Az identitás mint fogalom és (ön)képold.tok.elte.hu/tarstud/fogalomeskep/kotet2/lurcza.pdf272 Fogalom & kép II illetı kultúra önszemlélete is, mint egy bizonyos kultúrában

Lurcza Zsuzsanna

Az identitás mint fogalom és (ön)kép Kulcsszavak: identitás, azonosság, másság, játék, hozzátartozás, tapasztalat, nyitottság, történetiség, önkép, testkép, embereszménykép, kultúra. Az identitás fogalmi átalakulásai, valamint az emberi önképnek

a koronkénti és a kultúránkénti folyamatos átstrukturálódásai, az identitás történetiségére, történésjellegére, folyamatban levésére utalnak. Nem kérdés, hogy az identitás egy komplex kulturális kidolgozásként, egy komplex reprezentációként ragadható meg. Éppen ezért nem véletlen, hogy az identitás fogalma különbözı megvilágításokban került felszínre, ugyanakkor az emberi önkép és az embereszménykép is koronként és kultúránként folyamatosan átlényegült.

Az identitás fogalma körüli zőrzavar, többértelmőség, valamint az emberi önkép koronkénti és kultúránkénti többpólusúsága az identitás kérdésességére is rámutatnak. Az identitásnak a folyamatos kérdéssé válása, kérdésessége, egyfajta felszólításként is funkcionál számunkra, erre a kérdésességre azonban mégsem adható egy végérvé-nyes válasz, viszont mindenfajta válaszlehetıségben egy új értelemösz-szefüggésben mutatkozik meg nemcsak az Én, hanem a kultúra és az emberi létmód egyaránt. Következésképp nemcsak mi kérdezünk rá folyamatosan az identitásunkra, hanem maga az emberi létmód természetét illetıen újra késztetést érez arra, hogy meghatározza magát abban a korban, kultúrában, nyelvben, életvilágban, amelyben él. A meghatározás maga pedig befolyásolja, visszahat az egyén, a közösség és a kultúra mibenlétére. Egy kultúra emberképe mindig az

Fogalom & kép I I 272

illetı kultúra önszemlélete is, mint egy bizonyos kultúrában és korban adódó önszemlélet.

Tanulmányom elsı részében az identitás kérdésének fogalmi újragondolására teszek kísérletet a filozófiai hermeneutika játékszem-pontú megközelítésbıl kiindulva, a tanulmány második részében az identitás mint önkép, embereszménykép merül fel. Értelmezési szán-dékom arra irányul, hogy az emberi önkép és az embereszménykép folyamatos átstrukturálódása, kultúránkénti és koronkénti átlényegülése, többpólusúsága milyen viszonyban áll az identitás fogalmának dina-mikus, játékszempontú megközelítésével?

1. Az identitás fogalma és mibenléte egy hermeneutikai szemléletben

Az identitásban mozgó azonosság és másság, pontosabban az azonosság és a másság dinamizmusában alakuló identitásfolyamat, és az identitás-fogalom hermeneutikai elemzésének kiindulópontjául szolgál H.-G. Gadamer felfogása a játékról. Gadamer játék-fogalma, − amelyet a mőalkotás létmódjának összefüggésében taglal −, hasznos következtetésekhez vezet az identitás fogalmának megértése esetén is. A játék filozófiai hermeneutikai felfogása szerint, a játékosok nem rendelkeznek azzal a szabadsággal, amely által uralhatnák a játékot, hanem magában a játékban feloldódnak. Ha a gadameri játék-felfogásból indulunk ki, és teszünk kísérletet az identitás és az identitásban mozgó azonosság és másság viszonyának az értelmezésére, akkor az identitást úgy gondolhatjuk el, mint ami feloldódik az azonosság és a másság játékában. Hermeneutikailag akkor beszélhetünk ténylegesen identitásról, ha az feloldódik az azonosság és a másság játékában, folyamatos mozgásként. Éppen ez az elgondolás teszi homályossá az identitásnak a hagyományos értelemben vett létmódjára vonatkozó magyarázatokat (pl., hogy az identitásban valami azonos valamivel), de ugyanakkor meg is világítja azáltal, hogy lehetıvé teszi az identitás fogalmának és létmódjának egy mélyebb megértését, amihez azonban újfajta terminológiai behatárolások, újragondolások szükségesek.

Lurcza Zsuzsanna / Az identitás mint fogalom és önkép 273

1.1. A játékos létszerőség, avagy a létszerőség játékossága 1.1.1. A játékmozgás, mint a létszerőség születése A fenti fejtegetésbıl is kitőnik, hogy az identitás nem rendelkezik

(statikus) léttel − legalábbis nem a szó hagyományos értelmében − azonban mégis megjelenik, megmutatkozik, de úgy, hogy miközben megragadhatnánk, már mássá válik. Következésképp, ha mégis meg akarjuk ragadni, akkor ezt az elillanásban adódó létszerőséget kell megérteni.

Az azonosság és a másság játékában „ide-oda mozgásában” valósul meg és megy végbe az identitásfolyamat, ahol az identitás az azonosság és a másság játékmozgásának végrehajtása, de nem olyan végrehajtása, amely kiszámítható vagy megtervezhetı lehetne, hanem ebben a mozgásban éppen a játék szabadsága kap teret, érvényesül, és a játéknak ebben a szabadságában alakuló folyamatos önmegújítása adja meg a játék formáját. Az identitás tehát nem egy dolog vagy szubsztancia, amely önálló léttel rendelkezhetne, mégis megmutatkozik, s ez a megmutatkozás rendelkezik egy sajátos létszerőséggel, de nem egy dolog vagy szubsztancia statikus állapotaként, hanem az azonos és a más, a saját és az idegen játékszférájában formálódó és meg-mutatkozó mozgásaként. Éppen ebben a játékosságban alakul ki, születik meg egyfajta létszerőség, s elvégre a létszerőség maga is játékosság. A gadameri játék-fogalomból elgondolt identitás, amely az azonosság és másság játékaként jelenik meg, „önmagát szüntelenül megújító játék”,1 olyan játék, amelyben a mindig folyamatban levı, történı (és zajló) identitás, az azonosság és a másság játékában formálja önmagát, és önmagában hordozott célszerőségét.

