ötlete, amely különösen m egnyerte a tetszésemet. Minden családtagnak van egy zászlója, amelyen tulajdonosának neve olvasható, és az ő személyiségéhez illik. A gyermekek rendszerint születésnapjukon kapják meg, s attól fogva minden különleges alkalommal - a gyermek későbbi születésnapjain, ha hazatér egy hosszabb kirándulásról, vagy ha más városba megy tanulni - a ház előtti zászlótartóban leng. Ez a megkülönböztetett figyelem közvetett formája.

Kitüntetett figyelem mások jelenlétébenEmlítettük már, hogy a kitüntetett figyelmet akkor célszerű gyakorolni, amikor kettesben vagyunk a gyermekkel, és a többi családtag nincs jelen. Ez így igaz, mégis vannak olyan helyzetek, amikor ezt mások jelenlétében kell tennünk. Ilyen például, ha a gyermek beteg, valamilyen lelki sérülés érte, vagy bármilyen fájdalmas oknál fogva visszaesés mutatkozik fejlődésében, vagyis érzései és magatartása fölött nem képes igazán uralkodni.

Hadd mondjak erre egy példát! Egy napon gondterhelt szülők kerestek fel tizenkét éves fiuk, Tim ügyében. A fiú unokatestvére- ugyancsak egy tizenkét éves fiú - odaköltözött hozzájuk. Ez a gyermek igen követelődző volt, a szülők figyelmét szinte teljesen elvonta Timtől, aki emiatt háttérbe szorult. Úgy érezte, hogy nagyhangú unokatestvére kitúrta helyéről, levertté, visszahúzó- dóvá és hallgataggá vált. Azt tanácsoltam többek között a szülőknek, hogy szánjanak külön-külön mindkét fiú számára bőven időt, hogy érezzék a teljes odafigyelést. Az unokatestvér azonban továbbra is uralta a helyzetet, valahányszor együtt volt Timmel. Ekkor azt tanácsoltam, hogy azokban az esetekben, amikor az unokatestvér játssza a főszerepet, tanúsítsanak mindkét fiú felé


egyformán megkülönböztetett figyelmet. Ezentúl, ha Tim akart beszélni, a szülők egyenesen fiuk felé fordultak, szemébe néztek (szemkapcsolat), olykor vállon veregették (testi kontaktus), és válaszoltak megjegyzéseire. Amikor pedig az unokatestvér került sorra, ugyanezt tették vele.

A kitüntetett figyelemnek ez a formája általában csak akkor hatékony, ha a gyermeknek egyedül is bőségesen jut belőle. Néhány pedagógusnak is megtanítottam ezeket az egyszerű alapelveket, amelyek mind tanításukat, mind pedig a gyermekkel való kapcsolatukat gyökeresen megváltoztatták.

A kitüntetett figyelem következetes gyakorlása ugyan nehéz, időigényes, és sokszor terhes feladat a már amúgy is kimerült szülők számára, mégis a leghatékonyabb eszköze annak, hogy a gyermek érzelmi tankja folyamatosan töltve legyen, sőt, ez a befektetés a jövőben is megtérül.

7

A HELYES ÉS A HELYTELEN SZERETET

S z e r e tn é m megvizsgálni azt az általánosan vitatott kérdést, hogy megárthat-e a túl sok szeretet a gyermeknek. Az egyik érv úgy szól, hogy a túl sok szeretet elkényezteti a gyermeket, míg a másik oldalon állók azt hangoztatják, hogy a gyermeket nem lehet eléggé szeretni. A kérdés körüli óriási zűrzavar miatt gyakran mindkét tábor szószólói szélsőségekbe esnek. Míg az előbbi érv pártolói sokszor a szigorú fegyelem hívei, addig az utóbbiak általában túlzottan engedékenyek.

Vizsgáljuk meg most a kérdést a helyes szeretet fogalmának fényében. Úgy vélem, ha először meghatározzuk a helyes szeretet fogalmát, világos lesz a kép. Ez tehát olyan szeretet, amely biztosítja a gyermek egészséges növekedését, elősegíti érzelmi fejlődését, és növeli önbizalmát. így már magunkévá tehetjük azt az alapelvet, hogy a gyermeknek egyfelől m érhetetlen sok helyes szeretetre, másfelől viszont egy parányi helytelen szeretetre sincs szüksége.

A helytelen szeretetÚgy gondolom, az a helytelen szeretet, amely gátolja a gyermek érzelmi fejlődését azáltal, hogy nem elégíti ki annak érzelmi szükségleteit, továbbá visszaveti önbizalmát, és mindinkább függő viszonyt teremt a szülővel.


A helytelen szeretet négy leggyakoribb formája a birtoklási vágy, a csábítás, az önmegvalósítás és a szerepcsere. Nézzük meg ezeket egyenként!

A birtoklási vágyA birtoklási vágy a szülőknek arra irányuló törekvése, hogy gyermekük erősen függjön tőlük. Paul Tournier, a neves svájci pszichiáter A birtoklási vágy fogalma című cikkében nagy szakértelemmel tárgyalja ezt a kérdést. Megállapítja, hogy kisgyermek7 korban a függés „nyilvánvaló és szinte teljes mértékű". Ha azonban ez a függés a gyermek növekedésével nem csökken, az érzelmi fejlődés akadályává válik. Sok szülő ebben a függőségi állapotban próbálja tartani gyermekeit. A szerző szerint ezt „szug- gesztióval vagy érzelmi zsarolással" próbálja elérni, vagy szülői tekintélyénél fogva megköveteli az engedelmességet. A gyermek az övé, tehát hatalma van fölötte. Az ilyen szülőkre mondhatjuk, hogy szeretetük birtokolni vágyó. Ezek a szülők rendszerint úgy bánnak a gyermekkel, mint valami tárggyal, amit birtokolni lehet. Nem tartják embernek, akinek joga van fejlődni és fokozatosan önállósodni.

A gyermeknek éreznie kell, hogy szülei önálló lénynek tekintik. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne szabjunk korlátokat, vagy legyünk engedékenyek. (Minden gyermek igényli az irányítást és a fegyelmezést.) Gondolkodásra, spontaneitásra kell ösztönöznünk gyermekünket, és rá kell ébresztenünk, hogy önálló személyiség, aki egyre inkább felelős önmagáért.

Ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy a gyermeknek joga van fokozatosan önállósodni, két dolog következhet be. Az egyik, hogy túlságosan függeni fog tőlünk, és képtelen lesz önállóan eligazodni a világban. Könnyen prédájává válik olyan akaratos, tekintélyt parancsoló embereknek vagy csoportoknak, mint például a moonisták. A másik lehetőség pedig, hogy amint növekszik, megromlik vele a kapcsolatunk, és egyre inkább szembehelyezkedik elvárásainkkal.

Hadd álljon itt ismét dr. Tournier tanácsa: „Úgy legyen a miénk, mintha nem a miénk lenne." Ez a Biblia nagy üzenete. Az ember

A HELYES ÉS A HELYTELEN SZERETET 69

nek igazán semmije sincs, csak sáfára azoknak a javaknak, amelyeket Isten rábízott, mert „az Úré a föld és annak teljessége." (lKor 10,26)

Természetesen minden szülőben van némi birtoklási hajlam. Vigyáznunk kell azonban, hogy (1) felismerjük ezt magunkban, (2) válasszuk külön a gyermekünk boldogulását szolgáló valódi törődéstől, különösen, ami önállósodási igényét illeti, (3) tartsuk mindig szemünk előtt, és (4) ne engedjük, hogy a birtoklási vágy befolyásolja cselekedeteinket.

A csábításA szeretet kifejezésének második helytelen módja a csábítás. Hadd kezdjem azzal, hogy erről a témáról nem könnyű beszélni, mivel nehezen behatárolható. A csábítás szó köznapi értelemben magában foglal mindent a szexuális vágy felébresztésétől kezdve egészen a megrontásig.Témánkat tekintve úgy vélem, elegendő az a meghatározás, a- mely szerint a csábító szeretet olyan tudatos vagy tudat alatti próbálkozás, melynek célja, hogy a gyermekkel való együttlét során érzéki, szexuális élményhez juttasson.

Egy gyermekpszichiátriai szemináriumon nem rég egy ilyen esetről számoltak be. Egy hétéves kislány gyakori maszturbáció és gyenge iskolai teljesítmény miatt került a pszichiátriai klinikára. A vizsgálat eredményei azt mutatták, hogy a kislány sokat fantáziái édesanyja haláláról, és az édesapjával való együttlétről. Azt is megállapították, hogy az apa túl sokat dajkálja, simogatja, cirógatja a gyermeket oly módon, hogy az m indkettőjüknek érzéki élvezetet nyújt. Amikor mindezt finoman közölték az apjával, az felkiáltott: „Te jó ég! Most döbbentem rá, hogy amikor zuhanyozás közben lemosom róla a szappant, úgy reagál, mint egy érett nő!" Ebben az esetben nyilvánvaló volt az apa csábítása, bár ő láthatólag nem volt ennek (teljesen) tudatában. Ahogy szinte valamennyi hasonló esetben, a házassági kapcsolat ebben a családban is sérült volt. Azokban a családokban, ahol a házassági kapcsolat nem egészséges, gyakran előfordul a csábítás, ha nem is ilyen mértékben.


Mit gondolunk az alábbi levélről, amely 1976. december 28-án jelent meg Ann Landers rovatában? *

„Kedves Ann Landers! Magam sem tudom, ügyet kell-e csinálni ebből, vagy sem. Tizenkét éves szép lányunkról van szó. Sok kislányt láttam már, akik m egőrülnek az apjukért, de ehhez foghatót m ég nem.

Donna minden adandó alkalommal apja mellé, vagy ölébe ül. Egymás kezével játszanak, sülve-főve együtt vannak, mint két idétlen gyermek. Egymás derekát átkarolva sétálnak, vagy a kislány apja karjába csimpaszkodik. Normális ez? Egy aggódó anya."

Talán az Ön lánya is hamarosan belép a kamaszkorba? Mit gondol erről a levélről? Jó ez így? Ön is aggódna ebben a helyzetben? Mit tenne?

N ézzük meg Ann Landers válaszát!„Kedves Asszonyom! Úgy tűnik a levélből, hogy valóban túl

sok a testi érintkezés. Egy tizenkét éves lány manapság inkább tekinthető nőnek, mint gyermeknek. Donnával beszélni kell, de célszerűbb, ha ezt nem Ön teszi meg.

A helyzetet ismerő rokon vagy felnőtt jóbarát talán megmondhatná Donnának, hogy ebben a korban már nem helyénvaló és egészséges az édesapjával való ilyen mértékű fizikai kontaktus (nyilván mások is észrevették már ezt).

Ha nem talál senkit, aki ügyesen, de határozottan felvilágosítja a kislányt, m indenképpen kérje az iskolai tanácsadó segítségét! Úgy gondolom, érdemesebb Donnával beszélni, mint az apjával, aki feltehetően megsértődne és védekezne."

Most én Ann válaszára szeretnék reagálni. Először is, egyetértek azzal, hogy a testi kontaktus túlzottnak és csábító jellegűnek tűnik. Ez azonban az anya álláspontja, és feltehetően a szülők házastársi kapcsolata nem igazán jó. Valójában sem mi nem tudhatjuk biztosan, sem Ann, hogy valóban csábításról van-e szó.

* Ann Landers közismert tanácsadó pszichiáter az Egyesült Államokban. Levelezése számos amerikai újság tanácsadó rovatában megjelenik.


Lehetséges, hogy ugyanaz a helyzet, mint amivel a 2. fejezet végén találkoztunk, ahol az anya féltékeny a férje és lánya között kialakult jó kapcsolatra.

Ha feltételezzük is, hogy a kapcsolat csábító jellegű, oda- m ennénk-e egy tizenkét éves lányhoz megmondani, hogy édesapja szexuális viselkedése helytelen irányában? Romboljuk le még azt a kevéske gyermeki tiszteletet is, ami megmaradt manapság?

Mindazonáltal' a témát illető legfőbb m egjegyzésem az, hogy Ann válasza kiválóan példázza a gyermekszeretettel kapcsolatos mai közfelfogást. Azt tanácsolta, hogy az apa inkább egyáltalán ne juttassa kifejezésre gyermeke iránti szeretetét, mintsem hogy helytelen formában tegye azt.

Láttuk már, milyen létfontosságú a kamaszkor előtt álló lányok számára a testi érintkezés. Az imént említett apa helytelen módon gyakorolta ezt. Az lenne erre a helyes válasz, hogy mindennemű testi kapcsolatteremtéssel hagyjon fel?

Sajnos úgy látom, hogy társadalmunkban általánosan elfogadottá vált ez a reakció. Azt tartja a közvélemény, hogy mivel sok szülő csábítóan viselkedik gyermekével, a testi kontaktust minimálisra kell csökkenteni, vagy szó szerint mellőzni. Ez olyan, mintha valaki azt mondaná: „Láttam ma egy elhízott embert, legjobb lesz, ha semmit nem eszem, vagy csak egészen keveset."

A másik oka annak, hogy sajnos sok szülő kerüli gyermekével a testi érintkezést az, hogy valóban támadnak benne bizonyos szexuális érzések. Ez akárkivel előfordulhat, különösen a nagyobb lányokat nevelő apákkal. Ez tehát valóban dilemma. A gyermeknek egyrészt mérhetetlen nagy szüksége van a szeretetre és a testi közelségre, másrészt viszont a szülők kínosnak érzik, félnek, hogy helytelen módon közelítik meg őt, és esetleg még kárt is okoznak benne.

Úgy vélem, sok szerető szülőnek segítséget jelentene, ha m egértené, hogy (1) életkortól függetlenül minden gyermeknek szüksége van a megfelelő testi kontaktusra, (2) ha a gyermekkel kapcsolatban olykor szexuális érzéseink vagy annak tűnő gondolataink támadnak, ez normálisnak tekinthető, (3) nem kell


foglalkozni ezekkel a helytelen érzésekkel, tovább kell lépni, és biztosítani mindazt a gyermek számára, amire szüksége van, beleértve az eroükamentes fizikai kontaktust is.

Csodálkozhatunk-e ekkora zűrzavar közepette, hogy olyan kevés gyerek élvezi szülei valódi, feltétel nélküli szeretetét?

Sok szülő attól is fél, hogy gyermekében homoszexuális hajlam alakulhat ki. Úgy tűnik, él egy tévhit, amely szerint az édesanyjától túl sok szeretetet kapó lány, illetve az édesapjától túl sok szeretetet kapó fiú homoszexuálissá válhat. Ennek azonban éppen az ellenkezője az igaz.

Iskolai munkám során gyakran fordulnak hozzám a tanárok hasonló kérdésekkel. Nemrég egy tanárnő érdeklődött:

- Campbell doktor, én úgy szeretem a kislányomat, hogy összevissza csókolgatom, néha még a kis száját is. Nem lesz ettől leszbikus?

M iután néhány kérdéssel meggyőződtem arról, hogy kapcsolatuk egészséges, így feleltem:

- Tegye nyugodtan továbbra is.

Két példaHadd hozzak két példát! A második példa azt mutatja be, hogy a helyes szeretet, fizikai érintkezést is beleértve, milyen hatással van a gyermek nemi identitására. Az első példa viszont arról beszél, mit okoz ennek hiánya.

Az első példát egy igen kedves barátom, Rusty családjából veszem, aki egyszerű, kemény, „tetőtől talpig férfi", az USA Tengerészgyalogságának kiképző tisztje. Melegszívű, érzékeny feleségével együtt négy fiút nevelnek, akik „orgonasípokként" következnek egymás után. Rusty elhatározta, hogy kemény, erős férfiakat farag fiaiból, olyanokat, mint ő maga. Úgy bánt velük, mint az újoncokkal, ezt pedig a szigorú, merev fegyelmezés, érzelemmentesség, feltétel nélküli engedelmesség és „kérdés nincs!" stílus jellemezte.

Fontos, hogy a kedves olvasó hogyan reagál erre! Mit gondol, hogyan fejlődtek ezek a fiúk? Vajon tényleg apjuk nyomdokába léptek, és „igazi férfiakká" váltak?


Amikor legutóbb láttam őket, mind a négyen kifejezetten nőies benyomást keltettek. A modoruk, a beszédük, a m egjelenésük - akárcsak a lányoké. Megdöbbentő? Egyáltalán nem. Naponta találkozom ezzel a jelenséggel. Az elutasító, durva, érzéketlen apák fiai elnőiesednek.

Most lássuk a második példát! Volt néhány éve egy lelkipásztorunk, nagydarab ember, kemény vonásokkal. Puszta jelenléte is csendet és figyelmet parancsolt. Melegszívű, érző lelkű ember volt. Fia hároméves volt akkor, akárcsak a mi Davidünk, de egy fejjel magasabb, és majd tíz kilóval súlyosabb, apja „kiköpött mása". Lelkipásztorunk szívből szerette kisfiát, s ezt kifejezésre is juttatta: ölbe vette, felemelte, csókolgatta, és sokat birkózott vele.

Vajon hogyan fejlődött a fiú? Apja nyomdokába lépett? így igaz. Ez a kis fickó pont olyan lett, mint az apja: kiegyensúlyozott, boldog, kedves, „tetőtől talpig férfi", erős, egészséges nemi identitással. Jó sora lesz annak, akit ilyen apa nevel fel.

Ha ez a két példa nem győz meg bennünket kellően arról, hogy a bőséges, helyes szeretet nemcsak kijár minden gyermeknek (fiúnak és lánynak egyaránt), hanem szüksége is van rá, - mégpedig mindkét szülő részéről - , akkor hadd közöljek csupán egyetlen tényt. Sem olvasmányaim, sem személyes tapasztalatom során nem találkoztam egyetlen olyan szexuálisan elferdült emberrel sem, akinek melegszívű, szerető édesapja volt.

Az imént tárgyalt (és egyéb) tévhitek miatt nem sok szülő képes helyesen táplálni gyermekét érzelmileg. Bár szívük telve van szeretettel, kevés látszik ebből. Meggyőződésem, hogy a tévhitektől megszabadulva, és a gyermek szükségleteit felismerve, a szülők nagy része képes bőséggel megadni gyermekének azt a helyes szeretetet, amelyre minden gyermek éhes.

Az önmegvalósításA helytelen szeretet harmadik leggyakrabban előforduló formája az önmegvalósítás: önmagunk életének vagy vágyainak a gyermek életén keresztüli megélése. Ennek egyik legártalmasabb esete, amikor az anya romantikus ábrándjait lányán keresztül éli ki, úgy, hogy olyan kapcsolatokba és helyzetekbe vezeti bele, amelyekbe ő maga vágyik. Könnyen felismerhető ez a jelenség abból,


ha az anya szinte rögeszmés érdeklődést tanúsít lánya találkáinak intim részletei iránt, és azokat hallva, érzéki izgalomba kerül. E folyamat romboló hatása nyilvánvaló. Az anya olyan helyzetekbe sodorhatja gyermekét, melyeknek kezelésére az még nem elég érett, és nincs hozzá kellő tapasztalata. Az lehet ennek a következménye például, hogy a lány teherbe esik, és általános rossz vélem ény alakul ki róla a környezetében. Ez utóbbi életre szóló kárt okozhat a gyermek énképében és önbecsülésében.

