AZ UKRÁN VÁLSÁG21sztarsasag.hu/download/Nato_konyv2.pdfItt is él 4-24% közötti orosz etnikum. Az ortodox hitű lakosság részaránya a becslések szerint valamivel több ennél,

AZ UKRÁN VÁLSÁG:NATO ÉS BIZTONSÁG

A GLOBALIZÁLT VILÁGBAN





A XXI. SZÁZAD TÁRSASÁG KÜLPOLITIKAI KÖNYVTÁRA

SZERKESZTIDÉRER MIKLÓS

A KÖTETETVARGA GYULA

SZERKESZTETTEA XXI. SZÁZAD TÁRSASÁG TAGJA

KÖZREMŰKÖDÖTTKOCSIS ERIK

ÉSMOLNÁR TÍMEA

Szakértői konferencia Budapesten2014. június 26–27.

A konferencia megrendezését a NATO Public Diplomacy Division támogatása tette lehetővé

A szöveget szakmailag ellenőrizte:

DÉRER MIKLÓS

ISBN 978-963-09-8034-0MINDEN JOG FENNTARTVA

© XXI. SZÁZAD TÁRSASÁG EGYESÜLET© KOSSUTH KIADÓ 2014

TartalomjegyzékElőszó – Varga Gyula ........................................................................... 9Megnyitók – Dérer Miklós és Mészáros Krisztián ........................... 13Bevezető előadás – Balázs Péter ....................................................... 15

1. PANELUkrán jelenek és jövők

Elnöki bevezető – Kontra Ferenc ...................................................... 27Előadás – Gyóni Gábor ...................................................................... 35Előadás – Juhász Attila ..................................................................... 45Előadás – Deák András ..................................................................... 53Előadás – Tálas Péter ......................................................................... 61Vitafórum ........................................................................................... 69

2. PANELOrosz kihívások–NATO válaszok

Elnöki bevezető – Molnár György ................................................... 85Előadás – Demkó Attila ..................................................................... 89Előadás – Nagy Attila Tibor .............................................................. 97Előadás – Szenes Zoltán .................................................................. 107Vitafórum ......................................................................................... 117

3. PANELVilágrend és nemzetközi viszonyok

– új tükörben?

Elnöki bevezető – Dérer Miklós ...................................................... 125Előadás – Pók Attila ......................................................................... 127Előadás – Gyarmati István .............................................................. 133Előadás – Valki László ..................................................................... 141Előadás – Mészáros Krisztián ......................................................... 149Vitafórum ......................................................................................... 155

A közreműködők névsora ............................................................... 162A konferencia résztvevőinek névsora ............................................. 163

AZ UKRÁN VÁLSÁG: NATO ÉS BIZTONSÁG A GLOBALIZÁLT VILÁGBAN

9

Előszó

Dérer Miklós – tagtársunk – ötlete és javaslata alapján vállalkozott a XXI. Század Társaság „A NATO és partnerségei: biztonság a globalizált világban” című konferencia megszervezésére, 2013 decem-berének közepén. A tanácskozás megrendezését pedig a NATO Public Diplomacy Division támogatása tette lehetővé. A téma ugyancsak az ötletgazdától eredt.

Túlzás nélkül mondhatjuk el, hogy siker övezte vállalkozásunkat, amelyről egy kis kötet formájában teljes körű beszámolót is közre adtunk, s némi merészséggel megalapítottuk „A XXI. Század Társaság külpolitikai könyvtárát” is. Amint az ilyenkor gyakran előfordul, evés közben nekünk is megjött tehát az étvágyunk, a folytatás mellett döntöttünk.

Kezdeti kételyeink, hogy e meglehetősen elvont témák iránt vajon lesz-e komoly érdeklődés, viszonylag gyorsan elapadtak, s ami pedig a téma időszerűségét illeti, a felforrósodott világpolitikai helyzetben, s különösen a velünk szomszédos Ukrajnában váratlanul súlyos, mondhatni háborús viszonyokat fölmutató – s azok lecsendesedésének folyamatosan távolabbra tolódó időbeni horizontja kikerülhetetlenül kínálta föl magát az elemző áttekintésre és az alapos vitára. Az újabb konferencia anyagi alapját ismét a NATO Public Diplomacy Division támogatása teremtette meg.

Mi történt és miért Ukrajnában? Mi folyik napjainkban és mindez meddig tarthat? Ki és mennyiben érintett e folyamatban, s mik lehetnek a világpolitika, Európa és a saját hazánkra nézve várható következmények? Milyen szerepet tölthet be a NATO, mit az Európai Unió? A feltett számtalan kérdés mellett bukkannak fel nap-mint nap az újabbak is.

Mindezekre kereste a választ a felkészült, kitűnő előadói gárda, amelynek tagjai – a néha kényesnek, vagy „érzékenynek” nevezett kérdésekről is – őszinte nyíltsággal, hangsúlyozottan egyéni álláspont-jukat, s nem pedig munkahelyük hivatalos állásfoglalását előadva és képviselve beszéltek. Meggyőződésem szerint az a körülmény, hogy senki nem valamely hivatalos álláspont kifejtésére törekedett, nagyban


10

hozzájárult a téma színes és sokoldalú megközelítéséhez, ösztönözve az előadókat, de a hallgatóságot is az igazi vitára, az egyetértő és különböző vélemények kifejtésére. Mindez nem csak élvezetesebbé, hanem hitelesebbé is tette a tanácskozást.

A most közreadott könyv a konferencia előadásait és a vitában elhangzottakat tartalmazó olyan szöveggyűjtemény, amely műfaját tekintve valahol középúton van a beszélt szöveg szolgai követése és a csiszolt stílusú, tudományos igénnyel megfogalmazott tanulmány között. Szerkesztőként mindenek előtt az elhangzottak hiteles tolmácsolására törekedtem, szándékom szerint korrigálva a folyó beszéd nyilvánvaló stiláris tévesztéseit, de meghagyva azok lendületes stílusát, színes for-dulatait. A tanácskozásról e könyv mellett rövidesen egy összefoglaló videofelvétel is készül a téma iránt érdeklődők számára.

Úgy vélem, a téma aktualitása a könyv rendkívüli gyors megje-lentetését teszi indokolttá. Ezért is kértem a közreműködőket, hogy a megszokotthoz képest rohamtempóban nézzék át és korrigálják előadásaik leírt szövegét. Köszönet jár érte mindenkinek!

Varga Gyulaa kötet szerkesztője

Budapest, 2014. június 27.


13

Megnyitók

Dérer Miklós A XXI. Század Társaság képviseletében, a rendezők nevében üdvözlök mindenkit. Elsőként arra kérek mindenkit, hogy az előadások végeztével ne felejtse el visszakapcsolni a mobiltelefonját. És most – megnyitva a konferenciát – átadom a mikrofont az eseményt szponzoráló intézmény, a NATO képviselőjének.

Mészáros Krisztián

Én is üdvözlök mindenkit, Mészáros Krisztián vagyok, a NATO Nemzetközi Titkárságáról. Nagy örömünkre szolgál, hogy a NATO Public Diplomacy részlege szponzorálja e rendezvényt és kíváncsian várjuk a felkért szakér-tők és a többi résztvevő véleményét, következtetéseit. Jó munkát kívánok mindenkinek!


15

Bevezető előadásBalázs Péter

Köszönöm a megtisztelő meghívást. Örülök, hogy motivált és hozzáértő közönség előtt szólhatok pár bevezető szót erről a nagyon érdekes témáról, és utána kíváncsian várom a folytatást.

Alapvető politikai-stratégiai kérdés, hogy vajon lehet-e a külpolitikát tervezni? Én azt gondolom, hogy lehet és kell is, de egy külpolitika minőségét azon mérik le igazán, hogy a váratlan helyzetekre miként reagál. Tudjuk, hogy a belpolitika is igen tiszteletreméltó tevékenység, és rengeteg kockázati tényezőt hordoz magában, de talán a világpolitika ennél összetettebb, több ismeretlenes képlet, több helyen merülhetnek fel váratlan bonyodalmak. Pillanatnyilag három súlyos válság kelt aggodalmat, követel emberéleteket és okoz bizonytalanságot a világban: az elhúzódó szíriai polgárháború, amire a külvilág nem tudja a jó megoldást; a leg-frissebb iraki belső konfliktus, a síita-szunnita-kurd háromszögben, ami felborította a nehezen konszolidálódó helyzetet; és végül Ukrajna, amely megjelenik orosz-ukrán konfliktusként, Ukrajna belső problémájaként és NATO gondként egyaránt.

Mindhárom említett válságban – a szír, az iraki, az ukrán (és még sok más) helyzetben – van egy közös vonás: ez az államiság, a „statehood” problémája. Arról van szó, hogy a nemzetközi biztonság mennyiben építhető koherens és kiszámítható módon kormányzott államokra? Ez részben a belső stabilitáson múlik, az államok politikai-gazdasági-etnikai-vallási egységén, részben nemzetközi viselkedésük kiszámíthatóságán. Ez a feltételrendszer mind a három fenti esetben vizsgálható, elemezhető, beleértve azt is, hogy vajon a nemzetközi közösség miként tud ezekkel foglalkozni.

Itt ma az ukrán problémára koncentrálunk. Ez a felszínen – és a tv-kép-ernyőkön – úgy jelenik meg, mint egy ukrán-orosz konfliktus, de tudjuk, hogy a helyzet ennél sokkal bonyolultabb. Először is a két fél különböző dimenziókban mozog: Ukrajna elsősorban a saját államiságának megszi-lárdításával van elfoglalva, és számára az volna a legfontosabb vívmány, ha ezt sikerülne előrevinnie. Oroszország viszont a világpolitikai helyzetét próbálja erősíteni. Tehát a felek nem ugyanarról beszélnek. A Luhanszk és Donyeck környékén pillanatnyilag zajló konfliktus-sorozat a problé-


16

mának csupán egy mellékszínpada. Igazából egy hatalmas háromszögben lehetne a helyzetet felvázolni, ahol a háromszög egyik csúcsa kétségkívül Ukrajna, egy másik Oroszország, és a harmadik a transz-atlanti család: a NATO és az EU. Ebben a háromszögben kezdhetjük vizsgálni a kétoldalú kapcsolatokat, kinek-kinek a másik kettőhöz fűződő viszonyát, ami eleve három specifikus viszonyrendszert ad ki. Azután mindegyik szereplő esetében vizsgálhatjuk a saját belső stabilitását, kohézióját, végül pedig áttekinthetnénk a fenti háromszögön kívüli főbb partnerekhez (például Törökországhoz, Kínához, a Nyugat-Balkánhoz, a poszt-szovjet Közép-Ázsiához stb.) való viszonyukat és azt, hogy ezekben a külső viszonyokban miként értelmezik a pillanatnyi konfliktusokat. Tehát itt sok és sokféle viszony és konfliktus szálazható szét, egyesek a felszínen láthatók, mások pedig a mélyben zajlanak.

Nézzük meg közelebbről az ukrán helyzetet. A három fenti szereplő – Ukrajna, Oroszország és a transzatlanti család – közül 2013 végén Moszkva váltott lépést, és ez váltotta ki a többiek reakcióit. A másik kettő – Kijev és az EU-NATO közösség – viszonylag kiszámítható pályán haladt, az ő mozgásukat inkább lehetett prognosztizálni. Ám Oroszország sem stratégiát váltott, mivel a stratégiája már az első, ún. Putyin-doktrína óta ismert volt: tudtuk jól, hogy a saját világpolitikai helyzetét próbálja erősíteni különféle eszközökkel. E tekintetben tehát a Putyin-doktrína átfogalmazása történt meg (ezt többek között Vlagyimir Rizskov írta meg a közelmúltban a Moscow Times-ban). Az „ukrán teszt” pedig egyesek (pl. Robert W. Merry, a The National Interest szerkesztője) szerint „a régi globális rendszer halálát jelzi”.

Máris a hidegháború utáni újrarendeződési folyamat elhúzódó, válságokkal tarkított problémasoránál vagyunk, aminek az egyik oka talán abban keresendő, hogy a hidegháborús konfliktushelyzet bármiféle katarzis nélkül ért véget. Hiányzott egy jó dramaturg, aki megkomponálta volna ennek a hatalmas horderejű és számtalan feszültséggel teli drámának az utolsó felvonását és annak is az utolsó képét; nélküle egy olyan helyzetbe kerültünk, ahol – hála Istennek – egyetlen fegyver sem sült el és a színpadon végül csak egy gyengülő, lehanyatló vesztes, és egy örömtelen győztes maradt. Nyilvánvaló, hogy a hidegháborút a Nyugat nyerte meg, de nem tudott igazán örülni neki, mert nem történt meg az a drámai esemény, ami ezt látványossá tette volna: se ünnep, se gyász egyik oldalról sem… Valahol mindez érzelmileg nagyon hiányzik. Elhúzódnak az ezt követő események is, amelyek különösen a felbomló föderális államalakulatok sorsában váltak láthatóvá.


17

Egyedül a csehszlovák válás volt kulturált, békés és európai: elfogadták a korábbi közigazgatási egységeket új államként, a határok nem okoztak gondot, s az etnikumok sem. A cseh parlamentben volt egy híres eset – még az 1993. január 1-jei szétválás után –, amikor néhány nacionalista elkezdett tiltakozni a szlovák nyelv használata ellen, mert valaki a cseh-szlovák hagyomány szerint szlovákul szólalt meg, ám őket kikacagták. A cseh utódállam annyira mentes volt a nacionalizmustól, hogy ezt ne-vetségesnek ítélték a parlamentben. Ritka és szép példa, aminek sajnos túl sok követője nem akad.

A jugoszláviai hosszú és véres utóháborúkat ismerjük. Mai következmé-nyük: pontosan egy évtizedes késés az európai felzárkózás tekintetében, továbbá nyitott, rendezetlen, feszült ügyek. Koszovó államiságának az elismerésére még az Európai Unió sem volt képes minden tagját rávenni, öten ezt még mindig megtagadják. Bosznia-Hercegovina belső helyzete a Dayton-i „megfagyott békét” tükrözi, és onnan nehezen tud tovább mozdulni. Macedónia neve körül kisszerű vita zajlik.

Úgy tűnt egy darabig, hogy a Szovjetunió felbomlása az államiságok tekintetében viszonylag békés folyamat lesz, a korábbi tagköztársaságok konszolidálódnak mint „független államok”. A baltiak gyorsan átfordultak a Nyugat felé, Belarusz pedig kezdettől fogva Moszkvához kötődött. Egy-két határvonal, nevezetesen a balti-orosz határok meghúzásától eltekintve nem voltak nagy problémák. Ám eközben tudomásul vettük, hogy léteznek „befagyott konfliktusok”: befejezetlen, instabil helyzetek. Ha most ezeket mind felrakjuk a térképre, akkor vagy így, vagy úgy az egész Dél-Kaukázus ott van, továbbá Transznyisztria is. Úgy tűnt egy darabig, hogy Ukrajnát mindez nem érinti. Azt gondolom, hogy illúziókat tápláltunk.

Nem beszélünk most a kb. 65 milliós lakosságú Közép-Ázsia öt ál-lamáról, ami további gondok forrása lehet. Itt is él 4-24% közötti orosz etnikum. Az ortodox hitű lakosság részaránya a becslések szerint valamivel több ennél, és még sokkal tágabb az orosz nyelv és kultúra ismeretének aránya, amit például Kazahsztán esetében 95%-ra becsülnek, de a többi-eknél is elég jelentős. Közép-Ázsia az orosz munkaerőpiacra is ráépült: ők a házmesterek, újságárusok és még nagyon sok mindent elvégzők Moszkvában. A közép-ázsiaiak az etnikai gyűlölködés célpontjai közé tartoznak Oroszországban. Ennek a régiónak is van stratégiai jelentősége, de nem akarok erre elkanyarodni.

Ami számunkra érdekes, hogy mindaz a poszt-szovjet válság-jelen-ség, ami látens módon jelen van körülöttünk, Európa határain történik. Finom különbséget szoktunk tenni az „európai szomszédok” és „Európa szomszédai” között. Ezt a választóvonalat meg kell húznunk, ha uniós


18

fejjel gondolkodik az ember, mert a Lisszaboni Szerződés 49. cikke szerint „bármely európai állam” beléphet a közösségbe, de az Európán kívüli országok számára ez a lehetőség nem adott. Ezt a hivatkozást szokták azzal folytatni, hogy jó-jó, de hol van Európa határa? Nos, hosszú ideig nehéz volt erre a kérdésre válaszolni, de ma már pontosan tudjuk, hogy hol húzódik a politikai Európa határa, s ez államok szerint kristálytisztán definiálható. Ennek értelmezéseként született az EU „Keleti Partnerség” programja, amely ezt a határt Oroszország nyugati, európai államhatárai mentén húzta meg, és azt üzente, hogy a Keleti Partnerségbe sorolható államokkal végződik az Európai Unióba felvehető országok köre. Azon túl Oroszország külön kategória, Közép-Ázsia pedig már nyilvánvalóan nem tartozik Európához. Tehát keleti irányba a Keleti Partnerség köre pontosan jelzi Európa határait, mint ahogy a Nyugat-Balkán is jelzi az EU kiterjeszthetőségének délkeleti irányát. Törökországgal pedig 2005 óta tárgyalások folynak az EU-belépésről; tegyük hozzá: bármiféle op-timista jövőkép nélkül.

Európa külső határain járunk tehát, s ismét egy kis kitérőt teszek. A Nyugat-Balkánon csöndben, de határozottan megy előre az uniós csatla-kozás útján Szerbia és Montenegró, amit szerencsére Németország erősen támogat. Kettejük EU-belépése a szűkülő nyugat-balkáni enklávét ketté fogja vágni: földrajzilag elkülönül Bosznia-Hercegovina, mintegy bekeríti őt a szerb-montenegrói EU-csatlakozás, és külön válik egy albán nyelvi többségű, iszlám dominanciájú albán-macedón-koszovói sziget. Ez egy új geopolitikai helyzet lesz, de úgy látom, hogy ez ma a kutyát sem érdekli Brüsszelben, holott arra is kellene gondolni, hogy a szerb csatlakozás ilyen következményekhez is fog vezetni.

Vissza tehát az orosz problémához. Oroszországot illetően a mai napig elég nagy értetlenség uralkodik európai uniós körökben, és igen széles palettán szóródnak azok az álláspontok, amelyek hatással vannak az EU és Oroszország viszonyára. Ez ismeretes módon a zsigeri tiltakozástól – amit főleg Lengyelország és a baltiak képviselnek – egészen az üzleti kapcsolatok felé hajló barátságos francia, olasz és még néhány más állam-nak a viszonyulásáig terjed. Kevesen értik meg a Putyin-doktrína mögött húzódó orosz gondolkodást, ami pedig olvasható is. Még oroszul sem kell tudni – bár nem árt, ha az ember oroszul olvassa –, de angolul is nagyon sok minden hozzáférhető. A lényege az, hogy miként reagál Oroszország a „reconquistára”, amikor is a Nyugat elkezdte egymás után visszaszerezni azokat a területeket, amelyeket a II. világháborúban a szovjet-orosz expanzió meghódított. Legelőször a német egyesülés bekebelezte az NDK-t – nem egészen úgy, ahogyan azt Oroszország szerette volna –, hanem pillanatok


19

alatt besorozta a NATO-ba is, tehát nem csak a német államba. Aztán a Varsói Szerződés országai fordultak keletről nyugatra, a három balti államot pedig egyenesen a volt Szovjetuniót testéből szakította ki magának az EU és a NATO. És itt elértünk a Keleti Partnerség programjáig. Mire jutottunk ezzel az uniós projekttel ötéves működése során? Ha egy ország külpolitikájában egy koncepció három-négy éven át nem működik, azaz nem hozza meg a várt eredményt, akkor azt előbb-utóbb felülvizsgálják. Vagy azért, mert kormányváltás, vagy miniszter-váltás történik, vagy a nemzeti kormányzás ritmusa hoz a felszínre ilyen problémákat: valamit terveztünk, valamit elképzeltünk, de nem úgy alakult, ezért nézzük meg ismét ezt a projektet.

Én ott lehettem a Keleti Partnerség indulásánál – Prágában 2009-ben –, amikor az EU-tagállamok magas rangú képviselői közül talán egyet-lenként Angela Merkel figyelmeztette a többieket, hogy Oroszországot ne hagyjuk ki teljesen ebből a tervezésből. Négy és félévvel később, a Vilniusi Csúcs után egy ügyes újságíró dobta be azt a fordulatot, hogy „egy elefánt is van a teremben, akár tetszik akár nem, csak eddig úgy tettünk, mintha nem lenne ott”. Ez egy szellemes kép és rámutatott arra, hogy hibás volt a koncepció, legalábbis téves úton indult el. Nem volt teljesen rossz persze, csak egy kicsit naiv és nagyravágyó, és nagyon egocentrikus. Azt hiszem, mai szemmel abban láthatjuk a fő tévedést, hogy az Unió feltételezte: habár egy sávval kijjebb – tehát a volt VSZ és KGST után már a Szovjetunió hajdani köztársaságainak területén – jár, az Unió vonzereje és a távlati csatalakozásba vetett hit változatlanul elegendő indíték lesz ahhoz, hogy ezek az országok egy jobbraátot csináljanak. Vagyis elforduljanak Moszkvától és elinduljanak a Nyugat, a jólét felé. Ez a képlet tökéletesen működött Varsóban, Budapesten, Bukarestben, mert eszünk ágában nem volt – akkor – kelet felé orientálódni, hanem teljesen egyértelműnek éreztük, hogy a mi utunk a Nyugat felé vezet, mi Európához, a nyugati kultúrához tartozunk. Végre megnyílt az út, és viszonylag kevés bíztatás és szerényebb anyagi eszközök is elengedő hajtóerőnek bizonyultak, hogy ezen az úton haladjunk tovább.

Ezt az elképzelést transzponáltuk – mint uniós tagállamok – a követ-kező zónára is, csakhogy ott ez már nem működik! Belarusz eleve ki se bontakozott az orosz ölelésből, maradt a diktatórikus langymelegben. Azerbajdzsánt naivitás volt ebbe a csapatba kalkulálni, mert elegendő anyagi erővel rendelkezik ahhoz, hogy a maga önálló útját járja. Örményország menet közben irányt váltott és inkább Oroszország felé fordult. Maradt két, igen nagyra becsült hívünk, akik most írják alá a társulás megálla-podást: Moldávia és Grúzia. Nagyon jó, hogy Európa felé közelednek,


20

remélem, hogy így is marad majd a kormányváltások után. Oroszország mindkettőből kiharapta azokat a részeket, amelyekre szüksége volt: Transznyisztriát, Dél-Oszétiát, Abháziát, így most már mehetnek, kicsit véresen, kicsit megsebzetten, de az orosz expanziós elképzeléseket nagy veszteség már nem érheti.

Ukrajna azonban nem ez az eset. Ukrajna esetében az átfogalmazott Putyin-doktrína ugyanis működni kezdett. Ezzel kapcsolatban foglalkoztat a kérdés, hogy vajon a vilniusi fordulatot hány uniós diplomata jelezte előre. Ha most valamilyen hivatalban lennék, akkor ezt a kérdést feltenném, sőt nagy érdeklődéssel újraolvasnám a megelőző táviratokat. Nincs érdekesebb olvasmány a külügyben, mint korábbi prognózisokat olvasni, hogy vajon ki találta el a fejleményeket. Uniós kollégáimnak is javasolnám: nézzük meg, ki mit jelzett Vilniusszal kapcsolatban egy-két hónappal előtte. 2013 október végén volt egy EU-csúcs, és akkor a magyar miniszterelnök a Brüsszelben megtartott sajtótájékoztatón azt mondta: egészen bizonyos most már, hogy Ukrajnával egy hónapon belül aláírjuk a társulási megállapodást. Megnézném, hogy még hányan mondták ezt. És vajon hány uniós tagállam nagykövete küldött olyan jelentést hogy „vigyázzunk, mert nem egészen bizonyos, hogy Janukovics alá fogja írni az EU-társulási megállapodást”. Vajon hánynak voltak olyan információs forrásai, kapcsolatai, akik ezt jelezték? És ugyanígy, Moszkvában vajon ki bukkant a nyomára ilyenfajta mesterkedésnek, mert a meglepetések nem az égből hullnak alá, hanem folyamatok működnek, s az a kérdés, hogy ezeket látjuk-e, vagy sem.

Ukrajnával kapcsolatban most divatba jött megint a „finlandization”, a „balkanization”, Ukrajna szétdarabolása, újabb területek orosz megszállása stb. Szinte végtelen a találgatások sora. Vajon a három főszereplő mit fog tenni? Ukrajna három elnökét személyesen volt szerencsém ismerni. Tárgyaltam Juscsenkóval annak idején, még a kárpátaljai magyar nyelvű oktatás felső tagozatos tankönyveinek kiadása ügyében. Látogatást tettem Janukovicsnál. Petro Porosenko külügyminiszter kollégám volt, akkor lett miniszter, amikor én is ebben a cipőben jártam. Voltam nála Kijevben, Brüsszelben is többször leültünk különböző események margóján, sőt Kijevben elvitt abba a tv-csatornába, ami az ő tulajdona volt.

Juscsenkóról tudtuk, hogy benne a nyugati orientáció igen erős ukrán nacionalizmussal párosul. Janukovicsnál már ahogy beléptem, tapasztaltam, hogy ez egy orosz nyelvű csapat, mintha Moszkvában járt volna az ember! Porosenko pedig egy új oligarcha, de abból talán az egyik legjobb, európai stílusú változat. Csokoládéüzletekkel kezdte, aztán jött a televízió, majd pedig a politikai ambíció, és most kapott egy iszonyú nehéz feladatot. Az „államiság” megteremtéséhez mindenek előtt a külső és a belső elismerést


21

kellene megszereznie. A külső elismerést a Nyugattól megkapta, s úgy tűnik, hogy Oroszország is tárgyalópartnernek tekinti őt. De az továbbra is nagy kérdés, hogy a saját országán belül mire megy? Megáll-e a lábán Ukrajna egységes, erős, szuverén és kiszámítható államként? Kelet-Ukrajnát miként tudják konszolidálni Kijevből, és ennek mik a feltételei? Hogyan teremte-nek nyelvi és etnikai békét és gazdasági fellendülést? Mi lesz a politikai szélsőségekkel, amelyek erőre kaptak és szerephez jutottak?

A transz-atlanti családot illetően látható volt, különösen a 2008-as grúz-orosz háború óta, hogy a NATO és az Egyesült Államok nem akarja provokálni Oroszországot az ukrán vagy grúz NATO-tagsággal. Előre küldték az Európai Uniót, hogy próbálja ezt a köztes területet, élén Ukrajnával átfordítani Nyugat felé. Hogy ez mennyire sikerült és meny-nyire nem, arról az imént szóltam. Most jutunk el odáig, hogy a társulási megállapodást Ukrajnával is aláírjuk, és akkor a Keleti Partnerség hat országából háromnak már lesz szorosabb szerződéses kötődése az EU-hoz. Azt gondolom, hogy ebben a kényes földrajzi sávban az uniós csatlakozás politikai perspektívája nélkül sokkal komolyabb projekteket és sokkal több pénzt kellett volna befektetni. A szépséges Ukrajnának vagy házasságot ígérünk, vagy nagyon sok pénzt adunk. Azzal, hogy se tagsági ígéret, se pénz, se program, egy igényes partnert nem lehet meghódítani, s főként megtartani! Túl öntelt volt a nyugat-európai fiatalember!

Oroszország egy darabig jó szemmel nézte, hogy az Európai Unió rend-szere közeledik a határaihoz, és szinte örvendett neki. Ám elmulasztottuk azt a fajta közeledést és érvelést, hogy a Keleti Partnerség programjával párhuzamosan Oroszországnak megcsillantottuk volna: számára milyen előnyöket tartogathat a közeledés. Nem mutattunk rá, hogy a Keleti Partnerség révén a kereskedelemi kapcsolatok tovább bővülhetnek, az uniós közlekedési, hírközlési, környezetvédelmi hálózatok kiterjedhetnek keleti irányba, a vízum-politika elkezdhet nyílni, enyhülni, és még néhány dolog, ami nyilvánvalóan vonzó számára. Persze a feltételesség és a saját biztonságunk is fontos szempont mindebben, de arra senki nem ügyelt, hogy Oroszországnak elmagyarázzuk: mindez neki miért lesz jó.

Most itt állunk és egy újabb válság rejtvényeit fejtjük. Remélem, hogy ezen a konferencián én is kapok néhány választ például arra, hogy az új orosz doktrínában hogyan értendő pontosan a „narod”, a „ruszkij mir” és még néhány érdekes fogalom, amely most új megvilágításban jelenik meg. Tény, hogy a Janukovics utáni ukrán zűrzavarban Oroszország úgy vetette rá magát a Krímre, mint egy éhes macska az egérre. Elragadta, és senki nem mondja azt, hogy ezt vissza kellene csinálni, hanem a nyugati világ fait accompli-ként kezeli a helyzetet. Nagy szégyen lenne kimondani,


22

hogy ez így van jól, mert nincs jól, de ahhoz sincs elég erőnk és nincs elég egyetértésünk, hogy azt mondjuk: ez tűrhetetlen, ezt vissza kell csinálni – mert nincs realitása annak, hogy ezt visszacsináljuk.

Ilyen körülmények között ér bennünket a NATO és az EU idei őrségváltása. Anders Fogh Rasmussen NATO-főtitkár még vitézül kitart, de már készül a kispadon a következő játékos, aki hamarosan a pályára lép. Ő is északról jön, Norvégiából, kemény, szókimondó, egyenes stílussal. Kiszámítható és nem fél nevén nevezni a dolgokat. Ma, június 26-án délután összegyűlnek az európai uniós kormányfők Ypres-ben, egy szörnyű I. világháborús csa-tatér színhelyén, ahol még ma is rohamsisakok és fegyverek fordulnak ki a földből az eke nyomán. Tisztelegni fognak a legszörnyűbb gáztámadás emlékhelyénél, és megpróbálnak egyezségre jutni egy érdekes és gubancos jogi helyzetben. Rá kéne mutatniuk az Európai Bizottság új elnökére, hogy azután a folyamat mehessen tovább és a tagállamok tudjanak biztosokat jelölni, betöltsék az Európai Tanács elnöki posztját és nem utolsó sorban a külügyi főképviselőjét is. Azt hiszem, hogy elég erős érdekek fűződnek ahhoz, hogy mielőbb túljussunk ezeken a lépéseken.

Egyébként nem igaz az, hogy a döntéshozók el akarnak térni az uniós szerződéstől. Ha valaki, akkor az EU igazán pontosan betartja a szabályokat, és mindig lesznek jogászok, akik megmagyarázzák, hogy miként cselekedjünk, hogy az pontosan a szabályok szerint történjék. Biztos vagyok benne, hogy a leendő bizottsági elnök a Lisszaboni Szerződés betűje szerint lesz kijelölve, nem kell hozzá más, mint a kormányfők minősített többsége, az pedig bő-séggel meglesz. A politikai gubanc nem itt van. Azt hiszem, hogy a valódi problémát még nem nevezték meg pontosan. Azt, hogy az Európai Parlament egy önfejű és ambiciózus, autonóm döntéssel kimondta: az legyen majd a bizottsági elnökségre esélyes jelölt, aki a legnagyobb pártcsalád listavezetői helyén befut. Ez így valóban nem szerepel a Lisszaboni Szerződésben, az EP határozata sem kötelező a kormányfőkre nézve, mégsem tudnak politikailag és immár morálisan kitérni előle. Inkább vállalják a kompromisszumot és Junckert fogják megnevezni, mert a Parlament politikai nyomás alá helyezte őket. Miben tér el mindez a múlttól? Abban, hogy korábban a kormányfők zárt ajtók mögött, saját köreikből választottak bizottsági elnököt. Általában egy jóravaló volt miniszterelnököt szemeltek ki. Juncker is kormányfő volt, ráadásul a legrégebbi az EU-ban, de a dolog átpolitizálódik azáltal, hogy a kormányfők kénytelenek az Európai Parlament által meghatározott személyt megnevezni. Ez egy ellentmondásos lépés, politikailag nem szép, áttolja a hatalmi hangsúlyt a kormányzó politikusokról az EP-politikusokra, de valószínűleg ez lesz a döntés. Majd meglátjuk, holnap már okosabbak leszünk. E mellett Ukrajnával is egy újabb, nagy lépést teszünk előre.

1. PANEL

Ukrán jelenek és jövők


27

Elnöki bevezetőKontra Ferenc

Kedves Kollégák! Kontra Ferenc vagyok, a Külgazdasági és Külügyminisztériumban dolgozom 37 éve. Jelenleg a Közös Kül- és Biztonságpolitikai Főosztályon belül, a Keleti Partnerség országaival és a poszt-szovjet államokkal kapcsolatos politikánkhoz próbálok háttéranya-gokat, gondolati elemeket adni. Ezt azért mondtam el, hogy rögtön hozzá is tehessem, természetesen, amit itt elmondok, az nem a minisztérium álláspontja, hanem saját véleményem lesz. Nyilván bizonyos pontokban lesz azonosság azzal, amit a minisztérium képvisel, de nem a minisztérium képviseletében vagyok jelen.

Rendkívül izgalmas a téma. Ukrajna több éves folyamat eredményeként jutott el oda, ahol ma van. Az Európai Unióval elkezdődött tárgyalások eredményeként – a 2013 november végi őszi csúcstalálkozóra elkészült, illetve már előtte elkészült, egy évvel előtte parafált társulási megállapodás és az annak részét képező szabadkereskedelmi megállapodás – nem került aláírásra, mert Janukovics elnök bizonyos lépései nem voltak túlságosan szalonképesek az Európai Unió vezetői, a tagállamok vezető politikusai számára. Ezért – s itt utalhatnék Julija Timosenko börtönben tartására, akinek a szabadon engedését nagyon sokáig feltételként támasztottuk a megállapodáshoz – mi is kerültük az aláírást. Vilniushoz közeledve nagyon feszült egyeztetés zajlott az Európai Unió és az ukrán vezetés között, hangoztatva, hogy csak akkor írjuk alá a társulási megállapodást, ha kiengedik Julija Timosenkot. Gyakorlatilag a Vilniusi Csúcs előestéjén is folytatódott még Janukovics győzködése.

Több szakértő hetekkel ezt megelőzően viszont úgy látta, hogy valójában nem az az igazi kérdés, hogy aláírjuk-e a megállapodást Ukrajnával, hanem hogy azt Ukrajna aláírja-e velünk! Ez a szakértői álláspont azonban nem kapott általános elfogadottságot Brüsszelben. Nyilvánvalóan időnként Brüsszelből másképp látszanak a politikai események, mint amiként azt egy-egy adott ország szakértői látják. Janukovics tehát visszalépett a társulási folyamattól, szünetet kért, aminek következtében Kijevben zavargások kezdődtek. Kezdetben az aláírás megtagadása miatt, majd ezek később átváltottak egy rendszerellenes tüntetési folyamatba, a vele-jéig korrupt Janukovics-rezsim elleni tüntetésekbe. Ezek végül elvezettek


28

Janukovics közismert bukásához és ahhoz, hogy Ukrajna, az új ukrán vezetés visszatért a társulási folyamathoz.

Ez év márciusában aláírták a társulási megállapodás politikai részét, és június 27-én, a fennmaradó szabadkereskedelmi fejezeteket is aláírják. Hogy miért is fontos ez a dokumentum, erről nagyon sokat beszélünk. Ez körülbelül egy ezer oldalas dokumentum, amelyik az eddigi legátfogóbb, legszélesebb körű megállapodás az Európai Unió és egy külső, egy har-madik ország között, amelyik politikai társulást és a világ legnagyobb szabadkereskedelmi övezetéhez, az EU ötszázmilliós piacához való hozzáférést teszi lehetővé a partnerország számára. A társulási folyamat felújítása egyben azt is jelentette, hogy Ukrajna külpolitikai orientációváltást hajtott végre, vagy legalábbis megtette az első lépést ebbe az irányba. A döntést az Európai Unió üdvözölte, Oroszország pedig eléggé keményen reagált rá. Képletesen szólva a műtét sikerült, de a beteg ebbe majdnem belehalt. Itt természetesen a beteg alatt Ukrajnát értem.

Ukrajna ugyanis rendkívül meggyengülten került ki ebből az elmúlt 6-7 hónapos folyamatból. Elbizonytalanodott az államapparátus, elbi-zonytalanodtak a biztonsági szervek, a rendőrség, az ország gazdasági és pénzügyi csődhelyzetbe került, aminek az eredménye az lett, hogy Oroszország ezt a meggyengült helyzetet kihasználta, és a Krím-félsziget visszacsatolásával kész tények elé állította Ukrajnával együtt az egész világot. Ezt követően Oroszország olyan katonai potenciált vonultatott fel az ukrán határon, amelyik – erre vonatkozó politikai döntés esetén – bármikor kész lett volna vagy további ukrán területek megszállására, vagy legalábbis bizonyos területeken a fellázadt lakosság és az őket segítő orosz diverzánsok hatalomra juttatására. Hogy végül erre a katonai beavatko-zásra miért nem került sor, abban – megítélésem szerint – fontos szerepe volt az Európai Uniónak, amely három fokozatú szankciókkal reagált a kialakult helyzetre. Ebből jelenleg a második szakaszban vagyunk, amikor 61 orosz politikust és 2 orosz vállalatot szankcionálunk, illetve a Krím-félszigeten államosított ukrán tulajdon új gazdáit szankcionáljuk. Nem engedjük be a Krím-félszigeten előállított termékeiket az Európai Unió területére, piacára. Teszünk olyan szankciós lépéseket is, amelyek nem igazán erősek – mint azt Belarusz esetében is látjuk –, nem túlságosan hatékonyak, de amennyiben eljutnánk a szankció harmadik fázisához, a gazdasági szankciókhoz, ebben az esetben ezek már igenis fájnának.

Ebben a helyzetben az orosz vezetés – az ő szempontjából – egy zseni-ális lépést tett. Nem katonailag, pontosabban nem reguláris hadsereggel avatkoztak be Ukrajnában, hanem diverzánsokat, zsoldosokat küldtek át, akik megtámadtak rendőrőrsöket, fegyvereket szereztek, és ezt kö-


29

vetően Délkelet-Ukrajnában, Donyeck és Luhanszk megyékben szinte polgárháborús állapotokat teremtettek. Ez egy olyan új hadviselési forma, olyan fegyveres jelenlét, amire Putyin elnök azt mondja, hogy igazából nincsenek is ott az oroszok. Mégis tudjuk, hogy az orosz-ukrán határon katonai konvojok törnek át, ezek nehézfegyvereket is szállítanak, köztük olyan légvédelmi rakétákat, amelyek nemzetközi ellenőrzés alatt állnak. Az áprilisban még orosz támaszponton nyilvántartott légvédelmi rakéták pedig májusban már ukrán területen jelentek meg, és ezekkel most már körülbelül a 6. helikoptert, illetve egy szállító-repülőgépet lőnek le. Ilyen a helyzet ma Délkelet-Ukrajnában.

A jelenlegi hét az Európai Unión belül fontos időszak, amikor is 23-án a külügyminiszterek, most pedig az állam- és kormányfők tárgyalnak Ukrajnáról. Hozzáteszem, hogy az elmúlt fél évben Ukrajna majdnem hetente volt napirenden, s különböző fórumokon folyamatosan keressük, hogy hogyan, mivel tudnánk reagálni bizonyos Ukrajnában megtörtént eseményekre, vagy orosz lépésekre. El kell azonban ismernünk, hogy a lépeseink lassúak, maga az egyeztetési folyamat is túl lassú, ami miatt nagyon nehéz kellő időben határozott választ adni olyan kérdésekben, amelyek megítélésében igazából még a tagállamok között sincs teljes egyetértés.

Az oroszok a Donyeckben és Luhanszkban alkalmazott technikával bizonyítani kívánták, hogy Ukrajna nem ellenőrzi e területeit. Ez így is van, ez tény. Bizonyítani kívánták azt is, hogy az ukrán vezetés a saját népe ellen folytat háborút. Ezt az állítást azzal próbálták meg alátámasz-tani, hogy – lakóterületekről lövik az ukrán hadsereg reguláris egységeit –, és a választűzben valóban békés lakosok, kórházak, lakóépületek is sérülést szenvednek. Az orosz ajkú lakosság érdekében folyamatosan fenn kívánták tartani a keleti határon a katonai mozgósítást. A tegnapi nap folyamán – június 25-én – Putyin elnök viszont kérte az Állami Dumát, hogy vonja vissza azt a felhatalmazást, amelyet neki adott, hogy szükség esetén katonai erővel is beavatkozhasson Ukrajnában. Ez nagyon jó, ez az első konkrét lépés arra, hogy a válság elmozdulhasson békésebb irányba. De tettek az oroszok az Európai Uniós nagyhét előtt egyéb, bizalomerősítőnek minősíthető lépéseket is. Normandiában Putyin elnök találkozott Porosenkoval, s azóta telefonon többször is beszéltek egymással. Az EBESZ részvételével orosz-ukrán tárgyalásokra került sor, gáztárgyalások zajlottak a felek között – igaz hogy eredménytelenül –, tehát vannak bíztató jelek is.