Ez a változásban, játékmozgásban formálódó identitásfolyamat tehát megmutatkozás, felvillanás, folyamatos re-produkálás, olyan megmutatkozás, amely nem befejezett, készen álló, végérvényes megmutatkozás lenne, amit megvizsgálhatnánk, hanem olyan, aminek éppen önmaga folyamatos mássá-válásában mutatkozik meg és válik adottá valamisége, létszerősége. Valami, ami ugyanaz, de mindig 1 H.-G. Gadamer: Igazság és módszer. 90.


másként jelenik meg, az azonos és a más játékában formálódó megmutatkozásként, amely egy folyamatos mozgásként gondolható el. Ez a mozgás és a folyamatos változás azonban nem homályosítja el, nem fedi el az identitás megértését. Az, hogy nem lehetséges statikus állandó állapotban megragadni az identitást, nem azt jelenti, hogy mindezek elfedik azt, hanem azt, hogy éppen a játékban válik egyáltalán láthatóvá, és képes megmutatkozni az identitás valamisége, ugyanis a mozgásban tesz szert létszerőségére. Ez a sajátos létszerőség ekképp képes megmutatkozni és így képes mőködni. Ahogyan Gadamer fogalmaz „a játék léte mindig valóra válás, tiszta teljesülés, energia, melynek telosza önmagában van”.2 Hogy is ne lenne ez igaz az azonosság és másság játékában formálódó identitásfolyamatra, amely éppen ebben a szférában képes létszerőségre szert tenni, ebben a folyamatos valóra válásban alakul önmagaként és formálódik sajátszerősége. Éppen ez a folyamatban-levés az, ami elsı látásra úgy tőnhet, hogy megnehezíti az identitás megragadását, azonban ha megfordítjuk a kérdés irányát, belátható, hogy a folyamatos mozgásban levés nem elfedi, hanem létszerőséggel ruházza fel, „képbe hozza” az identitást. Az identitás létszerő játékossága, s a játékosság mint létszerőség az identitás vonatkozásában a folyamatban levésre, a játékmozgásra alapoz, ahol a folyamatos mássá válás az újrafelismeréssel párhuzamosan mőködik.

1.1.2. Az újrafelismerés, mint az önmagaság felismerése Az újrafelismerés azt a felszólítást is elénk vetíti, hogy képesek

legyünk magunk ugyanazságát és másságát, valamint a másik ugy-anazságát és másságát újra felismerni, képesek legyünk az életünkben adódó ugyanazságot és másságot újra felismeri, nemcsak az önmagam vonatkozásában, hanem a másik, a harmadik, s tulajdonképpen az egész közösségben és a megismerési folyamatokban egyaránt. Ebben az újrafelismerésben nemcsak folyamatosan magunkat nyerjük egyre inkább el és vissza, hanem mindig valami, az elızı tapasztalatokhoz képest többet ismerünk meg. Ebben a többet-ismerésben válik egyre jobban láthatóvá az identitásfolyamat valamisége, létszerősége. 2 Uo. 95


Éppen az identitásfolyamatban adódó azonosság és másság újra-felismerésében, önmagunk ugyanazságának és másságának újrafelis-merésében tesz szert egyre sajátosabb létszerőségre az identitás, és képes megmutatkozni akként, ami valójában. Az újrafelismerésben a lényeg megırzıdik és a folyamatos újrafelismerésekben válik egyre inkább láthatóvá, így az egyszeri egyediségekben adódó identitás-folyamat önmagát teljesíti be. Ez a fajta létszerőség valójában csupán létszerőség, nem pedig a hagyományos értelemben vett lét, de mégis semmivel sem kevesebb annál, sıt inkább ez nevezhetı az identitás sajátszerőségének, a valódi „létére” való rámutatásnak.

1.1.3. Más-e az ugyanaz? Ugyanaz-e a más? A játék szabadságában a minden vonatkozásban fennálló azonosság

puszta absztrakció, ami ugyanis a játékban elkezdıdik nem az a valami, ami a játszásban mozog. Az identitásfolyamatban mozgó azonosság és másság játéka nem csak egy kétpólusú, kéttényezıs játék. Az azonosságot átformáló és újraalakító, re-produkáló másság ugyanis, magát a másságot sem hagyja érintetlenül, továbbá a másságot átformáló azonosság sem marad az az azonosság, amely a játékban elkezdıdött. Vagyis amikor az azonosság és a másság játékát gondoljuk el, akkor nem egy olyan azonosságról és másságról van szó, ahol az azonosság és a másság egy állandóan mozgásban levı, de két statikus, befejezett állapot dinamikus játéka lehetne, hanem az azonosság és a másság játékában maga az azonosság és a másság is folyamatos mozgásban és alakulásban van. Egymáshoz és önmagukhoz kapcsolódó játékszerő mozgásukban nem csak az identitásfolyamat valamiségét tárják fel, hanem egymás folyamatos újraalakítását is lehetıvé teszik.