Az önmegvalósításnak ez a típusa éppúgy előfordulhat apa és fia között, és a következményei is hasonlóak. Az az apa, aki szexuális vágyait fia hódításában éli ki, nemcsak fiának okoz kárt, hanem leendő hozzátartozóinak is. Egy ilyen apa fia erősen h ajlamos lehet arra, hogy a nőket elsősorban úgy kezelje, mint szexuális vágyának tárgyait. N ehezére fog esni a nőket saját érzésekkel rendelkező, egyenrangú személyiségeknek tekinteni.

Az önmegvalósításnak természetesen sok formája létezik, melyek közül az imént leírt a legártalmasabb.

Az ilyen típusú szeretetnek egy másik példája, amikor az apa fiát használja fel saját sportolói álmainak beteljesüléséhez. Ha látni szeretné valaki, miben nyilvánul ez meg, m enjen el a legközelebbi ifjúsági bajnokságra. Az ilyen beállítottságú apa olyannyira beleéli magát a játékba, mintha ő maga lenne a játékos. Magánkívül van a felháborodástól, ha a bírói ítélet történetesen fia ellen szól. De a legszomorúbb az egészben az, hogy ha a gyermek hibát követ el, az apa lehordja, és megszégyeníti.

Mi ju t erről eszünkbe? Az a sokszor emlegetett feltételhez kötött szeretet. Bizony, a helytelen szeretetnek ez a fajtája azt nézi, mennyire váltja valóra a gyermek a szülő megvalósulatlan álmait, és ettől teszi függővé szeretetét.

Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy erre bizonyos mértékig mindannyian hajlamosak vagyunk. Múlt nyáron felfigyeltünk arra, hogy nyolcéves fiunk milyen ügyesen baseballozik. Fiam játékát figyelve, gondolataim valamilyen különös oknál fogva azokra a régi szép időkre terelődtek, amikor kiváló játékos voltam. Visszagondoltam, milyen kétségbeesetten küzdöttem a- zért, hogy bejussak a válogatottba. David nagyszerű játékát látva fájdalom és elkeseredettség vett erőt rajtam, amiért ezt nem sike

/I HELYES ÉS A HELYTELEN SZERETET 75

rült elérnem. Magam sem tudom, miért. Milyen nagy hiba volna, ha beteljesületlen álmomat fiamon keresztül próbálnám megvalósítani! Jó lesz, ha odafigyelek magamra!

Az önmegvalósítás akkor válik ártalmassá, ha szeretetünk a gyermek viselkedésének függvényében változik, azaz valójában feltételhez kötött szeretet. Nem szabad, hogy saját reményeink, vágyaink és álmaink határozzák meg azt, hogy milyen szeretetet kapnak tőlünk gyermekeink.

Az önmegvalósítást felfoghatjuk a birtoklási vágy egyik válfajának is, ha gyermekeinket saját tulajdonunknak tekintjük, mint akik vágyaink megvalósulásának eszközei. De vajon képes-e ilyen körülmények között önálló személyiséggé fejlődni, gondolkodni, és önmagában bízni?

Őrködnünk kell azon, hogy gyermekünket mindvégig feltétel nélkül szeressük. Úgy, hogy Isten tervét váltsa valóra, ne pedig a mi önző vágyainkat.

A szerepcsereA szerepcsere problematikáját M.A. Morris és R.W Gould írták le 1963-ban a Gyermekjóléti Szövetség egyik kiadványában. Definíciójuk szerint ez „a függőségi szerep felcserélése, melyben a szülő kisgyermekéhez fordul törődésért és védelemért".

Brandt Steele és Carl Pollock az alábbi módon írják le a szerepcserét a The Battered Child [A sérült gyermek] című könyvben, University of Chicago Press, 1974. 95,old.: „Ezek a szülők sokat követelnek kisebb és nagyobb gyermekeiktől, nagy elvárásaik vannak velük szemben. Nemcsak, hogy magasak a követelményeik, de koraiak is, hiszen messze meghaladják a gyermekek felfogóképességét. Úgy bánnak a gyermekkel, mintha jóval idősebb volna, mint amennyi valójában. E megfigyelés azt a nyilvánvaló benyomást kelti, hogy a szülő gyengének érzi magát, bizonytalan abban, hogy szeretik, ezért úgy tekint a gyermekre, mint a biztatás, a vigasz és a szeretetteljes törődés forrására. Túlzás nélkül mondható, hogy az ilyen szülő viselkedése egy m egrémült, szeretethiányban szenvedő gyermekéhez hasonlít, aki úgy tekint saját gyermekére, mint egy szeretetet, vigaszt nyújtó felnőttre. Két fontos tényezőt láthatunk tehát itt: egyrészt a szü


lőnek gyermekével szemben támasztott magas követelményeit és elvárásait, másrészt pedig a gyermek szükségleteinek, korlátozott képességeinek és kiszolgáltatottságának figyelmen kívül hagyását. Mindez azt bizonyítja, hogy a szülőnek merőben téves elképzelése van a gyermekről."

A gyermekekkel szembeni brutalitás félelmetes jelensége is elsősorban a szerepcserén alapszik. A gyermekét kihasználó, durva szülő úgy érzi, joga van elvárnia gyermekétől, hogy kielégítse érzelmi szükségleteit, megvigasztalja, törődjön vele. Ha pedig a gyermek elmulasztja ezt, a szülő jogosnak érzi a büntetést.

A gyermekkel szembeni brutalitás a szerepcsere szélsőséges formája. A szerepcserét azonban bizonyos fokig minden szülő alkalmazza. Időnként - különösen, ha akár fizikailag, akár lelkileg rossz állapotban vagyunk - elvárjuk gyermekeinktől, hogy ne zaklassanak. Amikor levertek, betegek, fizikailag vagy szellemileg kimerültek vagyunk, nehezünkre esik gyermekeinket érzelmileg feltölteni, azaz biztosítani számukra a szemkapcsolatot és a testi kontaktust, valamint a megkülönböztetett figyelmet. Ha érzelmi és fizikai forrásaink kimerültek, mi magunk igényeljük a törődést. Nehéz olyankor adni, amikor jóm agunk is hiányt szenvedünk. Ebben a helyzetben könnyen beleeshetünk abba a hibába, hogy elvárjuk gyermekünktől a vigasztalást, biztatást, szolgálatkészséget, és a passzív engedelmességet. Ezek a tulajdonságok azonban nem jellem zőek egy egészséges gyermekre. Ha rákényszerítik ezt az egészségtelen szeretetet, zavar áll be fejlődésében. Az ebből származó rendellenességeket pedig a végtelenségig lehetne sorolni.

A mi dolgunk az, hogy megakadályozzuk az ilyen helyzetek kialakulását. Tudomásul kell vennünk, hogy a szülő feladata a gondoskodás, azaz a szülő ad, a gyermek kap. Azokat az időszakokat, amikor képtelenek vagyunk a feladatunknak eleget tenni, minimálisra kell csökkentenünk, és igyekeznünk kell minél hamarabb talpra állni. És addig is, amíg újból fel tudjuk vállalni e létfontosságú szülői kötelességünket, nem szabad gyermekeinktől elvárni, hogy ők gyámolítsanak bennünket. Ha betegek va-


gyünk, természetesen megbízhatjuk őket különféle feladatokkal, amelyeket el tudnak végezni, de érzelmi törődést soha nem szabad tőlük elvárnunk.

Minden igyekezetünkkel elejét kell vennünk az olyan időszakoknak, amikor képtelenek vagyunk gyermekeinkkel igazán törődni. Jelentheti ez azt, hogy a betegség, fáradtság megelőzése végett például ésszerű táplálkozással, elegendő pihenéssel és sok mozgással egészségesebb életmódot folytatunk. Lehet, hogy lelki egészségünk megőrzése érdekében időt kell hagynunk valamilyen kedvelt tevékenységre, ami segít a depresszió és a lelki levertség megelőzésében. Időt kell szánnunk lelki életünk ápolására, frissen tartására, az imádkozásra, az Isten előtti csendre. Nagyon fontos továbbá, hogy házasságunk mindvégig erős és egészséges maradjon. A feleség és a férj kapcsolata a második legfontosabb dolog, közvetlenül utána, a harmadik helyen következnek a gyermekek. Ne felejtsük el, minél jobban fel vagyunk töltekezve érzelmileg és lelkileg, annál többet tudunk adni gyermekeinknek! Ez pedig ismét csak a rangsor felállításához és a célratörő tervkészítéshez nyúlik vissza.

Nehogy a fürdővízzel kiöntsük a gyermeket is!Megvizsgáltuk a helytelen szeretet négy leggyakoribb típusát, és néhány általános tévhitet ezzel kapcsolatban. Ezeket a helytelen magatartásformákat természetesen el kell kerülnünk, mert sem a gyermeknek, sem a szülőnek nem használnak.

Vigyáznunk kell azonban, hogy miközben a hibák elkerülésére összpontosítunk, „nehogy a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiöntsük!" Nehogy még súlyosabb hibába essünk, és megvonjuk gyermekünktől a helyes szeretetet. A gyermeknevelési hibák közül ez a legáltalánosabb. Sokkal jobban szenvednek a gyermekek a helyes szeretet hiányától, mint a helytelen szeretettől.

A helyes szeretet a gyermek javát és jó közérzetét szolgálja, míg a helytelen szeretet a szülő természetellenes szükségleteit és gátlásait.

Nézzünk szembe azzal a ténnyel, hogy gyermekünk égető szükségleteit egyedül mi tudjuk betölteni! Ha úgy látjuk, hogy


képtelenek vagyunk érzelmi tankjukat megfelelő szinten tartani, ha nem tudunk bőséges vizuális és testi kontaktust, valamint elegendő kitüntetett figyelmet biztosítani számukra, legjobb, ha minél hamarabb segítséget keresünk. Minél tovább várunk, annál rosszabb lesz a helyzet.

8

A FEGYELMEZÉS FOGALMA

M i n d egyházi, mind világi csoportok számára rendszeresen tartok előadásokat a szülő-gyermek kapcsolatról. Általában há- rom-négy órát beszélgetünk a gyermek helyes szeretetéről, mielőtt rátérnénk a fegyelmezés témájára. Két-három óra elteltével szinte menetrendszerűen odajön hozzám egy-egy szülő, és így szól: „Igazán élveztem eddig az előadást, de mikor lesz már szó a fegyelmezésről? Ugyanis ezen a téren vannak problémáim és kérdéseim."

Ez a szegény szülő többnyire rosszul értelmezi a szeretet és a fegyelmezés közötti kapcsolatot, valamint a fegyelmezés jelentését. Gondolatban elválasztja a szeretet és a fegyelmezés fogalmát, mintha az két egymástól független dolog volna. Nem csoda, ha össze van zavarodva, és nehezen bír gyermekével.

Azok a szülők, akik ezen a területen nem látnak tisztán, többnyire úgy gondolják, hogy a fegyelmezés ugyanazt jelenti, mint a büntetés (egyesek szerint testi fenyítés).

Mindkét feltételezés hamis. Hadd kössem a lelkére ezeknek a szülőknek, és most Önnek is, kedves olvasóm, hogy a szeretet és a fegyelmezés nem szétválasztható fogalmak, és a büntetés csupán igen parányi része a fegyelmezésnek.

Ha szeretnénk, hogy gyermekeink fegyelmezettek legyenek, először is meg kell értenünk, hogy a fegyelmezés első és legfon


tosabb feltétele az, hogy a gyermek igazán érezze szülei szeretetét. Ami persze nem minden, de a legfontosabb.

Mindaz, amiről idáig szó volt ebben a könyvben, a fegyelmezés legdöntőbb előfeltételét képezi, és ha hatásosan szeretnénk fegyelmezni, okvetlenül alkalmaznunk kell az olvasottakat. Nincs értelme tovább olvasnunk a könyvet, ha nem használtuk fel az eddigieket, s ha nem ügyeltünk gyermekünk érzelmi tankjának folyamatos töltögetésére. Ha nem éreztettük gyermekünkkel sze- retetünket - bőséges vizuális és testi kontaktussal, valamint a megkülönböztetett figyelem formájában - , legjobb, ha most rögtön letesszük a könyvet. Enélkül ugyanis elkeserítőek lesznek a fegyelmezés eredményei. Pusztán fegyelmezési technikákat alkalmazni feltétel nélküli szeretet nélkül barbár dolog, és a Biblia tanításával sincs összhangban. Lehetséges, hogy amíg kicsi a gyermek, addig fegyelmezett, de hosszú távon az eredmények m eglehetősen lehangolóak. Csak az egészséges, szeretetre épülő kapcsolat segít át az élet válságos időszakain.

Mit jelent a fegyelmezés?Mielőtt továbblépnénk, nézzük meg, hogyan határozhatnánk meg a fegyelmezés fogalmát. A fegyelmezés a gyermeknevelés szemszögéből azt jelenti, hogy a gyermeket mind gondolkodás- módjában, mind jellem ében úgy formáljuk, hogy a társadalom önuralommal bíró, hasznos tagja legyen. Mit is takar ez? A fegyelmezés magában foglalja a kommunikáció valamennyi lehetőségének alkalmazását. Ilyen az útmutatás példaadással, a mintakép nyújtása, a szóbeli és írásbeli utasítás, a szóbeli és írásbeli kérés, a tanítás, a tapasztalatszerzés tanulással és játékosan, stb. A lista nagyon hosszú.

Igen, a büntetés is ide sorolható, de csupán egyetlen a sok közül, mégpedig a leginkább negatív és primitív módszer. Sajnos, időnként mégis kell alkalmaznunk, de erről majd később szólunk. Egyelőre csak azt kívánom hangsúlyozni, hogy a helyes gondolkodásra és cselekvésre ösztönző útmutatás magasan fölötte áll a helytelen cselekedetért adott büntetésnek.

Most, hogy már értjük a fegyelmezés fogalmát, vizsgáljuk meg azt újból a feltétel nélküli szeretettel összefüggésben! A fegyelme

A FEGYELMEZÉS FOGALMA 81

zés összehasonlíthatatlanul könnyebb, ha a gyermek érzi szülei szerele tét. Ez azért van így, mert a gyermek azonosulni akar szüleivel, de csak akkor képes erre, ha bizonyos szülei szeretetében és abban, hogy őt feltétel nélkül elfogadják. Csak akkor fogadja el ellenállás és dac nélkül szülei irányítását.

Ha azonban nem érzi, hogy szülei maradéktalanul szeretik és elfogadják, nagyon nehezen tud azonosulni szüleivel, illetve szülei értékrendjével. Ha nincs a szülők és a gyermek között erős, egészséges szeretetkapcsolat, a gyermek dühösen, ellenségesen és sértődötten fogadja a szülői irányítást. Minden szülői kérést (vagy utasítást) büntetésként fog fel, és megtanulja, hogyan szegüljön azzal szembe. Súlyosabb esetekben a gyermek minden szülői kérést olyan ellenségesen fogad, hogy a szülői (és esetleg mindenféle) tekintélyt teljességgel elutasítva, pontosan az elvárásokkal ellentétben cselekszik. Az érzelmi zavaroknak ez a formája vészesen növekszik országunkban, és ez alól a keresztény családokban nevelkedő gyermekek sem kivételek.

Remélem, látjuk már, milyen döntő szerepet játszik a feltétel nélküli szeretet a fegyelmezésben. Minél jobban tele van a gyermek érzelmi tankja, annál sikeresebb a fegyelmezés (nevelés). S fordítva, minél lejjebb apad a tank, annál alacsonyabb lesz fegyelmezésünk hatásfoka.

A helyes szeretetnek létezik még egy formája, amelyet eddig nem említettünk, ez pedig az ún. aktív hallgatás. Az aktív hallgatás azt jelenti, hogy úgy hallgatjuk meg gyermekünket, hogy az biztos legyen benne: szülei megértik mondanivalóját. Ha a gyermek tudja, hogy szülei megértik érzéseit és kívánságait, szívesebben engedelmeskedik, kiváltképpen, ha a szülő más véleményen van. Nincs elkeserítőbb a gyermek számára, mint azzal az érzéssel engedelmeskedni, hogy szülei nem értik meg az ő álláspontját. Ez nem azt jelenti, hogy ki kell szolgálni a gyermek szeszélyeit és követeléseit, csupán aktív hallgatásunkkal éreztetnünk kell vele, hogy miközben érvényt szerzünk szülői tekintélyünknek, megértjük és figyelembe vesszük érzéseit és gondolatait. Talán túlzás ez? Aki annak tartja, az nem tekinti gyermekét önálló, értékes személyiségnek.


Gondolkodjunk el ezen! Ha gyermekünk tudja, hogy az ő álláspontját és érzelmeit is figyelembe vettük, megnyugszik, lecsillapodik haragja és megszűnik neheztelése, m elyeknek később visszahatásuk lenne. Vajon nem ugyanígy cselekszik-e velünk mennyei Atyánk? Krisztus mondta: „Kérjetek, és adatik nektek, keressetek és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik. Ugyan ki az közöttetek, aki ha kenyeret kér a fia, követ ad neki, vagy ha halat kér, kígyót ad neki? Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle?" (Mt 7,7-1)

Az aktív hallgatáshoz elengedhetetlen a szemkapcsolat, amelyet, ha mód és szükség van rá, kísérjen testi kapcsolatteremtés, kitüntetett figyelem. Általában hasznos megnyugtatni a gyermeket afelől, hogy ha nem is értünk vele egyet, de m egértjük őt. Ennek egyik jól bevált módszere, ha visszajelezzük neki azt, amit m egtudtunk gondolatairól és érzéseiről, - amelyeknek ismerete a mi hozzáállásunkat és döntéseinket is befolyásolhatja.

Egy eset ju t itt eszembe, amely nemrég történt m eg tizenhat éves lányommal. Három barátjával együtt elengedtük egy birkózóversenyre, amit egy est keretében az iskolában tartottak. M egbeszéltük, hogy a mérkőzés végeztével azonnal hazajön. Úgy számítottuk, hogy a verseny tíz óra tájban befejeződik, 30-45 perc alatt pedig hazaér. Tizenegy órakor már kezdtem aggódni. N egyed tizenkettőkor felhívtam az egyik srác szüleit, akik megnyugtattak, hogy a gyerekek beugrottak hozzájuk egy téliesített autóért (téliesre fordult már az időjárás), a szülők pedig megkínálták őket valami harapnivalóval, úgyhogy tizenegy óra után tíz perccel indultak el onnan. A lányom háromnegyed tizenkettő előtt öt perccel ért haza.