Nem lenne szerencsés azonban túlértékelni ezeket a bíztató jeleket, ugyanis a helyszínen, Délkelet-Ukrajnában az események időnként gyö-


30

keresen ellentétes képet mutatnak. Mielőtt jöttem erre a rendezvényre, akkor olvastam az interneten, hogy Kramatorszk városában háromszáz szeparatista támadja a repülőteret. Több mint ötvenszer megsértették már azt az egyoldalú tűzszünetet, ami ukrán részről jó irányba tett lépés volt. Megcsillantotta annak a reményét, hogy amennyiben az oroszok is melléállnak és komolyan veszik, s latba vetik a befolyásukat a szeparatisták visszafogása érdekében, akkor ez kezdeti lépése lehet a békés kibontakozásnak. Úgy gondolom, hogy Oroszország célja jelenleg Ukrajnában nem az, hogy vége legyen a konfliktusnak, nem az, hogy Ukrajna stabilizálódjon, de még csak nem is az orosz lakosság jogainak a szavatolása. Amikor Putyin elnök elindította ezt a területszerző akciót a Krímben, és amikor Oroszország rádöbbent arra, hogy Janukovics bukásával Ukrajna visszatér a társulási folyamathoz, akkor valószínűleg úgy kalkuláltak, hogy ha már Ukrajna a Nyugat felé orientálódik, ha már úgyis „elmegy az ország”, akkor legalább ne az egész menjen el, akkor ennek az árát legalább ne Oroszország fizesse meg olcsó hitelekkel és olcsó gázzal. Akkor tehát teremtsünk olyan helyzetet, amelynek során meggyengül az ukrán vezetés politikailag és gazdaságilag egyaránt, és fizesse is meg a Nyugat ennek a kalandnak, vagy ennek a külpolitikai orientációváltásnak a költségeit.

Az ukrán válságnak számos tanulsága van az Európai Unió számára is. Viszonylag keveset beszéltünk a Keleti Partnerség programjának a beindulása óta arról, hogy igazából a poszt-szovjet térségben, Oroszország közvetlen érdekszférájában – nagyon csúnya szót mondok – matatunk. Oroszország folyamatosan küldte ugyanis a jelzéseket, hogy a Keleti Partnerség országaiban neki alapvető biztonsági, gazdasági, külpolitikai érdekei vannak, és szeretné, hogyha ezekkel az Európai Unió is számolna, ha ezeket figyelembe venné. Valószínű, hogy a Keleti Partnerség politiká-jának alakítása során nem vettük eléggé figyelembe az orosz érdekeket. Ahhoz már régóta hozzá vagyunk szokva, hogy az Egyesült Államoknak vannak létfontosságú nemzeti érdekei a világ minden pontján, de hogy Oroszországnak – éspedig a közvetlen szomszédságában – szintén vannak ilyen érdekei, ez valahogyan „elkerülte a figyelmünket”. Ma korrigálunk a politikánkon, s július elején várhatóan magas szintű politikai tárgya-lások kezdődnek az Európai Unió, Oroszország és Ukrajna bevonásával arról, hogy a társulási megállapodás aláírása milyen hatással lehet Oroszországra, hogyan lehet az orosz aggályokat kezelni, s megnyugtatni Oroszországot, hogy a kezdeményezés nem őellene irányul. Alábecsültük Oroszország várható reagálását is. Egyetértek Balázs Péter úrral, hogy Vilniusban vagy Vilniust megelőzően és azt követően senki nem szólt


31

arról – és egyáltalán még szakértői elemzést sem olvastam arról –, hogy amennyiben előrehaladunk a társulási folyamattal Ukrajnával, és aláírjuk vele a megállapodást, akkor Oroszország katonailag be fog avatkozni és megszáll ukrán területeket. Látszott azért ez a veszély, de valahogy ezt nem vettük komolyan. Nem számítottunk rá. Tudtuk, hogy bekövetkezhet, de igazából mégsem számoltunk ezzel a lehetőséggel.

Ugyancsak alábecsültük azt a tényt, hogy Oroszország az elmúlt években jelentősen nagyobb összegeket fordított fegyverkezésre, mint a NATO tagállamai. Oroszország tudatosan készült arra, hogy visszaszerzi minimum középhatalmi, de inkább nagyhatalmi szerepét, és ha kell, akkor ehhez fegyveres erőt is alkalmaz az érdekszférájának tartott területeken. Különösen akkor, ha a számára vörös vonalnak számító vonalakat az Európai Unió, vagy akár a NATO átlépi. Olyan új helyzet alakult ki mára, amelyben Oroszország – az Európai Unió és a NATO stratégiai partneréből – hirtelen és eléggé váratlanul veszélyforrássá vált. Ma olyan negatív spirálban vagyunk az EU-orosz és a NATO-orosz kapcsolatokban, amelynek még nem látjuk a végét. Még nem vagyunk a gödör alján, még próbálunk egymás lépéseire válaszlépéseket adni, ugyanakkor senki nem tudja ma még megmondani – pontosabban én nem tudom megmondani, s lehet, hogy nálam okosabb kollégák majd itt megmondják –, hogy mikor jutunk el ahhoz a pillanathoz, amikor Oroszországgal újra lehet kezdeni a tárgyalásokat az új európai biztonsági rendszer felépítéséről, s hogy ez a rendszer milyen elvekre épüljön majd föl.

Hiányolom, hogy kevés szakértői elemzés foglalkozott a külpolitikai lépéseink várható következményeivel. Nem tartom ugyan az Európai Unió Keleti Partnerségének politikáját elhibázottnak, de lehet, hogy a célok időnként túlzottan ambiciózusak voltak. Túl kevés az, amit a part-nerországok lakosságának ajánlani tudunk. Ma gyakorlatilag csak azt mondjuk, hogy írjátok alá ezt az ezer oldalas dokumentumot, működjünk együtt; s ebből számotokra hosszú távon majd gazdasági előnyök lesznek. Segíteni fogjuk a modernizációtokat, a demokratikus fejlődéseteket stb. Cserébe – előbb-utóbb – vízummentes utazást is ajánlunk a lakosságnak. A partnerállamok lakossága pedig nem igazán érti azt, hogy mi ez a tár-sulási megállapodás, miért van erre szükség. Csak azt érzi, hogy ez egy megfoghatatlan valami, ez számára nem is biztos, hogy jó lesz. Az a tény, hogy a lakosságnak nem sikerült kellő mértékben elmagyaráznunk, hogy mi várható a társulási megállapodás és a szabadkereskedelmi megálla-podás aláírás után, nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy Oroszország a propagandájában nyerésre áll Délkelet-Ukrajnában. Az orosz TV jól – az ő szemszögükből sikeresen – lázítja a lakosságot az Európai Unió ellen:


32

támad a Nyugat, terjed a fasizmus, a NATO közeledik Oroszországhoz, az egyszerű emberek el fogják veszíteni a munkahelyüket, és így tovább. Oroszország Ukrajna és az EU társulási folyamatára, a közeledésre esetleg vízumkényszer bevezetésével reagál, s hazaküldhet többszázezer ukrajnai vendégmunkást, esetleg nem vesz át ukrán mezőgazdasági termékeket, a határon megerősíthetik az állat- és növény-egészségügyi szolgálatot, kiderülhet, hogy az ukrán termékek nem is felelnek meg igazán az orosz egészségügyi normáknak, és Oroszország ezzel a destabilizációs potenciáljával olyan helyzetet teremthet Ukrajnában, aminek a mértékét még csak nem is látjuk. De nem látjuk igazán azt sem, hogy lesz-e az Európai Unión belül szándék, eltökéltség és pénz arra, hogy – még ha idén sikerül is Ukrajnát 11 milliárd euróval és az IMF mintegy 17 milli-árd dollárjával, meg még néhány partnerország hitelével megmenteni az azonnali pénzügyi összeomlástól –, vajon jövőre is meg tudjuk-e majd menteni Ukrajnát, illetve hány éven keresztül kell majd nagyon jelentős összegeket ide befektetnünk?

E kérdéseket természetesen az előadó kollégákhoz is intézem, és biztos vagyok benne, hogy néhányuk előadásában válaszokat is hallhatunk rájuk. És most fel is kérem első előadónkat, Gyóni Gábort.


35

ElőadásGyóni Gábor

Amikor Dérer Miklós felkért az előadás megtartására, akkor az hangzott el, hogy Ukrajna múltjával, és a jelenlegi ukrajnai válsággal kapcsolatban mondjam el véleményemet. A rendelkezésre álló idő a vártnál kevesebb volt, ezért hátulról kezdem, és először a jelenlegi ukrajnai válság kapcsán fogalmazom meg gondolataimat.

Még 2014 márciusában került sor az ELTE-n egy konferenciára az uk-rajnai válságról. Akkor 5 pontban foglaltam össze azt, hogy mit gondolok erről a helyzetről, okairól és lehetséges kimeneteléről. Úgy vélem, hogy az akkor megfogalmazott 5 pont azóta is aktuális és helyén való, ezért most ezeket fogom megismételni.

Az első tézisem az, hogy az ukrajnai válság legfőbb oka, gyökere abban rejlik, hogy – bármennyire is banális ez az állítás – Ukrajna egy sikertelen ország. Noha, véleményem szerint a köztes-európai régió legtöbb országa sikertelenül vette az elmúlt huszonegynéhány évet, de Ukrajna sikertelensége még ebben a társaságban is kirívó. Tudom, hogy Ukrajnában pazar stadionok épültek, nagyszerűen megrendezték a 2012-es foci EB-t, hogy Kijev központjában nagyon sok drága terepjárót lehet látni, de számos más adat arról árulkodik, hogy Ukrajna valójában nagyon is sikertelen ország. Ha csak a gazdasági adatokat nézzük, dermesztő az a visszazuhanás, ami Ukrajnában zajlott 1991, a Szovjetunió szétesése és a függetlenség elnyerése után. Különösen dermesztő akkor, ha nem is a nyugati államokkal, hanem közvetlen szomszédaival hasonlítjuk össze Ukrajnát. Ha például megnézzük a Világbank adatbázisát, hogy mekkora volt az egy főre jutó GDP Ukrajnában és Belaruszban, illetve még a Belarusz SzSzK-ban és az Ukrán SzSzK-ban 1990-ben, akkor azt láthatjuk, hogy ez nagyjából egyenlő volt: 1705 dollár Belaruszban és 1575 Ukrajnában1. Ma Belaruszban az egy főre jutó GDP majdnem kétszer akkora, mint Ukrajnában (Belarusz: 7575, Ukrajna: 3900 dollár – 2013-ban). Vagy vegyük például Romániát. 1990-ben Ukrajna GDP-je még több mint kétszer akkora tömegű volt, mint Romániáé (81,5 ill. 38,3 milliárd dollár), huszonkét évvel később, 2012-ben Románia GDP-je már

1 http://data.worldbank.org/indicator/NY.GDP.PCAP.CD?page=4


36

meghaladta Ukrajnáét (189,6 vs. 174.4 milliárd dollár), annak ellenére, hogy Ukrajna lakossága kétszer nagyobb, mint Romániáé.2

De a gazdaság persze csak egy dolog – bár némely közgazdászok azt szokták mondani, hogy a gazdaság minden, de szerintem a gazdaság csak következmény, egy (kulturálisan meghatározott) „alrendszer” a sok közül –, és más adatok is azt mutatják, hogy Ukrajna permanens, mély válságban van már hosszú ideje. A lakosság száma 52 millióról 45 millióra csökkent 1990 és 2014 között, s a népesség jelentősen elöregedett.3 Bár, meg kell jegyeznem, Ukrajna ebben a tekintetben nem kirívó térségünk országai közül, hiszen más államok még nagyobb demográfiai veszteséget szenvedtek el. Az állítólagos sikerország Észtország és Lettország például lakossága 18-20%-át vesztette el az elmúlt 25 évben, de ehhez hasonló adatokat láthatunk Litvániában, Moldovában, Romániában, Bulgáriában, Grúziában is. Ezekhez képest az ukrán lakosság számának apadása még tűrhető is.

Ukrajnában él a legtöbb HIV fertőzött egész Európában, a HIV fer-tőzöttek aránya csak Észtországban magasabb (0,8 ill. 1,3 % a felnőtt népességen belül).4 Jelen esetben ez az adat nem orvostudományi, hanem közegészségügyi vonatkozása miatt érdekes. Legendás az ukrajnai korrupció mértéke. Az ukrajnai korrupció talán legemblematikusabb alakja Pavlo Lazarenko egykori ukrán miniszterelnök (1996-1997), akit a Világbank 2008-as, korrupciót vizsgáló jelentése az egész bolygó egyik legkorruptabb emberének minősített. Ez az ember – a Julija Timosenkot is felfedező ún. „dnyepropetrovszki klán” egyik jeles alakja – dollár százmilliókkal rövidítette meg saját polgártársait, aztán az Egyesült Államokba menekült, de ott a remélt menedékjog helyett börtön várt rá. Végső soron az ukrajnai elit semmilyen önálló perspektívát nem tudott nyújtani az országnak az elmúlt évtizedekben, a függetlenség évei alatt. Ezért is van az – véleményem szerint –, hogy Ukrajnában hatványozott mértékben jelenik meg a valahová csatlakozás vágya, mégpedig vagy az EU-s integráció, vagy a keleti integráció gondolata (hiszen ha önállóan nem boldogulunk, akkor jobb valahová csatlakozni).

A második gondolatom az, hogy az ukrajnaiak többsége számára a putyini modell nem vonzó alternatíva (amikor „putyini modellről” beszélek, nem teszek egyenlőségjelet ezen politikai-irányítási forma és Oroszország közé). A „putyini modell” kapcsán elsősorban arra a politikai gyakorlatra gondolok, ami különösen az orosz elnök harmadik, 2012-től

2 http://data.worldbank.org/indicator/NY.GDP.MKTP.CD3 http://ukrstat.gov.ua/4 http://www.avert.org/european-hiv-aids-statistics.htm


37

kezdődő ciklusában vált markánssá (az orosz politika rendszerét persze az 1993-as, nagyon erős elnöki hatalmat teremtő alkotmány határozza meg, ilyen értelemben helyesebb azt mondani, hogy a „jelcini politikai modell” van érvényben ma is Oroszországban). Vagyis a represszív ele-meket is tartalmazó, az állam társadalom feletti kontrollját kiterjesztő, retorikájában hangsúlyozottan konzervatívvá váló, alkalmasint magát a Nyugattal szemben pozicionáló gyakorlatra. A közelmúlt közvélemény-kutatási adatai jól mutatják, hogyan változott Ukrajnában az EU-hoz való kapcsolódás, illetve az Oroszországhoz való közeledés megítélése.

Az elmúlt években nőtt az EU-t pártolók aránya, és csökkent azoké, akik az Oroszország felé orientálódó alternatívában gondolkodnak. Kimutatható, hogy Oroszország 2013 folyamán Ukrajnával szemben al-kalmazott erőpolitikája, melynek során nyomásgyakorlással, zsarolással, szankciókkal próbálta megakadályozni Ukrajna nyugati közeledését és ilyetén módon „becsábítani” Kijevet a tervezett Eurázsiai Társulásba, teljes mértékben kontraproduktívnak bizonyult (nemcsak politikai következmé-nyeit tekintve): az ukrajnai lakosság körében rövid idő, néhány hónap alatt (április és augusztus között) drasztikusan zuhant Oroszország korábban kedvezőbb megítélése.5 Az is jól látszik, hogy különösen a fiatalok kö-rében népszerűtlen a túlszabályozó-konzervatív oroszországi alternatíva. Lényegében csak az 50 évesnél idősebbek között van jelentősebb vonzereje Oroszországnak, Eurázsiának (a huszonévesek között háromszor annyian támogatják az európai integrációt, mint az eurázsiait).6 Emlékszem, hogy 2004-ben, még a „narancsos forradalom” előtt láttam egy felmérést, mi-szerint Ukrajnában a legnépszerűbb politikus Vlagyimir Putyin volt. A 2000-es évek elején a maitól jelentősen eltérő volt Oroszország és Putyin imázsa Ukrajnában (fiatal, sportos, határozott elnök egy magára találó, dinamikus, feltörekvő „testvéri” ország élén).

Nagyon érdekes szerintem az ukrajnai egyházak álláspontja is ebből a szempontból. Sok szó esik Ukrajna nyelvi, etnikai, történeti-földrajzi megosztottságáról, nem kevésbé figyelmet érdemlő vallási megosztottsága viszont már ritkábban merül fel. Ukrajnában három jelentősebb történelmi keresztény egyház működik, a Moszkvai Patriarchátus alá tartozó Ukrán Pravoszláv Egyház, az autokefál Ukrán Pravoszláv Egyház (melynek hívei főleg Nyugat-Ukrajnában élnek), és a nyugat-ukrajnai görög katolikusok. Ezeken kívül még számos kisebb egyház, felekezet: katolikusok, reformá-tusok, muszlimok stb. Számomra nagyon érdekes volt, hogy a Moszkvai

5 http://www.oroszvilag.hu/?t1=posztszovjet_terseg_hirei&hid=42866 http://www.oroszvilag.hu/?t1=sajtoszemle&hid=4491


38

Patriarchátus alá tartozó Ukrán Pravoszláv Egyház nemcsak, hogy lo-jális maradt Ukrajnához, de támogatta is a Nyugathoz való közeledést. 2013 októberében a legnagyobb ukrajnai egyházak, köztük a Moszkvai Patriarchátus alá tartozó Ukrán Pravoszláv Egyház, kiadtak egy közös proklamációt, amelyben az Európai Unió perspektívája mellett foglaltak állást. A proklamáció szerint „az ukrán nép az európai civilizációs térség része”, s Ukrajna a „szabad európai népek körében” képzeli el jövőjét.7 Oroszországban nem kevesen egyfajta árulásként értelmezték azt, hogy a Moszkvai Patriarchátus alá tartozó Ukrán Pravoszláv Egyház is az európai társulás mellett tette le a voksát, Oroszország helyett.

A harmadik, amit fontosnak tartok, az a 2014 februári-márciusi esemé-nyekkel kapcsolatos. Az események megértése szempontjából kulcsfontos-ságú annak tisztázása, hogy mi is történt valójában februárban Kijevben, kinek az utasítására lövöldöztek a kijevi belváros házainak tetejéről mes-terlövészek a Majdan tüntetőire és a rendőrökre egyaránt. Mint ismeretes, több mint 100 áldozatot követelt ez a bűntény. Magánvéleményem szerint ez a Janukovicsékat teljes mértékben diszkreditáló vérengzés inkább az akkori ellenzéknek volt érdeke, semmint a hatalomnak (vannak arra utaló információk, hogy az akkori ellenzék által kontrollált épületekből lőttek, az pedig tény, hogy először a rendőrökbe kezdtek lövöldözni éles lőszer-rel. A rendőrök csak február 20-án kaptak lőfegyvereket és lőszereket). Számomra erősen kérdéses, hogy a közeljövőben lehet-e reálisan tisztázni a 2014. február 18-21. között Kijevben történteket, vagy a különböző politikai érdekek túl hatalmasnak bizonyulnak-e? Utóbbit vetíti előre, hogy a Hennagyij Moszkal vezette vizsgálóbizottság feje maga is eltérően nyilatkozott a kérdésben. Egyszer azt mondta, hogy nem a „berkutosok” (az egykori belügyi rohamegység tagjai) lőttek, aztán azt, hogy mégis a berkutosok lőttek...

Bár én fundamentális demokratának tartom magam, és nem kétlem azt, hogy a Krím (a Krím volt Ukrajna egyetlen orosz etnikai többségű területe) lakosságának túlnyomó többsége valóban támogatta az Oroszországgal történő egyesülést, de mégis, a Krím orosz megszállása jogi és technikai értelemben Ukrajna elleni agressziónak minősíthető. Méghozzá ennek is egy eléggé új – ahogy Kontra Ferenc mondta – „változata” az, amikor rangjelzés nélküli, külföldi reguláris katonák vonulnak be egy szomszédos ország területére és veszik kontroll alá a legfontosabb stratégiai objektu-mokat. Nagyon érdekes volt egyébként az orosz kommunikáció változása is, ami némi zavarra enged következtetni. Először azt mondták, hogy

7 http://www.oroszvilag.hu/index.php?t1=posztszovjet_terseg_hirei&hid=4322


39

Janukovics elnök kérte az orosz csapatok bevonását; aztán azt mondták, hogy nincsenek is orosz csapatok a Krímben, majd végül Putyin mégis kimondta (ami persze kezdettől nyilvánvaló volt), hogy a félszigetet orosz reguláris egységek szállták meg. A „zöld emberkék” bizony az orosz reguláris hadsereg katonái voltak. Mindenesetre – egyebek mellett ez az apró kommunikációs zűrzavar is – arra utal, hogy a Krím megszállása ad hoc orosz reakció volt a február végi kijevi hatalomváltásra (még ha korábbról léteztek is kész katonai tervek a félsziget birtokba vételére).

A negyedik pont, amit megfogalmaztam, az, hogy Putyin végső soron vesztett ebben a játszmában, annak ellenére, hogy valószínűleg úgy fog bevonulni az orosz történelemkönyvekbe, miszerint ő volt az a vezető, aki visszaszerezte a Krímet Oroszország számára. Az eredeti cél azonban nem a Krím leválasztása volt, hanem Ukrajna csatlakoztatása a leendő eurázsiai projektekhez, a Vámunióba, az Eurázsiai Unióba. 2013 folya-mán, amikor úgymond, „sorskérdéssé” vált, hogy Ukrajna Európa vagy Oroszország felé halad-e, nos, akkor Oroszország véleményem szerint meglehetősen kontraproduktív módon igyekezett nyomást gyakorolni Ukrajnára, zsarolással, szankciókkal, fenyítéssel. Ennek kulminációja 2013 júliusában Kijevben volt, amikor a Kijevi Rusz kereszténnyé válá-sának 1025. évfordulójához kötődő ünnepséget rendeztek, amelyen Putyin is részt vett, s a nagyon magabiztos orosz elnök látványosan megalázta Janukovicsot. Úgy viselkedett, mintha ő lenne otthon, ráadásul az orosz szempontból sikertelenül végződött kijevi tárgyalások után Moszkva rögtön szankciókat vezetett be ukrán cégek (pl. az akkor még kevésbé ismert Petro Porosenkohoz tartozó Roshen csokoládégyár) ellen.

Putyin vesztett, mert Ukrajna biztosan nem lesz az Eurázsiai Unió tagja (persze, soha ne mondd, hogy soha, de amíg Putyin Oroszország elnöke, erre biztosan nem kerül sor). Az új Ukrajna egyik fundamentuma a Putyin-ellenesség, de az is lehet, hogy az Oroszország-ellenesség lesz. Nem hiába hangzott el többször is, hogy az Ukrajnát megalázó, fenyíté-sekkel megrendszabályozni akaró Putyin többet tett az ukrán nemzettudat felélesztéséért, mint az egész ukrán politikai elit.

Nemrég találkoztam Kisinyovban egy jól ismert Ukrajna-szakértővel, Tamara Guzenkovával. Bár nem állunk egy platformon, abban egyetértet-tünk, hogy Putyin vereségének foghatók fel az elmúlt hónapok eseményei. A krími beavatkozásra legfőképpen azért volt szüksége, mert az egyfajta kompenzáció volt a vereség enyhítésére. Egyébként ennek kapcsán fogal-mazta meg Fjodor Lukjanov, kiváló orosz külpolitikai elemző, hogy az orosz beavatkozás a Krímben azért vált szükségessé, mert Oroszország 2013-ban egyfajta „entrópia”, majd azt követően az „erjedés” állapotába


40

jutott. Putyin harmadik elnöki ciklusának elején „lefagyasztotta” az orosz politikát (a Medvegyev elnöksége nyomán keletkező kósza liberális reményeket), ám 2013 őszére világossá vált, hogy Oroszország komoly problémák elé néz. A 2000-es években kialakított, kontrollált és mester-ségesen fönntartott pártrendszer látványos bomlásnak indult a 2013-as őszi oroszországi önkormányzati választásokon. Egyszerűen felnőtt a „rendszeren kívüli ellenzéknek” egy olyan kritikus tömege, melyet nem tud felszívni a kontroll alatt tartott, többé-kevésbé manipulált pártrend-szer. 2013 nyarán és őszén ismét felélénkültek a nemzetiségi problémák (pogrom Moszkvában). Az orosz gazdaság teljesítménye – a magas olaj-árak ellenére is – visszaesett. Ukrajna megingott majd „elveszett”. Ebből a „válság előtti” helyzetből kellett valahogy kilendíteni Oroszországot, pozitív energiákat adni az ország lakosságának, ami sikerült is a Krím bekebelezése után.

Az ötödik megjegyzésem, hogy – bár Putyin vesztese ennek a történetnek –, de Ukrajna is vesztes, sőt az igazán nagy vesztes az éppenséggel Ukrajna, amely elvesztette a Krímet, ráadásul most tény-leges háború bontakozott ki a ország keleti területein. Az első pontban ugyan azt mondtam, hogy az ukrajnai válság belső okokból táplálkozik, de mégis nagyon fontos az, hogy a külső hatalmak hogyan reagálnak erre a helyzetre, és mit akarnak kezdeni Ukrajnával. Mit akar Európa Ukrajnától? Nem olvastam a társulási megállapodás mintegy 1000 oldalas szövegét, csak sajtóinformációkat, sajtóközleményeket, de ezek alapján maradtak bennem kérdőjelek. A társulási megállapodás kapcsán általam olvasott anyagokból mintha arra lehetne következtetni, hogy a Nyugatnak neokolonizációs törekvései lennének Ukrajnával szemben (azaz Ukrajna nyissa meg piacait, számolja fel termelő struktúráit, ipari-tudományos potenciálját, és vegyen fel nyugati hiteleket, abból pedig vásároljon nyugati árukat). Én magam egyetértek Soros Györggyel, aki azt mondta, hogy Ukrajnának egy új Marshall-segélyre lenne szüksége a felemelkedéshez.

Úgyszintén érdekes, hogy mit akar Oroszország? Mi az érdeke Oroszországnak Ukrajna kapcsán? Ukrajna bizonytalanságba taszítása, vagy pedig az, hogy Ukrajna egy erős és virágzó állam legyen? Az utóbbi hónapok orosz nyilatkozatai arra mutatnak, hogy Moszkva Ukrajna föderalizálását várná Kijevtől, amire az ukrán vezetés nem hajlandó, talán nem is alaptalanul attól tartva, hogy az ország föderalizálása de facto szétszakítaná Ukrajnát.

Mi az érdeke az Egyesült Államoknak? Véleményem szerint – és aki olvasta a Wikileaks által közzétett diplomáciai táviratokat, az maga is


41

meggyőződhet erről – az Egyesült Államoknak stratégiai érdeke az, hogy éket verjen Európa és Oroszország közé. Erre kiváló eszköz például az orosz-ukrán gázháborúk szítása. Amikor Viktor Juscsenko volt Ukrajna elnöke, többször is arra bíztatták az ukrán kormányzatot, hogy kezdjen csak nyugodtan gázháborút Oroszországgal, a médiatámogatás meglesz. Nem lennék meglepődve, ha kiderülne, a jelenlegi ukrán vezetést is valami hasonlóra sarkallják az amerikai tanácsadók. Egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy a jelenlegi helyzet nagyjából megfelel az Egyesült Államok számára. Sokszor lehet hallani, olvasni különböző fórumokon azt, hogy Obama, úgymond gyenge elnök, ilyen gyenge elnöke Carter óta nem volt Amerikának stb. Én ezzel azonban nem értek egyet (mint ahogy általában nem szimpatikusak azok a vélemények sem, melyek lenézően nyilatkoznak az amerikaiakról). A jelenlegi helyzet az Egyesült Államok győzelmét jelenti.

Ukrajna története kapcsán egy rövid, előzetes megjegyzést teszek. Aki tanult keleti szláv történelmet, és olvasott magyar és orosz nyelvű szakmunkákat, nagy valószínűséggel olyan sémával találkozott a keleti szláv népek eredete kapcsán, hogy az egységes óorosz népből alakult ki, annak szétválása után, a 15-16. századtól a mai orosz, belarusz, ukrán nemzet. Ez a keleti szláv népek egységét hangsúlyozó séma meglehetősen régi historiográfiai gyökerekkel rendelkezik, s már a 17. századi, Kijev Oroszországhoz csatolása után keletkezett, arra reflektáló Szinopsziszban is megtalálható (de végső soron a keleti szláv történelmet az egységes Kijev-Vlagyimir-Moszkva vonalra felhúzó történelemszemléletből is ez fakad). Az ukrán nemzeti történetírás éppen ellenkezőleg, az ukrán és orosz nép különbözőségét, eltérő eredetét hangsúlyozza, A két eltérő történelemszemlélet ma is élénk vitákat generál. 2014 júniusában heves vita bontakozott ki Kirill pátriárka, az Orosz Pravoszláv Egyház feje és Filaret pátriárka, az autokefál Ukrán Pravoszláv Egyház vezetője között, miután Kirill pátriárka egyik pásztorlevelében az ukrajnai „testvérharc” befejezésére szólított fel, anélkül, hogy megemlítette volna az ukrán népet, amit Filaret úgy értelmezett, Kirill nem vesz tudomást az ukrán nép létezéséről. Az 1917 előtti hivatalos orosz terminológiában is gyakran „kisorosznak” nevezték az ukránokat, mint például az 1897-es népszám-lálás füzeteiben, ahol a nagyorosz, kisorosz, fehérorosz népek együttesen alkotják az orosz nemzetet.

A középkori Rusz különböző régióinak eltérő fejlődése már a 12. század-ban nyilvánvalóvá vált. Három jelentősebb régió alakult ki: délnyugaton Halics-Volhínia, északkeleten Vlagyimir, északnyugaton Novgorod. E régiók története különböző módon alakult: északkeleten már a 12. szá-


42

zadban egyfajta autoriter-despotikus modell kezdett kibontakozni, erős fejedelmi hatalommal, központosítással (ennek lesz az örököse Moszkva, aztán Oroszország). A sajátos, a társadalmi önszerveződést jobban megjelenítő novgorodi modell 1478-ban bukott el, amikor Moszkva be-kebelezte Novgorodot és a hozzá tartozó északi területeket. A délnyugati Halics erősebb politikai kapcsolatokat ápolt a Nyugattal. A 13. században Danyiil Romanovics halicsi fejedelmet pápai koronával tették meg a Rusz királyává, s ő nyugati segítséggel kívánt szembeszállni a tatárokkal. Ez a politika végül kudarcot vallott, az északi Alekszandr Nyevszkij – tatárok-kal „kollaboráló”, a Nyugattal való konfliktusokat felvállaló – stratégiája hosszútávon sikeresebbnek mutatkozott. A délnyugati Rusz végül litván, lengyel-litván fennhatóság alá került.

Az Ukraina földrajzi terminus a részben Halicshoz kötődő ún. Ipatyij évkönyvben bukkant fel a 12. században, egyszerűen „határvidék” jelen-tésben. Az Ukraina terminus Oroszország más területein is megjelent a középkorban, kora-újkorban, pl. a Kola-félszigeten. A mai értelemben vett Ukraina toponímia, a Középső-Dnyeper vidékére vonatkoztatva a 16-17. században vált elterjedtté a lengyel történetírásban. Ugyancsak a lengyel történetírásban jelent meg és vált elterjedtté az ukrán ethnonym (népnév) használata. Maguk az „ukránok”, azaz a lengyel Rzeczpospolita fennhatósága alatt élő, ahogy ma mondanánk, „ukrán nyelvű” pravoszláv keleti szlávok magukat „rusznak”, „ruténnek” hívták. Az ukrán történelem első fontos szintézise, a Novgorod-Szeverszkijben készült Isztorija Ruszov – mely egyfajta válasz volt a Szinopsziszra – a „ruszok” és a „moszkva-iak” történelmének eltérőségét hangsúlyozza, szembeállítja a „ruszokat” Moszkvával. Az ukrán ethnonym használata majd csak a 19. században válik általánossá, nem utolsósorban Tarasz Sevcsenko munkásságának köszönhetően.8 Fontosnak tartom tehát hangsúlyozni, hogy történetileg és földrajzilag a Rzeczpospolitához köthető a mai Ukrajna földrajzi név és ukrán népnév kialakulása. A modern ukrán nemzet formálódása a 19. század után is zajlott, és még ma is tart, a korábban határokkal elválasztott ukrán területek egyesülésével, egyes szubetnoszok (pl. ruszinok, huculok, polescsukok) többé-kevésbé sikeres integrálásával, az orosz és oroszajkú népesség „asszimilálásával”.

8 Omeljan Pritsak and John S. Reshetar, The Ukraine and the Dialectics of Nation-Building //Slavic ReviewJune 1963, 224-255.


45

ElőadásJuhász Attila

Az ukrán válság és az oroszbarát szélsőjobb kapcsolatáról szól az elő-adásom. Ezzel előre jelzem, hogy az ukrán válságnak csak egy szűkebb aspektusával foglalkozom, és előre bocsátom azt is, hogy nem vagyok külpolitikai elemző, s nem is kívánok annak látszani. Én elsősorban az oroszbarát hazai szélsőjobb orosz kapcsolataira szeretném felhívni a fi-gyelmet, illetve arra, hogy ez az egész kérdés az ukrán válságban hogyan értelmezhető. A konferenciára való felkérés is erre vonatkozott.

A válság közepette az egymással szembenálló felek –, ahogy hallottuk is az előbbiekben –, egymást vádolják szélsőjobboldalisággal, illetve fasisztá-zással. Az ukrán Majdan kezdetekor a „Jobb Szektor”, illetve a Szvoboda nevű párt erős hangsúly kapott a nyilvánosságban, és ez – a konfliktusban – az ukrán félhez hozzá is kötötte a szélsőjobboldaliságot. Azt is látni kell azonban, hogy a másik oldalról pedig már európai szinten tapasztalható olyan politikai mozgás – a szélsőjobboldali pártok, illetve kisebb szervezeteik részéről –, amely pedig egyértelműen az orosz álláspontot erősíti meg ebben a konfliktusban.

Az európai szélsőjobboldal orosz orientációja nem előzmény nélküli. A 2008-as grúz válság kapcsán Kelet-Európában már megfigyelhető volt – főleg Bulgáriában, Szerbiában, Szlovákiában és Magyarországon –, hogy a szélsőjobboldali pártok látványosan az orosz álláspontra helyezkedtek, és erősen támadták az amerikabarát Szaakasvilit. Ebben az időszakban már azt is meg lehetett megfigyelni, hogy mind szorosabb kapcsolat kezd kialakulni egyes európai szélsőjobboldali erők és az orosz vezetés között. Itt csak a magyar példára utalok. A grúz válságban a Jobbik kezdetben még nem foglalt egyértelműen állást, nagyon is erős bizonytalankodás jellemezte a magyar szélsőjobboldali pártot és a hozzá kapcsolódó kisebb szervezeteket és azok különböző orgánumait. Ennek akkor szakadt vége, amikor 2008 decemberében Vona Gábor Moszkvába látogatott és ott az Egységes Oroszország Párt tagjai előtt tartott egy előadást, aminek az volt a címe, hogy „Létezhet-e Európa Oroszország nélkül?” Ezután a látogatás után már teljesen egyértelmű volt az az oroszbarát politika, amit a Jobbik esetében azóta is megfigyelhetünk.

Melyek az orosz külpolitikának azok az elemei, amelyek ebben a vonatko-zásban érdekesek lehetnek? Az egyik, hogy természetesen ez nem jelenti azt,


46

hogy orosz részről ne történne kísérlet arra, hogy elsősorban a kormányokkal vagy a meghatározó szerepű politikai erőkkel törekedjenek jó kapcsolatokra és arra, hogy az érdekeik érvényesítését főként ezen keresztül érjék el. Ez a törekvés természetesen zajlik is.

A szélsőjobboldalon ugyanakkor másfajta szempontú kapcsolatépítés folyik. Nem annyira a kétoldalú kapcsolatokban, a gazdasági együttműködésben és az energiapolitikai kérdésekben van jelentősége a szélsőjobboldallal kiépülő érintkezésnek, hanem arra törekszenek, hogy bizonyos nemzetközi konfliktusokban ezek a szélsőjobboldali pártok megjelenítsék, közvetítsék az orosz álláspontot. Vagyis az Európai Uniót igyekeznek destabilizálni, vagy megosztani ezek az erők, minimális célként pedig megkísérelnek egy másfajta véleményt megjeleníteni az Európai Unión belül. Mégpedig olyat, ami Oroszország számára előnyös és fontos.

További lényeges elem az orosz részről megnyilvánuló kapcsolatépítésben, hogy annak világos ideológiai kerete is van, amire itt már szintén utaltak. Ezt egyrészt posztkommunista neokonzervativizmusnak hívom – Szelényi és Ladányi elnevezése nyomán –, másrészt egyfajta Eurázsia-doktrínának, amelynek nem pusztán az Eurázsiai Gazdasági Unió a célja, hanem az a fajta geopolitikai, birodalmi törekvés, ami eszmei áramlatként is megfigyelhető az orosz politikában. Ugyancsak fontos eleme ennek az az erőpolitika is, ami megjelenik ebben az ideológiában, akár mint katonai lépés – az itt hallott új hadviselési forma, a hibrid-háború képében –, akár mint az energia-fegyvernek a használata. Végül még egy fontos elemet hangsúlyozok az orosz külpolitikát illetően. Ez pedig a kommunikációs háború, amelynek a jelentősége nem kérdéses, főleg bizonyos ukrán területeken, de azért Ukrajnán túl is. Itt ma-gyar példát is fogok mutatni arra, hogy orosz részről milyen nagy energiákat fektetnek a propagandába.

Ha csak nagyon röviden is, de fontos kifejteni, hogy mik az előbb említett ideológiai keretnek a főbb elemei, amelyek a szélsőjobbal való összefüggésben érdekesek lehetnek. A posztkommunista neokonzervativizmus következete-sen egyfajta külső és belső ellenségképre épít. Ez az, ami meghatározza a külpolitikát is, tehát a Nyugat, mint egy ellenséges eszme megtestesítője és a Nyugat, mint ellenséges régió, s beemelésük ebbe az ideológiába, az egyik nagyon fontos elem. Ennek hátterében emellett megjelenik még az egykori Szovjetunió iránti nosztalgia is.

Nem csak Oroszországban tapasztalható a Nyugat hanyatlásáról terjesztett felfogás, hanem számos országban és sok európai szélsőjobboldali párt esetében is. Az Eurázsia-doktrína pedig egyfajta intézményes, gyakorlatias keretet is kínál az Európai Unóval szemben. Vagyis alternatívaként jelenik meg az olyan politikai erők számára az Európai Unióban, amelyek az EU-ellenességet teszik


47

a maguk politikájának a fő témájává és olyan koncepciót képviselnek, amely elutasítja az Európai Uniót jellemző kötöttségeket, demokratikus elveket, s az Eurázsiai Uniót – a putyini szóhasználatnak megfelelően – úgy látják, vagy úgy láttatják, hogy az egy sokkal szabadabb, a nemzeti szuverenitást sokkal inkább lehetővé tevő keret, mint amilyen az Európai Unió.

Ez az ideológia szorosan összefügg az orosz rezsimnek az autoriter, nacionalista, etatista jellegével is. A főbb ideológusok közül egyet említek meg közülük, Alekszandr Dugint, aki az egyik legnépszerűbb közszereplő Oroszországban, és nagyon nagy hatással van a különböző szélsőjobboldali európai szereplőkre is. Az ő könyveit például szívesen propagálják ezek a szervezetek, és körükben nagy a tekintélye. Ez nem azt jelenti, hogy Dugint egyértelműen úgy akarnám beállítani, mint a putyini politikának az egyenesen meghosszabbított karját, akinek nincs semmiféle önmozgása. Azt gondolom, hogy ebben van azért egyfajta saját mozgástér is, amit ő bejátszik. De az mindenképpen állítható, hogy a putyini politikának kiváló eszközéül szolgál az a fajta ideológia, amit Dugin képvisel. Dugin gyakran nemzeti bolseviz-musként hivatkozik a maga ideológiájára, és azt mondja, hogy az egyaránt különbözik a liberalizmustól, a fasizmustól, a kommunizmustól, és úgy állítja be nézeteit, mint ami egyfajta – materializmus, ateizmus, progresszivizmus és modernizáció nélküli � szocializmus. Vona Gábor például saját Facebook oldalán rendszeresen propagálja Dugin műveit, és nagy lelkesedéssel ajánlja olvasásra a saját közönségének is.

