along AJÁNLÁSOK along - Könyvmolyképző Márkabolt · akitől a többit tanulom. 2 ... bában, az az volt, hogy milyen kicsinek érzem magam. Olyan kicsi - nek, mint egy gyerek.

Vörös pöttyös könyvek é l m é ny t ke re s ő k n e k – p o n t n e ke d m a g a d r a i s m e r s z

Írd meg, ha tetszett! Vagy ha nem. [email protected]

Itt barátokra találsz; még jobban szeretheted, kitárgyalhatod, lájkolhatod a Vörös pöttyös könyveket:

http://www.facebook.com/vorospottyosÉs bele is szólhatsz a sorozatba.S A R A H D E S S E N

Mióta a szülei elváltak, Auden képtelen aludni. Olyan rutint alakított ki,

aminek a segítségével átvészeli az éjszakákat. De amikor úgy dönt, hogy a nyarat a tengerparton tölti

apjával és új családjával, megpróbál felhagyni régi életmódjával.

A nyaralás több kihívást tartogat a számára, mint képzelte. Nem csak apja új családjába kell beilleszkednie,

de a környékbeli pletykás lányokkal is meg kell találnia a közös hangot. És ott van még Eli is, aki szintén álmatlanságtól szenved,

és aki állandó éjszakai partnere lesz. A hosszúra nyúlt nyáréjszakákon

szinte bármi megtörténhet…

„Dessen legújabb könyvében a barátság mélységeit járja körül. Egy nyári történet az önfelfedezésről.”

– The Horn Book

Tizennégy éves kortól ajánljuk.!

SARAH DESSEN

SARAH DESSEN

3 999 Ft

a New York Times bestseller szerzője, eddig nyolc könyve jelent meg,

amelyekből több mint négy millió példány kelt el. Családjával és két kutyájával

az észak-karolinai Chapel Hillben lakik. Látogass el Sarah weboldalára (www.sarahdessen.com) vagy csatlakozz a

rajongókhoz (www.sarah-land.com)!

Phot

o ©

KPO

Pho

to Hosszú éjszakák

AJÁNLÁSOK

„A TÖKÉLETES könyv strandra vagy tengerpartra.

Az egyik kedvenc nyári regényem.” – Becky 22

„Egy újabb FANTASZTKUS történet Sarah Dessentől! Egyértelműen ő a kedvenc realista regényíróm. És talán ez a könyv lesz

a kedvencem az összes közül, de olyan nehéz választani.”

– Amelia

„Ez volt az első, de biztos nem az utolsó Sarah Dessen-könyv, amit olvastam.

Az utolsó 50 oldalnál direkt lelassítottam, hogy egy kicsivel tovább maradhassak

a világában.”– Laura

„Tökéletes ábrázolása a vízválasztó nyárnak a felejthető múlt

és az ismeretlen jövő között.” – The Washington Post

„Amikor ezt a könyvet elolvastam, szinte teljesen kiborultam. Nem akartam

búcsút mondani a szereplőknek, akik mintha a barátaim lettek volna.”

– Sloan

Szereted a Vörös pöttyös könyveket? Vidd haza nyugodtan! Tetszeni fog.

Best of Young Adult

álm

at

lan

n

yá

r

alo

ng ri

de

for t

he

New York Times besTseller

á l o m k é tk e r é k e n

along

ridefor the

á l o m k é tk e r é k e n

along

ridefor the

• 3 •

Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

s a r a h d e s s e n

• 5 •

2

Édesanyámnak, Cynthia Dessennek,

amiért szinte mindenre megtanított, amit egy lánynak tudnia kell,

és a lányomnak, Sasha Clementine-nak, akitől a többit tanulom.

2

• 8 •

Könyvet írni sosem egyszerű, és néha az embernek szüksége van segítségre. Ennél és a többi regényemnél is hihetetlenül szerencsés voltam, hogy számíthattam Leigh Feldman és Regina Hayes bölcsességére és út-mutatására. Barbara Sheldontól, Janet Markstól és a szüleimtől, Alan és Cynthia Dessentől kaptam a lel-ki támogatást, ami bármelyik íróra ráfér, főleg szülés után. És, mint mindig, hálával tartozom a férjemnek, Jaynek, amiért megnevettetett, segített emlékezni, és több mint elegendő tudással látott el a biciklikről.

Végül szeretném megemlíteni a saját lánycsapato-mat, a bébiszittereimet, akik nélkül soha nem lett vol-na időm megírni ezt a könyvet: Aleksandra Marcotte, Claudia Shapiro, Virginia Melvin, Ida Donner, Krysta Lindley és Lauren Caccese. Köszönöm, hogy gondos-kodtatok rólunk.

• 9 •

egy2

Az e-mailek mind ugyanúgy kezdődtek.

Szia, Auden!!

A plusz felkiáltójel volt az, ami kikészített. Anyu túlzásnak, oda nem illő terjengősségnek nevezte. Engem csak szimplán idegesített, mint minden más a mostohaanyámban, Heidiben.

Remélem, jól telnek az iskola utolsó hetei. mi mind jól vagyunk. Az utolsó simításokat végezzük a húgicád érkezése előtt. mostanában egy-re nagyobbakat rúg. mintha karatézna odabent! már felhalmoztam a (mondhatni) szükséges készleteket, és végeztem a babaszobával is. min-den csupa rózsaszín és barna; imádnivaló lett. Csatolok róla egy képet, hogy te is megnézhesd.

Apádat, mint mindig, most is teljesen lefoglalja a könyve, még éjsza-ka is azon dolgozik. Gondolom, többet látom majd, ha én is fent leszek a kicsi miatt.

• 10 •

Remélem, el tudsz jönni hozzánk, ha vége a sulinak. olyan jó len-ne, és mindannyiunk nyarát feldobná. Gyere bármikor! már alig vár-juk, hogy láthassunk!

PusziHeidi (és apu és a kishúgi)

A levelek olvasása mindig kimerített. Részben a túl izgatott hang-vétel – mintha valaki a füledbe kiabált volna –, de főként Heidi mi-att. Ő csak egyszerűen… túl terjengős és mézesmázos volt. És ide-gesítő. És még annál is idegesítőbb, mióta apuval közel kerültek egy-máshoz, összehoztak egy kisbabát és összeházasodtak, mindezt egy év leforgása alatt.

Anyu azt állította, hogy nem rázta meg az eset. A válás óta egy-folytában azt hajtogatta, hogy szerinte már nem kell sok, és apu, ahogy ő mondta, „összebútorozik valami kis fruskával”. A maga hu-szonhat évével, Heidi épp annyi idős volt, mint amikor anyu Hol-list, a bátyámat várta, akit két év múlva én követtem, de különbö-zőbbek már nem is lehettek volna egymástól. Míg anyu egy éles eszű egyetemi professzor volt, akit országszerte a reneszánsz iroda-lom nőalakjainak szakértőjeként tartottak számon, addig Heidi… nos, ő Heidi volt. Az a fajta nő, akinek különleges képessége csodá-latos testének megőrzésében rejlett (pedikűr, manikűr és me lí roz ta-tás által), olyan dolgokat tudott a szoknyahosszakról és a cipőkről, amik senkit sem érdekeltek, és giccses frázisokkal teli leveleket kül-dött azoknak, akiket ez teljesen hidegen hagyott.