Dühös voltam. Miután megtartottam kiselőadásomat a felelősségről, és kiróttam rá az egyheti szobafogságot, ágyba küldtem. Miért cselekedtem anélkül, hogy meghallgattam volna a gyereket? Sokkal inkább önmagam, mint a valós helyzet miatt. Nem éreztem valami fényesen magam aznap este, és korán akartam lefeküdni, annál is inkább, mivel nehéz napnak néztem elébe. Másrészt, a lányom később ért haza a megbeszéltnél, és m ég csak


fel sem hívott, hogy ezt közölje velünk. Úgy gondoltam, teljesen felelőtlenül járt el.

Nekem azonban okos lányom van. Várt egy napot, amíg lehiggadok és megértőbb leszek, s csak akkor hozakodott elő a teljes valósággal. Tudta azt is, hogy türelmesebb meghallgatásra (aktív hallgatás) talál nálam, ha nem vagyok mérges. Kiderült, hogy mivel síkos volt az út, a gyerekek a hosszabb és biztonságosabb utat választották hazafelé. Igazat mondott, minden egybevágott. Annyi mulasztása volt mindössze, hogy nem telefonált, mikor már látta, hogy a vártnál későbben ér haza. M iután elnézést kértem az előző napi heves reakciómért, a szobafogságot arányosan lerövidítettem.

Két tanulságot vonhatunk le ebből az esetből. Az első, hogy valóban hallgassuk meg a gyermeket, ha mond valamit. M egkímélhettem volna magamat a csalódottság érzésétől, lányom fájdalmától és az irántam érzett esetleges haragjától, neheztelésétől, ha először meghallgattam volna, s csak azután cselekszem. A másik tanulság az, hogy milyen fontos úrrá lenni érzelmeink fölött az ilyen esetekben. Meggyőződésem, hogy a gyerm eknevelésben saját meg nem fékezett indulatunk, különösen a düh a legnagyobb ellenségünk. Amint az imént leírt példából is láthatjuk, olyan dolgokat mondhatunk és tehetünk indulatból, amelyeket később megbánunk. Ha a szülő túl gyakran mérges, és nem fékezi meg indulatait, a gyermek eleinte megrémül. Látszólag ez még jó hatással is lehet magatartására, de m ég ez a látszat is csak átmeneti. A túl gyakori szülői harag (dühkitörés) a gyermek növekedésével együtt egyre inkább lerombolja a szülő iránti tiszteletet, s magában a gyermekben is felébreszti a haragot és a neheztelést. Ha egy kicsit elgondolkodunk ezen, rájövünk, hogy aki képtelen uralkodni indulatain, annak a tekintélyét egy idő után senki nem fogja tiszteletben tartani. Miért várnánk akkor mást házastársunktól és gyermekeinktől?

Senki nem vitatja, hogy időnként minden ember elveszíti önuralmát. Egyet azonban ne felejtsünk el! Soha ne féljünk bocsánatot kérni, ha a vihar elcsendesedett. Rossz dolgokból is származhat jó. Bámulatosan közel kerülhetnek a családtagok egymáshoz, ha valamelyikük elég bátor ahhoz, hogy bocsánatot kér


jen hibájáért, vagy heves reakciójáért. Akár hisszük, akár nem, azok a meghitt, meleg percek, amelyek ezt rendszerint követik, a gyermeknek (és a szülőnek is) azok közé a sokszor emlegetett, kitörölhetetjen emlékei közé fognak tartozni.

Az indulati kitöréseket azonban csak korlátozott mértékben képes elviselni a család, különösen, ha nem követi őket bocsánatkérés. Törekednünk kell arra, hogy a lehető legritkábban forduljon elő ilyesmi. Hogyan lehetséges ez?

Uralkodjunk indulatainkon!Ne felejtsük el, hogy bizonyos körülmények között nehéz uralkodni önmagunkon. Hadd soroljak fel néhányat ezek közül: depresszió, félelem, rossz fizikai közérzet, betegség, szellemi vagy fizikai kimerültség, Istennel való rendezetlen kapcsolat.

Köteteket lehetne írni ezek leküzdéséről, most azonban elégedjü nk meg egyetlen figyelmeztetéssel. Ügyeljünk mind szellemi, mind fizikai, mind lelki egészségünkre! Ha bármelyik területen zavar áll be, megromolhat kapcsolatunk házastársunkkal, gyermekünkkel és mindenki mással, elsősorban azért, mert gyengíti önuralmunkat. M ondjuk ki nyíltan, a meg nem fékezett düh aláássa a fegyelmezést!

A fegyelmezés és a büntetésRemélem, látjuk már, mennyi mindent kell tennünk annak érdekében, hogy sikeres legyen a fegyelmezés. Bárki tud úgy fegyelmezni, hogy a legelső eszköz, amit igénybe vesz, mindig a verés. Ez nem igényel lelki finomságot, jó ítélőképességet, megértést, vagy tehetséget. Ha a testi fenyítést a fegyelmezés legfontosabb eszközének tekintjük, abba a súlyos hibába esünk, hogy a fegyelmezés és a büntetés közé egyenlőségjelet teszünk. A fegyelmezés azt jelenti, hogy a gyermeket a helyes útra neveljük. A büntetés csupán az egyik módja ennek, és minél kevesebbet alkalmazzuk, annál jobb. Jól jegyezzük meg: Minél fegyelmezettebb egy gyermek, annál kevesebb büntetésre van szüksége. A gyermek fegyelmezhető- sége pedig elsősorban attól függ, mennyire érzi szülei szeretetét és elfogadását. Legfontosabb szülői feladatunk tehát az, hogy éreztessük vele: „Szeretlek úgy, ahogy vagy."


Miért esik bele olyan sok szülő a büntetésközpontúság csapdájába, s miért gondolja, hogy a fegyelmezés legfontosabb módszere a verés?

Először is, mert rengeteg könyv, cikk, előadás, tanfolyam, rádióprogram, prédikáció és újság propagálja a testi fenyítést, miközben tudomást sem vesz a gyermek többi szükségletéről, legkevésbé a szeretetről. Kevesen érvelnek manapság a gyermek valódi szükségletei mellett. Fegyelmezés címszava alatt sokkal inkább a gyermekek megbüntetését követelik, a legdurvább és legszélsőségesebb bánásmódot javasolva ezzel. S az egészben az a legszomorúbb, hogy sokan ezt nevezik biblikus nevelésnek. Általában három verset idéznek a Példabeszédek könyvéből (23, 13; 29,15; 13,24) a verés jelentőségének alátámasztására. Csak azt a sok száz bibliaverset felejtik el, amelyek a szeretettel, könyörü- lettel, finomlelkűséggel, megértéssel, megbocsátással, irányítással, kedvességgel, gyengédséggel foglalkoznak, mintha ezekhez a legkisebbeknek nem volna joguk.

A testi fenyítés szószólói elfeledkeznek arról, hogy a Bibliában emlegetett pásztorbotot szinte kizárólag a juhok terelgetésére, nem pedig bántalmazására használták. A pásztorok szelíden irányi tgatták a nyájat, elsősorban a bárányokat, s a bottal csupán gyöngéden bökdösték őket, hogy el ne tévedjenek. Ha a bot elsősorban a verés eszköze volna, gondban lennénk a 23. zsoltárral: „Vessződ és botod megvigasztal engem." (4. vers)

A büntetéspártiak szájából azt azonban még sohasem hallottam, hogy a büntetés bizonyos helyzetekben ártalmas is lehet. Hány és hány szülő vonja le azt a következtetést egy-egy előadásból vagy könyvből, hogy a gyermeknevelés alapja a testi fenyítés!

A büntetésközpontúság következményeiAlkalmam van látni ennek a hozzáállásnak a következményeit. Azok a gyermekek, akik kicsi korukban passzívak, előzékenyek, feltűnően csendesek, visszahúzódóak, és könnyen kezelhetők voltak - a szüleikkel való szilárd, egészséges szeretetkapocs hiányában - , fokozatosan dacos, sértődött, nehezen kezelhető, önző,


érzéketlen, engesztelhetetlen, könyörtelen, tiszteletlen, ellenszegülő, barátságtalan kamaszokká válnak.

Úgy vélem, a Szentírás sokat segíthet ezen a téren. Hadd álljon itt Pál apostol figyelmeztetése: „Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel." (Ef 6,4) Mi történhetett ezekkel a drága gyermekekkel? Igen, az érzéketlen, rideg, büntető jellegű fegyelm ezés feltétel nélküli szeretet nélkül haragra ingerelte őket. Tetszik nekem Kenneth Taylor parafrázisa: „Es most hozzátok szólok kedves szülők. Ne szidjátok és gyötörjétek állandóan gyermekeiteket, amivel felbosszantjátok és megkeserítitek őket. Inkább neveljétek és fegyelmezzétek őket az Úr szerint való szeretetben isteni tanácsokkal." (Ef 6,4)

Vajon a sokat büntetett kisgyermekeknek melyik tulajdonsága vezeti félre a szülőket? Az, hogy könnyen kezelhetők. Ez a másik oka annak, hogy olyan sok szülő beleesik a csapdába. Kisgyermekkorban a testi fenyítés kizárólagos alkalmazásával általában könnyen kordában tartható a gyermek, jó a magaviselete, amennyiben a behódoló szolgálatkészséget, a spontaneitás és az önbizalom hiányát, valamint a szorongó engedelmességet annak nevezzük.

Lehet, hogy meglepő, de számos kisgyermeket láttam már, akik sok büntetést (főleg testi fenyítést) kaptak, s már egészen kicsi korban sem bírtak velük a szülők. Ezeknek a szerencsétlen gyermekeknek gyakran kemény verésben volt részük, ami annyira hatástalannak bizonyult, hogy még a sírás is elmaradt. Sok szülő, mielőtt hozzám fordult volna, minden lehetségest megkísérelt már, még keményebb büntetés kiszabásától a cukorka adogatásáig, vagy merev szabályok szerint működő óvodák kipróbálásáig. Valamennyi esetben hiányzott azonban a szülő és gyermeke közti szeretetkapcsolat. Ezek a gyermekek egyszerűen nem érezték azt, hogy szüleik szeretik és elfogadják őket. A feltétel nélküli szeretet hiánya miatt a dac és a düh olyan méreteket ölthet már kiskorban, hogy ezt a reakciót még a testi fenyítés sem képes elnyomni.


Tartsuk be a sorrendet!Csak mindent sorjában, kedves szülőtársaim! Először adjuk meg a feltétel nélküli szeretetet, s csak utána fegyelmezzünk! Ez pozitív szülő-gyermek kapcsolatot eredményez, és az olyan negatív jelenségeket, mint a testi fenyítés, minimálisra csökkenti. Ha jól figyeltünk, nem azt mondtam, hogy a feltétel nélküli szeretet megszünteti a testi fenyítés szükségességét. Bárcsak m ondhatnám, de sajnos nem így van! Minél valódibb és minél teljesebb gyermekünk iránti szeretetünk, annál jobb a kapcsolatunk vele, és annál ritkábban van szükség a büntetésre, de sajnos nem lehet róla teljesen lemondani. Hogy milyen esetekben kell alkalmazni, erről a későbbiekben szólunk.

Összefoglalva, ha azt akarjuk, hogy a fegyelmezés (nevelés) elérje célját, akkor meg kell adni a gyermeknek mindazt, amire szüksége van. A gyermek csak akkor képes fegyelmet tanulni, ha boldog, elégedett, magabiztos, nem fél, biztonságban érzi magát, érzi, hogy szülei szeretik és elfogadják. Már az is meglehetősen durva eljárás, ha a szülő elvárja gyermekétől a fegyelmet, miközben az érzelmileg hiányt szenved, de hogy még bántalmazza is gyermekét, mivel az nem képes eleget tenni a szülői elvárásoknak! Még állatainkkal is emberségesebben bánunk!

Hadd említsek erre egy példát! Egy durva futballedző az iskola ebédlőjében azzal fenyegette tizenhárom éves lányomat, hogy megveri az evezőlapáttal, mert ebéd közben beszélgetni m erészelt. Ezek után felhívtam az igazgatót, és megkérdeztem, hogy megengedett dolog-e a gyermekek bántalmazása az iskolában (megüthet-e például egy férfi tanár egy tizenéves lányt, tekintettel ennek szexuális vonatkozásaira). Azt felelte: „Igen." A következő kérdésemre azonban, hogy ő, személyesen veri-e a kutyáját, nemmel válaszolt. Vajon mi az oka annak, hogy a gyermekek egyre dacosabbak és tiszteletlenebbek mindennemű tekintéllyel szemben? A választ a kedves olvasóra bízom!

A testi fenyítés csapdájaMelyek a testi fenyítés veszélyei? Először is az, hogy ha azt a fegyelmezés alapvető eszközeként alkalmazzuk, a bűntudatérzék nagymértékben gyengül- A testi fenyítés lealacsonyítja, meg


alázza a gyermeket emberi mivoltában. így egy idő után azt fogja érezni, hogy a verés már önmagában elegendő büntetés. A gyakori és kemény bántalmazás tehát - a bűntudat ösztönző hatása híján - akadályozza az egészséges lelkiismeret kifejlődését. A feltétel nélküli szeretet nélkül kimaradnak a kívánatos fejlődési szakaszok, elsősorban a szülővel való azonosulás, s ez még tovább gátolja az egészséges lelkiismeret kialakulását.

Sokan elfeledkeznek a bűntudat pozitív szerepéről, és teljességgel káros érzésnek minősítik. A túl nagy mértékű bűntudat valóban ártalmas, de megfelelő arányú jelenléte létfontosságú a helyes lelkiismeret kifejlődése és fennmaradása szempontjából. Sokkal jobb, ha az egészséges lelkiismeret tartja megfelelő határok között a magaviseletet, mintha a félelem, vagy semmi. Vajon mi szabályozza egy elégedett, kiegyensúlyozott tizenéves viselkedését? A lelkiismerete. Ha meg akarjuk akadályozni azt, hogy gyermekünknek egészséges, jó l működő lelkiismerete fejlődjön ki, amelynek segítségével uralkodni tud magán, büntessük csak bátran, szidjuk, és verjük minél többet.

A testi fenyítés másik tragikus következménye az ún. „azonosulás a támadóval". Ez is egy bűntudatellenes mechanizmus. A gyermek azonosul a büntető szülővel, és a végén arra a meggyőződésre ju t, hogy az agresszív és büntető magatartás a helyes. Felnőttként természetesen ugyanúgy fog gyermekeivel bánni, ahogyan vele bántak. A brutális szülők többnyire maguk is durva nevelésben részesültek. A testi fenyítés (vagy az azzal való fenyegetés), mint a gyermeknevelés alapvető eszköze, nemzedékről- nemzedékre száll. Ez önmagában is elég rossz. Csoda, hogy amikor a tömegtájékoztatási eszközök, főleg a tévé, szinte ontják magukból az erőszakot, a gyermekek bántalmazása és az erőszak valamennyi formája ilyen szégyenteljes méreteket öltött? Mindaddig, amíg föl nem emeljük szavunkat gyermekeink létfontosságú szükségleteiért, nevezetesen a feltétel nélküli szeretetért és az erre épülő fegyelmezésért, a helyzet csak súlyosbodni fog. Szembe kell szállnunk a követelődző kritikusok áradatával, akik a gyermeknevelés legfőbb eszközének a verést kiáltják ki (összekeverve ezzel a fegyelmezés és a büntetés fogalmát)! Tudjuk-e, hogy egyes kritikusoknak még saját gyermekük sincs? Mindad-


dig, míg gyermekeink alapvető szükségleteit be nem töltjük, velük együtt fogunk szenvedni.

I ladd biztassam Önöket kedves szülőtársaim, pillantsanak bele .1 gyermekkori és serdülőkori statisztikákba, és nézzék meg az alábbi címszavakat: tanulmányi előmenetel, magatartás, a tekintély tisztelete, érzelmi zavarok, motiváció, kábítószer, bűnözés, stb. A helyzet ijesztő! Ki merem jelenteni, hogy az ifjúsággal kapcsolatos országos méretű gondjaink abban gyökereznek, hogy gyermekeink nem érzik a valódi szeretetet, elfogadást és törődést. Egyrészt a fegyelempártiak (valójában büntetéspártiak) fülsiketítő üvöltésétől, másrészt a homályos, nehezen követhető programoktól a szülők összezavarodnak.

Az is helytelen, ha különféle nevelési programokra, illetve magatartásformáló módszerekre építjük gyermekünkkel való kapcsolatunkat. A büntetéshez hasonlóan, ezeknek a programoknak is megvan a maguk helye a gyermeknevelésben, és igen hasznosak lehetnek, feltéve, ha nem ezekre alapozunk. N éhány ilyen program egészen jó. Hibát akkor követünk el, ha a különféle módszereket a feltétel nélküli szeretet és a szeretetteljes fegyelmezés (nevelés) helyett alkalmazzuk. Ezek a tervszerű módszerek bizonyos helyzetekben (amelyekről később lesz szó) kiválóan alkalmazhatóak, de mielőtt a büntetéshez vagy ezekhez a technikákhoz folyamodnánk, meg kell győződnünk arról, hogy gyermekünk érzelmi tankja csordultig van-e. Ha a gyermeknek elegendő szeretetben és gyöngéd fegyelmezésben van része, az esetek zömében szükségtelen a büntetés és a különféle programok alkalmazása. Igen, a büntetésre és bizonyos módszerekre időnként szükség van, egyes helyzetekben igen hasznosak, de lássuk be, hogy a helyes szeretetet és útmutatást semmi sem pótolja.

Ugye arra vágyunk, hogy gyermekünkkel való viszonyunk a lehető legjobb, legkellemesebb és szeretetteljes legyen? Ugyanakkor azt is szeretnénk, ha kifejlődne önuralma, és életkorának megfelelően viselkedne. Ezek eléréséhez a szülőnek két dolgot kell biztosítania gyermeke számára: először is a feltétel nélküli szeretetet, méghozzá megfelelő módon, másodszor pedig a lehető legpozitívabb, megértő fegyelmezést (nevelést). Minden rendelkezésünkre álló eszközt fel kell használnunk jellem e for-


málásához úgy, hogy az növelje önbizalmát, ne alázza meg, és ne sértse meg önérzetét. A jó magaviseletre buzdító (pozitív) irányítás messze felülmúlja a rossz magatartásért kiszabott (negatív) büntetést.

Lehetünk azonban bármilyen jó szülők, elkerülhetetlen, hogy gyermekünk időnként helytelenül ne viselkedjen. Nincs tökéletes szülő és nincs tökéletes gyermek.

Mit tegyünk tehát, mikor gyermekünk helytelenül viselkedik? Ez a következő fejezet témája.

9.

A SZERETETTELJES FEGYELMEZÉS

A z eddigiekben a feltétel nélküli szeretet kifejezésének módjaival - a szemkapcsolattal, a testi kapcsolatteremtéssel, a m egkülönböztetett figyelemmel és a fegyelmezéssel/neveléssel - foglalkoztunk. Láttuk, milyen fontos, hogy a gyermek érzelmi tankja mindig tele legyen, mert csak akkor adottak az egészséges fejlődés feltételei, csak akkor tud teljes mértékben kifejlődni önuralma és önfegyelme. A 8. fejezetben láthattuk, hogy a helyes irányba történő vezetgetés jobb, mint a rossz cselekedetért adott büntetés. A fejezet végén pedig megállapítottuk, hogy időnként minden gyermek elkövet helytelen dolgokat. Most nézzük meg, hogyan fogadjuk a helytelen viselkedést!

Ha szeretnénk helyesen hozzáállni a gyermek magatartásához, először is meg kell értenünk irracionális gondolkodásmódját. E- zen a fontos területen nagy körültekintésre van szükség. Minden gyermek vágyik szeretetre. Ezzel tisztában is van, csakhogy éretlen és irracionális módon próbálja megszerezni, amire vágyik.

Nézzük meg először, hogyan lehet ésszerű módon elnyerni a másik szeretetét! M ondjuk Jim megszeret egy Carla nevű lányt. Vajon miként próbálja megszerezni Jim Carla szerelmét? Talán éretlen viselkedésével, vagy úgy, hogy legrosszabb tulajdonságait mutatja, panaszkodik, duzzog, vitatkozik és követelődzik? Természetesen nem! Ha Jim érett, akkor a legjobb oldaláról m utatkozik be, nyugodt, barátságos, segítőkész, figyelmes és m eg


értő lesz. Ha nem biztos abban, hogy Carla szereti őt, nem fog éretlen kamasz módjára viselkedni, hanem inkább megkísérli valamiképpen elnyerni Carla tetszését. Megpróbál olyannak tűnni Carla szemében, hogy kiérdemelje szerelmét. Ez a szeretet m egszerzésének logikus módja.

A gyermek azonban nem így cselekszik. Minél kisebb, annál éretlenebb. Ez ugye logikus? Minél éretlenebb, annál irracioná- lisabb. A gyermek lelke mélyén tudja, milyen nagy szüksége van a szeretetre. Az viszont nem fakad a természetéből, hogy megkísérelje elnyerni, vagy kiérdemelni azt. Ez a logika kívül esik értelmén. Idővel talán megtanulhatja, de nem születik ezzel a képességgel.

Mit tesz tehát a gyermek, kiváltképpen a kisgyermek? Elsősorban viselkedésével teremt kapcsolatot környezetével. Szüntelenül azt kérdezi: „Szeretsz?" Erre adott válaszunk sok mindent meghatároz: a gyermek önbecsülését, viselkedését, érzelemvilágát, társkapcsolatait, stb. Meglátszik magatartásán, ha érzelmi tankja tele van. Más szavakkal: a gyermek magatartását alapvetően az határozza meg, mennyire érzi szülei szeretetét.

Ilyen a gyermeki irracionalitás. Ahelyett, hogy jó magatartásával igyekezne megnyerni szeretetünket és gyöngédségünket, természetéből fakadóan folytonosan próbára teszi azt viselkedésével. „Szeretsz?" Ha életének erre a legfontosabb kérdésére igenlő választ adunk, akkor felszabadul a szeretet kutatásával járó nyomás alól, és sokkal könnyebben fegyelmezhető. Ha a gyermek nem érzi a szeretetet, belső kényszertől indíttatva még erőteljesebben ismétli meg a kérdést magatartásával. Ez a magatartás pedig visszatetszést kelthet bennünk, mivel a gyermek viselkedése nem kifinomult (viselkedésformái korlátozott számú- ak), és sokszor nem helyénvaló. Magától értetődik, hogy ha valaki el van keseredve, magatartása is negatívabbá válik. Márpedig semmi sem elkeserítőbb a gyermek számára, mint a szeretethiány.

Tisztességes dolog-e elvárni gyermekünktől a jó magatartást anélkül, hogy biztosítottuk volna szeretetünkről, hogy megtöltöttük volna érzelmi tankját?

A SZERETETTELJES FEGYELMEZÉS 93

Mire van szüksége ennek a gyermeknek?Tizenhat éves lányom, Carey, tavaly nyáron táborozni ment, s ezzel David fiam lett a legidősebb gyermek a háznál. Tetszett neki ez a szerep, érettebben viselkedett, és több felelősséget vállalt magára. Jól érezte magát, mint legidősebb. Nagyszerűen ment minden.

A baj csupán az volt, hogy Carey-nek haza kellett jönnie a táborból. Azon a napon, amikor megérkezett, David viselkedése visszaesett. Egycsapásra nyafogós, elégedetlen, mogorva, bosz- szús, rosszkedvű és visszahúzódó lett. Mi történt? Mi ez a hirtelen változás Davidben? Mit tegyek? Büntessem meg rossz magaviseletéért? Küldjem vissza Carey-t a táborba? Világosítsam fel Dávidét, hogy ötéves öccse jobban viseli magát? Vajon mit tenne a kedves olvasó?

Elmondom, mit tettem és miért. Davidnek természetesen nem esett jól, hogy Carey hazajött, és ismét ő lett a legidősebb. Ezt nem könnyű feldolgozni egy hétéves gyermeknek. Magatartásával választ követelt arra a kérdésre: „Szeretsz engem? Most is szeretsz, hogy Carey hazajött, és nem én vagyok már a legnagyobb? Engem is szeretsz annyira, mint Carey-t? Vagy talán ő a fontosabb? El tudja venni tőlem a szeretetedet?" Milyen mély fájdalom járja át ilyenkor a gyermekek szívét!

Ha akkor megbüntetem, hogyan értelmezte volna kérdésére adott válaszomat? Amint alkalom adódott, hogy kettesben maradjunk, magamhoz öleltem, és egy darabig beszélgettünk. Majd, amolyan fiús módon, megmondtam neki, mennyire szeretem. Szemkapcsolat és testi kontaktus segítségével megtöltöttem érzelmi tankját. Amint ez megtörtént, visszatért szokásos vidám, közlékeny kedélyállapota. S mindez 15-20 perc műve volt. David ismét vidám lett, és attól kezdve megint jól viselkedett. Ez is azok közé a különlegesen bensőséges pillanatok közé került, amelyekről már korábban szó volt. Úgy hiszem, David soha nem fogja elfelejteni azt a pár értékes percet, amelyet együtt töltöttünk. En legalább is biztos, hogy nem.

Szeretném, ha senki nem gondolná rólam, hogy tökéletes apa vagyok. Nem vagyok az. Sok hibát követtem már el, de ebben az adott helyzetben, úgy vélem, helyesen cselekedtem.


Mindebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy ha gyerm ekünk viselkedése nem helyénvaló, fel kell tennünk m agunknak a kérdést: „Mire van szüksége a gyermeknek?"

A szülők rendszerint azt a kérdést teszik fel: „Mit tegyek, hogy a gyermek magatartása m egjavuljon?" Ez a kérdés pedig többnyire azonnal a büntetéshez vezet. Ekkor már nehéz a gyermek valódi szükségleteit figyelembe venni, és végül vagy megverjük, vagy beküldjük a szobájába. Ebből a hozzáállásból a gyermek nem érzi a szeretetet.

Először mindig meg kell kérdeznünk magunktól, mire van szüksége a gyermeknek. Ettől kezdve már logikusan járhatunk el. Csak így tudjuk megfelelően kezelni helytelen viselkedését, betölteni érzelmi hiányát, azaz éreztetni vele, hogy igazán szeretjük.

Másodszor azt a kérdést kell feltennünk magunknak: „Vajon szemkapcsolatra, testi kontaktusra, vagy kitüntetett figyelemre van szüksége?" Röviden, érzelmi tankját kell-e feltöltenünk? Ha a gyermek helytelen viselkedése bármilyen mértékben is az eddig felsorolt jogos igényeivel van összefüggésben, mindenekelőtt e- zeket kell kielégítenünk. Mindaddig, amíg lelki éhségét nem csillapítottuk, nem szabad magatartását kifogásolnunk.

Egy nem rég megtörtént eset ju t most eszembe. Néhány napra elutaztam otthonról. Amikor hazajöttem, ötéves fiunk, Dale, kibírhatatlanul viselkedett. Minden tudományát és tehetségét latba vetette, hogy a család többi tagját, főleg kilencéves bátyját felbosszantsa. Dale ugyanis pontosan tudja, mivel lehet testvérét úgy felbosszantani, hogy az a falra másszon tőle. No persze ez kölcsönös. Ha valamelyik fiú elkezdi bosszantani a másikat, ez üresedő tankjának kezdeti jele. Ezt drága feleségemmel együtt megtapasztaltuk már.

Szóval ezen a bizonyos napon Dale különösen idegesítő volt. Piszkálta a bátyját, duzzogott, és értelmetlenül követelőzött. Az első reakcióm természetesen az volt, hogy alaposan m egbüntetem. Elküldöm a szobájába, ágyba parancsolom, vagy elfenekelem. Ekkor azonban elkezdtem gondolkodni: „Mire is van szüksége ennek a gyermeknek?" Abban a pillanatban leesett a tan- tusz. Három napig távol voltam, nem is látott, és bizony most sem


szenteltem neki sok figyelmet (nemhogy „kitüntetett figyelmet"), amikor hazajöttem. Nem csoda, ha a gyermek a régi kérdéssel hozakodott elő: „Szeretsz?" Dale tulajdonképpen azt kérdezte: „Szeretsz-e engem még mindig, hogy ilyen sokáig nem voltál itthon, és úgy csinálsz, mintha ez nekem mindegy volna?" Hirtelen megvilágosodott előttem viselkedésének oka. Borzasztóan vágyott apukája után, de apukája nem adta meg neki azt, amire annyira vágyott. Ha bármi mást tettem volna, minthogy szükségletét - apaigényét - kielégítem, a helyzet csak rosszabbodott volna. (Igen, még akkor is, ha történetesen elfenekelem.) Mélyen megsebeztem, felingereltem volna, és mindkettőnket megfosztottam volna néhány emlékezetes, meghitt perctől. El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok azért, hogy nem szalasztottam el ezt az alkalmat. Bevittem Dale-t a hálószobánkba és megöleltem. Ez a máskor oly izgága legényke most mozdulatlanul ült az ölemben. Némán itta a szeretetet. Ahogy érzelmi tankja fokozatosan telítődött, úgy kapott életre. Megeredt a nyelve, és a tőle megszokott magabiztossággal, könnyedséggel és gyermekes vidámsággal csacsogni kezdett. Miután röviden elbeszélgettünk az utániról, leugrott és elszaladt. Hová? Természetesen a bátyjához. Amikor bementem a nappali szobába, elégedetten játszottak együtt.

Láthatjuk tehát, mennyire fontos újból és újból feltenni a kérdést: „Mire van szüksége a gyermeknek?" Ha ezt elmulasztjuk, szinte biztos, hogy tévesen reagálunk magatartására. El fogjuk szalasztani azoknak a meghitt, bensőséges pillanatoknak a lehetőségét, és olyankor büntetjük meg a gyermeket, amikor az sebet ejt rajta, haragot és keserűséget vált ki benne.

Kedves szülőtársam! Ha a gyermek magatartását nem szükségletei felől közelítjük meg, akkor a könyv olvasása fölösleges időtöltés volt. A helytelen viselkedés fölött nem szabad szemet hunynunk, de akár túl kemények, akár túl engedékenyek vagyunk, problémák lesznek gyermekünkkel. Ne tűrjük el a helytelen viselkedést, de az első lépés ne a büntetés legyen. A büntetés időnként elkerülhetetlen, de „túladagolásának" negatív hatásai miatt csak utoljára szabad ahhoz folyamodnunk. Sokkal jobb a rossz viselkedést pozitív módon, elsősorban valódi szeretettel kezelni, mint büntetéssel, főleg testi fenyítéssel megtorolni. Először


tehát minden esetben meg kell győződni arról, hogy a gyermek nem szenved-e érzelmi hiányt. A gyermek érzelmi tankját fe l kell tölteni, mielőtt bármilyen más eszközhöz folyamodnánk.

Nincs-e fizikai rendellenesség?A következő kérdés, amelyet a gyermek helytelen viselkedése esetén fel kell tennünk m agunknak az, hogy nem valami fizikai rendellenesség áll-e a helytelen viselkedés hátterében.

Minél kisebb a gyermek, annál nagyobb mértékben befolyásolják magatartását fizikai szükségletei. „Vajon nem éhes, fáradt, vagy beteg? Nem azért viselkedik ilyen lehetetlenül, mert m egfázott, vagy influenzás? Talán fáj valamije, vagy kellemetlenül érzi magát?" M eg kell tehát vizsgálnunk ezeket a körülményeket!

Ez nem azt jelenti, hogy ha létezik valamilyen fizikai ok, akkor eltűrhetjük a helytelen magatartást. (A helytelen viselkedést véleményem szerint soha nem szabad elnéznünk.) A rossz magatartás okát éppúgy meg kell szüntetnünk, mint magát a rossz magatartást. Természetesen jobb, ha a helytelen viselkedést a gyermek szükségleteinek kielégítésével - szemkapcsolattal, fizikai érintkezéssel, megkülönböztetett figyelemmel, étellel, itallal, tiszta pelenkával, fájdalomcsillapítóval, vagy a betegség kezelésével szüntetjük meg, mintha büntetést alkalmazunk. A büntetés lehet helyénvaló, de először meg kell győződnünk arról, hogy gyermekünk sem fizikailag, sem érzelmileg nem szenved hiányt.

H onnan tudhatjuk, mikor helyénvaló és mikor romboló hatású a büntetés? Nagyszerű kérdés! Ezzel máris a következő témához értünk.

Tudnunk kell megbocsátaniTapasztalataim szerint akkor a legártalmasabb büntetni a gyermeket, amikor őszinte megbánást érez azért, amit tett. A kulcsszó az, hogy „őszinte". Ha a gyermek valóban lelkiismeretfurdalást érez az elkövetett rossz miatt, a büntetés - különösen a testi fenyítés - káros, mégpedig kétféle szempontból.

Először is, ha a gyermek bánkódik helytelen tette miatt, ez annak a jele, hogy lelkiismerete jól működik. Éppen ez a célunk! Tanult a hibájából. A jól működő egészséges lelkiismeret tartja


vissza leginkább a gyermeket a helytelen cselekedet megismétlésétől. A büntetés, főleg a testi fenyítés elnémítja a gyermek bűntudatát és lelkiismeretfurdalását, így könnyebben elfelejti ezeket a gyötrő érzéseket, és megismétli a rosszat.

Másodszor, ha ilyen körülmények között büntetjük a gyermeket, az felháborodást ébreszt benne. Amikor a gyermek őszintén bánkódik tette miatt, lelkiismerete keményen bánik vele, s ez már önmagában elegendő büntetés. Vigasztalásra vágyik ilyenkor, és a szülő biztatására, hogy ha ezúttal rosszat is tett, azért mégiscsak jó gyerek. Égető szüksége van erre a bátorításra. Ha tehát elkövetjük azt a hibát, hogy megértő szeretetünk kinyilvánítása helyett elfenekeljük, mélyen megsebezzük a gyermeket, aki mindebből azt fogja érezni, hogy ő rem énytelen eset, és ezt szülei is így látják. Az eredmény harag, fájdalom, bosszúság, keserűség, amit talán élete végéig hordoz.

Mi tehát a szülők feladata, ha gyermekük rosszat tett, s ezért őszinte megbánást és lelkiismeretfurdalást érez? A Szentírás m egadja a választ erre a kérdésre. Mit tesz velünk m ennyei Atyánk, ha elrontunk valamit, és ezt őszintén megbánjuk? Megbocsát. Mit is mond a zsoltáríró? „Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan irgalmas az Úr az istenfélőkhöz." (Zsolt 103,13) Ha mennyei Atyánk ilyen könyörületes és irgalmas hozzánk, hogyan tehetnénk mi épp az ellenkezőjét gyermekünkkel azzal, hogy megbüntetjük? Hadd álljon itt Pál apostol figyelmeztetése is: „Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel." (Ef 6,4) Véleményem szerint a gyermek haragra, keserűségre való ingerlésének legbiztosabb módja, ha olyankor büntetjük (különösen fizikai módon), amikor már őszintén megbánta tettét. Ezekben az esetekben meg kell bocsátanunk!

Azért is fontos megbánás esetén megbocsátanunk, hogy a gyermek már ilyen fiatalon megismerkedjen a bocsánatnyerés érzésével. Ha ez elmarad, akkor a bűntudat kezelése a későbbiekben problémákat fog okozni neki. Hány és hány ember - köztük sok keresztény is - él állandó bűntudatban, mert soha nem tapasztalta meg azt az érzést, hogy megbocsátottak neki! Hiába nyertek bocsánatot Istentől és talán emberektől is, hiába tudják ezt az


eszükkel, a bűntudat érzése mégis gyötri őket. Sok szenvedéstől m egkím élhetjük gyermekünket, ha megismertetjük vele a bocsánatnyerés _ örömét, azaz megbocsátunk neki olyankor, amikor őszintén m egbánja helytelen cselekedetét. Ezen keresztül tanulja meg a bűntudat helyes kezelését.

A betört ablakVan egy élményem ezzel kapcsolatban, de ismételten hangsúlyozom, hogy egy-egy pozitív példa nem jelenti azt, hogy tökéletes apa vagyok. Csupán élek írói mivoltom előnyeivel, és saját emlékeimből hozok példát egy téma szemléltetéséhez.

Nemrég hosszú, fárasztó, kudarcokkal tűzdelt nap után tértem haza a munkából. Kimerült voltam, és bizony nem éreztem magam valami fényesen. Amint kiszálltam a kocsiból, kilencéves fiam egyenesen hozzám szaladt. David általában széles mosollyal fogad, rám ugrik, és üdvözlésképpen átölel. Ezúttal ez elmaradt. Hosszúra nyúlt, szánalmas ábrázattal jelent meg. Szomorúan emelte rám kék szemét, és így szólt:

- Apu, valamit el kell mondanom neked.Mivel nem éreztem magam olyan lelkiállapotban, hogy a nap

gondjaival azon nyomban megbirkózzam, így feleltem:- Kicsit később beszéljünk róla David, jó?David elszántan rám nézett és azt mondta:- Nem tudnánk mégis most megbeszélni, apu?Épp ekkor nyitottam be a hátsó ajtón, és észrevettem, hogy az

egyik ablak be van törve. Hogy, hogy nem, kitaláltam, mi nyomja David lelkét.