Azért beszélhetünk mégis egyfajta azonosságról (amely egy valós azonosság látszatát keltheti), mivel ami folyamatosan változik és mássá válik, mégis valamiképp „ugyanaz” marad, de csak abban az értelemben, hogy ami folyamatosan változik az megırzi önmagaságát, sajátszerőségét, (s nem csak megırzi, hanem ebbıl építi tovább és mélyíti el önmagaságát és sajátszerőségét), vagyis kontinuus marad önmagával, és ebben a kontinuitásban változik folyamatosan és válik mássá, ugyanakkor a mássá váláshoz való leválaszthatatlan hozzá-


tartozása is a kontinuitás eleme. Az identitásfolyamatban formálódó önmagamnak az azonossága, képes minduntalan másként megmutat-kozni, mássá lenni, másvalaminek tőnni, azonban nem is hullik szét ezekre az önmagamat meghatározó, változó aspektusaira, hanem mindegyikhez hozzátartozik, s ezért lehet egyáltalán ugyanaz, ugyanaz a dologként, amely mindig más.

Az ugyannak az azonosságának és másságának a játékában elgondolt identitásfolyamat, sohasem maradhat minden vonatkozásban ugyanaz, hanem másként marad meg egyfajta ugyanazsága, de nem is válhat minden vonatkozásban mássá, mivel a mássághoz való leválaszthatatlan hozzátartozása, a mássággal és önmagával való játékmozgása ruházza fel sajátszerőséggel, kontinuitással, folyamatban levéssel, amelybıl nem lehet kilépni.

1.2. Identitás és hozzátartozás Gadamer azt hangsúlyozza, hogy „egyáltalán nem lehetséges

egyedül játszani”3, amennyiben ezt az elsı látásra egyszerő és világos állítást közelebbrıl is megvizsgáljuk az identitás létmódjának összefüggésében, akkor magyarázatot találhatunk az identitás létmódjának sajátlagos lényegére. A következıkben a gadameri hermeneutika hozzátartozás-fogalmával igyekszem megvilágítani az identitás lét-módjának sajátszerőségét.

A „nem lehet egyedül játszani” állítás, az identitás vonatkozásában sokatmondóan arra enged következtetni, hogy az identitás nem lehet kizárólag önmagában identitás. Az identitás kérdésének kutatásában megmutatkozik, hogy az identitás sohasem értelmezhetı kizárólag csak önmagában, hanem mindig valami más vonatkozásában válik adottá, legyen az a másik ember, önmagam mássága vagy a másság mint olyan. Elmondható tehát, hogy az identitás az hozzátartozás módján válik megragadhatóvá, vagyis az identitásban olyan viszonyulási módozatok tárulkoznak fel, amelyekrıl nem választható le maga az identitás. Ezért nincs önmagában való léte, hanem mindig valami más vonatkozásban tesz szert sajátszerőségre. Nem vezetnek eredményre

3 Uo. 90.


azok a vizsgálódások, amelyek az egyént az önmagával való azonosságába zárt egységeként tételezik. Ezért az identitás megértése spekulatív szempontból igényel megvilágítást, ebben a spekulatív megközelítésben pedig egy többszörös hozzátartozás valósul meg. Ez az hozzátartozás, és ettıl a hozzátartozástól való leválaszthatatlanság biztosíthat egy folyamatosságot a minduntalan megmutatkozó elkülön-bözıdésben és másságban.

A hermeneutikai identitás-koncepcióban tehát az identitás, mint többpólusú hozzátartozás valósul meg. Az identitás így nem egy önálló és készen álló entitás, absztrakt azonosságrendszer, hanem mindig egy folyamatban levı, sohasem befejezettként készen álló, mással együtt és mások vonatkozásában önmagaként „létezni tudó”, a hozzátartozás módján megragadható többsíkú egység. Az identitás-kérdés kutatásában megdılni látszik az a fajta azonosságrendszer, amely az identitást homogén, statikus egységben láttatja, ezzel szemben az identitásnak egyfajta heterogén, dinamikus értelmezése kerül elıtérbe.

Az identitás tehát létszerőségre a hozzátartozás által tesz szert, fel-fel bukkanó megmutatkozása az hozzátartozás által válik létszerővé, azonban ez a fajta megmutatkozás mint létaspektus jelenik meg. Megmutatkozás, másrészt eltőnés. Nem olyan eltőnés viszont, amelyben minden sajátszerőség felszámolódna, hanem inkább átalakulás, mássá válás, önmagammá válás és ismételten önmagammá válás, folyamatos re-produkálás. Ez a megmutatkozás azonban mindig valaki számára való megmutatkozás. Ebben is hangsúlyosan megjelenik, hogy az identitás egyrészt mindig valami más vonatkozásában válik adottá, azonban nem is csak önmaga számára való, hanem mindig más számára való megmutatkozás is, önfelmutatás, amely hangsúlyosan tartalmazza a másik felé való nyitottságot. Az önmagamnak, a sajátszerőségemnek, a másik vagy a másság iránt való nyitottsága, olyan alapvetı nyitottság struktúrát valósít meg, amelyben a nyitottságnak, mint alapstruktúrának, elsıbbsége van a valami/valaki felé való nyitottsággal szemben. Az identitás fenti értelemben adódó értelmezése szerint alapvetıen nyitott, nyitottsága pedig nem attól függ, hogy van-e ami/aki számára nyitott legyen.


2. Identitás és tapasztalat

2.1. Az identitás, amelyet nem lehet megtapasztalni (egészében) Az identitás játékszempontú megközelítésben tehát az identitás

nem egy készen álló tárgy, amely önálló léttel rendelkezik az Én-nel szemben − nem objektum a szubjektummal szemben −, hanem az identitás tapasztalat is, olyan tapasztalat, amely egyrészt sohasem befejezett, másrészt pedig folyamatosan meg is változtatja a tapasztalót, ezzel „írva felül” az identitás objektív, statikus létének megtapasztalási lehetıségét. Éppen ezért az identitásnak, − mint az azonosság és a másság játékának − sajátos lényege van. Az identitásnak a folyamatos mozgásban formálódó játékossága, nem ad lehetıséget arra, hogy az identitást a maga teljes valójában megragadjuk totális azonosságként, mivel amire megragadnánk, addig egy kiiktathatatlan és új tapasztalatban már felülíródik az identitás, amelyet az elıbb még meg akartunk ragadni. Egyszóval a játékot nem tudjuk felfüggeszteni, hogy a felfüggesztett idı alatt megvizsgálhassuk az identitást. Egyrészt tehát a mozgásban levés játékossága lehetetleníti el az identitásnak a statikus elgondolását, másrészt pedig az identitás és önmagunk megtapasztalása is reflexív, azaz formál és újraformál minket.