Ahogyan Balázs Péter is hivatkozott rá, nem mindig volt egyértelmű az, hogy Putyin ennyire a Nyugatot megtestesítő ellenségképből kiindulva fogal-mazza meg a saját ideológiáját, és ennek alapján határozza meg Oroszország külpolitikáját. Az egyik tényező, ami miatt ez kialakult, az nyilvánvalóan azok a színes forradalmak a 2000-es években, amelyek Oroszország érdekeit erőteljesen sértették. A másik, hogy Putyin belpolitikailag is olyan helyzetbe jutott, hogy fontos számára ennek az ellenségképnek a felmutatása, különösen, hogy elvesztette azt az inkább városias középosztálybeli szavazórétegét, amely a Nyugat-ellenességre nem volt vevő. Így a legfőbb támogatója ma már az elsősorban vidéki Oroszországhoz kötődő társadalmi réteg, amely viszont fogékonyabb az effajta ideológiára, mint az a szavazótábor, amelyet Putyin elveszített, és akiknek immár ő maga sem is kíván igazán megfelelni.

Kérdés, hogy a putyini politikának vajon miért is természetes szövetségese az európai szélsőjobb, és immár nemcsak Kelet-Európában, hanem bizonyos esetekben Nyugat-Európában is? Az egyik közös alap – amire már az előbb utaltam is –, a kollektív EU-ellenesség, ami mindenképpen meghatározza azt, hogy ezek a pártok, például az orosz ukrán konfliktusban is, az orosz álláspontot képviselik. A másik a tekintélyelvű orosz politikai berendez-


48

kedés, amely igyekszik elfojtani az autonómiákat, erőteljesen rátelepszik a gazdaságra, és be is avatkozik abba. Ez pedig egyfajta mintául szolgál az európai szélsőjobboldal számára. Harmadrészt pedig az, hogy lehetnek egészen gyakorlatias okai is annak, hogy ez a kapcsolat létrejön. Oroszország ugyanis külpolitikájának ún. aktív eszközeivel támogatja ezeket a szélsőséges pártokat, szervezeteket. Ez nem feltétlenül csak pénzbeli támogatást jelent, hanem jelenthet olyan szakértői támogatást is, amely médiahátteret teremt, vagy álcivil-szervezetek útján nyújt segítséget. Ezek összességükben egyfajta érdekközösséget alakítanak ki Oroszország és az európai szélsőjobboldali pártok között.

Az is igaz, hogy ezek a szélsőjobboldali pártok sokszor azt látnak bele az orosz politikába, amit ők éppen akarnak, és más elemeiről meg egyáltalán nem is vesznek tudomást. Egy példát mondok is erre. A Jobbik esetében a putyini politikának erőteljes iszlámellenessége egyáltalán nem ütközik azzal, hogy a Jobbik viszont iszlámbarát politikát kíván folytatni. Vagy fordítva: a nyugat-európai szélsőjobboldali pártok, például a francia Nemzeti Front esetében ez az iszlámellenesség az, amit kifejezetten vonzónak találnak abban, amit Putyin politikája képvisel. Teljes megfelelésekről tehát nem lehet beszélni, hanem inkább arról, hogy lényegében szemezgetnek belőle, s azt látnak bele ebbe a kapcsolatba, ami a számukra éppen kedvező, s a többivel nem is igen törődve, céljaiknak megfelelően próbálják kihasználni a putyini politikához fűződő viszonyt.

Még néhány szót szólok ezekről a bizonyos aktív eszközökről, amelyeket az előbb említettem. Egy finn szerző, Saari, a következőket nevezi meg ennek részeként. Először is van egyfajta proaktív külpolitika, amely kapcsolatfel-vételt, politikai támogatást, szakértők exportját, politikai know how-t jelent a szélsőjobboldali pártok számára. Van aztán egy nem államilag szervezett, ún. NGO-diplomácia, amely különböző álcivil szervezetek révén közvetíti az orosz álláspontot a szélsőjobboldali szervezetekhez vagy azok szereplőihez, vagy akár konkrétan pártokhoz kapcsolódva. Vannak végül olyan klasszikus médiafelületek, vagy az új közösségi médiában találhatók olyan felületek, amelyek orosz segítséggel jönnek létre, és ezeken keresztül zajlik az a fajta orosz propaganda, amelyet már itt is többször említettünk.

Mit lehet mondani ezeknek a kapcsolatnak az eredményességéről? Az egyik, hogy jelentős várakozások fűződtek ahhoz, hogy a 2014-es EP-választáson létrejöhet egyfajta oroszbarát szélsőjobboldali koalíció az EP-n belül. Bár ez végülis meghiúsult, de különböző mértékben és különböző ügyekben – a franciaországi Nemzeti Fronttól a belga Flamand Érdekig és az általuk egyéb-ként elutasított Jobbikig – nagyon sokféle szervezet állt ki az orosz-ukrán válság kapcsán az orosz álláspont mellett. Az EP-választás eredményeként


49

azt lehetett gondolni, hogy talán létre tudnak hozni egy új frakciót a francia Nemzeti Front vezetésével. Noha ez a frakcióalakítási kísérlet mégsem jött össze, de azt lehet látni, hogy egyébként ezek a pártok, ezek a politikusok akár függetlenként is képviselhetik, vagy segíthetik az orosz álláspontnak az érvényre juttatását. Ez látszódott például a krími népszavazási eredmények elismerésében, amit ezekből a pártokból nagy számban támogattak. Sőt, e pártok delegáltjai még nemzetközi megfigyelőként is igazolták az eredmények hitelességét, mígnem aztán orosz forrásból utóbb kiderült, hogy korántsem volt tiszta ez a népszavazás!

Az a bizonyos kommunikációs hadjárat, amelyet Oroszország folytat e kérdésben – kapcsolódva a különböző szélsőjobboldali szervezetekhez –, jelen van Ukrajnán túl is, Magyarországon is, és egyre inkább az látszik, hogy egyfajta szélesebb összeesküvés-elméleti keretben próbálják az egész konfliktust láttatni. Elhangzott például az előbb Soros György nyilatkozata is. Ennek kapcsán kapásból úgy interpretálta a korábbi ukrán tüntetéseket a szélsőjobboldal, mint cionista nyugati összeesküvést, ami az egész világot jellemzi, és amelyik Oroszország érdekszféráját sértve, próbálja meg Ukrajnára is rátenni a kezét. Minden ilyen hírre rögtön rátelepedik ez az erőteljes propaganda, amelynek végső soron a célja az, hogy az orosz érdeket segítse, de egyben arra is alkalmas, hogy a hagyományos szélsőjobboldali, erősen antiszemita összeesküvés-elméleti üzeneteket megfogalmazza.

Mindez elsősorban a közösségi médián keresztül, illetve az interneten terjed, de eljut a hagyományos médiába is. Jellemzően ezek az orgánumok azokat a híreket veszik át például Magyarországon is, amelyek a hivatalos orosz álláspontot képviselik, például az Oroszország Hangja rádiónak a hírszolgáltatását adják folyamatosan, és ennek megfelelően magyarázzák is az eseményeket.

A „Kiállunk Oroszország mellett” Facebook oldal 2014. márciusban jött létre az ukrajnai krízisről szóló orosz propaganda céljából. Az oldal szerkesztői bejelöltek vagy „lájkoltak” számos más Facebook oldalt is, melyek alapján felrajzolható az orosz közösségi propaganda egy meghatározott hálózata. A lájk-kapcsolatok alapján a „Kiállunk Oroszország mellett” közvetlen hálózatába 51 Facebook oldal tartozik, melyek tartalmuk, és a közöttük lévő kapcsolatok alapján négy alcsoportba sorolhatóak. A „kulturális” alcsoport orosz kultúrával foglalkozó oldalakat kapcsol össze, s érdekes módon az alhálózat középpontját az egyik legfontosabb nemzetközi orosz média-birodalom magyar kiadása, az Oroszország Hangja képezi.

A második alcsoportot Oroszország számára fontos nemzetközi ügyeket feldolgozó magyar nyelvű híroldalak alkotják pl. Szíriáról vagy a Közel-Keletről. A „hír-csoportba” pár nemzetközi tematikájú civil szervezet is tartozik, pl. a


50

Latin-Amerika Társaság. A „kulturális” és a „hír-alcsoportok” tagjai között viszonylag sűrű kapcsolatrendszer alakult ki, hatásos propagandát lehetővé téve, hiszen az egyes oldalak oroszbarát üzenetei láncszemekhez hasonlóan kiegészítik egymást, összhatásukban befolyásolva a széles közönséget.

A harmadik „ukrán-orosz alcsoport” elsősorban angol nyelvű, nemzetközi közönséget megcélzó oldalak gyűjteménye az orosz katonaságról, a Donyecki szakadárok köztársaságáról, továbbá a szíriai helyzetről és Bassár el-Aszad elnökről. A szintén sűrűbb kapcsolatrendszerrel rendelkező alcsoport tehát az ukrajnai és szíriai válságról szolgáltat közvetlen, egymással összekapcsolható információkat, egyértelműen az oroszok, a kelet-ukrajnai szeparatisták vagy a szíriai rezsim szája íze szerint.

A negyedik legnagyobb ún. „elszigetelt” csoport öleli fel a témák legszé-lesebb körét – a nyíltan antiszemita oldalaktól Vlagyimir Putyin személyes oldalán keresztül – egészen a magyar revizionizmusig. Az utolsó csoport nem igazán képes összehangolt propaganda terjesztésére, és vélhetőleg nem is arra szolgál, hiszen az oldalak 99%-a között nincs kapcsolat, egymástól elszigeteltek, csupán a „Kiállunk Oroszország mellett” hálózati központhoz csatlakoznak. A hálózat egésze azonban csupa Oroszország számára fontos nemzetközi üggyel és térséggel foglalkozik, több nyelven és több médiumon keresztül, felhasználva a közösségi média információ-diffúziós lehetőségeit. A hálózathoz csatlakozó egyének jó eséllyel informálódhatnak a legfontosabb nemzetközi eseményekről saját nyelvükön, a mainstream médiumok teljes kihagyásával, tág teret engedve az orosz befolyásnak.

Ami a magyarországi propagandában is megjelenik, és ami kapcsolódási pont az orosz fél és a magyar szélsőjobboldal között, az a fasizmus vádjának gyakori hangoztatása. Következetesen fasisztának nevezik az ukránokat, és ez az egyik folyamatosan visszatérő elem. Ahogyan a Nyugat-ellenesség, az etnicizmus, illetve – Magyarország esetében nagyon fontos – az irredentizmus, vagyis az Ukrajna felosztására és a Kárpátalja visszaszerzésére vonatkozó szándék is ilyen. Emellett az antiszemitizmus is folyamatosan jelen van, sőt egészen egyértelműen antiszemita összeesküvés-elméleti oldalakhoz is kap-csolódik ez a hálózat. Értelemszerűen nincs viszont szó a pánszlávizmusról és nincs turanizmus sem ezekben az üzenetekben.. Mi több, a ma – június 26-án – megjelent Barikád nevű újságban – ez a Jobbiknak a nyomtatott sajtóterméke – van egy cikk a szokásos őstörténeti sorozatukban, amely egyenesen odáig megy el, hogy azt állítja: a szlávok valójában szkíták, és ezért velünk rokon népekről van szó. Az Oroszországhoz való közeledés ideológiai „megalapozása” ilyen képtelenségekkel agitál, vagyis így indokolja, hogy miért is kell és jogos nekünk – már csak „rokonsági alapon” is – Oroszországot támogatni ebben az ügyben.


53

ElőadásDeák András

Arra kértek a szervezők, hogy a gazdaságról és a gázról beszéljek Ukrajna kapcsán. Először visszatekintést adok, azoknak az eseményeknek a gaz-dasági olvasatát, amelyeknek politikai oldalát Balázs Péter már előadta. Ha politikailag nézzük az ukrán történetet, akkor valóban mondhatjuk azt, hogy ez egy lassú, megkésett közeledés Nyugat-Európához. 1991-ben vált függetlenné Ukrajna, s ezt követően volt egy zavaros poszt-szovjet évtizede, majd 2004-ben megjelentek és átvették a hatalmat azok a „na-rancsos erők”, amelyek – ha bölcsőjüket tekintve nem is voltak teljesen tiszták –, de ambícióik alapján a Nyugat irányába nyitottak. Ha nem is értek el látható sikereket, de elindították az EU-hoz való közeledést és a WTO-csatlakozást. Ezt követően – bár Janukovics vissza tudott lépni – azonban az ukrán nép végül is ezt nem hagyta jóvá.

Azt a politikai trendet – ami a Nyugat felé közelíti Ukrajnát – nagy mértékben beárnyékolják a gazdaságban történtek. A mostani ukrán elnök, Porosenko, nehéz politikai helyzet előtt áll, és kérdés, hogy mi valósítható meg Ukrajnában politikailag. E nehézségekhez pedig még jócskán hozzá kell számítani a gazdaság szempontjait, a gazdaság rettenetes állapotát is, ami egy másik, a politikaiaknál nem kisebb feladattömeget jelent, és egészen biztos, hogy teljes mértékben még csak nem is harmonizál a politikai tennivalókkal.

E helyütt erősen hangsúlyozni akarom azt, hogy itt a méretek különösen sokat számítanak. Amikor Ukrajnáról beszélünk, akkor egy 40 milliós országról beszélünk, amelynek a teljes GDP-je annyi, mint Magyarországé, és az egy főre jutó GDP-je alig több mint az albániainak a fele. Amikor Ukrajnát és mondjuk Moldovát integrálni szeretnénk, vagy ha nem is integrálni, de valamiképpen felemelni és modernizálni, akkor ne tévesszük szem elől, hogy Európa szegény-házáról beszélünk, amelynek a népessége a Nyugat-Balkánénak a háromszorosa. Bizony, itt bármit is tenni a gazdaságban – már csak a méretek miatt is – egy, az eddigieknél sokkal nehezebb, sokkal nagyobb dolog. Nem lehet sem ugyanazokkal az eszközökkel, sem ugyanakkora pénzügyi forrásokkal nekiindulni, mint ahogyan azt tettük a korábbi esetekben. Mindez ráadásul még teljesen független


54

is az orosz ügyektől. Ha ugyanis Oroszországot elfelejtenénk, vagy netán hirtelen elnyelné a Csendes-óceán, akkor is minden eddiginél nehezebb ügyet kell itt Ukrajnában megoldani.

A gazdaság fellendítésének követelményéhez képest az 1990-es évek-ben a poszt-szovjet gazdaságok legtöbbjében, így Ukrajnában is, nagyon komoly recesszió következett be. Míg általában a szénhidrogént exportáló régiókban – Oroszországban, Kazahsztánban és kicsit megkésve ugyan, de Azerbajdzsánban és Türkmenisztánban is – ez a visszaesés némileg „kisebb” volt, azaz nem érte el a 40 %-ot, a régió több országában, Moldovában, Ukrajnában, a Kaukázus államaiban megfeleződött a gazdasági teljesítmény, s a leépülés mértéke meghaladta az 50 %-ot is. Ezek az országok jellemzően máig sem tudtak visszakapaszkodni még az 1991-es szinthez sem. Nemcsak Ukrajnában, hanem a poszt-szovjet térség egészében jellemző volt, hogy nem jött be ide az a külföldi tőke, ami beáramlott Kelet-Közép-Európába. Nem jelent meg itt az autóipar, nem jelentek meg azok az exportágazatok, amelyek később a növekedést indukálták Kelet-Közép-Európában, és indukálták azt a fajta közeledést, aminek révén például ma már Magyarország exportjának 80 %-a az EU-ba megy.

Úgy kell tehát nézni a mai ukrán gazdaságot, hogy ott bizony nincsen Audi, nincsen Mercedes, nincsen nyíregyházi LEGO, nincsen NOKIA, de van diósgyőri kohó, meg Dunaferr, meg ajkai alumíniumgyár és a többi. Ezek az utóbbi gazdasági ágazatok maradtak itt életben és tartották meg az ukrán gazdaságot úgy-ahogy. Azt kell, hogy mondjam, Ukrajna szél-sőséges szerkezetű, valóságos mono-gazdaság. Az export 2/3-át kohászati termékek adják, a maradékot pedig főleg vegyipari és agrártermékek. A gazdasági rendszerváltás folyamata a kiinduló kondíciók, e strukturális egyoldalúság miatt itt már eleve nehézkesebb volt. Ráadásként társult még ehhez az is, hogy a gazdasági rendszerváltás folyamatát tekintve nem volt, nem alakult ki konszenzus a társadalomban. Sokkal megosztottabb volt ez az ország, mint a mi kelet-közép-európai közegünk. Részben ezért, rész-ben már eleve más okokból kiindulóan is, nagyon komoly oligarchásodás indult el az ukrán gazdasági életben. Ennek is következményeként aztán rengeteg olyan intézményi hiányossága van ma az ukrán gazdaságnak, amelyeket szintén nagyon nehéz orvosolni.

Ehhez az erősen negatív képhez képest lehet azt mondani, hogy 2000-2008 között az ukrán gazdaság aranykorát élte, s nagyon magas gazdasági növekedési mutatói voltak. Ennek az egyik oka az volt, hogy igencsak alacsony bázisról tudtak indulni 1999-2000-ben, másfelől pedig komoly gazdasági nyitást hajtott végre az ország. Erre úgy szoktunk tekinteni,


55

mint egyfajta nyugatosodási folyamatra, modernizációra. Ez az az időszak, amikor 2005-ben bekövetkezik a narancsos forradalom is.

A folyamatot nagy mértékben segítette az orosz, sőt a FÁK országainak piaca is. Ebben az időszakban a belarusz gazdaság, amely nem nyit olyan nagy mértékben az Európai Unó felé, még az is 7-8%-os növekedést pro-dukált. A növekménynek jelentős része exportra, Oroszországba megy. Olyannyira így van ez, hogy a 2000-es évek közepéhez képest – amikor még az ukrán exportban az EU-27-eknek 10% pont előnye volt a FÁK térségéhez lépest –, 2012-2013-ra ez 10%-pontos hátrányba fordult át. Elég dinamikusan nőtt ugyan az ukrán export az EU-ba, és éppen így bővült az onnan való import is, de ennél nagyobb a növekedés a régi FÁK irányába, s ma már nagyobb is ez a kivitel, mint az EU-ba menő. Emiatt elég sok a kérdés az EU-s szabadkereskedelem kapcsán, főleg akkor, ha ennek negatív következményei vannak a FÁK viszonylatra. Azt kell, hogy mondjam, pusztán gazdasági szempontból – vagyis a politikaitól eltekintve is – tényleg nagy létjogosultsága van ennek az orosz-EU dilemmának.

A másik, amit ehhez hozzá kell tenni, hogy egészen 2009-ig igen nagy arányú, az energiaárakon át érkező szubvenciót kapott az ukrán gazdaság. Ez az az időszak, amikor 2003-tól kezdve ütemesen, 2005-től pedig robbanásszerűen megnőttek a nemzetközi olajárak. Így azokban az energiaigényes ágazatokban, mint például a kohászat is, hatásukra hirtelen megnőttek a termelési költségek. Ehhez képest az ukrán importgáz ára nem követte ezt az olajárrobbanást, csak nagyon lassan, és késleltetve emelkedtek, ami miatt így nagyon komoly költségvetési szubvenció érkezett Oroszországtól. Ez különben a 1990-es években is hasonló volt, mégpedig általában olyan formában, hogy az ukránok nem fizették ki a gázszámláikat az oroszoknak, amit aztán mindenféle politikai alku keretében elfelejtettek nekik az oroszok. Valóban hatalmas, és makro-gazdaságilag jelentős tétellé vált ez a gyakorlat.

Ennek vetett véget a 2008-2009-es válság, két szempontból is. Egyfelől az egyik pillanatról a másikra eltűnik a piacokról az fajta tőkebőség, az a lendület, ami az európai, meg az orosz piacokon egyaránt jellemző volt. Az ukrán gazdaság 2008-2009-ben 15%-ot esett vissza, és a visz-szaesésnek később is csak egy részét tudta ledolgozni. A folyamat már megmutatta a rendszer sérülékenységét, megmutatta, hogy az oligar-chikus szisztéma igazából nem jó a válságkezelésre és nem is tanult ebből ez a fajta politikai rezsim. Ennél is súlyosabb kihatású, hogy az oroszok a 2009-es gázár-válság során kiéheztetésre ítélték Ukrajnát. Önmagában az a tény, hogy a gázárakat európai szintre emelték, olyan fokú makrogazdasági terhet jelentett, amit nagyon nehéz volt – és lesz


56

is – kigazdálkodni. Csak összevetésként: Németország, Magyarország és Ukrajna energiafelhasználásának körülbelül azonos arányát fedezi a gáziparból. Németországban 2012 környékén erre a GDP-nek az 1 %-át, Magyarországon olyan 2-2,5%-át, Ukrajnában pedig 8%-át költötték. Ez különben független attól is, hogy honnan érkezik a gáz, s legfeljebb kicsivel lenne olcsóbb ma, ha Kelet-Közép-Európából hoznák be, de nem sokkal. Ezért az import ilyen jellegű diverzifikációja sem megoldás Ukrajna számára. Ilyen gázárak mellett tehát teljesen törvényszerű, hogy az ország csődbe megy, hiszen a GDP 5-6%-át e célra, a költségek meg-növekedésének fedezetére semmiképpen nem tud kigazdálkodni Ukrajna. Reálisan nézve, így csak egyetlen dolgot tudnak tenni: a gázfogyasztást, és általában az energiafogyasztást radikálisan visszaszorítani. Amíg ez nem történik meg, önmagában ez az egyetlenegy tétel – függetlenül az összes többitől, tehát más, ugyancsak gondoktól terhelt szektoroktól – továbbra is megmarad, s addig nagyon nehéz lesz szuverén alapokra, saját lábára helyezni az ukrán gazdaságot. Az energiafogyasztás volumenét kell tehát csökkenteni. Ebben különben az ukrán gazdaság jól is teljesített: 1991-ben 120 milliárd m3-es gázfogyasztással indítottak, most olyan 50 milliárd m3 körül vannak. A jó teljesítés rossz híre viszont az, hogy ezzel (tekintettel az energiaigényes iparágak nagy részarányára) már nagyon közel kerültek az abszolút limitekhez. Az a helyzet következett tehát be, amikor már nincsenek érett, a földről is elérhető gyümölcsök, hanem föl kellene mászni a létrára, viszont abból sincs elegendő.

Innentől kezdve – hogy Balázs Péter kérdésére valamiképpen választ adjak –, bevallom, engem rettentően meglepett, hogy egyáltalán szóba kerüljön, majd aztán el is jusson a folyamat a szabadkereskedelmi megál-lapodás aláírásáig. Az ukrán gazdaság ugyanis napról-napra nagyon sok sikerdeficittel küzd. A költségvetési mérleg hiánya 2012-2013-ban 6%-os volt, a fizetési mérlegé -8 és -9% körüli. Hogy a politikai vezetés el mert menni ebben a folyamatban idáig, úgy gondolom, hogy az Janukovics felelőssége volt, és e tekintetben úgy tűnik, hogy hibázott is, és így ju-tottunk el a mai helyzethez.

A jövőre vonatkozóan néhány szót. Nyilvánvaló, hogy Ukrajna nagy összegű külső szubvenciókra szorul és fog még tartósan szorulni az elkövetkezendő időben. Ezt korábban az oroszok adták, és az oroszok tulajdonképpen Janukovicsnak megígérték azt a maximumot, amit egy-általán megígérhettek, gázár-támogatásban és kölcsönben egyaránt. Ez viszont politikailag nem volt elfogadható az ukrán társadalom számára. Én mindebben hatalmas és megjósolhatatlan kimenetelű, tartósan fenn-maradó feszültséget látok. Most az oroszoktól – politikai megfontolások


57

alapján – a legjobb ajánlat sem kell, abban viszont nagyon kételkedem, hogy megvan Európában az a fajta elkötelezettség és képesség, hogy a szükséges finanszírozást hosszútávon is fenntartsa. Jelen pillatanban van az IMF-től egy 16 milliárd dolláros hitelkeret, ami a mai tempó mellett olyan másfél év alatt el fog fogyni. Nagyon nagy kérdés – ami persze attól is függ, hogy milyen lesz a biztonsági, az általános politikai helyzet –, hogy az ukránok a saját lábára tudják-e állítani ezt a gazdaságot. Amint említettem, kevés olyan érv látszik, hogy ez – különösen ilyen rövid idő alatt – egyáltalán menni fog nekik. Nagyon nagy kérdés, hogy meddig tart úgymond a Nyugat készsége arra, hogy finanszírozza ezt az ukrán rezsimet, illetve az is éppígy reális dilemma, hogy egyáltalán megengedhetjük-e azt magunknak, hogy ezt ne tegyük meg? Láthatóan drága hobbi lesz, ha IMF hitelekkel és egyebekkel próbáljuk meg életben tartani Ukrajnát. Az viszont éppen ilyen nyitott kérdés szerintem, hogy ha ezt nem tesszük meg, akkor pedig mi lesz ennek a következménye?

A szabadkereskedelem lényegében nem ígér olyan sokat az ukrán gazdaságnak. Az érezhető pozitív hatáshoz az kellene, hogy legyen egy mikroszintű integráció, s ne legyenek olyan jellegű intézményi problé-mák, amelyek miatt az európai beruházó nem megy Ukrajna közelébe sem, vagy csak nagyon-nagyon ritkán. Másfelől pedig ehhez – bár nem így indult a folyamat –, jelen pillanatban az uniós szabályok nagyon széleskörű átvétele lenne szükséges. Vagyis az acquis communautaire mintegy 60-70 %-át kellene alkalmazni, ami igen kemény követelményt jelent napjaink Ukrajnájában, és erősen kétséges, hogy ez – a tagság egyéb előnyei nélkül – vajon kifizetődő-e egyáltalán Ukrajnának. Eredetileg nem ez volt az elképzelés. Eredetileg úgy indultak ezek a tárgyalások, hogy Ukrajna átveszi azokat a pontokat, amelyek nagyon előnyösek neki. Én erősen kételkedem abban, hogy ezek elérnék a szabályok 60-70%-át. A szabadkereskedelemnek a mérlege tehát még úgy sem lehet teljesen pozitív, hogy ha ez a nyitás aszimmetrikusan megy végbe. Tehát, hogy először az Európai Unió nyitja meg a piacait és csak sokkal később Ukrajna. A magyar, vagy a többi visegrádi ország példája is azt bizonyítja, hogy az előnyök kihasználásához erős, dinamikusan fejlődő gazdaságra van szükség, és nem igazán lehet látni, hogy Ukrajna gazdasága most mitől lendülne fel, mi lenne az a motor, ami igazán fel tudná pörgetni a gazdasági növekedést.

Még beszélnünk kell egy Vámunió lehetséges konzekvenciáiról is. Nem tudjuk, hogy Oroszországnak mi lesz az előbbiekben ismertetett lépésekre a reakciója. A FÁK exportpiacai nagyobb szerepet játszanak ma Ukrajna számára, mint az EU piacok, és az előbbiekből is kiemelkedő


58

Oroszország és Belarusz fontossága. A Vámunió rövid távon nyilvánva-lóan nem rossz dolog, hiszen valószínűleg kapnak vele gázár-támogatást. De Putyin és politikája is nyilván többet jelent, mint holmi Vámuniót, és egy Eurázsiai Gazdasági Közösséget. A perspektíva az, ami nem igazán látszik ebben az egészben. Jól lehet viszont látni, hogy jelenleg Oroszország, benne az orosz piac is stagnál, ellenére a viszonylag magas nemzetközi olajáraknak. A kevésbé versenyképes, tipikus poszt-szovjet ágazatok esetében pedig – mint a gépipar, a fegyvergyártás, amelyek ma még életben tartják az országot � a Vámunió adna egy kis átmeneti időt Ukrajnának, hogy ezt a struktúrát fokozatosan, a hirtelen összeomlás veszélye nélkül, valamiképpen leépítse.

Összességében azt látom: ahhoz, hogy Ukrajna szuverén módon tudjon dönteni a saját sorsáról, mindenképen el kell jutnia egy olyan szituációhoz, amelyben gazdaságának működtetéséhez nem szorul folyamatosan külső támogatásra. Olyan gazdasági stabilizációra lenne szüksége, amely ha még nem is jelent gyökeres struktúraváltást, de annyit mindenképpen, hogy elkezdi ezt a nagyon nehéz folyamatot, hogy sem a gázfronton, sem a makrogazdasági szintéren ne függjön a külső szponzoroktól. Ebben az esetben lehetne valamit kezdeni az országgal. Addig ugyanis, amíg ez a fajta szubvenciós függés folyamatosan fennáll az ukrán gazdaságban, és állandóan külső szponzorokra szorul, addig sajnos nagyon szerények az ország integrálhatóságának esélyei.


61

ElőadásTálas Péter

Dérer Miklós arra kért fel, hogy beszéljek Ukrajnáról, az ottani helyzet-ről. Hadd folytassam azt, amit a kollégák már elkezdtek. Mégpedig nem gazdasági, hanem inkább stratégiai szempontból próbálom felvázolni, hogy amikor ukrán válságról beszélünk, akkor mire is kell gondolnunk, melyek a válsághelyzet összetevői. Ha ennek szintjeit nézzük, akkor kö-rülbelül azt mondhatjuk, hogy a válságnak van egy geopolitikai szintje, egy regionális szintje, és van két belső ukrán szintje is.

A geopolitikai szint a legközismertebb, a közvélemény által leginkább tárgyalt téma. Ez arról szól, hogy van két nagyhatalom – Oroszország és az Egyesült Államok –, és ezek viaskodnak egymással. Ebben van is valami egyébként, vagyis hogy ez érdekszférák harca, nem is Ukrajnáról szól annyira, nem is csak ukrán válság ez, hanem geopolitikai közdelem. Itt tehát van egy új „Machtpolitik”, s folyik a hatalmi harc. Azzal, hogy az Egyesült Államok részben meggyengült, részben visszahúzódott – de ezt nem szívesen mondom, mert akad aki arra gondol, hogy ahh!, vége az Egyesült Államoknak –, de ez nem így van, az Egyesült Államok hosszú évtizedekig még a legerősebb világhatalom lesz –, csak egészen egyszerűen ma már más irányú az érdeklődése.

A regionális hatalmak, és ezek közül is elsősorban azok, amelyeket úgy szoktam nevezni, hogy elsőrendű regionális nagyhatalmak, azok, amelyek képesek integrálni. Gondolok itt Oroszországra, Kínára, de már nem va-gyok annyira biztos, hogy India is ide tartozik. Ezeknek a hatalmaknak megnövekedett a lehetőségük, különösen közvetlen környezetükben. De borzasztó nagy tévedésnek tartom bárki részéről – különösen a szélsőjobb részéről, vagy a putyinisták részéről –, azt gondolni, hogy Oroszország attól, hogy most elvitte a Krímet, világhatalom lett. Nem! Maradt tovább regionális nagyhatalom, s minekünk legfeljebb az ebben a kellemetlen, hogy itt vagyunk a közelében. A krímieknek meg még inkább, mert ők még közelebb vannak. Azt gondolom tehát, hogy – e hatalmi viaskodást is látva – nem szabad eltúlozni Oroszország képességeit.

A geopolitikai küzdelemhez tartozó másik nagyon fontos, de téves következtetés szerint – amibe részben a félelem, részben a drukkolás is beleszól –, hogy ha Oroszország mindezt a Krímmel meg tudta csinálni,


62

akkor, ha akarja, minden mással is meg tudja ezt tenni. Akár elviheti majd Dél-, illetve Kelet-Ukrajnát is. De arra azért oda kell figyelni – és ez Kelet-Közép-Európában szerintem nagyon fontos –, hogy Oroszországnak valóban, érezhetően van olyan törekvése, ami Európa felé állandó konflik-tusforrást jelent. Ez évtizedek, a Szovjetunió fennállása óta gyakorlatilag létezik, s abból fakad, hogy Oroszországnak Európa felé nincs természetes geopolitikai határa, s ezért az orosz hatalom mindig kreál ilyen politikai boardereket. Azt mondja, hogy elfoglaljuk, mondjuk Stettin-től egészen Triesztig a teret, és akkor az ottaniak majd szövetséges államok lesznek. Most a bipoláris rend bukásával ez a boarder megszűnt. Mi elmentünk tőlük a Nyugat felé, átmentünk egy másik társasághoz. Ráadásul nagyon kellemetlen módon még elmentek a baltiak is, ami azért abból a szem-pontból izgalmas, hogy a poszt-szovjet térségből ennek megfelelően csak az ukrán és a belarusz térség maradt, amiből Oroszország az 1990-es évektől érzékelhető módon egy új politikai határt akar csinálni.

Juhász Attila utalt arra, hogy a színes forradalmak ezért tették iszo-nyú idegessé Putyinékat – s láthatólag beleégettek az orosz geopolitikai gondolkodásba néhány olyan elementáris hülyeséget is, hogy minden mögött ott áll az Amerikai Egyesült Államok, minden mögött ott van a Nyugat –, s hogy minden az ő pénzüktől függ. Ezt nem csak a poszt-szovjet térségben vélik így, hanem, ha valaki megnézi az arab tavaszról írt orosz forgatókönyvet, abban is az van, hogy minden, ami az arab tavaszban történt, az gyakorlatilag az Egyesült Államok konspirációja. Miközben – és ezt nagyon fontosnak tartom geopolitikai szempontból – én éppen ellenkezőleg, sokkal inkább azt látom, hogy nagyon buták és annyira információ-szegények vagyunk mi európaiak és a Nyugat ezekről az eseményekről, hogy az egész egyszerűen megdöbbentő. Azt feltétezni, hogy ezek a változások például nagyon tudatos politika eredményei lettek volna, az ránk nézve ugyan nagyon hízelgő, de valójában nagyon vaskos tévedés! És azért csodálkozom ezen a hiedelmen, mert azt látom, hogy az Európai Unió rendelkezett keleti politikával, rendelkezett Mediterrán Dialógussal is, ami a keleti politikában azt jelentette, hogy mindenféle találkozókat szerveztünk, elüldögéltünk ukránokkal, grúzokkal, s közben még annyit sem tudtunk megkérdezni tőlük, hogy mi az isten is történik nálatok? Ugyanezt nem tudtuk megkérdezni egyébként az arab tavasz kap-csán sem. Álltunk csak csodálkozva, és azt sem tudtuk, hogy mi történik náluk. Ezért van ez a mostani új meglepetés is, és ezért van többek között az, hogy nem is tudunk mit csinálni az egésszel. Ez az első ok.

A másik fontos kérdés, amire bővebben nem akarok kitérni – erről itt Kontra Ferenc, illetve Deák András már beszélt is –, hogy ez a társulási


63

szerződés nem az a társulási szerződés, amit korábban velünk kötöttek, noha ezt Putyinék egyértelműen geopolitikai fordulatként értelmezték. Még ami a regionalitást illeti – és ezzel be is fejezem ezt a geopolitikai témát –, hogy mellesleg ez az egész Eurázsiai Vámunió Ukrajna nélkül valójában teljességgel értelmetlen, üres dolog.

Természetesen van regionális feszültség Oroszország és Ukrajna között, ezekről már volt is szó. Ha keletkezésük okait keressük, akkor a legfontosabb azoknak az energia-folyosóknak, az új energia-szállítási útvonalaknak a megépülése, illetve létrehozása Oroszország részéről, amivel arra töre-kedtek, hogy Ukrajnát kikerüljék. Mert, hogy Ukrajna mint tranzitország, megbízhatatlan. Szerintem minden tranzitország lehet megbízhatatlan, s én pl. a törököket sem tartom náluk megbízhatóbbaknak.

A belső konfliktusokra vonatkozóan két kritikus pontot mondok. Az egyik a Nyugat-Ukrajna és a Kelet-Ukrajna közti feszültség, a másik – ami szerintem nagyon fontos –, az oligarchák közötti háború, amit világosan kell látnunk, s amit én már elég régóta próbálok elmagyarázni, komolyan felhívni rá a figyelmet. Közbevetőleg jegyzem meg: bár nem gondolom, hogy az, amit mi elmondunk, az feltétlenül meg fogja változtatni az embe-reknek a véleményét, hogy ettől majd másként gondolkodnak Ukrajnáról. Néha az egyszerű dolgok sem mindig jutnak az emberek eszébe. A Majdan finanszírozása kapcsán még most sem gondol senki arra, hogy például Porosenkonak a pénzei – amit egyébként a majdani mozgalomnak adott –, azok milyen fontosak is voltak ott. Még ha volt is nyugati pénz benne, nem a nyugati pénz volt a legjelentősebb, hanem a Janukovics elleni fel-lépésben azoké az oligarcháké, akiket Janukovics 2010 után eltávolított a hatalomból. Ilyenek legalább hatan, heten voltak. Azt gondolom, hogy ők minden olyan típusú mozgalmat támogattak, amely Janukovics meg-buktatását célozta. Hasonlóképpen hajlamosak vagyunk azt is hinni, hogy mindent Oroszország finanszíroz Kelet-, Közép- és Dél-Ukrajnában. De ez sem így van. Nagyon sok olyan oligarcha is van, aki finanszírozza az ilyeneket. Mindössze erre szeretném felhívni a figyelmet.

Természetesen a belső harcok, illetve Oroszországnak a tevékenysége sem lenne ennyire sikeres, ha – az előbb elmondottakon túl – a Nyugat és az Európai Unió nem lenne olyan helyzetben, hogy kellemetlen meg-lepetésként érje őket ez az egész felfordulás. Látják is, hogy komolyan kellene valamit csinálni, de nyilvánvalóan pontosan észlelik azt is, hogy nem tudnak. Úgy véltük egyébként már korábban is, hogy ami most itt folyik, az most teljesen más típusú háború. Szerintem viszont – szemben az itt elhangzottakkal is –, ez abszolút nem új típusú háború! Ugyanezt a háborút folytatta az Egyesült Államok nem is egy helyen. Az újként


64

emlegetett civil katonai szervezetekről is régóta pontosan tudunk. Az irakiak túlnyomó többsége a végén már csupa ilyen civil katonai szerve-zetből állt, pont azért, hogy ne hivatalosak legyenek. Semmi újdonság nem látok tehát ebben a stílusban. Azt is lehet mondani, hogy már régóta ugyanazt csinálja egyébként Oroszország is, amit az Egyesült Államok is tett, csak ezt valamivel keletiesebb módon teszi, tehát pl. a választásokat nem olyan demokratikusan rendezi meg stb. Hozzá kell tennem egyébként, hogy ezeket elcsalni már teljesen profi módon tudják. Úgy tudják már, hogy az egészen egyszerűen döbbenetes.

Szerintem nagyon fontos a kelet-, illetve a nyugat-ukrán kérdésben – és ez részben válasz Balázs Péternek a felvetésére –, hogy tisztázzuk, tulaj-donképpen mit is jelent valójában ez a „ruszkij mir”, ez az orosz világ, illetve mit jelent a „putyini doktrína”. Különösen izgalmas mindez azokon a területeken, ahol orosz ajkúak élnek. Azért mondok orosz ajkúakat, mert Ukrajnában meg kell különböztetni egymástól az ukránokat, az orosz ajkú ukránokat, és az orosz etnikumú, orosz ajkú ukrajnaiakat. Ezek teljesen különböző identitások. Az a nagy probléma, hogy – ha jól érzékelem –, Putyinnak sikerült valami olyasmit mondani, amiről nagyon nehéz eldönteni, hogy tulajdonképpen kikre is gondol pontosan. Megítélésem szerint a putyini doktrína ebben a tekintetben elég szélesre nyit. Azt mondja, hogy orosz mindenki, aki oroszul beszél – ez a legszélesebb értelmezés –, mindenki, aki oroszul beszél és orosz etnikumú – s ez egy másik osztályozás –, és természetesen mindenki, aki az előbbiek mellett egyébként még esetleg orosz identitással is rendelkezik külföldön. Ilyenek pedig sokan vannak, ezt pontosan tudjuk. Ma már mindenki pontosan tudja például, hogy a Krím elcsatolása részben azért volt ilyen könnyű – én ugyan nem hiszem, hogy a többség tényleg úgy gondolta, hogy neki feltétlenül Oroszországhoz kell csatlakoznia –, mert a krími oroszok azok valóban kulturálisan is oroszok, nagyon egyszerűen szólva. A déli, illetve a keleti ukránok viszont nem ilyenek. Ez is tovább bonyolítja a kérdést.