Kapcsolatuk rohamtempóban haladt, a beültetés (ahogy anyu el-nevezte) mindössze pár hónap alatt megtörtént. És ennyi. Apámnak – aki azelőtt dr. Victoria West férje és egy sikeres regény szerzője

• 11 •

volt, ami mostanra inkább a kiváltott vitákról, mintsem a régóta várt folytatásáról híres – új felesége lett, és nemsokára megint apa lesz. Mindezt megfejelte új beosztásával, a Weymar College, egy tengerparti város kis iskolájának, kreatív írás tanszékvezetőjeként, és máris olyan, mintha apámnak egy teljesen új élete lenne. És hiá-ba hívtak állandóan, nem biztos, hogy tudni akartam, ebben az új életben jut-e hely nekem is.

A másik szobából hirtelen hangos nevetést és üvegcsörömpö-lést hallottam. Anyám megint végzősdiák-összejövetelt tartott, ami mindig formális vacsorával kezdődött (A mi kultúránkból teljesen kiveszett a kulturáltság! – szokta mondani), mielőtt elkerülhetetle-nül hangos, borgőzös vitába kezdtek volna az irodalomelméletről. Az órára pillantottam – tíz harminc –, majd a lábujjammal óvato-san kinyitottam a szobám ajtaját, és a hosszú folyosón keresztül a konyha felé kémleltem. Pont, ahogy képzeltem, anyám a hatalmas asztalunknál ült, az egyik kezében egy pohár vörösborral. Körülöt-te, szokás szerint, egy csapat végzős fiú, akik le sem vették róla imá-dattal teli tekintetüket, úgy hallgatták, ha jól értettem, Marlowe-ról és a nőkről tartott előadását.

Ez egyike volt anyu lenyűgöző ellentmondásainak. Az irodalmi nőalakok szakértőjének számított, de a valóságban nem igazán ked-velte a nőket. Részben mert féltékenyek voltak az intelligenciájára (ami pedig Mensa szintű), a tudományos eredményeire (négy könyv, megszámlálhatatlan cikk és egy alapítványi pénzből finanszírozott pozíció) vagy a külsejére. (Anyu magas volt és jó alakú. Hosszú, szu-rokfekete haját általában kibontva hordta, így ez volt a legzabolá-zatlanabb elem a megjelenésében). Ezért, és még egyéb okok miatt, lány tanítványai ritkán jelentek meg ezeken az összejöveteleken, és ha mégis felbukkantak, szinte soha nem jöttek vissza.

• 12 •

– Dr. West – mondta most az egyik – bozontos, ápolatlan kiné-zetű, olcsónak tűnő kabátot és fekete, vastag keretes szemüveget vi-selő – diák –, szerintem ezt a nézetét egy cikkben is ki kéne fejtenie. Igazán lenyűgöző!

Néztem, ahogy anyám belekortyol a borába, és a másik kezével hátrasimítja a haját.

– Ó, még csak az kéne – felelte mély, érdes hangján (ami egy do-hányoséra emlékeztetett, pedig még egy slukkot sem szívott el egész életében). – Még a most készülő könyvemre is alig van időm, és azért legalább fizetnek is. Már ha ezt fizetésnek lehet nevezni.

Még több tenyérbemászó vihogás. Anyám imádott arról panasz-kodni, milyen keveset kap a könyvei után – mind tudományos, egyetemi kiadóknál jelentek meg –, pedig, ahogy ő hívta, ezek „a háziasszonyokról szóló ostoba történetek” hatalmas összegeket hoz-tak. Anyu szerint mindenkinél, aki a strandra megy, kell hogy le-gyen egy Shakespeare összes, de a legjobb, ha még pár eposzt is be-tesz melléjük az ember.

– Akkor is – folytatta Kocka Szemüveg –, ez egy fantasztikus fel-tevés. Talán én, ööö, lehetnék a társírója, ha szeretné.

Anya felemelte a fejét és a poharát, majd összehúzott szemmel vizslatta a fiút, miközben a szobára csend telepedett.

– Nahát – mondta –, igazán kedves tőled. De a cikkeimet egye-dül írom, azért, amiért az irodámon sem osztozkodom, és randizni sem járok. Egyszerűen túl önző vagyok.

Még ekkora távolságból is láttam, ahogy Kocka Szemüveg na-gyot nyel, és az arca elvörösödik, miközben a borosüvegért nyúl, hogy szégyenét palástolja. Idióta, gondoltam, és becsuktam az ajtót. Mintha olyan könnyű lenne anyámhoz közel kerülni, és szorosabb kapcsolatot kialakítani vele. Arról tudnék.

• 13 •

Tíz perc múlva, cipőmmel a kezemben, kisurrantam a hátsó aj-tón, és beszálltam a kocsimba. Végighajtottam a kihalt utcákon, a csöndes házak és sötét kirakatok mellett, míg Ray Büféjének a fé-nye fel nem tűnt a távolban. A Ray kicsi volt, túl sok neonfénnyel és ragacsos asztallal, de ez volt az egyetlen hely a városban, ami éj-jel-nappal nyitva tartott, az év minden napján. Mivel nem tudtam rendesen aludni, több éjszakát töltöttem az egyik itteni bokszban, mint otthon. Olvastam vagy tanultam, és bármit rendeltem, órán-ként egy dollár borravalót fizettem, míg a nap fel nem kelt.

Az álmatlanság akkor kezdődött, amikor a szüleim házassága fel-bomlani látszott három évvel ezelőtt. Nem kellett volna meglepnie: amióta az eszemet tudom, a kapcsolatuk mindig is viharos volt, bár a veszekedések témája inkább a munka volt, és nem a másik.

Szinte rögtön azután kerültek az egyetemre, hogy lediplomáz-tak, amikor is apunak felajánlották az egyetemi tanársegédi állást. Épp akkoriban talált egy kiadót első könyvének, A narválok szarvá-nak, miközben anyu a bátyámat várta, és próbálta befejezni a disz-szertációját. Négy évvel később, amikor megszülettem, apu már a könyv sikereit élvezte – NYT bestseller, Nemzeti Könyvdíj-jelölés – és a kreatív írás programot vezette az egyetemen, míg anyu, ahogy ő fogalmazott, „elmerült a pelenkák és az önbizalomhiány tengeré-ben”. Ám amikor óvodás lettem, anya mindenkit elsöprő erővel tért vissza az akadémiai életbe, előadásokat tartott, és még a disszertá-cióját is kiadták. Nemsokára ő lett a tanszék egyik legközkedvel-tebb tanára, felvették teljes állásba, és írt még két könyvet. Mindezt apu a kispadról figyelte. Mindig mondogatta, milyen büszke rá, és egyfolytában azzal viccelődött, hogy most anyu hozza haza a ma-mutot, és tartja el a családot. De aztán anyu megkapta az alapítvá-nyi pénzt, ami komoly elismerésnek számított, míg aput otthagyta

• 14 •

a kiadója, ami már nem volt akkora elismerés, és elmérgesedtek a dolgok otthon.