Mivel m eglehetősen ingerlékeny hangulatban voltam, úgy határoztam, hogy tényleg jobb lesz az ügyet elhalasztani akkorra, amikor már egy kicsit kifújtam magamat. David azonban nem tágított, elkísért a hálószobámig, és könyörgésre fogta:

- Kérlek, apa, beszéljük meg most!Látva esdeklő arckifejezését, mi mást tehettem volna? így szól

tam:- Rendben van David. Mit szeretnél mondani? (Mintha nem

tudtam volna.)

/I SZERETETTELJES FEGYELMEZÉS 99

David elmesélte, hogy barátaival a ház közelében baseballoz- tak, és egy rosszul irányzott labda betörte az ablaküveget. Tudta, hogy rosszat tett, és szemmel láthatóan bánkódott is miatta. Viselkedésével azt kérdezte: „Szeretsz engem azok után is, amit tettem?"

Ekkor ölbe vettem, magamhoz öleltem, majd így szóltam:- Rendben van David. Az ilyesmi könnyen megesik, majd meg

csináltatjuk az ablakot. Máskor kicsit távolabb játsszatok, jó?Különleges alkalom volt ez. David egycsapásra megnyugodott.

Pityergett egy kicsit, pár percig még a vállamon pihent. Erezni lehetett, hogyan árad gyermeki szívéből a szeretet. Életem egyik legszebb pillanatát éltem át. David ismét boldog, jókedvű, életvidám kis fickóvá változott. Megkönnyebbülten felugrott, és el- viharzott.

Sokat tanultam hasonló jellegű élményeimből. Ilyen alkalmak bizony nem adódtak naponta. A gyermek nem bánja meg őszintén minden egyes hibás cselekedetét, ezért állandóan nyitva keli tartanunk a szemünket, hogy felismerve ezeket a lehetőségeket, ne mulasszuk el feladatunkat. Ilyenkor a gyermek tudomására hozhatjuk, hogy bár a rendetlen viselkedést nem kedveljük, őt magát azonban mindentől függetlenül, feltétel nélkül szeretjük.

A megbocsátás nem azt jelenti, hogy a gyerm eknek nem kell felelősséget vállalnia cselekedetének következményeiért. M egkí- vánhatjuk-e, hogy hozza helyre az okozott kárt? Az imént leírt esetben meg lehetett volna fizettetni Daviddel a betört ablaküveg árát megfelelő formában, például úgy, hogy ledolgozza azt. S itt újból hangsúlyoznom kell, hogy a jóvátétel módját a gyermek életkorának, fejlettségi szintjének és képességeinek figyelembevételével kell meghatározni.

Ügyelnünk kell arra, hogy gyermekeink ne tudjanak félrevezetni. Gyakran csak szajkózzák a bocsánatkérést, azért, hogy elkerüljék a büntetést. Ezeket az eseteket, amelyek mögött nincs őszinte megbánás és lelkiismeretfurdalás, m eg kell tudnunk különböztetni a valódi megbánástól.

Szerencsére, általában könnyen felismerhető, mikor őszinte a bocsánatkérés, és mikor nem. Az a legnyilvánvalóbb jele annak, hogy a gyermek csak manipulál a bocsánatkéréssel, hogy ismét


elköveti ugyanazt. Ha David a baleset után is a ház közelében folytatta volna a játékot, arra a következtetésre jutottam volna, hogy bocsánatkérése csupán színjáték volt, és más módszereket kell alkalmaznom.

Ha egy gyermek gyakran próbálja ily módon kijátszani szüleit, az komoly aggodalomra ad okot. Azt jelentheti, hogy a jó és a rossz fogalma nem határolódik el kellőképpen benne. Talán m egtanulta, hogy hamis állításokkal előnyökhöz juthat, például bocsánatot kér, hogy megússza a büntetést. Ez a sajátos magatartás kiválóan szemlélteti a rossz sorrend következményeit. Ha a szülők gyermeküket érzelmi szükségleteik kielégítése helyett elsősorban büntetéssel nevelik, a gyermek a legkülönfélébb trükkök alkalmazásával fogja megkísérelni a büntetés elkerülését. Ezek közé tartozik, ha a gyermek azért kér bocsánatot, mert látja szülei haragját.

Nagy veszély rejlik ebben. így válik a gyermek kétszínűvé, tisztességtelenné, számítóvá, ügyeskedővé és érzéketlenné. Az egyetlen orvosság, amely gyökerében képes megfordítani ezt a folyamatot: a feltétel nélküli szeretet.

A szülők jó ítélőképessége rendkívül fontos ebben a helyzetben. O k tudják a legnagyobb valószínűséggel eldönteni, hogy őszinte-e gyermekük viselkedése. Ha a gyermek gyakran próbálja kijátszani szüleit, és kétszínű, akkor baj van, és segítség után kell nézni.

Olykor-olykor minden gyermek megteszi ezt, mint ahogy időnként mindegyik képes őszinte megbánást és bűntudatot é- rezni, ha rosszat tett. A bölcs és gondos szülő észreveszi a különbséget, és minden egyes esetet a helyzetnek m egfelelően kezel.

Dióhéjban: ha a gyermek őszintén sajnálja, lelkiismeretfurdalá- sa van, és bánkódik helytelen cselekedete miatt, bocsássunk meg. Ezek a ritka lehetőségek felbecsülhetetlenül értékesek. Minden kétséget kizáróan hozzuk tudomására, hogy m egértjük, őszintén törődünk vele, és mindentől függetlenül, szívünk legmélyéből szeretjük. Ez a feltétel nélküli szeretet.

10

A FEGYELMEZES KÉRÉS, PARANCS, JUTALOM,

BÜNTETÉS

A z eddig áttekintett témák a gyermeknevelés legfontosabb és legdöntőbb elemei. Ezeknek az alapelveknek helyes alkalmazásával a nevelés során felmerülő problémák zömét kiküszöbölhetjük, vagy megelőzhetjük. Ha a gyermek érzelmi szükségleteit kielégítjük, és szeretetben fegyelmezzük, egészséges, erős szere- tetkapcsolatunk alakul ki vele. Ha bármilyen gond van gyermekünkkel, mindenek előtt számba kell vennünk szükségleteit és gondoskodnunk kell ezekről.

Kérem, ne feledjék el az előző fejezetek tartalmát! Őszintén megmondom, hogy a fegyelmezésnek ahhoz az oldalához érkeztünk, amelyet a legszívesebben kihagynék. Miért? Mert sok szülő pusztán azért olvassa el az ilyen könyveket, hogy az azokból vett részletekkel saját nevelési koncepcióját igazolja. Attól félek, hogy ezek a szülők csupán ezt az egyetlen fejezetet olvassák el, miközben teljesen figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a büntetést csak végszükség esetén szabad alkalmazni.

Remélem, hogy a kedves olvasó nem ezek közé tartozik, s ezt a 10. fejezetet csak az előző kilenc fejezetben leírtak megvalósítása után alkalmazza. Szeressük gyermekünket feltétel nélkül, teremtsünk vele bőségesen vizuális és testi kontaktust, szenteljünk


neki megkülönböztetett figyelmet. Ügyeljünk, hogy gyermekünket ne birtoklási vággyal, csábítással, önmegvalósítással vagy a szülő-gyermek szerep felcserélésével szeressük!

Fegyelmezzük (neveljük) gyermekeinket pozitív módszerekkel: tanácsolással, példaadással, tanítással. Ha a gyermek viselkedése nem megfelelő, először tegyük föl m agunknak a kérdést, nem szenved-e valamiben hiányt: volt-e része elegendő szemkapcsolatban és testi közelségben, megkülönböztetett figyelem ben, nem szomjas vagy fáradt-e?

Ha igen, gondoskodjunk szükségleteinek kielégítéséről. Ha gyermekünket gyötri a lelkiismerete, szomorú, és bánkódik helytelen cselekedete miatt, bocsássunk meg neki, és ezt egyértelműen hozzuk tudomására.

Kedves szülőtársam! Ha minderre gondosan ügyelünk, és az egyéb körülmények, mint például a szülők házassága, rendben vannak, a gyermeknevelés viszonylag problémamentes lesz. Gyermekünk vidám, szolgálatkész, jó magaviseletű lesz, életkorának és fejlettségi szintjének megfelelően, különösebb nehézségek nélkül fog engedelmeskedni. Azt nem állítom, hogy minden tökéletesen fog menni, de gyermekünk fejlődésével és a vele való kapcsolatunkkal elégedettek leszünk.

Miért is említem mindezt itt? Mert a büntetés önmagában nem eredményez mást, mint kudarcot. A feltétel nélküli szeretet és a szeretetteljes fegyelmezés (nevelés) nélkül alkalmazott büntetés m egrontja a szülő-gyermek kapcsolatot. Ez pedig sajnos általánosan elterjedt nevelési módszer manapság. Részben ez a magyarázata annak, hogy a mai gyermekek az élet valamennyi területén soha nem tapasztalt nehézségekkel küzdenek, a tanulási gondoktól kezdve egészen a személyiségzavarokig.

A kérésGyermekünket elsősorban kéréssel kell ösztönöznünk a helyes viselkedésre. Ez a leginkább pozitív módszer. De ennél is fontosabb az, hogy a kéréssel felébreszthetjük benne a személyes felelősségérzetet. A gyermek ezáltal érzi, hogy a helyes magatartás az ő felelőssége, mint ahogy szüleié az, hogy ezt megköveteljék tőle. A gyermek ösztönösen tudja, hogy választási lehető

KÉRÉS, PARANCS, JUTALOM, BÜNTETÉS 103

sége van, miként cselekszik. Tudja, hogy amikor a szülők jó magaviseletét kérnek tőle, tisztában vannak azzal, hogy ő gondolkodó, döntéshozatalra képes, önuralommal rendelkező személyiség, akinek meg kell tanulnia felelősséget vállalnia cselekedeteiért. Ha a szülő parancsosztogatás helyett lehetőleg kéréssel fordul gyermekéhez, a gyermek szövetségesének fogja tekinteni, aki segíteni akar neki a helyes magatartás kialakításában. Ez pedig nagyon fontos.

Ha elsősorban parancsokkal próbáljuk jó magaviseletre bírni a gyermeket, lehet, hogy elérjük ezt, de csak azért engedelmeskedik, mert apu vagy anyu ezt mondta, nem pedig abból a meggyőződésből, hogy az a legjobb számára. Nem látja, hogy szülei elsősorban az ő érdekeit tartják szem előtt. Úgy gondolja, hogy a szülők a rend, a csönd, saját társadalmi elismertetésük, valójában saját érdekeik miatt kívánják meg tőle a tisztességes viselkedést.

Nagyon fontos tudnunk tehát, hogy kéréssel igen hatásosan tudunk utasításokat adni a gyermeknek. Ezzel nem leszünk sem engedékenyek, sem határozatlanok, csupán átgondoltabb, kedvesebb, megértőbb formában közöljük utasításainkat. Különösen jó módszer ez akkor, ha azt akarjuk elérni, hogy gyermekünk sértődöttség nélkül, örömmel végezze dolgát.

Egyszer például fürdés közben vettem észre, hogy nincs törülköző a fürdőszobában. Mivel ötéves fiam éppen a közelben volt, éltem a lehetőséggel, és megkértem:

- Dale, légy olyan kedves, hozz apunak egy törülközőt!Dale boldogan szaladt a törülközőért, és egy szempillantás alatt

ott termett vele.Egy másik példa. Kilencéves fiam hittan tanárjának problémát

okozott a fiúk fegyelmezetlensége. Két lehetőségem volt. Vagy előveszem apai tekintélyemet, és felszólítom Dávidét a helyes viselkedésre, vagy pedig kettesben megbeszéljük a dolgot, tisztázzuk a kérdéseket, és megkérem, hogy próbáljon meg együttműködni a tanárral. Az utóbbit választottam, s beszélgetésünket e szavakkal zártam:

- Szeretném, ha odafigyelnél, részt vennél a beszélgetésben, és minél többet tanulnál. Ugye megteszed David?

Ezidáig megtette.


Közvetlen utasításSzembe kell azonban néznünk azzal a ténnyel, hogy a kérés nem mindig elegendő. Időnként erélyesebben kell fellépnünk, és közvetlen utasítást (parancsot) kell adnunk. Ez rendszerint akkor történik, ha a gyermek nem tesz eleget kérésünknek. Mielőtt bármilyen más eszközhöz folyamodnánk, át kell gondolnunk, helyes dolgot kértünk-e a gyermektől, megfelel-e életkorának, értelmi és fizikai képességeinek. A leggyakoribb tévedés ezen a téren az, hogy olyan dolgot kérünk gyermekünktől, ami látszólag nem haladja meg képességeit, valójában azonban igen.

Ennek klasszikus példája, amikor a szülő azt kívánja négyéves gyermekétől, hogy szedje össze játékait. Ezt egy ekkora gyermek nem képes egyedül végrehajtani, csak ha mindössze egy-két holmija van elöl. A feladatot a szülővel együtt kell elvégeznie. Sok szülő szerint ez a feladat megfelel a gyermek életkorának, s ha az nem tesz eleget kérésének, ahelyett, hogy segítene neki, méregbe gurul, és megbünteti.

Azért is célszerű minél többet kérni a gyermeket, mert így könnyebben eldönthető, reális-e a neki adott feladat. A szülő ismeri legjobban gyermekét. Ártalmas a büntetés olyankor, ha a gyermek rendszerint szívesen eleget tesz kéréseinknek, egy alkalommal azonban megmakacsolja magát, és nem engedelm eskedik. Ez az ellenállás - mivel korábban kéréseinket készséggel teljesítette - azt jelzi, hogy ezúttal valami nincs rendben. Szeretnénk tudni, hol a baj? Én ilyen esetben mindent elkövetnék annak érdekében, hogy megtaláljam az ellenkezés okát, mert az rendkívül fontos lehet. Sokkal inkább azon fáradoznék, hogy a gyermekem készségesen tegyen eleget feladatának, mintsem azon, hogy a helyzet megértése nélkül rákényszerítsem arra. Ha gyermekem engedetlensége indokolt, én érdemelném a büntetést, hogy ráerőltettem a feladatot.

Szülői felelősségemnél és tekintélyemnél fogva meg kell kívánnom gyermekemtől a helyes magatartást, ugyanakkor felelős vagyok azért, hogy minden erőmmel boldogságán munkálkodjam. Kötelességem, hogy szülői hatalmammal és tekintélyemmel úgy éljek, hogy az ne ártson a gyermeknek. Jövendő boldogsága


nagy mértékben függ attól, miként szerzek érvényt szülői tekintélyemnek.

Itt egy nagyon fontos tanácsot és figyelmeztetést szeretnék közbevetni. M inél többet alkalmaz a szülő tekintélyelvű módszereket, mint például a parancs, szidás, korholás, kiabálás, annál kisebb lesz ezeknek a hatásfoka. Arra a mesebeli kisfiúra emlékeztet ez, aki annyit kiabálta: „farkas, farkas!", hogy amikor az valóban m egjelent, már senki nem figyelt az ordítozásra. Ha a szokásos körülm ények között kedves kéréssel fordulunk gyermekünkhöz, akkor az időnként alkalmazott közvetlen utasítás m eglehetősen hatékony lesz. Minél gyakrabban használjuk szülői tekintélyünket, annál kevesebbet fog az érni. Különösen igaz ez akkor, ha eközben dühösek, ellenségesek és idegesek vagyunk.

Jártunk-e már valaha feszült légkörű családban? Az ilyen otthonokban a szülők szinte minden tekintélyüket és tartalék erélyűket elhasználják a szokásos napi fegyelm ezéshez (neveléshez). Amikor a váratlan, valóban kritikus helyzetekben igazi erélyre és tekintélyre lenne szükség, akkorra a tartalékok kimerültek, és a szülők tehetetlenek. A gyermekek ugyanúgy reagálnak szüleik kívánságára, mint máskor. Veszélyhelyzetekben sem szófogadóbbak, mint mondjuk cipőfűzés közben.

Kedves szülőtársam! Az erős gyógyszereket súlyos betegségekre kell tartogatnunk! A muníciót tartalékolni kell a kritikus helyzetekre! Barátságos kapcsolatot kell fenntartanunk gyermekünkkel, és ezt minél több megfontolt, ésszerű kéréssel érhetjük el.

Nemrég jómagam is beleestem abba a hibába, hogy erélyes utasítást adtam fiaimnak, holott egy ésszerű kérés is elegendő lett volna. Két fiammal együtt rendbe akartam tenni a házat, mire Pat a hétvégi konferenciáról hazaér. A dolog elég jól kezdődött. M egkértem a fiúkat, hogy mialatt én beágyazok, lássanak hozzá hálószobájuk takarításához. Mikor pár perc elteltével visszamentem, szorgalmasan végezték dolgukat. Észrevettem azonban, hogy néhány ruhadarabot a szekrény aljába hajítottak, ahelyett, hogy felakasztották volna. David és Dale általában engedelmes,


könnyen kezelhető gyermekek, és egy rövid magyarázat vagy kérés m eglette volna a hatását. Ehelyett azonban, mivel bosszús voltam, parancsoló hangon rájuk mordultam, hogy akasszák fel a „tönkretett" ruhákat. Látjuk a hibát? Nem lett volna szabad ilyen erélyes hangot megütnöm, amikor egy egyszerű magyarázat vagy kérés is elég lett volna.

Az erélyt nehéz helyzetekre kellett volna tartalékolnom, amikor valóban elengedhetetlen az azonnali engedelmesség. Ilyen helyzet alakult ki egyik vasárnap a templomunk parkolójában. Dale a kocsi körül őgyelgett, amikor éppen indult egy másik autó. Veszélyes volt a helyzet. Odakiáltottam Dale-nek, hogy rögvest szaladjon hozzám. Hangom határozottságából hála Istennek felismerte a vészhelyzetet, és nyomban engedelmeskedett. Ha Dale ahhoz lett volna szokva, hogy mindenért kiabálok vele, egész biztos, hogy a szokásos módon reagál.

A másik eset akkor történt, amikor kilencéves fiammal és néhány barátjával kosárlabdázni mentünk. A hosszúra nyúlt já téktól és a sok vidámságtól mindannyian fáradt és feldobott állapotban voltunk. Ekkor valaki nekiszaladt Davidnek úgy, hogy az elesett. A bokája enyhén megsérült, de ez akkor a fáradt kisfiúnak több volt, mint amit el tudott viselni. M éregbe gurult, és jó l m egmondta a véleményét annak a gyereknek, aki fellökte. Helytelenül viselkedett, én pedig ezt jó alkalomnak találtam arra, hogy levonja belőle a tanulságot.