A tapasztalat mint tapasztalat, s a tapasztalat az identitásra vonat-kozóan, − éppen az identitás és a tapasztalat dinamikus szervezıdésébıl következıen – nem teszi lehetıvé, hogy ugyanazt a dolgot/helyzetet/ önmagunkat kétszer vagy többször megtapasztalhassuk ugyanúgy, a tapasztalat ugyanis, vonatkozzon önmagunkra vagy másra, az egyedi egyszeriségekhez rendelıdik, melyek éppen egyszeriségükbıl kifolyólag végesek, azaz nem ismétlıdnek. Az identitás tapasztalata is egy plasztikus tapasztalat, amelyben nem tapasztalhatjuk magunkat kétszer vagy többször teljes egészében ugyanannak (az pusztán illúzió lenne; mondjuk is néha: „már nem vagyok az, aki voltam”), sıt a tapasztalat az identitásról, s az identitás maga is, már akkor mássá válik, amikor megtapasztaljuk, éppen az önreflexivitás és a játékmozgás követ-


keztében. Ez a tény pedig nem csak a tapasztalat egyediségére és egyszeriségére, s ebbıl adódóan végességére enged következtetni, hanem saját végességünkre, identitásunk végességére is.

2.2. Az identitás mint nyitott tapasztalat Az identitásunkat tehát nem tudjuk statikusan, homogénként

megragadni, mivel az identitástapasztalat mindig egy nyitott tapasztalat, melynek lényegi fundamentuma a negativitás, a másság megtapasztalásában rejlik. A tapasztalat kiteljesedése/beteljesedése pedig nem abban mutatkozik meg, hogy önmagunkat és világunkat tudjuk, és jól tudjuk − ez éppen egy anti-hermeneutikai nézıpont lenne, − hanem abban, hogy a tapasztalt ember mindig képes arra, hogy új tapasztalatot szerezzen.

A másság megtapasztalásakor engedünk, (s elvégre döntést kell hoznunk, hogy engedünk-e vagy sem) a másság provokációjának, amely felszólításként funkcionál számunkra. A tapasztalt ember azért képes arra, hogy új tapasztalatot szerezzen, mivel engedni tud a másság provokációjának, érvényesülni hagyja a másik másságát, s a másságot, mint olyant, s ez a folyamat pedig ıt magát sem hagyja érintetlenül. Az identitástapasztalat, mint nyitott tapasztalat, a másság és önmagam másságának, valamint az elkövetkezı mássá válások és ugyanakkor újrafelismerések számára is nyitott. Az azonosság tehát lényegét illetıen nem választható le a másságról, nincsen egymástól független létük. Ha el akarom gondolni magam, be akarom látni azonosságom lényegét, akkor azonnal rájövök, hogy az elgondol-hatatlan a másik és az önmagam másságtól függetlenítve. Az identitás sajátos lényege a másság megtapasztalásában, önmagam másságának, változandóságának megtapasztalásában, valamint az önmagam más-ságban konstituálódó újrafelismerés megtapasztalásában válik adottá. Ez a tapasztalat viszont sosem egy statikus, befejezett, homogén tapasztalat, hanem egy folyamatosan játékmozgásban levı, nyitott, az azonosság és a másság mozgásában formálódó tapasztalat-folyamat, ahol nem csak a tapasztaló nyitott, hanem a tapasztalat maga is új tapasztalati lehetıségek horizontját nyitja meg.


Abban áll tehát a hermeneutikai tapasztalat, s a hermeneutikai értelemben vett identitástapasztalat nyitottsága, hogy a tapasztaló és maga a tapasztalat, nem egy lezárt, összegzett entitás és tudás, ami utólag értelmezhetı lehetne, hanem a tapasztaló és a tapasztalat mindig nyitott az új tapasztalatok számára, s az új tapasztalatokból nyíló tapasztalatok végtelen és többsíkú(an végtelen) dimenziójára. A tapasztaló éppen a tapasztalati lehetıségek többpólusúságából bıvítheti saját létlehetıségeinek skáláját.

Identitásunk saját történetünk történésének nyitott tapasztalata, amelyben mindig már benne állunk. Olyan nyitott tapasztalat, amelyben a nyitottság új tapasztalatok történését, és új történések tapasztalatát nyitja meg szüntelen, s ezzel párhuzamosan új létlehetıségeket és „identitás-lehetıségeket” hordoz, egyszóval az identitás kibontak-ozásának, az önmegmutatás és az önfelmutatás játékba hozását és lehetıségét, sajátszerőségem és önmagamságom kibontakozásának lehetıségét, egész egyszerően (ön)megmutatkozásom lehetıségét, önnön létlehetıségemet (!).

2.3. Identitás, idı, történetiség A fenti gondolatsorok alapján kifejtett identitásfolyamat idı-

beliségének kérdése is felmerül, mégpedig az, hogy az identitás-folyamat milyen viszonyban áll az idıvel? Az identitásfolyamat azonban egyszerre tartozik hozzá az idıiséghez és az idıtlenséghez, még akkor is, ha elsı látásra ez ellentmondásosnak tőnhet. Az identitásfolyamatban már benne rejlik egyfajta idıiség, vagyis az idı közegében formálódó folyamatosság és a folyamatosság idıhöz való kötöttsége. Abból a szempontból viszont az idıtlenséghez is tartozik, hogy mindig más az, ami egyidejő vele, s végsı soron más az, ami önmagával egyidejő. Következésképp elmondhatjuk, hogy az identitás sajátszerőségét akkor nyeri el, ha mindig másképp van, ez a másság pedig a különbözı egyidejőségek másságában mutatkozik meg, vagyis akkor van a maga saját létszerőségében, ha ugyanakkor mindig más. Az azonosság azonosságszerősége a visszatérésben jelentkezik, mindig visszatér, de mindig más az, ami egyidejő vele, de az sem ugyanaz,


ami visszatér. Az identitás mindig a máslétben képes önmagaként mutatkozni, önmagára szert tenni, ebben a folyamatban pedig mindig vissza- és egyre inkább elnyerjük magunkat.