A veszekedések szinte mindig vacsoránál kezdődtek. Az egyikük elejtett egy óvatlan megjegyzést, amit a másik sértésnek vett. A fe-szültség még egy ideig megmaradt – csípős megjegyzések, a kelle-ténél kicsit nagyobb erővel visszahelyezett edényfedelek –, de utá-na mintha megnyugodtak volna… legalábbis tízig vagy tizenegyig, amikor is hallottam, hogy ott folytatják, ahol abbahagyták. Később rájöttem, hogy valószínűleg csak arra vártak, hogy elaludjak, mie-lőtt rákezdenek. Így egy éjjel úgy döntöttem, hogy ébren maradok. Nyitva hagytam az ajtómat, felkapcsoltam a lámpát, többször is el-mentem mellettük a fürdőszobába, és olyan hangosan mostam meg a kezem, amennyire csak tudtam. És egy ideig ez működött is. De csak egy ideig, a veszekedések ugyanis újrakezdődtek. De addigra már annyira hozzászoktam az éjszakázáshoz, hogy minden egyes szót hallottam.

Sok embert ismertem, akiknek a szülei szétmentek, és úgy tűnt, hogy ez mindenkit másképp érint: derült égből villámcsapásként, mindent felemésztő csalódásként, teljes megkönnyebbülésként. Azonban az eseteknek volt egy közös nevezőjük is: az érzések ki-beszélése. Akár mindkét szülővel egyszerre vagy külön-külön, akár egy lélekbúvárral csoportos vagy egyéni terápia keretein belül. Az én családom ebben természetesen kivétel volt. Persze a „gyere, ülj le, valamit el kell mondanunk”-beszélgetésre nálunk is sor került. A hírt anyu közölte a konyhaasztalnál, miközben apu fáradtan a pultnak dőlt, és a kezével babrált.

– Apád és én elválunk – jelentette be azon az egyszerű, hivatalos hangján, amelyen a diákjai munkáját is bírálta. – Gondolom, egyet-értesz, hogy mindannyiunknak így lesz a legjobb.

• 15 •

Nem igazán tudtam, hogy mit is érzek. Nem megkönnyebbülést, nem mindent felemésztő csalódást, és a hír villámcsapásként sem ért. Ami azonban meglepett, ahogy ott ültünk hárman abban a szo-bában, az az volt, hogy milyen kicsinek érzem magam. Olyan kicsi-nek, mint egy gyerek. Ami nagyon fura volt. Mintha ez a megkésett kisebbségi érzés most hatványozottabban tört volna elő.

Természetesen még gyerek voltam. De mire én megszülettem, a bátyám – minden kisbaba leghasfájósabbika, hiperaktív tipegő és élénk (értsd: elviselhetetlen) kisgyerek – már teljesen kifárasztotta a szüleimet. És ezt a képességét a mai napig megőrizte, még ha egy másik kontinensen volt is. Beutazta Európát, és a leveleiben csak ar-ról írt, hogy éppen milyen megvilágosodásra jutott a jövőjével kap-csolatban, vagy mennyi pénzre van szüksége. Ez a nomád életmód legalább sokkal művészibb színben tüntette fel: most már a szüleim azt mondhatták a barátaiknak, hogy Hollis az Eiffel-toronynál tölti a szabadidejét. Ez mindenképpen jobban hangzott, mintha ugyan-ezt a helyi kocsmában tette volna.

Ha Hollis volt a család nagyra nőtt gyereke, akkor én voltam a kis növésű felnőtt. Az a gyerek, aki már háromévesen odaült az asz-talhoz, ahol a felnőttek az irodalomról diskuráltak, és egy pisszenés nélkül a kifestőjébe temetkezett. Aki már korán megtanulta lefog-lalni magát, és aki már az óvodában alig várta az iskolát és az osz-tályzást, mert az oktatás volt az a terület, amire a szüleim mindig is odafigyeltek.

– Ó, ne aggódj! – nyugtatta anyu a vendégeit, ha a jelenlétemben véletlenül kicsúszott a szájukon egy káromkodás vagy egy hasonlóan felnőttes szó. – Auden nagyon érett a korához képest. – És tényleg az voltam, legyen ez a kor kettő, négy vagy tizenhét év. Míg Hollis meg-követelte az állandó felügyeletet, addig én mindenhol ott voltam,

• 16 •

el sem mozdultam a szüleim mellől. Koncertekre, kiállításokra, kon-ferenciákra és bizottsági ülésekre vittek, ahol tudták, hogy csönd-ben maradok. Így játékra nem sok idő maradt, de én mindig is több-re értékeltem a könyveket, azokból pedig nem volt hiány.

Mivel ilyen körülmények között nőttem fel, a saját kortársaim-mal nehezen találtam meg a hangot. Nem tudtam mit kezdeni az őrültségeikkel, energiájukkal, a felfordulással, ahogy a kanapé pár-náit szétdobálták, vagy azzal a vad tempóval, ahogy a biciklijüket tekerték a parkolókban. Mindez jó mókának tűnt, ám ugyanakkor annyira különbözött attól, amihez hozzászoktam, hogy elképzelni sem tudtam, hogyan csatlakozhatnék, még ha lett is volna rá alka-lom. Ami nem volt, mert ezek a párnadobáló, vad bicajosok nem azokba a zseniképző, jegyközpontú magániskolákba jártak, amiket a szüleim kedveltek.

Valójában az elmúlt négy évben háromszor váltottam sulit. A Jackson High-ban mindössze pár hónapot töltöttem, amíg Anyu ki nem szúrta, hogy az irodalom-tanmenetben van egy elírási és egy nyelvtani hiba. Ekkor kerültem a Perkins Daybe, egy helyi ma-gániskolába. Ez kisebb volt, és nagyobb volt a követelmény, de nem annyira, mint a Kiffney-Brownban, ahová ezután kerültem. Az is-kolát pár helyi professzor alapította, alaposan megválogatták, hogy kiket vesznek fel – maximum száz diákot –, az órák kis csoportok-ban zajlottak, és szoros kapcsolatot ápoltak a helyi egyetemekkel, ahol extra kreditért pluszórákat lehetett felvenni. Bár voltak bará-taim a Kiffney-Brownban, az iskola teljesítmény-központú hangu-lata és a rengeteg tanulnivaló kissé megnehezítette, hogy közel ke-rüljek hozzájuk.

Nem mintha számított volna. A suli volt az én mentsváram, a ta-nulásba menekültem, és azon keresztül mások életét éltem. Minél

• 17 •

többet sopánkodtak a szüleim Hollis szorgalmának hiánya és rossz jegyei miatt, én annál jobban igyekeztem. És bár büszkék voltak rám, az eredményeim sosem érték el azt a hatást, amire számítot-tam. Amilyen okos voltam, kitalálhattam volna, hogy csak akkor tudom igazán felkelteni a szüleim figyelmét, ha csalódást okozok nekik vagy megbukom. De mire erre rájöttem, a teljesítménykény-szer már teljesen belém ivódott.

Apu akkor költözött el, amikor a tizedik osztályt kezdtem. A campus közelében bérelt egy bútorozott lakást, egy főleg diákok által lakott házban. A hétvégéket nála töltöttem, de mindig olyan ideges volt – még mindig a második könyvével szenvedett, amely-nek kiadása kétségessé vált, miközben anyut egyre jobban elismer-ték –, hogy ezek az alkalmak nem teltek valami élvezetesen. Ugyan-akkor otthon sem volt jobb a helyzet. Anyut annyira lefoglalta, hogy visszanyert szingli életét és akadémiai sikereit ünnepelje, hogy állan-dó volt nálunk a vendégség; diákok jöttek-mentek, és minden hétvé-gén nagy ebédeket rendezett. Így maradt Ray Büféje.