Először is meggyőződtem arról, hogy David érzelmi tankja tele van. Sok szeretetet kapott azon a hétvégén, bőven volt része szemkapcsolatban és fizikai érintkezésben, valamint m egkülönböztetett figyelemben. Ezután megkértem, vonuljunk egy kicsit félre kettesben, hogy válthassunk néhány szót. Túlságosan felindult volt azonban ahhoz, hogy kérésemre reagáljon. Magatartása m egfékezéséhez ezúttal érvényesítenem kellett szülői erélyemet. Az erély alkalmazásának következő fokozata a közvetlen utasítás (parancs) volt. Határozott hangon így szóltam: „Dávid, gyere velem!" Azonnal engedelmeskedett. Miután kettesben maradtunk, elbeszélgettünk az önuralom elvesztéséről és annak megelőzéséről. A beszélgetés hasznára vált Davidnek, hiszen sokat megtudott arról, hogyan kell uralkodni a helytelen indulatok felett.


Tételezzük fel, hogy David nem úgy reagál, ahogy megkívántam tőle, képtelen lehiggadni, és azután sem tudja megfékezni dühét, miután felszólítottam erre. A következő lépés az lett volna, hogy félreviszem valahová, ahol egyedül lehet. Ha ezt szóbeli utasításra megtagadja, akkor az erély következő fokozata, a fizikai kényszerítés marad. De még itt is a legkevésbé durva megoldást választanám. Egyik karomat a vállára téve, elvezetném egy csöndes helyre. A lényeg: a gyermek magatartását a lehető legszelídebb, legtapintatosabb és a szeretetet leginkább tükröző formában tartsuk a megfelelő határok között.

A dacKönnyen m egeshetett volna, hogy David semmilyen szóbeli kérésre, felszólításra nem hallgat, és nem teszi meg, amit kívánok tőle az adott helyzetben. Ez kettőnk akaratának összeütközéséhez vezethetett volna. Ezt nevezzük dacnak.

A dac azon kevés indokok közé tartozik, amelyek esetén büntetést kell alkalmazni. A dac nyílt ellenállás a tekintéllyel - a szülői tekintéllyel - szemben, kihívás, az engedelmesség makacs megtagadása. A dacot, éppúgy, mint a helytelen viselkedés bármely formáját, nem szabad megtűrnünk. Ha ilyet észlelünk (márpedig minden jószándékunk ellenére fogunk), általában büntetést kell alkalmaznunk.

Természetesen mindent el kell követnünk, hogy elkerüljük az ilyen összeütközéseket. Nem úgy, hogy a gyermek minden értelmetlen kívánságát és szeszélyét teljesítjük, hanem úgy, hogy folyamatosan felülvizsgáljuk gyermekünkkel szemben támasztott elvárásainkat: ésszerűek-e, indokoltak-e azok, és összhangban vannak-e a gyermek életkorával, fejlettségi fokával és képességeivel. Igen, vannak olyan esetek, amikor meg kell büntetni a gyermeket, de ha ez túlságosan gyakori, alaposan el kell gondolkodnunk gyermekünkkel való kapcsolatunkon, és a vele szemben támasztott elvárásainkon.

Tegyük fel, hogy egy gyermek nyíltan szembefordul szüleivel, s dacos magatartása érzelmi tankjának megtöltése után sem változik. Megmakacsolja magát, és sem kérésre, sem határozott utasításra (parancsra) nem reagál. (Megismétlem, hogy ilyesminek


csak igen ritkán szabad előfordulnia. S ha előfordul, a büntetés fontolgatása előtt bizonyosodjunk m eg arról, hogy valóban mindent m egtettünk-e, ami rajtunk múlott.) M eg kell büntetnünk, de hogyan?

A helyes büntetésA büntetés módját általában nem könnyű eldönteni. A büntetésnek összhangban kell lennie a kihágás súlyával. A gyermek kifinomult érzékével könnyen megállapítja, mikor igazságos és következetes a szülő. Tudja, mikor reagál túl hevesen, vagy durván, s azt is, mikor túl elnéző. Felismeri, ha nem következetes vele szemben, s azt is, ha testvéreivel, különösen ikertestvérével akár engedékenyebb, akár szigorúbb. Ezért olyan fontos, hogy a szülő határozott legyen, mindig kívánja meg a helyes viselkedést és fegyelmezés (nevelés) közben ne féljen folyamatosan szeretni gyermekét. Rugalmasnak kell maradnia, különösen a büntetés tekintetében.

A rugalmasság több szempontból szükséges. Először is, mert nem vagyunk tévedhetetlenek. Ha úgy gondoljuk, hogy a fegyelmezéssel kapcsolatos döntéseinken nem szabad változtatnunk, magunkat szorítjuk sarokba. Szabad meggondolnunk magunkat, és a büntetést enyhítenünk, vagy szigorítanunk. (íme a testi fenyítés egyik hátránya: ha már végrehajtottuk, nem tudjuk megmásítani.)

Az sem jó persze, ha úton-útfélen meggondoljuk magunkat, és ezzel összezavarjuk gyermekünket. Ha kiszabtuk már a büntetést, m ondjuk egyórás szobafogságot, és a később felmerülő enyhítő körülmények fényében ez túl szigorúnak tűnik az, helyes és logikus, ha ezt megmagyarázzuk a gyermeknek, és enyhítjük a büntetést. Ha a gyermek már megkapta büntetését, vagy bármi más miatt érdemtelenül bűnhődött, m erjünk bocsánatot kérni, és próbáljuk meg jóvátenni, amit elrontottunk.

Legyünk rugalmasak, hogy indokolt esetben változtatni tudju nk gyermekünkkel való bánásmódunkon. A rugalmasság a bocsánatkérésben is segít. Minden családban adódnak olyan helyzetek, amikor változtatni kell döntéseinken, vagy valamiért elnézést kell kérni gyermekünktől. Ezt is megkönnyíti a rugalmasság.


A rugalmasság és a határozottság - bár mindkettő igen fontos - két külön fogalom. A rugalmasság célja az, hogy a fegyelm ezéshez (neveléshez) való hozzáállásunkat az adott helyzethez igazítsa. A határozottság elsősorban a gyermekkel szemben támasztott elvárásainkra vonatkozik. A merev elvárások ésszerűtlenek. Ilyen például, ha egy kétéves gyermektől állandóan m egköveteljük, hogy első kérésre engedelmeskedjen. Az egészséges kétéves gyermek természetéből fakadóan rendszerint negatív módon viselkedik, meglehetősen engedetlennek és dacosnak tűnik. Ez azonban - nevezzük „kétéveskori dackorszaknak" - természetes fejlődési szakasz, amiért büntetést adni indokolatlan. A szerető szülők term észetesen kétéves gyermekükkel is határozottak, ám nem a büntetésben, hanem a korlátok felállításában. Finom fizikai trükkökkel fegyelmezik gyermeküket, például úgy, hogy felkapják, megfordítják, irányítják, a megfelelő helyre vagy helyzetbe állítják.

A „kétéveskori dackorszak" az egészséges fejlődésnek egy rendkívül fontos szakasza, a szülőről való lelki leválás egyik m egnyilvánulási formája. Látszólag talán dac, valójában teljesen más. A dac egyik ismertetőjele, amely megkülönbözteti ettől a kétéveskori sajátosságtól: a lázadás jelensége. Bizonyos fokú dacos viselkedés természetes, s ezért nem szabad büntetni. A dacos lázadást azonban nem szabad eltűrnünk.

Ahogy növekszik a gyermek, egyre inkább képes eleget tenni a szóbeli kérésnek. Rendszerint négy és fél éves korban (ez term észetesen egyénenként változó) már megkívánhatja a szülő gyermekétől, hogy első kérésre engedelmeskedjen. Jómagam teljes mértékben elvárom gyermekeimtől, hogy első szóra tegyék meg, amit kérek. Ha nem teszik, tudják, hogy engedetlenségüknek következményei lesznek. A kéréssel kapcsolatban persze szabad kérdezniük, vagy helyénvaló megjegyzést tenniük, de tudják - ha csak m eg nem változtatom kérésem et-, teljesíteniük kell azt.

El ne felejtsük, hogy a határozottság nem barátságtalan modort jelent. Határozottaknak kell lennünk elvárásainkban, és meg kell követelnünk azok teljesítését, ám ezt barátságosan, kedvesen ugyanolyan hatékonyan m egtehetjük. A szeretetteljes határo


zottsághoz nem kell indulat, kiabálás, ellentmondást nem tűrő modor, sem egyéb barátságtalan gesztus.

A gyermeknevelés egyik legfontosabb tétele, hogy minden gyermek egyidejűleg igényli a szeretet többféle megnyilvánulását. Egyszerre van szüksége szemkapcsolatra, testi melegségre, szülei megkülönböztetett figyelmére és a fegyelmezésre.

Szeretetünk és határozottságunk együtt kellenek neki. Egyik sem zárja ki a másikat. A határozottság nem mond ellent a szeretetnek, és viszont, a szeretet sem csökkenti a határozottságot, nem tesz engedékennyé. Az engedékenységet nem a szeretet és a gyöngédség, hanem a határozatlanság, és a határok kijelölésének hiánya táplálja.

Ha a szülő lelkiismeretesen gyakorolta a szeretet és a fegyelmezés eddig felsorolt formáit, és a gyermek m ég mindig ellenszegül, akkor meg kell büntetni. Ezt a típusú dacot m eg kell törni. A büntetésnek elég szigorúnak kell lennie ahhoz, hogy ezt a célt elérjük, ugyanakkor a lehető legenyhébbnek, hogy a már tárgyalt problémákat megelőzzük. Miért alkalmaznánk szigorúbb büntetést, ha egy utasítás vagy egy magyarázat is elegendő a dac m egtöréséhez? Ha célt érünk azzal, hogy egy időre szobájába küldjük a gyermeket, az nagyszerű. Ha valami kiváltság megvonásával megsemmisíthető a dac, tegyük azt! Szembe kell azonban néznünk azzal, hogy a kifejezetten dacos ellenszegülés m egtöréséhez utolsó mentsvárként időnként szükség van testi fenyítésre.

Legyünk óvatosak!A testi fenyítés alkalmazásakor ügyelnünk kell néhány dologra. Először is pontosan meg kell értetnünk a gyermekkel, hogy miért büntetjük. Félreérthetetlenül hozzuk tudomására, miben járt el helytelenül. Ne m ondjunk neki ilyeneket, hogy „rossz fiú", mert ez sérti önérzetét.

Másodszor, vigyáznunk kell arra, hogy semmiféle fizikai sérülést ne okozzunk a gyermeknek. Figyelmetlenségből könnyen m egsérthetjük például az ujját.

Harmadszor, a gyermeket közvetlenül a büntetés után, amikor sír, magára kell hagynunk. M aradjunk azonban a közelben, és

figyeljünk, mikor hagyja abba. Amikor a gyermek sírása alábbhagy és körbenéz, ismét felteszi a kérdést: „Szeretsz-e? M ég mindig szeretsz?" Ekkor a gyermeket bőséges szemkapcsolattal és testi melegséggel, valamint kitüntetett figyelmünkkel biztosítanunk kell arról, hogy valóban szeretjük.

A magatartás megváltoztatásaÚgy gondolom, végül érdemes megemlíteni a „magatartás m egváltoztatásának elméletét". Ezt a módszert manapság széles körben alkalmazzák a gyermeknevelésben. Alapvető eszközei: a pozitív ráhatás (valami pozitív dolognak a gyermek környezetébe való bevitele), negatív ráhatás (valami pozitív dolognak a gyermek környezetéből való eltávolítása) és a büntetés (valami negatív dolognak a gyermek környezetébe való bevitele). Pozitív ráhatás például az, ha a gyermek helyes viselkedéséért cukrot, gyümölcsöt kap. Negatív ráhatás például, ha helytelen viselkedése miatt eltiltjuk a tévénézéstől. A büntetés pedig (amit averzív módszernek is neveznek), ha például a gyermek csuklyásizmába csípünk helytelen viselkedéséért.

E könyv nem hivatott arra, hogy behatóbban foglalkozzon ezzel a témával. Néhány lényeges szempontra azonban felhívnám a figyelmet. Először is, meg kell állapítani, hogy ezeket a technikákat gyakran használják az érzelmi gondozás pótszereként. A módszer túlzott mértékű alkalmazása esetén a gyermek nem érzi szülei szeretetét. Miért? Elsősorban azért, mert a magatartás megváltoztatásának elmélete alapjaiban feltételekhez kötődik. A gyermek csak akkor kap jutalmat, ha így, vagy úgy viselkedik. Másodsorban, ez a módszer figyelmen kívül hagyja a gyermek érzéseit és érzelmi szükségleteit (a szeretetet). Következésképpen azok a szülők, akik a magatartás megváltoztatásának módszerére építik a gyermeknevelést, képtelenek közvetíteni gyermekük felé a feltétel nélküli szeretetet.

Vegyük például az előző fejezetben leírt esetet, amikor három napos távollétem után Dale helytelen viselkedését látva, szeretettel vettem körül. Egy merev behaviorista úgy vélekedne erről, hogy szeretetem kifejezésével megjutalmaztam rossz magaviseletéért. Látjuk a különbséget? Lehetetlen a magatartás megvál



toztatását elsődleges nevelési módszerként alkalmazni, és ugyanakkor feltétel nélküli szeretettel fordulni gyermekünkhöz.

A módszer másik gyenge pontja az, hogy a gyermek értékrendje helytelen irányban fejlődik. M egtanulja, hogy jutalom ért cselekedjen. Olyan szemlélet alakul ki benne, melynek jelszava: „Mi hasznom belőle?"

Ennek példájával találkoztam egy igen jó barátunk családjában, aki történetesen szigorú behaviorista,* és teljesen eszerint igyekszik nevelni gyermekeit. Egy alkalommal, mikor náluk vacsoráztunk, elmesélte, hogy fia, Jerry már százig el tud számolni, pedig alig töltötte be harmadik életévét. Szerette volna, ha kisfia bem utatja tudományát, ezért így szólt hozzá:

- Jerry, számolj el százig, és kapsz egy szem cukrot.- Nem kérek cukrot - volt a gyors válasz.Ha azt akarjuk, hogy gyermekünk saját megelégedésére és a jó l

végzett munka öröméért cselekedjen, nem szabad túlzásba vinnünk e módszer alkalmazását. A végeredmény ugyanis a helytelen motiváció lesz. E módszer túlzott alkalmazásának további hátránya, hogy a gyermek ugyanezt a taktikát használva megtanulja kiharcolni akaratát. Azért viselkedik a szülők kívánsága szerint, hogy megkapja, amit akar. Ügyeskedésnek is nevezhetjü k ezt. Ha ügyeskedő és számító embert akarunk faragni gyermekünkből, ennek egyik legbiztosabb módja e módszer túl gyakori alkalmazása.

A felsorolt negatívumok után hadd mutassak rá az elmélet pozitív oldalára is. E technikáknak megvan a maguk helye a gyermeknevelésben, de nem szabad elsődlegessé válniuk gyermekünkkel való kapcsolatunkban. (Az elsődleges szerepet a feltétel nélküli szeretetnek kell betöltenie.) A magatartás megváltoztatásának módszerét olyan sajátos, visszatérő magatartásbeli problémák esetén célszerű alkalmazni, amikor a gyermekben sem megbánás, sem dac nincsen. Ezeknek a helyzeteknek könnyen körülhatárolhatóaknak és a gyermek számára érthetőeknek kell lenniük.

* Az előzőekben említett pszichológiai irányzat követője


Ismét saját családomból hozok példát. Úgy fél évvel ezelőtt felfigyeltünk arra, hogy fiaink gyakran verekszenek egymással, és persze egyikük sem érez emiatt lelkiismeretfurdalást. A m egbocsátás tehát nem jöhetett szóba. Dac sem volt bennük ezzel kapcsolatban. Hiába kértük őket, a felszólítások is csak néhány órára hoztak nyugalmat. A büntetés hatása sem tartott sokáig, és igen kellemetlenül érintett mindenkit. Hogy mi segített végül? A jutalmazás.

Minden negyedórányi nyugalomért egy-egy csillagot kaptak. Ezt az időtartamot fokozatosan emeltük, amíg meg nem szűnt a verekedés. Ha bizonyos számú csillag összegyűlt, kaptak valami jutalmat. A módszer bevált, és béke volt.

De hadd álljon itt egy figyelmeztetés! Az ilyen típusú módszerek időt, következetességet, valódi erőfeszítést és ldtartást követelnek a szülőktől. Csak akkor fogjunk bele, ha elegendő kitartást és következetességet érzünk magunkban hozzá, különben nem fog sikerülni.

A magatartás megváltoztatásának témájában számos jó könyv kapható, amelyek részletesebben foglalkoznak a speciális technikákkal.

Hosszú fejezet végére értünk, de engedtessék m eg nekem, hogy még egy szempontra felhívjam a figyelmet. A helyes gyerm ekneveléshez egyensúly kell. A gyermeknek valamennyi eddig tárgyalt dologra szüksége van: szemkapcsolatra, testi közelségre, megkülönböztetett figyelemre, fegyelmezésre, kérésekre, határozottságra, rugalmasságra, parancsokra, bocsánatra, büntetésre, a magatartást befolyásoló módszerekre, utasításra, útmutatásra, példákra és aktív hallgatásra. Mindezt azonban megfelelő arányban kell biztosítanunk gyermekünk számára. Kedves olvasóim! Remélem, úgy tudják majd hasznosítani az olvasottakat, hogy gyermekük érezze feltétel nélküli szeretetüket!

11.

KÜLÖNLEGES PROBLÉMÁKKAL KÜSZKÖDŐ GYERMEKEK

M i az oka annak, hogy a különleges problémákkal küszködő gyermekek között, például a cukorbetegek, a tanulási nehézségekkel küzdők, a túlmozgásosak (hipermobilisak), és a szellemileg visszamaradottak között határozottan gyakoribbak az érzelmi és magatartásbeli zavarok? A válasz rendkívül összetett. Ebben a rövid könyvben nincs lehetőségünk arra, hogy ennek okára minden egyes rendellenesség területén rámutassunk.

Talán segítséget jelent azonban az érintett szülőknek, ha a kérdéssel kapcsolatban néhány lényeges szempontra felhívom a figyelmet. Ezeknek egy része szorosan összefügg szeretetünk kifejezésével.

Érzékszervi és felfogásbeli problémákNézzük meg először ezeket a rendellenességeket általánosságban! Nem könnyű ugyan az „érzékelés" illetve a „felfogás" (percepció) szavakat meghatározni, de kíséreljük meg. Jelentésük tehát: információk érzékszerveken keresztül történő megragadása (érzékelés), és az agyba való továbbítása és értelmezése (felfogás). Az ilyen jellegű rendellenességben szenvedő gyermek esetében a környezetből érkező információ felvétele illetve annak az agyban való feldolgozása nehézségekbe ütközik. Következésképpen, a vizuális képként, hangként vagy érintésként érkező


információnak értelmi feldolgozása nem kielégítő, s ezért a gyermek nehezen érti azt meg. A környezetről alkotott képe a rendellenes területen torz. Láthatjuk, hogy sok speciális rendellenesség belesorolható ebbe a széleskörű és leegyszerűsített m eghatározásba.

A látási, hallási zavaroknak, bizonyos idegrendszeri betegségeknek és a tanulás különböző típusú zavarainak van egy közös jellem zője: minden gyermeknek, aki ezeknek a rendellenességeknek valamelyikében szenved, torz elképzelése van környezetéről. A beérkező ingert vagy információt akár egy, akár több csatorna is eltorzíthatja.

Látjuk-e ennek jelentőségét magán a rendellenességen túl? Ahhoz, hogy szeretetünk megnyilvánulásait felfogja a gyermek, szüksége van egy vagy több érzékszervi képességére. A szemkapcsolat megkívánja a látvány felfogásának képességét, a testi érintkezés pedig a tapintási érzék működését, amely önmagában is felettébb összetett. A gyermekre irányuló koncentrált figyelem valamennyi érzékszervet igénybe veszi. Ha tehát a torzítás bármely területen jelentős, a gyermek hamis képet kap szüleinek vele kapcsolatos érzelmeiről. Ezért az ilyen gyermekeknek nehezebb tolmácsolni szeretetünket.

Részben a szeretet felfogásának nehézségei indokolják azt, hogy a fogyatékos gyermekek önértékelése rendszerint alacsony. Részint ezzel magyarázható az is, hogy növekedésükkel együtt általában mélyül depressziójuk. Ez gyakran m eglehetősen súlyos érzelmi és magatartásbeli zavarokhoz vezet, különösen a kamaszkor kezdetén.

A fogyatékos gyermek, akinek ebből fakadóan a tanulás is nehezebben megy, mind a tanulásban, mind egyéb téren rendszerint lemarad társaitól. Vagy gyengébb osztályzatai miatt, vagy egyéb okoknál fogva állandóan megalázó élm ényeknek van kitéve. M ég teljesítményt nem kívánó helyzetekben is érzékeli hiányosságait. Amint a kamaszkor küszöbére, s annak korai szakaszába érkezik, egyre inkább depresszióssá válik. Ebben az életkorban a depresszió egészen más formát ölt, mint általában. Az ilyen gyermeken többnyire nem látszik a búskomorság, csak ha már igen súlyossá vált. A 12-14 éves kamaszok depressziója abban

KÜLÖNLEGES PROBLÉMÁKKAL KÜSZKÖDŐ GYERMEKEK 117

nyilvánul meg, hogy nehezen tudnak figyelni az iskolában (a figyelem időtartamának és a koncentrálási képességnek a csökkenése), ennek következtében leromlanak osztályzataik. Ezt krónikus unalom, az egészséges tevékenységek iránti érdeklődés csökkenése követi. Ebben a stádiumban a serdülő mélységesen boldogtalan.

Ha az unalom folytatódik, a gyermek végül is kifejezésre juttatja depresszióját és boldogtalanságát. Egy súlyos depresszióba és unalomba süllyedt lány ebben a kiúttalan helyzetben válogatás nélküli szexuális kapcsolatokba, kábítószerélvezetbe m enekülhet, otthagyhatja otthonát, vagy egyéb antiszociális viselkedést tanúsíthat. Egy ugyanilyen helyzetben lévő fiú hasonlóan cselekszik azzal a különbséggel, hogy sokkal inkább hajlik az erőszakos cselekményekre, lopásra és verekedésre.

Hogyan segíthetünk ezeknek a fogyatékos gyermekeknek, tudva, hogy mivel nem érzik a szeretetet és az elfogadást, eleve hajlamosak az alacsony önbecsülésre és a depresszióra? M eggyőződésem, hogy ezek a gyerekek éppen azon a területen igénylik a legnagyobb segítséget, amelyről leginkább elfeledkezünk. Kitalálta a kedves olvasó! A fogyatékos gyermekek elsősorban az őszinte, feltétel nélküli szeretetre éhesek. Ha ezt megkapják, e- redményesebben veszik fel a harcot fogyatékosságaikkal.

Hogyan fejezhetjük ki ezeknek a gyermekeknek feltétel nélküli szeretetünket? Ugyanúgy, mint az egészséges gyermekeknek. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy bár érzékelésük egy-két területen torzít, ritkán fordul elő, hogy ez a torzítás valamennyi érzékszervre kiterjedjen. Általánosan megállapítható, hogy ezeknek a szegény gyermekeknek több szeretetre, és a szeretet kifejezésének más formáira van szükségük ahhoz, hogy ezt érzékeljék. Sokkal közvetlenebb, egyszerűbb, nyilvánvalóbb és hangsúlyosabb módon kell nekik továbbítanunk szeretetünket. Erre azért van szükség, hogy a gyermek ne értse félre érzelmeinket, hanem szívtől-szívig érő világos üzenetet kapjon. Szeretetünket világosan és erőteljesen éreztessük vele.

Egyéb betegségekA krónikus (hosszan tartó) betegségekben szenvedő gyermekek


szintén hajlamosak az érzelmi és magatartásbeli zavarokra. Ez különösen érvényes az olyan betegségek esetében, amelyek gondos felügyeletet és állandó figyelmet követelnek, mint például a gyermekkori cukorbetegség. A cukorbeteg kisgyermekek gondozása rengeteg erőt és időt kíván a szülőktől, olyan sokat, hogy hajlamosak minden figyelmüket a betegséggel kapcsolatos fizikai teendőknek szentelni, s közben a gyermek egyéb szükségletei - gondolok itt elsősorban érzelmi szükségleteire - elsikkadnak. A gondos szülők olyan precízen ügyelnek például az inzulin helyes adagolására, a diéta betartására, a cukortesztekre, stb., hogy ezekkel helyettesítik a gyermek iránti szeretet természetes megnyilvánulásait. Bármilyen fontosak is a betegséggel kapcsolatos feladatok, ezek nem pótolják a szemkapcsolaton, a melegségen, valamint a kitüntetett figyelmen keresztül kifejezhető feltétel nélküli szeretetet. Ahogy nőnek a gyermekek - különösen a serdülőkor éveiben - , egyre bosszúsabban és keserűbben viselik betegségüket. Mivel a szülők felcserélték a szeretetet fizikai törődésre, haragszanak betegségükre, és haragszanak szüleikre. Ellenséges, dacos teremtésekké válnak, s nemcsak a szülői, hanem m indenféle tekintéllyel szembefordulnak. Hajlamosak a depresszióra, annak minden következményével együtt. De az a legszörnyűbb, hogy betegségük súlyos voltát sokszor felhasználják szüleik ellen, valamint a harag és a csalódottság kifejezésére, például úgy, hogy túl sok inzulint vesznek be, vagy túl sok szénhidrátot esznek, stb. Sokan ténylegesen megölik magukat egy ilyen dühkitörés alkalmával.

Számos oka lehet annak a keserű és pusztító életfelfogásnak, amely ezeket a komplex betegségben szenvedő gyermekeket je llemzi. Tapasztalataim szerint leginkább két dologgal magyarázható ez a nagymértékű düh és dac. Az első, amint már láttuk, hogy a szülők fizikai gondoskodással próbálják helyettesíteni a szeretet megnyilvánulásait. A másik, hogy akár a gyermek iránt érzett szánalomból, akár bűntudatból, félelemből vagy levertségük folytán nem szabnak következetesen határt a gyermeknek, nem követelik meg tőle a helyes viselkedést. Márpedig ha ezt nem teszik meg ugyanolyan határozottan, mint az egészséges gyermekek esetében, a beteg gyermek megtanulja kijátszani szü


leit. Különösképpen áll ez a krónikus betegségben szenvedő gyermekekre. Betegségükkel sakkban tartják szüleiket. Kihasználják a szülők bűntudatát és szánalmát, állapotuk rosszabbodásával ijesztgetik őket, sőt, egyenesen m egfenyegetik őket azzal, hogy szándékosan belehalnak betegségükbe.

Hasonló motivációk bármilyen jellegű fogyatékosságban, hosz- szantartó betegségben vagy egyéb rendellenességben szenvedő gyermeknél jelentkezhetnek. Ilyenek például az asztma, krónikus bronchitis, szívrendellenességek, testi fogyatékosság, szellemi fogyatékosság, rohamokkal járó betegségek, idegrendszeri zavarok, izomrendellenességek, fogászati problémák, sőt, tanulási nehézségek, stb. A lista végtelenül hosszú.

Kedves szülők! Ha tehát gyermekünk bárminemű rendellenességben szenved, ne m erüljünk el olyan mélyen a problémában, hogy magát a gyermeket elhanyagoljuk! M inden másnál nagyobb szüksége van feltétel nélküli szeretetünkre. Sokkal fontosabb ez a mégoly hasznos orvosi utasításoknál, a gyógyfűzőnél, a legújabb kutatásokon nyugvó gyógykezelésnél, a gyógytornánál és az orvosságnál. Gyermekünk életének legértékesebb elemei mi magunk vagyunk, és az általunk nyújtott feltétel nélküli szeretet. Ebből meríthet erőt és hajlandóságot, hogy fogyatékosságait leküzdve fejlődni tudjon.

Az elutasító gyermeklibben a fejezetben szeretnék némi segítséget nyújtani az elutasító gyermekek szüleinek. Az elutasító gyermek visszautasítja a s/.eretetet. Igen, bármilyen hihetetlenül is hangzik, sok gyermek születésétől fogva elutasítja a szeretet és a gyöngédség term észetes megnyilvánulásait. Elfordítják tekintetüket, nem akarják, hogy megérintsék őket, és nem vágynak szüleik megkülönböztetett figyelmére.

Ez az elutasítás különböző mértékű lehet. Vannak olyan gyermekek, akiknél enyhe mértékben jelentkezik, de vannak olyanok is, akikben meglehetősen kellemetlen érzéseket vált ki a szeretet kifejezése. Az elutasító gyermekek egy része szívesen fogadja a szeretet kifejezésének egy-egy formáját, míg a többit nem. M inden gyermek más.


Az elutasító gyermek mindig rejtély a szülők számára. A figyelmes szülők ösztönösen tudják, hogy gyermeküknek szüksége van a szeretetre, és az érzelmi törődés egyéb formáira. Amikor azonban megpróbálnak ennek eleget tenni, a gyermek számtalan kibúvót talál, hogy ezt elkerülje. Micsoda dilemma! Sok szülő végül beletörődik abba, hogy azt adja gyermekének, „amit az akar". Arra a következtetésre jutnak, hogy a gyermek nem igényli figyelmüket, szeretetüket, gyöngédségüket. Ez pedig végzetes tévedés.

M ég a legelutasítóbb gyermeknek is szüksége van mindarra, amit a feltétel nélküli szeretet fogalma takar. Mivel azonban ennek elfogadását kínosnak érzi, nekünk, szülőknek kell fokozatosan m egtanítanunk arra, hogy feszengés nélkül tudja elfogadni azt. Ehhez tudnunk kell, hogy létezik öt olyan eset, amikor a gyermek fogékony a szeretetre. Ezekben az esetekben a gyermek gátlása enyhül, és érzelmileg jobban megközelíthető. Persze minden gyermek különböző. Némelyek az egyik esetben fogékonyabbak, a másikban kevésbé. Minden szülő maga tudja, hogy gyermeke mikor nyitottabb a szeretetre.

Ilyen fogékony alkalom, amikor a gyermek valamit felettébb hum orosnak talál. Ha például a tévében valami mulatságos je le netet vetítenek, a szülők - miközben magyarázzák a látottakat - szemkapcsolat, testi érintkezés és osztatlan figyelmük segítségével kifejezhetik gyermekük iránt érzett szeretetüket. Rendszerint gyorsan kell cselekedni, mert a valóban elutasító gyermek gátlásai csak rövid időre oldódnak fel. Ha nem tudunk azonnal reagálni, előfordulhat, hogy a gyermek legközelebb védekezni fog az ilyen mesterkedések ellen.

A fogékonyság egy másik esete, amikor a gyermek valami olyat tett, amire méltán büszke. Nem érhetjük be bármivel. Valami olyat kell nyújtania a gyermeknek, ami valóban jó érzéssel tölti el. Dicsérjük meg ilyenkor tekintetünkkel, érintésünkkel (s ha szükséges, megkülönböztetett figyelmünkkel)! Ezúttal is óvatosnak és gyorsnak kell lenni, nem szabad túlzásokba esni, és hosszú lére ereszteni a dicséretet.

Egy harmadik fogékony periódus, amikor a gyermek fizikailag nem jól érzi magát: beteg, esetleg megsérült. Ebben a helyzetben

fogékonysága gyakran kiszámíthatatlan. A betegség, a fájdalom éppúgy növelheti fogékonyságát, mint gátlásait. A mi feladatunk, hogy figyelemmel kísérjük lelkiállapotát, s ha alkalom kínálkozik szeretetünk kinyilvánítására, éljünk azzal. A gyermek élete végéig emlékezni fog ezekre a különleges percekre.

Egy negyedik fogékony időszak, amikor a gyermeket érzelmi sérülés érte. Például, ha összetűzött barátaival, vagy társai igazságtalanul bántak vele. Az érzelmi szenvedés pillanataiban sok elutasító gyermek megnyílik a szeretet elfogadására.

Az ötödik fogékony periódus leginkább a gyermek korábbi élményeivel van összefüggésben. Az egyiknek például a szüleivel tett hosszú séták nyújtottak kellemes és tartalmas perceket. Ez a gyermek nagy valószínűséggel könnyebben megnyílik majd szülei szeretetére ilyen séták alkalmával. Egy másik gyermeknek talán a lefekvés előtti olvasásról, imádkozásról, beszélgetésekről vannak meghitt emlékei. O valószínűleg elalvás előtt fogékonyabb. Ezért olyan fontos, hogy rendszeresen biztosítsunk gyermekünk számára ilyen meghitt, kellemes élményt nyújtó együtt- léteket, melyek búsásan m egtérülnek mind a gyermeknek, mind a szülőnek.

Dióhéjban tehát: minden gyermeknek szüksége van arra, hogy szülei természetes módon közvetítsék neki szeretetüket: szemkapcsolattal, testi érintkezéssel és megkülönböztetett figyelemmel. Ha a gyermek hiányt szenved ezekből, meg kell keresnünk ennek okát, és javítanunk kell a helyzeten.

Ezúttal csupán néhány olyan problémát vitattunk meg, amelyek megakadályozhatják a gyermeket legégetőbb szükségletének elfogadásában. Ha időm és a könyv terjedelme engedné, szívesen ejtenék még szót egyéb különleges nehézségekkel küzdő gyermekekről, például a szomorú gyermekekről, az elvált szülők gyermekeiről, a depressziós gyermekekről, a halálos beteg gyermekekről és a tizenévesekről.


'

12.HOGYAN NEVELHETJÜK HITRE

GYERMEKÜNKET?

mai tizenévesek gyakran panaszkodnak arra, hogy nem kapnak szüleiktől olyan etikai, illetve erkölcsi alapot, amelyre felépíthetnék életüket. A nagyobb gyermekek többféleképpen fejezik ki ezt a vágyukat. Míg az egyik serdülő az „élet értelmét" keresi, addig a másik olyan „mérce" után kutat, amely „eligazítja az életben". Némelyek „magasabb rendű irányítás" után vágyódnak, mások „valamire, amiben bizton megkapaszkodhatnak", vagy ami „megmutatja nekik, hogyan éljenek".

Ezek a segélykiáltások nem csupán néhány boldogtalan, elégedetlen kamasz szájából származnak. A tizenévesek zöme érzi, és kifejezésre is juttatja lelki szomjúságát. Elképesztő, milyen zűrzavar uralkodik a kamaszok fejében az emberi lét kérdésével kapcsolatban. Igen ritkán lehet olyan fiatalt látni, aki tudja élete értelmét és célját, békében él önmagával és a világgal, s értelmesen, távlati célokért küzd ebben a kaotikus, örökké változó, félelmekkel teli világban.

A gyermek először szüleitől várja az útmutatást. Két dologtól függ az, hogy a gyermek megkapja-e, amire szüksége van. Egyrészt attól, hogy maguk a szülők birtokában vannak-e ennek. Másrészt pedig attól, hogy a gyermek tud-e annyira azonosulni szüleivel, hogy elfogadja és magáévá tegye a szülők értékrendjét.


Ha a gyermek nem érzi szülei szeretetét, akkor ez nem lesz neki könnyű.

Az első követelményAz első feltétele annak, hogy segíthessünk megtalálni gyermekünknek élete értelmét az, hogy mi magunk rendelkezzünk olyan alappal, amelyre felépíthetjük életünket, s amely kiállja az idő próbáját. Olyasvalami kell, hogy legyen ez, amire bizton számíthatunk életünk minden időszakában: a kamaszkorban, a felnőttkorban, idős korban, a házasság válságaiban, anyagi nehézségek közepette, a gyermeknevelés csődjeiben, az energiaválságban és legfőképpen napról-napra változó társadalmunkban, ahol a szellemi értékek oly gyorsan devalválódnak. Rendelkeznünk kell ezzel a fontos alappal, ha gyermekünknek is át akarjuk adni. Úgy vélem, ez a legértékesebb Idncs, amit utódaink kaphatnak tőlünk.

Mi ez a nélkülözhetetlen tulajdon, amely célt s értelmet ad az életnek, és átruházható a gyermekre? Sokan keresik ezt a civilizáció kezdete óta, de kevesen találják meg. A filozófusok évszázadok óta kutatják. Egyes politikusok és államférfiak kijelentik, hogy megtalálták a választ bizonyos kérdésekre, de a legaprólékosabban kidolgozott törvényhozás is csak az emberi (állami) irányítástól teszi még inkább függővé az embert; a szívet kielégíteni, s annak szomját csillapítani azonban nem képes. A lélektan értelmi és érzelmi zavarokra, pszichoszomatikus rendellenességekre, beilleszkedési és házasssági problémákra ígér megoldást.

De a legértékesebb, lelki békét teremtő tulajdon, amely után minden szív sóvárog - egy Személy, akivel egészen személyes, bensőséges kapcsolatban lehetünk, mégis m egoszthatjuk másokkal; aki a nehézségekben erősít, a szomorúságban vigasztal, aki a zűrzavar közepette bölcsességet ad, s ha hibát követünk el, kiigazít. Segítség a múltban és a jelenben, s még több segítséget ígér a jövőre. Minden időben vezet és irányít, s nem hagy magunkra - közelebb van hozzánk, mint tulajdon testvérünk.