Azonban ez nem jelenti azt, hogy az identitás múltbeli Én-je tökéletlen lenne. Az identitásfolyamat jelenbeli vagy múltbeli Én-jének ugyanis nincs legitimitása az identitásfolyamatban egyidejőleg megmutatkozó sajátszerőséggel szemben. Az identitásfolyamatban benne rejlı jelenbeli vagy múltbeli Én nem is egy mása a folyamatosan megmutatkozó Én-nek, hanem mind a jelenbeli, mind a múltbeli, mind az eljövendıben feltáruló Én a maga teljességében van jelen, abban a sajátos idıben és közegben, amelyben benne áll. Vagyis még ha fenn is áll egy ontológiai távolság az idıben benne álló múltbeli, jelenbeli és az eljövendıbeli Én között, akkor is azok az „Én-ek” mindig a maguk teljességükben mutatkoznak meg, abban a sajátszerő idıiségben, melyben benne állnak, és ezekhez hozzá is tartoznak. Az identitásfolyamatban benne álló Én, folyamatosan mutatkozik meg a maga teljességében és illékony létében.

Az identitásfolyamatnak az idı és a mozgás közegében valóra válásként való elgondolása az identitásunk történésszerőségére mutatnak rá. Az identitás, mint folyamatos játékmozgás, valóra válás, az identitás történésjellegét emeli ki. Az ember sajátlagos létének kibontakozása és kiteljesülése éppen annak a történésszerő belsı mozgásnak köszönhetı, amely az azonosság és a másság mozgásában érhetı tetten. Az identitás idıben álló történésjellege arra is rámutat, hogy az identitás nem dologként, nem objektumként, nem készen álló absztrakt entitás vagy azonosságrendszerként jelenik meg, hanem folyamatban levésként, történésként, ezért is mondhatjuk, hogy az identitás nem van, hanem történik, és velünk történik meg. A velünk pedig, éppen ezekbıl a történésekbıl és mozgásokból emelkedik ki.

2.4. Identitás és önfelmutatás A fenti gondolatmenet lépésrıl lépésre vezet el minket arra a

következtetésre, hogy az azonosság és a másság játékában formálódó identitásfolyamat a minduntalan mozgásban levés játékossága, játékban


megmutatkozó létszerőségének az önmegmutatás, az önfelmutatás az igazi lényege. Az önmegmutatás tehát létfolyamat, saját létfolyamatának megmutatkozása, amely a folyamatos újrafelismerésben alakul újra, teljesíti be önmagában hordozott célszerőségét, s ebben a játéktérben mutatkozik meg saját létszerősége. Éppen a mozgásban levés játék-osságában jut el folyamatosan tulajdonképpeni önmagához és tárja fel fokról-fokra önmagát, tesz szert egyedi és egyszeri sajátszerőségre. Az identitásfolyamat azon meghatározó elemei, mint az újjáalakulás iránti nyitottság és az identitásfolyamatban adódó játékosság az, amely teret enged a sokféleség iránti nyitottságnak, és saját sokféleségének lehetıségei iránti nyitottságának, ezáltal juttatva érvényre és teljesítve be önmagát.

3. Az identitás mint (ön)kép

Az identitás értelmezı vizsgálata a filozófiai hermeneutika játékszempontú megközelítésben az identitás kérdésének fogalmi újragondolását célozta meg. E nézıpont az identitás azonosság-centrikus elgondolása ellenében fogalmazódott meg, és azt a gondolatot juttatta érvényre, hogy a homogenitás hegemóniája elfedi, homályban hagyja az identitás lényegi és sajátlagos vonását. A következıkben az identitás mint önkép, testkép merül fel. Értelmezési szándékom arra irányul, hogy az emberi önkép és az embereszménykép folyamatos újragondolása, kultúránkénti és koronkénti átlényegülése milyen viszonyban áll az identitás fogalmának dinamikus, játékszempontú megközelítésével? Elıfeltevésem szerint az emberi önkép és az embereszménykép folyamatos alakulása és többarcúsága, valamint az identitás fogalmi „zőrzavara” éppen az identitás sajátszerőségét tárja fel, vagyis nem megnehezíti az identitás körüli értelmezési kísérleteket, hanem megvilágítja azokat.

3.1. A kulturális test és a kulturális Én 3.1.1. A kultúrától való leválaszthatatlanság Az Én, aki történetesen éppen az identitás kérdésérıl töpreng,

mindenekelıtt tudnia kell Én-t mondania, annak ellenére, hogy világos


lehetne, hogy teljes egészében „ki az Én?”; „ki az, aki az Én-t mondja, vagy aki arra rákérdez?”, „ki az, aki azt az Én-t jóváhagyja?”. Ezen túlmenıen azonban az identitásról nem vélekedhetünk úgy, mintha az a maga valójában beláthatóvá válna pusztán önmagából kitekintve. Amint az elızı fejezetben kifejtettem, az identitást nem tudjuk csak önmagában vizsgálni, mivel mindig valami más vonatkozásában tesz szert sajátszerőségre, így nem is választható le a másiktól, a másságtól, sem a kultúráról, sem arról a sajátos életvilágról, amelyben mozog. Amikor az identitásunkra kérdezünk rá, akkor egy olyan sajátlagos egyedi egyszeriségre kérdezünk rá, amelynek egyszeri egyedisége leválaszthatatlan attól az életvilágtól, kortól, kultúrától, s magától az élethelyzettıl, amelyben benne áll.