Már vagy egy milliószor elhajtottam előtte, de sosem jutott eszembe megállni egészen addig az éjszakáig, amikor hajnali ket-tőkor mentem hazafelé. Ahogy anyu, úgy apu sem igazán próbálta követni, hogy éppen hol járok. Ez az órarendem miatt alakult így – egy-egy esti óra, kötetlen nappali szemináriumok és számos külön foglalkozás. Úgy jártam-keltem, ahogy jólesett, szinte soha nem kér-dezték, hova megyek, így egyikük sem vette észre, ha nem aludtam otthon. Akkor éjjel benéztem a Ray ablakán, és valami megfogott benne. Kellemes, mondhatni biztonságos helynek tűnt tele embe-rekkel, akikkel legalább már volt egy közös pontom. Így hát lepar-koltam, bementem, és rendeltem egy kávét és egy almás pitét. Egé-szen reggelig ott maradtam.

• 18 •

A Rayben az volt a legjobb, hogy hiába lettem törzsvendég, sen-ki sem zargatott. Nem kérdezősködtek olyan dolgok felől, amikre nem szívesen válaszoltam, minden beszélgetés rövid, mégis barát-ságos volt. Bárcsak minden kapcsolat ilyen egyszerű lenne, amikor pontosan tudom, hogy kinek mit kell mondani!

Még az ősszel az egyik testesebb pincérnő, a névtáblája szerint Ju-lie, miközben kitöltötte a kávét, rápillantott arra a jelentkezési lap-ra, amivel épp szöszmötöltem.

– Defriese Egyetem – olvasta hangosan. Majd rám nézett. – Elég jó iskola.

– Az egyik legjobb – erősítettem meg.– Szerinted van esélyed?Bólintottam.– Igen. Van.Elmosolyodott, mintha valami aranyos dolgot mondtam volna,

és megveregette a vállamat.– Á, azok a fiatal, bizakodó évek – jegyezte meg, majd elcsoszogott.Meg akartam neki mondani, hogy nem bizakodom, hanem sokat

tanulok. De addigra már a szomszédos asztalnál ülő férfival flörtölt, és tudtam, hogy amúgy se nagyon érdekelné a dolog. Voltak az élet-nek olyan területei, ahol ezek a dolgok – jegyek, iskola, beadandók, besorolás, felvételi, egy erős átlag – számítottak, és voltak, ahol nem. Egész eddigi életemet egyértelműen az előbbin töltöttem, és hiába tartozott a Ray az utóbbiba, még itt sem tudtam tőle szabadulni.

Ez a beállítottság és a tény, hogy egy nem mindennapi iskolá-ba jártam, azt jelentette, hogy kimaradtam mindenféle végzős ese-ményből, amiről a Perkins Day-beli barátaim egyfolytában fecseg-tek. Egyedül a végzős bált vettem fontolóra, és azt is csak azért, mert a legeminensebb tanulói pozícióért vívott verseny másik nagy esélyese,

• 19 •

Jason Talbot elhívott, mintegy békejobbot ajánlva. De végül ebből sem lett semmi, ugyanis az utolsó percben lemondta, mert meghív-ták egy ökológiai konferenciára. Egyfolytában azt hajtogattam ma-gamban, hogy nem számít, ez is csak egyike azoknak a párnado-báló, vad bicajos, jelentéktelen, felesleges eseményeknek. De azért aznap éjjel, és még sok másikon, eltűnődtem, hogy vajon mit is ve-szítettem.

Amikor a Rayben ültem, hajnali kettőkor, háromkor vagy négy-kor, sokszor belém nyilallt ez a különös fájdalom. Felnéztem a köny-veimből, és a körülöttem lévő emberekre pillantottam – főleg ka-mio nosok, akik egy kávéért letértek az autópályáról, mielőtt foly-tatták volna az utat; a szokásos társaság. És ilyenkor ugyanaz az érzés fogott el, mint amikor anyu bejelentette a válást. Mintha nem tartoznék ide, otthon kéne lennem és aludnom, mint a többiek-nek, akiket nemrég a suliban láttam. De az érzés gyorsan elmúlt, én meg visszazökkentem a valóságba. És amikor Julie ismét megjelent a kávéval, feléje tartottam a csészémet, szavak nélkül jelezve, amit mindketten tudtunk – hogy még egy darabig maradok.

* * *

A féltestvérem, Thisbe Caroline West, az érettégiosztóm előtti nap született 2700 grammal. Apu másnap kimerült hangon hívott.

– Annyira sajnálom, Auden – szabódott –, szerettem volna ott lenni a beszédeden.

– Semmi gond – mondtam, miközben anyu köntösben bejött a konyhába, és a kávéfőzőhöz indult. – Heidi hogy van?

– Jól – felelte. – Fáradt. Hosszú szülés volt, és végül császározni kellett, aminek nem örült túlzottan. De biztos jobban lesz, miután pihent egy kicsit.

• 20 •

– Mondd meg neki, hogy gratulálok – üzentem.– Rendben. Te meg mutasd meg nekik, kölyök! – Ez annyira jel-

lemző volt: apunak, aki egy igazi küzdőszellem, minden, ami az oktatáshoz kötődött, egy megvívandó csata volt. – Gondolok rád.

Elmosolyodva megköszöntem neki, majd letettem a kagylót, mi-közben anyu tejet öntött a csészéjébe. Egy ideig még a kávéját kever-gette, a kanál halkan csilingelt, mielőtt megszólalt volna.

– Kitalálom. Nem jön el.– Megszületett a kisbaba – mondtam. – Thisbének nevezték el.Anyu felhorkantott.– Ó, szent ég! – sápítozott. – A rengeteg Shakespeare-karakter

közül apádnak pont ezt kellett választania? Szegény kislány. Egész életében magyarázkodhat a neve miatt.

Igazán nem kellett volna ennyire meglepődnie, tekintve, hogy hagyta, hogy engem és a bátyámat is apu nevezzen el: Detram Hol-lis apu egyik nagyra becsült professzora, W. H. Auden pedig a ked-venc költője volt. Gyerekként sokszor kívántam, bár Ashley -nek vagy Ka therine-nek hívnának, mert ez nagyban megkönnyítette volna az életemet, de anyu szerint a nevemmel tesztelhetem az em-bereket. Auden nem olyan volt, mint Frost, mondogatta vagy Whit-man. Ő homályosabban fogalmazott, és ha valaki ismeri, akkor leg-alább biztos lehetek benne, hogy olyan valakivel kerültem össze, aki megéri az időt és a fáradságot, aki velem egy szellemi szinten van. Gondoltam, ez hatványozottan igaz Thisbére, de ahelyett, hogy ezt megemlítettem volna, leültem, hogy átnézzem a beszédem szövegét. Anyu is kihúzott egy széket, és leült mellém.

– Szóval ezek szerint Heidi túlélte a szülést – közölte, a kávéjá-ba kortyolva.

– Császározni kellett.

• 21 •

– Szerencsés – mondta anyu. – Hollis majdnem öt kilóval szüle-tett, és az érzéstelenítő nem hatott. Majd’ belehaltam.

A papírjaimat rendezgettem, és vártam, hogy folytassa egy ha-sonló történettel. Hogy Hollis milyen falánk gyerek volt, és mi-lyen mohón itta a tejet. Hogy állandóan fájt a hasa, és hosszú sé-tákra kellett vinni, de még akkor is órákig üvöltött. Vagy hogy apu hogyan…

– Remélem, tudja, hogy apád nem lesz nagy segítségére – mond-ta anyu, miközben elvett pár lapot, és a szemöldökét ráncolva át-nézte őket. – Örülhettem, ha néha kicserélte a pelenkátokat. Arról nem is beszélve, hogy mindig én éjszakáztam mellettetek. Azt ál-lította, hogy alvásproblémái vannak, és szüksége van arra a kilenc órára, hogy tanítani tudjon. Szemtelenül kényelmes így, nem igaz?

Miközben beszélt, továbbra is a jegyzeteimet olvasta, és megint olyan furán éreztem magam, mint mindig, amikor a teljesítménye-met bírálta. Egy másodperc múlva azonban minden megjegyzés nélkül letette.

– Hát – mondtam, amikor ismét a kávéjába kortyolt –, ez már ré-gen volt. Talán azóta megváltozott.

– Az emberek nem változnak. Minél idősebb vagy, annál inkább a megszokásaid rabjává válsz. – Megcsóválta a fejét. – Emlékszem, ahogy ott ültem a szobában, Hollis pedig üvöltött a karomban, és vártam, hogy nyíljon az ajtó, apád bejöjjön, és azt mondja: „Majd én átveszem, te menj pihenni!” Végül már mindegy volt, hogy ki segít. Csak jött volna valaki!

Beszéd közben kibámult az ablakon, és ujjaival a bögréjét szoron-gatta, amit nem tett le, és nem is ivott belőle, hanem félúton meg-állított a levegőben. Felvettem a jegyzeteimet, és gondosan elren-deztem őket.

• 22 •

– Készülődnöm kell – szóltam, hátratolva a székem.Anyu nem mozdult, miközben felálltam, és elsétáltam mellette.

Mintha megfagyott volna, és még mindig abban a régi szobában várakozna. Ám amikor kiléptem a folyosóra, hirtelen megszólalt.

– Szerintem gondold át azt a Faulkner-idézetet – javasolta. – Túl sok kezdőmondatnak. Még a végén hatásvadásznak tűnnél.

Lenéztem a legelső lapra, ahova ezt írtam: „A múlt nem holt. Még csak el sem múlt.”

– Rendben – mondtam. Mint mindig, most is igaza volt. – Kösz.

* * *

Annyira el voltam foglalva a gimi utolsó évével és az egyetemi jelent-kezéssel, hogy eszembe sem jutott a nyár megtervezése. Egyszer csak kitört a szünet, és csak vártam, hogy az életem megint elkezdődjön.

Pár hetet azzal töltöttem, hogy összeszedtem azokat a cuccokat, amikre majd a Defriese-ban szükségem lesz. A huntsingeri előké-szítő suliba is jelentkeztem óraadónak, de ez nem volt túl izgalmas, tekintve, hogy én voltam az egyetlen, aki törődött a tanulás sal. Ez egyre egyértelműbbé vált, amikor sorra kaptam a meghívá sokat a perkinses barátaimtól vacsorákra vagy kiruccanásokra. Szerettem volna találkozni velük, de amikor együtt voltunk, kívülállónak éreztem magam. Csak két évet jártam a Kiffney-Brownba, de ez az iskola annyira más volt, annyira elvont, hogy nem igazán tudtam bekapcsolódni a nyári munkákról és barátokról szóló beszélgetések-be. Néhány ilyen kellemetlen találkozó után inkább lemondtam a többit, arra hivatkozva, sok a dolgom, és egy idő után vették az üze- netet.

Otthon sem találtam a helyem, mivel anyu kapott valamennyi ösztöndíjat az egyik kutatására, és egész nap azon dolgozott. Ha

• 23 •

mégsem, akkor a tanársegédei ugrottak át egy-egy spontán vacsorá-ra vagy koktélpartira. Amikor a ház már túl zajos és zsúfolt lett, ki-ültem a verandára egy könyvvel, amíg be nem esteledett, és mehet-tem a Raybe.

Az egyik nap épp a buddhizmusról olvastam egy könyvet, ami-kor észrevettem, hogy egy zöld Mercedes hajt be az utcánkba. Le-lassított, ahogy közelebb ért a postaládánkhoz, majd megállt. A kö-vetkező pillanatban egy nagyon csinos szőke lány szállt ki a kocsiból csípőfarmerben, piros topban és magas talpú szandálban, az egyik kezében egy csomaggal. Végigmérte a házat, mielőtt elindult vol-na a feljárón. Már majdnem a bejárati lépcsőnél járt, amikor észre- vett.

– Szia! – szólt kissé túl barátságosan, ami ijesztő volt. Alig volt időm válaszolni, mielőtt elém lépett volna, arcán széles mosollyal. – Te biztosan Auden vagy.

– Igen – mondtam lassan.– Én meg Tara vagyok! – Ennek a névnek valószínűleg ismerős-

nek kellett volna lennie. De amikor rájött, hogy nem az, hozzátet-te: – Hollis barátnője?

Ó, remek! – gondoltam. De hangosan csak annyit feleltem: – Jaj, persze, tényleg.– Olyan jó, hogy végre találkozunk! – folytatta, majd közelebb

lépve megölelt. Gardénia és illatosított törlőkendő illata volt. – Hol-lis tudta, hogy erre jövök hazafelé, így megkért, hogy ezt hozzam el. Egyenesen Görögországból!

Átnyújtotta a küldeményt, amit barna papírba csomagoltak, és a bátyám dőlt, hanyag kézírásával állt rajta a nevem és a címem. Be-letelt pár kínos másodpercbe, mire rájöttem, arra vár, hogy kinyis-sam, amit meg is tettem. Egy üveg képkeret volt benne, amit színes

• 24 •

kövekkel raktak ki, az aljára pedig ezt karcolták: Minden idők legjobb élménye. A képen Hollis a Tádzs Mahal előtt állt túra-nadrágban és pólóban, vállán hátizsákkal, arcán laza mosolyával.

– Ugye milyen szép? – kérdezte Tara. – Egy bolhapiacon vettük Athénban.

Mivel nem mondhattam ki, amit őszintén gondoltam, azaz hogy elég narcisztikus dolog saját magadról fényképet adni valakinek, csak annyit nyögtem ki:

– Gyönyörű.– Tudtam, hogy tetszeni fog! – tapsolt örömében. – Mondtam is

neki, hogy ilyen képkeretekre mindenkinek szüksége van. Szebbé teszik az emlékeket.

Ismét a keretre pillantottam, a szép kövekre és a bátyám laza ki-fejezésére. Minden idők legjobb élménye, valóban.

– Igen – mondtam. – Abszolút.Tara megint rám villantotta bájos mosolyát, és a vállam fölött be-

kukucskált az ablakon.– Anyukád itthon van? Szeretnék vele találkozni. Hollis imádja,

egyfolytában róla áradozik.– Ez kölcsönös – tettem hozzá. Rám nézett, én meg visszamoso-

lyogtam rá. – A konyhában van. Hosszú, fekete haj, zöld ruha. El sem tévesztheted.

– Remek! – És mielőtt még megelőzhettem volna, megint meg-ölelt. – Köszönöm.

Bólintottam. Ez a fajta magabiztosság a bátyám minden barátnő-jére jellemző volt, legalábbis amíg együtt voltak. Aztán amikor az e-mailek és a telefonhívások elmaradtak, és a bátyám halottnak tet-tette magát előttük, akkor láttuk meg a lányok másik oldalát: a piros szemeket, a nyafogó üzeneteket a rögzítőn és a dühös dudálásokat

• 25 •

a házunk előtt. Tara nem tűnt annak a dühös, dudálós típusnak, de az ember sosem tudhatja…

Tizenegykor anyám imádói még mindig a házban zajongtak. A szobámban ültem, és unalmamban a Ume.com profilomat (sem-mi üzenet, nem mintha számítottam volna rá) és a leveleimet (csak egy szokásos mi újság? üzenet aputól) nézegettem. Eszembe jutott, hogy felhívom a barátaimat, hátha mennek valahova, de aztán visz-szaemlékeztem a legutóbbi kínos találkozásra, és inkább leültem az ágyra. Hollis képe az éjjeliszekrényen állt. Felvettem, és az ízléste-len kék kövekre bámultam. Minden idők legjobb élménye. Volt ezekben a szavakban és a laza mosolyában valami, ami a barátaim fecsegésére emlékeztetett. Nem az órákról vagy a jegyekről beszél-gettek, hanem más dolgokról, amik éppoly távolinak tűntek, mint a Tádzs Mahal: dumcsi a fiúkról és az összetört szívekről. Valószí-nűleg egy csomó képük akadt, ami beleillett volna ebbe a keretbe, ám nekem egy sem.

Ismét a bátyámra pillantottam, vállán a hátizsákkal. Az utazás és más helyek megismerése tele volt lehetőségekkel. Talán Görögor-szágba vagy Indiába nem tudtam elmenni. De valahova elmehetek.

A laptopomhoz mentem, beléptem az e-mail fiókomba, és meg-nyitottam apu üzenetét. Anélkül, hogy átgondoltam volna, gyorsan válaszoltam, majd egy kérdéssel zártam. Fél órán belül vissza is írt.

Persze hogy jöhetsz! Addig maradsz, amíg csak akarsz. Örülnénk egy kis társaságnak!

És a nyaram egyszer csak megváltozott.

* * *

• 26 •

Másnap reggel bepakoltam a kocsimba egy sporttáskányi ruhát, a laptopomat és egy nagy bőröndöt tele könyvekkel. Még korábban rákerestem az őszi defriese-os óráim tanmenetére, és levadásztam pár könyvet az egyetem könyvesboltjában. Gondoltam, nem árt-hat, ha megismerkedem a tananyaggal. Kicsit más, mint amit Hollis vitt magával, de apuéknál úgysem lesz mit csinálni. Persze ott van a strand és Heidi, nem mintha bármelyik is vonzó társaság lett volna.

Előző éjjel elköszöntem anyutól, gondoltam később kel, mint hogy elindulnék. De amikor beléptem a konyhába, éppen a sereg-nyi borospoharat és gyűrött szalvétát szedte le az asztalról fáradt te-kintettel.

– Hosszú éjszaka? – kérdeztem, bár mivel én is ébren voltam, tud-tam, hogy az volt. Az utolsó autó fél kettőkor hajtott el a felhajtóról.

– Nem igazán – válaszolta, miközben vizet engedett a mosogató-ba. Válla fölött a garázsajtóban fölhalmozott táskáimra pillantott. – Korán indulsz. Ennyire várod, hogy megszabadulhass tőlem?

– Nem – feleltem. – Csak el akarom kerülni a forgalmat.Igazából nem számítottam rá, hogy anyut érdekelni fogja, hol töl-

töm a nyarat. És talán nem is érdekelte volna, ha valahova másho-va mentem volna. De ha apu is belekerült az egyenletbe, a dolgok megváltoztak. Mint mindig.

– Képzelem, milyen körülmények közé érkezel – mondta moso-lyogva. – Apád egy újszülöttel! Az ő korában! Vicces.

– Majd jelentkezem – mondtam.– Ó, ajánlom is! Rendszeres jelentést kérek.Figyeltem, ahogy kezét a vízbe mártja, és elmos egy poharat.– Egyébként – érdeklődtem –, mit gondolsz Hollis barátnőjéről?Anyu fáradtan sóhajtott.– Mit is keresett itt?

• 27 •

– Hollis küldte, egy ajándékot hozott nekem.– Tényleg – mondta, és pár poharat a szárítóra tett. – És mit is?– Egy képkeretet. Görögországból. Benne egy kép Hollisról.– Á – elzárta a csapot, és kézfejével hátrasimította egy hajtincsét.

– Nem ajánlottad fel neki, hogy inkább tartsa meg, mert ezután va-lószínűleg már csak így láthatja?

Habár ez nekem is megfordult a fejemben, most, anyu szájából hallva, elkezdtem sajnálni Tarát, nyitott, barátságos arcát, azt a ma-gabiztosságot, amivel belépett a házba, annyira biztos volt abban, hogy ő Hollis számára az egyetlen.

– Sosem lehet tudni – jegyeztem meg. – Talán Hollis megválto-zott, és nemsokára eljegyzik egymást.

Anyu felém fordult, a homlokát ráncolva.– Auden – emlékeztetett. – Mit mondtam neked az emberekről

és a változásról?– Hogy az emberek nem változnak?– Pontosan.Visszafordult a mosogatóhoz, és figyelmét egy tányérra irányítot-

ta. Eközben észrevettem egy fekete, vastag keretes szemüveget az aj-tó melletti pulton. Hirtelen minden világossá vált: a hangok, ami-ket késő éjjel hallottam, hogy ilyen korán kelt, és ennyire igyekezett eltüntetni az előző nap nyomait. Fel akartam venni a szemüveget, úgy, hogy ő is lássa, csak hogy én is megbizonyosodjak róla. Ehe-lyett otthagytam, ahol volt, és elbúcsúztam. Anyu szorosan magá-hoz ölelt – mindig ezt csinálta, mintha soha nem akarna elengedni – majd mégis megtette, én meg elindultam.

• 28 •

kettő2

Apu és Heidi háza épp olyan volt, mint amilyennek elképzel-tem. Csinos, fehérre festett, zöld spalettákkal, verandával, amin hintaszékek és cserepes virágok álltak, az ajtó fölött pedig egy vi-dám, sárga, kerámiaananász lógott, rajta a felirat: Isten hozott! Már csak a fehér kerítés hiányzott.

Megálltam a ház előtt, és észrevettem apám leharcolt Volvóját a nyitott garázsban, mellette egy új Prius parkolt. Amint leállítottam a motort, már hallottam is az óceánt. Olyan hangos volt, hogy nem lehetett igazán messze. És valóban, ahogy a ház mögé néztem, ma-gasra nőtt füvet és a horizontig elnyúló kékséget láttam.

A látványtól eltekintve voltak kétségeim. Soha nem voltam az a spontán típus, és minél messzebbre jöttem otthonról, annál ijesz-tőbbé vált a Heidivel töltött nyár gondolata. Majd csoportos ma-nikűrre megyünk vele és a babával? Vagy majd ragaszkodik hozzá, hogy elkísérjem a szoláriumba, hozzá illő retró Szeretem az uni-kornisokat pólóban? De aztán eszembe jutott Hollis, ahogy ott áll a Tádzs Mahal előtt, és hogy mennyire untam magam otthon. Plusz

• 29 •

alig láttam aput, mióta megnősült, és talán ez – nyolc teljes hét, amikor nem tanít, és én sem vagyok suliban – lesz az utolsó esély, hogy egy kis időt együtt töltsünk az egyetem és az új életem előtt.

Mély levegőt vettem, és kiszálltam. Ahogy a verandához köze-ledtem, azt mantráztam magamban, hogy nem számít, mit mond vagy tesz Heidi, én majd csak mosolygok, és sodródom az árral. Legalábbis amíg el nem jutok a szobámig, és be nem csukom az aj-tót magam mögött.

Megnyomtam a csengőt, és hátraléptem, miközben próbáltam valami barátságos kifejezést erőltetni az arcomra. Odabentről sem-mi sem hallatszott, így megint csöngettem, majd közelebb hajolva, most már hallottam a siető lépteket és Heidi vidám hangját.

– Egy pillanat! – De aztán megint semmi.Előrenyúltam, és megpróbálkoztam a kilinccsel: könnyen elfor-

dult, az ajtó kinyílt, és én bedugtam a fejem.– Helló? – tapogatóztam, a hangom visszaverődött az üres folyo-

só sárga, képekkel díszített falairól. – Van itt valaki?Csönd. Beléptem, és becsuktam az ajtót. Csak ekkor hallottam

meg megint az óceán moraját, de most másként és közelebbről, mintha a másik szobából jött volna. Követtem a hangot a folyo-són, míg egyre hangosabb és hangosabb lett; egy nyitott ablakra vagy hátsó ajtóra számítottam. Ehelyett a nappaliba jutottam, ahol a hang már fülsüketítő volt. Heidi egy fotelben ült, kezében a ba-bával.

Legalábbis, azt hittem, hogy Heidi az. Nehéz lett volna megmon-dani, mivel egyáltalán nem hasonlított arra a nőre, akit legutóbb láttam. Haját kócos, féloldalas lófarokba kötötte, de néhány haj-szál az arcához tapadt. Egy elnyűtt melegítőnadrág és óriási egyete-mi póló volt rajta, aminek az egyik vállát nedves foltok tarkították.

• 30 •

Szeme csukva volt, fejét kissé hátradöntötte. Azt hittem alszik, de aztán halkan sziszegni kezdett, anélkül, hogy ajka megmozdult volna:

– Ha felébreszted, kinyírlak.Ijedtemben megdermedtem, majd óvatosan hátraléptem egyet.– Bocsánat – szóltam. – Én csak…Szemhéja felpattant, és résnyire húzott szemmel körbenézett.

Amikor azonban észrevett, arckifejezése meglepettségről árulko-dott. És akkor, egyszer csak, sírva fakadt.

– Ó, istenem, Auden – mondta elszorult torokkal –, annyira saj-nálom. Elfelejtettem, hogy… és aztán azt hittem… de nincs ment-ség… – Elhallgatott, válla rázkódott a sírástól, miközben kezében a baba – aki olyan apró és törékeny volt még az élethez – háborítat-lanul aludt tovább.

Pánikszerűen pillantottam körbe a szobában, és próbáltam rá-jönni, hol lehet az apám. Ekkor jöttem rá, hogy a borzasztó hangos óceá ni moraj nem kintről jött, hanem egy kis, fehér készülékből a dohányzóasztalon. Ki az, aki így hallgatja az óceánt, amikor az iga-zi egy köpésnyire van? Ez egyike volt azoknak a dolgoknak, amik-nek nem sok értelmét láttam.

– Ööö – szóltam, miközben Heidi még mindig sírt, zokogását csak pár szipogás és az álhullámok zúgása szakította meg –, tudok esetleg… szükséged van valamire vagy ilyesmi?

Reszketve szívta be a levegőt, majd rám nézett. Szeme alatt sötét karikák húzódtak, állán pedig egy pattanás piroslott.

– Nem – hüppögte, miközben újabb könnycseppek gyűltek a sze-mébe. – Minden rendben. Csak… jól vagyok.

Ez elég valószínűtlennek látszott, még az én hozzá nem értő sze-memnek is. De már nem volt időm vele ellenkezni, ugyanis apu

• 31 •

lépett a szobába, kezében egy tálcán kávéval és egy kis, barna papír-tasakkal. A szokásos gyűrött khakinadrágja és egy kigombolt nya-kú ing volt rajta, szemüvege kissé csálén állt. Amikor tanított, ezt az öltözékét még általában egy nyakkendővel és egy tweedzakóval egészítette ki. A tornacipőt azonban nem cserélte le, bármi legyen is az alkalom.

– Hát itt vagy! – üdvözölt, amikor észrevett, és közelebb lépett, hogy megölelhessen. A válla fölött Heidire pillantottam, aki az aj-kát harapdálta, és az ablakon keresztül az óceánt bámulta. – Hogy utaztál?

– Jól – mondtam, miközben elengedett, elvett egy kávét a tálcá-ról, és felém nyújtotta. Elvettem, majd figyeltem, ahogy magának is vesz egyet, mielőtt az utolsót letenné Heidi elé az asztalra, aki úgy bámulta a poharat, mintha nem tudná, mit is kezdjen vele.

– Találkoztál már a húgoddal?– Ö, nem – feleltem. – Még nem.– Ó, nos akkor! – Letette a papírzacskót, és Heidi felé nyúlt – aki

erre összerezzent, nem mintha apu észrevette volna –, és elvette tőle a babát. – Íme, itt van. Ő Thisbe.

Lenéztem a húgomra, aki annyira pici és törékeny volt, mintha nem is igazi lenne. Csukott szemét apró, hegyes szempillák árnyal-ták. Az egyik keze kilógott a takaró alól, kis ujjait enyhén behajlí-totta.

– Gyönyörű – mondtam, mert ilyenkor ezt szokás mondani.– Ugye? – Apu vigyorgott, és egy hirtelen mozdulattal megemelte

a karjában fekvő Thisbét, akinek a szeme rögtön kipattant. Ránk né-zett, pislogott egyet, majd, épp mint az anyja, hirtelen sírva fakadt. – Hoppá! – lepődött meg apu, majd ide-oda mozgatta. This be ettől kissé hangosabban folytatta. – Édesem? – fordult vissza Heidihez,

• 32 •

aki még mindig ugyanabban a pózban ült, karja ernyedten lógott mellette. – Szerintem éhes.

Heidi nyelt egyet, és szótlanul nézett a férjére. Apu, miután visz-szaadta neki Thisbét, szinte automatikusan lépett az ablakhoz, mi-közben a sírás egyre hangosabbá vált.

– Menjünk ki egy kicsit! – javasolta, elvette a papírzacskót az asz-tal széléről, és intett, hogy kövessem. Egy üveg tolóajtóhoz lépett, kinyitotta, és kivezetett a hátsó verandára. Normális esetben a kilá-tástól elállt volna a lélegzetem – a ház pont a parton állt, a strandhoz egy sétány vezetett, de most inkább hátrafelé pillantottam, viszont addigra Heidi már kiment a szobából, kávéját érintetlenül hagyva az asztalon.

– Jól van? – kérdeztem.Apu kinyitotta a papírzacskót, kivett egy muffint, és felém nyúj-

totta. Megráztam a fejem.– Fáradt – jegyezte meg, majd beleharapott a süteménybe, pár

morzsa az ingén landolt. Az egyik kezével lesöpörte, és folytatta az evést. – A baba sokat van ébren éjszaka, én meg nem igazán tu-dok segíteni, mert van ez az alvásproblémám, és muszáj napi kilenc órát aludnom. Próbálom meggyőzni, hogy fogadjon fel segítséget, de nem hajlandó rá.

– Miért nem?– Ó, hiszen ismered Heidit – magyarázta, mintha így lenne. –

Mindent egyedül és tökéletesen akar csinálni. De ne aggódj, minden rendben lesz! Az első pár hónap egyszerűen csak nehezebb. Emlék-szem, amikor Hollis ennyi idős volt, anyád szinte beleőrült. Persze a bátyád iszonyatosan hasfájós volt. Egész éjjel sétálni kellett vele, és még akkor sem hagyta abba a visítást. És mekkora étvágya volt! Szent ég! Az összes tejet kiszívta anyádból, és még az sem volt neki elég…

• 33 •

Tovább beszélt, de ezt már mind hallottam, minden egyes szót fejből tudtam, úgyhogy inkább a kávémat kortyolgattam. Balra még pár ház látszott, azokon túl pedig egy üzletekkel tarkított sé-tány és egy nyilvános strand, ami már most tele volt napernyőkkel és napozókkal.

– Mindenesetre – folytatta apu, miközben összegyűrte a muffin csomagolását, és visszadobta a zacskóba – vissza kell mennem dol-gozni, de előtte még megmutatom a szobádat. Aztán később, vacso-ránál majd találkozunk. Rendben?

– Persze – mondtam, ahogy ismét a házba léptünk, ahol az óce-ángép tovább morajlott. Apu megcsóválta a fejét, majd lehajolt, és egy kattanással kikapcsolta: a hirtelen beálló csend fülsértő volt. – Szóval még a könyveden dolgozol?

– Ó, igen. Most nagyon benne vagyok, hamarosan befejezem – válaszolta. – Igazából már csak tervezés kérdése, hogy hogyan ren-dezem el az utolsó részecskéket a papíron. – Visszamentünk az elő-szobába, majd fel a lépcsőn. Ahogy végigmentünk a folyosón, el-haladtunk egy nyitott ajtó előtt, amin bepillantva rózsaszín falat és barna pettyes szegélyt láttam. Odabent minden csendes volt, nem hallatszott sírás.

Apu kinyitotta a szomszédos szoba ajtaját, és intett, hogy lépjek be.– Bocsi, kicsit szűkös a hely – szabadkozott, miközben átléptem

a küszöböt. – De innen nyílik a legszebb kilátás.Nem viccelt. Bár a szoba pici volt, épp hogy elfért benne egy ágy

és egy komód, az ablak egy érintetlen területre nézett, semmi más, csak fű, homok és víz.

– Ez szuper – mondtam.– Ugye? Eredetileg a dolgozószobám volt. De aztán a babáé lett a

szomszéd szoba, így átköltöztem a ház másik felébe. Nem akartam

• 34 •

felébreszteni az alkotói folyamatom zajaival. – Felnevetett, mintha olyat mondott volna, amit bizonyára viccesnek találok. – Ha már itt tartunk, jobb is, ha megyek. Az utóbbi időben reggelente vagyok a legtermékenyebb. Vacsoránál találkozunk, rendben?

– Ó – mondtam, az órámra pillantva. 11:05 volt. – Persze.– Remek. – A karomra tette a kezét, majd, magában dudorász-

va, elindult a folyosón, én meg csak néztem utána. Miután elhaladt a rózsaszín és barna szoba mellett, hallottam, ahogy becsukódik az ajtó.

* * *

Aznap este fél hétkor a baba sírására ébredtem.A sírás igazából enyhe kifejezés volt. Thisbe üvöltött, a tüdeje bi-

zonyára hatalmas nyomásnak volt kitéve. És míg a szobámban épp-hogy csak hallható volt, bár csak egy vékony fal választott el tőle, amikor kiléptem a folyosóra, hogy a fürdőben megmossam a foga-mat, a hang elviselhetetlenné vált.

Egy pillanatra megálltam a sötétben a rózsaszín szoba ajtaja előtt, a sírást hallgatva, ami egyre erősödött, erősödött és erősödött, majd hirtelen elhallgatott, hogy aztán még nagyobb erővel törjön elő. Már épp azon tűnődtem, vajon én vagyok-e az egyetlen, aki felfi-gyelt a jelenségre, amikor a pillanatnyi csendben, hallottam, ahogy valaki azt súgja:

– Csi-csitt – mielőtt az újra feltámadó üvöltés el nem nyomta.Volt ebben valami ismerős, és egy kép tört elő az emlékeimből.

Amikor a szüleim először vitatkoztak éjszaka, ez volt az a szó, amit magamban ismételgettem – csi-csitt, minden rendben – újra és újra, miközben megpróbáltam a hangokat kizárni, és elaludni. Furcsa volt most hallani, mivel ez a hang eddig csak hozzám tartozott, az

• 35 •

én fejemben és a körülöttem lévő sötétségben létezett, így tovább-mentem.

– Apu?Apám egy fal felé fordított íróasztalnál ült a laptopja előtt, és nem

mozdult, miközben megszólalt:– Hm?Hátrapillantottam a folyosón a rózsaszín szoba irányába, majd

vissza rá. Nem gépelt, csak bámulta a képernyőt, mellette az aszta-lon egy teleírt, sárga jegyzetfüzet hevert. Azon gondolkoztam, vajon végig itt volt-e, amíg aludtam, hét órán keresztül.

– Segítsek – ajánlkoztam –, ööö, elkezdjem készíteni a vacsorát, vagy ilyesmi?

– Heidi nem azt csinálja? – kérdezte, még mindig a képernyőt ta-nulmányozva.

– Azt hiszem, a babával van – feleltem.– Ó! – Most már elfordította a fejét, és rám nézett. – Nos, ha éhes

vagy, van egy jó gyorsétterem pár tömbnyire. Isteni a hagymaka-rikájuk.

Elmosolyodtam.– Remekül hangzik – mondtam. – Megkérdezzem Heidit, hogy

kér-e valamit?– Persze. Nekem pedig hozz egy sajtburgert és egy adagot azok-

ból a hagymakarikákból! – A zsebébe nyúlt, kivett pár bankjegyet, és a kezembe nyomta. – Köszi szépen, Auden! Igazán kedves tőled.

Eltettem a pénzt, miközben totál idiótának éreztem magam. Ter-mészetes, hogy ő nem tud velem jönni: új baba van a háznál, és egy feleség, akire vigyáznia kell.

– Nem probléma – mondtam, bár közben visszafordult a laptop-hoz, és úgy tűnt, meg sem hallotta. – Nemsokára jövök.

• 36 •

Visszamentem a rózsaszín szobához, ahol Thisbe még mindig tel-jes hangerővel tombolt. Gondoltam, legalább ezúttal nem kell ami-att aggódnom, hogy felébresztem, és bekopogtam. Egy másodperc múlva az ajtó résnyire kinyílt, és Heidi nézett ki rajta.

Elgyötörtebbnek tűnt, mint azelőtt, már ha ez lehetséges volt: a lófarka eltűnt, haja kócosan lógott az arcába.

– Szia! – mondtam, vagy inkább kiáltottam, hogy túlharsogjam az üvöltést. – Elmegyek vacsoráért. Mit kérsz?

– Vacsoráért? – ismételte ő is emelt hangon. Bólintottam. – Már vacsoraidő van?

Az órámra néztem, mintha szükségem lett volna a megerősítésre.– Háromnegyed hét.– Ó, édes istenem! – