B005 inside.qxd 5/30/2007 4:12 PM Page 1misogakazimir.weebly.com/uploads/1/4/7/3/14732496/hedwig...I. Friede Sörrensen egyszerû, szürke vászonruhájában a ka-pu mellett álldogált,

B005_inside.qxd 5/30/2007 4:12 PM Page 1


Hedwig

Courths-Mahler

Végzetes mámor


A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Hedwig Courths-Mahler: Friede Sörrensen

© Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KGBergisch Gladbach

Fordította: BODA FERENC


I.

Friede Sörrensen egyszerû, szürke vászonruhájában a ka-pu mellett álldogált, és egy füzetbe jegyzetelt. Kissé hát-rébb lépett, hogy utat adjon a gazdasági udvarból kigör-dülõ tejeskocsiknak. Amikor az utolsó kocsi is elhajtott,az egyik lovász odaszaladt, és bezárta a kaput.

Friede elégedetten csúsztatta jegyzetfüzetét az övénfüggõ bõrtokba, aztán sarkon fordult, és besietett a ház-ba. A dísztelen, kétemeletes épület padlója kõlapokbólvolt kirakva, és hangosan koppant rajta minden lépés.Benyitott a jobb oldali, konyhába vezetõ ajtón. A tágashelyiségben makulátlan tisztaság uralkodott. Néhányszolgáló éppen zöldséget tisztított, a két ablak között ál-ló tálalóasztalnál egy ezüstös hajú, idõsebb asszony fog-lalatoskodott.

– A lugasba kérem a reggelimet, Triebsch anyó! – szóltoda neki Friede.

Triebsch anyó egyszerre látta el a szakácsnõ és a ház-vezetõnõ tisztét. Már akkor a család szolgálatában állt,amikor Friede majd húsz éve, megvette az aprócska te-henészetet. A házvezetõnõ, aki már akkor harmincaséveinek derekán járt, munka dolgában még ma is felvet-

5


te a versenyt bármelyik fiatallal. A birtokon õ számítottFriede helyettesének.

– Ahogy óhajtja, Sörrensen kisasszony – fordult a tõ-le megszokott, derûs mosollyal Friede felé. – Menjencsak nyugodtan elõre. Milyen szép napunk lesz!

– Bizony, Triebsch anyó. Jónak ígérkezik a termés is.Ugye nem felejt el kávét küldeni a munkásoknak a föl-dekre?

– Isten õrizz! Üljön csak ki a lugasba, az újságokatmár odakészítettem.

– Rendben van – válaszolta Friede, majd becsukta akonyhaajtót, és kiment a házból.

A hatalmas kertben, az árnyat adó fák alatt hófehérasztalok és székek álltak. A sötétkék ruhát és fehér kö-tényt viselõ szolgálólányok épp most terítették le színesvászonabrosszal az asztalokat.

– Iparkodjatok, lányok! – pillantott az órájára Friede,ahogy a közelükbe ért. – Tíz perc múlva érkeznek az el-sõ vendégek.

Az asztalok közt megállt, és visszanézett a házra. Azépület mindkét oldalától fedett veranda nyílt a kertre. A vakító fehérre súrolt asztalokon kosarakban fehér ke-nyér és kétszersült állt. A napfényben csillogtak a hosz-szú sorokba állított üvegpoharak. Az istállóból éppenmost hozták a friss tejet két jókora sajtárban, s leállítot-ták az asztal melletti széles padokra. A faállványokonsorakozó kannákat is megtöltötték.

Körös-körül élénk volt a nyüzsgés. Az istállókban mégjavában tartott a fejés. Miután a kocsik a környékbeli vá-sárlóknak kiszállították a tejet, már csak a Sörrensen-

6


tejkert vendégeinek fejtek, akik a reggeli és esti sétáju-kat egy-egy kiadós étkezéssel kötötték össze. A legkü-lönbözõbb társadalmi állású hölgyek és urak kerekedtekfel nap mint nap reggel hétkor és este hatkor, hogy az ár-nyas ligeten átvágva a friss levegõn elfogyasszanak egypohár langyos tejet, friss ropogós kenyérrel. Még a hely-õrség tisztjei is szívesen betértek egy kis pihenõre acsendes kertbe, amikor a gyakorlótérrõl vagy a lovagló-ösvényrõl hazafelé tartottak a közeli kaszárnyába. FriedeSörrensen a városka megbecsült polgára volt. Mindenkiszerette, hiszen csak úgy áradt belõle a friss életerõ.

Különös, de mintha senki sem vette volna észre, hogyFriede valójában pártában maradt. Igaz, nem is úgy vi-selkedett. Kiegyensúlyozott, céltudatos lényébõl nem hi-ányzott a nõiesség: csinos arcáról kedves, már-már anyaijóindulat sugárzott.

Ám ha valaki megfigyelte volna magányos óráiban,megismerhette volna Friede igazi énjét. Ilyenkor a tekin-tetébe merengõ szomorúság költözött, mintha valami el-érhetetlen boldogság után vágyódna.

Annak idején, amikor Friede édesanyja meghalt, a csa-ládfõ nagyon gazdagnak számított. Friede ekkor három-éves volt. Két esztendõvel késõbb a leány mostohaanyja,egy tékozló és léha teremtés aztán a vesztébe taszította acsaládot. Az idõs Sörrensen kétes vállalkozásokba fo-gott, hogy felesége költséges szeszélyeit fedezze. A tör-ténet a megszokott: a külvilágnak eljátszották a csillogó,nagyvilági élet színjátékát, ám valójában kétségbeeset-ten kapaszkodtak megcsappant vagyonuk utolsó mor-zsáiba. Ebben az áldatlan helyzetben cseperedett fel a

7


kis Friede és öt esztendõvel fiatalabb mostohahúga, Lizzi.Nevelésük szinte teljes egészében a szolgálókra maradt.Az elmélyülésre hajlamos Friede komoly, csendes gyer-mekké vált, és hamar lett önálló. A húga azonban azédesanyjára hasonlított: számító, léha és szívtelen terem-tés vált belõle, aki hamarosan felvette anyja tékozló szo-kásait. Mindenbõl a legjobbat, a legszebbet akarta, ésmindig elérte, hogy õ legyen a középpontban. Hamaro-san teljesen háttérbe szorította csendes, szerény nõvérét.Lizzinek könnyû dolga volt, hiszen nagyon csinos lány-nyá serdült, s így bármit ki tudott hízelegni magának.

A család fokozatos elszegényedését sem a testvérek,sem a házvezetõnõ nem vette észre. Nem is sejtették,hogy a családfõ milyen elkeseredett harcot vív azért, hogya jómód látszatát fenntartsa.

Lizzit éppúgy, mint korábban a nõvérét, tizenhat éveskorában egy elõkelõ intézetbe küldték. TávollétébenFriede megismerkedett egy ifjú katonatiszttel. A Friedé-hez hasonlóan csendes, komoly fiatalember nemsokárakedves lett a leány szívének. Egy fél évvel késõbb a bol-dog Friede és Fritz von Steinbach eljegyezték egymást.Steinbach szegény volt, ám a leány apja mégis áldásátadta a frigyre. Az idõs Sörrensen abban reménykedett,hogy ily módon némileg helyreállíthatja a család idõ-közben már némileg megtépázott jó hírét. Az emberekazt hiszik majd, hogy még mindig tekintélyes a vagyo-na, s így megengedheti magának, hogy egy szegénykérõhöz adja a leányát. Friedére csodálatos idõszak kö-szöntött. A szerelemtõl kivirágzott, mint a napfénybenfürdõzõ virág. Fritz von Steinbach megindultan látta, mi-

8


lyen hatással van a határozott, önálló Friedére, és irántaérzett szerelme napról napra nõtt.

Mégis hûtlen lett hozzá.Az eljegyzés után három hónappal érkezett haza Lizzi

az intézetbõl. Még szebb és elragadóbb volt, mint vala-ha. A nagy, sötét szemébõl sugárzó csábító varázs elfed-te kicsinyes természetét.

Abban a pillanatban, amikor Lizzi a nõvére délceg,jóvágású võlegényét megismerte és csábos tekintetét rá-emelte, a jegyesek közt valami végleg megszakadt.

Lizzi képtelen volt elviselni, hogy Friedének meg-adatik valami, amit õ nem kaphat meg. Egyébként is úgyvélte, hogy Fritz éppen alkalmas személy lenne rá, hogyvégre isten igazából kipróbálja a vonzerejét. Bevetettehát a csábítás megannyi trükkjét. Elhalmozta a férfit fi-gyelmességével, akárhányszor a közelébe került, forrópillantásokat lövellt rá, egyszóval mindent elkövetett,csak hogy a nõvérét félreállítsa.

Friede tanácstalanul figyelte, ami a szeme láttára zaj-lott. Büszkén, de megkeseredve magába fordult. Nemakarta, hogy bárki is lássa, mennyire szenved Lizzi ka-cérságától; szégyellte feltámadt féltékenységét. Ahelyett,hogy felvette volna a harcot a võlegényéért, átadta ma-gát a bénító kétségbeesésnek.

Egy napon gyanútlanul benyitott az egyik szobába,ahol Lizzi és Fritz szenvedélyesen ölelkeztek.

Egy szó nélkül, halálosan sápadtan sarkon fordult, éskiment.

Steinbach úgy nézett utána, mint aki hirtelen álombólébred. Lelkiismeret-furdalás gyötörte, és egy csapásra

9


visszatért a józansága. Soha nem érezte még tisztábban,hogy mennyire szereti Friedét, míg Lizzihez csupán ahideg számítással felkorbácsolt vágy köti. Még ugyanab-ban az órában találkát kért a menyasszonyától. Ám a le-ány Fritz minden fogadkozása és esküvése ellenére tar-tózkodó és hajthatatlan maradt. Visszaadta a jegygyûrût,és felbontotta az eljegyzést. Többé képtelen volt bíznia férfiban. Fiatal volt, tapasztalatlan, és nem ismerteaz életet: fogalma sem volt a férfiszívben dúló harcról.Nem sejtette, hogy az igazi érzelem és a hirtelen fellob-banó vágy néha külön utakon jár.

Szemtanúja volt Steinbach hûtlenségének, ezért kur-ta, rideg szavakkal eltaszította magától és Lizzihez küldte.

Amint a megtört férfi elment, Friede bánatosan ros-kadt magába.

Másnap reggel röviden tanácskozott az édesapjával,majd édesanyja egyik megözvegyült nõvéréhez utazott.Fritz von Steinbach pedig eljegyezte Lizzit, és hamaro-san egybekeltek.

Friede nem tért vissza az otthonába. Nagynénjénélféltõ gondoskodásra talált: az idõs hölgy gyermektelenvolt, így az ég ajándékának tekintette a váratlan jöve-vényt.

Egy évvel Fritz és Lizzi menyegzõje után bekövetke-zett a tragédia, amelynek elõszelét már jó ideje érezték.Az öreg Sörrensen tönkrement, majd nem bírván elvi-selni a szégyent, az anyagi gondok súlya alatt összerop-pant, és hamarosan meghalt. Lizzi édesanyja a rossz hí-rek hallatán szívrohamot kapott, és ágynak esett. Friedevigasztalhatatlan volt, de nem esett kétségbe. Méltóság-

10


gal viselte a legnagyobb fájdalmat: szeretett édesapja el-vesztését. Senki nem tudott átsírt, gyötrelmes éjszakái-ról; a sors újabb csapását is hõsiesen tûrte.

A temetésen még egyszer találkozott Fritzcel és Lizzi-vel, ám csupán néhány kurta, udvarias mondatot váltot-tak. Friede és a nagynénje a temetés után vissza is tértekaz otthonukba. Azóta a nõvérek nem találkoztak, és nemis leveleztek. Legfeljebb az örökséggel kapcsolatbanváltottak néha rövid üzenetet. A Sörrensen család vagyo-nából mindössze húszezer márka maradt. Friede lemon-dott a részérõl, és azt nagylelkûen felajánlotta a húgának.Tisztában volt vele, hogy milyen kilátástalan helyzetbekerült az ifjú pár. Steinbach hallani sem akart Friede ál-dozatáról, és a feleségének is megtiltotta, hogy elfogad-ja a pénzt.

– Mégis mibõl fogunk élni, amíg elõléptetnek? – kér-dezte Lizzi felháborodottan. – Friedének nincs szükségea pénzre. A nagynénje busás nyugdíjat kap, és tudomá-som szerint jócskán van megtakarított pénze is. Kár ag-gódnod Friedéért! Én nem lennék olyan ostoba, hogyvisszautasítsam az ajánlatát. Éppen ellenkezõleg! Ter-mészetesnek tartom, hogy lemond a ráesõ részrõl.

Lizzi számára mindig magától értetõdõ volt, hogymások áldozatot hoznak a kedvéért. Annak idején semzavarta meg a lelke nyugalmát az a tény, hogy „elszeret-te” a nõvére jegyesét.

Fritzet viszont annál inkább gyötörte a bûntudat. Túljól ismerte ahhoz Friedét, hogy tudja, mekkora fájdalmatokozott neki. A hûtlenségre csábító egykori varázs ha-mar szertefoszlott: keserûen döbbent rá, hogy hamisan

11


csillogó rézre cserélte az aranyat. Friede oldalán talánkönnyebben elviselte volna az apósa tönkremenetelét,Lizzi férjeként azonban keservesen megszenvedte.

Szörnyen szégyellte, hogy végül mégis kénytelen voltelfogadni Friede örökrészét, hogy a mostoha idõkön át-segítse a feleségét és születendõ gyermeküket.

Fritz és Friede titokban nagyon megkönnyebbült, hogynem kellett egymással érintkezniük. Nem voltak egymásszámára elég közömbösek ahhoz, hogy megkockáztas-sák a találkozást. Az egyetlen kapcsolatot kettejük közöttmindössze az a néhány levelezõlap jelentette, amelybenFritz elõbb a kisfia, majd két lánya születését adta hírül,illetve amelyben Friede a nagynénje haláláról értesítettea házaspárt. Ezenkívül nem hallottak egymásról.

Friede idõközben a maga csendes, de határozott mód-ján úrrá lett a bánatán. Elfojtotta a lelkében fel-feltörõszomorúságot, s a szívében lassacskán kihunyt a szere-lem lángja. Bár többször is megkérték a kezét, nem tud-ta rászánni magát a házasságra. Ilyenkor mindig eszébejutott a jegyessége, s a Fritz von Steinbach okozta csaló-dás emléke még mindig erõsebb volt annál, hogysem be-le mert volna vágni egy újabb kapcsolatba. Aztán azévek elõrehaladtával és céljainak mind határozottab kör-vonalazódásával a házasság gondolata egyre inkább fe-ledésbe merült.

Amikor a nagynénje húsz évvel ezelõtt, nem sokkalFritz legidõsebb gyermekének a születése után meghalt,a lány ötvenezer márkát örökölt. Bár megtehette volna,hogy csupán az örökség kamataiból él, mégsem érte beennyivel. Friede sosem volt az a típus, aki szeretett vol-

12


na tétlenül, ölbe tett kézzel üldögélni. Igazi kihívásra vá-gyott, amely próbára teszi az erejét.

Régen a nagynénjével gyakran sétáltak a közeli liget-ben. Ilyenkor mindig betértek az út menti tehenészetbe,hogy a roskatag asztal mellett megigyanak egy pohárkatejet. Már akkoriban is nagyon sajnálta, hogy a kedveskis birtok mennyire el van hanyagolva. Elképzelte, mi-lyen szép lehetne egy csinos házikóval, tiszta istállókkalés ápolt kerttel.

Röviddel nagynénje halála után, egy délutáni sétájasorán hevenyészve kiszögelt cédulát pillantott meg a bir-tok düledezõ kerítésén. „A tehenészet eladó!” – olvastaFriede a girbegurba betûket. Egy darabig elmélázva néz-te a papírost, majd lassan körbejárta a gazdaságot. A bir-tokot az egyik oldalról a liget övezte, a másik végét a fo-lyó zárta le, a harmadik oldalán pedig zsíros termõföldnyúlt el egészen az új kaszárnyáig. A negyedik oldal aközeli városkába vezetõ, meglehetõsen forgalmas mû-útnál ért véget.

Nemhiába csörgedezett Friede ereiben kalmárok vé-re. Bizonyos volt benne, hogy a város néhány éven belülegészen a kaszárnyáig kiépül, akkor pedig alaposan fel-megy a telek ára. Ráadásul a szakszerû vezetés aranybá-nyává teheti az apró tehenészetet.

Rövid tanakodás után méltányos áron, negyvenezermárkáért megvette a gazdaságot. A vételár felét elõre fi-zette ki, a vagyon nagyobbik részébõl pedig megvásárol-ta a tehenészet melletti szántót, amelyhez szintén olcsónjutott hozzá. Némi pénzt fordított jószágvásárlásra és abirtok megfelelõ átalakítására is.

13


A terv olyan kitûnõen bevált, hogy maga Friede ismeglepõdött. Néhány év alatt kifizette a vételár hátralé-kát, vásárolt jó néhány tehenet, és a saját földjén termel-te a takarmányt. A városban hamar elterjedt a takarosgazdaság híre. A vevõk köre egyre bõvült. KisvártatvaFriede megvette az elsõ tejeskocsit, és attól fogva õ ural-ta a városka tejpiacát. Az elsõ kocsit hamar követte atöbbi. A jószágállomány is szépen gyarapodott. Friedeaz összes nyereséget földvásárlásra fordította. Az embe-rek azt hitték, hogy a takarmányellátás miatt teszi. DeFriede távlatokban gondolkozott. Nem kerülte el a fi-gyelmét, hogy a város fokozatosan nõ és terjeszkedik.Amikor a többi üzletember is ráeszmélt, hogy a környe-zõ földek és telkek értéke hamarosan a tízszeresére emel-kedik, addigra már az egész terület Friede Sörrensen tu-lajdona volt. Elõrelátását nem gyõzték csodálni.

Néhány évvel késõbb csakugyan az eredeti vételártízszereséért tudott értékesíteni egy teleksort. A vevõk aváros tehetõs polgárai közül kerültek ki, akik a liget kö-zelében akartak építkezni. A pagony mellett hamarosanegész villanegyed nõtt ki a földbõl, Friede Sörrensen pe-dig egy csapásra dúsgazdag lett.

Bár milliókra taksálták a vagyonát, Friede továbbra isszerényen élt. Barátai azt tanácsolták, hogy zárja be a te-henészetet, szabdalja fel a birtokot kis telkekre, és egyen-ként értékesítse azokat is. Friede azonban mosolyogvatiltakozott: a gazdaság volt az életmûve, s amíg egészsé-ge és ereje engedi, sosem fog megválni tõle. Szerette atehenészetet, amelyet apró lépésenként, szinte a semmi-bõl, maga teremtett. Büszke volt rá, s jól tudta azt is,

14


hogy minél messzebbre nyújtózik a városhatár, annál na-gyobb lesz a gazdaság értéke.

A Steinbach családról Ellen, vagyis a legkisebb leánymegszületése óta nem kapott hírt. Csak annyit hallott,hogy Fritz az õrnagyi rangig vitte, és családostul Berlin-be költözött. Késõbb azt is megtudta, hogy Steinbachfia, Hans szintén katonatiszt lett. Titokban néha elját-szott a gondolattal, mi lenne, ha mégis kibékülne a só-gorával és a húgával, ám a lelke mélyén valami mindigvisszatartotta attól, hogy megtegye az elsõ lépést. Való-jában még mindig félt volna találkozni egykori jegyesé-vel. Bár magának sem vallotta volna be, Friede mind amai napig képtelen volt elfeledni a múltat.

15


II.

Friede Sörrensen éppen helyet foglalt a lugasban és ki-nyitotta az újságot, hogy szokásához híven elolvassa alegfrissebb híreket, amikor egy csinos, szõke leány álltmeg mellette.

– Jó reggelt, Sörrensen kisasszony! – köszönt udvari-asan a leány, aki ugyanúgy volt öltözve, mint a kertbensürgölõdõ többi szolgáló, és egy tálat helyezett a terítettasztalra.

Friede felpillantott, és viszonozta az üdvözlést. Mo-solyogva figyelte, ahogy a leány megigazítja a terítéket.

– Nos, Lies, mesélj, hogy van az édesanyád? Meglá-togattad tegnap este?

– Igen, Sörrensen kisasszony. Köszönöm a kérdését,anya már sokkal jobban érzi magát.

– Nem kellene most is mellette lenned?– A nõvérem, aki már férjnél van, vigyáz rá.– Nincs neki elég dolga odahaza?– Magával vitte a gyermekét is. A férje kint dolgozik

a földeken.– Értem. Mindenesetre kaphattál volna néhány nap

szabadságot, hiszen mindig lelkiismeretesen dolgozol. – Mondtam is édesanyámnak, hogy kegyed bizonyá-

ra megengedi, hogy ápoljam. Ám õ akkor sem egyezettvolna bele, ha a nõvérem nem ért volna rá.

– Miért nem?– Attól fél, hogy elveszítem az állásomat, ha kiesek a

munkából.– Az édesanyád jóravaló, becsületes asszony, Lies –

16


jegyezte meg Friede, miközben megkent magának egyszelet kenyeret. – De feleslegesen aggódik, hiszen én ma-gam ajánlottam fel a pár nap szabadságot. Amíg rende-sen elvégzed a munkád, biztos helyed van a gazdaság-ban. Feltéve, ha maradni akarsz.

– Már hogyne akarnék!– Szóval tetszik itt nálam? – nyugtázta elégedett mo-

sollyal az elismerést, s barátságosan pillantott fel a taka-ros leányra.

– De még mennyire! – helyeselt sietve Lies. – Ke-gyed olyan jó és igazságos. Ráadásul itt sokkal többetkeresek, mint akárhol másutt. Az urak, akiknek felszolgá-lom a tejet és a tejszínt, mindig adnak borravalót. Tegnapis például von Volkmar úrtól egy egész márkát kaptamegy pohár tejszínért, és hallani sem akart a visszajáróról.

– Biztosan Heinz úrfi volt az, ugye? – kacagott Friede.– Igen. Az idõsebb von Volkmar úr tegnap nem járt

erre.– Tudom, Lies – bólintott Friede.– Úgy hírlik, csokoládébarnán jött vissza a távoli út-

járól – kotnyeleskedett a lány, s bár kissé röstellte, azértcsak megkérdezte, amit innen is, onnan is hallott: – Igaz,hogy az emberevõk földjén járt?

Friede jóízût nevetett a szolgáló viszolygó tekinteteláttán.

– Olyan képet vágsz, gyermekem, mintha a kannibá-loknál a te neved szerepelne a mai étlapon! Volkmar úrbizony megfordult távoli földrészeken és vad törzsek kö-zött is. Azt azonban nem tudom, hogy akadt-e dolga em-berevõkkel. De most munkára fel, Lies! Úgy látom, né-

17


hány vendég már meg is érkezett. De várj, hadd adjakmég egy tanácsot! Takarékosan bánj a pénzzel! Nemminden nap akad ilyen fejedelmi borravaló. Nehogy el-tékozold a keresetedet!

A leány komolyan megrázta a fejét.– Minden keresetem beteszem a bankba, az utolsó

fillérig, Sörrensen kisasszony. Már kétszáznegyven már-kát gyûjtöttem!

– No lám! Az már egy kisebb vagyon. De fog az méggyarapodni, majd meglátod!

Lies csillogó szemmel bólintott, és elszaladt, hogykiszolgálja az elsõ vendégeket.

Friede jó étvággyal látott a reggelihez, s közben átla-pozta az újságot. Szerette kiélvezni e korai óra nyugal-mát. Délelõtt aztán az üzleti ügyeket intézte, s a nap fo-lyamán késõbb is mindig akadt valami tennivaló. Reg-geltõl estig talpon volt, így mutatott példát az alkalma-zottaknak.

– A rest személyzet mindig a gazda hibája – szoktamondogatni. Igaza is volt. Friede gazdaságában azonbanmindenki szorgosan dolgozott.

Mialatt a sûrû szõlõlugas csendjében üldögélt, a ker-tet egyre inkább benépesítették a látogatók. Lassacskánnem maradt egyetlen szabad hely sem az asztaloknál.

Akkor összehajtogatta az újságot, energikusan talpraszökkent, majd a kerten át elindult a ház felé. Útközbenbarátságos mosollyal üdvözölte a szembejövõ vendége-ket, s ha közelebbi ismerõssel találkozott, meg is állt né-hány kedves szóra.

A lakóház közelében, közvetlenül a kert bejárata mel-

18


lett ifjú tisztek egy csoportja üldögélt. Poros egyenruhá-juk elárulta, hogy nehéz szolgálat áll mögöttük. Ennekdacára pompás hangulatban voltak, és lelkesen szemez-tek a közelben helyet foglaló kisasszonyokkal.

Amikor Friede melléjük ért, mintegy vezényszóra,egyszerre pattantak fel, és tisztelettudó meghajlással kö-szöntötték a gazdasszonyt.

Friede mosolyogva nyugtázta az udvariasságot.– Mára végeztek is az urak a szolgálattal? – érdeklõ-

dött barátságosan.Egy vékonydongájú, mindig vidám képû hadnagy, aki-

nek lenszõke haja és hozzá szõke bajusza is volt, megra-gadta Friede kezét, és cinkosan rákacsintott.

– A következõ két órában szabadok vagyunk, mint amadár, Friede néni. Úgy gondoltuk, az újabb megpró-báltatások elõtt egy kicsit megerõsítjük magunkat ezzela mennyei itallal! – Azzal ünnepélyes pózba vágta ma-gát, s magasba emelte a poharát.

– Csak semmi gúnyolódás, Heinz! – bólintott Friedederûsen. – Tudom, hogy jobban örülnél egy pohár pezs-gõnek, de hidd el, ez az ártalmatlan itóka sokkal inkábbhasznodra válik.

– Igaz – tréfálkozott egy testesebb százados. – A tej-felesszájúnak nem is való másféle ital!

– Salten, ha nem nézném, hogy a feljebbvalóm vagy,akkor itt helyben beléd fojtanám a szót! – fenyegetõzöttHeinz von Volkmar villámló tekintettel, majd diadalitta-san pillantott a szomszédos asztal felé, ahol két ifjú hölgyüldögélt egy idõsebb asszony társaságában. A századoslustán morgott valamit a bajsza alatt, végül õ is felemel-

19


te a poharát. Meghajolt Friede felé, majd egy hajtásra ki-itta a kellmesen hûs italt.

– Mi lenne velünk a kegyed bõkezû gondoskodásanélkül? Az ezredünk tisztjeit joggal nevezik a legszeb-beknek és legerõsebbeknek. S ez nagyrészt az ön érde-me, Friede kisasszony! – tréfálkozott, és kézfejével letö-rölte bajszáról a hófehér cseppeket.

– A végén még a fejembe száll a dicsõség, századosúr – kacagott Friede.

– De a daliás vonalaink csúnyán megsínylik a kiadóstraktát – sóhajtott egy alacsony, fekete hajú hadnagy, mi-közben megigazította zubbonyát, és lopva a szomszédasztal felé pillantott.

– A kövér és kopasz férfiak nyugodtan alszanak éj-szaka – jelentette ki a százados nyomatékosan.

– Csak nem rám célzol? – háborodott fel Bülau had-nagy, és végigsimított erõsen kopaszodó homlokán.

– Mármint a kövérséggel?– Nem. A kopaszsággal.– Akinek nem inge, ne vegye magára – vonta meg a

vállát a százados, majd ijedtséget mímelve Friedéhez for-dult: – Sörrensen kisasszony, védelmezzen meg, kérem! –könyörgött esdeklõ hangon. – Végül is a kegyed birtokánvagyunk, úgyhogy kérem, a házigazda eréjével lépjen fel!

– Azt javaslom, hogy az urak ássák el a csatabárdot –indítványozta Friede.

– Rendben van, de csak a kisasszony kedvéért. Egyéb-ként Salten nem úszná meg szárazon.

– Hálás köszönet, jóságos tündérünk! – kiáltotta Saltenszázados.

20


Friede mosolyogva továbbindult, amikor Heinz vonVolkmar mellette termett, és belekarolt.

– Friede néni, elkísérhetlek egy darabon? – kérdeztea tiszt.

– Nos, halljam, hol szorít a cipõ? – kérdezte Friedehalkan, amint beléptek a házba.

– Ahol szokott – sóhajtott Heinz.A konyhával szemben Friede kinyitotta a nappali aj-

taját, és betessékelte a fiút.– Nos, mennyi kellene, te akasztófavirág? – kérdezte,

miután behúzta maguk mögött az ajtót.– Ötven márka, Friede néni, de csak elsejéig. Teljesen

le vagyok égve, mert kölcsönt adtam az egyik bajtársam-nak és…

– De azért tegnap nem kértél vissza az egy márkából,amikor a tejet kifizetted – vágott a szavába nevetve Friede.

– Az volt az utolsó vasam – bizonygatta hamiskásképpel a fiú, mert persze rögtön elértette a célzást.

Friede kacagva az íróasztalhoz lépett, és elõvette akért összeget.

– Tessék, fiam.– Hálás köszönet! Igazi angyal vagy, Friede néni. Tu-

dod, kérhettem volna a szüleimtõl is, de õk többnyireegy kiadós hegyi beszédet is mellékelnek a pénzhez. At-tól félnek, hogy a prédikáció nélkül könnyelmûen elté-kozolnám. Veled sokkal könnyebb a dolgom, te legalábbnem kérdezõsködsz.

– Mert tudom, hogy legtöbbször a jó szíved kever baj-ba. Az édesapádtól kapott zsebpénzbõl tulajdonképpenbõven futná mindenre.

21


– Ahogy mondod. Nekem egyedül elég is lenne, amitaz apám ad. De ha egy ágrólszakadt fickónak már husza-dikán üres a zsebe, és csak sóvárogva lesi, ahogy a ma-gunkfajták szórják a pénzt... Nem, ezt én nem bírom tét-lenül nézni.

– Jól teszed, Heinz, ha segítesz egy nehezebb sorsúbajtársadon – veregette meg a vállát Friede.

– Szívesen is teszem. Jövõ hónapban majd kicsit meg-húzom a derékszíjat, és egykettõre egyenesbe jövök. El-sején kapok pénzt otthonról, és visszafizetem a kölcsönt.

– Nem sürgõs a dolog. Ráérsz akkor is fizetni, ha abajtársad rendezi az adósságát.

– Nem sok remény van rá – sóhajtott az ifjú. – Megaztán, nem sokat ér a segítségem, ha késõbb visszaké-rem a pénzt.

– Jól van, akkor az én számlámat terheli a veszteség.Az én pénztárcám elbír ennyit, a tiéd azonban még nem.

– Friede néni, te vagy a legnagyszerûbb teremtés szé-les e világon! – Heinz, hogy kifejezze háláját és tisztele-tét, kezet csókolt Friedének.

– Igazán kedves bók, fiam. De most menj, hiszen abarátaid már várnak. Nekem is rengeteg a dolgom.

A katonatiszt hálálkodva búcsút vett, majd elsietett.– Volkmar, ha rosszindulatú lennék, akkor bizony iri-

gyelném tõled a nagynénédet – mondta Salten százados,miután Heinz visszatért a társasághoz.

Volkmar jókedvûn emelte a poharát.– Ebben a kérdésben egyezik a véleményünk.– Ha Sörrensen kisasszony húsz évvel fiatalabb len-

ne, õ lenne álmaim asszonya!

22


– Meghiszem azt!– Sörrensen kisasszony valóban az ön nagynénje, von

Volkmar úr? – kérdezte egy hadnagy, aki nemrég kerültaz ezredhez.

– Nem vagyunk vér szerinti rokonok. Sörrensen kis-asszony és édesanyám ifjúkori barátnõk. Friede néni tar-tott a keresztvíz alá, és azóta családtagnak számít.

– Az a szóbeszéd járja, hogy roppant vagyona van.Ön is így tudja?

– Ez nyílt titok a városunkban – bólintott Heinz.– Hallottad, hogy Sörrensen kisasszony az elmúlt hó-

napban kétszázezer márka értékben adott el telkeket?Állítólag tovább bõvül a ligetsori villanegyed – jegyeztemeg Salten.

– Természetesen hozzám is eljutott a hír. Egyébkéntezek voltak az utolsó parcellák, amelyeket Friede nénielad a birtokából, különben nem maradna elég legelõ ajószágnak.

– Egek ura! Ezek szerint a milliomos nagynénineknem számít kétszázezer márka ide vagy oda! Bárcsak énlehetnék az örököse! – sóhajtott az alacsony, fekete hajúhadnagy.

– Ajánld fel neki, hogy szívesen vállalod a vagyonát.Tudomásom szerint Sörrensen kisasszonynak nincsenekrokonai – tódította Salten.

– Akkor a keresztfia a soros örökös.Heinz felemelt kézzel csitította a társaságot.– Lassan a testtel! Friede néninek van egy mostoha-

húga is. Igaz, hogy nem tartják a kapcsolatot, bizonyáravalamilyen családi perpatvar lehet a háttérben, mivel a

23


néni sohasem említi a rokonokat. Ahhoz azonban nemfér kétség, hogy a mostohatestvére és a gyermekei egynapon követelik majd az örökséget.

– Ezek szerint ön nem is reménykedhet abban, hogyvalamit örököl, Volkmar úr?

– Nem bizony – felelte Heinz nyugodtan.– Nem is lenne igazságos. Volkmart úgyis gazdag szü-

lõkkel áldotta meg az ég. A bátyja meg nemsokára a leg-ismertebb német tudósok körébe tartozik majd…

– Drága cimboráim, ha úgy tetszik, parancsoljatok,irigykedjetek csak nyugodtan a gazdag szüleimre és akiváló Georg bátyámra – mondta kissé csípõsen Heinz,akitõl mindig is távol állt bármiféle dicsekvés vagy hen-cegés. – Higgyétek el, Georg pompás fickó. Az öccsekéntpedig minden okom megvan rá, hogy engem is rendesembernek tartsatok.

– Ezt este bebizonyíthatod egy üveg pezsgõvel!– Úgy lesz.– Most azonban indulnunk kell, barátaim – szólalt

meg a rangidõs tiszt. – Vessetek még egy igézõ búcsú-pillantást az elbûvölõ ifjú hölgyekre, aztán gyerünk, fi-zessétek ki a számlát a csinos kis Liesnek. És aztán harc-ra fel, jó lovagok!

24


III.

– Ellen, már megint édességgel tömöd magad – korhol-ta szemrehányón Ruth von Steinbach a két évvel fiata-labb húgát.

Az imént toppant be a szûk szobába, amelyet nappa-liként és hálószobaként is használtak, s ahol most Ellenlustán, de egy kismacska kecsességével nyújtózott a ke-reveten. Letette a regényt, amit éppen olvasott, és hunyo-rogva pillantott fel a nõvére komoly arcára.

– Mi lenne, ha nem kémkednél folyton utánam? Úgylopakodsz be, hogy a szívbajt hozod az emberre.

Ruth ajka fájdalmasan megrándult.– Vedd tudomásul, hogy nem lopakodok. Csak halkan

jöttem be, mert édesapa elaludt. Nem akartam zajt csap-ni. Kémkedésre pedig semmi szükség, hiszen a vak is lát-ja, hogy mit csinálsz már megint. Nem elég, hogy tömödmagadba az édességet, közben ezeket a léha könyveket isolvasod. Mintha más szórakozás nem lenne a világon…

– Neked meg az a legfõbb szórakozásod, hogy erköl-csi prédikációt tartasz! – vágott vissza bosszúsan Ellen.

Ruth arcán, amely távolról sem volt olyan szép, minta húgáé, árnyék suhant át. Felsóhajtott, mintha nehezéreesne a vitatkozás.

– Hidd el, szívesen lemondanék a prédikációról –mondta végül higgadtan. – Ám képtelen vagyok megér-teni, hogy van szíved édességre és regényekre pazarolnia pénzt, amikor jól tudod, milyen szûkösen élünk. Édes-apánknak erõsítõ gyógyszerekre és tápláló ételekre vanszüksége a gyógyuláshoz.

25


– Tudom, de én is éhes vagyok. Az asztalnál csak azéhkoppot nyelem. Anya fukarul méri az ételt.

– Ugyan már! Ne túlozz! Bármennyire is takarékos-kodik édesanya, minden étkezésnél jóllakhatunk. Apabalesete óta pedig kölcsönt sem kapunk. Nyalánkságok-ra igazán nem futja a pénzünkbõl.

– Ahogy mondod! Tönkretesz ez a nyomor. Mostaná-ban úgy élünk, mint a szegények. Bele is betegednék, hanéha nem csurranna-cseppenne némi édesség – sóhajtottEllen.

– Honnan van megint pénzed? – kérdezte Ruth gya-nakvón.

Ellen nyugtalanul pillantott körbe, majd mézesmázoshangon megszólalt:

– Gyere, nõvérkém! Kóstold meg te is – kínálta behí-zelgõn a csemegét.

– Köszönöm, nem kérek – tiltakozott határozottanRuth.

– No, gyere már, ne kéresd magad annyit! – erõskö-dött a húga. – Aztán elmondom, honnan szereztem rá apénzt.

– Azt amúgy is kénytelen leszel elárulni, mert az biz-tos, hogy a szüleinktõl ilyesmire nem kapsz pénzt.

– Mennyei atyám! Már megint kezdõdik a vallatás –sóhajtott Ellen, majd visszacsúsztatta a csokoládés do-bozt a kerevet alá, ahonnan az imént elõhúzta. – Látom,vallanom kell, különben nem hagysz nyugton. De apá-éknak egy szót se! Ezt ígérd meg! – Ellen felkönyökölta díványon, majd suttogva belekezdett a magyarázatba: –Egyik nap egészen véletlenül a padláson jártam. Nem

26


fogod elhinni, mit találtam! Garmadában áll ott a régiholmi, amirõl édesanyának fogalma sincs. Azt hiszem,mindez még anya családjáé volt. Furcsa, ódon festmé-nyek széles aranykeretben, szõnyegekkel és szõttesekkelteli faláda. Akkor bukkantam rá, amikor unalmamban újolvasnivaló után kutattam. Akadt ott jó néhány korabelikönyv is. Hirtelen pompás ötletem támadt. Délután el-mentem egy régiségkereskedõhöz, és eladtam neki egyhalom régi könyvet. Húsz márkát kaptam érte. A keres-kedõ a képeket és az ósdi ládát is megveszi, ha használ-hatónak találja. Hát nem nagyszerû? A szüleinknek bi-zonyára fogalmuk sincs a kincsrõl, különben már régpénzzé tették volna. Ha okosan és körültekintõen járunkel, akkor anyáék tudta nélkül csinos kis zsebpénzre tehe-tünk szert. Természetesen felezünk. Benne vagy?

Ruth megütközve hallgatta a húgát, majd a kerevet-hez lépett, és megbotránkozva nézett rá.

– Szégyelld magad, Ellen! – mondta szigorúan.– Ne rendezz jelenetet, jó?! – bosszankodott Ellen. –

Nincs ebben semmi elítélnivaló! A sok kacatot a padlá-son úgyis csak felfalnák a molyok. Ha viszont pénzzétesszük, csak hasznunk lehet belõle.

– Akármilyen kacat is, akkor sem a tiéd, hanem aszüleinké, és a tudtuk nélkül nincs jogod eladni. A pénztpedig semmi esetre sem lett volna szabad magadra köl-tened! Legalább édesapánknak megvehetted volna aszükséges orvosságot!

Ellen haragosan megvonta a vállát.– Az ég szerelmére, Ruth! Te is nagyon jól tudod,

hogy apa soha többé nem fog felépülni. Az orvos is meg-

27


mondta, hogy le kell szerelnie. Ráadásul édesanyánk isazt mondta tegnap, hogy apa a jövõben csak a terhünkrelesz.

Ruth összerezzent és elsápadt.– Van róla fogalmad, hogy milyen szívtelen vagy?– Szívtelen? Badarság! Csak két lábbal állok a föl-

dön, ennyi az egész. Azt hiszed, engem hidegen hagy,hogy a daliás, büszke édesapámból szerencsétlen nyo-morék lett? Talán nem sírtam vörösre a szememet, mi-után leesett a lóról? Hiszen alig pislákolt benne élet,amikor hazahozták! Te meg csak álltál, mint egy kõszo-bor, még egy könnycseppet sem ejtettél! Aztán teljesnyugalommal, mintha mi sem történt volna, nekiláttál,hogy elkészítsd a betegágyat. Én erre sosem lettem vol-na képes, az egyszer biztos. Mialatt minket, édesanyávalaz ájulás környékezett, neked egy arcizmod sem rándult.Úgyhogy ne merj engem szívtelennek nevezni! Egyéb-ként pedig tudom, hogy még ennek ellenére is egyedülcsak apát szereted. Egy cseppet sem aggaszt, hogy milesz anyával, velem és Hans bátyánkkal. Számodra csakapa létezik, mert te vagy a szeme fénye. Igenis, egyene-sen bolondul érted, ezért fogod a pártját. Tudd meg,hogy én pedig édesanya mellett állok!

Ruth döbbenten nézte, ahogy Ellen babaarcát egyreinkább eltorzítja a harag. Erõt kellett vennie magán,hogy ne emelje fel a hangját ennyi gonoszság hallatán.

– Bízom benne, hogy ezt csak a harag mondatja ve-led – szólalt meg végül csendesen.

Ellen félig bosszúsan, félig zavartan felnevetett.– Látom, téged semmivel sem lehet kihozni a nyugal-

28


madból, Ruth. Azért nehogy készpénznek vedd, amitmondtam. Tudod, néha butaságokat beszélek, ha elragadaz indulat.

Csend telepedett a szobára. A nõvérek gondolataikbamerülve néztek maguk elé, majd Ellen törte meg ismét acsendet.

– Ne légy már olyan undok, Ruth! – mondta mézes-mázosan. – Adjuk el a régiségeket! A szüleink úgysemmennek vele semmire, nekünk meg lesz legalább egykis zsebpénzünk. Jót tesz a családi költségvetésnek is, haegy kicsit önállósodunk. Ráadásul Hansnak is adhat-nánk belõle valamennyit, így egy darabig neki sem kel-lene a szüleinktõl kérnie.

– Nem! – rázta meg a fejét rövid töprengés után Ruth.– Édesanya még ma tudomást szerez a ládáról. Felme-gyek a padlásra, és szemügyre veszem a holmikat. Mi-alatt odafenn leszek, te beszámolhatsz anyának a felfe-dezésedrõl. Az egyetlen, amit megígérek, hogy hallgatnifogok az elcsent húsz márkáról.

Ellen felkelt, és gúnyosan meghajolt.– Talán még hálásnak is kellene lennem, hogy nem

árulkodsz?– Nem tartok igényt köszönetre – felelte Ruth szomo-

rúan, majd elhagyta a szobát.A konyhában leakasztott egy kulcscsomót a kampó-

ról, és elindult a padlásra. Odafent hosszasan és tüzete-sen szemügyre vette a vastag porréteggel borított régisé-geket. Ellen valóban olyan holmikra bukkant, amelyekhasznot hozhatnak. Talán sikerül annyi pénzt kapni értük,amibõl futja édesapjuk orvosságaira. Mindenekelõtt azt

29


kell elérnie, hogy a pénz hozzá kerüljön, mert csak akkortud igazán segíteni rajta. Tisztában volt vele, hogy ha azanyja ráteszi a kezét, akkor az apjának nem sok jut belõ-le. A leány gondosan megvizsgált minden egyes holmit.Az Ellen által említett festmények pompás keretbe foglalt,családi portrék voltak, a Steinbach család egykori tündök-lésének tanúi. Jelentõs értéket aligha képviselnek, de egykisebb összeget így is megadnának értük. A régi, faragottpad és a nagy tölgyfa láda is megért vagy száz márkát.

Ruth leporolta a ládát, ráült és merengeni kezdett.Nyomorúságos, szegényes életére gondolt. A testvéreitnem viselte meg különösebben a rengeteg viszontagság.Hans és Ellen könnyelmûek és felszínesek voltak, akáraz édesanyjuk, ám Ruth a családfõ komoly, megfontolttermészetét, határozottságát örökölte.

A leány felsóhajtott. Édesapa! A szívtelen Ellen nyo-moréknak nevezte édesapát! Nyomorék! Pedig a büszke,hajlíthatatlan férfi nem roskadt össze a sors csapásaialatt. A daliás, jóképû tiszt Ruth számára mindig is a fér-fias erõ példaképe volt. Most, a biztos elõléptetés küszö-bén, amikor végre úgy tûnt, hogy vége a nyomasztó nél-külözésnek, az alattomos végzet bánatra és nyomorúság-ra kárhoztatta Steinbachot. Egy megbokrosodott ló, egykõ az úton, és a daliás tiszt eszméletlenül feküdt a földön.Az orvos szerint örökre megbénult. Ruth soha, soha nemfelejti el, milyen fájdalom áradt édesapja tekintetébõl,amikor közölték vele a hírt. Drága, szegény édesapa!

– Ez a vég kezdete – suttogta maga elé Fritz von Stein-bach, miután felfogta a szörnyûséget.

Ruth vállalta édesapja ápolását, miközben Ellen és az

30


édesanyja ettõl fogva igyekeztek a lehetõ legkevesebbidõt otthon tölteni. Hans is csak ritkán látogatott haza.Tulajdonképpen csak akkor jött, ha pénzre volt szüksége.Tegnap is így történt. Az elõszobában közölte Ruthtal,hogy háromszáz márka kell neki bármi áron.

– Ne kérj most apától, nem segíthet rajtad! – kérlelteijedten a húga. – Ne gyötörd ezzel, hiszen amúgy isolyan gyenge!

Ruthnak sikerült két nap haladékot kikönyörögnie,mielõtt Hans rosszkedvûen odébbállt. Holnap azonbanismét el fog jönni, és akkor már semmi sem tarthatja visz-sza, hogy pénzt kérjen az apjuktól.

De talán a régi holmikat pénzzé lehet tenni addig, saz édesapjukat mégsem kell zargatni a lehetetlen kérés-sel. Ruth ismét számvetést készített, hogy mennyit iskérjen a régiségkereskedõtõl. A jó állapotban lévõ ládabizonyára értékes darab. Vajon mi lehet benne?

Erõlködve felnyitotta a nehéz fedelet, és belenézett aládába. Mindenféle ósdi szövetet talált, régi függönyö-ket, egy kis, megfakult szõnyeget és egy szakadt asztal-terítõt. Csupa haszontalan holmi. A függönyöket esetlega betegszoba ajtaja elé lehetne akasztani, hogy az elõ-szobából ne szûrõdjön be a zaj, morfondírozott magában.

De mi lapul a sok kacat alatt a láda alján? Istenem,egy drága hímzés! Hasonlít ahhoz, amelyet Ruth nemrégegy kiállításon látott. A kiállított darabot háromezermárkára tartották. Háromezer márka! Forró, örömteli iz-galom lett úrrá a leányon. Bárcsak ez is ilyen értékes ké-zimunka lenne! Ó, ha valóban így lenne! Hiszen az édes-anyjuk családja valaha roppant gazdag volt.

31


Álmodozásából léptek zaja riasztotta fel. Hallotta,hogy az anyja és a húga beszélgetnek a lépcsõn. Gyor-san behajította a hímzést a ládába, és kapkodva rádobál-ta a többi holmit. A két nõ kisvártatva csakugyan felbuk-kant a padlásajtóban. Steinbachné még mindig szerfelettvonzó asszony volt. Elegáns ruhájában és divatos frizu-rájával nagyon fiatalosan festett. Munkától megkímélt,finom kezével óvatosan megemelte a ruhája szegélyét,és kíváncsi mosollyal pillantott körbe a padláson.

– Nos, körülnéztél már, Ruth? – kérdezte izgatottannagyobbik lányától. – Mit gondolsz, Ellen valóban érté-kes felfedezést tett?

– Remélem, hogy néhány száz márkát kapunk a hol-mikért, anya – felelte sietõsen Ruth.

– Hú, micsoda kosz van itt! – Steinbachné, óvatosankerülgetve a poros holmikat, közelebb tipegett. – Szóvalnéhány száz márka, azt mondod?

– Remélem, hogy annyit megér – felelte a lány.– Istenem, milyen nagyszerû is lenne! Máris el kell

hívnunk a régiségkereskedõt! – jelentette ki határozottanaz asszony.

– Ha nincs ellene kifogásod, délután elmegyek érte,édesanya – ajánlkozott Ruth.

– Igen, ez lesz a leghelyesebb. Neked kell tárgyalnodvele, kislányom. Én nem értek szót az effajta népekkel.Alaposan rászedne, hiszen nem is konyítok az alkudo-záshoz. Benned azonban kereskedõ elõdeink vére csör-gedezik, tehát ez kifejezetten neked való feladat. Csakigyekezz gyorsan lebonyolítani a dolgot, mert nagyon kella pénz!

32


– Igen, anya. Tudod, Hansnak is sürgõsen szükségevan háromszáz márkára…

– Hansnak? Már megint? – kapta fel a fejét megüt-közve Lizzi asszony. – Szó sem lehet róla! Ez egyébkéntis apátok gondja, nekem semmi közöm hozzá. Nekemazonnal új ruhát kell vennem. Ellennek és neked is újkalapra van szükségetek. Ezenkívül hiányzik még szá-mos apróság, amit apátok már nem tud elõteremteni.

– De anya! Igazán semmi szükség új kalapra!– Ne butáskodj, légy szíves! Csak nem akarod az öl-

tözködéseddel a világ tudtára adni, hogy mennyire nél-külözünk? Akkor aztán leshetitek, ki vesz feleségül tite-ket! Egyébként is, ne vitatkozz állandóan, rendben? Hansmajd kér pénzt az apjától. Örülök, hogy Ellen rábukkanta régiségre. És még valami: apátok elõtt egy szót se, kü-lönben nagyon megharagszom! Nézz körül még egyszer,hogy mit tudunk eladni! Istenem, mennyire gyûlöltemannak idején, hogy a szülõi házból idehozták ezt a sokócskaságot. Olyan értéktelennek tûnt. Ma meg boldogvagyok, hogy keresek rajta néhány garast. Milyen mos-tohán bánik velem a sors! Mivel szolgáltam rá erre anyomorra? – sajnálkozott magán sóhajtozva, majd hirte-len megrázta a fejét, s belekarolt Ellenbe: – Gyere, kis-lányom, segíts lemennem! Nem bírom ezt a poros leve-gõt. Te meg, Ruth, iparkodj, hogy ebédre végezz, hallod?

– Igen, anya – felelte Ruth színtelen hangon, s kese-rûség töltötte el a lelkét.

A távozó Ellen dühös pillantást lövellt nõvére felé.Még mindig azon mérgelõdött, hogy Ruth megfosztottaa zsákmányától.

33


Ruth egy ideig mozdulatlanul, gondolataiba merülverévedt maga elé. Mélyet sóhajtott, és homlokából félre-simította a haját. Ajkát eltökélten összeszorította, majdegy utolsó ellenõrzõ pillantás után kiment, és bezártamaga mögött az ajtót.

A fürdõszobában lemosta kezérõl a port, aztán halkanbelépett beteg édesapja szobájába.

– Te vagy az, Ruth? – fordult a belépõ felé Fritz vonSteinbach, mire a lány odasietett az ágyához.

– Máris ébren vagy, apa? Reméltem, hogy tovább al-szol. Régóta vársz rám? – kérdezte gyengéden, a betegfölé hajolva.

– Épp az imént ébredtem fel, gyermekem. Sétálnivoltál? Mostanában olyan ritkán mozdulsz ki a házból.

– Nem, ma még nem voltam odakinn. De ebéd után,amikor ismét lepihensz, elmegyek egy órácskára. El kellvalamit intéznem anyának.

– Rendben van, kislányom. Édesanyád hol van?– Odaát a nappaliban.Steinbach végigsimított lesoványodott arcán, majd te-

kintetét a bájos Ruthra függesztette.– Holnap megpróbálok felkelni. Ha a karosszéket szo-

rosan az ágy mellé állítjuk, akkor az inas át tud emelni.– Minden rendbe jön, apa – felelte erõltetett derûvel

Ruth, miközben feltörõ könnyeivel küszködött. – Az or-vos szerint botra támaszkodva nemsokára óvatosan sé-tálhatsz a szobában.

– Micsoda pompás kilátás! Séta az ágytól a kerevetig,esetleg az íróasztalig, netán az ablakig! – húzta el a szá-

34


ját keserûen a férfi, ám Ruth falfehér arca láttán elné-mult.

– Édesapám! Szegény, drága édesapám! – kiáltotta a megrendült leány, és kétségbeesetten átölelte szegénybeteget.

– Ne szomorkodj, gyermekem! – cirógatta meg lá-gyan az apja a haját. – Majdcsak hozzászokom, hogyegész életemben sántikálnom kell. Ha már nem leszekágyhoz kötve, a te válladról is lekerül a teher, és nem kellminden apróságért fáradoznod. Akkor talán édesanyádis hajlandó lesz végre tíz percnél hosszabb ideig mellet-tem maradni. Már most is meg kellene vele beszélnemnéhány dolgot. Tudod, mostantól minden másként lesz…

– Ebbõl most ne csinálj gondot, apa!– A gondok maguktól jönnek, nem én hívom õket –

mosolygott zavartan a férfi, a földre szegezve tekintetét.Eközben odakint röviden, élesen megszólalt a kapucsen-gõ. Ruth összerezzent, hiszen csak Hans szokott így csen-getni.

– Megjött Hans – kapta fel a fejét az apja is.– Igen. Gondolom, bement édesanyához. Biztosan azt

hiszi, hogy alszol. Megyek, és szólok neki, hogy ébrenvagy.

Mielõtt Steinbach válaszolhatott volna, Ruth már kiis ment a szobából. Vajon mit akarhat Hans? Csak nema pénzért jött máris? Mindenképpen meg kell akadá-lyoznia, hogy a fivére pénzt kérjen az apjuktól!

Hans még a hallban állt a tükör elõtt, és éppen válasz-tékot fésült a hajába.

– Szervusz, Ruth. Hogy van apa?

35


– Hogyhogy hazajöttél? Úgy volt, hogy csak holnapérkezel – suttogta a leány.

– Meggondoltam magam – vonta meg a vállát a fiú.– Semmi értelme halogatni a dolgot. Egyébként is be-szélnem kell apával.

– Ne szólj neki, Hans, kérlek! Légy rá tekintettel! –ragadta meg Ruth könyörögve a fivére kezét. – Te is tu-dod, hogy mindent azonnal a szívére vesz. Várj még egynapot, és gyere vissza holnap este! Anya és Ellen az ope-rában lesznek. Kaptak jegyet Arnheiméktõl, mert õk nemérnek rá. Addigra talán elõ tudom teremteni a pénzt.

Hans kétkedve hallgatta a húgát, arcára kiült a türel-metlenség.

– Ugyan, Ruth! Honnan szereznél annyi pénzt?– Majd holnap megtudod. De most ne szólj errõl egy

szót sem, kérlek! Gyere, bemegyünk apához. Beszélgessvele egy kicsit! Nagyon rossz bõrben van – könyörgöttRuth szívhez szólón.

Hans kissé zavartan elkapta a tekintetét. Bántotta alelkiismeret, hogy nem bánik elég szeretetteljesen azédesapjával. De az ég szerelmére, az apjuk mégiscsakkatonatiszt, s nem holmi törékeny kisasszony! Azért még-is megpróbált barátságos mosolyt erõltetni az arcára,mielõtt beléptek volna a betegszobába.

– Szervusz, apa. Nos, hogy s mint vagy? Kissé job-ban? – kérdezte tettetett vidámsággal.

– Köszönöm kérdésedet. A körülményekhez képestjól érzem magam. És te? Nem vagy szolgálatban?

– Majd csak három órától. Elõtte azonban látni akar-talak. Reméltem, hogy ma már elhagyod az ágyat.

36


– Holnap megpróbálok felkelni.– Örömmel hallom, apa. Igazán örülök. Még valamit

akartam mondani. Tegnap találkoztam egy régi bajtár-sammal, aki most azon a helyõrségen szolgál, ahol vala-mikor te is hadnagy voltál. Vacsora után még egy órács-kát elüldögéltünk. Mit gondolsz, mirõl beszélgettünk?

Fritz von Steinbach arca egy pillanatra megrándult.– Mirõl? – kérdezte halkan.– Édesanya mostohanõvérérõl, Friede Sörrensenrõl.

Ha tudnád, mekkora úr a környéken! A bajtársam na-gyon elcsodálkozott, amikor megtudta, hogy a rokonaivagyunk, és sok szerencsét kívánt a dúsgazdag nagynéni-hez. Az idõs hölgynek állítólag rengeteg pénze és számosbirtoka van. Mondd csak, apa, tulajdonképpen miért nemtartjuk vele a kapcsolatot? Nem meggondolatlanság,hogy nem közeledünk hozzá? Nem ment férjhez, nincse-nek gyermekei. Szerinted nincs remény, hogy esetlegránk hagyja a vagyonát?

Steinbach a plafonra emelte a tekintetét.– Nincsen, fiam. Ezt a gondolatot verd ki a fejedbõl!

Már mondtam nektek, hogy hosszú évek óta haragbanvagyunk. Semmi okot nem tudnék, amiért Friede Sör-rensen rátok hagyná a vagyonát.

– De hiszen mi vagyunk a legközelebbi rokonai! Sza-vamra mondom, az efféle családi viszályokat egykettõreel lehet simítani. Tudod, apa, kedvem támadt közelebb-rõl megismerni a tisztelt hölgyet. Mit szólsz hozzá?

Steinbach hirtelen felült.– Semmi ilyesmit nem teszel! Megtiltom neked! – ki-

áltotta hevesen.

37


– De apa, kérlek, ne vedd rossz néven, de nem gon-dolod, hogy mégiscsak dõreség ez az elzárkózás? –Hans úgy tett, mintha nem vette volna észre, mennyirekihozta a sodrából az apját. – Úgy értem, hogy a mi hely-zetünkben nem helyénvaló a makacs büszkeség. Mindenalkalmat meg kell ragadnunk, hogy anyagi körülménye-inken javítsunk – bizonygatta eltökélten.

Steinbach hosszan, mélyen sóhajtott.– Ezzel a lehetõséggel nem fogunk élni – szólalt meg

végül színtelenül. – Jól figyelj, fiam! Édesanyád és énsúlyos, jóvátehetetlen igazságtalanságot követtünk elFriede Sörrensennel szemben. És már minden hidat fel-égettünk magunk mögött, érted?

Hans az ajkába harapott. Szemlátomást nagyon el-kedvetlenítette, amit hallott. De azért ilyen könnyen nemadta be a derekát.

– Édesanya is fontolóra vette, hogy a nõvéréhez for-dul segítségért. Ne felejtsd el, hogy az idõ sok mindentfeledtet.

A családfõ görcsösen megmarkolta a takarót, eddigsápadt arca hirtelen kivörösödött. Homlokán kidagadtakaz erek.

– Tudom, hogy anyátok említette a dolgot, és nagyonsajnálom. Soha nem fogom megengedni, hogy FriedeSörrensenhez közeledjetek, és segítséget kérjetek tõle.Legalábbis amíg élek. Ezt egyszer s mindenkorra vésdaz eszedbe, Hans!

Az ifjú tiszt megvonta a vállát, mintha azt gondolná:magára vessen, aki nem fogadja el a jó tanácsot. Ruthazonban aggódva hajolt az édesapja fölé.

38


– Ne izgasd fel magad, apa! Kérlek, nyugodj meg!Hans soha nem fog az akaratod ellenére cselekedni.

Steinbach erõtlenül visszahanyatlott a párnára. Ez-után apa és fia már csak néhány közömbös szót váltot-tak. Hans hamarosan felállt, hogy elbúcsúzzon.

– Elköszönök édesanyámtól is, aztán indulnom kell –mondta hûvösen, majd mielõtt kiment volna, még egyutolsó, jelentõségteljes pillantást vetett a húgára, minthaígy akarná emlékeztetni az ígéretére.

Amikor egyedül maradtak, Ruth csendesen leült azédesapja ágya mellé, és gyengéden, szeretettel megfog-ta a férfi kezét. A családfõ lázas tekintettel nézett magaelé. Úgy tûnt, hogy zavaros gondolatok kavarognak afejében.

– Friede, drága Friede! – hallotta a lány a suttogását.– Drága édesapa, csak nem szökött fel újra a lázad? –

Ruth aggódva figyelte a férfit.– Mi a baj, gyermekem? – Steinbach összerezzent,

mint aki mély álomból ébred. – Miért nézel ilyen furcsánrám? Ne aggódj, nincsen lázam!

– Az elõbb Friedének szólítottál, apa!– Valóban? – mosolygott erõltetetten. – Bizonyára

nyitott szemmel álmodtam, Ruth. Tudod, nagyon hason-lítasz Friede Sörrensenre. A természeted és a vonásaid isrá emlékeztetnek.

– Édesanya mostohanõvérére hasonlítok?– Igen, kislányom. Mindig is ez volt az érzésem, de

ma még feltûnõbb a hasonlóság.– Biztosan azért, mert Hans szóba hozta õt.– Anélkül is sokat gondolok rá – sóhajtotta a férfi. –

39


Friede miatt édesanyád és én is alaposan rászolgáltunk abûnhõdésre.

– Valami rosszat követtetek el ellene? – kérdezte azédesapjához simulva Ruth.

– Nagyot vétkeztünk, igen! Kiöltük belõle az embe-rekbe vetett hitét, és visszaéltünk a bizalmával. Meg kelltudnod az igazat, kislányom, hogy megérthess. Már lá-tom a jövõt: mindenki, édesanyád, Ellen, Hans engemfognak nyaggatni. Egy perc nyugtom nem lesz, amíg megnem engedem nekik, hogy az örökség körül sündörögje-nek. Tudnod kell, miért tiltakozom körömszakadtáig.Nos, figyelj, gyermekem! Friede Sörrensen a menyasz-szonyom volt, mielõtt az édesanyádat megismertem. Tel-jes szívembõl szerettem. Aztán találkoztam édesanyád-dal, és elárultam Friedét. Megcsaltam az édesanyáddal,s õ ezek után visszaadta a jegygyûrût.

Ruth nem mozdult, hanem továbbra is szótlanul azédesapja kezét simogatta.

– Ezért gyûlöl titeket Friede Sörrensen, és ez tápláljaa haragját? – kérdezte végül csendesen.

A férfi szomorúan elmosolyodott.– Nem ismered Friedét, így nem is tudhatod, milyen

nagylelkû és jóságos. Nem hiszem, hogy harag vagygyûlölet élne benne. Nagyon szeretett engem, és nem isment máshoz feleségül. Az olyan nõk, mint õ, csak egy-szer szeretnek igazán, de abba a szerelembe az egészlelküket beleadják. A hûtlenségemmel összetörtem a szí-vét, és megfosztottam az élete értelmétõl. És bár azótaegy fél emberöltõ telt el, azt hiszem, egyikünk sem elégerõs ahhoz, hogy viszontlássuk egymást.

40


Ruth lassan felemelte a fejét, és megértõen nézett azapjára.

– Most már minden világos, édesapám.– Ezt hogy érted, kislányom?– Tudom, hogy te és édesanya miért nem vagytok bol-

dogok.Steinbach végigsimított a haján.– Igen, soha nem voltunk boldogok. A vétkünk ránk

nehezedett.– Csak egy dolgot nem értek. Megkérdezhetem?– Kérdezz bátran! Ma nem akarok adós maradni a vá-

lasszal.– Hogy voltál képes hûtlen lenni Friedéhez, amikor

szeretted?A férfi tekintete a mennyezetet fürkészte.– Gyermekem, attól tartok, a kérdésedre nincs kielé-

gítõ válasz – felelte elgondolkozva. – Az emberi szívcsupa ellentmondás. Most is csak azt mondhatom, hogyakkoriban mámoros bódulatban cselekedtem. Más ma-gyarázatot nem találok ma sem.

Ruth lehajolt, és gyengéden megcirógatta a beesettférfiarcot.

– Látod, régi fájdalmakkal és bûnökkel terhelem azártatlan lelkedet – sóhajtott fel Steinbach, mosolyt erõl-tetve az arcára. – Kérlek, próbáld meg mindezt elfeled-ni. Még egy kérésem volna hozzád, azután soha többénem beszélünk errõl a dologról. Ha egyszer váratlanulmagához szólít az Úr, mert ezt sose lehet tudni, kérlek,keresd fel Friede Sörrensent, és mondd meg neki, hogy...– a férfi váratlanul, szinte riadtan elhallgatott.

41


– Hogy a szíved mélyén mindig õt szeretted? – sze-gezte neki Ruth határozottan a kérdést.

– Gyermekem, honnan veszed ezt? – A meglepett fér-fi megrendülten pillantott a lányára.

– Mindig éreztem, hogy édesanyát és téged nem kötössze igazi szerelem. Anya egyáltalán nem illik hozzád.Bocsásd meg az õszinteségemet! Azért vagyok ilyennyílt, hogy tudd, velem mindent megbeszélhetsz. Min-dig meg foglak érteni, és tiszta szívembõl foglak szeretni.

A férfi megindultan nézte a lángba borult leányarcot.Lelke mélyéig meghatódott.

– Ruth! Drága, kedves Ruth! Milyen okos nagylányvagy!

– Nem haragszol rám, apa?– Haragudni? Rád? Hogy tehetnék ilyet, gyermekem?

Ma érzem át igazán, hogy milyen fontos voltál számom-ra az utóbbi viszontagságos idõkben. Isten megáldjonérte! Most pedig ideje, hogy indulj ebédelni. Édesanyádnem szereti, ha késel.

Ruth újra megcsókolta az édesapját. A férfi bólintott,Ruth pedig kiment.

42


IV.

Ruth a délután folyamán felkereste a régiségkereskedõt,és elmondta a jövetele okát. Míg a régiségekkel telezsú-folt boltban a tulajdonost várta, az egyik polcon egymûvészi hímzést pillantott meg. A szíve a torkában do-bogott, amikor felfedezte, mennyire hasonlít arra, amit aládában talált.

A kereskedõ rögvest beleegyezett, hogy elmenjenSteinbachékhoz, és szemügyre vegye a portékát.

Még aznap délután sort kerített a látogatásra, és Ruthfelkísérte a padlásra. A leány okosan, higgadtan alkudott.A kereskedõnek sokkal nehezebb dolga volt vele, mint-sem gondolta.

Ruth úgy alkudozott, mintha az életérõl lenne szó.Nagyon magas árakat szabott, mert tudta, hogy a keres-kedõ úgyis jócskán lefarag belõlük. Ügyesen eltitkoltahatártalan örömét, amikor a képekért, a padért és a ládá-ért hétszáz márkát kapott. A kereskedõ természetesenúgy tett, mintha nehezére esne kifizetni az összeget, éségre-földre esküdözött, hogy egy árva fillért nem keresa bolton. Csak Steinbach õrnagy úr és a kedves lányairánti szívességbõl hajlandó ily magas árat fizetni.

Ruth elég okos volt, hogy ne higgyen neki, és tovább-ra is kézben tartotta a tárgyalást.

– Nincs más eladnivalója? – kérdezte a kalmár, mi-után megkötötték az üzletet.

Ruth mély lélegzetet vett, és igyekezett egykedvûneklátszani.

– Van még egy hímzés – felelte. – Érdekli?

43


– Egy hímzés. Persze hogy érdekel, hiszen az a leg-jobb üzlet. Kérem, mutassa meg! – mondta a férfi kap-zsi fénnyel a szemében.

– Nagyon szép és értékes darab – jegyezte még mega lány, mielõtt elõvette a kézimunkát.

– Ha tényleg az, meg is veszem.Ruth kiterítette a kézimunkát, s közben lopva a férfi

ravasz arcát figyelte. A kereskedõ rezzenetlen vonásaiazonban nem árulták el a gondolatait, így izgatottan vá-rakozott, amíg a férfi végzett az alapos vizsgálattal.

– Mennyibe kerül? – egyenesedett fel végre a keres-kedõ, és metszõ pillantással végigmérte a leányt.

Ruth keze remegni kezdett. Készakarva leejtette a ké-zimunkát, majd lehajolt érte, hogy nyugtalanságát lep-lezze. Végül összeszedte a bátorságát, és eltökélten meg-szólalt:

– Háromezer márka.A kereskedõ behúzta a nyakát, és elutasítón legyin-

tett:– Miért itt a padláson õrizgette, ahol szétrágják a mo-

lyok? – kérdezte válasz helyett.Ruth felujjongott magában. Már biztos volt benne,

hogy valóban értékes darabra bukkant.– Mivel szándékunkban állt eladni, nem akartuk a

szobában használni. Nos, van kedve megvenni?– Van-e kedvem? Ez nem kedv kérdése! Megvenném,

ha a kisasszony olyan árat ajánlana, amin én is kereshe-tek valamicskét.

– Éppen ilyen árat javasoltam.– Ha azt akarom, hogy hasznom is legyen a bolton,

44


akkor az összeg felét tudom kifizetni, többet nem – tilta-kozott a férfi fejcsóválva.

Ruth legszívesebben felkiáltott volna örömében, desikerült uralkodnia magán.

– Akkor nem lesz az öné – jelentette ki, és sajnálkoz-va megvonta a vállát. – Kétezer márkás ajánlatot márkaptam, de annyiért sem adtam oda – mondta merészen.

A kereskedõ Ruth arcát fürkészte, majd újra a hím-zést kezdte vizsgálgatni.

– Kétezer márkáért nekem adja?– Nem, mondtam, hogy az túl kevés.– Adok még rá száz márkát.– Az sem elég.A férfi ekkor letette a hímzést, és az ajtó felé indult.– Ebben az esetben nem kötünk üzletet.Ruth megrémült, és majdnem elfogadta a kereskedõ

ajánlatát. Ám ekkor észrevette, hogy a férfi megtorpan aküszöbön. A lány színlelt közönnyel összehajtotta a ké-zimunkát, mintha el akarná tenni.

– Ha megtoldom még száz márkával, akkor kitûnõárat kap a kisasszony – sóhajtott a kalmár. – Hagyja,hogy én is keressek néhány márkát az üzleten! Ha két-ezer-kétszáz márkánál többen fizetek, akkor egy fillérhasznom sem lesz.

– Akkor én is megnevezem a legalacsonyabb árat –húzta ki magát Ruth. – Adjon kétezer-háromszáz márkát,és öné a hímzés. Ráadásul még szépen is kereshet rajta.

– Kegyed szerint jó üzlet az, hogy évekig kell várnoma vevõre, és szerencsés esetben is csak száz márka ahasznom?

45


– Sokkal többet kereshet. Ez a darab el fog kelni há-romezer márkáért. Kétezer-háromszáz az utolsó ajánla-tom, egy vassal sem kevesebb.

A kereskedõ bosszúsan figyelte a higgadt leányt. Bi-zonyára érdekelte az üzlet, különben nem javasolt volnamagasabb árat. Hangos siránkozásba fogott, és továbbpróbált alkudni az összegbõl. Ruth azonban hajthatatlanmaradt, így végül a kereskedõ beadta a derekát. Megkö-tötték az üzletet.

Ruth határtalanul boldog volt. A képekért és a ládáértkapott hétszáz márkát oda kellett adnia az édesanyjának.A hímzést azonban el akarta titkolni. Háromszáz márkátHansnak akart adni, a maradék kétezret pedig az édesap-jának szánta. Hogy fog örülni, amikor megkapja a pénzt!

A kalmár a kocsiján hozott magával egy inast is, hogyazonnal elszállíttathassa a szerzeményt. Ruth a padlásonmaradt, amíg odalent rendezõdtek a dolgok. A kézimun-káért kapott pénzt a ruhájába rejtette, a hétszáz márkátpedig a kezében tartotta.

Így lépett be a szobába, ahol az édesanyja és Ellenmár az operára csinosították magukat. Steinbachné bol-dogan vette át a vártnál magasabb összeget. ÁtölelteRuthot, és arcon csókolta.

– Bizonyára keményen kellett alkudoznod, drága kis-lányom. Milyen jó, hogy rád bíztam a dolgot! Engembiztosan becsaptak volna. Mindketten, Ellen is és te is,megérdemlitek az új kalapot. Holnap megvesszük –mondta vidáman.

Amikor Ellen is odajött hozzájuk, Steinbachné mind-két leánynak egy-egy tízmárkást nyomott a markába.

46


– Ezen azt vesztek, amit akartok. Annyira örülök en-nek a pénznek!

Ruth eltette a pénzt és elhatározta, hogy az édesapjá-nak vesz belõle valami hasznosat.

Ellen egy dalocskát dúdolgatva visszaszökdécselt aruhásszekrényhez, Steinbachné pedig újra a tükör feléfordult. Ruth magányosan álldogált az ajtóban, majd las-san megfordult és kiment.

Halkan nyitott be a betegszobába. Mivel az édesapjaéppen aludt, elhatározta, hogy elvégez néhány apró ház-tartási munkát. Késõbb az édesanyja hívta, hogy segítsenbekapcsolni a ruháját. Természetesen Ellennek is volt egykérése. Nem boldogult egyedül a frizurájával.

Amikor végre elkészültek, Steinbach asszony és Ellengyors búcsút vettek Ruthtól, majd elindultak. Ruth bené-zett a betegszobába, ám az apja még mindig aludt.

Magányosan költötte hát el egyszerû estebédjét. Mégjavában vacsorázott, amikor betoppant Hans. A leány ki-pirult arccal és csillogó szemmel köszöntötte. Hansnakelsõ ízben tûnt fel, hogy az idõsebb húga is milyen elra-gadó leány. Ruth karcsú, hajlékony alakja, üde arca, dúshajkoronája és ragyogó szeme igazán szívderítõ látványtnyújtott.

A fiatalember azonban nem sokáig figyelte a húgát.Jövetelének sokkal fontosabb oka volt. Köntörfalazás nél-kül bele is vágott a közepébe.

– Megszerezted a pénzt, Ruth? – kérdezte türelmetle-nül.

– Tessék, itt van – tett le a leány egy borítékot az asz-talra.

47


A meglepett fiatalember boldogan látta, hogy a borí-ték valóban háromszáz márkát rejt.

– Remek! Tündér vagy, húgocskám! Honnan vará-zsoltad elõ?

– Elloptam, Hans – mondta csendesen, komoly tekin-tetét a fiatalember nevetõ arcára emelve.

– Tessék? – ugrott hátra rémülten a bátyja. – Elmentaz eszed?

– Az igazat mondom – felelte a leány. Jól tudta, hogyHans nem szerezhet tudomást az édesapjuknak szántkétezer márkáról, különben könnyelmûen annak is rög-tön a nyakára hágna.

– Édesanya megbízásából eladtam a régi limlomot apadlásról. Mivel a kereskedõtõl nagyobb összeget kap-tam, mint amire számítottunk, vállaltam a bûnt, és visz-szatartottam neked háromszáz márkát. A szüleink mitsem sejtenek errõl.

Hans mélyen elpirult, és megragadta a húga kezét.– Csodálatos teremtés vagy, Ruth! Azt hiszem, egy

kicsit mindig is alábecsültelek. Soha nem fogom elfelej-teni, hogy még erre is képes voltál értem! Magadért nemtetted volna meg, tudom.

– Valóban nem, de érted sem. Csakis azért tettem,hogy édesapánkat megkíméljem az újabb gondtól. Nemkell megköszönnöd. Ha mégis ki akarod fejezni a hálá-dat, akkor igyekezz minél szerényebben költekezni.

– Apa balesete óta egyebet sem teszek, Ruth. Ezt aháromszáz márkát egy bajtársamtól kaptam kölcsön abecsületszavamra, és legkésõbb holnapután vissza kellfizetnem. Szörnyû lett volna, ha nem segítesz. Nem szí-

48


vesen fordultam volna apához a kérésemmel. Ám ami-óta elterjedt a hír, hogy le kell szerelnie, senki nem haj-landó kölcsönadni nekem – magyarázta, miközben eltet-te a pénzt. – Szörnyû, hogy ez sem marad a zsebemben– sóhajtozott. – Egyébként is a csõd szélén állok.

Erre Ruth mosolyogva elõvette az édesanyjától ka-pott tízmárkást.

– Tessék, Hans. Anya adta ajándékba.– Nem, Ruth. Nem akarlak kifosztani. Neked is szük-

séged lesz rá – szabódott Hans.– Nekem nem kell. Tedd csak el, ha hasznát veszed.A fiatalember az ablakhoz lépett. Bizonytalanul pil-

lantott körbe.– Ó, Ruth, majd elsüllyedek szégyenemben. Milyen

nemes, önzetlen lélek vagy!– Hagyd a hízelgést! – nevetett a leány. – Nem szok-

tam hozzá, tõled meg végképp nem!– Nos, indulnom kell, hogy megadjam a tartozásomat.

Édesapa bizonyára alszik, különben mellette lennél.– Igen, elaludt.– Édesanya és Ellen pedig az operában vannak. Talán

odamegyek, és üdvözlöm õket a szünetben. Édesanyaörülni fog. Mennyi pénzt kapott az ócskaságokért a há-romszáz márkámon kívül?

– Hétszáz márkát.– Az áldóját! Akkor biztosan kitûnõ hangulatban

van. Mondd, neked is feltûnt, hogy apa milyen furcsánviselkedik, ha anya nõvére kerül szóba?

– Biztosan jó oka van rá, és ezt tiszteletben kell tar-tanunk.

49


– Könnyen beszélsz. Mindig is szerény voltál. Énazonban nem adom fel a reményt, hogy jobb belátásrabírjam. Egyelõre édesanyát fogom megpuhítani. Annyitmár kiderítettem, hogy csöppet sincs ellenére, hogy kö-zeledjen a nõvéréhez.

– Jobban tennéd, ha ezt a döntést apára bíznád.– Természetesen, de egy kis ösztönzés azért nem árt.

Nos, ég veled, húgocskám! Hálás köszönet, örökre lekö-teleztél.

Hans gyorsan elhagyta a szülõi házat, hogy visszafi-zesse barátjának a kölcsönt, majd röviddel az elõadásbefejezése elõtt megérkezett az operába, ahol megvártaaz édesanyját és Ellent. Lizzi asszony olyan jó hangulat-ban volt, hogy a két kedvenc gyermekével egy étterem-ben vacsorázott.

Eközben Ruth a betegágy mellett üldögélt. Amikor acsaládfõ felébredt, a leány a takaróra tette a kétezer már-kát, és elmesélte a történetét. Nagyon nyomasztotta, hogynem mondhatta el a teljes igazságot, de nem tehette meg,hiszen szeretett édesapját csak így kímélhette meg egyújabb szomorúságtól. Steinbach megkönnyebbülten só-hajtott, amikor a kezébe vette a pénzt.

– Ez váratlan szerencse, gyermekem. Talán segít át-vészelnünk az elkövetkezõ nehéz idõket. Igaz, nem fogsokáig tartani a pénz. Holnap azonban beszélek édes-anyáddal a szükséges megszorításokról, amiket vállal-nunk kell.

50


B005 inside.qxd 5/30/2007 4:12 PM Page 1misogakazimir.weebly.com/uploads/1/4/7/3/14732496/hedwig...I. Friede Sörrensen egyszerû, szürke vászonruhájában a ka-pu mellett álldogált,

Documents