Arany János -Kisebb költemények –CSALÁDI KÖR Este van, este van: kiki nyúgalomba! Feketén bólingat az eperfa lombja, Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak, Nagyot koppan akkor, azután elhallgat. Mintha lába kelne valamennyi rögnek, Lomha földi békák szanaszét görögnek, Csapong a denevér az ereszt sodorván, Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán. Udvaron fehérlik sz őre egy tehénnek: A gazdasszony épen az imént fejé meg; Csendesen kér ődzik, igen jámbor fajta, Pedig éhes borja nagyokat döf rajta. Ballag egy cica is - bogarászni restel - Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel, Meg-megáll, kör űlnéz: most kapja, hirtelen Egy iramodással a pitvarba terem. Nyitva áll az ajtó; a tüzel ő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja. Benn a háziasszony elsz űri a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet; Aztán elvegy űl a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak: Ő a legnagyobb s szebb... a hajnali csillag. Vasalót tüzesít: új ruhája készen, Csak vasalás híja,... s reggel ünnep lészen. Körűl az apróság, vidám mese mellett, Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget, Héjából időnként t űzre tesznek sokat: Az világítja meg gömböly ű arcukat. A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol; Üszköt csóvál néha: t űzkigyókat rajzol. Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra: E fiúbólpap lesz, akárki meglássa!
This document is posted to help you gain knowledge. Please leave a comment to let me know what you think about it! Share it to your friends and learn new things together.
Legalább így szokta mondani az apjok,Noha a fiú nem imádságon kapkod:Jobban kedveli a verseket, nótákat,Effélét csinálni maga is próbálgat.
Pendül a kapa most, letevé a gazda; Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;Kutat az apró nép, örülne, ha benne
Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:
Jaj! valami ördög... vagy ha nem, hát... kis nyúl!Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
Kinálják erősen káposzta-levéllel.
A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
Homlokát letörli porlepett ingével:Mélyre van az szántva az élet-ekével.De amint körülnéz a víg csemetéken,
Sötét arcredői elsimulnak szépen;Gondüző pipáját a tűzbe meríti;
Nyájas szavu nő je mosolyra deríti.
Nem késik azonban a jó háziasszony,Illő, hogy urának ennivalót hozzon,Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
Arra tálalja fel az egyszerü étket.Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,
De a férj unszolja: „Gyer közelebb, édes!”Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, -
Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.
De vajon ki zörget? „Nézz ki, fiam Sára:Valami szegény kér helyet éjtszakára:
Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!”
Visszajő a lyánka, az utast behíván.
Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:„Isten áldja meg a kendtek ételét is,(Így végezi a szót), meg az emberét is.”
Köszöni a gazda: „Része legyen benne:Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne.”Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb -Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;
De mikor aztán a vacsorának vége,Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;Megered lassanként s valamint a patak,
Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.(1)Beszél a szabadság véres napjairul,
S keble áttüzesül és arca felpirul,Beszél azokról is - szemei könnyben úsznak -Kikkel más hazába bujdosott... koldusnak.
Elbeszéli vágyát hona szent földére,Hosszu terhes útját amíg hazaére.
(2)Az idősb fiú is leteszi a könyvet,Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;És mihelyt a koldús megáll a beszédben:
„Meséljen még egyet” - rimánkodik szépen.
„Nem mese az gyermek,” - így feddi az apja,Rátekint a vándor és tovább folytatja:Néma kegyelettel függenek a szaván
Mind az egész háznép, de kivált a leány: Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,
Pirulva kérdezi tőle... testvérbátyját: Három éve múlik, hogy utána kérdez,
Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.
Este van, este van... a tűz sem világit,Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
A gyermek is álmos, - egy már alszik épen,Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
Majd a földre hintik a zizegő szalmát...S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.
(1851. ápr. 10.)