A gazdaságról röviden csak annyit, hogy igen nagy mértékű, 1991 és 2000 között 60%-os volt az ukrán GDP csökkenése! Igaz ugyan, hogy utána jött egy gyors növekedés, de a 2008-as válság megint megütötte 15 %-kal a GDP-t. Tényleg a legszerencsétlenebb országok közé tartozik Ukrajna. Ráadásul képzeljünk el egy olyan Ukrajnát, ahol valami egészen hihetetlen különbségek vannak a jövedelmi viszonyokban. Elrettentő pél-dának szoktam hozni, hogy a lengyel GDP kb. 2,5-szer nagyobb, mint az ukrán, és ők is nagyjából annyian vannak. És a leggazdagabb lengyelnek 3,5 milliárd dollár vagyona van, amihez képest a leggazdagabb ukráné legalább 3-4-szer több. Elképesztőek az itteni jövedelem-elosztási viszo-


65

nyok, és Ukrajnában hihetetlenül nagy a szociális feszültség. És ennek vitathatatlanul szerepe van a mostani válságban is.

Az oligarchák kapcsán még egyetlen megjegyzésem hadd legyen. Némileg azért is, mert még az is lehet, hogy ez az egész konfliktus valójá-ban véletlenszerűen robbant ki. Én Janukovicsot az orosz politikai elitnek a legalsó kategóriájába sorolom. Ez az ember kapott 20 milliárd dollárt csak arra, hogy nyerje meg a 2015-ös választást. Ez Ukrajnában, meg általában a poszt-szovjet térségben sem számit megoldhatatlan feladatnak egy ott szocializálódott vezető számára, mint amilyen Janukovics. Ezt csinálja Putyin is, nem tudom már mióta. Megkapta tehát azt a pénzt, amiből megnyerhette volna a 2015-ös választásokat. Hozzá kell tennem, hogy ezt azután kapta, miután bejelentette, hogy nem írja alá a társulási papírokat. Ehhez képest – értelmezésem szerint – Janukovicsnak sikerült kirobbantani magával szemben egy felkelést. Az összes felmérés, amit én ismerek, azt mutatja, hogy november végétől, december elejétől nem az európai uniós perspektíva miatt tiltakoztak ott nyolcszázezren – röpke 4 nap alatt 800 ezerre nőtt a 40-50 ezer fős tömeg a Majdan téren –, hanem a miatt, hogy a hatalom erőszakkal akarta felszámolni a demonstrációt. Megvereti a tüntetőket, nem egyszer, nem kétszer, majd belelövet a tüntető tömegbe. És innentől kezdve természetesen már nagy a jelentősége annak, hogy ki lőtt bele. Szerintem, ha nem a hatalom kezdi, akkor talán minden máshogy történik. Így ez mindenki számára meglepetés volt, maga Putyin számára is, és valószínűleg ez is befolyásolta az idegességét.

Még egy nagyon fontos dolog. Mindez a váratlannak mondott helyzet viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy Putyinnak ne lettek volna már jóval korábban felismerhető szándékai. Hadd mondjak né-hány példát erre. 1994-ig az idegen hatalmak békefenntartóként való megjelenését a poszt-szovjet térségben még elviselte volna az orosz vezetés, de 1994 óta ilyenről már hallani sem akar. Ez azt jelenti, hogy a poszt-szovjet térség az „közelkülföld”. Ugorjunk egy nagyot. 2008 áprilisában Bukarestben ülünk a NATO-Oroszország Tanácsban. Egy 20 perces speach-et mond Putyin, ahol két országot említ meg olyan kontextusban, hogy ezek tulajdonképpen olyan szerencsétlenül létrejött országok, hogy nem is értjük, miként is lehettek országok. Ott oroszok is élnek, ott orosz érdekek vannak, s ez a két ország Grúzia és Ukrajna. Ukrajna kapcsán elég világosan fogalmazva azt mondta, hogy Ukrajnában nagyon fontos lenne az orosz érdekek képviselete. Ezt mondta ott, bele a NATO arcába. Majd pedig augusztusban öt nap alatt egy kis háborút is vezetett. Tehát elég sokszor elmondta, végül meg is mutatta, hogy mit szeretne.


66

Az pedig már másik kérdés egyébként, hogy például a grúz háborúnak volt-e valamifajta hatása a mi gondolkodásunkra. Semmiféle nem volt és senkire nem volt. A NATO sem, az Európai Unió sem vont le sem-miféle látható tanulságot azzal kapcsolatban, hogy mit is jelentett az a grúz háború. Én megértem egyébként azt is, hogy a Lehmann Brothers az sokkal nagyobb dráma volt számukra, mint az, hogy mi is történt a „Dzsungelkaukázusban”. Nem érdekelt bennünket. Akkor viszont most ne csodálkozzunk azon, hogy Oroszország ilyen eszközöket használ, mert ezt Putyin többször és előre bejelentette, sőt még ki is próbálta. Ha valaki végignézi az interneten látható térképeket, hogy hol gyakorlatozott Oroszország 2013 első és második felében, az felfedezheti, hogy a legtöbb ilyen gyakorlat rendre a Krím és Ukrajna környékén volt. Ennél világosabb történetet nem lehet mondai. Hogy felkészületlenül ért bennünket? Ugyan! Viszont tényleg azt gondoltuk, hogy Putyin nem ekkora tahó, hogy csak fogja magát és fegyverrel csinálja. Tényleg azt gondoltuk, hogy – úgy, mint az amerikaiak – inkább majd odamegy és azt mondja, hogy hát Jacenyuk pajtás, itt van neked 20 milliárd, és megvennénk azokat az érdekeinket itt, s akkor mi teljesen belementünk volna ebbe? Láthatóan most Putyin máshogy gondolkodott. Úgy gondolkodott, hogy most móresre tanítja az ukránokat! Mert hiszen mi történt? Putyin adott nekik, nem is keveset, és ezek meg, mint a rossz kutya, belemartak a kezébe, az adakozó kézbe. Sőt, még bele is szoktunk ilyenkor – én vidéken nevelkedtem – rúgni a kutyába, mert mit képzel ez? Nos, bármilyen csúnyán hangzik is, bizony ez történt most az ukránoknál.

Ha perspektivikusan nézzük meg a dolgot, akkor mégis azt mondom, hogy Oroszország nem jelenthet perspektívát Ukrajna számára. Nem azért, mert szeretjük az ukránokat, vagy, mert nem szeretjük, s az oroszok is szeretik, vagy nem szeretik őket. Nem ez az izgalmas dolog ebben az egész kérdésben. Én két szempontból is átgondolandónak ítélem az egész történetet. Az egyik: bármilyen furcsa is, ez a magatartásmód jellemző az ukrán társadalomra. Nagyon keveset beszélünk az oligarchákról, meg a nagy hatalmukról. Azt gondolom, hogy itt Kelet-Közép-Európában, Ukrajnában is, meg aztán nálunk is, vagyis általában ebben az egész térségben az a mindent megelőzően fontos kulcskérdés, hogy képesek lesznek-e modernizálódni ezek az államok, vagy sem. Szinte ez az egyetlen kérdés!

Oroszország ugyan gazdag, sőt gazdag is marad, de csak azért, mert – mint egyébként Deák András elmondta –, ott vannak olyan, a modernizáció nélkül is létező értékek, amiket megvesznek a világpiacon. Ha nekünk is van ilyenünk, pl. szívcsakra, vagy bármi ehhez hasonlónk, amit tényleg


67

megfizetnek, akkor ne csináljunk semmit. De amennyiben nincsen ilyenünk, akkor csak a modernizáció marad az egyetlen kiút! Ez azt jelenti minden egyes országban, hogy a hozzáadott értéket, a piacképes termékkínálatot csakis képzéssel, európai típusú modernizációval tudjuk megvalósítani. Nem tudjuk másképp. Mivel Deák András arra a helyes következtetésre jutott, hogy az ukrán modernizáció elképzelhetetlen külső intervenció nélkül, a fő kérdésem ezek után csak az, hogy ki fogja finanszírozni ezt a modernizációt, ami egyébként úgy 160-170 milliárd euróra taksálható, de az is lehet, hogy kicsit többre. Tehát 10 éven keresztül kellene nekik évi 15-16 milliárdot adni. Ez a 160 milliárd ez óriási pénzösszegnek te-kinthető. De ha jobban belegondolok abba, hogy 2008-tól kezdve olyan lazán odaadtuk a jóval több mint 100 milliárdot Görögországnak – és nem vagyok biztos benne, hogy nem kell még majd adnunk neki, mert ők is „jól sáfárkodtak” –, akkor nem vagyok biztos, hogy erre nem lenne politikai hajlandóság. Az viszont egy másik kérdés, hogy – szintén 2008 óta – sajnos, az ilyenekre nincsen pénz, és ez az egyik nagy tragédiája az európai külpolitikának.

Befejezve, azt gondolom, hogy minden olyan országnak Európa jelenthet modernizációs esélyt, hangsúlyozom: esélyt és nem biztonságot, amelynek nincsenek olyan energetikai vagy olyan más kincsei a földben, amit a világpiacon eladhat. Erősen szkeptikus vagyok ugyan, hogy Ukrajnának sikerül-e ez a modernizáció, de ahhoz a véleményemhez mindenképpen ragaszkodnom kell, hogy adjuk már meg nekik az esélyt a modernizáló-dásra. Majd ha elszúrták, akkor gondolkodhatnak, hogy miként legyen tovább, de az esélyt meg kell adni nekik is.


69

Vitafórum

Valki László

Szeretném, ha két kérdést valaki, vagy akár többen is, megválaszolnátok. Két dolgot nem értek ugyanis. Hogy ha ez így zajlott le, és ilyen adatok voltak ismertek, mint amikről például Deák András beszélt az előadásában, ilyen gazdasági adatok jellemezték Ukrajna fejlődését, akkor ki és miért gondolta az Európai Unióban, hogy érdemes lesz társulási szerződést kötni velük? Honnan számítottak akkor arra a Marshall-segélyre, amelyet Soros György szívesen ajánlana Ukrajnának? Persze, hogy nem ő ajánlaná fel… Ki követte el tehát a hibát brüsszeli oldalon? A másik, amit szintén nem tudok magamnak megmagyarázni, hogy – mivel ezek a tárgyalások a társulási szerződés megkötéséről meglehetősen hosszú ideje folytak, nagyjából két évig –, mi történt, hogy az oroszok, akik nyilván pontosan informálódtak közben is ezekről a tárgyalásokról és azok részleteiről, szóval mi történt, hogy hirtelen azt mondták Janukovicsnak, hogy ezt nem jól csinálod, eddig és ne tovább! Mi felajánlunk egy kicsit több vagy hasonló pénzt, és akkor pedig ti megváltoztatjátok az álláspontotokat és elutasítjátok a társulási egyezményt. De mi történt a hosszú moszkvai alvást illetően?


Megszólítva érzem magam Tálas Péter által, több okból is. Egyrészt, mert az elmúlt 4 évben a NATO-Grúzia kapcsolatokkal foglalkoztam, másrészről Bukarestben is jelen voltam ezen a bizonyos csúcstalálkozón, ami tényleg így zajlott, ahogyan Tálas Péter mondta. Putyin világosan elmondta, hogy mit fog csinálni Grúziában, Ukrajnában, és egyetértek azzal is, hogy nem tanultunk és nem változtattunk a politikánkon a grúziai válság után. A kérdés ezek után az, hogy most fog-e valami változni azután, ami Ukrajnában történt?

Kulcsár István

Elhangzott – majdnem ilyen megfogalmazásban –, hogy Putyin tulajdon-képpen vereséget szenvedett az ukrajnai válság kirobbantása kapcsán. Én


70

nem vagyok benne biztos. Az a terve, mondjuk így, az ”A” terve, hogy Ukrajnát úgy vonja be az Eurázsiai Unióba, hogy ezt az ukrán lakosság lenyelje, ez a terve nyilvánvalóan megbukott. Volt azonban egy „B” terve is, aminek a lényege Ukrajna destabilizálása. Az, hogy létrehozzon – Tálas Péter utalt erre – egy fordított kordont Európa felé. Azzal először is nagyon komoly belpolitikai sikert aratott, hogy a Krímet bekebelezte Oroszország. Oroszországban az a városi középosztály, amelyiken belül Putyin teljesen elveszítette a népszerűségét, ha ugyan volt ilyen, nagyrészt felsorakozott Putyin mögé, éppen a Krím kapcsán.

És nem is annyira orosz nacionalizmusról beszélnék, mint inkább egy-fajta birodalmi ideológiáról. Azt hiszem, hogy a kelet-ukrajnai lakosság egyik része ennek a befolyása alatt áll, másrészt pedig nyilván azt is észreveszi, hogy amíg Ukrajnában 2000-2008 között az életszínvonal stagnált vagy esett is, a szomszédos Oroszországban évről évre, egészen a válságig, folyamatosan növekedett és nagy különbség következett be a két ország között. A „B” tervhez hozzávenném azt is, hogy most úgy néz ki, hogy ez a destabilizálás többnyire sikerült is. Hogy lesz-e belőle föderalizáció, és hogy milyen, azt most nagyon nehéz megmondani. De nagyon hosszú lesz szerintem még ez az ukrajnai válság, és korántsem lehet még megmondani, hogy miként is fejeződik majd be.

Ami az ideológiát illeti, hallottunk arról, hogy az európai, s benne a magyar szélsőjobb is, valahol nagyon egy húron pendül a putyinista ideológiával. Nagyon érdekes mindez magasabb szinten is. Jártak nálunk különféle előadók a Ruszisztikai Központban, néhány évvel ezelőtt hallgattam egy orosz professzort, és nemrégiben egy diplomatát – akit nagyon európainak ismertünk, s akiről úgy gondoltuk, hogy Magyarországot ő is nagyon jól ismeri, sőt nyílt konfliktusa volt a FIDESZ-szel, és még tudnám sorolni, hogy hány egyéb helyen, a Magyar Külügyi Társaságban – mindenki és mindenütt „Putyin light” ideológiát adott elő. Ha úgy tetszik, akkor „putyini birodalmi ideológiát”, némiképp tudományos mezbe öltöztetve.

Ha lejjebb megyünk egy fokkal, és megnézzük a hétköznapi propa-gandát, ott pedig azt látni, hogy mind a két fél szemérmetlenül hazudik. Nyilvánvaló, hogy egy konfliktusban mind a két fél hazudni szokott, de olyan fokon, ahogy ezt most csinálják, ilyet én még egyszerűen nem láttam. Az orosz propaganda kizárólag azt fújja, hogy ami a Majdanon történt, ami Ukrajnában van, az teljesen banderista jelenség volt, ami az oroszok számára egyenlő a fasisztával, s gyakran fasisztának is nevezik az ott lévőket. A fasisztát pedig az oroszok zsigerileg gyűlölik. Úgy látom, hogy ezt a szöveget az oroszországi lakosság és a kelet-ukrajnai lakosság


71

egy része is beveszi. Lehet hivatkozni ellenkező példára is, egészen durva hamisításokra. Olyanokra például, hogy az ukrán televízió a szeparatisták által legyilkolt gyerekek képeit mutatja be, és ezekről meg kiderül, hogy 10 évvel ezelőtt Csecsenföldön, vagy nemrég Szíriában készült felvételek. Szóval a lehető legaljasabb módon hazudnak mind a két részről.

Deák András

Nemzetközi jogász klasszikus kérdése Valki Lászlóé! Vagyis, hogy ha egy ilyen jogi folyamat beindul, akkor az mivégre is történik. 25 éve folyamatos a tárgyalás és alkudozás. Önmagában az, hogy tárgyalnak egy EU társulásról, az még semmiféle kötelezettséget nem jelent szerin-tem senki részéről, és így van ez Janukovics részéről is. Az EU részéről pedig tét nélküli volt a dolog. Nem gondolom ugyanis, hogy az EU nagy áldozatokat vállal egy szabadkereskedelmi egyezmény megkötésével. Nyilvánvalóan azt mondhatták, hogy ám legyen, s nem is volt mögötte politikai kötelezettségvállalás, nem volt tagsági ígéret. Ezért orosz oldalról is valószínűleg úgy kezelték, hogy ezek csak ilyen kis tárgyalgatások, és a végén úgysem fog Janukovics aláírni, mert mivégre is tenné ezt. Az volt inkább a meglepő, hogy Janukovics elment ilyen messzire.

A leggyakoribb verzió arra vonatkozólag, hogy mégis miért zajlott le ez az EU-társulási – folyamat és miért nem állt le korábban � az, hogy közben mindenki azt hitte, hogy úgysem fog megtörténni. Körülbelül olyan módon, ahogyan az akkor történt, amikor Irak megszállta Kuvaitot. Ennek bekövetkeztét sem hitte senki komolyan. Szaddam Husszein is azt hitte, hogy nem fog beavatkozni az Egyesült Államok, az Egyesült Államok meg azt, hogy Szaddam Husszein nem fogja megszállni Kuvaitot. Aztán, a hiedelmek ellenére mégis megtörtént az egész. Én ezt a változatot tartom a legvalószínűbbnek az egész történetben.

Arra a kérdésre, hogy Janukovics miért ment ebbe bele ilyen sokáig, két válaszverzió, vagyis megint csak találgatás van. Az első szerint egy idő után már politikailag nem mert kiszállni ebből, s amikor a körmére égett a dolog, akkor már nem talált más kiutat magának. A másik pedig, hogy ő maga tényleg ambicionálta ezt, és úgymond megversenyeztette egymással az EU-t és az oroszokat. Különben a hosszú tárgyalási folyamat ellenére az ukrán fél elég rosszul tárgyalt, s nem véletlen, hogy nem is írták most alá a gazdasági fejezeteket. Az új ukrán kormány ugyanis azt mondta, hogy na, így azért mégsem! Tehát csak a politikai részt írták alá, és úgy néz ki, hogy a gazdasági részeket, vagy a kereskedelem-politikai részeket legalább részben újra szeretnék tárgyalni.


72

Tálas Péter

Tavaly nyár óta már megjelentek olyan szakértői kommentárok, hogy ez a társulás nem biztos, hogy össze fog így jönni. Inkább az a meglepő, hogy kommunikációban miért nem készítették fel erre az ukrán társadalmat. Ennek egyetlen okát abban látom, hogy az Európai Unióval kötendő tár-sulási szerződés volt az, amiben az ukrán társadalom relatív többsége – az emberek fele – egyetértett. A közvéleménynek a Vámunióról való pozitív véleménye pedig 30 százalék körüli volt, ami ugyancsak nagyon magas értéket jelent. Azt gondolom, hogy ez is egyik olyan ok volt, ami miatt Janukovics úgy gondolhatta, hogy akkor ezt tovább kell csinálni.

Volt kérdés a NATO Ukrajnához való viszonyáról. Szeretném hinni azt, hogy sor kerül a tanulságok levonására. De látni kell, hogy igen eltérő a NATO európai tagjainak az ukránokhoz való viszonya. A balti országok, Lengyelország, Románia, Bulgária és az Egyesült Államok a leginkább hajlamosak arra, hogy komolyan vegyék a NATO szerepét, és még inkább arra, hogy tegyenek is ennek érdekében valamit. Itt a lényeg ebben van, vagyis, hogy teszünk-e érdemi lépéseket ennek érdekében. Például, hogy Magyarország nem 2016-ban teszi oda azt a 0,1 milliárdot a védelmi büdzséjéhez, hanem – az ukrán helyzet tanulságaira való tekintettel is – mondjuk már 2015-ben. Azt tudom, hogy általánosságban vannak ilyen törekvések, de azért jól megkülönböztet-hető, hogy kinek milyen politikai érdekei vannak. Európa számára döntően a „business” jelenti a fontosabb dilemmát, mert stratégiailag nincs felkészülve olyan gazdasági szankciókra, amik hatékonyak és hatásosak, és – nem utolsó szempontként – amit saját maga nem szenved meg.

Gyóni Gábor

Kulcsár István kérdésére reagálok. Azért mondtam azt, hogy Putyin vesz-tett, mert Ukrajna nem lesz a leendő Eurázsiai Társulásnak a tagja. És ez komoly vereség Putyin szempontjából, különösen, hogy Ukrajna nem csak egy csatolt része lett volna ennek a társulásnak, hanem rendszeralkotó eleme. A Szovjetunió koporsójába is az utolsó szög az 1991. december 1-én Ukrajnában megtartott népszavazás volt, amely döntött a függetlenségről. Ez volt az utolsó és döntő momentum, ami után elkerülhetetlenné vált a Szovjetunió bomlása. Megjegyzem, hogy ezt a projektet – ami a négy legjelentősebb volt szovjet köztársaság, Oroszország, Belarusz, Kazahsztán és Ukrajna együttműködését szorgalmazza –, nem Putyin, hanem még Jelcinék találták ki az 1990-es évek elején, amikor az oroszországi elit szétverte a Szovjetuniót. Úgy képzelték, hogy megszabadulnak attól


73

a ballaszttól, amit a közép-ázsiai meg a dél-kaukázusi szegény, dotált köztársaságok jelentenek, s a négy legerősebb és legfejlettebb köztársaság együttműködése alkotna egy új integrációt.

A többivel, amit mondott, tökéletesen egyetértek. Szerintem sem szabad összekeverni az orosz nacionalizmust a birodalmi ideológiával. Magyarországon gyakran tapasztalom azt, hogy sokan a mi közép-európai etnikai naciona-lizmusunkat próbálják meg ráhúzni az oroszokra, mintha ők is éppen úgy gondolkodnának, mint mi.

Abban is egyetértek, hogy Ukrajna válsága valószínűleg hosszantartó és permanens lesz. Azt nem tudom ugyan, hogy mi volt Putyin „B” terve, nem vagyok bejáratos hozzá, de tényleg úgy tűnik, hogy jelenleg Oroszország érdeke Ukrajna destabilizálása. Erről árulkodnak azok a szakállas csecsen fiatalemberek is, akik Donyeckben, Kramatorskban, Szlavojanszkban har-colnak. Azzal is egyetértek, hogy mindkét fél propagandája ocsmány módon hazudik. Magyarországon is vannak olyan internetes felületek, amelyek kimondottan ruszofób propagandát hangoztatnak, de az ellenkezőjével is lehet találkozni.

Tálas Péter

Egyetlen megjegyzést hadd tegyek ehhez, részben megerősítve, részben vitatva Gyóni Gábornak és Kulcsár Istvánnak is a mondandóját. Én is azt gondolom, hogy Putyin veszített és veszteni fog perspektivikusan. Ha végigjátsszuk azt, hogy mi történhet, akkor előfordulhat, hogy valamilyen formában elviszi még a déli és a keleti területeket is, de stratégiai érte-lemben akkor is Európa befolyása nő meg. Ez olyan, mint a tortaszelet: amíg én felszeletelem a tortát és nem veszem el a sajátomat, addig bármi jöhet még, történhet még vele. De ha kiveszek belőle két szeletet, az már azt is jelenti, hogy a másikakat félreérthetetlenül otthagyom a többieknek. Európa – egy ilyen területelvitel esetén – nem fogja tudni azt megtenni, hogy ne vigye magával, ne tekintse a saját tulajdonának a többit. És akkor körülbelül ott leszünk, ahol Hitler volt 1940-1942-ben. Ilyen mélyen kelet felé behatolva a második világháború alatt volt a Nyugat.

A másik pedig az, hogy én még várnék azzal az ítélethozatallal, hogy siker-e ez, vagy sem. Két dolognak nagy szerepe van szerintem Putyin visszafogottságában. Az egyik, hogy az orosz gazdaságnak nem megy jól mostanában. A Krímnek a konszolidációja pedig komoly pénz, oda a kijevi kormány évi ötmilliárd hrivnyát simán elköltött. Legalább ennyi pénzt bele kell tennie Putyinnak is. A másik – bár nem ismerem jól a birodalmi naci-onalizmust –, nem lehet tudni, hogy ennek hatása meddig tart ki. Az Echo


74

Moskvynak volt egy nagyon kedves nyílt leve, ahol Putyinnak azt mondták, hogy teljes szívvel támogatják, hogy az oroszokat ott a Krímben megsegíti. De azért volnának még páran olyan oroszok, akiket meg kellene segíteni Oroszországban is!

Hogy a két fél hazudna? Nem! Csak információs harcot folytat, ami ma már a világ legtermészetesebb dolga lett. A legdurvább eszközökkel szokták ezt csinálni, pontosan tudjuk. Ha visszanézünk az arab tavaszra, akkor lehet látni, hogy ott is éppen ugyanez zajlott le. Hozzá kell tennem, hogy – a maguk szempontjából – szerintem rendkívül hatékonyan is csinálják és ebben jól felkészült Putyin. Ma már kész tanulmányok foglalkoznak azzal, hogy milyen ügyesen is csinálják. A kérdés természetesen ez esetben is az, hogy a propa-ganda hatása meddig tart ki. A döntő kérdés – ismétlem – az, hogy az ukrán társadalom modernizálódni akar-e, vagy megelégszik a vegetációval politikai és gazdasági értelemben egyaránt. Ez utóbbit is el tudom képzelni, és ismerek is olyan társadalmat, amelynek tagjai szintén megelégszenek ezzel…

Juhász Attila

Az információs harc, vagy a propaganda jelentőségéhez egy hazai példát mondok. Az egymáshoz kapcsolódó hírforrásokat bemutató, általunk feltárt hálózaton az egyik – a Titkolt Hírek nevű oldal – mostanában, és az ukrán válság kezdete óta folyamatosan foglalkozik ezzel a témával, és értelmezi azt a maga szája íze szerint. Több mint negyvenezer követője van. Ez körülbelül a duplája annak, mint amennyi mondjuk az általunk jelentősnek és befolyásosnak gondolt magyar nyomtatott hetilapok olva-sótábora. Ma reggel megnéztem a NATO külügyminiszteri találkozójáról a híreket a vezető oldalakon, kitekintőn, híroldalakon, stb. Megnéztem, hogyan kommentálják ezeket a híreket, és egy-két kivételtől eltekintve csak szélsőjobboldali kommenteket leltem. Én ennek a jelentőségét itthon sem becsülném alá, de egyébként a NATO helyében sem, tehát ezeknek már most is nagy és inkább növekvő a befolyásoló szerepe.

Deák András

A „Putyin vesztett vagy nyert” kérdést úgy látom, hogy abban a tekintetben valószínűleg igen, vesztett, hogy mondjuk Ukrajna – bár azért még itt is várjuk ki a végét – nem lesz a Vámunió része. Másrészt úgy gondolom, hogy az a célja, hogy valamiféle olyan alkotmányos egyezséget hozzon létre, ami lényegében konföderatív állammá teszi Ukrajnát, az még teljesülhet. Egy olyan alkotmányjogi üzletbe próbálja belevinni ezt az országot, amely


75

szerint akkor kapják vissza ezt a két vagy három megyét, ha az alkotmány ezeknek valamiféle külön jogosultságot, pl. vétójogot ad. Ha Ukrajna a XVII. századi Lengyelországgá transzformálja magát. Ez még nem zárult le. De ha ez nem jön össze, akkor is ott van még a moldáv szcenárió. Nem jönnek be, nem igazolódnak azok a hírek, hogy „visszafoglaltuk Szlavjanszkot”, vagy „miénk a donyecki városháza”. Nem vagyok benne biztos, hogy katonailag meg tudják ezeket a nehéz feladatokat oldani, és innentől kezdve már nem vagyok benne biztos, hogy a moldávtól külön-böző forgatókönyv mellett futna végig ez az ukrán történet.

Tálas Péter

A moldávoknál azonban – s ezt ne felejtsük el –, hivatalos hadsereg van. Nehezen tudom elképzelni azt, hogy polgárháborús állapotokat ezekkel a kis zöld emberekkel tartósan fenn lehet tartani úgy, hogy a lakosság ne tiltakozzon ellene. Mert forradalmat csinálni egy darabig jó, de amikor permanenssé tesszük a forradalmat és éjjel nappal forradalmárok vagyunk és az ott élőknek ehhez alkalmazkodnia kell, azt bizony nagyon nehezen szokták hosszasan elviselni a lakosok. Különösen akkor, ha egyébként valóban Ukrajnának a gazdagabb részéről van szó.

Kontra Ferenc

Visszatérek néhány kérdésre. Hogy miért is tárgyaltunk Janukoviccsal? Az Európai Unió pontosan tudta, hogy milyen korrupt politikussal tár-gyal. Itt azonban arról volt szó, hogy sikerül-e egy tárgyalási folyamat eredményeként megszülető, nagyon átfogó, kötelező érvényű dokumen-tummal lezárni a dolgot. Arra számítottunk, hogy ha aláírjuk, akkor ez a felekre kölcsönösen kötelezettségeket ró. Hogy most sikerül-e egy ilyen dokumentummal Ukrajna külpolitikai orientációját megváltoztatni? Az esély úgy tűnik, hogy most megvan. Az eredményt illetően pedig majd meglátjuk, majd a történelem eldönti, de most erre van esély.

És hogy Janukovics miért tárgyalt velünk? Janukovics tendereztette az Európai Uniót és Oroszországot, ki ad neki többet? Amikor mi húzódoz-tunk, akkor az oroszokhoz fordult, s ők adtak többet. Ezt eljátszotta volna még talán többször is, ha közben nem bukik meg a rendszere.

Hogy vesztett-e Putyin vagy nyert? A Krímmel nyert, óriási lett a népszerűsége, bizonyos szovjet területeket visszaintegráló politikusként tündököl. Viszont Donyeckben és Luhanszkban más a helyzet. Nem volt meg számára itt az a lakossági támogatás, amire alapozva ő katonailag


76

beavatkozhatott volna, és gyakorlatilag egy huszárvágással ezt a két megyét is leválaszthatta volna Ukrajnáról. Ma már, szerintem, csapdahelyzetben van Putyin. Katonailag nagyon nehéz beavatkozni, mert azonnal jönnek a gazdasági szankciók, Oroszország még jobban elszigetelődik. Ezek a diverzánsok és az általuk felheccelt vagy az őket támogató fegyveresek, szeparatisták pedig egyre inkább teret vesztenek. Az ukrán hadsereg kezd velük szemben magára találni, a parancsnoki rendszer kezd működni, és ma úgy áll a helyzet, hogy ha nem adják meg magukat, nem vonulnak ki ebből a térségből, akkor megsemmisítik őket. Nagyon beszédes az, hogy a szeparatisták, illetve – az orosz média állítása szerint – több ezer ember fordul Putyinhoz levélben, hogy mentsetek meg bennünket, mert megsemmisítenek. A szeparatisták fegyveres parancsnoka kétségbeesett levelet ír, hogy mind itt halunk meg, ha nem avatkoztok be. De ezt már nem teheti meg. Úgy érzem, Putyin nem teheti meg, mert akkor olyan súlyos nemzetközi következményekkel kell szembenéznie, aminek eredményeként hosszútávon igenis óriásit veszít. Én így látom ezt a helyzetet.

Nikicser László

Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy sokszor elhangzott itt Putyin, Janukovics, sok más vezető neve, de a Nyugatról nem hallottam Merkel, Hollande és a többiek nevét. Azért mondom ezt, mert volt szerencsém az európai konföderációs társulási megállapodásokat, a Keleti Partnerséget belülről látni és csinálni. Vegyük tudomásul, hogy az Unió akkor folyamodik ilyen multilaterális dolgokhoz, amikor valami értéket akar követni, és nem amikor nemzeti, tagállami érdekeket kíván érvényesíteni. Ez a hozzáállás talán segíthet néhány dologban. Nagykövet úr talán emlékszik arra, hogy Belarusz kapcsán milyen ellentétek voltak a brüsszeli központ és a német, a francia és az egyéb, ott lévő nagykövetek között. A nemzeti érdekek képviseletét elsősorban kétoldalú alapon próbálják megvalósítani.

Szeretném felhívni a figyelmet, hogy az ukrán és az orosz elnököt nem NATO helyiségben, hanem a normandiai strandon próbálták összehozni, s össze is jöttek. 32 év külügyes tapasztalat után ajánlom, hogy nézzük meg most, és két év múlva újra az orosz kétoldalú kapcsolatokat. Ahogy Belarusz és mások esetében a szankciók tartottak addig ameddig, olyan intenzitással amilyennel, és utána mi történt? Kérem, nézzék meg a két-oldalú gazdasági kapcsolatokat Belarusz és Németország, Franciaország, stb. között. Véleményem szerint Putyin azzal győzött, hogy előbb ért oda a Krímbe, mint az EBESZ, a NATO, vagy bárki más. Szerintem ezzel a dolog hosszú időre eldőlt. A kozmetikázás még tarthat egy darabig,


77

de az erőviszonyok mindenképp számítani fognak. Szeretném felidézni Talleyrand szavait, hogy a politikában és a szerelemben nincs örökké és nincs soha. Nem fog egyetlen amerikai vagy egyéb katona sohasem bevonulni azért, hogy Ukrajnát megmentsék. 2005-ben a külügyben készí-tettünk egy anyagot Ukrajnáról. Következtetésünk az volt, hogy Ukrajnát sematikusan egy két részből álló nagy gazdasági kamarának tekinthetjük, ahol az eltérő érdekek közül mindig van valami, ami még összetartja a többit. Következtetésként én azt hiszem, hogy ez a destabilizált Ukrajna Oroszország legjobb kártyája itt az európai szomszédságban.

Nem beszéltünk arról, hogy Magyarországon a kormány mit tett vagy mit nem tett, vagy mit kellett, s mit nem kellett volna tennie, vagy mit kellene most tennie? Kellene-e nyilatkoznia a napokban autonómiáról és egyebekről, vagy taktikusabb lenne most hallgatni, s majd máskor, más formában elővenni ezeket?

Szili Sándor

Én középkori orosz történelemmel foglalkozom. Úgy vélem, hogy a diskurzusból hiányzik egy fontos szál ahhoz, hogy együtt tudjunk gon-dolkodni. Ez általában az orosz álláspont interpretációja, vagy egy kicsit mélyebb ábrázolása. Röviden beszélnék arról, hogy maguk az oroszok a saját külpolitikai gondolkodásukban hogyan látják mindazt a problémát, ami itt elhangzott.

Az oroszoknak eszükbe sem jutott, hogy Ukrajnát az EU bármikor is bármilyen formában magához tudná közelíteni. Egyszerűen azért, mert az Európai Uniónak vannak demokratikus kritériumai, meg különféle gazdasági kritériumai. Ukrajna pedig egyiknek sem képes megfelelni, plusz a politikus hölgy is börtönben ül. Az oroszok tavaly nyárig teljesen abban a hitben voltak, hogy itt még esélye sem lesz Ukrajnának semmiféle társulási szerződés aláírására. Aztán teljesen váratlanul kiderült, hogy az EU minden további nélkül felrúgja a saját elveit, s egy nem demokratikus és gazdaságilag is alkalmatlan országgal hajlandó megkötni ezt a társulási szerződést, sőt olyat, amiben deklarálták, hogyha ezt Ukrajna aláírja, akkor nincs semmiféle Vámszövetség, semmiféle Eurázsiai Unió. Ezek után az oroszoknak nyilván szembesülniük kellett azzal, hogy itt arról van szó – amit kezdettől fogva gondoltak a keleti bővítésről – hogy ez valójában egy amerikai projekt, hiszen az Európai Uniónak soha nem volt érdeke a gazdasági konfrontálódás Oroszországgal. A kétoldalú kapcso-latokban az ún. régi Európa államaival, Németországgal, Olaszországgal, Franciaországgal remek a kapcsolat.


78

Az egész Keleti Partnerséget két olyan állam terjesztette elő, amely erre tulajdonképpen nem is volt alkalmas: Svédország meg Lengyelország. Az oroszok kezdettől fogva azt látták, hogy ez egy olyan amerikai projekt, ahol az Európai Unió a trójai faló. Kezdettől fogva szerettek volna az oroszok is beszállni. Az elején nem engedték őket, utána meg úgy akarták őket behívni, hogy akkor legyenek donor állam, tehát fizessenek, amire általában az oroszok nem képesek. Ebben a helyzetben orosz szempont-ból hirtelen felgyorsultak az események és eljutottak odáig – valóban Janukovics tendereztetett, ahogy itt elhangzott –, hogy amikor előállt a reális veszély, hogy márpedig tényleg megkötik a társulási szerződést, akkor Oroszország kénytelen volt erőszakosan fellépni és rendkívül erős gazdasági, politikai és személyes nyomás alá vette az ukrán vezetést. Ennek az lett a következménye, hogy egy radikális fordulattal Ukrajna bejelentette, hogy akkor semmiféle uniós integrációs törekvései nem lesznek. Ez természetesen nagy kihívás volt az oroszok számára a Nyugat részéről, amire aztán valahogy reagálniuk is kellett.

Két szinten történt reakció. Az egyik az, ami a Majdanon történt, ahol elkezdtek eszkalálódni az erőszakos cselekmények. A másik reakció pedig az volt, hogy váratlanul megjelent három külügyminiszter, a francia, a lengyel meg a német, és egy éjszaka leforgása alatt úgy megdolgozták Janukovicsot – nyilván hasonló módon, ahogy korábban azt Putyin tette –, hogy reggelre egy olyan szerződést hoztak tető alá, amit az orosz megbízott nem is volt hajlandó aláírni. Ez a szerződés, ami reggel kijött, teljesen kizárta Oroszországot a további rendezésből. Gyakorlatilag egy éjszaka leforgása alatt Oroszországot taccsra tették, partvonalon kívülre, és semmilyen lehetősége nem maradt, hogy a továbbiakba csak bele is szólhasson.

Innentől kezdve Oroszországnak el kellett dönteni, hogy mit csináljon. Ez volt az a pillanat, amikor világossá vált számukra, hogy – ha Ukrajnát nem akarják végképp elengedni –, egyetlen lehetőségként az erőszakos beavatkozás maradt. Ekkor kezdődik a Krím. De a Krím sem rögtön úgy indult, hogy Oroszországhoz fogják csatolni! Bár ez az opció benne volt, de a döntés csak akkor született meg, amikor – a Krím de facto megszállása után – a központi kijevi vezetés hozott egy nyelvtörvényt, amiben kijelentette, hogy az orosz nyelvet innentől kezdve nem lehet használni. Igaz, hogy ez a törvény ténylegesen mégsem lépett hatályba, de ez a ballépés akkor is megtörtént és jóvátehetetlennek bizonyult. Ezek után következett az a krími népszavazás – ami persze egy meghamisított népszavazás volt – és hozta azt az eredményt, amit hoznia kellett.

Ukrajnának rendkívül fontos stratégiai szerepe van az oroszok számára. A kelet-ukrajnai hadiipar nélkül Oroszország még 10-15 évig nem nagyon


79

tudná a hadiiparát rendesen működetni. Másfelől – a hagyományos biztonságpolitikai felfogásban – Ukrajna felől Oroszország rendkívül nyitott. Azt se felejtsük el, hogy több mint kétszáz éven keresztül a mai Ukrajna meg a mai Belarusz az a lengyel-litván állam része volt, és Szmolenszk is még határváros volt a lengyel-litván állam részéről. Az oroszoknak gazdagon volt olyan történelmi tapasztalatuk, hogy mit is jelent az, amikor Moszkva közvetlen közelében vannak a nyugati határok. Azt se felejtsük el, hogy a Krímet 1856-ban az angol flotta szétlőtte, sőt partra is szálltak. A Krím megszállására orosz részről tehát azért is került sor, mert amikor a nemzetbiztonsági kérdésekről gondolkodtak, akkor nem lehetett tudni, hogy hova eszkalálódik a helyzet Ukrajna területén belül. Nagyon Nyugat-barát kormányzat jött létre, s a Krím katonai stratégiai funkcióját nem lehetett kockára tenni. Tehát a biztonság kedvéért jobbnak látták, ha ők érnek oda előbb, mint az amerikaiak.

Körülbelül így jutott el a dolog oda, ahova eljutott. Tálas Péter azt mondta, hogy a geopolitikai játékokat az Egyesült Államokban jól értik, s minden mögött ott is van ez. Igen, így van. Amikor Oroszország deklarálta, hogy a FÁK térségét a saját kiemelt érdekövezetének tekinti, az Egyesült Államok úgy reagált erre, hogy ő pedig ezt nem hajlandó elismerni. Ha ezt az eurázsiai térséget orosz szemmel, az orosz érdekek szempontjából nézzük, akkor ők kénytelenek azt látni, hogy az érdekszférájukban hol itt, hol ott, hol amott destabilizálódik a helyzet. Megpróbálják meggyen-gíteni, erőkifejtésre késztetni Oroszországot. Az oroszok pedig rendre azt gondolják, hogy minden mögött az amerikaiak vannak, mert tudatosan próbálják Oroszország potenciálját gyengíteni, illetve arra kényszeríteni, hogy az erőtartalékaikat amennyire lehet, feléljék.

Kontra Ferenc

Köszönöm az észrevételt. Nagyon sok mindenben egyetértünk, csak itt idő hiányában nem akarunk visszaélni a hallgatók türelmével. Ezért csak Nikicser László kérdésére reagálok, vagyis hogy mi magyarok mit csinálunk, vagy mit kéne csinálnunk? Az én javaslataim, amiket én előterjesztek, azok elsősorban arra irányulnak, hogy Magyarországnak nem Oroszország szankcionálásában kell élen járnia. Mint azt korábban említettem, a szankció az mindig nagyon kétélű dolog, soha sem látjuk előre a következményeit. Arra sincsenek hatástanulmányok, hogy ha Oroszország „visszaüt”, vagy viszont-szankciókat alkalmaz, akkor ennek konkrétan milyen hatása lesz. Szerintem tehát az lenne Magyarország


80

és az Európai Unió érdeke is, hogy Ukrajnát segítsük minél gyorsabban talpra állni, gazdaságilag, politikailag, s ha kell katonailag egyaránt, és hogy minél gyorsabban demokratizálódjon Ukrajna. Mert Oroszország számára ez lenne a legnagyobb csapás, ha egyszerűen elvesztené a be-folyásolási képességét egy olyan ország felett, amelyik ekkor már soha nem akarna abba az irányba orientálódni.

2. PANEL

Orosz kihívások–NATO válaszok


85

Elnöki bevezetőMolnár György

Molnár György vagyok, a Külgazdasági és Külügyminisztérium Biztonságpolitikai és Non-proliferációs Főosztályának vezetője. Most csak egy nagyon rövid bevezetőt tartok, és meghallgatva a paneltagokat, majd még kiegészítem néhány gondolattal az elhangzottakat. Annál is inkább, mert ezen a héten, kedden-szerdán volt a NATO külügyminiszteri értekezlete – a korábbi védelmi miniszteri értekezletet követően –, az utolsó miniszteri szintű összejövetel a szeptember eleji Wales-i NATO csúcstalálkozó előtt. Ezen az ülésen néhány kérdésben már körvonalazódott, hogy mit várhatunk majd a csúcstalálkozótól. A panel végén – kiegészítve az elhangzottakat – majd még visszatérek erre.

A panelünk címe: Orosz kihívások – NATO válaszok. Természetesen, amikor orosz kihívásokról beszélünk, nem csak és kizárólagosan a leg-utóbbi hónapok ukrajnai fejleményeire kell gondolnunk, bár kétségtelen, hogy most mindenkinek ez jut először az eszébe. Amikor majd áttérünk a panel második részére, a lehetséges NATO válaszokra, látni fogjuk, hogy jelenleg alapvetően ez a téma határozza meg a NATO csúcstalálkozóra való felkészülést. Mintegy fél évvel ezelőtt – az ukrajnai válság kezdete előtt – a Szövetségben még arról folyt a gondolkodás, hogy a szeptemberi NATO csúcstalálkozón melyek lehetnek azok a fő témák, döntések és eredmények, amelyek vannak olyan fontosak, hogy a politikusok, illetve a közvélemény figyelmét is felkeltsék. Akkor ez nem tűnt könnyű feladat-nak. Ezt a dilemmát azonban az ukrajnai válság és az abban játszott orosz szerep „megoldotta”, ma már nincs olyan problémája a Szövetségnek, hogy mivel is kellene foglalkoznia a csúcstalálkozón.

Tehát az orosz kihívás ma: Ukrajna. Abban teljes egyetértés van, hogy akár a krími, akár a kelet-ukrajnai fejleményeket tekintjük, ezekben Oroszországnak nagyon komoly felelőssége van. Amit tett, az a nemzetközi joggal, a kialakult nemzetközi renddel ellentétes, ezért megfelelő választ kell adni rá. A rövid távú válaszok már megszülettek a Szövetségen belül, ugyanakkor jelenleg is folyik a gondolkodás arról, hogy mik lehetnek a hosszú távú válaszok.

A dilemmát röviden úgy lehet összefoglalni, hogy a NATO-nak újra kell-e gondolnia, teljesen új alapokra kell-e helyeznie az Oroszországhoz


86

való viszonyát, az Oroszországgal való együttműködését. Bár erről már elkezdődött az eszmecsere, a döntés egy hosszú folyamatnak lesz az eredménye, amit befolyásolnak majd az elkövetkező időszak eseményei, és az sem biztos, hogy szeptember elején, ami rövid két hónap múlva lesz, már hosszabb távra szóló választ tudunk adni a felvetődő kérdé-sekre. A dilemma ugyanis az, hogy egyrészről megfelelő ellenlépéseket kell tennünk, érzékeltetni kell Oroszországgal, hogy ami történik, azt nem tartjuk elfogadhatónak. Ugyanakkor geopolitikai súlyára, szerepére tekintettel Oroszországot teljesen nem izolálhatjuk, mert vannak olyan nemzetközi kérdések, amelyek nem oldhatók meg az Oroszországgal való együttműködés nélkül. A két szempont közötti helyes egyensúlynak a megtalálása, ennek a bekalibrálása az, amit csak egy hosszabb folya-mattól remélhetünk.

Ha a rövid távú reakciókat vizsgáljuk, a NATO eddigi válaszai három főbb csoportra oszthatók. Az elsőbe a szövetségesek biztonságának megerősítését célzó intézkedések tartoznak. (Gondolom, Demkó Attila, aki a partnerem a Honvédelmi Misztériumban, erről részletesen beszélni fog.) A második az Ukrajnának nyújtandó és nyújtható támogatások köre. A harmadik kérdéskör pedig az, amiről már beszéltem: a NATO és Oroszország közötti kapcsolatok alakítása. Most pedig felkérem az első előadót, Demkó Attilát!


89

ElőadásDemkó Attila

Most ugyan már a HM Védelempolitikai Főosztályának a vezetője va-gyok, de a válság kezdetén kint dolgoztam Brüsszelben, ezért a válság kibontakozását onnan láttam, vagyis a NATO központjából. Február elején jöttem haza, tehát az első heteket-hónapokat, a „meglepetést” a NATO-ban, a teljes váratlanság érzését azt ott éltem meg. A NATO-nak nyilvánvalóan vannak ún. „contingency tervei”, gondolatai arra, hogy mi történhet a világban, milyen szcenáriók fenyegethetik a szövetség biztonságát. A krími kérdés azonban nem volt a Szövetség fókuszában, sem formálisan, sem informálisan. A NATO kihívásait elemezve, három pontot emelek ki.

A NATO számára váratlan, gyors, kiszámíthatatlan, és nagyon inno-vatív – méghozzá megfelelő erővel alátámasztott – az orosz politika. Az orosz hadsereg modernizációja is figyelmet érdemlő. A 2008-as grúz válság idején nem teljesített jól az orosz haderő. Most ez az ún. hybrid warfare, hibrid háborúzás, amiről beszélni kezdünk, ez tehát új, innovatív dolog, amire nem igazán tudott a Szövetség az első pillanatokban gyorsan reagálni. Február 26-27-én kinn voltam a NATO csúcson, és ott, az elő-térben beszélgetve értesültem, hogy az első orosz BTR-ek (páncélozott csapatszállító járművek) – nem előre jelzetten – elhagyják Szevasztopolt, és meglepődve mondtam, hogy mintha stratégiai pontokat szállnának meg, s ez azért valamit jelent. Utána jöttek a ”kis zöld emberkék”, akik – ma már tudjuk Putyin elnök önbevallása szerint – orosz katonák voltak. Majd meglehetős gyorsasággal megszerveztek egy népszavazást is, és ezt a sebességet, ezt az ütemet bizony nagyon nehéz volt követni. Ez nem a NATO hibája, nem az EU hibája. Azt gondolom, hogy az oroszok olyan ütemet és lépéssorozatot diktáltak, amit egyszerűen nem lehetett előre látni, amire így nem is lehetett rögtön reagálni. Azt lehet látni, hogy a NATO megtette, amit meg kellett tennie a krími konfliktus után.

Nem akarom eltúlozni azt, hogy mit tud az orosz haderő. Az orosz haderő ma is jóval gyengébb a NATO haderejénél. Ahhoz képest, ami mondjuk a 80-as évek végén volt, ma csak egy töredéknyi az ütőereje, és már akkor sem volt olyan erős, mint a NATO. Valójában, ha pusztán hadosztállyal-hadosztályt, tankkal-tankot állítunk szembe egymással, akkor az oroszok


90

nem jelentenek olyan óriási veszélyt. Ami viszont mégis meglepte az elemzőket, és ami tényleg elgondolkodtatta a NATO-ban a legmagasabb szinteket is, az a gyorsaság, amellyel erőket tudnak koncentrálni egy-egy adott határszakaszra, amilyen ügyesen tudják a különleges műveleti erői-ket – amelyek ott vannak Ukrajnában, mert illúzióink ne legyenek, hiszen ott vannak – összehangolni a helyi diverzáns csapatokkal. Azt is látni kell, hogy Oroszországból egyébként célzottan küldtek be, és küldenek be önkéntes csapatokat – à la Milosevic –, amit valószínűleg központilag irányítanak. Ismétlem – hasonlóan a korábbiakhoz – ez szigorúan az én magánvéleményem, ez nem a Honvédelmi Minisztérium véleménye, s ezt legyenek szívesek csak Demkó Attila magánvéleményeként kezelni.

Ami szintén meglepő volt szerintem, és ami nagy kihívás a NATO számára, az egyébként az, hogy itt van Szíria, Líbia, most már Irak is, tehát van egy elég erős stratégiai túlterheltség, és akkor mindehhez társul még ez a nagyon komoly háborús konfliktus is. Ez nem egyszerűen csak egy felkelés, lázadás, hanem ez bizony háború. Olyan háborús konfliktus, ahol tüzérséget, harckocsikat, légierőt vetnek be – egyébként ukrán részről többször vetettek is be – polgári célpontok ellen is. Az nagyon kemény dolog, hogy mondjuk egy SZU-25-ös csatarepülőgép irányítatlan rakétákkal megsoroz egy városházát. Ez tehát komoly katonai konfliktus, s nagy is az áldozatok száma. Hivatalosan 356, de van egy olyan becslés, hogy 500. Tehát itt viszonylag rövid idő alatt, két hónap leforgása alatt 500 ember halt meg. Tehát valódi – nem azt mondom, hogy nagyméretű –, de jelentős ütközetek vannak, több száz emberrel az egyik és a másik oldalon is. Azt is látjuk, hogy milyen komoly veszteségeket szenvedett el az ukrán légierő, de talán még komolyabbak a veszteségek a szakadárok oldalán.

Mit jelent tehát mindez a NATO számára? Jelenti elsőként azt, hogy hirtelen kialakult egy nagyon nehezen kezelhető konfliktus, amiben ráadásul ott van Oroszország is. Az oroszok, vagyis a 2. atomhatalom a világon, a Biztonsági Tanács állandó tagja, ami önmagában is nagyon nehezen kezelhetővé teszi a krízist.

Másodikként van ennek egy olyan kellemetlen oldala is, hogy NATO tagállamok is közvetlenül érintettek ebben a válságban. Az első és legfonto-sabb érintettség, hogy Ukrajnában számos kisebbség él. Nemcsak magyarok, 150-200 ezer kárpátaljai magyar, van 300 ezer román vagy moldáv, s van 150 ezer lengyel, továbbá vannak bolgárok, vannak görögök, akiket nyilvánvalóan érint ez a válság. Nemrég temették Beregszászon az első magyar származású halottat, és ez még csak a kezdet. Azt is látni kell, hogy az ukrán állam – és ismételten ez a magánvéleményem – egyre gyengébb, ami tehát önmagában is nagy kihívás a NATO, s mindenféle rendezés számára.


91

Harmadik – persze ezek mind egymással is összefüggenek – a kihívás a nemzetközi rendszer ellen, aminek a NATO magát az egyik letéteménye-sének tartja. Azt nem is lehet vitatni, hogy itt nagyon súlyos nemzetközi jogsértés történt. Azt nem mondom, hogy példátlan, mert példa már azért volt az elmúlt 20 évben is erre, de azért egy ennyire – úgymond ilyen hirtelen és határozottan végrehajtott – alig. Még Grúziánál beszél-hetünk arról, hogy volt ennek előzménye, példája, de azt hiszem abban a konfliktusban Szaakasvili elnök felelősségét is elég jól lehet látni. Én egyébként hosszú távon nagyon kontraproduktív lépésnek tartom mindezt Oroszország szempontjából, de ettől függetlenül, rövid távon is nagyon nagy sokkot okozott a Krím annexiója. És a NATO egységes is tudott lenni ennek elítélésében. Ugyanakkor nem „ötödik cikkelyes” az esemény. Nem ignorálható a konfliktus a szövetségi kohézió miatt, mert vannak olyan országok, amelyek nagyon is aggódnak. Mások kevésbé, és ez a NATO-n belül is feszültséget okozhat. Persze ha Észtországot támadják meg, vagy bármely más NATO tagot, akkor nincs miről beszélni, így viszont van miről gondolkozni és mérlegelni a NATO-n belül is. Végülis tehát mindez kihívást jelent nemcsak a nemzetközi rendszer, hanem maga a NATO kohéziója ellen is.

A NATO válaszai gyors intézkedések voltak, de a jövőre nézve eltérő perspektívákat látunk. A tényleg gyors intézkedések egyik legfontosabbika a balti államok légtérvédelmének megerősítése. A Baltikumban nagyon komoly a félelem. Ne becsüljük alá azt, amit a Szovjetunió tett a Baltikumban. Látni kell a történelmi hátterét is a dolognak, illetve a jelenleg is Észtországban és Litvániában élő, na-gyon jelentős számú kisebbségeket. Nagyon is érzelmi kérdés ez. Én egy alkalommal meg mertem említeni egy privát beszélgetésben az észt partneremnek – akivel egyébként jó kapcsolatban voltam –, hogy azért nem is annyira egyszerű ez a konfliktus, pl. egyes nacionalista ukrán erők bekerülése a kormányba, incidensek a magyarok ellen, stb. És ezt ő gyakorlatilag úgy vette, mint az oroszok melletti kiállást és azóta nem vagyunk jóban. Ennyire érzelmi kérdés ez egyes NATO tagok részéről, természetesen és talán elfogadhatóan. Nagyon fontos lépés volt a balti- a földközi-tengeri haditengerészeti kötelékeknek a megerősítése, ami egyébként alapvetően de jure, bilaterális alapon történt. Ennek a pszichológiai hatása óriási a három balti államban, és Lengyelországban is. Az biztosnak mondható ebben a helyzetben, hogy a kollektív védelem lesz a NATO csúcson a legfontosabb téma. Ennek a szerepe felértékelődik főként azokban az államokban, amelyek geopolitikai szempontból fontos helyen vannak.


92

Lehet látni, hogy vannak e témában véleménykülönbségek a NATO-n belül is, szigorúan vett magánvéleményem szerint. Van egy nagyon kemény fellépést szorgalmazó blokk, melyhez a Baltikumon kívül még Románia tartozik. Romániánál azért egészen más indokok is vannak, nemcsak az oroszoktól való félelem. Basescu elnököt megidézve felfe-dezhetjük a Nagy-Romána megteremtése iránti igényt is. Most jöttem vissza Bukarestből, ahol szinte minden második házra ki van festve, hogy Besszarábia az Románia. Azt is lehet látni, hogy elég komoly erők mozognak ott, Moldáviában. Van egy óvatos csoport, amelyhez elsősorban a déli országok tartoznak, ráadásul nekik épp elég bajuk van egyébként a líbiai konfliktussal, a menekülthullámmal. Ők ezért azt hangsúlyozzák, hogy nem egydimenziós a fenyegetés, és ebben igazuk is van. Úgy látom, hogy az ég besötétedett itt fölöttünk az elmúlt néhány évben, és nem csak Ukrajna irányából, nem csak Oroszország felől, hanem elsősorban a déli határvidékeinken. Kissé távolabbra tekintve, Szíriától kezdve egészen Algériáig egy rendkívül instabil vidéket látunk, ahonnan milliószámra szeretnének az emberek átkelni az Európai Unióba.

És persze vannak a középutasok, melyek nem nagyon exponálják magukat, se pro, se kontra. Milyen kifutása lehet tehát ennek a mostani konfliktusnak? A közvetlen NATO-beavatkozás, a közvetlen NATO-orosz háború, az biztonsággal kizárható. Ez nyilvánvalóan az egyik félnek sem lenne az érdeke. Ugyanakkor azt azért lehet látni, hogy egy nagyon mély, nagyon hosszú, tartós „elhidegülés” lesz a NATO-orosz viszonyrendszerben.

Emiatt az oldódás helyett még inkább ki fognak éleződni az egyébként eddig is éles kérdések: a CFE (az európai hagyományos fegyveres erők), a rakétavédelem, a NATO keleti bővítése, Grúzia, Moldávia, esetleges közeledése az EU-hoz, ami már önmagában is probléma lehet. Minden egyes vitás kérdés még vitásabb lesz a jövőben. Azzal is számolhatunk szerintem, hogy a katonai együttműködés hosszú távon elhidegül, vagy be fog fagyni, ami viszont mind a két félnek hátrányos fejlemény lesz. Itt is fontos jól látni, hogy nem egyoldalú dolog a kapcsolatrendszer, tehát nem csak a NATO ad valamit Oroszországnak. Oroszország is kiemelkedően fontos partner volt Afganisztán és a terrorizmus kérdéskörében. A poli-tikai dialógus fenn kell, hogy maradjon és ez fenn is maradt az áprilisi intézkedések után is. Azaz leülnek, tárgyalnak, beszélnek az NRC, a NATO-Oroszország Tanács keretei között, és magasabb szinten is.

A jövőre nézve kérdés, hogy mi lesz az NRC alapszerződéssel. Fennmaradjon, ne maradjon fenn? A legtöbb állam úgy értelmezi, hogy ezt Oroszország felrúgta, mi legyen tehát ennek a jövője, sorsa?


93

Azt gondolom, hogy az események függvényében a témában a NATO csúcson látunk majd talán többet. Ott erről mondani kell valamit, és ott szerintem a vezetők mondani is fognak. De hogy konkrétabban mit, az szerintem nagyban függ majd a nyár eseményeitől, a hátra lévő jó két hónap történéseitől.

Molnár György

Reflexióként annyit, hogy valóban megjelentek bizonyos megközelítésbeli különbségek a szövetségesek között. Ugyanakkor azt gondolom, hogy álta-lában is, de különösen, amikor egy ilyen váratlan – még ha nem is kellett volna, hogy váratlan legyen –, és igen veszélyes helyzet alakul ki, akkor ez teljesen természetes. A konszenzus mindig folyamatosan formálódik a Szövetségen belül, s az eltérő megközelítések ütköztetése, megvitatása során kell, hogy kialakuljon a kifelé közösen képviselhető álláspont. Ha ebből a szempontból nézzük, akkor eddig jól vizsgázott a NATO, mert az az intézkedéscsomag, amit a Krímben történtekre reagálva áprilisban bevezetett, egyértelműen megfelelő volt.

Az pedig, hogy miként kell hosszú távon alakítani a kapcsolatokat Oroszországgal – ahogyan Demkó Attila is mondta –, valóban nagyban függ attól, hogy a jövőben miként alakulnak az események. A hangsúlyok természetesen különböznek az egyes szövetségesek történelmi tapasztala-tától, geopolitikai helyzetétől függően. Például a lengyelek azt sürgetik, hogy azok mellett az intézkedések mellett, amelyeket már bevezetett a NATO, a Szövetségnek állandó jelleggel szárazföldi NATO csapatokat is állomásoztatnia kellene az Oroszországgal határos keleti részén. Mások viszont azt gondolják, hogy azt a képességet kellene inkább magasabb szintre emelni, hogy ha bármi történik, akkor arra azonnal és hatékonyan tudjunk reagálni.

A NATO-Oroszország Tanács létrejöttére egy úgynevezett Alapító Okirat alapján került sor, amiben lefektették azokat az elveket, amelyek alapján az NRC-nek működnie kellene. Abban egyetértés van, hogy ezeknek az elveknek a jelentős részét Oroszország megsértette. Ugyanakkor – egy-előre legalábbis – az az uralkodó álláspont, hogy nekünk ennek ellenére tartanunk kell magunkat ezekhez az elvekhez. Nem az a helyes reakció, ha mostantól mi sem tekintjük magunkra érvényesnek az alapokmányban foglaltakat, hanem ha olyan lépéseket teszünk, amelyekkel Oroszországot megpróbáljuk visszaterelni – ha szabad ezt a kifejezést használni – azok közé a keretek közé, amelyek alapján újraindítható az együttműködés. Egyetértés van abban is, hogy ahhoz, hogy ezt megtegyük, nagyon ko-


94

moly tényleges lépésekre – nem csak kinyilatkoztatásokra – van szükség Oroszország részéről. Ma már többségben van az az álláspont is, hogy 2008-ban – a georgiai háború után fél évvel –, túl gyorsan tértünk visz-sza a „business as usual” állapothoz Oroszországgal, és talán ebből is vonhatták le Moszkvában azt a következtetést, hogy megtehetik azokat a lépéseket, amelyeket most megtettek. Nyitva kell hagynunk az ajtót, de Oroszországnak nagyon komoly feltéteket kell ahhoz teljesítenie, hogy újra indulhasson az együttműködés.


97

ElőadásNagy Attila Tibor

Az én feladatom Németország Ukrajna-politikájának az elemzése. Először beszélek a német kormány helyzetéről, a német politikát érő hatásokról. Ezután a német kormány pozíciójáról, utána röviden végigvenném az egyes németországi pártok Ukrajna-politikáját. Végül röviden szólok a német és a magyar kormány Ukrajna-politikája közötti különbségről vagy hasonlóságról, és – ha még marad időm –, akkor néhány rövid következtetésre teszek kísérletet.

Nézzük tehát a német kormány helyzetét, kiinduló pozícióját, illetve azt, hogy milyen hatások is érték-érik a német kormányt a politikája kialakításakor. Azt láthatjuk, hogy Németország az Ukrajna-politikával kapcsolatban alapvetően megy a fő sodorral, sőt, mint az Európai Unió legbefolyásosabb tagja, ő maga tevékenyen alakítja azt. Mégis azért ez a fősodor egy alapvetően inkább óvatos politika, megítélésem szerint. Láthatóan Németország elsősorban a diplomáciai megoldásokra helyezi a hangsúlyt és nem annyira lelkes az Oroszország elleni keményebb szank-cióktól. A német politikában sem merült fel, hogy katonai megoldásokat alkalmazzanak Oroszországgal szemben.

Milyen hatások alakítják tehát a német kormány-politikát? Először is a német-orosz kereskedelmi kapcsolatokat kell röviden megemlíteni. Azt gondolom, hogy a gazdasági érdekek mindenütt jelentős hatással vannak a mindenkori politika, illetve jelen esetben a német kormánypolitika kialakítására. Az orosz-német külkereskedelmi kapcsolatok tartósan fejlődtek, egyre növekedtek a 2010-es években is. 2012-ben, 2013-ban például már 76 milliárd dollár volt a behozatal és kivitel összessége Németország és Oroszország között. Oroszországnak a harmadik legfon-tosabb kereskedelmi partnere volt Németország, ami fordítva viszont már nem így áll. A német behozatalban 4,5 % volt Oroszország részesedése, a kivitelben pedig csak 3 %. Igaz, mint köztudott, ez nem akármilyen behozatal volt, hiszen az orosz termékek nagyobb részét a kőolaj és a gáz tette ki. Németország energiafüggése Oroszországtól a mai napig is viszonylag jelentős, hiszen – legalábbis a német statisztikai hivatal, illetve a kamarai adatok szerint – az Orosz Föderációból érkező földgáz e termék importjának 39%-a, míg Hollandia aránya 26%. Németország


98

földgáz-importjának legnagyobb része Oroszországból jön, és az ebből fakadó függés tehát viszonylag jelentős. A dolgot viszont erősen árnyalja, hogy Németországban most energia-fordulat van már hosszú évek óta: a megújuló energia részesedése egyre tovább növekedik, s a palagáz – ha esetleg Németországban komolyabban foglalkoznának vele –, hosszú távon tovább csökkentheti az orosz energiafüggést.

A második csomópont a németországi gazdasági érdekcsoportoknak a fellépése és hatása a német kormány politikájára. Itt egy rövid kitérőt kell tennem, mert a német politikai rendszer olyan, hogy arra a különböző érdekcsoportoknak jelentős hatása van. Az 1949-ben kialakult német politikai rendszerben a különböző egyesületeknek, érdekcsoporti testü-leteknek, például a munkáltatói szövetségeknek, a szakszervezeti szövet-ségeknek, az üzemi tanácsoknak, vagy a munkavállalói szövetségeknek egyaránt komoly befolyásoló erejük van a mindenkori német politikára. Ha a munkaadói szövetségekre gondolok, természetesen azoknak is hall-ható a szavuk arról, hogy Németország akár Oroszországgal szemben is milyen politikát folytasson. Igaz ugyan, hogy ezt is egy picit árnyalnom kell, nevezetesen azzal, hogy a német konzervatív, keresztény-demok-rata erők, amelyek most jelenleg is kormányon vannak, hagyományosan inkább hajlanak például a munkaadói, azaz a gazdasági érdekcsoportok érdekeinek a figyelembevételére. És ha tovább boncolgatjuk a kérdést, akkor azt is látnunk kell, hogy a német belpolitikában például a mini-málbér általánossá tételével a német CDU egy picit magára haragította a munkaadói érdekvédelmi szövetségeket. És most a német-orosz relációban is azt láthatjuk, hogy a német nagyvállalatok, különösen azok, amelyek az orosz üzletben érdekeltek, nyomást gyakorolnak a német kormányra, hogy az Oroszország elleni szankciók ún. harmadik fokozatát, tehát az Oroszország elleni keményebb szankciókat, ha lehet, akkor a német kor-mány ne támogassa. Utalok például arra, hogy a Siemens nagyon komoly befektetéseket hajtott végre Oroszországban. Volt egy olyan meglehetősen jelentős figyelmeztetés is 2014 áprilisában, amikor egy ún. német-orosz nyersanyag-konferencián a résztvevők leszögezték, hogy a német gazda-ság nem engedheti meg az Oroszország elleni keményebb szankciókat az Ukrajna-válság kapcsán. Jelen volt ezen például Edmund Stoiber volt bajor miniszterelnök, Stanislav Tillich Szászország miniszterelnöke, de jelen volt egy Arkadi Dvorkovics nevű orosz miniszterelnök-helyettes is. A német-orosz gazdasági csoportok, illetve a politikai elit egy bizonyos része megjelent ezen a konferencián és hosszan érveltek amellett, hogy nem szabad az Oroszország elleni keménykedő szankciókat a német politikának támogatnia.


99

A német kormány óvatosabb volt, mint mondjuk az előttem szólók által is említett balti államok, vagy mondjuk Lengyelország is, amelyek jobban fenyegetve érzik magukat az oroszoktól. Emiatt a német kormány, legalábbis egyelőre – bár elvben nem zárja ki a keményebb szankciókat – szemmel láthatóan, s ha csak lehet, nem szívesen lépné meg ezeket.

Nézzük meg még, hogy milyen további tényezők hatnak a német kor-mánypolitikára. Ilyennek gondolom a német közvéleményt, a német médiát és a sajtót is, és ezek hatása az Ukrajna-politikában is megfigyelhető. Úgy látom, hogy a német média – elsősorban a közszolgálati média, az ARD, a ZDF –, egyértelműen Majdan-párti álláspontot képviselt. Határozottan elítélték Janukovicsot, akit egyértelműen orosz-barátnak állított be a német média és a sajtó nagyobb része is, és ennek megfelelően szimpatikusabbnak láttatta a német média a Majdan-i tüntetőket. Megítélésem szerint így le-egyszerűsítő kép bontakozott ki: a jó és a rossz harca. Hozzájárult ehhez, hogy például Vitalij Klicsko vagy a többi ellenzéki vezető a Majdan idején jóval többször szerepelhetett e német médiában, mint mondjuk Janukovics hívei, vagy a régiók pártjának a tagjai. Ez abból is adódott egyébként, hogy a német média alapvetően értékközpontú, tehát a demokrácia, az emberi jogok, a gyülekezési jog biztosítása mellett áll ki, és azon erők szimpatikusabbak számára Ukrajnában – vagy akár Magyarországon is –, akik, vagy amelyek ezeket a nyugati értékeket támogatják. Bizony itt egyáltalán nem úgy van, hogy a német közszolgálati média a német kormány szócsöve. Ez inkább fordítva van, tehát a német közszolgálati média hat, vagy befolyásolni kívánja a német kormányzati politikát. Kétségtelen ugyan, hogy a német közszolgálati médiára a mindenkori német politikának is van befolyása, de az jóval gyengébb, mint mondjuk Magyarországon. Magyarul a német közszolgálati média erőteljesen hat a politika gondolkodásmódjára, éppen ezért ezt sem lehet figyelmen kívül hagynia a német politikusoknak, amikor Ukrajnáról nyilatkoznak.

Rátérek a német kormány pozíciójára, amely ezeknek a hatásoknak az összességéből, – vagyis a német gazdasági érdekcsoportok, a vállalatok, a német média és a sajtó, illetve a Nyugat Oroszország-politikájának hatásából – alakul ki, s amelynek így kialakított álláspontja teljesen ki is zárta a lehetséges eszközök közül a fegyveres fellépést Oroszországgal szemben. Emiatt láthatunk egy valóban óvatosabb, megfontoltabb Ukrajna-politikát. Személyes véleményem szerint Angela Merkelre amúgy sem jellemző a rögtönzés és a hirtelen felbuzdulás, tehát egy nagyon megfontolt személyiség áll e politika mögött. Ugyanakkor az is látható – és itt utalok Demkó Attila felvetésére –, hogy a NATO-t felkészületlenül érte a krími eseménysorozat, illetve Oroszország fellépése. Benyomásom szerint a


100

német politikát, sőt talán még a német kormányt is valamelyest váratlanul érték a krími események, vagy a kelet-ukrajnai dolgok, de legalábbis a német közvéleményt mindenképpen. Január 29-én például a Bundestag ülésén dr. Anton Hofreiter, a zöldek vezetője még úgy vélte, hogy meg-nőtt az esély a békés rendezésre is, hogy az események mintha kevésbé eszkalálódnának… Hát ehhez képest azt láttuk, hogy február közepén Kijevben már javában folyt a vérengzés. Azt azért mégsem merném fel-tételezni, hogy a német kormányhoz nem jutottak el olyan diplomáciai, titkosszolgálati jelentések, amelyek mondjuk a krími helyzet romlását ne vetítették volna előre, hiszen ezek észleléséhez még titkosszolgálati embernek sem kellett lenni. A krími parlament vezetősége, illetve krími csoportok ugyanis már januárban élesen elítélték a Majdan mozgalmát, olyannyira, hogy rendkívüli állapot kihirdetését kérték Janukovicstól. Tudom, hogy ez a hír a magyar, meg a nyugati médiában nem tűnt fel annyira, de ha valaki a helyi hírekbe beleolvasott, azt azért már láthatta, hogy a krími parlamentben, illetve a krími politikában elég erőteljes volt a Majdannal szembeni ellenérzés.

Nézzük meg végül a németországi pártok pozícióit is. Röviden azt mondom, hogy alapvető eltérés a német politikai pártok között az Ukrajna-politikában nincsen. Érdekes módon a német kormánykoalíció, a német CDU, CSU, SPD is alapvetően egyetért. Az érdekessége az, hogy az ellenzéki Zöldek és a német kormánykoalíció Ukrajna-politikája között sem látok éles eltéréseket. Amiben talán hangsúlybeli eltolódás, különbség van, az talán az, hogy a Zöldek még nagyobb hangsúlyt fektetnek az emberi jogok, a gyülekezési jogok, a szabadságjogoknak a támogatására az ukrajnai politikai konfliktus megítélése esetén. Nagyobb különbséget én nem tudok felfedezni. Ami viszont éles különbség volt a német politikai vitákban, az a baloldalnak a hozzáállása. Ugyanis a baloldal retorikájában – különösen később, a kelet-ukrajnai fejlemények láttán tavasszal –, egyre inkább oroszpárti vonal kezdett érvényesülni. És azt mindenképpen meg kell említeni, hogy ez a párt, a Linke – amely a legnagyobb ellenzéki párt jelenleg, bár nincs esélye kormányra jutni Németországban – meglehetősen hosszan kifejtette a véleményét például a Bundestagban is. A Linke meglehetősen nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy fasiszták, vagy szélsőjobboldaliak vannak az ukrán kormányban, s három miniszteri pozíciót is birtokolnak (konkrétan utalt a Linke a Szvoboda pártra). Ezzel a Linke élesen elhatárolódott az összes többi német parlamenti párttól, amivel – szerintem – hosszabb távon a német politikában még kisebb lett az esélye arra, hogy kormányzati pozícióba kerülhessen.


101

A magyar kormány és a német kormány Ukrajna-politikája között nagy különbséget –első ránézésre legalábbis – nem látok, mert a magyar kormány is viszonylag óvatos. Én úgy látom, hogy a magyar kormánynak nagyon nagy baja nem is volt a Janukovics kormányzattal – ezt ki merem jelen-teni. Azt sem mondom, hogy nagyon szerette volna, de úgy „el volt vele.” Végül is a kisebbségi jogok tiszteletben tartását, a magyar nyelvű oktatást Janukovicsnál, illetve a kormányzatánál is kellett ugyan szorgalmazni, de nagyon éles konfliktusra nem emlékszem a Janukovics és Orbán féle hatalom között. Sőt, a Majdan-i tüntetéseknél a magyar kormány részéről én azért is láttam visszafogottságot, mert tudta, hogy azért Janukovics ellenzéké-ben olyanok is vannak, mint a Szvoboda. Azt is lehetett érzékelni, hogy az erősödő jobboldal képviselői nem biztos, hogy a kárpátaljai magyarok jogait annyira védelmükbe akarnák venni, hogy finom legyek. A magyar kormány ezeket a tendenciákat is látta, míg például a német média kevésbé hangsúlyozta őket. Én nem is lepődtem meg annyira – miután például a Krímet annektálták, s Janukovics megbukott –, hogy a magyar kormány kevéssé volt lelkes e fordulat után. Szerintem a magyar kormány tartóz-kodását félig-meddig igazolta is az a lépés, amellyel az új ukrán hatalom egyik első döntésével eltörölte azt az ukrán nyelvtörvényt, amely viszonylag kedvező volt a kisebbségek számára. Igaz ugyan, hogy ezt később az ukrán ügyvezető elnök nem írta alá, tehát elvileg visszaállt az eredeti helyzet, de az indíték beívódott a közvéleménybe. Ez egyébként nagyon súlyos, fatális, végzetes hiba volt, mert ez lett az egyik kiindulópont az oroszoknak arra, hogy annektálják Krímet. Lám, eltörlik az ukrán nyelvtörvényt, az orosz nyelvet mindjárt be fogják tiltani: meg kell védeni az orosz kisebbségeket, például Krímben. Emlékezzünk arra, hogy Janukovics február 22-én megbukott, s pár napon belül eltörölték az ukrán nyelvtörvényt. És utána a Krímen már el is kezdődött egy tömegtüntetés-sorozat, amelynek a végén többek között elfoglalták a krími parlament épületét.

A következtetéseim a következők: Megítélésem szerint eddig a német kormány az Oroszországgal szembeni ún. lágyabb politikában volt érde-kelt, és ez a jövőben sem fog változni. Ez abból is látható, hogy a német kormány nagyon megörült például Porosenko elnök tűzszüneti ajánlatának, amiben annak bizonyítékát látja, hogy érdemes az ukrajnai konfliktusnak a csendesítésében érdekeltek erőket támogatni. A német politikai erők igen nagy része között alapvető konszenzus van az Ukrajna-politika meg-ítélésében, s nem csak a nagy koalíció tagjai, de még a német Zöldek és a kormánykoalíció között is. Mondjuk egy későbbi kormányzati krízis, vagy egy esetleges kormányváltás – mert ez az ukrajnai válság nagyon tartós is lehet – még akkor sem valószínű, hogy éles fordulat jönne a német


102

kormány politikájában. Erre való tekintettel azt is lehet mondani, hogy a német baloldal, a Linke tulajdonképpen szalonképtelenné vált a német politikai spektrum többi része számára.

Molnár György

Köszönjük szépen ezt a bepillantást a német megközelítésbe, amihez Demkó Attila szeretne egy rövid megjegyzést fűzni.

Demkó Attila

Nemrég jöttem vissza Berlinből, ahol elég intenzív tárgyalásokat foly-tattunk. Úgy látom, hogy a német üzleti köröknek komoly befolyása van a német sajtóra, s valószínűleg emiatt is volt nagyon erőteljes az Oroszország-megértés egyes sajtóorgánumokban. Ami meg a Majdan-képet illeti, persze volt egy idealizált Majdan-kép Németországban is, de azért ott is rájöttek már, hogy demokraták és széplelkű emberek a legrit-kább esetben szoktak kimenni az ilyen megmozdulásokra. Ott ugyanis nagyon kemény nemzeti mozgalom harcolt. Nem azt mondom, hogy a többség az nem egy demokratikus Európa-párti Ukrajnát látott volna szívesen, de nagyon sokan voltak azok, akik nem akartak sem Európát, sem Oroszországot, mondván, mi vagyunk az ukrán nemzet, itt legyen ezután mindenki ukrán.

Amit tényleg nagyon veszélyesnek tartok, hogy ezek az emberek a Szvobodának, illetve a Právi Szektornak a támogatói – persze ezt a ha-talmas konglomerátumot sem lehet egységesnek tekinteni – fegyverekhez jutottak. És emiatt hiába csak 1 vagy 5%-os a támogatottságuk, fegyvereik vannak és készek is arra, hogy harcoljanak velük.

Molnár György

Bár a panelünk az „Orosz kihívások és a lehetséges NATO válaszok” címet viseli, természetesen a NATO csak egyike azoknak a nemzetközi szereplőknek, amelyek reagálnak az orosz kihívásokra, különösen ennek ukrán vonatkozásaira. Természetesen mindegyik oldal – Oroszország, illetve Ukrajna, és a Nyugat is – saját érdekeinek megfelelően „használja” az ENSZ-t, a Biztonsági Tanácsot, illetve az EBESZ-t. Az ENSZ-ben mindkét oldalnak vannak kezdeményezései különböző határozati javas-latok elfogadására, jelentés kérésére. Az EBESZ pedig az elsők között kapcsolódott be a konfliktus megoldásába. Mindannyian emlékszünk rá,


103

hogy még a krími történések idején a Bécsi Dokumentum alapján katonai megfigyelők próbáltak bejutni a Krímbe, ami természetesen nem sikerült nekik. De ezt követően a szervezet elindított egy viszonylag nagy létszámú, ún. speciális monitoring missziót, amely azóta is folyamatosan figyelemmel kíséri a helyzetet. Ami az Európai Uniót illeti, a hét első felében megtartott külügyminiszteri ülésen elvi döntés született arról, hogy az EU is indít majd Ukrajnában egy polgári válságkezelési missziót. E mellett ott vannak még természetesen a bilaterális csatornák is. Folyamatosan halljuk például a hírekben, hogy a nyugati vezetők Putyinnal vagy Lavrovval tárgyalnak telefonon. A NATO tevékenysége tehát csak egyik eleme a nemzetközi közösség reagálásának a történtekre.