A kultúrától való leválaszthatatlanságunkban is az ahhoz való odatartozásunk sejlik fel, így az identitásnak a kultúrához való hozzátar-tozásában a kultúra az emberi identitás hordozójaként jelenik meg. Ebben az összefüggésben nem csak az merül fel kérdésként, hogy „mi az identitás?”, „mi a kultúra?”, „ki a másik és ki vagyok én?” mint a kultúra „ki?”-je és „másik”-ja, hanem hogy milyen viszony áll fenn e fogalmak között? E fogalmak egymást elıfeltételezik és tartalmazzák, így nem tekinthetıek és nem is vizsgálhatóak különálló entitásokként, hanem együttes jelenlétük, egymás mellett (és egymásban) való létük által ragadhatóak meg. Az identitás kérdésének vizsgálatakor a spekulatív beállítódás felıl megnyíló perspektívából az egyén olyan alapvetı viszonyulási módozatai tárulkoznak fel, amelyek eleve az egyént a világhoz, a kultúrához, a mássághoz és önmagához kötik. A hermeneutikai identitás-koncepcióban az identitás mint többpólusú hozzátartozás valósul meg, mindez azonban a kultúra vonatkozásában tesz szert sajátszerőségére.

A kultúrában az emberi megnyilatkozás azon tevékeny hozzáállása mutatkozik meg, hogy olyan szférát teremtsen önmaga számára, úgy formálja a környezetét, hogy abban képessé válhasson saját létlehet-ıségeinek beteljesítésére, önmaga sajáttá tevésére. A kulturális térben tehát a környezet, a természet gondozásával, mővelésével együtt mi magunk is olyan szellemi szférába kerülünk, ahol kiteljesíthetjük


magunkat. A kultúra azt a lehetıséget lépteti életbe a tagjai számára, hogy azok felkészíthessék magukat, képességeiket felszínre hozhassák, annak érdekében, hogy abban a kulturális világban, amelyben élnek otthonosan mozoghassanak és megérthessék azt, ugyanakkor önmaguk létlehetıségeit felszínre hozhassák.

A kultúra „Bildung”-ként való elgondolásának etimológiai jelentése a képzés-re utal, arra a képességünkre, hogy a kultúra közegében kiképezhessük magunkat arra, hogy megértsük magunkat és sajátos életterünket, életvilágunkat, amelyben mozgunk. A kulturális létállapot-ban az ön- és a világ megismerésnek egy lehetısége tárulkozik fel, egy olyan kép (Bild), amelyben az önmagam és a világ megértése sajátos kontextusban épül ki, és mélyíti tovább létlehetıségeinek skáláját. Azonban a képzést sem gondolhatjuk el úgy, mintha az egy már elkészült, befejezett állapot lehetne, hanem a képzés is mindig folyamatban van. Éppen ezért a kultúra és benne mi magunk sem vagyunk befejezett entitások. Az emberi létállapot tevékeny hozzáállása, amelyben a kultúra világa épül ki, egy olyan tér, amely meghatároz minket, azonban erre mi magunk is visszahatunk.

3.1.2. A test mint a kultúra teste Amikor tehát az Én-rıl, az Én identitásáról elmélkedünk, akkor

számot kell vetni azzal, hogy ez az Én egyrészt a kultúra Én-jeként jelenik meg, másrészt testhez kötött, s ezzel a testtel vesz részt a kultúrában, korban, életvilágban, amelyben benne áll. Ez a testhez kötöttség azonban nem úgy érvényesül, mintha valamilyen szakadék tátongana köztem s a testem között, nem úgy mintha a test pusztán egy objektum lenne az Én-nel szemben, akit esetleg szubjektumnak tételeznénk az objektummal szemben, hanem a testem is az én magam vagyok.

E. Husserl fenomenológiai megközelítésében a világhoz való kötöttségem éppen egy testi kötöttség, olyan kötöttség, amelyben a testi nézıpontomat nem hagyhatom el. Amint a fenomenológiai megközelítés rámutat, a világ számunkra testileg adódik, vagyis azáltal, hogy testünk van, van egyáltalán világunk. Az pedig, hogy milyen testünk van, utal arra, hogy milyen világunk van. A test úgy


adott számunkra, hogy eleve e testen keresztül, potencialitásain és korlátain keresztül adott a világ. Elmondhatjuk tehát, hogy a testhez való kötöttség egyrészt determináció, abban az értelemben, hogy mindig egy bizonyos test, a saját test perspektívájából adott a világ, amelybıl nem léphetünk ki, másrészt viszont éppen a testünk által válik megragadhatóvá világunk és önmagunk, úgy, hogy mindeközben rendelkezünk a testünk képzésének, mővelésének szabadságával. Ez azt is jelenti, hogy az, ami én magam vagyok, az a testiség által úgy meghatározott, hogy alakíthatom, képezhetem a testem. Én úgy vagyok önmagam, hogy e világban testhez kötött vagyok, de úgy vagyok testhez kötött, hogy alakíthatom, képezhetem is a testem. Az testemrıl alkotott képem pedig éppen ebben a testhez kötöttségemben, de ugyanakkor „képezhetıségére” való szabadságomban alakul.

Az merül fel kérdésként, hogy milyen hatást gyakorol a kultúra a test(kép)re, az Én-re, hogyan hálózza be identitásunk mozgásait? A test Én-je és az Én teste, s elvégre az identitás mindig egy kultúra vonatkozásában az, ami. Következésképp az Én mindig egy kul-túrában adott Én-ként jelenik meg, s a test maga is sajátos státussal bír, magán viseli az illetı kultúra jeleit. A kultúra és az identitás kapcsolatát tekintve is elmondható, hogy a kultúrába ágyazódott identitás mindig mint nézıpont, mint kultúrán belüli szemlélet adódik. Lényeges leszögezni azt is, hogy a test sem úgy test, hogy csak test lenne, hanem kulturálisan meghatározott test, vagyis kulturálisan képezhetı, képbe helyezhetı, így a test testszerősége és „énszerősége” kultúránként és koronként változik. Mondhatjuk úgy is, hogy a test egy kultúra, egy kor, egy életvilág közegében kiképezett test. A testet úgy gondoljuk el, hogy annak lényegi meghatározója az a kulturálisan szervezett tér, szféra, amely körülveszi. Az Én sem egy az önmaga zártságában álló entitás, hanem a kultúra Én-je, egy olyan Én, melynek lényegi vonásai éppen a kultúra vonatkozásában épülnek ki és tárulkoznak fel, egy sajátos szférában, egy sajátos ontológikus közegben, amelyben mozog, és amelyben megérti önmagát és világát. A kultúra megformálja életünket és minket magunkat, anyagi és szellemi értékeivel, sajátos értékkoncepciójával, szokásokkal, hagyománnyal,


nyelvvel, ezek a meghatározók pedig összekötik a kultúra tagjait, ugyanakkor megkülönböztetik másoktól, más kultúrák tagjaitól.

3.2. A testkép mint önkép Hans Belting a testképet emberképként, emberi önképként

vizsgálja. Kifejti, hogy az „emberképet olyan metaforaként értjük, amellyel egy embereszményt fejezünk ki”.4A Belting-féle megközelítés a testet a kép fogalmán keresztül vizsgálja emberképként. A test szimbolizációra alkalmas képként magában hordozza azt a lehetıséget, hogy az ember önmaga számára találhasson ki új és új testeszmény-képeket, úgy, hogy közben szakít a testrıl kialakított hagyományos képtıl.5 A test és a kép mint emberkép, abban a megközelítésben nyer jogosultságot, hogy tulajdonképpen a testrıl alkotott képekben az ember úgy formálhatja magát, ahogy látni szeretné magát. A testünkrıl alkotott képi világok történeti áttekintése éppen az önképek, embereszményképek potenciális lehetıségeinek széles skáláját mutatja. Az emberi létmód természetét illetıen késztetést érez arra, hogy meghatározza magát abban a korban, kultúrában, életvilágban, amelyben él, ehhez pedig egy sajátos kép is társul, egy kép önmagunkról, valamint kultúránk és korunk embereszményképe.

Belting szerint a test európai képtörténete éppen a test képének válságával veszi kezdetét „amelyet az váltott ki, hogy a keresz-ténység ellentmondott az antik kultúra antropocentrikusságának és a régi testkultuszt tabunak tekintette”.6 A keresztény teológiában ugyanis egyetlen test kap kiemelkedı szerepet, az pedig Jézus teste, amelyben Isten öltött testet, és amely megfeszíttetik. Az isteni testnek ez a keresztre feszítése, felszámolása teológiailag éppen a keresztény ember megváltását jelenti. Jézus testének felszámolása ugyanakkor testének elvevésére, a test világtól való elidegenítésére utal. Helyesen mutat rá Belting, hogy a keresztény ikonokban megjelenı új testkép, éppen a testtıl való megfosztást jelenti.

4 H. Belting: A test képe mint emberkép. In: Vulgo 2003/2. 34. 5 Vö.uo. 34. 6 Uo. 40.


A német mővészettörténész azt hangsúlyozza, hogy a keresztény kultúra vezetı szerepének eltőnésével az emberkép problémája körül fogalmi zőrzavar keletkezik, mégpedig olyan fogalmi zőrzavar, amelyet a humántudományok sem tudnak tisztázni, vagyis e meghatározás tekintetében nincs egyetértés.7 Kétség nem fér ahhoz, hogy különbözı reprezentációs fordulatok, váltások felülírják az addigi önexpresszív lehetıségeket, nézetem szerint viszont nem is egy káoszszerő zőrzavar uralkodik el, mivel ez a fajta reprezentációs váltás egy az emberi léthez és önkifejezéshez hozzátartozó természetes folyamat. Ezen túlmenıen nem is csak arról van szó, hogy a reprezentációs váltások természetes folyamatként értelmezhetıek, hanem arról is, hogy elidegeníthetetlen tılünk az az adottság, hogy ne rendelkezzünk önkifejezésünk, önmegmutatásunk szabadságával. Ebben a folyamat-ban pedig nem csak a kultúránk és korunk sajátosságai befolyásolnak minket, hanem mi magunk is visszahatunk rá, formálhatjuk azokat.

A keresztény világ testképével szemben a reneszánszban a test az anatómiai alak, a szobor és a geometria egymásmellettiségének szellemébıl született meg.8 A testnek ez a fajta anatómiai megismerése az esztétikai uralom birtoklására törekszik a test ellenében. A reneszánsz a testet annak tökéletességében mutatja meg, a test ideális arányait tárja fel. A reneszánsz kiemelkedı szereplıi a testet a geometria, anatómia, esztétika egymásmellettiségeként kezelik. Ekképp elmondható, hogy a reneszánsz emberkép is a testnek csak egy lehetséges változatát állítja elıtérbe, annak egy idealizált változatát, ez pedig kiszorítja a potenciális „forgalomba kerülhetı” testképeket, amelyek nem egy idealizált képet festenek a testrıl.

E tanulmányban nincs mód a testképnek mint önképnek és embereszményképnek a részletes koronkénti és kultúránkénti áttek-intésére. Itt inkább arra törekszünk, hogy az emberi önkép folyamatos átértékelıdésének okait szemügyre vegyük. Belting abból indult ki, hogy az emberábrázolások történetei tulajdonképpen a test történetei, az emberkép válságának lényegi mozgatórugója pedig éppen a test 7 Vö.uo. 8 Vö. uo. 43.


különbözı korokban adódó reprezentációs válságainak, konvencionális elbizonytalanodásainak tudhatók be. Belting szerint a posztmodernitás is éppen egy ilyen paradigmaváltó idıszak, amely egy instabil és poszthumán identitást termel ki. Ebben az instabilnak és – Belting által − poszthumánnak nevezett identitásban nincs egy átfogó ember-eszménykép, amelyhez a „forgalomban levı” testképek társulhatnának. A posztmodern testkép világában így a testképek megsokasodnak, úgy, hogy közben nem rendelkezünk egy egységes test-paradigmával.

3.2.1. Reprezentációs válság-e a reprezentációs váltás? Minden kultúra és kor az emberi ön- és világértelmezés egy

lehetséges formáját tárja fel, itt egy olyan feltárulkozásról van szó, ahol az emberi önfelmutatás, önmeghatározás szabadsága érvényesül. A kultúra, a kor és az a bizonyos életvilág, amelyben mozgunk, elkerülhetetlenül befolyásolja és meghatározza az önmagunkra és a világunkra vonatkozó értelmezési és reprezentációs kísérleteinket, azonban nem is zár be minket teljesen önmagába, ugyanis mindig rendelkezünk, és rendelkeznünk kell az önmegmutatásunk, önki-fejezésünk szabadságával. Éppen ezért következnek be ilyenfajta reprezentációs váltások, amelyek a különbözı korok emberképeinek változatosságában mutatkoznak meg. Pontosan ezért vélem úgy, hogy a Belting által reprezentációs válságnak nevezett váltások, igazából nem tekinthetıek válságként, ugyanis itt éppen arról van szó, hogy az egyénnek és a közösségnek rendelkeznie kell azzal a szabadsággal, hogy úgy láttathassa magát és világát, ahogyan elgondolja azt. Azt nevezhetnénk reprezentációs válságnak, ha nem rendelkezhetnénk önmegmutatásunk szabadságával, és olyannak kellene láttatnunk magunkat, amilyenek (már) nem vagyunk, vagy kevésbé vagyunk, netán nem is voltunk, s így disszonancia lépne fel a valódi önkép és a megmutatott kép között.

Szem elıtt tartva az identitásfolyamat játékközpontú megközelítését és azt kapcsolatba hozva az emberi önképpel és az embereszménnyel világossá válik, hogy az emberi önkép és embereszménykép koronkénti és kultúránkénti többarcúságában éppen az identitás folyamatjellege, és a másság, változás iránt való nyitottsága mutatkozik meg. Az


önkép és az embereszménykép esetében is érvényes az, amit az identitásfolyamat vizsgálatában kimutattunk. Következésképp az embereszménykép változása és mássá válása, folyamatos megújulása nem abnormalitásként, nem válságként értelmezhetı, hanem ebben a folyamatban éppen az identitás lényegi vonása tárul fel. Ebben a változás-folyamatban, átstrukturálódásban is a játék szabadsága nyilvánul meg. A különbözı korokban megmutatkozó megújult emberképekben is képes volt újra felismernie önmagát az ember, úgy, hogy az önmegmutatás és az önmegmutatás kifejezésére való szabadságában önmagáról új képet formálhasson. Ebben az újra-felismerésben nemcsak folyamatosan magunkat nyerjük el és vissza, hanem mindig valami, az elızı tapasztalatokhoz képest többet ismerünk meg magunkból, leghamarabb azt, hogy „más is tudok lenni”, „ilyen is tudok lenni”, „ez is én vagyok”, „ez is hozzám tartozik”. Az emberi önkép koronkénti és kultúránkénti többpólusúsága − elgondolásom szerint − nem válságként és zőrzavarként értelmezhetı, hanem ezek a tényezık az identitás játékos mozgásban-levésére és az (újra)termetı szabadságára utalnak.

Végsı soron arról van szó, hogy az elıadás elején tételezett, az identitásra vonatkozó fogalmi zőrzavar, valamint az emberi önkép koronkénti, kultúránkénti többpólusúsága valóban zőrzavarként értel-mezhetı-e? És nem inkább arról van-e szó, hogy az identitásunk sajátszerősége éppen ebben a folyamatos változásban és önmegújulásban tesz szert önmagaságára? Az identitásban olyan alapvetı nyitottság rejlik, amely lényegileg tartozik hozzá az identitáshoz. Ez a nyitottság, amely a másságra, a másikra, valamint önmagam másságára való nyitottságként érvényesül, az identitásunk történésjellegére, történet-iségére, folyamatban levésére mutat rá. Ebben a történésjellegben és történetiségben azonban sosem állunk egyedül egyszeri egyediségünkben és önmagaságunkban, hanem alapvetıen tartozunk hozzá a másik emberhez, a közösséghez és a kultúrához. Azonban nem úgy tartozunk hozzá, hogy az uralhatna minket, úgy sem, hogy mi uralhatnánk azt, hanem a kettı közti játékmozgás adja meg mindenik oldal sajátos


egyediségét, amely magában hordozza azt a lehetıséget, hogy újra-teremthessük önmagunkat.

A szerzı ezúton fejezi ki köszönetét az Európai Szociális Alap által 2007–2013 között társfinanszírozott „Újító jellegő doktori tanulmányok atudáselvő társadalomban” címő projekt keretében a POSDRU/88/1.5/S/60185 számú szerzıdés alapján nyert támogatásért, amely nagymértékben elısegítette a kutatást és e tanulmány kidolgozását.

Az identitás mint fogalom és (ön)képold.tok.elte.hu/tarstud/fogalomeskep/kotet2/lurcza.pdf272 Fogalom & kép II illetı kultúra önszemlélete is, mint egy bizonyos kultúrában

Documents