Arany lirizált kisepikájának egyik legkedveltebb darabja. Bensőséges idilljével elüt azötvenes évek lírájának atmoszférájától; patriarchális világával inkább a Toldit idézi. Ahangulatos életképben ünnepi fényt kap a mindennapos családi együttlét, ahol avendégként betérő „béna harcfi” személyében mintegy a történelem is helyet kap. A versbravúros fogása: az elmúlt szabadságküzdelem emlékét úgy idézi fel – közvetve, inkábbcsak célozva rá, semmint kimondva –, hogy az időbeli távolítás egyszersmind a mondákmagaslatára emeli a történteket. (Ez is sok lett volna a Családi kör akkoripublikálásakor; a lapszerkesztő arról értesítette Aranyt: a 11. és 12. versszak nemcsak a
verset, de aző
vállalatát is veszélyeztetné, s kérésére a költő
hat sort kicserélt aszövegben.) Az eladó lány sorsának felvillantása a paraszt átlagcsaládok személyes
érintettségét példázza a nemzeti történelem alakulásában. Az idősebb fiú vonásaiban aköltő önarcképét vélték fölismerni. Arany aprólékos realizmusának jellegzetes példája(amire Riedl Frigyes hívta fel a figyelmet) az éji bogár röptének hangeffektusokkalkísért leírása. Említésre méltó még, hogy e hamisíthatatlanul magyarnak elfogadott,történelmileg is szituált életképet Arany valójában Robert Burns skót költő egyik versenyomán írta.
KERTBEN
Kertészkedem mélán, nyugodtan,Gyümölcsfáim közt bíbelek;
Hozzám a tiszta kék magasbólEgyes daruszó tévelyeg;
Felém a kert gyepűin általEgy gerlice búgása hat:
Magános gerle a szomszédban -S ifjú nő, szemfödél alatt.
Kevés ember jő látogatni,Az is csak elmegy hidegen:
Látszik, hogy a halott szegény volt,Szegény s amellett idegen.Rokonait, ha van rokonja,
Elnyelte széles e világ;Nem nyit be hozzá enyhe részvét,Legföljebb... a kiváncsiság.
Műhely körül a bánatos férjSohajtva jár, nyög nagyokat;
Ide fehérlenek deszkái,Épen azok közt válogat.
Amaz talán bölcső leendett,Menyegzős ágy eme darab:Belőlük elhunyt hitvesének
Most, íme, koporsót farag.
Siránkozik a kisded árva,Amott sir öntudatlanul;
Ha nő szegény, az életkönyvbőlNehéz első betűt tanul!
Ölében rázza egy cselédlyány,Duzzogva fel s alá megyen:
„Sirj no, igazán sirj!” kiált rá,S megveri, hogy oka legyen.
Kertészkedem mélán, nyugodtan,A fák sebeit kötözöm;
Halotti ének csap fülembe...Eh, nékem ahhoz mi közöm!
Nem volt rokon, jó ismerős sem;Kit érdekel a más sebe?
Elég egy szívnek a magáé,
Elég, csak azt köthesse be.
Közönyös a világ... az életEgy összezsúfolt táncterem,
Sürög-forog, jő-megy a népségBe és ki, szűnes-szüntelen.
És a jövőket, távozókatKi győzné mind köszönteni!
Nagy részvétel, ha némelyikünkAz ismerőst... megismeri.
Közönyös a világ... az emberÖnző, falékony húsdarab,
Mikép a hernyó, telhetetlen,Mindég elő re mász s - harap.
S ha elsöpört egy ivadékotAma vén kertész, a halál,
Más kél megint, ha nem rosszabb, deNem is jobb a tavalyinál.
(1851.)
A korszak egyik reprezentatív költeménye. Itt is életképpel indít Arany, de azt egyszerreemeli át saját helyzetének megjelenítésére és emeli fel a gondolati líra szintjére. A vers amélabú és a beletörődés hangnemében kezdődik. A jambikus lejtést írásjeles szünetekkelés viszonylag hosszú, legalább három szótagos szavakkal lassítja a költő. Az ötödikversszak azonban már élesebb hangnemben módosítja a legelsőt: a beletörődést keserű irónia váltja föl. A kertész, aki a szöveg elején még a gyógyítót jelentette, a végszóra mára halállal azonosítódik. A kert pedig a közönyös és tülekedő világegyetemmé tágul, aholhernyóvá fokozódik le az ember, „önző , falékony húsdarab”-bá. Nem „sárkányfog-vetemény”, mint Vörösmarty Mihály Az emberek című nagy költeményében: nemfelemelően iszonyú többé, hanem undorítóan-visszataszítóan az.
Arany mélyen átéli a polgárosodó világot jellemző elidegenedést: „Közönyös a világ... azélet / Egy összezsúfolt táncterem, / Sürög-forog, jő -megy a népség / Be és ki, szű nes-
szüntelen. / És a jövő ket, távozókat / Ki győ zné mind köszönteni! / Nagy részvétel, ha némelyikünk / Az ismerő st... megismeri.” A szabadságharc leverése után Magyarországongyors fejlődésnek indult a tőkés rendszer, de úgy, hogy idegen érdekeket szolgált, amagyarság ki volt rekesztve belőle, s így csak a hátrányait érezhette a polgárosodásnak.A régebbi közösségek felbomlottak, újak viszont nem jöhettek létre. Bach bürokratahivatalnokrendszere kitörölte a személyes jellegű emberi kapcsolatokat, gépezet részeivéalacsonyította az állampolgárokat, s önzésre késztette az egyént. A Kertben ennek afásult közhangulatnak és részvétlen magatartásnak az ábrázolása.
E költeményében Arany olyan versszerkezetet fejlesztett tovább, amellyel már a késeiXVIII. század magyar költészetében találkozhatunk. Ami például Csokonai A
Magánossághoz intézett ódájában még kép és jelentés kettőssége volt, az itt egyetlenfolyamat két összetevő je: a látvány elmélkedéssé alakul át. (A vers egyiklegdinamikusabb eszköze a látvány és a reflexió folyamatos váltogatása.) A Kertben
eredetisége azonban még csak nem is ebben a folyamatszerűségben rejlik, hiszen márBerzsenyinél is akadt példa efféle szerkesztésre. Arany művének fölépítése annyibanújszerű a magyar líra történetében, amennyiben az átalakulás éppúgy meglepetést keltaz olvasóban, mint a kertész jelentésének átértékelése. Az első sorok falusi életképetígérnek, az utolsó három szakasz társadalmi állapot jellemzése. A gondolatmenet azegyeditől az általános, a konkréttól az elvont felé halad.
VISSZATEKINTÉS
Én is éltem... vagy nem életSzületésen kezdeni,
És egynehány tized évetJól- rosszúl leküzdeni?Én is éltem... az a sajka
Engem is hányt, ringatott,Melyen kiteszi a dajkaA csecsemő magzatot.
Első nap is oly borultan
Hajola reám az ég!S hogy nevetni megtanultam,
Sírni immár jól tudék;Sohase birám teljébe’
Örömeim poharát;Az ifjuság szép kertébeVas korláton néztem át.
Rég eltüntek, szétfoszoltak,Mint köd a szél szárnyain.Az az ábránd - elenyészett;Az a légvár - füstgomoly;Az a remény, az az érzet,Az a világ - nincs sehol! -
Nem valék erős meghalni,Mikor halnom lehetett:
Nem vagyok erős hurcolniE rámszakadt életet.
Ki veszi le vállaimról...?De megálljunk, ne, - ne még!
Súlyos a teher, de imholEgy sugár előttem ég.
Szende fényü szép szövetnek, -Mely egyetlen-egy vigasz, -
Szerelemnek, szeretetnekHoldvilága! te vagy az.
Elkisérsz-e? oh, kisérj el -Nincs az messze - síromig;S fátyolozd be derüs éjjel
Aki majd ott álmodik!
(1852.)
A nagykőrösi évek líráját a kevert hangnem jellemzi. Az irónia akkor is jelen van aszövegben, amikor nem tölt be elsődleges szerepet. Arany elégiái mind önironikusak: aVisszatekintés mély értelmű képsorában saját sztoikus magatartását, puritán életvitelétis kudarcként ábrázolja. Belső meghasonlottságát fájdalmas önvizsgálatnak veti alá. Avers szövegében értékbőséget és értékszegénységet jelölő motívumokból álló
ellentétpárok töltik be a formaszervező
elv szerepét. Az öröm poharának, az ifjúságkertjének, a rózsának és a sugárnak humanizált képe a hánykódó sajka, a borult ég, avaskorlát, az idegen, a lánc, a köd, a füstgomoly, a vállra nehezedő teher és a sírhumanizálatlan képével van szembeállítva. E szóképek jelentettjeit a következő ellentétpárokként fogalmazhatjuk meg: élet és nem élet, nevetni és sírni, örülni és nemörülni, ifjúnak lenni és nem élvezni az életet, megtalálni és kerülni, pontosabban késve,félőn keresni a boldogságot, függetlenségre vágyni és szándékosan láncot hordani,álmodni és rádöbbenni, hogy az álom szertefoszlik, bátran halni és gyávaságból életbenmaradni, az életet bátran elviselni és annak terhe alatt lerogyni.
A költemény gondolatmenete a hatodik versszak 5. sorának végéig cáfolatok sorához
hasonlítható. Az élettel annak hiányát, a káprázattal a valóságot, az erővel a gyengeségetszegezi szembe. Nagyszerű a nyelvi sűrítés, amellyel a szöveg a beszélő lelki feszültségét
kifejezi. E beszélő látszólag önhibáján kívül tehetetlen, de mégis él benne a felelősség, sőta lelkiismeret-furdalás. Az egymással rokon értelmű metaforikus ellentétek után mélyértelmű, jelkép értékű hasonlat szemlélteti ezt az önellentmondásos léthelyzetet:
„Vágytam a függetlenségre, / Mégis hordám láncomat, / Nehogy a küzdés elvégre / Súlyosbitsa sorsomat: / Mint a vadnak, mely hálóit / El ugyan nem tépheti, / De magát, míg
hánykolódik, / Jobban behömpölygeti.”
A zárlat e nyelvi tömörítéshez képest kisebb művészi hatású. A Visszatekintés befejezésében Arany nem a saját, iróniát elégiával ötvöző, későromantikus nyelvétbeszéli, hanem a „hit – remény – szeretet” hármasságnak a biedermeier almanach-költészetben elkoptatott bibliai hagyományához folyamodik. Érdemes egybevetni aVisszatekintést a Kertbennel. Mindkettő alapélménye az illúziók elvesztése, az életcéltalansága, kiüresedése, az idill elérhetetlensége, sőt az is, hogy a halál nem megoldás.Mindkettő kevert hangnemű, egyszerre elégikus és ironikus. De az egymástólradikálisan különböző zárlatok eltérő gesztust adnak a verseknek: a Kertben következetesen a negatív világállapotra fut ki, míg a Visszatekintés megtörik, illetve
megfeneklik a mindenható szeretet zátonyán. A Kertben mint cseppben a tengertmutatja be az egyetemes világrendet, a Visszatekintés pozitív „kiengesztelődése”megmarad az individualitás síkján.
A Világost követő évtized a magyarság történelmének a külső körülményeket tekintvelegreménytelenebb időszakai közé tartozott. A magyar olvasók nem tudták elviselni akilátástalanságot. A nagyidai cigányokat kedvezőtlenül fogadták, mivel nem adottreményt. Előbb Byront, később Madáchot magának Aranynak kellett megvédenie apesszimizmus vádjával szemben. Vigaszra volt szüksége a nemzetnek, s legjobb íróinkkötelességüknek érezték, hogy valamiféle lelki támaszt nyújtsanak az általánoscsüggedésben. Ezzel is indokolható, hogy nagykőrösi éveiben Arany többször is oktatózárlattal rekesztette be versét. Magától értetődik, hogy a megnyugtató verszárlatok nemazért kisebb esztétikai hatásúak, mert értéktelített világot ábrázolnak, hanem azért,mert nem következnek szervesen a vers korábbi részéből. (S a Kisebb költemények 1856-os kiadásáról bírálatot író Erdélyi János éppen azért marasztalta el Aranyt, hogy nemeléggé tesz eleget a „kiengesztel ő dés” normájának: „Mert ha van is szerepe mindennek,
ami lélektani, a költészetben, de a szerep hódolattal rendeztessék a végső kibékülés, kiengesztel ő dés alá. Eszköz legyen, ne cél. Tapodtassék el, mint a sárkány Szent György által, hogy megjelenhessék a győ ző feje körül a glória”.)
A LEJTŐN
Száll az este. HollószárnyaMegrezzenti ablakom.
Ereszkedik lelkem árnya,Elborong a multakon.
Nézek vissza, mint a felhő Áthaladt vidékre néz:
Oly komor volt, - oly zöldellő,Oly derült most az egész.
Boldog évek! - ha ugyan tiBoldogabban folytatok, -
Hadd merengek rajtatok.Bár panasszal, bár sohajjalAkkor is szám telve lőn:
Kevesebbem volt egy jajjal...Hittel csüggtem a jövőn!
Most ez a hit... néma kétség,S minél messzebb haladok,Annál mélyebb a sötétség;Vissza sem fordulhatok.
Nem magasba tör, mint másszor -Éltem lejtős útja ez;
Mint ki éjjel vízbe gázolS minden lépést óva tesz.
(1857.)
Mindez nem jelenti, hogy az ötvenes években írt lírájának egészére jellemző a tanítócélzat. Ellenpéldaként A lejtő n című versre hivatkozhatunk. Ez a költemény is elégikushangnemű: értékszegény jelennel értékgazdag múltat állít szembe. A beszélő saját
jelenlegi lelkiállapotát leszálló estéhez, emlékeit napsütötte zöld virágos hantokhozhasonlítja. Hitét néma kétség váltotta fel; egykor magasba tört, most azonban már lefelévezet útja. A szembeállítás emlékeztet ugyan a Visszatekintés részleteire, a szövegegészének fölépítése azonban lényegesen különbözik a két műben.
A lejtő n dalszerű vers, s ezt nemcsak a rövid terjedelem okozza, hanem a műfajra jellemző gyakori belső ismétlődés is. Metaforahasználat tekintetében is különbözik aVisszatekintéstől. A viszonylag képszerűtlen, közvetlenebbül magyarázó-elmélkedő résznem az utolsó sorokkal esik egybe. Ellenkezőleg: a zárlat éppúgy tisztán metaforikus,mint a fölütés. A szöveg három f ő szóképének: az estének, a felhőnek és a lejtőnek avisszafordíthatatlanság, a kilátástalanság és a helyrehozhatatlanság a hasonlítottja.
A lejtő n jelentésének megfejtéséhez kulcsot ad, hogy az első és utolsó sorai két olyanirodalmi műre utalnak, amely fontos szerepet töltött be Arany élményvilágában. A verskezdete Poe A holló című híres költeményét idézi föl. Szász Károly, Arany nagykőrösitanártársa éppen A lejtő n keletkezése idején fordította le az amerikai romantikus költő halál-versét. Arany művének zárlata azokra a sorokra emlékeztet, amelyek Ophelia
halálának körülményeit beszélik el. (Ismeretes, hogy a Hamlet a magyar költő
kedvesolvasmányai közé tartozott, s utóbb az ő remek fordításában vált nemzeti irodalmunkszerves részévé.) E két utalás bizonyossá teszi, hogy A lejtő n a halállal való szembenézésállapotát, az élet végéhez f űződő bizonytalanságérzetet fejezi ki. Az idő- és atérmegjelölés által meghatározott beszédhelyzethez a kilátástalanság, hitetlenség,reményvesztettség hangneme társul, az este és a lejtő képzetét a „Vissza sem
fordulhatok!” sor kapcsolja össze.
„Az 1848-as forradalmak bukása Európa-szerte hozzájárult ahhoz, hogy a céltalanságérzete erő sen kísértsen a közgondolkozásban. A vallás szerepe háttérbe szorult, ugyanakkor
a természettudományok gyorsan fejl ő dtek s egyre jobban hódított az elképzelés, mely szerint
a világmindenség nem ismer célszerű séget. A túlvilág létének hitele kétségessé vált, így megrázó élmény lett az egyén halálának véglegessége. A lejtő n példája igazolhatja azt, hogy
Arany átérezte korának nagy világnézeti válságát, „az Isten halott” nietzsche-i gondolatában is kifejezett felismerést, s ennek lélektani hatását lírájában a nagy mű vészet nyelvén tudta kifejezni.” (Szegedy-Maszák Mihály)
AZ ÖRÖK ZSIDÓ
Pihenni már. - Nem, nem lehet:Vész és vihar hajt engemet,Alattam a föld nem szilárd,Fejem fölött kétélü bárd...
Tovább! tovább!
Az út, hová talpam nyomul,Sűlyed, ropog, átvékonyul;
Ónsúllyal a kolosszi lég
Elzúzna, ha megállanék...Tovább! tovább!
Rettent a perc, a létező,S teher minden következő;Új léptem új kigyón tapod:
Gyülőlöm a mát s holnapot...Tovább! tovább!
Éhes vagyok: ennem iszony;Láng az ital, midőn iszom;
Hogy inna fel aszú homok!Mért nem futó, veszett vihar,Mely ormokon egyszer kihal...
Tovább! tovább!
Irígylem az ágról szakadtLevelkét: hisz majd fennakad;
Irígylem az ördögszekért:Árokba hull: céljához ért...
Tovább! tovább!
Szegény zsidó... Szegény szivem:Elébb-utóbb majd megpihen.
Az irgalom nagy és örök,Megszán s átkom nem mennydörög:
Tovább! tovább!
(1860.)
Az örök zsidó legendáját Matthew Paris angol szerzetes XIII. századi krónikájábólismerjük. Kartaphilos, Pilátus ajtónállója a halálra ítélt Krisztust a palotából kiléptekormegütötte, s így szólt hozzá: Menj már, miért késlekedsz. Krisztus így felelt neki: Énmegyek, de te várj, míg visszatérek. E történet már Vörösmartyt is foglalkoztatta, de aző költeménye töredékben maradt. Arany olyan verstípust teremtett Az örök zsidóban,amely a XIX. század közepén jelent meg az európai költészetben: a drámai monológot,amelyben a lírikus valamely történeti vagy költött személy álarca mögül szól azolvasóhoz. A szereplírának ez a formája áltörténetiséget s ezáltal távlatot éstárgyiasságot ad a szubjektív lélekállapotnak. Arany itt némiképp személytelen s mégislírai nyelven tudta megfogalmazni azt a kérdést, amely a Világos utáni évtizedbenmindvégig tépelődésre késztette: körkörös-e a történelem vagy létezik fejlődés? Hasonlókérdésföltevés ez, mint Madách nagy művéé; nem véletlen, hogy Az ember tragédiája Arany osztatlan elismerését váltotta ki.
Az örök zsidó kiválóan fölépített, rendkívül feszült lélekállapotú költemény. Első kétszakaszában a fenyegetettséget a térbeliség nyelvén fogalmazza meg: a beszélőnekrohannia kell, mert a fönt súlya agyonnyomja, a lent pedig kifut lába alól, semmivéfoszlik. A rákövetkező versszak azután időbeliségbe vetíti át az ellenséges erők haragját:múlt, jelen s jövő egyaránt vészterhes, az örök zsidónak nincs helye avilágmindenségben. A lét idegen az egyéntől, mindennek látszata vele ellentétes valót rejtmaga mögött, semmi nem azonos önmagával: ez az újabb két versszak metaforáinakhasonlítottja, betű szerinti jelentése. A hatodik és hetedik versszak a beszélő teljeselmagányosodását fejezi ki a fenyegető tömeghez képest. Az örök zsidó alakját Arany azegyén lélektani elidegenedésének, én és mások teljes eltávolodásának jelképévé fejleszti:
„Rohannom kell – s a földi boly / Mellettem gyorsan visszafoly: / Ködfátyol-kép azemberek: / Én egy arcot sem ismerek... / Tovább! tovább!”
Eddig tart a jellemzés, melyet a vers énje saját léthelyzetéről ad. A szöveg másodikszerkezeti egysége három versszaknyi fokozás. Elmélkedés, amely az egyéni létcéltalanságának kérdését igen élesen veti föl. A kereszténység több mint másfélévezreden keresztül a túlvilágban jelölte meg az emberi élet célját. Arany számárabizonytalanná vált e magyarázat érvényessége. Hitevesztettségét az örök zsidó álarcát
magára öltve juttatta kifejezésre, annak a lehetőségét mérlegelve, vajon a természetbennem ér-e minden inkább célhoz, mint az emberi egyén. Amikor a költeménycímszereplő je monológjának utolsó szerkezeti egységében, a záró versszakban a nagy ésörök irgalomra tereli a szót, a befejezés inkább ironikusnak tűnik fel, mintsemmegoldásnak, hiszen pontosan arra a keresztény értékrendre utal vissza, melyet agondolatmenet egésze tagadott. Célbaérésről, megérkezésről vagy beteljesülésről nincsszó, csupán megpihenésről. Az örök zsidó azt reméli, hogy egyszer talán megszakad avégtelennek látszó rohanás.
Minthogy a szöveg végig egy elképzelt szereplő monológja, azaz hiányzik bármifélemásik hang, amely a bolygó vándor szavait távlatba helyezné, érvényességüket
felülbírálná, eldöntetlen marad, vajon a létnek értelmet ad-e a befejezés, amegállapodás. A költemény nagy művészi hatása összefügg azzal, hogy Arany kínzókérdésként fogalmazza meg s egyetemes jelképbe kivetítve tárgyiasítja annak a belső feszültségnek okát, amely a Világost követő évtizedben döntő szerepet játszottélményvilágában.