Az előadás közben nekem eszembe jutott az is, amit „arab tavasz” néven emlegetünk. Bizonyos párhuzamosságok ugyanis felfedezhetők. És ez kapcsolódik ahhoz is, amit Németországról hallottunk. Teljesen nyilvánvaló, hogy a NATO, de egyáltalán a Nyugat nem tudott versenyre kelni Oroszországgal az ún. információs hadviselésben. Ez azért nagyon furcsa dolog, mert a multimédiás eszközök Nyugaton jóval fejlettebbek és elterjedtebbek mint a másik oldalon. De nagy különbség, hogy amíg Oroszországban igen erős központi irányítás működik – és ugyanazt, a Putyin, illetve az elnöki adminisztráció érdekeinek megfelelő üzenetet sulykolják nem csak az oroszországi, hanem a környező szomszédos országokban élő orosz nemzetiségű lakosságba is –, addig nálunk ez egy rendkívül összetett, önjáró, sokszor a kormányokkal szemben álló médiafelület, amit nem lehet olyan összehangoltan használni arra, hogy ellensúlyozza az orosz propagandát. Ez azért is nagyon bonyolult kérdés, mert ezt az egyensúlyhiányt természetesen nem úgy akarjuk megszüntetni, hogy vele együtt a médiaszabadságot is megszüntessük.

Szenes Zoltán

Fontos kérdés, hogy miért is nem tudta a Nyugat ellensúlyozni az orosz média-fölényt? Tudtuk, hogy ezt ki fogják használni, és mégsem. Abszolút apróság a fő oka ennek. Mégpedig az, hogy nem tudunk oroszul. Hiába is tudjuk, hogy mit fog csinálni az orosz média, egyszerűen a nyugati média, legyen az Facebook, vagy más hírcsatorna, bármi ilyesmi, nem tud olyan tömegben és olyan nyelven előállítani híreket, amit a helyi lakosság megértene. Az, hogy az ukrán elit megérti a nyugati adások és újságok híradásait, az legfeljebb 1-2%-ot jelent. Ahhoz pedig, hogy a lakosság többi részét is elérjük, ahhoz ukránul vagy oroszul kellett volna híreket előállítani. Csak igen kis léptékben tudjuk ezt megtenni. A lengyeleknek


104

van egy műholdas televíziójuk Belarusz irányába, lengyelek lakta területre. Ez a Belsat televízió, amely fehér-oroszul sugároz, s elég jól elérik vele a fehérorosz lakosságot. Ilyen képességünk Ukrajna irányába mindeddig egyáltalán nem volt. Ez a nyelvi apróság pedig meglehetősen fontossá lett az egész ügy szempontjából…

Molnár György

Teljesen igaz, amit mondasz, de a probléma még ennél is súlyosabb. Visszautalva Németországra, ahol a Krím annektálása után végzett közvé-lemény-kutatások szerint a német lakosság többsége megértéssel fogadta azt ami történt, mert úgy látják, hogy a Krím végül is egy orosz többségű terület, amit annak idején egy hibás döntéssel kapott meg Ukrajna. Az tehát csak az egyik dolog, hogy nem tudjuk befolyásolni az orosz, az ukrán vagy a belarusz közvéleményt, de úgy tűnik, hogy még a sajátunkat sem. Mielőtt ebbe még jobban belebonyolódnánk, megkérem Szenes Zoltánt, hogy tartsa meg az előadását.


107

ElőadásSzenes Zoltán

Sok mindent lehetne és kellene itt elmondani, de én is inkább néhány következtetés levonására teszek kísérletet. Kezdem elsőként a NATO ki-hívásokkal – hiszen részben a NATO-ról szól a panel. Szokták korábban mondani, hogy „Köszönjük Mr. Putyin”, már a tekintetben, hogy figyeljünk egy kicsit jobban a hadseregre és a katonai kiadásokra. A Krím után is mondhatjuk, hogy köszönjük Mr. Putyin, hiszen az én olvasatomban, ami történt, az hozzásegíti a NATO-t az ún. készenléti NATO-vá való átalaku-lás koncepciójának megvalósításához. Korábban a műveleti NATO-n volt a hangsúly, a készenléti NATO átalakulását már korábban meghirdették, amelynek a tartalma még tavaly is az volt, hogy nagy gyakorlatokat kell tartani. Most viszont inkább már azt látjuk, hogy igazából a régi hideghá-borús védelem kerül előtérbe. A NATO főtitkára nemrég tartott a Chatham House-ban előadást, és elmondta, hogy a walesi csúcson az egyik téma az Alliance Readiness Action Plan (ARAP) megtárgyalása lesz, ami szövetségi készenléti akciótervet jelent. A kollektív védelmet erősítő intézkedésekhez a megerősítő rendszabályok (erről már Demkó Attila beszélt), a védelmi tervek felülvizsgálata, a NATO reagáló (NRF) és különleges műveleti erők (SOF) megerősítése, valamint a védelemhez szükséges kritikus képességek fejlesztése fog tartozni.

A másik nagyon érdekes megvitatandó program a Defense Capacity Building Initiative (DCBI) lesz, amely nagyon emlékeztet az 1999. évi Védelmi Képesség Kezdeményezéshez (DCI). Azt látszik mindez igazolni, hogy a NATO most inkább visszatér a régi dolgokhoz, a régi koncepciók-hoz, mintsem újakat találna ki. Nagy kérdés, hogy mindezek jelentenek-e fordulópontot, vagy egyfajta ébresztőt, ahogy ezt a főtitkár mondta („turning point” vagy „wake up call”). Elhangzott itt már – nagyon helyesen – a három csoport, amely mutatja az erőviszonyokat a NATO-n belül. Nem valószínű, hogy igazából az ukrajnai események, meg az ukrán-orosz válság el tudja vinni abba az irányba a szövetséget, hogy sokkal többet fog vagy tud – legalábbis európai részről – költeni a katonai kiadásokra, mint eddig. Az amerikaiaknál is csökken a költségvetés. Valószínű, hogy a válság miatt nagyobb lesz a figyelem, lesz egy fókusz, amely szerint át kell alakítani a NATO működését, de több forrást nem nagyon lehet remélni.


108

Én nemrég a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi Kar vezérkari osztályával végigjártam a NATO parancsnokságokat délen és északon, a komponens parancsnokságtól egészen a stratégiai parancsnokságig, illetve a NATO központig, igen érdekes tanulmányút volt. A tapasztalatok alapján úgy vélem, hogy nagyon mély átrendeződésekre van szükség a készenléti NATO koncepció megvalósításához, ami sok időt is igényel majd. A fő kérdés mégis az, hogy például ami ebben a készenléti fejlesztési tervben van, ahhoz lesz-e elegendő pénz? Kapnak-e a védelmi tárcák plusz-forrá-sokat pl. arra, hogy megint létrehozzunk nagy bázisokon nagy mozgósítási készleteket, haditechnikát, fegyverzetet?

A harmadik kérdés, hogy ha a NATO keleti határáról beszélünk – ez is egy új, nemrégen megjelent fogalom �, mennyire egységes a Szövetség, mert nem egyformán gondolkodunk róla mi magunk sem. Szlovákia és Magyarország például a keleti határ mentén nem fél, szerintem nagyon he-lyesen. De mások? Én úgy látom, hogy elindult egyfajta váltás, egy másfajta gondolkodás a NATO jövőjéről. Azok az országok, amelyeknek történel-mileg indokolható félelmeik vannak – lengyeleknek, baltiaknak – nyilván jobban fogják preferálni a kollektív védelem feladatainak végrehajtását, míg más országok lassúbb, kiegyensúlyozottabb, a jövő kihívásait is szem előtt tartó utat szeretnének követni. Ezért nem hiszem, hogy a készenléti NATO megvalósításában Walesben nagy áttörés lesz. Mert akarjuk-e, s ha akarjuk is, lesz-e erre pénz?

A döntés azért is bonyolult, mert nem nagyon látjuk, hogy mit akar Putyin. Most úgy látszik, hogy Putyin megelégszik a Krím-félszigettel. Ha a mostani eseményeket egy kicsit nagyobb időtávban nézzük, akkor azt látjuk, hogy az ukrajnai válság tulajdonképpen része egy hatalmi egyensúlyra való törekvésnek. Bármit is csinált Putyin az első időszakban – most a módszertől eltekintve –, az tulajdonképpen hatalmi játék volt, bár én személyesen is rossz döntés-nek, régi megoldásnak tartom az eddig történteket. A Krím-félsziget – nem csak azért, mert lakosságának 90%-a orosz ajkú, hanem igazából a Fekete-tengeri flotta miatt – nagyon fontos Oroszországnak és Putyinnak egyaránt. Tulajdonképpen szerzett egy 60. éves születésnapi ajándékot magának azzal, hogy visszaadta az oroszoknak a Krím-félszigetet. Hallottuk, hogy e lépés más országokban is szimpátiát keltett. Ez azért érdekes, mert én abszolút nem hiszek azokban a következtetésekben, amelyek azt jósolják, hogy majd más országokban is ugyanezt teszi. Nem hiszek ebben, mert a múltat vetítjük előre a jövőre. Igazából a jelenlegi helyzettel kell foglalkozni, és Putyinnak is megvannak a maga belső problémái.

Ma a világ a globalizációról szól. Viszont egy dolog mégis nagyon figyelemkeltő – mert nem csak itt van terület alapú konfliktus, hanem


109

Ázsiában is, ha nézzük például a Dél-kínai-tengert –, hogy a globális integráció ellenére a geopolitikának reneszánsza van, amiről az amerikai neokonzervatívok már 5-10 éve beszélnek. Azáltal, hogy a globalizáció átfogja már a világot, regionális szinten mégis olyan események is történ-nek, amelyek miatt geográfiai mértékegységekben és történelmi ok-okozat összefüggésekben kell vizsgálni a nemzetközi kapcsolatokat is. Ha valaki a lengyelekkel foglalkozik, hamar rájön, hogy Pilsudski marsall már az 1920-as években megrajzolta az ország keleti védelmi vonalait. Mi nem féltünk, mert nekünk volt egy Kárpátoktól védett területünk – igaz, hogy a törököktől ez sem védett bennünket –, de az egy másik probléma. Vannak tehát nehéz, régi, történelmi félelmek, amelyek adott esetben ma is vezérlik a nemzeti döntéseket.

Azzal is egyetértek, ami itt elhangzott, hogy a NATO most úgy van az oroszokkal, mint ahogyan a terrorizmussal volt 2001-ben, vagyis nagyon meglepték a Szövetséget. Valójában ebben az évezredben a szervezet nem is foglalkozott komolyan Oroszországgal, nincsenek szakértőik már, kevesen beszélnek oroszul, nem képezzük az embereket külföldön, s Oroszországban. Ami most történt, az egyrészt régóta olvasható már az orosz geopolitikai irodalomban. Most írt egyik diákunk egy diplomamunkát Alekszandr Duginról, az orosz geopolitikai iskola képviselőjéről, aki az eurázsiai koncepciót már vagy egy évtizeddel ezelőtt kifejtette, s megírta, hogy vissza kell venni a Krímet és Kelet-Ukrajnát. Ma Putyin pártjának a tanácsadója. Az események egyfajta orosz magyarázata benne van a 2009-es orosz nemzeti biztonsági stratégiában: „vannak olyan területek, ahol Oroszországnak kiváltságos érdekei vannak”. De megtalálható a 2010-es orosz katonai doktrínában is, amely szerint Oroszország számára „veszélyforrást jelent a NATO további bővítése az orosz határok köze-lében”. Abban ugyanakkor nem hiszek, hogy ez hosszú távon megrontja a partnerséget Oroszországgal. Ha megnézzük a NATO és Oroszország kapcsolatát az elmúlt 20 évben, az mindig is hullámzott. Emlékszem, hogy még az IFOR idejében is micsoda konfliktus volt! Akkor is kivonultak a SHAPE-ről (Supreme Headquarters Allied Powers Europe) az orosz tisztek, mert Oroszország hozzájárulása és a NATO erők vezetésének kérdései körül óriási vita volt. Az oroszok vezető szerepet követeltek maguknak az ISAF irányításában. Felidézhetjük 1999-et, amikor is egy orosz zászlóalj elfoglalta a pristinai repülőteret, s amikor Michael Jackson tábornok azt mondta a SACEUR-nak, a NATO főparancsnokának, hogy kitörne a harmadik világháború, ha beavatkoznának. Emlékszem rá, hogy a NATO háborút indított BT-határozat nélkül a Milosevic rendszer ellen, de 2002-ben már aláírtuk az új stratégiai NATO-Oroszország


110

Tanács (NRC) alapdokumentumot. Május végén jártam a SHAPE-nél, a NATO stratégiai műveleti parancsnokságon, ahol elmondták: az orosz hozzátartozók továbbra is ott laknak Monsban, bár a tiszteket kivonták, akik Brüsszelben dolgoznak. Ez a döntés nem azt mutatja, hogy az oro-szok becsukták volna az együttműködés kapuját. Tehát nem nehéz előre látni, hogy igazából az oroszok „játszanak”, és közép-, illetve hosszú távon biztosan – sőt szerintem rövidtávon is – a viszonyok változni fog-nak. Ezért én nem látom értelmét, nem lenne szabad régi hidegháborús forgatókönyveket felrajzolni, hanem az orosz gondolkodást kell jobban megismerni és elemezni.

Az 1990-es évektől kezdve a „közelkülföld� fontos fogalom volt Oroszország külpolitikai felfogásában és gyakorlatában. Sajnos sok befagyott konfliktus van jelenleg is Európában, azokat sem oldották meg. Ez majd ugyanilyen helyzet lesz. Ami igazából engem legjobban megérintett dologban, és ami miatt dühös voltam az ukrán politikai osztályra (2009 és 2012 között jártam ki tanítani Kijevbe, elég jól ismerem az ukránokat), az a hihetetlenül rossz kül- és belpolitikájuk, ami végül is a válsággal csődbe jutott. Állandó a hinta-palinta a külpolitikában, a „többvektorú” külpolitikájukat nem lehetett követni, mert maguk az ukránok sem tudták, hogy mit akarnak. Ukrajna nem egységes állam, és sosem volt az.

Reálpolitikát kellett volna folytatniuk. 1997-ben, amikor főosztályvezető koromban kint voltam, akkor az összes egyetemi intézményben még orosz nyelvű volt minden tankönyv, nem volt ukrán értelmiségi szaknyelv sem. A korábbi Nyugat-barát politikai kurzust csak ukrán nacionalistáknak nevezte a nagy (30%-os) orosz kisebbség, meg az orosz politika is. Igazából az ukrán politikai osztály nagyon rossz – a reálpolitikát és a közjót nélkülöző – politikát folytatott. Ha ehelyett pl. egy finnországihoz hasonló modellben gondolkodtak volna, akkor sokkal sikeresebbek lehettek volna, és nem lenne ez a mai nagy válság.

Ha nincs egységes politikai akarat és egységes döntéshozatal, akkor a fegyveres erők és testületek sem működnek. Nézzük meg nálunk 1956-ot, hogyan teljesített a hadsereg vagy a rendőrség. Berki Mihály erről az idő-szakról szóló könyvének a címe: Hadsereg vezetés nélkül. Ha nem egységes a politikai osztály, nem tudja eldönteni, mit akar, akkor miért gondolja bárki is, hogy az ukrán hadsereg és a rendőrség egységes, tudja mit kell csinálnia? Az ukrán hadsereg, meg az affiliáció, amit már említettek, nagyon egyszerű. Nekem egy volt akadémiai osztálytársam főcsoportfőnök volt az ukrán vezérkarban. Olyan orosz, mint sok kazah állampolgár, aki szintén tiszta orosz, kék szemű és szőke. Mert hogyan is lett ő ukrán tiszt? Úgy, hogy ott szolgált Ukrajnában, amikor bekövetkeztek a nagy változások, és mivel


111

otthon (azaz Oroszországban) nem volt munkája és lakása, ott maradt és beállt az ukrán hadseregbe. Mindezt egy reálisan gondolkozó politikusnak szintén tudnia kellene, kellett volna!

Utolsóként arról, hogy az ukrán hadseregnek soha nem adtak pénzt. Az ukrán hadsereg egy „hollow force”, egy kiüresedett haderő. Nem volt képes felvenni a harcot az oroszokkal, mert nem vezették, és nem is volt hadra fogható. Krím orosz elfoglalása után pedig már nem is bíztak benne. Ha megnézzük, kik is harcolnak ma Kelet-Ukrajnában – és ez egyébként riasztó –, egyáltalán nem a reguláris erők, hanem az újonnan létrehozott Nemzeti Gárda, a Právij szektor, valamint néhány különleges, reguláris egység, akik az elitek elitjei. A politika pedig most elítéli a hadsereget és a rendőrséget, de az elmúlt két évtizedben nem foglalkozott velük. Voltak egykori osztálytársaim, akik hónapokon keresztül nem kaptak fizetést, és ez még az elmúlt évtizedben is így volt.

Igazából az ukrajnai helyzetben a legnagyobb tragédia maga az ukrán politika. A Nyugat meg nem azt nézte, ami van, hanem amit látni akart. Nagyon lelkesítő volt a Majdan, emlékezzünk rá, ugye, egészen januá-rig. Euro-szkepticizmus, Európai Unió-ellenesség az öreg kontinensen, Kijevben pedig a Függetlenség terén tízezrek tüntettek hónapokig Európa mellett. Aztán a Majdan is megváltozott, teljesen más Majdan lett belőle. Szélsőségesek lepték el. A problémát nem kezelte a Nyugat, csak Putyin kezelte azt, mégpedig a maga sajátos módján.

Befejezésül – mert eddig senki nem beszélt róla –, milyen hazai követ-keztetéseket vonhatunk le? Ha okos lenne a vezetésünk, vagy a kormány, a politika, a szakértők, akkor az ukrán történések fényében hipotetikusan vizsgálnunk kellene, hogy egy ilyen eseménysorozat milyen hatással lehetne a magyar jogrendre, a vezetés-irányítás rendszerére, a fegyveres erők és rendvédelmi szervek együttműködésére?

Az első és nagyon fontos dolog, hogy egy „kiüresedett haderő”, meg egy gyenge rendőrség esetén nem beszélhetünk erős államról. Akkor erős egy állam, ha az erőszakszervezetei is erősek. Az ukrán államról a szakirodalom jóval korábban, már legalább egy fél évtizede is gyenge államként beszélt. Ha megnézzük a gyenge államok listáját, az ukránok mindig a 100-120. közötti helyen voltak. Az ukrán haderő pro forma, a Global Fire Power kutatóintézet szerint – a hagyományos hadipotenciál mutatók szerint – a világ 21. legerősebb hadserege, de mégsem képesek lezárni a határokat. És mi, azt a 137 km-es ukrán határt képesek lennénk lezárni?

A válság miatt nagyon sok országban egyszeri védelmi költségvetés-ki-egészítést adtak: a baltiak, a lengyelek, a svédek, a csehek. Pedig a lengyelek tradicionálisan mindig is jók voltak ezen a területen, 2% GDP körül költenek


112

a hadseregre. Az ukrán Nemzeti Gárda építése úgy kezdődött, hogy kaptak egy félévi katonai költségvetést, hogy felállítsák őket. Nem a hadsereg kapta, hanem ezeknek az új, nacionalista vagy szélsőséges, de harcolni is akaró erőknek adták a pénzt. Nálunk maximum gondolkodnak a védelmi és rendvédelmi költségvetés emelésén, tehát gondolkodunk, hogy lesz-e több pénz ezekre, az erős állam szempontjából kritikus területekre.

Az ukrán helyzet másik nagy tanulsága lehetne itthon – ami szerintem nagyon fontos lenne –, a különleges jogrend részletes szabályainak megal-kotása. Magyarországon sincsenek a különleges rendszabályok érdemben kidolgozva, nincsen útmutató arra vonatkozóan, hogy pontosan mi a dolga a rendvédelmi erőknek és a hadseregnek válságban. Ha csak elkezdenénk egy kicsit is vizsgálni, elemezni, hogy mi történt Ukrajnában, hogyan erősítették meg például a különleges rendőrséget, az tanulsággal szolgálna számunkra is. Parancsot adtak a különleges katonáknak, hogy vegyék fel a rendőri egyenruhát és álljanak oda. A minisztert, a vezérkari főnököt leváltották, vagy lemondtak, vagy visszaléptek a sokszor jogilag is tisztázatlan helyzet miatt, amikor a hadsereget is be akarták vetni a tüntetők ellen. Semmi sem volt jogilag tisztán rendezve, vagy nem tartották be a törvényi és jogszabályi előírásokat, a valóságos cselekvési szabályokat.

Ez nálunk is probléma, s ezt vizsgálni kellene, értékelni, és főleg kialakí-tani azt a rendet, hogy mikor mit lehet és kell csinálni. Kinek milyen joga van? Van-e joga – és mikor – a katonai vagy rendőri vezetőnek megtagadni a parancsot, vagy csak az a joga, hogy lemondjon? Hogyan lehet szükség-állapotban például a honvédséget alkalmazni, mert jogilag az alaptörvény szerint lehet, de hogyan? Milyen részletszabályok vannak? Nálunk is volt egy eset, még 1990-ben, amikor a dunai hidakon be akarták vetni a hadsereget, hogy nyomják le a taxikat a hidakról. Akkor kiszivárgott az információ, és a köztársasági elnök (mint főparancsnok) rádióban nyilvánosan felszólította a kormányt, hogy ne adjon ki a hadseregnek ilyen parancsot.

Ezeket mind végig kellene gondolni, hangsúlyosan mondom, a szélsőségek miatt. Zsirinovszkij után – amikor arról nyilatkozott, hogy fel kell osztani Ukrajnát és a régi területeket vissza kell adni a szomszédoknak –, az Echo TV már arról beszélt, hogy tűzzük ki a magyar zászlót a Vereckei hágón. Ha valaki végigolvassa a Jobbik rendkívül robusztus programját, és azon belül is a védelmi és közbiztonsági fejezeteket, akkor bizony nagyon sok párhuzamosságot talál az ukrajnai helyzet és a Jobbik politikai törekvései között. Például a Magyar Gárda felállítása, olyan félkatonai erőként való kialakítása, amelyet adott esetben a reguláris hadsereg kiegészítéseként kell használni. Érdekes a Jobbiknak az a javaslata is, hogy hadd használ-hassanak közösen a hadsereggel egyes katonai bázisokat stb. Vagy pl. az


113

a programpont, mely szerint, aki hajlandó katonáskodni, annak adjunk munkát. Igazából szerintem az ukrán eseményeknek kellene lennie egy magyar olvasatának is. Az okos ember más kárán tanul, s ezért végig kellene vizsgálni jogászok, politológusok, katonák, rendőrök csapatának, hogy nálunk egy kritikus helyzetben, válságban hogyan működne ez az egész. Ez azért fontos, mert volt már nálunk is egy TV-ostrom, aminek részleteit ma sem ismerjük.

Az egyik vezérkari diákunk dolgozatában azt vizsgálta, hogy mit kellene tennie a magyar rendőrségnek ilyen szükséghelyzetben és ehhez milyen képességekkel rendelkezik. A következtetése az volt, hogy ha egyszerre három ilyen erőszakos esemény történne az országban, mint ami akkor volt Budapesten, a rendőrség egyszerűen nem tudna mit kezdeni vele. Nincs is rá cselekvési modell.

A Tienanmen téren alkalmazott megoldásban én nem hiszek, a kínaiak is ezerszer megbánták már. Ma már nem lehet – legalábbis a nyugati vi-lágban – békés civil demonstrációkat tömeges katonai erővel megtorolni, mert megváltozott azóta a világ. Ugyanakkor a diktatúrák – szeretjük, nem szeretjük – rendet tartanak. Az elemzők egyik része szerint Afrikában azért van sok probléma, mert a gyarmati birodalomban szocializálódott diktató-rikus vezetők kihaltak. Nincs utánuk olyan, aki vezesse az országot, és így elindul egyfajta „demokratizálódás”, ami káoszhoz vezet. Itt is ezt látjuk, a poszt-szovjet térségben. Foglalkozni kell vele, mert nincs rá válaszunk, hogy egy ilyen helyzetben mit kell csinálni. Amikor a szlovákok 2004-ben, az éhséglázadások idején bevetették a hadsereget, a haderő renoméja azonnal a mélybe zuhant. Miként az ukrán hadseregé, meg a rendőrségé is, napjainkban.

A magyar politikai és a kormányzati elitnek foglalkoznia kell ezekkel a kérdésekkel, ez szerintem a legnagyobb üzenete az ukrán válságnak. A bizonytalanság érzékelhetően benne van a levegőben, ezt mindenki elismeri. Az élet hozhat új helyzeteket, fel kellene készülni rájuk, legalább elméletileg. A válsághelyzeti tervezést (contingency planing-et), amit Demkó Attila említett, meg kellene tanulni Magyarországon is, és el kellene kezdeni modellezni bizonyos belső válságokat, hogy fel tudjunk készülni a bizony-talanra, a váratlanra. Egyébként meglepetések lesznek, és ez nem lenne jó sem a nemzetközi közösségnek, sem a NATO-nak, sem az EU-nak, sem az EBESZ-nek, mint ahogy káros lenne Magyarországnak is.

Azzal szeretném zárni, hogy ez a mostani krízis más irányba fordítja majd a NATO-t, s ez biztosra vehető. De éppen a megosztottság és az erőforráshiányok miatt nem hiszem, hogy gyors és nagy változás lesz. Ukrajnának pedig egy jobb, realistább kül- és belpolitikát kellene foly-


114

tatnia. A Nyugatnak pedig azt is tudomásul kell vennie, hogy vannak, amit lenyelnek az oroszok, vannak, amit nem nyelnek le. Ezt pedig nem nyelték le. A magyar konzekvenciákat is le kell vonni, hogy Magyarország miként tudna javítani a saját helyzetén egy esetleges ilyen konfliktusban. Erőteljesebb fordulatot kellene abba az irányba megtenni, amit a NATO szakpolitikájának megvalósítása kívánna meg Magyarországon.

Molnár György

Több mindenre is reflektálva, az alapvető gondot abban látom, hogy a közvélemény, de a politikai elit is – annak köszönhetően, hogy az elmúlt egy-két évtizedben viszonylag nyugalom volt térségünkben –, a biztonsá-got adottnak, természetes állapotnak veszi. Emiatt nehéz azt elfogadtatni, hogy erre költeni kell, és bizonyos intézkedéseket meg kell hozni. A NATO csúcson az amerikaiak, és a britek részéről erőteljesen előjön majd, hogy mindannak a következtében, amit történt, a korábban megfogalmazott 2%-os védelmi költségvetési célt a tagállamok előbb-utóbb mégiscsak el kellene, hogy érjék. Van néhány ország, amely tényleg tesz ilyen lépéseket, de van két legalább ekkora csoport, amelyik közül az egyik azt mondja, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben erre egyszerűen nincs pénz; a másik pedig ezt így nem mondja ki, csak azt, hogy a meglévő pénzt kell hatékonyabban elkölteni. Ha ezt lefordítjuk magyarra, ez szintén azt jelenti, hogy ők sem szánnak több pénzt erre.

Nagyon érdekes, hogy itt a mi térségünkben is van egy átrendeződés. Főként a történelmi tapasztalatok, a fenyegetettség-érzés miatt az „új tagál-lamok” között – sőt akár a visegrádi négyek között is –, vannak különbségek a fenyegetettség-érzésben és abban, ahogyan erre reagálunk.

Az orosz törekvések egyik politikai vonulata az, hogy a közelkülföldet, vagy a volt szovjet tagköztársaságokat visszatartsa, elrettentse attól, hogy közelebb kerüljenek a Nyugathoz, és eurázsiai pályán tartsa meg őket. Ezért nagyon fontos, hogy mi ezt ellensúlyozzuk, és támogassuk a nyugati orientációt.

Magyar részről azt gondoltuk és azt gondoljuk még most is, hogy mindaz, ami történt, a NATO bővítési folyamatát is új megvilágításba kell, hogy helyezze. Ezzel együtt úgy tűnik, hogy továbbra is az az uralkodó nézet, hogy nem lesz bővítési döntés szeptember elején, a csúcsértekezleten. Montenegróval elkezdődhet egy feltételes tárgyalássorozat, ami kevesebb a meghívásnál, Grúzia számára pedig egy megerősített együttműködési csomag kerülhet felajánlásra, de ennél többről valószínűleg nem lesz egyetértés a szövetségesek között.


117

Vitafórum


Nagyon élvezetes volt a panel, köszönöm az előadásokat. A geopolitika reneszánszáról beszélt Szenes Zoltán. Szerintem ezt csak itt éljük meg így Európában, mert itt gondoltuk úgy, hogy megszűnt a geopolitika, holott az oroszok és a kínaiak ezt folyamatosan gyakorolták, és az amerikaiak is. Az a kérdésem, hogy miként tudjuk úgy átalakítani a NATO-orosz kapcsolatokat, hogy elszakadunk ezektől az értékalapú megállapodásoktól, amit az oroszok a kezdetektől fogva nem tartottak be?

Dérer Miklós

Az amerikai közgondolkodásban, és különösen a politikai gondolkodásban ez a Spykman és Mackinder féle geopolitikai szemlélet pokoli erős, még akkor is, hogyha nem minden esetben hangoztatják. Az egyetemeken a geopolitikával foglalkozó tankönyveknek elképesztő mennyisége forog kézen-közön, és a geopolitikát nagyon alaposan és hagyományosan orosz fókusszal tárgyalják. Nevezetesen a Spykman-Mackinder-i eurázsiai nagy szárazföld (landmass) gondolat alapján. Eszerint aki uralja ezt a területet, az uralja a világot. Tehát nem szabad hagyni, hogy egyetlen hatalom legyen itt a domináns. Mégis, ha ránézünk a térképre, ott látunk egy hatalmas nagy foltot, és az mind csak Oroszország. Ez annyira faszcinálja a gondolkodást a világtörténelemről és a világpolitikáról, hogy Oroszország még akkor is benne van bizonyos mértékben a gondolkodásban, hogyha más kérdé-sekről van szó. Ez a geopolitikai szemlélet persze nem feltétlenül egy az egyben érvényes, de mindenképpen elgondolkodtató. Különösen akkor, ha feltételezünk egy kínai-orosz együttműködést – amiben egyébként én nem hiszek hosszú távon –, hiszen amikor a legközelebb voltak egymáshoz, akkor voltak a leginkább egymás ellen az 1960-as években.

Arra akarok még kitérni, hogy ez az egész ukrán probléma mégis valószínűleg nekünk, európaiaknak a fontosabb. Az amerikaiaknak a figyelme ugyanis megoszlik a világ egyéb geopolitikai problémái, lezárt


118

és lezáratlan konfliktusai között, és ezért nem foglalkoztak igazán sem a NATO-val, sem pedig az orosz problémával. Az amerikai elemzők jelentős többsége – hasonlóan a német hozzáálláshoz – egyszerűen ter-mészetesnek veszi, hogy Oroszország azt csinál a közelkülföldjével és az érdekszférájában, amit jónak lát, és valószínűleg ebben benne van egyfajta elismerése is a nagyhatalmak különleges jogainak.

Szenes Zoltán

Reagálnék a geopolitikára. Európában, főleg a fasiszta Németországban az ún. élettér-háborúk miatt a geopolitika diszkreditálódott és háttérbe szorult, noha tudjuk, hogy nagyon erős a brit iskola, a francia, az orosz, a német is. Nálunk is nagy vita volt arról, hogy lehet-e diplomamunkát írni egy szerző geopolitikai nézeteiről, ami egyébként nagyon aktuális. Dugin ugyanis már 8-10 évvel ezelőtt megírta, hogy vissza kell venni a Krím-félszigetet. Leírta, hogy Ukrajnát nem szabad elengedni. Grúziának sem szabad megengedni, írta még korábban. Az amerikaiak ezt értik, mert ők ugyanezt csinálták.

Amit Mészáros Krisztián kérdezett, az nagyon fontos, mert érdek alapú politizálás kell. Lényeges, hogy Oroszország is a nyugati keresztény civilizációhoz tartozik. Most jelent meg a Brzezinski könyve, amelyben azt mondja, hogy a Nyugat csak akkor tud erősödni és tudja felvenni a versenyt Ázsiával és a muszlim világgal, hogyha két nagy országot, Oroszországot és Törökországot beveszi ebbe a rendszerbe. Tudjuk, hogy az Egyesült Államok részesedése 13,5% a világ GDP-jéből, s ez 10-20-30 évvel ezelőtt 20-30% volt. Kína ma a második GDP-ben, de már a tavalyi évben átvette az első helyet az export-import forga-lomban. Amikor Ukrajnáról beszélünk, itt is ügyelnünk kell a globális összefüggésekre, és az oroszokkal lehet szerintem üzletelni. (Példa a szíriai vegyi fegyverek ügye). Nem lehet viszont rájuk kényszeríteni ezt a liberális demokratikus értékrendszert, olyan felfogásban, ami Nyugaton van. Egyébként Nyugaton is repedezik. Meg kell nézni az Európai Unió választási adatait, meg kell nézni, hogy milyen rendpárti hatalmak vannak különböző országokban. A válaszom az, hogy igen, praktikusan kell közeledni hozzájuk. Hiszen nekik is az az érdekük, hogy együttműködjenek, mert el kell adniuk a gázt, az olajat, modernizálniuk kell a gazdaságukat, engedni, hogy utazzanak stb. Az EU most kedden nagyon szép döntéseket hozott, de azért majd nézzük meg, hogy a vízum-liberalizáció – amit most meghirdettek – mit jelent majd a bevándorlás és bűnözés és egyéb szempontból Európa számára.


119

Molnár György

Én úgy látom, hogy van egy vita a nyugati elemzők között arról, hogy ami most történik, az egy tudatosan, előre eltervezett orosz politikának a megvalósítása-e, vagy van egy Oroszország, amely úgy érzi, hogy az érdekei sérülnek, és ezt nem eléggé megfontoltan, erőszakos ad hoc re-akciókkal próbálja kezelni a rendelkezésére álló eszközökkel.

Végül egy, a geopolitikával kapcsolatos megjegyzés. Mi itt Európában attól tartunk, hogy Amerika elfordul tőlünk és elsősorban Ázsiára fóku-szál. Ugyanakkor, ha ázsiaiakkal beszélünk, azt halljuk, hogy ez csak a retorika, de konkrétan nem látják ezt igazolva. Ráadásul szerintük az ukrajnai események hatására Ázsia előtérbe kerülése még kevésbé fog megvalósulni.

Demkó Attila

Azt gondolom, igaza van annak, aki úgy véli, hogy Európa elaludt, s Magyarország is elaludt. Azt hittük, hogy eljött a béke kora, s majd mindent megoldunk politikai eszközökkel. Azt kell látnunk, hogy nagyon nagy átalakulási folyamatok zajlanak a világban, gazdasági, politikai erőviszonyok módosulnak, és itt kell a veszélyérzetnek felébrednie, akár Magyarországon is. A mi közvetlen térségünkben is lehetnek olyan elmozdulások, amik érintik a magyar érdekeket, nagyon közvetlenül érin-tik. Említettem már, hogy tegnap jöttem vissza Bukarestből, ahol külön intézetek foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Általában véve is az újságírók ott jóval többet foglalkoznak a külföldi hírekkel. Ott a híradók szólnak arról is persze, hogy ki lőtte agyon a szomszédot, meg hány autót loptak el éppen azon a héten, de komolyan foglalkoznak az ukrán válsággal, a moldáv kérdéssel, Oroszországgal, és e téma benne van a levegőben.

Dérer Miklós

Az a véleményem, hogy Putyin akciói egyértelműen védekező jellegűek és reaktívak, tehát ő reagál valamire. Nem tudom elképzelni, hogy az orosz politikai és katonai elit ne lenne képben az ország valódi képességeit illetően. Hagyományosan – talán még Jelcintől kiindulva – az oroszok húztak egy vörös vonalat, a NATO-bővítésnek és Európának, a Nyugatnak az orosz belső területek felé közelítése elé. Ez az a vörös vonal, aminek áthágását nem tolerálják tovább. Lépéseiket így egyértelműen a védekezés, egyfajta defenzív alapállás jellemzi.


120

Nagy Attila Tibor

Miután ezen a konferencián még nem sok szó esett erről, érdemesnek látom felvetni azt, hogy tovább szakadozik, tovább rendül meg a nemzetközi jogban, vagy akár a politikai viszonyokban a szuverenitás, az állam szuve-renitásának az ügye. Oroszország végül is, hogyha leegyszerűsítem, fogta magát és elvette Krímet. A krími félszigetet Ukrajnától. Érdekes módon a német politikában igazából a Linke volt az, amely élesen felhozta ezt a kérdést. Én sajnálatosnak is tartom, hogy a többi párt ebbe nem ment bele eléggé. Tény az is, hogy Koszovót is elvették Szerbiától, illetve akkor még a jugoszláv föderációtól. Erre ugyan azt szokták mondani, hogy a kettő nem ugyanaz volt, hiszen Koszovóban meg kellett akadályozni a szerb csapatok által folytatott vérengzést, és a NATO kénytelen volt beavatkozni. Értem ezt az érvet, de arra azért szeretném felhívni a figyelmet, hogy például Koszovóban nem pusztán a szerb erők repressziójával kezdődött az ottani konfliktus, hanem például azzal hogy az ottani albán felkelő sereg, az UÇK, többször támadást intézett, illetve harca bocsátkozott a koszovói szerb erőkkel. Tehát ott is bonyolultabb annál a dolog, mintsem hogy fehérre-feketére osszuk az egész folyamatot. Szerintem egy dologban megegyezik a krími és a koszovói példa: mind a kettőben a szeparatista mozgalmak arattak győzelmet, és sikerrel ki tudtak válni az anyaor-szágból. Koszovó Jugoszláviából, illetve Szerbiából, Krím Ukrajnából. Hogy mit jelent a jövőben a nemzetközi politikában az országok területi sérthetetlensége, egy adott terület feletti szuverenitás, ez szerintem még erősebben megkérdőjeleződött azáltal, hogy Oroszország ezt meg tudta lépni, és ezzel szerintem a NATO-nak, a nemzetközi közösségeknek, s az adott országoknak nagyon keményen szembe kell nézniük.

3. PANEL

Világrend és nemzetközi viszonyok

– új tükörben?


125

Elnöki bevezetőDérer Miklós

A panel kérdése az, hogy az ukrán válságnak, a NATO országok ezzel kapcsolatos reakcióinak, valamint az orosz politikának milyen hatása van a nemzetközi kapcsolatokra, ha úgy tetszik, a világrendre?

Mielőtt átadnám a teret Pók Attilának, akit arra kértem, hogy először helyezze valamilyen történelmi távlatba ezt az egész problémát, fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy érzésem szerint az ukrán válság olyan időben jelentkezett, amikor önmagában valószínűleg alkalmatlan arra, hogy a nemzetközi rendszer egészét befolyásolja. Hiszen annyi minden folyik ebben a kaotikus világban, ami az egész rendszert érinti, hogy az ukrán-orosz viszály önmagában csak egyfajta adalék ehhez az egészhez. Csak emlékeztetőül: itt van Irán és a nukleáris proliferáció problémája; itt van Kína, az ázsiai biztonság, a Dél-kínai-tengeren tapasztalható feszültség; Irak, Szíria, az egész Közel-Kelet; Oroszország és Kína együttműködé-sének a problémái; a transz-atlanti ügyek; itt van Afrika, a Boko Haram problémája. Itt van a terrorizmus, amelyhez ugyan már valószínűleg visszafogottabban viszonyulunk, mint a Bush időszakban, amikor túl volt dimenzionálva, de azért most is reális veszély. Itt vannak azok a befagyott konfliktusok is Európában és a világon máshol, Moldáviától a Kaukázuson át Szomáliáig, amikkel szintén bármelyik pillanatban foglalkoznia kell a nemzetközi közösségnek. Úgy érzem tehát, hogy a figyelem megoszlik e sok baj és gond között. Ezért Ukrajna – bár nagyon fontos, és ahogy említettem geopolitikailag közvetlenül is érinti az európai és az amerikai elképzeléseket és politikát is – nem áll egyedül a nemzetközi viszonyokat, a nemzetközi rendszert, a világrendet befolyásoló tényezők között.

Bevezetőül – nem a témánk relativizálása szándékával – csak ennyit szerettem volna mondani, kicsit a vitát is kiváltandó.


127

ElőadásPók Attila

Rövid előadásom négy pontból áll. Az elsőben elmondom azt a hátteret, amiből kiindultam. Az 1968-as generáció tagja vagyok, 1950-ben születtem, és ennek meghatározó szerepe van a gondolkodásomban.

Három interpretációt ismertetek a világrendszer formálódásáról. Az egyik Immanuel Wallersteinnek a gondolatvilága. A másik egy nagyon történészi megközelítés az erőszak új formában való eluralkodásáról a nemzetközi politikában. Itt egy Peter Gay nevű amerikai történész a referenciapont. Harmadikként a Borhi László barátomtól kapott kiváló elemzést ismertetem az ukrán helyzetről, amit a Brookings Institution számára készített.

