Talán az utóbbi évek legnagyobb, legjobban várt bokszmeccsét tartot- ták itt, Las Vegasban az MGM Hotel-Casino komp- lexumban. Az amerikai Floyd Mayweather küz- dött a Fülöp-szigeti Manny Pacquiaóval. Az MGM Grand Garden Arena befogadóképessége 16 800 fõ, a jegyek árai 1 500-tól 10 000-ig voltak kaphatók a hatalmas csar- nokba. A kaphatók szót talán jobb lett volna kihagy- nom, mert a jegyek el- fogytak, akik még a mér- kõzés elõtt vásárolni sze- rettek volna, azoknak üzérárat kellett fizetniük érte. Így itt a bevétel a je- gyek hivatalos értékesíté- sébõl cca. 75 millió dollár. Ezen kívül a tévénézõk egyszeri 90-100 dollárt fi- zettek a lehetõségért, hogy élõben, egyenesben nézhették az összecsa- pást. Ezért az összbevétel 400 millió dollár körül le- het. A hatalmas összegbõl Mayweather 120 milliót, míg Pacquiao 80 millió dollárt kapott garantáltan a rendezõktõl. Iszonyato- san nagy a bevétel, álma- inkban sem gondoltuk, hogy ilyen hatalmas ösz- szegek fognak befolyni egy váltósúlyú bunyó- meccsre. Azelõtt a nehézsúlyban voltak a legnagyobb mecs- csek, azok hozták a csúcs- bevételt. A mérkõzést „egyébként” az amerikai bokszoló nyerte. Egykoron, az '50-es évek végén, a '60-asak ele- jén, még Montrealban, Fe- kete Pista barátommal együtt néztük tévén a Montreal Canadiens hoki- meccseit, valamint a Gillette cég által szponzo- rált Friday Night Caval- cade of Sports bunyó- mérkõzéseit. Azt hiszem, már írtam egyszer, hogy milyen ve- szélyes volt mellette ülni, ugyanis a barátom izgal- mában az ütéseket utá- nozta a díványon. Hor- gok, felütések és egyene- sek jöttek állandóan, ne- héz volt messzire ülni tõ- le, nem volt elég széles a hely a díványon. Már Budapesten is megszokott volt tõle az ár- nyékbokszolás, néha-né- ha amikor figyelmetlen voltam, becsúszott egy- két ütés, és kék-zöld fol- tokkal volt tele az oldalam a meccs végén. A hokimeccseken nem volt ilyen veszély, nem is lett volna könnyû Bernie „Boom-Boom” Geoffriont „slap shot” közben geszti- kulálva utánozni. Bár mindketten az akkoriban hihetetlenül sikeres mont- reali hokicsapatnak szur- koltunk, akik egymás után nyerték a bajnoksá- got jelentõ Stanley Kupát. Késõbb, amikor Chica- góba költöztünk, ez nem változott a Montrealnál si- keresebb Black Hawks fe- lé. Az amerikai futballban én Bears-drukker lettem, barátom pedig mindig an- nak a csapatnak szurkolt, akik a Medvék ellen ját- szottak. Kosárlabdában évekig a Chicago Bulls volt szá- munkra a favorit, de hat szupersikeres év után a csapat középszerû lett, az is maradt az utóbbi évek- ben. Ami közös volt ben- nünk, az a Chicago Cubs baseballcsapat iránti sze- retet, de ez a rémesen si- kertelen alakulat, már csak a barátomat érdekli, jómagam elveszítettem a bizalmat a legénység iránt. A Chicago Cubs 1908- ban nyert utoljára World Cupot, 107 sikertelen év után már lassan a remény is kicsúszott belõlem, igaz, innen, Las Vegasból már csak az eredménye- ket tudom követni. Bará- tom egyedül szenved a té- vé képernyõje elõtt, bár néha a keresztfiam odaül a papa mellé. Érdekes, hogy fiával nem vitatkozok olyan ve- hemensen, mint velem tette és teszi mostanában is. Úgy emlékszem, már írtam, amikor a Kaliforni- ában élõ Ildikó lányuk a szülõket látogatta, egy al- kalommal kijelentette: ha a papa a telefonba ordíto- zik, akkor biztos, hogy a vonal másik végén Harmath Pista bácsi van. Nem tudom, miért köz- löm ezeket a családi titkain- kat az olvasókkal, de a visz- szajelzésekbõl tudom, hogy kedvelik az effajta írá- sokat. A napokban például Torontóból kaptam hívást egy nemrég megjelent cik- kemmel kapcsolatban. Ez már elõtte is megtör- tént, akkor egy rokon olvas- hatta a cikket, amelyben az '50-es évekbeli barátom, H. György nevét említettem. A haver 1956-ban 18 éves volt, szintén Kanadában kö- tött ki, késõbb egyszer talál- koztunk Torontóban, ami- kor a 16 éves fiamat vittük feleségemmel hokitáborba, amely, ha jól emlékszem, valahol Guelph közelében volt. Miután fiamat letettük a táborban, felkerestük ba- rátomat Torontóban. A ta- lálkozás nem hagyott túl- ságosan mély nyomot egyikünkben sem, hiszen utána évekig nem talál- koztunk, nem is levelez- tünk sûrûn egymással. Annyit azért tudtam róla, hogy az Egyesült Álla- mokba költözött, és vala- hol Floridában él, bár, hogy pontosan hol, arról nem volt tudomásom. Egészen addig, amíg cikkem néhány héttel ez- elõtt meg nem jelent a Ma- gyarságban. H. Gyuri egyik Torontóban élõ ro- kona felhívta az irodán- kat, és megadta a telefon- számát. Azonnal felhív- tam, férfihang válaszolt, és rögtön magyarul kezd- tem beszélni, mintha az természetes lenne, hogy Floridában értenek ma- gyarul. „Te vagy az, Pistukám?” – kérdezte a hang, majd úgy kezdtünk beszélgetni, mintha tegnap hagytuk volna abba a konverzáci- ót. A beszélgetésbõl kide- rült, hogy a régi barátok, haverok nagyrészt már a túlvilágon vannak, alig va- gyunk néhányan, akik él- nek még az egykori pasa- réti srácok közül. Azóta e- mailen elküldtük egymás- nak fényképünket, hát, az elmúlt cca. ötven év ala- pos munkát végzett mind- kettõnkön. Egy másik hasonló eset éppen a napokban moz- gatta meg a nyugalmamat. J. Pál hívta fel a torontói irodát, és érdeklõdött irán- tam, mert 1957 tavaszán együtt volt velem a francia Ruenban, ahol néhány na- pot töltöttem Kanadába hajózásom elõtt. J. Pál részt vett a forra- dalomban, tehát el kellet menekülnie, ugyanúgy, mint H. Gyuri barátom- nak. J. Pál két, míg H. Gyuri három évvel fiata- labb nálam, mindketten a nyolcadik X felé közeled- nek, nekem már csak hó- napok vannak hátra az ünnepi naptól. Jó volt velük elbeszél- getni, J. Pál könyvet sze- retne írni életérõl, amely- ben döntõ tényezõ lenne az 1956-os forradalom és szabadságharc. Miután tu- dom, hogy évek óta olvas- sa írásaimat, remélem, ré- gi vágya sikerülni fog. A napokban olvastam a hírt, hogy a bécsi Burgtheater fellépése a budapesti Nemzeti Szín- házban botrányba fulladt. A társulat Csehov A sirály címû drámájával lépett színre, majd a darab vé- gén a taps alatt az egyik színész, Martin Reinke felolvasott egy kiáltvány- szerû nyilatkozatot, amely szerint aggódnak a ma- gyar kultúráért és azért, mert Magyarország egyre távolabb kerül a demokrá- ciától. Alig kaptam levegõt a hírt olvasván. Nem értem, hogy jön egy színész ah- hoz, hogy a színpadról kritizálja a vendéglátó kö- zönséget. Ajánlom a ma- gyar színházba járóknak, ezentúl vigyenek maguk- kal záptojást és rothadt paradicsomot, amennyi- ben legközelebb valaki po- litikai cirkuszt akar csinál- ni az elõadás után, legyen mivel válaszolni a táma- dásra. Egyébként az osztrák színészek a próbák alatt folyton fasisztázták a ma- gyarokat. Ez teljes mérték- ben felháborító, milyen jogon becsmérelik így a magyarokat, akiknek erre semmi jogcímük sincs? Jómagam mindig ked- veltem a sógorokat, a há- ború után kiváló focistáik játszottak újra az önálló osztrák csapatokban. Gondolok itt a hírneves Karl Sesta és Jerusalem nevû játékosokra, majd késõbb Zeman, Ocwirk, Happel, Stojaspal etc. ki- válóságokra. Természetesen mindig a magyaroknak drukkol- tam, de kedveltem a sógo- rokat is. A forradalom utá- ni idõkbõl, kellemes emlé- keim vannak, igaz csak néhány napot töltöttem Ausztriában azt is fõként a kismartoni lágerben. Most viszont fölöttébb dühít, amikor azt olva- som, osztrák színészek a színpadról fasisztázzák a magyarokat. Úgy látszik, az osztrák színészek nem tanultak történelmet, vagy elfelejtették, 1938. márci- us 12-én a náci birodalom Anschlusst hajtott végre. Azon a napon a német hadsereg bekebelezte Ausztriát, és Bécsben a „derék” osztrák polgárok – lehetséges, hogy éppen a magyarokat fasisztázó szí- nészek elõdei – tömege- sen álltak kart magasba lendítve az utcákon, köz- ben lelkesen „Heil Hitlert” kiáltoztak. Amikor a német hadse- reg 1944. március 19-én megszállta Magyarorszá- got, nálunk nem álltak az emberek az Andrássy úton kart lengetve éltetni szabadságunk eltipróit. Nekem az osztrákok ne fasisztázzák a magyaro- kat, hanem inkább tanul- mányozzák a saját törté- nelmüket! Közelebbi idõket is em- líthetnék, voltak ekkor is náci történetek, felhozhat- nám Jörg Haider nevét, Karintia tartomány kor- mányzóját, akit zsidóelle- nes kijelentései miatt jo- gosan támadott az osztrák és a világsajtó. Ausztria szerencsésebb helyzetben volt, mint Ma- gyarország, a háború után a szovjet csapatok kivo- nultak az országból, és az osztrákok kikiáltották a semlegességet. Ezt a lé- pést 1956-ban Nagy Imre miniszterelnök az osztrák példa után szintén megtet- te, azonban lépését a ha- talmas szovjet haderõ megakadályozta. KÖZÉLET – 9. oldal 2015. május 15. – 20. szám AMERIKAI KRÓNIKA Harmath István Ami az osztrákoknak si- került, a magyaroknak nem. Talán a turáni vagy éppen a trianoni átkot hoz- hatnám fel történelmünk- bõl, de szerintem nem ilye- nekkel kell foglalkozni. Az osztrákok szerencsésebb helyen és helyzetben vol- tak, a történelmük folya- mán nem elõször, de ez nem jogosítja fel õket, hogy a magyarokat fasisztázzák. Olvasom továbbá Szinetár Miklós rendezõ – a Magyar Állami Opera- ház egykori intendánsa – nyilatkozatát, aki felhívja a figyelmet, kár volt a Burgtheater akciójával el- rontani egy jó és sikeres elõadás hangulatát. Az MTI megkeresésére Szinetár elmondta: elvben nem szereti, ha az elõadá- sok végén ilyenfajta politi- kai megnyilvánulás törté- nik. De ha Magyarorszá- gon veszélyes politikai képzõdmények rohamo- san törnek elõre, akkor van értelme a demokrácia féltésének. Hozzátette: nem biztos, hogy a félel- met egy elõadás végén, a tapsrendben kell elmon- dani. „Gondolom, hogy an- nak idején, amikor az ugyancsak szélsõjobbol- dali Szabadságpárt kor- mányra került Ausztriá- ban, akkor is elmondták a Burgtheater mûvészei az aggályaikat a színpadon” – tette hozzá Szinetár. Az elmúlt ötven év alapos munkát végzett… Pacquiaónak esélye sem volt Mayweather ellen Anschluss! 1938. március 12., Bécs Kelemen Hunor levelet írt a Velencei Bizottsághoz Elnyomják a magyarokat Levélben tájékoztatta Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke Gianni Buquicchiót, a Velencei Bizottság elnökét a romá- niai magyarságot érintõ jogsérelmekrõl. Sérelmezte: sem a ma- gyarság képviselõit, sem a Kisebbségkutató Intézet szakértõit nem hívták meg a román külügymi- nisztérium és a Babes- Bolyai Tudományegyetem által szervezett kisebbség- védelmi konferenciára, ahol a Velencei Bizottság elnöke is elismerõen szólt a román kisebbségvédel- mi modellrõl. Levelében 14 pontban foglalta össze a nemzeti kisebbségeket ért jogsér- téseket. Elsõként a Maros- vásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem helyzetét említette, ahol évek óta nem alkalmaz- zák a magyar tagozat önállóságát biztosító okta- tási törvényt. Megemlítette a magyar szimbólumok elleni ható- sági fellépést, valamint azt, hogy a bíróságokon csak elméletben biztosít- ják az anyanyelvhasználat jogát, és a helyi önkor- mányzatok egy része a törvényes elõírások elle- nére nem hajlandó két- nyelvû feliratokat kihe- lyezni. Az RMDSZ elnöke ki- tért arra, hogy a román ál- lam a régiók átszervezésé- rõl szóló vitában figyel- men kívül hagyja azt az elvet, hogy a közigazgatás átalakítása nem módosít- hatja hátrányosan a ki- sebbségek arányát egy közigazgatási egységen belül. Azt is megemlítette, hogy biztonságpolitikai stratégiatervezetében a ro- mán belügyminisztérium veszélyforrásnak tekinti a nemzeti közösségek auto- nómiatörekvéseit. Kelemen Hunor közöl- te, hogy a román külügy- minisztérium 2012 óta nem hajlandó elkészíteni a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája alkalmazására vonatkozó jelentését, és a kommu- nista diktatúra idején álla- mosított egyházi és kö- zösségi ingatlanok vissza- szolgáltatása szinte telje- sen leállt, sõt a visszaszol- gáltatott Székely Mikó Kollégiumot bírósági úton visszaállamosították. Kelemen Hunor Erdély - Bánság - Partium Hirdessen a nyugati világ legnagyobb hetilapjában! A jól informált magyar a Kanadai Magyarságot olvassa!