EPILOGUS
Az életet már megjártam.Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon’...Legfölebb ha omnibuszon.
Láttam sok kevély fogatot,Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!Soha meg se’ irigyeltem.
Nem törődtem bennülővel,Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy’ áll orra
Az út szélin baktatóra.
Ha egy úri lócsiszárralTalálkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, -Félreálltam, letöröltem.
Hiszen az útfélen itt-ottEgy kis virág nekem nyitott:
Lírai önarckép, számvetés a megtett életúttal. A sors elviselése, önmegtartóztatótudomásulvétele, a belső méltóság megőrzése: röviden így jellemezhető az Epilogus című vers elején kifejezett magatartás. A zsúfolt országút képe a sors allegóriája, az út
megtételének módjai lehetséges magatartásformákat szemléltetnek. A szöveg háromrészre tagolódik, amelyek világosan elkülönülnek egymástól azáltal, hogy a nyitó soraikszinte teljesen azonosak egymással. Az első öt szakasz szándékoltan köznapiszóhasználatával, esetlenséget mímelő ismétléseivel és kezdetlegességet utánzó rímeivelhumoros közlés benyomását kelti: a beszélő nevetségesnek tünteti föl a társadalmisikereket, és a belső függetlenség megőrzését emeli a becsülendő magatartás szintjére.
A hatodik versszak első sora csupán egyetlen szóban különbözik a fölütéstől, de ez máris jelzi a hangnemváltást. A külső képet belső történés, a humort elégikum váltja föl. Azelső öt szakaszban a beszélő saját erkölcsi fölényét hangsúlyozta, a középrész kétesértékűnek mutatja ezt az önigazolást. A belső kétely mélysége, a fájdalmas vívódás
hangneme, az életmű töredékességének tudata Arany öniróniájának rendkívüli élességétbizonyítja. Az Epilogus összegező jellege a harmadik részben a legnyilvánvalóbb. Azutolsó előtti szakasz a Kertben, a zárlat A rab gólya szövegére utal vissza. A költészetgyógyító szerepének beteljesületlenségét a lírai én a költő kiszolgáltatottságávalmagyarázza. Az egy sorral kibővített záró versszak a halálra utal, s így végpontként
jelöli meg azt a létállapotot, amely a lírikus Arany másik kései f ő művében, a Mindvégigben már kiindulópontja a gondolatmenetnek.
NATURAM FURCÂ EXPELLAS...
Gyermekkoromban felkötékA színben egy nagy tökharangot,Amely ugyan nem ada hangot,
De máskép vígan működék;Megvolt a súlya, lódulása,
Kötelét hogy jól visszarántsaS vele a kis harangozót; -
Szóval: csinált kommóciót .
„No, mondám, majd ha nagy leszek,Valódi harangot veszek
És azt egész nap kongatomSaját kényemre, szabadon.”
Így kongatom most untalanE verseket - bár hangtalan.
„Az Őszikék nek talán a legjelentő sebb lírai szövege, amelynek számvetését a halál közelléteinspirálja. A beszél ő önmegszólításhoz folyamodik: személyisége válságba jutott, s ezt sajáténjének megkettő zésével fejezi ki. A megszólított a nemzeti közösség nevében megnyilatkozó
költő feladatkörét vállalta magára, a megszólító kérdésessé teszi, hogy e megbízatás összhangban állt-e a költő egyéni szándékaival. A vers nem ad választ a föltett kérdésre, a feszültség végig fönnáll a szerep és az egyén között: a beszél ő távlatból szemléli önmagát. AMindvégig költészetünk összetett hatású remekmű vei közé tartozik.&148;
Első soraiban Arany művészetének már ismert nagy erényét figyelhetjük meg. Alighavan még egy költőnk, akinek annyira kitűnő érzéke lenne a hangütéshez, mint neki. Aszórenden kívül még ismétlés is kiemeli a vers kulcsszavát, a költészet hagyományos
jelképét. Sőt, Arany a nyomatéknak még egy harmadik módjához is folyamodik: akulcsszó első hangját is többször megismétli az első szakaszban, összesen kilencszer.Miféle jellemzését ad a vers a költészetről? Önértelmező vers, szerző jének önszemlélő
hajlamát tanúsítja. A II–IV. szakasz Arany lírájának szokatlan jellegére irányítja afigyelmet. A hagyományosan lírai témák, mint „szerelem s bor”, hiányoznak belőle.Kései költészet az övé – amit nem úgy kell érteni, hogy öregkori, hanem úgy, hogy nemélményköltészet. A kifejezett élmény nem egyidejű a megírással, a költő utólagosmérlegelést iktat érzelmei és a vers címzettje közé. Ez teszi érthetővé, hogy Aranykedveli az önmegszólítást: a Mindvégig belső párbeszéd egyik fele.
Az önellenőrzés iróniával jár. A költemény lírai énje „vidorabb” hangvételre szólítja felönmagát. A keserű öngúny az utolsó előtti versszakban már-már groteszk, csúfondáros
jelleget ölt: „Tárgy künn, s tenmagadban – / És érzelem, az van”. Arany János, ki mégönmagát megtagadva is vállalt olyan költői feladatokat, amelyeket a kor s f őként anemzet sorsa rótt rá, az öntörvényű líra egyik legteljesebb megvalósítója irodalmunkban.Nemcsak a nagykőrösi évek művei igazolják ezt, hanem az Ő szikék legszebb darabjai is.Olyan költő írta ezeket, ki nem élet-, hanem lélektani értelemben vált aggastyánná,részben annak következtében, hogy a kiegyezés utáni Magyarországon végképpmeghiúsultak egykori reményei, a polgárosodás következetlenül hajtatott végre, s nemérvényesült a szellemi értékek tisztelete. A Mindvégig záró kérdésében ésönfelszólításában a nagy művész saját belső függetlenségét szegezte szembe az idegenkorral.
VÖRÖS RÉBÉK
„Vörös Rébék általment aKeskeny pallón s elrepült -”
Lohad a tűz; a legények subába -Összebúnak a leányok csuhába;
Magasan a levegőbenRepül egy nagy lepedő fenn:
Azon ülve muzsikálnak,
Furulyálnak, eltünőben.
(1877. július 15.)
Két elbeszélőt szerepeltet. Egyikük csak a keretnek tekinthető első és utolsó versszakbanszólal meg. E keretben ábrázolt helyzetnek egyik szereplő je az a személy, aki a közbülső tizenkét versszakban történetet mond el. A kereten belül a történet képezi az első szólamot, és az elbeszélő (a második elbeszélő) közbeiktatott kiszólása adja a másikat. Eza közbeiktatott kiszólás a kereten kívüli helyzetre utal – a két történés tehát ezúttal mindtérben, mind időben különbözik egymástól –, s mindig az utolsó előtti sorrakorlátozódik, leszámítva a kereten belüli elbeszélést kezdő és záró szakaszt, ahol az
utolsó sorra is átterjed. Mivel ez az ellenszólam mindig hézagot takar a történetben,Arany elbeszélésmódja a vágásként számon tartott fogás sajátos használataként
jellemezhető. A kereten belüli történet folyamán az ellenszólam egyaránt olvasható akeretként szolgáló helyzet betű szerinti leírásának és a kereten belüli történetmetaforikus értelmezésének: „Dalos Eszti – a mező re kiment ő , / Aratókkal puha f ű vön
pihent ő ; / De ha álom ért reájok, / Odahagyta kis tanyájok. / – Töri a vadkan az »irtást« – / Ne tegyétek, ti leányok!” Még az utolsó előtti versszak sem kivétel: a jelen betű szerintileírása itt is a múlt metaforája.
Az ötvenes években írt balladák világos szerkezetükkel, erős retorizáltságukkal tűntekki; az öreg Arany megtöri a vers egyértelmű, egyenes vonalú logikáját, kerüli a teljesszimmetriát. A Tengeri-hántás önként kínálkozó hídszerkezetét (ABA’) is ebben aszellemben módosítja. Az utolsó versszak nem a kezdet tükörképe; a kereten belülikétszólamúság a zárlatban is érvényesül: a költő itt is metaforikus értelmezést állít ahelyzet betű szerinti leírása mellé. Nem más ez, mint a kereten belüli rész logikájának akifordítása, ott a jelen szolgált a múlt metaforájaként, itt a múlt sugalltavégkövetkeztetés válik a jelen metaforájává.