Az én karrieremet, vagy gondolkodásmódomat tehát 1968 határozta meg. Akkor érettségiztem, a diákmozgalmak, Csehszlovákia, az új me-chanizmus bevezetésekor, tehát egy olyan korban, amelyben minden – legalábbis nekem akkor úgy tűnt –, hogy minden átalakulóban van. Csak címszavakban utalok azokra az elméleti benyomásokra, amelyek értek akkoriban: a korai Marxot, az emberarcú szocializmusnak a gondolatát, Tőkei Ferencet, Berend és Ránki írásait a centrum, a periféria, az elmara-dottság kérdéséről és ennek az irodalmi összegzését a Miszlivecz Ferenc által írt Fejlődéstanulmányok sorozatát. Ez volt nagyon leegyszerűsítve az 1970-es éveknek a gondolatkörömet, illetve a generációmhoz tartozó más kollégák gondolatkörét meghatározó szellemi kútfő. Az 1980-as években ehhez hozzájött a nacionalizmus-elméletek kibontakozása, a Közép-Európa gondolat. Akkor valahogy ebben az irányban, itt a régióban kerestük az áttörést. Majd ezután következett a rendszerváltásnak a tapasztalata, amit az én szakmámban paradigmaváltásnak nevezhetnék. Amikor én még egyetemre jártam, akkor a politikatörténet meghatározó szerepét a gaz-daságtörténet próbálta megkérdőjelezni, amikor elvégeztem az egyetemet és bekerültem az Akadémiára, akkor egyre inkább a társadalomtörténet, és most, hogy elértem a nyugdíjas kort, most meg már inkább a mentali-tástörténet az, ami meghatározza a szakma fő irányzatát.

Mindezek alapján a történész szempontú alapkérdés a mai világ-rendszer értelmezésében – amiben ezt az egész orosz-ukrán dolgot el lehet helyezni –, szerintem a kronológiai határok kijelölése. Hogy hol


128

van – nagyon leegyszerűsítve – a meghatározó fordulópont a modern történelemben. Erre egy meghökkentő értelmezést hadd hozzak. Először Immanuel Wallersteinnel fogom kezdeni, aki még mindig jól van, és írja a további munkáit. 2000-ben a következőt mondta egy interjúban: azt gondolom, hogy a modern világrendszer összesen két forradalmon ment keresztül. Az első 1848-ban volt, a második pedig 1968-ban. 1848 következményeként a világrendszerben kialakult a liberalizmus kulturális hegemóniája. 1968 következménye pedig � véleménye szerint � az, hogy beépült a világrendszerbe a liberalizmus kulturális hegemóniája. A gon-dolatmenetet folytatva azt írja, hogy 1989-et aztán 1968 betetőzésének látja. Látja az elfordulást a régi baloldaltól, amelyik sikertelen volt, és nem alakította át a világot. A Szovjetunió összeomlásában a legnagyobb történelmi rendszerellenes mozgalom omlik össze. Mindebből szerinte az következik, hogy most egy világforradalminak nevezhető helyzet van, alapvető átalakulások zajlanak le, amelyek egyaránt magukba foglalják a régi baloldal és a benne való hit összeomlását. A meghatározó pontok 1848, 1968, 1989. Másutt elmondja, hogy ezt a világrendszert még egy nagy tényező, az 1996-1970 közötti kínai események határozzák meg, tehát itt jön be egy újabb világhatalmi erő.

Ebből következően – ezt már más szerzőket is felhasználva fűzném hozzá –, leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy ezekben a korszak-meghatározásokban, fordulópont-meghatározásokban a liberalizmus térnyerése, a szocializmus térvesztése, tehát az ideologikus tényezőknek volt meghatározó szerepe.

1889-1990 után nem ez az ideologikus tényező a meghatározó, hanem a hatalmi politika, és ezzel más típusú problémák kerülnek előtérbe. Például az a kérdés, hogy alapvető változást állami erővel, vagy állam nélküli, vagy éppen államellenes mozgalmakkal lehet-e elérni? Az emberi jogoknak, a szolidaritásnak a megvédését hogyan tudják a civil mozgalmak úgy napirendre tűzni, hogy államellenesek, de mindeközben erre az államokat és az államok szervezeteit kérik a beavatkozásra.

Egy ilyen átalakuló rendben, 1848 és 1968 után tehát úgy tűnik, hogy minden ideologikus tényező helyett sokkal inkább a hatalmi politika, s abban nem csak az államok egymás közötti szerepe, hanem a civil tár-sadalom, és a többé-kevésbé konszolidált államok közötti viszony válik meghatározóvá. Ez a második megközelítés, amiben a Peter Gay nevű történészt idézem. Ő az első világháborút tekinti e meghatározó krono-lógiai határpontnak. A jelen a szó tágabb értelmében az I. világháború és az azt követő időszakkal kezdődik. Úgy írja le a XIX. századot, mint egy olyan időszakot, amelyet a hagyományos történetírás a szabadságeszme,


129

a demokrácia térnyeréseként értelmez – mondjuk a francia forradalomtól az I. világháborúig –, de a valóság ennek éppen az ellenkezője. Arról van szó, hogy a XIX. század – tág összefüggésben – inkább arról szól, hogy különböző szinteken a társadalmak, csoportok és egyének agresszív ösztöneit próbálják megfékezni mind a mindenkori belpolitika, mind a világrendszer különböző intézményei. Ebben, mondjuk a párbajoknak ugyanolyan nagy szerepe van, mint az olyan tömegsport kialakulásának, ahol a sport azt jelenti, hogy a szurkolók egymást verik, miközben 22 ember futballozik. Ebben agresszív ösztönöket lehet levezetni. Továbbá a bulvársajtónak a megjelenése, tehát mindaz, ami az ösztönökkel pró-bálkozik, azokra kíván hatni.

Az I. világháború pedig úgy jön ebbe a képbe, hogy az I. világháború az emberiség kollektív, nagy katasztrófája abból a szempontból, hogy nem tudta már megfékezni ezeket az agresszív ösztönöket. Elterjedt történészi értékelés az I. világháború, mint őskatasztrófa megjelölése. Mit jelent az, hogy innen kezdve határozza meg a modern világot és világrendszert? A totális háborút, ahol már nem emberek harcolnak egymással szemben, hanem technika harcol a technikával, és a fő cél a masszává alakuló ellenségnek a teljes megsemmisítése. Nem a másik oldal legyőzése, hanem totális, erkölcsi, politikai megalázása, és lehetőség szerint fizikai megsemmisítése. Ebben a technika mellett egyre nagyobb szerepet kap a propaganda, és egyre több a civil áldozat, ami odáig jut, hogy már lényegesen több a civil áldozata a háborúknak, mint a katonai. Ebben a világban, aminek mondjuk az I. világháború, mint őskatasztrófa a kiindu-lópontja, még egy további fegyver jön létre – amire talán kevés figyelem fordítódik –, vagyis mindeme tudásnak, képességnek a létrehozása, e tudás felhasználása, és a tudás új struktúráinak a kialakítása. Ebben benne van a kultúra különböző területeinek az irányítása, az oktatásügy is. Tehát egy olyan világ kezdődött az I. világháborúval, amiben a tudás is egy, a világrendszer és a társadalmak formálásának harci eszköze lett.

Nézzük a harmadik értelmezést, ami egy hagyományosabb nemzet-közi rendszervizsgálónak az elemzése (Borhi László). Ő nem írja le a nevet, de aminek talán a szakirodalomban elterjedt forrása lehet, az John Mearsheimernek az offenzív realizmusról szóló elmélete, amelyben azt az egyszerű, de nem olyan magától értetődő igazságot a következőképpen írja le: mindig abból kell kiindulnunk, hogy minden nagyhatalom maxi-malizálni próbálja a hatalmi szerepét, és az olyan többpoláris rendszerek, amelyekben van egy különösen erős állam, vagy egy potenciális hegemón, akkor ezek különösen alkalmasak arra, hogy háborúhoz vezessenek. Ebből azt a kérdést konkretizálja Borhi László ebben a cikkében, hogy


130

vajon az, amit most tapasztalunk Ukrajna vonatkozásában, ez a szovjet hidegháborús külpolitikának a megismétlődése-e, és ami most zajlik, az tulajdonképpen ugyanaz-e, mint amit a Szovjetunió tett Kelet-Európában a II. világháború után?

Három részre osztja a megközelítést. Az egyik, hogy milyen motivációi voltak a Szovjetuniónak, illetve most Oroszországnak. A hatalom kiter-jesztésének mi volt a technikája, és az ezt ellensúlyozni próbáló szank-cióknak milyen befolyása volt akkor és van most. Az első motivációról azt mondja, hogy a Szovjetunió nem csak politikai, hanem gazdasági terjeszkedést is célba vett 1945 után, és hogy nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ez a gazdasági legalább olyan fontos elem volt, mint a politikai. Itt jön be az ukrán krízis. A Kárpátok, Kárpátalja, a Kárpátok hegyvonulata az egy stratégiailag meghatározó terület, és ez akkor is és most is fontos. Hosszú távon annyiban hasonló a mostani orosz helyzet a régi szovjettel, hogy stratégiailag fontos területeket próbál magának Oroszország megszerezni, és ebben például a Duna-delta egész vidéke, Romániának a szerepe különösen fontos. Nagyon leegyszerűsítve ez az a tétel – ami aztán persze ki van fejtve –, hogy a hidegháború idején birtokolt stratégiai bázisokat Oroszország újra vissza akarja szerezni. Itt jön tehát az, amit Dérer Miklós vetett fel: ez egy reaktív dolog, vagy pedig egy kezdeményező dolog?

A második pont, hogy Oroszország miként próbálta a befolyását tech-nikailag kiterjeszteni. Amíg a II. világháború után elsősorban politikai nyomást gyakorolt, és így próbálta a gazdasági érdekeit érvényesíteni, most a piacot próbálja befolyásolni, és így kvázi piaci eszközök alkalmazásával próbálja a körülötte lévő országok energiapolitikai függőségét erősíteni.

A harmadik pont a szankcióknak a kérdése. Mit lehet e törekvések ellen tenni? Az a tétele, hogy a szankciókat nagyon nehéz a mai helyzet-ben – ahol már Kína is meghatározó elem –, egy egységes oroszellenes szankciósorozatként bárhol megszervezni. Sőt, paradox módon a szank-cióknak az előkészítése inkább árt a nyugati szövetségnek, és gyengítheti az EU-n belüli kohéziót is, mivel ez szükségszerűen megosztottsággal jár, s ez még erősítheti is Oroszországnak a szerepét.

Befejezésül ehhez annyit tennék hozzá, hogy nyilván történészként – és különösen amikor az ember a saját használatára próbál összeállítani egy elméleti keretet –, úgy gondolom, hogy a leginkább elfogadhatónak 1848 és 1968 szerepe ítélhető az ideológia-centrikus nemzetközi viszonyok formálása szempontjából. A hatalmi politika szempontjából viszont az I. világháborút tartom meghatározónak, az akkor kialakult nemzetközi rendszert – nem pusztán a résztvevők, az aktív, a nemzetközi politikai


131

rendszerben szerepet elfoglaló hatalmak szempontjából –, hanem leginkább az eszközök szempontjából. Az a korlátlan és minden korábbi diplomáciai és politikai korlátozást elsöprő érdekérvényesítés, és ennek a módja az, ami részben ideologikusan is megtámogatva, az I. világháborúból ered.

Hogy egy apró, de konkrét, szintén vitát provokáló megjegyzést tegyek, úgy gondolom, hogy ebben a helyzetben, amikor elfogadom Borhi Lászlónak a Kárpátaljával, a Kárpátokkal kapcsolatos álláspontját, most különösen problematikusnak tartom az ottani autonómia előtérbe állítását.

Dérer Miklós

Egy megjegyzést, ha megengedsz. Ennek a generációnak a világszemléletét azért Szűcs Jenő is eléggé befolyásolta azzal, hogy az Európa-hármassággal – Nyugat, Közép és Kelet – megbontotta az akkori világrend-felfogások-nak a dichotómiáját.


133

ElőadásGyarmati István

Azzal kezdem, hogy engem meglepett az a meglepetés, amivel a világ reagál az ukrán válságra. Tulajdonképpen minden összetevőjét tudhattuk, hogy ez így lesz. Azt gondolom, hogy három komoly összetevője van ennek. Egyrészt a belső ukrán helyet. Ha valaki azt mondja, hogy nem tudta, hogy Ukrajna milyen korrupt és csődbement ország volt már hosszú idő óta, az azt hiszem, hogy nagyokat hazudik. A második az az agresszív orosz külpolitika. Aki Grúzia óta nem tudja, hogy Oroszország agresszív és ilyen lépésekre is képes, az szintén hazudik magának. A harmadik pedig egy alapjaiban elhibázott nyugati politika, amelyik megpróbált Chamberlain legjobb tanítása szerint appeasement-politikát, megbékélési politikát folytatni, nem csak Oroszországgal szemben, hanem sok mindenki mással szemben is, és amely aztán Obama idejében hihetetlen magasságokba emelkedett, vagy mélységekbe süllyedt. Azt gondolom, hogy nem kell különösebben megvilágítani, hogy ez hogyan történt. Miután ezt a hármat láttuk, igazából nem kérdés, hogy Ukrajna válságra volt ítélve. A kérdés csak az volt, hogy ez most azonnal, három hónappal előbb, vagy később következik-e be? Még a részleteken sem szabad meglepődni.

Már szeptemberben tudtuk, hogy Janukovics nem fogja aláírni a társulási megállapodási egyezményt. Ez teljesen világos volt abból a politikából, amit ő folytatott. Úgy csináltunk, mint a gyerek szokott, hogy elmondtuk sokszor, hogy „de alá fogja írni”, és akkor azt reméltük, hogy alá is fogja. Hála istennek, nem írta alá egyébként. Tessék elképzelni, hogy milyen lett volna az EU és Ukrajna viszonya, egy olyan társulási egyezménnyel, amiben egy Janukovics-kormány kormányozza Ukrajnát. Tragédia lett volna. A mostani sem piskóta, de az egy valóságos tragédia lett volna. Én abszolút híve vagyok Ukrajna integrálásának, de egy olyan kormányzattal, meg egy olyan helyzettel, ami a november előtti helyzet volt, nem szabad még igazából politika együttműködésről sem nagyon beszélni. Mert tudjuk, hogy milyen politika van ott, tudjuk, hogy tele az ország orosz ügynökökkel, ez volt és még most is ez a helyzet. Abszolút elhibázott dolog lett volna egy bármilyen társulási megállapodást kötni Ukrajnával akkor.

A mostani is jó sok problémát fog okozni, de azt gondolom, hogy ennek van egy pozitív kimenetele. Hogy a mindenki által szeretett és tisztelt


134

Jeszenszky Gézát idézzem, ő mondta, amikor összehasonlította az 1989 előtti helyzetet az utánival, hogy 1989 előtt egyszerű, de kilátástalan volt a helyzet, most meg bonyolult, de nem kilátástalan. Ez Ukrajnára is áll: most rendkívül bonyolult a helyzet, de nem kilátástalan. Feltéve, hogy a Nyugat nem lesz olyan hülye, mint ahogy lenni szokott az elmúlt néhány évben.

Nem kell úgy csinálni, hogy mindez meglepett volna minket. Annál is inkább, mert ez nem változtatta meg a világrendet. Ettől a világrend olyan maradt, mint volt. Visszatértünk a szokásos normális kerékvágásba, ahol a nagyhatalmak versengenek egymással. A mi generációnk megszokta, hogy viszonylag rendezett világrend van. Van egy NATO meg egy Varsói Szerződés, meg utána már csak NATO, de viszonylag rendezett a dolog. Európában nincsenek háborúk. Ezt a későbbi jugoszláviai konfliktust, ezt inkább elfelejtjük egy időre. Viszonylag stabil, rendezett világ van. Elfelejtettük persze, hogy ez csak Európára volt igaz, mert Afrikában meg Ázsiában azért komoly háborúk folytak ebben az időszakban is. Ha visszaemlékszünk – ha már szabad a történelem területére ólálkodnom itt, egy történész jelenlétében –, az a helyzet, hogy amikor egy nemzetközi biztonsági rendszer, egy architektúra létezett, abból csak kettő darab volt a római birodalom óta. Egyszer ez a hidegháborús, másszor meg a Szent Szövetség a XIX. század elején.

A világ nemzetközi biztonsági rendjének – nem rendszerének, vagy helyzetének – jellemzője az, hogy káosz van, nincs rend, nincs architek-túra, nincsenek örök érvényű szövetségek. Az általam szeretett és tisztelt Donald Rumsfeld mondása igaz: „coalition of the willing” az egyetértők koalíciója az, ami meghatározza ezeket a helyzeteket. Én még hozzáte-szem, hogy a „willing and able”, az egyetértőké és az arra képeseké. A NATO is egyébként egy colation of the willing, csak itt hosszabb ideig tartott, amíg ez az akarat a NATO-t összehozta. Ha valaki nem akarja, akkor hiába akarnak vele szövetséget kötni. Akkor már jobb, ha nincsen is benne, mert ez a helyzet nem igazán borította fel a világot.

Ami viszont felborítja a világot, az a másik része, ami továbbra is itt van velünk: a terrorizmus, a szervezett bűnözés, ezek az újfajta nagy kihívások, amikbe nem akarok különösebben belemenni. A biztonsági rendszernek és az államnak a gyengülése és a kezdődő bomlása, amikor egymás mellett léteznek ilyen pre-modern, modern és poszt-modern államok. Amikor a globalizáció miatt ezeknek az egymás mellett létezése – úgy, hogy ne zavarják egymást –, ez valójában nem is lehetséges. Tehát nem tudnak normálisan fejlődni a pre-modern államok, mert szegény pre-modern Afganisztánt először a szovjetek, aztán meg mi zavartuk meg ebben a


135

fejlődésben, és így tovább. Egy csomó olyan ország van Afrikában, ahol még nemzetek sincsenek. Megpróbálunk nemzetállamot teremteni úgy, hogy nincs is nemzet, az államról már nem is beszélve. Azért, mert a britek rajzoltak egy térképet az FCO (Külügyi és Nemzetközösségi Hivatal) vonallal, attól még nem lett állam az az ország. Ahol az elefántok átmennek Kenyából Tanzániába, mert ott van a víz, és akik vadásznak rájuk, azok is átmennek, tehát abszolút nem érdekli őket, hogy hol vannak ezek a határok. Olyanok is ezek az államok, hogy nem is igazán államok.

A mostani helyzetnek az ukrán válság óta az az egyetlen újdonsága – én úgy gondolom –, hogy rájöttünk, a régi meg az új kihívások tulajdonképpen most egymás mellett léteznek. Mindig is egymás mellett léteztek, csak úgy csináltunk, mintha a régi kihívások már nem lennének. Megpróbáltuk azt tettetni, hogy Grúzia… jaj, hát ott nem is történt igazából semmi. Igaz, hogy egy államnak, amely a mi szövetségesünk, elfoglalták a körülbelül 25%-át az oroszok, de csináljunk azért úgy, mintha nem történt volna semmi igazából, mert akkor az oroszokkal kellene szembekerülnünk. Transznyisztriát is gyakorlatilag bekebelezik az oroszok, de hát ez kit érdekel, nem igazán foglalkozunk vele. Az a helyzet állt elő most, hogy olyan messzire ment az orosz vezetés, hogy most már nem lehet úgy csinálni, mintha semmi sem történt volna. Nem először sértették meg a nemzetközi jogot, és fogják is még egyébként megsérteni a jövőben, egyre többször. Mi is egyébként, mert ugye a nemzetközi jog az bizonyos konfliktusoknak a kezelésére ma már alkalmatlan. Valki László mindjárt hátba szúr, vagyis nem, azt ő nem szokta, csak szembeszúr engem, hogy ilyeneket mondok.

A Biztonsági Tanács teljesen alkalmatlan arra, hogy kezelje a világ-nak a gondjait. Egyrészt eleve antidemokratikus, mert ha 5 ország dönt a világról, akkor már sokkal jobb a NATO, mert ott legalább 29 ország dönt róla, vagy az Afrikai Unió, vagy az Európai Unió. Ezt az 5 országot egyébként is olyan kritériumok alapján választották ki, amik már teljesen irrelevánsak a mai világban. Hogy ki nyerte meg a II. világháborút? Kit érdekel ez ma, hogy ki nyerte meg a II. világháborút a mai világviszo-nyok között? Csak egy illusztráció: az a két ország, amelyik elvesztette a II. világháborút, az sokkal fontosabb, mint a Biztonsági Tanács öt tagja közül három. Ráadásul döntésképtelen a Biztonsági Tanács, mert benne van Oroszország meg Kína, amelyek nem biztos, hogy mindig úgy fognak dönteni, ahogyan azt a másik három szeretné. Abszolút nem hatékony, és ebből adódóan igazából az egész rendszer sem hatékony. Mi meg mégis úgy csinálunk, mintha ez lenne a legitimáció egyetlen forrása, hogy ennek az öt országnak sikerül-e egyetértést kialakítania. Ez nem legitimációs


136

kérdés, ez hatékonysági kérdés. Ha véletlenül sikerül valamiben egy nevezőre jutniuk az jó, akkor könnyebb a dolgunk, ha meg nem sikerül, akkor is kell valamit csinálni. Erre kétféle választ sikerült találni amerikai barátainknak: vagy Bush, aki mindenhova odacsapott, vagy Obama, aki meg sehova nem csap oda. Az átlagszámítás tökéletes példája. A Bush-Obama átlag az a tökéletes politika, csak mind a kettő tragédiákhoz vezet és vezetett. Én azt gondolom, hogy most már Obama kezd nyerni Bush-sal szemben, mert ez még tragikusabb, mint amit Bush csinált.

Mi a következménye ezeknek a dolgoknak, meg annak, hogy feltö-rekvőben vannak más alternatívák? 1989-ben nem volt más alternatíva, mindenki úgymond demokratikus akart lenni, és ha azt mondtuk, hogy demokratikus, akkor azt is gondoltuk, hogy olyan lesz, mint Ausztria, vagy Németország, vagy Amerika. Ez most nem így van. Most egy csomó alternatíva van, a demokráciák küzdenek egyfajta válsággal. Azt szoktam mondani – csak hogy röviden illusztráljam a dolgot a hallgatóimnak –, hogy most olyan a demokratikus világ helyzete, mint a római birodalom volt valamikor a III. század végén és a IV. század elején, amikor minden római nagyon jól élt. Ettek, ittak, szexeltek, filozofáltak, és közben nem vették észre, hogy jönnek a barbárok. Aztán jöttek, és 100 év múlva már nem volt Római Birodalom. Ma nem tart 100 évig a dolog, mert a globalizáció, meg a gyorsabb fejlődés miatt ez gyorsabban be fog követ-kezni, ha csak nem csinálunk valamit.

És egyelőre nem csinálunk semmit, hanem inkább úgy csinálunk, mintha nem történne semmi. Ez a régi vicc, amikor megáll a vonat és a szovjetek stb. A vicc csattanója az, hogy Hruscsov azt mondja erre, hogy akkor most húzzuk be a függönyöket és csináljunk úgy, mintha menne a vonat. Ugye mi is most behúztuk a függönyöket és zakatolunk. Ezt most itthonra mondom. Aki nem húzza be a függönyt, az a szélsőjobboldal, amely megpróbálja átvenni a hatalmat. Még nem vette át, de tör előre. Nem is ez az igazi veszély jelenleg, ha szabad megjegyeznem, hogy a szélsőjobboldal átveszi a hatalmat – bár vannak olyan országok, ahol ez esetleg még be is következhet –, hanem az, hogy ma már a szélsőjobb-oldal határozza meg a politikai diskurzust! A tradicionális pártok is a szélsőjobbnak a szövegét használják, arról beszélnek, amit a szélsőjobb akar. Ezzel tulajdonképpen a szélsőjobbnak az „egyszerű megoldásait” népszerűsítik, mert nekünk nincsenek rá megoldásaink.

Roppant bonyolult a világhelyzet, és természetesen még „egyre fo-kozódik” is. Nem kell meglepődni rajta, nagyjából olyan, mint a XIX. században volt. Egyetlen egy óriási nagy különbséggel. Nem akarom elmondani, hogy ki mondta, de volt egy olyan ember, aki azt mondta,


137

hogy a történelem olyan, mint egy spirál: megismétlődik, csak magasabb fokon. Most megismétlődik ez, csak magasabb fokon. A magasabb fok azt jelenti, hogy a XIX. századnak, és igazából a középkornak a vallásháborúit vívjuk újra, csak a XXI. század fegyvereivel. Ez azért nagy probléma, mert szegény Oroszlánszívű Richárd akármilyen szorgalmas is volt, csak néhány száz embert tudott levágni Jeruzsálem védői közül, Oszama bin Laden és ez az ISIS nevű akárkik, ez mindenféléket tud, hogyha hozzájut azokhoz a fegyverekhez, amikhez nem szeretnénk, ha hozzájutna. Bár azt gondolom, hogy ez csak idő kérdése.

Egyébként normális, hagyományos fegyverekkel is elég sok embert lehet legyilkolni, nem százakat, hanem tízezreket, vagy százezreket. Hogy ugyanazt az urat idézzem, aki a spirális-teóriát felállította, hogy akkor most mi a teendő? Az a teendő, hogy egyrészt be kell látni, ilyen a helyzet, és nem úgy csinálni, mintha menne a vonat. Be kell látni, hogy ma sem a nemzetközi jog, sem a nemzetközi szervezetek egymagukban nem alkalmasak ezeknek a válságoknak a kezelésére, és bizony alkalmi koalíciókra lesz szükség. Be kell látni, hogy ezek a válságok sokáig velünk lesznek, és együtt kell élni velük. Ez olyan, mint egy reuma, amit a mi korosztályunk már elkezd megtapasztalni. Vagyis azt, hogy milyen az, amikor valami betegsége van, és ezt már nem is lehet kikezelni, csak örül, ha másnap is felébred arra, hogy fáj, mert mint tudjuk, ha arra ébredünk, hogy nem fáj, akkor az már nem jó.

Meg kell tanulni tehát ezt a helyzetet kezelni. Sok szempontból vissza kell nézni a XIX. századba. Például én azt gondolom, hogy az utolsó nyugati politikus, aki megértette Oroszországot, az Bismarck volt. Ő jól értette Oroszországot, s tudta is kezelni. Ő azt mondta, hogy Oroszország sosem olyan erős, mint amilyennek mutatja magát, és sosem olyan gyenge, mint amilyennek látni szeretnénk. Ebből mind a kettőt meg kell érteni. Úgy kell kezelni Oroszországot, ahogyan egy rendes diktatúrát kezelni kell. Nem appeasement-politikával, hanem redline-okat kell mutatni, és azokat be kell tartatni. Az ukrán válság-hoz – és Oroszországnak ehhez az agresszívvé válásához – vezető úton az utolsó nagy mérföldkő Szíria volt, ahol Obama húzott egy redline-t, és utána segítette az oroszokat, átvonszolta az oroszokat, hogy gyertek már, sértsétek meg azt a redline-t. Azóta is vonszolja őket, pedig az oroszok semmit nem tudtak volna csinálni. Amikor egy-két percig úgy nézett ki, hogy Obama elszánja magát, hogy beavatkozik Szíriában, mit csináltak az oroszok? Nem katonákat küldtek Szíriába, hanem éppen hogy elkezdték kiüríteni a támaszpontjaikat, mert annyira féltek, hogy az amerikaiak csinálnak valamit.


138

Erre képes Oroszország egyébként a határaitól távol. Nem kell úgy tenni, mintha világhatalom lenne, mert aztán Putyin még elhiszi, ahogyan el is hitte most, hogy az. Majd meg kell egyszer mutatni, hogy nem az. Mit lehet csinálni? – hogy még egy kicsit Oroszországról beszéljek. Nem gondolom, hogy ebből nagy katonai konfliktus fog keletkezni. Nem utol-sósorban azért, mert végre talán a NATO elkezdett úgy viselkedni, mintha egy katonai szövetség lenne. Még nem az, de elkezdett úgy viselkedni, és elkezdte a katonai erőket telepíteni a határországokba. Ez az, amit mindenki megért, hogy nem csak beszélünk, hanem oda is megy valaki. Azt nem gondolom, hogy Ukrajnát ez komolyan befolyásolja, de igazán komolyan azt a veszélyt hárítja el, hogy az oroszok esetleg hasonló ötleteket próbáljanak meg megvalósítani a Baltikumban. Elindultak, megpróbálták fellázítani az orosz kisebbséget Lettországban és Észtországban, aztán abbahagyták, mert nem sikerült, meg látták, hogy nem igazán vevő rá a Nyugat sem.

Azt gondolom, hogy Oroszországgal szemben, Oroszország kordában tartásával, és ennek eredményeképpen integrálásával – mert én is azt gondolom, hogy Oroszországot előbb-utóbb, ha nem is a szónak az EU-s értelmében, de integrálni kell – egy európai biztonsági és gazdasági együttműködésbe. Ennek az a feltétele, hogy ezt Oroszország is akarja, mert most esze ágában sincs ez a jelenlegi orosz vezetésnek. Ennek az a feltétele, hogy megmutassuk Oroszországnak, hogy neki nagyobb szüksége van ránk, mint nekünk őrá. Például abban, hogy legyen kinek eladnia a gázt, és így tovább, mert mi rövid időn belül függetlenedni tudunk Oroszországtól, ha nagyon akarjuk. A gázellátásnál ez, mondjuk 8 évet jelentene. Ha megnézzük azt, hogy mi történt Oroszországban, ha egyetlen eseményt kellene megnevezni, ami Putyint meghátrálásra késztette – mert az nem kétséges, hogy egy idő óta Oroszország hátrál azokból a pozíciókból, amikben korábban volt –, ez Tusk lengyel minisz-terelnöknek az a bejelentése, és utána a kiépülő támogatás hozzá, hogy hozzunk létre egy energiauniót az Európai Unón belül. Ez pillanatokon belül vagy tönkreteszi Oroszország gazdasági bázisát, vagy integrálja azt Európába. Tehát ha megvalósul ez az energiaunió, akkor Oroszország vagy integrálódik Európába, vagy tönkremegy. Ezen már elkezdett gondolkodni a jóember a Kremlben.

Ez egyébként Oroszország nélkül is érdeke Európának. Nem véletlen, hogy nagyon ellentétes oldalon álló – bár az európai néppárthoz tartozó – politikusok is elkezdték támogatni ezt az ötletet. Azt gondolom, hogy ez az út, az európai együttműködés erősítése ezeken a stratégiai területe-ken. Nem az uborka mérete a fontos, hanem az európai energiaunió. Ha


139

ezen előre haladunk, akkor Oroszország néhány éven belül megszelídül, ha szabad ezt mondanom. Ez a Putyin-rendszer végét is jelenti, mert eltűnik az a gazdasági alap, amire ez a rendszer épül. Nem véletlen, hogy most már vannak olyan jelek is, hogy az orosz oligarchák elkezdték mondani a főnöknek, hogy nem kéne túlzásba vinni ezt a szembenállást a Nyugattal. Ha valaki most azt fogja nekem mondani, hogy de Putyin majd leszámol az oligarchákkal, mert Hodorovszkijjal is leszámolt, akkor azt gondolom, hogy ez tévedés, mert eggyel leszámolni azt lehet, de az összessel leszámolni, azt nem igazán. Már elkezdődött egy folyamat, s csak az a kérdés, hogy mi képesek leszünk-e kitartani. A németeknek fel kell ismerniük, hogy háború mindig lesz, a történelem ezt mutatja. Azt is fel kell ismerni, hogy a müncheni megállapodás közvetlenül vezetett a II. világháborúhoz. Az a baj, hogy egyelőre nem látom Winston Churchillt itt Európában, hanem csak Chamberlaineket látni. Azt gondolom, hogy abban igaza van az említett elvtárs elvtársainak, hogy az idők mindig megszülik a vezetőt, tehát ha szükségünk lesz arra, hogy itt valaki ki-emelkedjen Európában, akkor ez meg fog történni. Nem csak egy ember, hanem egy olyan új vezető réteg, Kohlok és Mitterand-ok jönnek, akik Európát is bevezetik ebbe az utcába az amerikaiakkal együtt. Két év múlva, hogyha az amerikai elnök nem egy „he”, hanem egy „she” lesz, remélhetőleg akkor ez megint lehetséges lesz.

Nem tudom, emlékeznek-e rá, amikor Hillary az elnökségért harcolt még Obamával, akkor egyszer azt mondta: „The next president will have to face serious challenges, whoever she will be”.

Dérer Miklós

Különösen köszönöm Istvánnak, hogy egyfajta optimista kacérkodást is megengedett a végén, mert előadása közben itt már valamennyien a kollektív öngyilkosság gondolatával foglalkoztunk! És most kérem Valki Lászlót.


141

ElőadásValki László

Mielőtt előadásomat elkezdeném, jelzem, hogy a világ összes nemzetközi jogásza nevében jegyzékben fogom kifejezni tiltakozásomat Gyarmati Istvánnak a nemzetközi jog elismertségét és hatékonyságát illető meg-állapításai ellen. Azt javaslom egyébként, hogy fejtse ki fenntartásait a büntetőjogászoknak meg az adójogászoknak is, tudniillik az általuk művelt jogágak normáit is feltűnően gyakran sértik meg. Jelzem, ez a kedvezőtlen állapot egészen addig fennmarad, amíg a Földön emberek élet elleni bűntetteket vagy adócsalásokat követnek el. Amíg azonban a kívánt paradicsomi állapot létre nem jön, az ő helyében én nem állítanám, hogy a mai büntetőjog vagy adójog „már nem alkalmas” társadalmi szerepének betöltésére.

A kérdés, amit Dérer Miklós megtisztelő felkérésére meg kellene vá-laszolnom az, hogy változik-e a világrend az oroszok krími intervenciója és a félsziget annektálása következtében.

A válaszom nemleges lesz, de megjegyzem, hogy ami az eddigi világrendeket illeti, azok leírása keveset ad hozzá a történelem vál-tozásainak megértéséhez. E világrendek ugyanis igen általános képet mutatnak a nemzetközi kapcsolatok mindenkori helyzetéről. A XIX. század egy részének világrendjét például egy központi koalíció, a Szent Szövetség léte határozta meg. E szövetség azonban csak egy meghatározott térséget ellenőrzött. Volt később egy, talán többpólu-súnak nevezhető rend, amelyet a „hatalmi egyensúly” rendszerének kereszteltek el. Nem vagyok azonban biztos abban, hogy tényleg létezette-e valaha hatalmi egyensúly a rendszerben részt vevő öt nagyhatalom között, de ha mégis, akkor tényleg Anglia volt-e az a hatalom, amely – persze merő jó szándékból – mindig helyreállította a kontinens hatalmi egyensúlyát.

Aztán létezett a két világháború között egy ugyancsak többpólusúnak nevezhető világrend, amelyet azonban – Stanley Hoffmann kifejezését használva – inkább world disorder-nek, világrendetlenségnek neveznék. Ezt követően kialakult a hidegháború kétpólusú rendje, majd 1990-ben, a hidegháború végén id. George Bush bejelentette egy új világrend létrejöttét. Ezt ő nem nevezte ugyan többpólusúnak, valójában mégis


142

az volt, bár abban egy állam, az Egyesült Államok hegemón szerepet töltött be. Sem ő, sem utódja, Bill Clinton nem akarta azonban ezt a rendet egypólusúvá változtatni.

Aztán következett a Gyarmati István által kedvelt ifj. George Bush, aki valóban igen határozottan lépett fel a nemzetközi kapcsolatokban, meg is teremtette az egypólusú rendet, csakhogy döntései katasztrofális követ-kezményekkel jártak, iszonyú károkat okozva a nemzetközi társadalomnak és ezen belül a nyugati világnak. Utána, Obama elnöksége idején, visszaállt a többpólusú rendszer, amelyen belül az Egyesült Államok továbbra is fenntartotta elsődleges szerepét, de ő sem próbálta egypólusúvá változtatni a világot.

Aztán következett az új „krími háború”, amely sokak szerint a jelenlegi világrend megváltozásához is vezethet. Ezt egy karikaturista az itt látható módon próbálta ábrázolni. Ma már persze tudjuk, hogy a februári téli olimpia idején már javában folyt az a masszív orosz előkészítési folyamat, amely márciusban a Krím megszállásához vezetett.

Felmerül a kérdés, hogy Putyinnak vannak-e egyáltalán hatalmi eszközei egy új világrend megteremtéséhez?

Az első eszköz nyilván a BT-ben élvezett vétójog lenne. Ez azonban va-lójában csak arra alkalmas, hogy megakadályozza az olyan ENSZ-döntések meghozatalát, amelyek Moszkva érdekei ellen irányulnának. A nyugati szövetségi rendszer hatalmai akkor is fel tudnak lépni egy terjeszkedő Oroszország ellen, ha arra a Biztonsági Tanácstól semmiféle jogi felhatal-mazást nem kapnak. Ukrajnát ugyanis az ENSZ alapokmánya értelmében megilleti az „egyéni vagy kollektív önvédelem” természetes joga. Ez azt jelenti, hogy Kijev kérésére bármelyik állam a segítségére siethet. Akár úgy, hogy gazdasági-politikai szankciókat vezet be Oroszország ellen, akár úgy, hogy erőszakot alkalmaz a támadóval szemben. Oroszország tehát a BT állandó tagjaként csak azokban az esetekben képes hatást gyakorolni a nemzetközi közösség döntéseire, ha harmadik országokban (például Szíriában) zajló konfliktusokról van szó, vagy harmadik ország (Irán) tanúsít atomfegyver-fejlesztésével olyan magatartást, amely a nemzetközi bizton-ságot fenyegeti. Ilyenkor egy vétó valóban megakadályozza a nemzetközi közösséget a racionális és legitim döntések meghozatalában.

Putyin legfőbb hatalmi eszköze inkább az a geostratégiai előny, amelyet határai mentén élvez. Más térségekben ugyanis semmilyen fegyver beve-


143

tésére sem képes, más szóval nincs power projection-képessége, ellentét-ben a másik „szuperhatalommal”, az Egyesült Államokkal. Oroszország hagyományos fegyveres erőivel képes valamit tenni a közvetlen környe-zetében, az európai régióban pedig gáz-, és olajfegyvert tud használni más országokkal szemben. Emellett pedig az orosz ajkú vidékeken, mint láttuk, számíthat a helyi lakosság támogatására. A Krímben persze ez a támogatás jelentős részben importált volt.

Putyinnak jelentős hatalmi előnye származik abból, hogy ellenfele – mármint a Nyugat – rendkívüli mértékben megosztott. Egyetértek minden kritikus megjegyzéssel, azokkal is, amelyeket Gyarmati István említett az előbb, s amelyek Nyugat-Európa magatartására vonatkoznak.

A nemzetközi jog a legkevésbé sem alkalmas arra, hogy Putyint szol-gálja. A fegyveres erőszakot ugyanis totális mértékben tiltja az 1945 óta hatályos nemzetközi jog, teljesen függetlenül attól, hogy az azt alkalmazó hatalom mire hivatkozik. Nem hivatkozhat senki sem egy adott nép önrendelkezési jogának érvényesítésére, a humanitárius intervencióra vagy bármi másra, leszámítva természetesen az önvédelem már említett jogát. Moszkva a legnyilvánvalóbb agressziót követte el akkor, amikor rangjelzés nélküli egyenruhásokat telepített a félsziget területére, továbbá arra utasította a legálisan Szevasztopolban állomásozó katonáit, hogy vegyenek részt Krím megszállásában. A félsziget elcsatolásával továbbá, mint a büntetőjogászok mondanák, „befejezett bűntettet” hajtott végre. Egyes államok a második világháború óta számtalan esetben alkalmaztak ugyan tiltott fegyveres erőszakot, de egyetlen esetben sem csatolták azok területét véglegesen magukhoz.

Ami a nukleáris fegyvereket illeti, ezek köztudottan csak arra alkal-masak, más államokat elrettentsenek ugyanilyen fegyverek használatától. Így annak a ténynek, hogy Moszkva rendelkezésére állnak ezek a tömeg-pusztító fegyverek, nincs politikai jelentősége.

Ettől függetlenül azonban tudomásul kell vennünk, hogy az orosz fe-nyegetettség érzete meglehetősen élénken él és elég nagy is. Németország újraegyesítését nem csak Nagy-Britannia és Franciaország nem nézte jó szemmel, hanem Oroszország sem. Nem nézte jó szemmel Oroszország a NATO és az EU bővítését sem, különösen, ami a saját volt „tagállamait” illeti. Nem nézte jó szemmel Koszovót. Koszovóban azért tekinthető po-litikailag legitimnek a NATO beavatkozása, mert ott tényleg meg akarták ismételni azt, amit már Boszniában végrehajtottak, magyarul népirtást akartak elkövetni. És ez ellen a Nyugatnak tényleg tennie kellett valamit. Ahogy sikerült, úgy sikerült.


144

Oroszország Irakot sem nézte jó szemmel, mert Irak a legtotálisabb agresszió volt, bármilyen megnevezhető vagy azonosítható nemzetközi jogi, vagy politikai indok nélkül. George Bush hazudott a világnak, a nemzetközi közvéleménynek, amikor az iraki háborút eredményező indokokról beszélt. Az oroszok fenyegetettségi érzetei közé tarozik a nyugati rakéta-elhárító rendszereknek a kiépítése, vagy tervezett kiépí-tése, amelyről lehet természetesen hosszan tűnődni. Putyin valószínűleg túlértékelte ezt a telepítési tervet. Ami azonban igen komolyan érintette Putyint, azok a színes forradalmak voltak, amely színes forradalmakról már a délelőtt folyamán helyesen elmondták, hogy nem kifejezetten belső indíttatású színes forradalmakról volt szó, hanem elsősorban arról, hogy mi próbáltuk – a mi alatt most a Nyugatot értve – ezeket megszervezni és végrehajtatni, egyébként tökéletesen eredménytelenül.

Mert létrehoztunk Ukrajnában egy olyan Juscsenko-rendszert, amely alkalmatlan volt az általunk neki szánt szerep betöltésére, és Grúziába pedig odatelepítettük azt a New York-i ügyvédet, aki hisztérikus magatartásával, és főleg Dél-Oszétia megtámadásával elintézte a dolgot a mi részünkről. 2008-ban megpróbáltuk bevonni Ukrajnát és Grúziát a NATO-ba, miközben az oroszok nagyon komolyan kérték azt, hogy ezt ne tegyük meg, és szerencsére az európai hatalmak is ezt kérték és ezt javasolták az amerikaiaknak. Ezért is született meg 2008 decemberében az a NATO döntés, hogy ne vegyünk fel új tagokat, ne bővítsük a NATO-t ebbe az irányba.

Az oroszoknak Líbia sem tetszett, abban is fenyegetést láttak, hogy beavatkoznak a nyugatiak Líbia belügyeibe. Az pedig abszurdum, hogy Putyin kijelentette, hogy 2014-ben a Krímbe NATO csapatok vonulhatnak be, és azért kell neki gyors lépéseket tennie, nehogy ezek a csapatok oda bemasírozzanak.

Az a kijelentés, amit Putyin 2005-ben tett, hogy a Szovjetunió fel-bomlása volt az évszázad legnagyobb geopolitikai katasztrófája, az nagyon érdekes kijelentés. Ilyen alapon akkor meg kellene kérdezni az oszmán birodalom jogutódját is, hogy mit gondol az oszmán birodalom felbomlásáról, az Osztrák-Magyar Monarchia jogutódjait, hogy mit gondolnak ennek a birodalomnak a felbomlásáról, és mit az I. s mit a II. világháborúról. Mit gondolnak arról, hogy az I. és a II. világháború után gyarmatok szűntek meg, illetőleg gyarmatbirodalmak bomlottak fel. Nyilván Nagy-Britanniának is nagyon súlyos geopolitikai katasztrófája volt a világ legnagyobb gyarmatbirodalmának a felbomlása.

Putyin kettős stratégiát próbált mindezek ellen érvényesíteni. A fenyegetettségi érzeteinek a birtokában megpróbált ezekkel szembe-szállni. Kettőt próbált tenni: megakadályozni a bekerítést, és vissza-


145

szerezni a szuperhatalmi státuszát, amelyet 1990-1991-ben elvesztett. Ezek a válaszok sok tényezőből álltak, csupán végigszaladok rajtuk. Követelte a multipoláris rendnek a helyreállítását, létrehozta a Sanghaji Együttműködési Szervezetet, a következő évben a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetét (ODKB). Dél-Oszétiát és Abháziát megszállta, majd önálló államoknak kiáltotta ki ezt a két törpe formációt, ami rendkívül súlyos megsértése volt a nemzetközi jogrendnek is. Aztán létrehozta az orosz-kazah-belarusz Vámuniót, aztán az imént annektálta a Krímet, és nem sokkal később pedig fájdalmas arccal aláírta az Eurázsiai Gazdasági Unió alkotmányát.

Putyin mondatait már valaki idézte tegnap. Tényleg meglepő mondatok voltak ezek. George Bushnak például a következőt mondta 2008-ban, amikor beszélgetett vele a bukaresti NATO-csúcson: „Tudod George, Ukrajna nem állam. Mi is valójában Ukrajna? Egyik része Kelet-Európa, a másik, meglehetősen lényeges része pedig a mi adományunk” – mármint a Krím. És tényleg, a térképre nézve láthatjuk, hogy a II. világháborúban tett szert Ukrajna azokra a területekre, amelyeket Lengyelországtól és Csehszlovákiától csatoltak át a szövetséges hatalmak, miután győz-tesen kikiáltották magukat a világháború nyertesének. Köztudottan Lengyelországot 200 km-rel eltolták nyugat felé. Putyin fájdalmas szavait pedig nyilván joggal ismételhették volna meg a németek, de nem tették az elmúlt évtizedekben. Aztán a bukaresti NATO csúcson azt mondta még, hogy Ukrajnában 17 millió orosz él, következésképpen Ukrajnához nekünk közünk van, Ukrajna a mi részünket képezi bizonyos értelemben, ezért ne vegyük fel Ukrajnát, és ne vegyük el tőlük Grúziát sem.

Ezek után következnek a záró megjegyzéseim. Szerintem nem tört ki új hidegháború, mert az igazi hidegháborút a következők jellemzik. Először is a hidegháború, ami ténylegesen lejátszódott, az univerzális jellegű volt, mindenki részt vett benne. Emlékezhetnek még rá a kedves megjelentek: szerettük Indiát, Sukarnot, ágyasokat is biztosítottunk neki, amikor Magyarországon járt. A hidegháború a másik világrendszernek felszámolására indult és folytatódott, következésképpen zero sum game, zéró végösszegű játék volt. A hidegháborút a kölcsönös nukleáris elretten-tés jellemezte, mint legfőbb békefenntartó erő. Most azonban csak orosz fenyegetettségi érzet van, mások nem igen érzik magukat fenyegetve, természetesen Ukrajnát leszámítva. Bár veszélyben érzik magukat a baltiak, de én nem osztom az ezzel kapcsolatos rendkívüli félelmüket. Annak ellenére sem, hogy nagyon plasztikusan írták körül délelőtt annak a két államnak a fenyegetettségi érzeteit, amelyek tényleg úgy érzik, hogy ők is sorra kerülhetnek.


146

Végül ez azért sem új hidegháború, mert csak hagyományos erők vesz-nek benne részt és csak a közvetlen környezetben, tehát csak regionális szinten folyik ez a politikai és katonai csetepaté, leszámítva Szíriát. És leszámítva még azt az orosz magatartást is, amellyel mindenáron próbálja megakadályozni a Biztonsági Tanácsban meghozandó, szerintem progresszív döntéseket, többek között, amelyek Szíriát érintették volna. Megismétlem, súlyos dolognak tartom azt a tényt, hogy a II. világháború óta az első annexió következett be a Krím-félsziget megszállásával. És felolvasok egy – a helyzetet kitűnően jellemző, ironikus, a Krím térképére a hálás oroszok által felrajzolt – feliratot: „Köszönjük Majdannak a Krímet!”

Azt hiszem, hogy ami rajtunk múlik, nyugatiakon általában, törekedjünk arra, hogy ne próbáljunk a magunk sajátos eszközeivel hozzájárulni egy ilyen új világrend megteremtéséhez. Ne tekintsük ezt a küzdelmet nulla összegű játéknak. Ahol nincs racionális és katonai értelme a beavatkozásnak, ott ne avatkozzunk be! Ne kezdjünk fegyverkezési versenyt, ne próbáljunk új, drága fegyverrendszereket kialakítani csak annak érdekében, hogy az oroszokat jobb belátásra kényszerítsük! Ezzel egyébként sem tudjuk. Alkalmazzunk továbbra is arányos szankciókat – megjegyzem az eddigi szankciók az elkövetett tettel egyáltalán nem voltak arányosak, annál gyengébbek voltak –, ebben megint egyetértünk Gyarmati Istvánnal. Ne ösztönözzük szorosabb szövetségre Kínát és Oroszországot, bár elhangzott a mai nap folyamán, hogy ezek úgysem tudnak összejönni egymással. Szerintem azonban félő, hogy mégis megkísérlik, és a siker nem lenne jó a világnak. Ne hajtsunk végre egyoldalú lépéseket. Ha ezt tesszük, akkor a béke aranykora virrad ránk megint!

Dérer Miklós

Kicsit elbizonytalanodtam, mert néhányszor Valki László mégiscsak egyetértett Gyarmati Istvánnal, és ezért nem is vagyok benne biztos, ördögi tervem, hogy egymásnak ugrasszam őket – amely egyébként hosszú éjszakákon át tartó töprengésre adott alapot –, végül sikerül-e. De még reménykedem benne, hogy sikerül, amikor a vitában újra megadom a szót nekik.


149

ElőadásMészáros Krisztián

Előadásomban én sem a hivatalos álláspontot képviselem, mert akkor azt egyrészről mindenki unná, másrészt nagyon hálátlan lenne úgy a szerepem egy ilyen sokszínű panelben, harmadrészről pedig az ebéd előtt én vagyok az utolsó akadály, úgyhogy megpróbálok rövid is lenni. Ami viszont hálás a szerepemben, hogy én már reflektálhatok a többiekre. Alapjában véve majdnem mindenkivel egyetértek, néhány kivételtől el-tekintve. Főként Valki Lászlónak volt egy-két olyan megállapítása, amit vitatnék, elsősorban Ukrajna és Grúzia NATO-ba való bevonása kapcsán. Általában a NATO, illetve az EU bővítéseinek logikája arról szól, hogy leginkább a bennlévők az ellenállók. Főleg Ukrajna és Grúzia kapcsán volt komoly ellenállás 2008-ban, ami Grúzia esetében még mindig tart. Ezt látjuk is – mint korábban valaki említette – a legutóbbi külügyminiszteri döntésekből. Grúzia valószínűleg megint csak nem kapja meg a Tagsági Akciótervet a következő NATO csúcson. Közel sem arról van szó tehát, hogy mi próbáljuk behozni ezeket az országokat, hanem ők szerettek volna – az akkori politikai vezetés mind a két országban – a NATO-hoz közeledni. Szeretnék hinni abban az elvben – amit az oroszok is elfogadtak az EBESZ-ben –, hogy minden ország megválaszthatja a saját szövetségi rendszerét. Ennek értelmében teljesen legitim volt a kérésük. Az viszont már másik dolog, hogy az orosz álláspont, az orosz elemzés úgyszintén legitim, vagyis ez meg az ő szuverén álláspontjuk. Az pedig, hogy ezt az álláspontjukat aztán hogyan, milyen módszerrel érvényesítették Grúzia, illetve Ukrajna esetében, az már egészen másik dolog.

Nekem a legérdekesebb ebben a jelenlegi válságban – és keveset be-szélünk erről a NATO-ban, a NATO folyosóin is –, hogy a legfőbb orosz érv a beavatkozásukra az volt, hogy nem akartak NATO-katonákat látni Szevasztopolban. Ez paranoia, a NATO-tól való félelem, holott egészen másmilyen gondolkodás zajlik a NATO-ban. Az oroszok számára egyébként nem az EU, hanem a NATO az igazi ellenség, ami számukra igazából az Amerikai Egyesült Államokat jelenti.

A feladatom a NATO lehetőségeinek, következő lépéseinek fölvázolása a válság kapcsán. Mi bürokraták a NATO-ban a csúcstalálkozóra készülünk, és három síkon próbálják a szövetségesek, illetve a bürokraták megadni


150

a választ Oroszország lépéseire. A legfontosabb, amiről már hallottunk, a kollektív védelem megerősítése. Itt is elhangzott, hogy senki nem tett annyit a NATO megerősítésért, mint Putyin elnök, hiszen most mindenki arra figyel, amit a NATO főtitkára mond. Legalábbis mi szeretnénk azt gondolni, hogy jobban odafigyelnek arra, és komolyabban veszik az üzeneteket a védelmi költségvetés növelésének szükségességéről, a kelet-európai szövetségesek biztonságérzetének megerősítéséről. Kicsit szkeptikus vagyok, hogy ez mennyire sikerül majd, főleg ami a védelmi költségvetés emelését jelenti.

Igen, a balti államokban, Lengyelországban és Romániában ennek lehet, hogy lesz hatása, de ahogy már hallottuk, nálunk ez már valószínűleg nem érvényesül majd. A kelet-európai szövetségesek biztonságérzetének megerősítésénél pedig arra hívom fel a figyelmet, hogy az amerikai erők, amiket Lengyelországba telepítettek, bilaterális alapon kerültek oda, tehát nem a NATO keretében. Valószínű, ez így gyorsabb volt, de nem tudom, hogy ez hosszú távon is így marad-e, vagy sikerül erről megállapodni a NATO-n belül. Ez valójában az egyik alapkérdése a csúcstalálkozónak. Az igazi probléma, amit szintén hallottunk már tegnap, hogy eltérő a biztonság- és veszélyérzet percepciója a déli államok és a kelet-európai államok között. Nagy kérdés, hogy sikerül-e ezt valamilyen közös neve-zőre hozni úgy, hogy a kelet-európai államok ebből valóban profitáljanak, ahogy azt szeretnék.

A második sík a NATO-orosz viszony. Erről is hallottunk már ma. A korábbi megállapodások, az alapító dokumentum, amit 1997-ben kötöt-tünk, a Római Nyilatkozat, amit 2002-ben kötöttünk, nem működnek, ez sajnálatosan egyértelmű. Én úgy gondolom, hogy valójában soha nem is működtek. Már utaltam arra, hogy Oroszország soha nem tartotta be, ami ezekben volt az erő alkalmazásáról, az emberi jogokról stb. – sorolhat-nánk a példákat. Az isztambuli kötelezettségvállalások Moldova-Grúzia viszonylatában, ami már 1999 óta fennálló probléma, a CFE (a bécsi, a hagyományos fegyvereket korlátozó) szerződés pedig egy másik pont, amit Oroszország nem tartott be, holott ezek alapján – illetve más nemzetközi szerződések alapján – erre kötelezettséget vállalt.

A kérdés, hogy azon kívül – amit most megint megerősítettek a külügy-miniszterek, vagyis hogy felfüggesztjük a gyakorlati együttműködést a NATO-Oroszország viszonylatában –, vajon mi mást tudunk csinálni? Ezt szeptemberben az állam- és kormányfők már nem ismételhetik meg, nem engedhetik meg maguknak, hogy csak annyit mondjanak, hogy továbbra sem működünk együtt gyakorlati síkon. Ez kevés, nekik ennél többet kell mondani. A kérdés az, hogy mit? Továbbra is érvényben tartjuk-e ezt a


151

rendszert, amit felépítettünk, és NATO-Oroszország Tanácsnak nevezünk, amit ez a két alapító okirat támaszt alá, vagy kitalálunk valami mást is, és azt mondjuk, hogy ezek a korábbiak már nem érvényesek? Felépítettük őket, igen, de nem szolgálta az érdekeinket. És valójában, ha elfogadjuk a realitásokat – ahogyan Gyarmati István mondta –, akkor be kell látnunk, hogy ez nem működik.

De akkor mi lehet helyette, és megengedhetjük-e mi európaiak magunk-nak, hogy azt mondjuk, kizárólag érdek alapú együttműködést folytatunk Oroszországgal, kemény vörös vonalakat húzunk, és ennek mentén poli-tizálunk velük? Ez az egyik komoly témája lesz a csúcstalálkozónak, és őszintén szólva én nem látom, hogy mi lesz rá a válasz, illetve amit látok, az inkább egy pesszimista megközelítés. A grúziai példa jut eszembe, amikor – ha nem is fél év, de alig kevesebb, mint egy év – kellett ahhoz, hogy visszaálljon a rendes üzletmenet a NATO és Oroszország viszonyá-ban. Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy de facto elfogadtuk Abházia és Dél-Oszétia elszakítását, de jure viszont a mai napig sem. Szinte minden héten leírjuk a főtitkárnak, hogy mi ezt nem fogadjuk el, és ezt mindenhol elmondjuk, de igazából nem tettünk azért semmit, hogy visszaállítsuk az eredeti állapotokat. Sőt a követelés is csak az volt Grúziában, hogy vonuljanak vissza az orosz csapatok a korábbi bázisokra, illetve vonják vissza a kiszakított területek függetlenségének az elismerését.

Azt jól hallottuk, hogy a Krím esete jóval több és nagyobb annál, mint ami korábban és másutt történt 1945 óta. A probléma az, hogy ha némi idő elteltével ezek után is visszaállítjuk a normális üzletmenetet a NATO és Oroszország együttműködésében, akkor azzal elfogadjuk, ugyanúgy ahogy Grúzia esetében tettük, vagyis belementünk abba, hogy a Krím el lett csatolva és annektálva lett Oroszországhoz. Ez komolyabb következ-ményekkel jár, mint a grúziai eset. Egy reflexiót azért itt is engedjetek meg nekem. Szaakasvilinek valóban nagyon sok bűne van, erről beszéltünk korábban. Az egyik az, hogy hagyta magát provokálni. De ezzel együtt is, én úgy gondolom, hogy Oroszországnak nagyobb és több bűne van abban, hogy ez a háború is kirobbant, illetve a következményeiben, mint Szaakasvilinek.

A harmadik válasz, amit a NATO ad – és a csúcstalálkozón remélem adni is fog –, az Ukrajna megsegítése. Elsősorban védelmi, biztonsági reformok terén, ahol inkább technikai jellegű segítséget tud adni, amihez politikai támogatás is járul. November óta már három vagy négy találko-zója volt a NATO védelmi, illetve külügyminisztereinek, együtt az ukrán védelmi-, illetve külügyminiszterrel. Példa nélküli, hogy kevesebb, mint egy év alatt bármely partnerországgal ennyiszer találkozzanak. Ez igen


152

látványos támogatás, a probléma csak az, hogy ennél többet igazából nem is tudunk adni.

Nagyon nehéz megfogalmazni, hogy a csúcstalálkozón milyen komolyabb döntések születhetnek. Most úgy gondolom, hogy Porosenko elnököt meg-hívják a csúcstalálkozóra, és lesz a NATO-Ukrajna Bizottságnak csúcsszintű találkozója. Ennek is aligha lesz több hozadéka, mint a csúcstalálkozó maga. Ennél többet a NATO, mint szervezet, amennyiben a szövetségesek nem hajlandóak áldozni, nem tud kínálni, nyújtani Ukrajnának. Itt visz-szakanyarodom a védelmi költségvetéshez. Amennyiben nincsen komoly szándék Ukrajna, illetve a többi kelet-európai partner megsegítésére, támogatására Oroszország lépéseivel szemben, akkor valóban csak ilyen látványos lépéseket tudunk tenni: találkozókat, mosolyokat, stb. A komoly támogatás – amint ezt tegnap is hallottuk Tálas Pétertől –, az bizony milliárdokat jelent, még akkor is, hogyha csak a haderőt nézzük.

Ez volt tehát az a három fő kérdés, ami az ukrán válság nyomán a NATO csúcstalálkozón előkerül. Nem vagyok nagyon optimista, hogy komoly válaszokat tudnak adni a szövetségesek, részben azért, mert nem Churchill fog annál az asztalnál ülni, hanem Angela Merkel lesz a legmeghatározóbb politikus, és azt is jól hallottuk, hogy a német állás-pont igen óvatos. A német álláspont pedig rendkívül meghatározó most a NATO-ban. Az amerikaiaké szintén nagyon óvatos. A többi európai országé pedig nagyon is alkalmazkodó a német állásponthoz az egyéb európai problémák miatt. A hivatalos álláspont szerint pedig komolyan, határozottan és eltökélten lépünk fel Oroszországgal szemben, és ezeket a szavakat a csúcstalálkozón is meg fogja ismételni a főtitkárunk, aki-nek személyesen is nagyon fontos ez a csúcstalálkozó. Hallottuk Balázs Pétertől, hogy őrségváltás lesz a NATO-ban, s neki sikert kell felmutatni most ezen a csúcstalálkozón. Remélem, hogy ez talán segít tartalommal megtölteni mindezt a három síkot, és remélem, hogy csak én vagyok túl pesszimista. Hadd zárjam egy utolsó gondolattal. Tálas Péter mondta, hogy ő azt reméli, hogy tanulni fogunk az ukrán válságból, mivelhogy a grúzból nem tanultunk. Én is ezt remélem és optimista vagyok.


155

Vitafórum

Gyarmati István

Én megrögzött Grúzia-párti vagyok, és némileg elfogult, mert amikor Grúziában dolgoztam 1991-1992-ben, akkor volt ott egy gyakornokom, akit Misa Szaakasvilinek hívtak, de nem vállalok érte felelősséget, mint ahogyan a többi tanítványomért sem, a magyarokat is beleértve. Grúzia egy állatorvosi ló. Azt mutatja, hogy milyen hihetetlenül defetista és elvtelen a nyugati politika. Először is egy szintre helyezzük azt, hogy valaki vissza akarja szerezni országának egy elszakított területét azzal a cselekedettel, hogy egy ország megszállja egy másik országnak a területét. A kettő nem említhető egy napon. Ha Szaakasvili el is akarta volna foglalni Dél-Oszétiát, az nem említhető egy napon azzal, hogy Oroszország meg bevonult egy másik országba és elfoglalta két terü-letét, arról nem is beszélve, hogy Abháziában meg aztán semmi nem történt. Ez egy dolog.

Második pont. Ha el tetszenek olvasni Putyin 2008. szeptember 4-i beszédét, Putyin elvtárs azt mondta, hogy ő átvezényelte az orosz csa-patokat a Kaukázus alatti alagúton, mert tudta, hogy Szaakasvili meg fogja támadni Dél-Oszétiát. Azaz az orosz csapatok Putyin bevallása szerint még azelőtt Dél-Oszétia, azaz Grúzia területére léptek, mielőtt megtámadta volna Szaakasvili Dél-Oszétiát, idézőjelben.

Harmadik kérdésem történész barátaimhoz. Tudna valaki nekem mondani egy példát a világtörténelemből, amikor egy ország úgy indított háborút, hogy a hadsereg parancsnoka, a hadügyminiszter, éppen Spanyolországban üdül, a hadsereg főparancsnoka pedig, az agresszor Szaakasvili Rómában? Mert ha nem, akkor már ezért az eredetiségért ki kellene Kossuth-díjjal tüntetni legalább ezt a két embert, hogy ilyen ügyesen terelték el az oro-szok figyelmét arról, hogy megtámadják őket.

Negyedszer. Tessék mondai, ha Szaakasvili megtámadja Oroszországot, akkor azonnal ott teremnek Oroszországnak az Észak-Oszétiában beve-tésre alkalmas erői, amik csak úgy, egyik óráról a másikra bevonulhatnak Dél-Oszétiába, úgy rögtön? Ugyan kérem! De nem is ez a legnagyobb tragédia. A tragédia az, hogy most erről folyik a vita. A „ki lőtt először”


156

szintén irreleváns. Az a releváns, hogy az egyik – még akár katonai erő-vel is – vissza akarta szerezni az országának egy elszakított, megszállt részét, a másik pedig megszállta egy független országnak egy részét és el is szakította azt. Ez az, ami releváns.

Grúzia és Ukrajna esetében Bukarestben nem volt szó NATO tagságról. Ők ketten a NATO MAP-hez (a Tagsági Akciótervhez) folyamodtak – s a németek az oroszok nyomására úgy értelmezték ezt, mintha tagságért folyamodtak volna – holott nincs automatizmus, tehát aki a MAP-ben részt vesz, az nem feltétlenül lesz tag. A németek egyébként úgy manővereztek utána, hogy csak arra figyeltek, hogy az a szó, hogy MAP ne is szerepel-jen a közleményben. Ezért sikerült is így tagságot ígérni Grúziának és Ukrajnának, amit azok nem is kértek. Most a NATO ott ül, és fogalma nincs, hogy mit kezdjen ezzel. Szeretné elfelejteni ezt a minden tekin-tetben tragikus bukaresti csúcstalálkozót, mert van két ország, amiknek megígértük, hogy tagok lesznek, és most mit csináljunk velük?

Utolsóként van egy javaslatom a csúcstalálkozóra: szerintem át kellene helyezni Skóciából Münchenbe, helyszínileg sokkal jobban illene a feladathoz.

Valki László

Grúziához csak két megjegyzést szeretnék tenni. Nagyon sok tekintetben igaza van Gyarmati Istvánnak abban, amit mond, csak egy valamit még meg kell itt említeni. Abházia és Dél-Oszétia nem azért voltak ebben a sajátos státuszban 2008 előtt, mert az oroszok megszállták volna ezt a két területet, vagy valami hasonló történt volna, hanem azért, mert a Szovjetunió felbomlása alkalmával ott polgárháború zajlott le. A polgárhá-ború fegyverszünettel zárult, a fegyverszünetet pedig két nemzetközi jogi szerződés követte. Szó szerint nemzetközi közjogi szerződésről van szó, amelyet ez a két ország, de főleg Dél-Oszétia kötött Grúziával, és ebben a szerződésben a felek kölcsönösen lemondtak az erőszak alkalmazásáról. Amikor Szaakasvili – ezek szerint mindenki távollétében – megtámadta Dél-Oszétiát és lőni kezdte Chinvalit, akkor ezt a nemzetközi szerződést megszegte, jogellenesen erőszakot alkalmazott a másik országgal szemben. Természetesen az a durva orosz reakció, amely erre bekövetkezett, az abszolút mértékben elfogadhatatlan. Nekem egyébként van egy teóriám arra – ugyan nem én találtam ki –, hogy mindez miért történt. Azért, mert az amerikai elnökválasztások előtt álltunk, és jóllehet az oroszok már többször megígérték Szaakasvilinek, hogyha megpróbálja katonai erővel visszacsatolni de facto Grúziához ezt a két területet, akkor katonai, mégpedig súlyos katonai erővel fognak fellépni. Akik pedig bíztatták


157

Szaakasvilit, hogy na, most támadjátok meg Chinvalit, ezt pontosan tudták, és rendkívül örültek volna, hogyha a Republikánus Párt ismét bizonyíthatja elszántságát a puha demokratákkal szemben a választásokon.

Gyarmati István

Azért hadd jegyezzem meg, hogy ezt a nemzetközi jogi szerződést három évvel korábban Grúzia felmondta.

Pók Attila

Két kis megjegyzés a Gyarmati István által elmondottakhoz. Ami a politikai szereplők külföldi szabadságát illeti, hasonló krízishelyzetbe került 1914 júliusában a szerb vezérkar főnöke is, aki Ausztriában üdült. Nagy fejtörést is okozott, hogy amikor Budapesten keresztül hazatért, mi is legyen vele. Pár katonai parancsnok úgy gondolta, hogy illenék letartóztatni, de Ferencz József – a hagyományos XIX. századi magatartás jegyében – parancsot adott, hogy szabadon kell engedni, mert mégis micsoda dolog lenne az, hogy egy tábornokot csak úgy letartóztatunk. Aztán később ugyanez a tábornok sikeres harcokat is vívott Magyarország ellen.

Alapkérdés, hogy a nemzetközi biztonság szempontjából mi a különb-ség, ha én a régi területemre újra bevonulok, vagy egy független országba masírozok be. Hogy én egy nagyon szenzitív dolgot vessek föl, akkor tehát az első és a második bécsi döntés, az tényleg stabilizálta a rendet (az előbb Münchenről is szó esett), vagy mégsem stabilizálta? Mert ha oda vonulok be, ami egyszer már az enyém volt, akkor az ebből az érve-lésből következően stabilizáló dolog, és nem veszélyezteti a biztonságot? Elnézést kérek, ez csak egy provokatív kérdés volt.

Meglepett, hogy Kínát itt szinte senki nem említette, mindössze Oroszország geopolitikai beágyazottságának a szempontjából, csak egy mellékmondatos, rövid kis utalás történt Kínára.

Gergely János

Egy rövid gondolat Valki László mondandójához Az első Öböl-háborút Kuvait annektálása váltotta ki, tehát azért mégis csak történt előtte ilyesmi is. Azt mondták, hogy ez a terület Kuvait elidegeníthetetlen része, amit tőlük elvettek, s azt veszik csak vissza, ami az övék.

Abban a székben pedig, ahol most Gyarmati István ül, előtte Demkó Attila ült, aki azt mondta, hogy sorscsapásként érte Európát, vagy a NATO-t,


158

ez az egész, mert ezt nem lehetett előre látni. Arra gondoltam, miként fordulhat elő, hogy egy ilyen ezer-milliárd dollárt évente elköltő szervezet sorscsapásként éli meg ezt, hogy ez egyáltalán megtörténhetett vele. Ha nem tud beavatkozni és nincs mit tenni, az más kérdés. De hogy van itt egy hatalmas szervezet, aminek az a dolga, hogy azt figyelje és lássa is, hogy ha most Európában negyed kettő van, akkor háromnegyed kettőkor mi fog történni mondjuk Oroszországban, ezt szerintem már csak kellene tudnia! Mondom ezt én, az adófizető, mert mi ezért fizetjük őket.

Ami pedig az energiával kapcsolatos kérdéseket illeti, én bevonnám e témát a stratégiai gondolkodásba, mert szerintem oda tartozik. Az, hogy importált energiával fél éven át gyakorlatilag az utcát fűti Magyarország, az óriási előnyt, vásárlóképes keresletet jelent a jelenlegi Oroszországnak. És hatalmas pénzek mennek el gázra, és egyéb energiahordozóra, nem csak nálunk, hanem hasonlóan az összes többi országban is. Ezt a hely-zetet kellene itt megváltoztatni, ami függő viszonyba hoz bennünket egy semmire fel nem használt és drága energia behozatalától.

Szarvas István

Dérer Miklóshoz szólok. Azt szeretném kérni Tőled, hogy tartsd meg ezt a jó szokásodat, és gratulálni szeretnék az előző konferencia „A NATO és partnerségei: biztonság a globalizált világban” kiadványához. Nagyon jó lenne, ha erről a kétnapos konferenciáról is egy ugyanilyen remek mű születne. Nagyon irigyellek téged, hogy ezt meg tudtad oldani.

Dérer Miklós

Ez részint Varga Gyula professzor úrnak az érdeme, mert ő szerkesztette a kötetet, de egyébként lesz ennek is egy publikált változata. Ugyanilyen kötet fog erről is megjelenni, remélhetőleg egy-két hónapon belül.

Szili Sándor

Az egyik megjegyzésem, hogy az amerikai rakétavédelmi program azért jelent gondot Oroszországnak, mert elvágja az ún. régi Európától, és megakadályozza, hogy Amerikát kiszorítsa innen. A grúziai részek, meg Transznyisztria azért kell az oroszoknak, mert ők úgy tudják, hogy amíg konfliktus van, addig senkit nem fognak nyugati szervezetek integrálni, tehát ezzel megpróbálja azt elérni, hogy Grúzia vagy Moldávia – leg-alábbis a teljes Moldávia – nyugati, euro-atlanti integrációja ne mehes-


159

sen végbe. Ez a rendezvény annak a jegyében volt meghirdetve, hogy a nyugati koalíció milyen tanulságokat vonhat le abból, ami megtörtént. A grúziai események után Oroszország megpróbálkozott a Nyugattal való párbeszéddel. Medvegyevet és egy puhább rezsimet tett oda, és akkor volt egy, a biztonságpolitikai architektúrára vonatkozó, kidolgozott javaslata is, amit ha elfogadnak, többek között alkalmas lett volna arra, hogy ne kelljen erőszakosan visszaverni a nyugati agressziót az orosz érdekekkel szemben. Azt a Nyugat elutasította, valószínűleg azért, mert úgy ta-lálta, hogy nincs szükség arra, hogy bármilyen szintű érdekegyeztetést folytasson Oroszországgal. A kérdésem az, hogy levonható-e az ukrán eseményekből – nyugati szemmel nézve – az a tanulság, hogy mégiscsak szükség lenne egy olyan nemzetközi biztonságpolitikai architektúrára, amelyben Oroszország úgy érzi, hogy valamilyen szinten érvényesíteni tudja az érdekeit?


Az a probléma az európai biztonsági architektúrára vonatkozó orosz ja-vaslatokkal, hogy azok nekünk többnyire elfogadhatatlanok. Oroszország úgy próbálja a saját biztonságát növelni, hogy a miénket csökkentse. Ők persze ugyanezt gondolják rólunk. Ha jól emlékszem erre a javaslatra, ez jelentősen korlátozná az olyan országok, mint Magyarország, és egyéb kelet-közép-európai országok szuverén jogait. Ez az alapvető probléma szerintem és ezért nem fogunk soha megállapodásra jutni, mert ami nekik a biztonságukat szavatolja, az nekünk sérti a biztonságunkat. Nem vagyok optimista, hogy ezzel az Oroszországgal, ilyen orosz vezetéssel, bármikor is megállapodásra jutnánk.

Kínához meg csak annyit, hogy szerintem Kína a legnagyobb nyer-tese az elmúlt évtizedek konfliktusainak. Javult számára az olajpiac, az amerikaiak finanszírozzák a tengeri szállítási útvonalak biztonságát. Most pedig az oroszokkal kötöttek egy megállapodást, amelyben nem publikus, hogy milyen áron, de valószínűleg azért nem, mert jelentősen alacsonyabb áron, mint amennyiért az európaiaknak adnak el gázt az oroszok. Tehát Kína a nyertes.

Gyarmati István

Kínához. Tudjuk, tudhatjuk, hogy milyen áron. A négyszáz milliárd dollárt el kell osztani az évek és a köbméterek számával, s máris tudjuk, hogy milyen áron. Teljesen világos, tönkre fog menni a Gazprom ebben


160

a „zseniális” üzletben, mert ráfizetéses lesz a bolt. Azt mutatja, hogy a kínaiak okosak, és megzsarolták az oroszokat. Egyébként végre valakinek sikerült! Az oroszok belementek ebbe az üzletbe, noha ebből valószínűleg semmi nem lesz, sok minden ok miatt.

A Medvegyev-tervnek nemcsak az a baja, amit te mondtál, az is baj, de ez még azt mutatná, hogy itt két legitim törekvésről van szó, amelyek egyenértékűek. De ez nem így van. A Medvegyev-terv, és általában az orosz tervek súlyos beleavatkozást jelentenek más országoknak a bel-ügyeiben, míg azok a tervek, amiket mi terjesztünk elő – ha egyáltalán előterjesztünk, mert már nagyon régen nem láttam ilyet –, azok nem ezt teszik. Egyébként nagyon helyes, mert teljesen reménytelen egy bizton-sági architektúrát a jelenlegi viszonyok között és az elkövetkezendő 200 évben Európában és a világban létrehozni. Szerintem nekünk nem is kéne bohócot csinálni magunkból ezzel.

Valki László

Én sem hiszek a biztonsági architektúra, és általában semmilyen további, a nemzetközi jog által szabályozott szerkezetek kialakulásában, kiala-kításában, mert azok már nem hoznának semmit a konyhára. Ebben a konkrét esetben azt hiszem – és ezt főleg a tegnapi beszélgetés mutatta nekem –, hogy miközben Obama megnyomta a „reset button-t”, és való-ban barátságosabb arcot kezdett mutatni Oroszország – mellesleg a Föld más térségei irányában is –, Oroszország nem nagyon volt erre vevő. Azt megértem, hogy az oroszok el akarják hárítani a NATO-t, mint katonai szervezet kibővítését a határaikon. De azt kevésbé értem meg, hogy az oroszok – saját érdekeikre hivatkozva – miért próbálják megakadályozni, hogy a velük szomszédos volt szovjet köztársaságok bekapcsolódjanak egy olyan nyugati vérkeringésbe, gazdasági, kulturális, politikai vérkeringésbe, amibe a többi volt szovjet tömb államai bekapcsolódtak. Ebből szemmel láthatóan semmiféle tragédia nem származott Oroszországra nézve.

Dérer Miklós

Szerintem van egy ilyen biztonsági struktúra, s azt úgy hívják, hogy NATO. Ezt az oroszok két ok miatt nem fogadják el. Egyrészt az amerikai vezető szerep miatt, másrészt pedig az integrált katonai struktúra következtében. Az kiderült az 1990-es évektől napjainkig, hogy ez az a két ok, ami miatt alapvetően nem fogadják el. Lehetőségük lett volna történelmileg egyfajta normális viszonyt vagy akár egy tagsági perspektívát is hosszú távon –


161

évtizedekben gondolkodom – a NATO-val kialakítani, de ez lekerült a napirendről, és ezzel kész. A struktúra viszont létezik, e fölé nem hiszem, hogy egy újabb struktúrát fogunk tenni.

Végül minden közreműködő és munkánkat segítő személy nevében köszönjük a hallgatóság figyelmét. Szerintem jó, színvonalas és tartal-mas konferenciát rendeztünk, s biztatom is magunkat, hogy csak így tovább!

A közreműködők névsoraBalázs Péter,

egyetemi tanár, Közép-európai Egyetem (CEU)Deák András,

tudományos főmunkatárs, Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont, Világgazdasági Intézet

Demkó Attila,főosztályvezető, Honvédelmi Minisztérium

Dérer Miklós,programigazgató, XXI. Század Társaság Egyesület

Gyarmati István,nagykövet, elnök, Demokrácia Központ Közalapítvány (DEMKK)

Gyóni Gábor,Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE), Ruszisztikai Központ

Juhász Attila,vezető elemző, Political Capital

Kontra Ferenc,nagykövet, koordinátor, Külgazdasági és Külügyminisztérium

Mészáros Krisztián,munkatárs, NATO Nemzetközi Titkársága, Budapest

Molnár György,főosztályvezető, Külgazdasági és Külügyminisztérium

Nagy Attila Tibor,politikai elemző, Méltányosság Politikaelemző Központ

Pók Attila, tudományos tanácsadó MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézete

Rácz András,kutatási igazgató, Centre for Euro-Atlantic Integration and Democracy (CEID)

Szenes Zoltán,nyugállományú vezérezredes, egyetemi tanár, Nemzeti Közszolgálati Egyetem

Tálas Péter,igazgató, Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet, Nemzeti Közszolgálati Egyetem

Valki László,professor emeritus, Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Állam- és Jogtudományi Kar

A konferencia résztvevőinek névsora

Ágh AttilaAra-Kovács AttilaBalogh ErnőBarabás JánosBenes KárolyBerzsenyi DánielCsedreki DalmaDemeter MártaErdős AndréFaludi JuliannaFekete CsanádFodor AndreaGuba PéterGyőri SándorHorváth ÁgnesHorváth GáborKalmár LászlóKis-Benedek József

Kiss EnikőKiss KatalinKiss PetraKovács MártaKulcsár IstvánLévai GyörgyMohácsi IstvánMolnár TímeaNikicser LászlóSadecki, AndrejSzabó Vilmos Szarvas IstvánSzékelyné Németh MáriaSzili SándorVarga GyörgyVarga GyulaVári Ibolya

FELELŐS KIADÓ KOCSIS ANDRÁS SÁNDORA KOSSUTH KIADÓ ZRT. ELNÖK-VEZÉRIGAZGATÓJA

A KIADÓ AZ 1795-BEN ALAPÍTOTT MAGYAR KÖNYVKIADÓK ÉS KÖNYVTERJESZTŐK EGYESÜLÉSÉNEK A TAGJA

MŰSZAKI VEZETŐ BADICS ILONAWWW.KOSSUTH.HU

EMAIL: [email protected] ÉS KÖTÖTTE A PRIME RATE KFT.

FELELŐS VEZETŐ DR. TOMCSÁNYI PÉTER

A XXI. Század Társaság kiadványa A NATO és partnerségei:

biztonság a globalizált világban című konferenciáról

AZ UKRÁN VÁLSÁG21sztarsasag.hu/download/Nato_konyv2.pdfItt is él 4-24% közötti orosz etnikum. Az ortodox hitű lakosság részaránya a becslések szerint valamivel több ennél,

Documents