Feladatokkal bíz meg, és csodákat ígér azoknak, akik engedelmeskednek neki. Időnként fájdalmakba és veszteségekbe is beleenged, de a sebeket mindig begyógyítja, s a veszteségek nyomán

HOGYAN NEVELJÜK HITRE GYERMEKÜNKET? 125

keletkező űrt valami jobbal tölti be. Nem erőszakolja magát ránk, hanem türelmesen vár, hogy mi fogadjuk el őt. Nem kényszeríti ránk saját akaratát, de mélyen megszomorodik; és fáj neki, ha a rossz utat választjuk. Azt akarja, hogy szeressük őt, mert ő előbb szeretett minket, de szabad akaratot adott, hogy mi döntsük el, elfogadjuk vagy elutasítjuk-e őt. Gondunkat akarja viselni, de csak akkor, ha erre mi is igényt tartunk. Leghőbb vágya, hogy Atyánkká lehessen, de nem tolakszik be életünkbe. Ha vágyunk szerető gondviselésére, erre a bensőséges apa-gyerm ek kapcsolatra, - nekünk kell elfogadnunk ajánlatát. Ő túlságosan tapintatos ahhoz, hogy ránk erőltesse magát. Türelmesen vár, hogy gyermekeivé fogadhasson. Ki lehet ez? Nem más, mint a személyes Isten.

Az Istennel való személyes és bensőséges közösség, amelyet Jézus Krisztus, Isten Fia tett lehetővé - a legfontosabb dolog az életben. Ez az a „valami", ami után fiaink vágynak. Ez az „élet értelme", „amire mindig számítani lehet", ez a „magasabb rendű irányítás", ami „vigaszt nyújt, ha minden összeomlani látszik is". Benne mindezt megkapjuk.

Megtalálta már ezt a kincset, kedves olvasóm? Ha nem, úgy azt tanácsolom, kérjen segítséget valakitől, aki már megtalálta, vagy forduljon a kiadóhoz megfelelő irodalomért!

A második követelményA második feltétele annak, hogy a gyermek elfogadja és magáévá tegye a szülők értékrendjét az, hogy képes legyen azonosulni velük.

Bizonyára emlékszünk arra a korábbi megállapításra, hogy ha a gyermek nem érzi szülei maradéktalan szeretetét és elfogadását, igen nehezen tud azonosulni velük, és értékrendjükkel. Erős, egészséges szeretetkapcsolat nélkül a gyermek dühösen, sértődötten és ellenségesen reagál a szülői irányításra. A szülő minden kérését (vagy utasítását) büntetésként fogja fel, és m egtanulja, hogyan szegüljön azokkal szembe. Súlyos esetekben olyan méreggel fogadja a szülők minden egyes kérését, hogy a szülői tekintélyt (olykor minden egyéb tekintélyt, az istenit is) elvetve épp az ellenkezőjét teszi annak, amit kívánnak tőle. Láthatjuk,


hogy ilyen helyzetben nem sok esély van arra, hogy gyermekünk magáévá tegye erkölcsi és etikai értékrendszerünket.

Ahhoz, hogy a gyermek azonosulni tudjon szüleivel és el tudja fogadni etikai normáikat, éreznie kell, hogy igazán szeretik és elfogadják. Ha azt akarjuk, hogy gyermekünk ugyanolyan szoros közösségben éljen Istennel, mint mi, biztosítanunk kell őt feltétel nélküli szeretetünkről. Miért? Azért, mert Isten is így - feltétel nélkül - szeret bennünket. Azoknak, akik nem tapasztalják meg gyermekkorukban szüleik feltétel nélküli szeretetét, különösen nehéz Isten szeretetét átélni. A legtöbb ember életében ez a legnagyobb akadálya annak, hogy személyes kapcsolatba kerüljön Istennel. Tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy a mi gyermekünk életében ez ne így legyen!

Hogyan készíthetjük fel gyermekeinket Isten szeretetének elfogadására? Úgy, hogy gondoskodunk érzelmi tankjuk folyamatos telítettségéről és lelki szükségleteik betöltéséről. Csak akkor számíthatunk arra, hogy gyermekeink szoros, bensőséges és gazdagító kapcsolatban lesznek Istennel, ha a mi kapcsolatunk is hasonló velük, és megtapasztalják érzelmi törődésünket.

Igen, sok pálcán nevelkedett gyermek eljut a Krisztusban való hitre. De mivel a feltétel nélküli szeretet helyett büntetést kaptak, ritka közöttük az olyan, akinek egészséges, meghitt szeretetkap- csolata van Istennel. Ezek a szerencsétlen emberek segítő szándékkal ugyan, de mások büntetésére használják vallásukat. Kíméletlenségüket, szeretetlenségüket bibliaidézetekkel igazolják. Egyházi elöljárókká teszik meg magukat, és előszeretettel dirigálják a többieket. Természetesen minden gyermek megtalálhatja az Isten szerető karjaiba vezető utat, és elfogadhatja szeretetét. Istennek semmi sem lehetetlen. Jelentősen csökkennek azonban annak a gyermeknek az esélyei, aki nem a feltétel nélküli szeretet légkörében nevelkedik fel.

Két lényeges feltétele van tehát annak, hogy gyermekünket hitre nevelhessük. Egyrészt legyen a szülőnek személyes kapcsolata Istennel, másrészt legyen a gyermek mélyen m eggyőződve arról, hogy szülei feltétel nélkül szeretik.


A gyermek emlékeiA következő fontos tudnivaló az, hogyan működik gyermekünk emlékezete. Mint már említettük, a gyermek sokkal inkább emocionális, mint kognitív lény. Ezért sokkal jobban visszaemlékszik az érzésekre, mint a tényekre. Jóval könnyebben visszaidézi egy adott szituációban átélt érzéseit, mint a részleteket.

Hadd említsek egy idevágó példát! A gyermek sokkal tovább fog emlékezni arra, hogy milyen érzésekkel ült a bibliaórán, mint arra, hogy miről volt ott szó.

Bizonyos tekintetben tehát sokkal fontosabb, hogy kellemes vagy kellemetlen élményeket szerzett-e az órán, mint hogy mit tanítottak neki. A kellemes élményeken nem azt értem, hogy a tanító szórakoztassa vagy mulattassa a gyermekeket, hanem hogy emberként tisztelje őket, tapintattal és kedvesen törődjön velük, erősítse önbecsülésüket, ne kritizálja, és semmilyen módon ne alázza meg őket. Természetesen rendkívül fontos, hogy milyen tanítást kap a gyermek, de ha ez megalázó érzésekkel párosul, vagy unalmas a számára, úgy alighanem a legjobb tanítást is visszautasítja, főleg ha erkölcsi vagy etikai természetű az. Ilyen körülmények között a gyermekben ellenérzés alakul ki a vallással szemben, és a hívőket képmutatóknak fogja tartani. Ezt a hozzáállást pedig nehéz megváltoztatni, és a gyermeket élete végéig elkísérheti. Ha viszont a bibliaóra vagy hittan pozitív élményekkel társult, a gyermeknek kellemes emlékei fognak fűződni a keresztény hithez, s így könnyebben magáévá teszi azt.

Hadd szemléltessem ezt egy példával! Barátaink nyolcéves kisfia, Michael szeretett hittanórára járni, szívesen hallgatta a bibliai történeteket. Egy alkalommal azonban a kisfiú egyik hozzá hasonlóan eleven társával magyarázat közben beszélgetett és nevetgélt. A tanító meggondolatlanul átvitte a fiúkat egy üres szobába, és magukra hagyta őket. Büntetésül addig kellett körmöl- niük a negyedik parancsolatot („Tiszteld atyádat és anyádat!"), ameddig szüleik értük nem jöttek. Ennek a szívtelen, értelmetlen, igazságtalan és megalázó büntetésnek drámai következményei lettek. Olyan haragot, fájdalmat és neheztelést ébresztett a fiúban, hogy ezután mindenre, ami összefüggött a vallással, ellenszenvvel tekintett. Nem lehetett többé templomba vinni, és Isten

128 ÉLETRE SZÓLÓ A JÁNDÉK

ről alkotott képe erősen eltorzult. Szerető szüleinek állhatatos segítségével is csak hónapok múlva jutott túl a lelki válságon. Hasonló jellegű problémák kisebb-nagyobb mértékben mindig bekövetkeznek, ha a tanítást a gyermek érzelmi igényei elé helyezik.

A hitélet és az érzelmi élet nem választható szét. M eglehetősen összekapcsolódnak és az egyik függ a másiktól. Ezért, ha szeretnénk hitre nevelni gyermekünket, először is érzelmeivel kell törődnünk. Mivel a gyermek emlékezetében mélyebb nyomot hagynak az érzések, mint a tényszerű információk, ez utóbbiaknak, különösen az Istennel kapcsolatos tudnivalóknak kellemes emlékekre kell felépülniük.

Egy általános tévhitSzeretnék itt egy általánosan bevett tévhitről szólni, melynek szószólói így érvelnek: „Azt akarom, hogy gyermekem először mindent ismerjen meg, s azután maga válasszon. Föl kell szabadítanom az alól az érzés alól, hogy az én hitemet kell követnie. Szeretném, ha megismerkedne a különféle vallásokkal és filozófiai irányzatokkal, hogy ha majd felnő, képes legyen önállóan dönteni."

Ez a szülő nem vesz tudomást a környező világról, és lerázza magáról a felelősségét. Az ilyen elvek szerint nevelt gyermek valóban sajnálatra méltó. Mivel nem kap etikai, erkölcsi és vallási téren szülői irányítást és eligazítást, mind jobban összezavarodik belső világában. Sok olyan konfliktus és látszólagos ellentmondás van az életben, amelyre létezik ésszerű magyarázat. Az egyik legértékesebb ajándék, amit a szülő gyermekének adhat, ha megtanítja eligazodni ebben a kaotikus világban. Nem csoda, ha e megingathatatlan alap hiányában sok gyermek kiált így szülei felé: „Miért nem mondtátok meg, mi értelme az életnek? Mire jó ez az egész?"

A hozzáállás felelőtlenségét igazolja az is, hogy egyre több csoport, szervezet és szekta kínál romboló és megkötöző hatású hamis választ az élet alapvető kérdéseire. S ezek éppen az ilyen látszólag széles látókörben nevelkedett emberekre vadásznak. Ok ugyanis könnyen csapdájába esnek bármelyik olyan

HOGYAN NEVELI ÜK HITRE GYERMEKÜNKET? 129

csoportnak, amelyik konkrét feleletekkel szolgál, legyenek azok bármennyire hamisak vagy megkötöző hatásúak (emlékezzünk csak a moonistákra!).

Bámulatba ejt, hogy egyes szülők mennyi pénzt áldoznak, és mi mindent képesek megmozgatni egy kis protekcióért annak érdekében, hogy gyermekük a legkiválóbb szakmai felkészítésben részesüljön. De az élet legfontosabb dolgaiban már korántsem kapnak ilyen alapos felkészítést. A lelki küzdelmekben és az élet értelm ének kutatásában magukra maradnak, s könnyen szélsőséges szekták prédájává válnak.

Minden gyermek kedveli a történeteket!Hogyan neveljük hitre gyermekeinket? Rendkívül fontos a növekvő gyermek számára az egyházi oktatás és a szervezett programok. A legmélyebb nyomot azonban az otthon és az otthoni hatások hagyják benne. Ez a lelki dolgokra is érvényes. A szülőknek aktív szerepet kell vállalniuk gyermekük hitbeli fejlődésében. Ezt a feladatot nem szabad másnak átengedniük, m ég a gyülekezet legkiválóbb ifjúsági vezetőinek sem.

Elsősorban a szülők felelősek azért, hogy rávezessék gyermekeiket a hit igazságainak megértésére. Nem csupán tényeket kell megtanítaniuk, hanem át kell azokat ültetniük a gyermek mindennapi életébe. S ez nem is olyan egyszerű.

Könnyű megismertetni a gyermeket a legfontosabb bibliai személyekkel és történetekkel, de nem ez a fő célunk. Szeretnénk, ha megértené, hogy a Biblia szereplőinek és a bibliai elveknek mi a jelentősége személyes életében. De a megkülönböztetett figyelemhez hasonlóan ez is csak a szülő áldozatvállalásával lehetséges. S amiről itt beszélünk, az tényleg magában foglalja a megkülönböztetett odafigyelést. Akarnunk kell időt szakítani a gyermekünkkel való egyedüllétre, hogy ennek során mind érzelmi, mint hitbeli szükségleteit kielégítsük. S miért ne tegyük mindkettőt egyszerre, ha lehetséges?

A legalkalmasabb erre a lefekvés ideje, amikor a legtöbb gyermek erősen vágyódik a szüleivel való közelségre, beszélgetésre. I logy ennek érzelmi tankja kimerülése-e, vagy pedig a lefekvés elodázása az oka, az nem sokat változtat azon a tényen, hogy


ilyenkor kiváló alkalom nyílik a gyermek érzelmi szükségleteinek kielégítésére, valamint hitbeli irányításra és eligazításra. S mindez olyan légkörben történhet, amelyre szívesen emlékszik majd vissza. Adhatnánk-e ennél többet gyermekünknek, méghozzá ilyen egyszerű módon?

M inden gyermek szereti a történeteket. Ezért én otthon egy olyan történettel kezdem, amit a gyermek választ. Sokszor ennek semmi köze a Bibliához, máskor valamilyen keresztény könyvből olvasok fel. Előfordul, hogy gyermekeim az egyik közismert mesehős általam kitalált kalandjait szeretnék hallani. Végül egy gyermek-áhítatoskönyvből olvasok fel egy történetet. Fiaim utána szívesen válaszolnak kérdésekre, ezért olyan könyvet használok erre a célra, amely kérdéseket is tartalmaz.

Ha kilencéves fiam túlságosan izgága, általában jobban lekötik figyelmét az izgalmas, fordulatos történetek. Szívesen használom ezért a képes Gyermekbibliát. (Magyar nyelven pl.: Gyermekbiblia; Omega Kiadó, Debrecen, 1990)

Miközben a gyermek a kérdésekre válaszol, mindig találhatunk olyan részleteket, hasonlóságokat, amelyek az ő életére alkalmazhatók. A legnehezebb feladat a személyes üzenet átadása.

Mivel sok szülő ügyetlennek és alkalmatlannak érzi magát erre, rendszerint feladja, főleg ha gyermekében sem mutatkozik túl nagy igény. Nem szabad megtorpannunk! Ha látszólag nincs is különösebb hatással a gyermekre, nyugodtak lehetünk afelől, hogy mély nyomot hagy benne. A gyermekünkkel ily módon eltöltött idő formálja gondolkodását és jellemét. Ha a hit kérdéseiben nem próbálunk hatással lenni rá most, akkor ezt később más fogja helyettünk megtenni.

Osszuk meg gyermekünkkel lelki életünket!Szeretnék szólni még valamiről, amivel elősegíthetjük gyermekünk előrehaladását a hitben. Az a tényanyag, amelyet a gyermek a hívő közösségben, a hittanórán és otthon szerez, csupán a lelki fejlődéshez szükséges nyersanyagot biztosítja. Ahhoz, hogy hitben érett emberré váljon, meg kell tanulnia ezt a tudást helyesen és hatékonyan alkalmazni. Ehhez szüksége van a gyermek

nek arra az élményre, hogy megélje, mit jelent naponként Istennel élni, és személyesen ráhagyatkozni.

Ezen a téren úgy segíthetünk leghatékonyabban gyermekünknek, hogy megosztjuk vele saját hitéletünket. Ennek mértéke pedig megint csak életkorától, fejlettségi szintjétől, problémafelismerő képességétől függ.

Ahogy érik a gyermek, bennünk is nő a vágy, hogy elmondhassuk neki, mennyire szeretjük Istent, milyen jó naponként vele élni, bízni benne, keresni vezetését és segítségét, megköszönni szeretetét, gondoskodását, ajándékait és imáinkra adott feleletét.

Jó, ha ezeket a tapasztalatainkat frissiben osztjuk meg gyermekünkkel, nem pedig utólag. Csak így tudjuk gyakorlati módon felkészíteni az életre. Amennyiben utólag avatjuk be élm ényeinkbe, ismét csak tényszerű tudását gyarapítjuk, s nem neveljük rá, hogy saját tapasztalataiból tanuljon. Sok igazság van abban a régi mondásban, hogy „gyakorlat teszi a mestert". Mutassuk meg neki, hogyan gyakoroljuk mi a hitünket. Minél korábban megtanul Istenben bízni, annál szilárdabb jellem ű ember lesz.

Gyermekünknek látnia kell, hogyan gondoskodik Isten minden személyes és családi szükségletünkről, az anyagiakról is. Tudnia kell, miért és kiért imádkozunk. Ismernie kell azokat a nehézségeket (fejlettségi szintjének megfelelő mértékben), amelyekben Isten segítségét kérjük. Ne mulasszunk el beszélgetni velük arról, hogyan munkálkodik Isten a mi életünkben, és hogyan használ fel másokéban! Természetesen gyermekünknek egészen biztosan kell tudnia, hogy őt magát minden különleges egyéni szükségével együtt Isten elé visszük imáinkban.

Végül pedig nekünk kell példát m utatnunk abban, hogy megtanuljon megbocsátani és bocsánatot nyerni Istentől és emberektől egyaránt. Amint már a 9. fejezetben említettük, ezt elsősorban úgy érhetjük el, ha mi is megbocsátunk. A következő lépés az, hogy ha mi szülők követünk el hibát, vagy bántjuk meg gyermekünket, ismerjük be hibánkat, és kérjünk bocsánatot! Ennek fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni.

Hány de hány ember szenved manapság attól, hogy nem tud megbocsátani és képtelen felszabadulni a bűntudat érzése alól! Micsoda gyötrelem ez! Azok a szerencsés emberek viszont, akik



m egtanultak megbocsátani, s ellenkező esetben készek mások bocsánatát kérni és elfogadni, lelki egészségükről tesznek tanúságot.

Kedves szülőtársaim! Remélem, komolyan átgondolják és m egfontolják mindazt, amit olvastak. Ezt a könyvet egy Önökhöz hasonló szülő írta kifejezetten az Ö nök számára, mert az a leghőbb vágya, hogy mind saját, mind az Ö nök gyermekei erős, egészséges, boldog és érett felnőttekké váljanak. Remélem, többször is átolvassák majd ezt a kis kötetet. Magamat legalábbis szüntelenül emlékeztetnem kell arra, miként szeressem gyermekeimet.

Dr Campbell Ross Eletre Szolo Ajandek

Documents

tlem telhet legvilgosabb

gyermekkel val bns elsdleges

mikes balzs bort fot

tth sra mszaki vezet

blint csaba igazgat

division of sp publications

dabasi nyomda felels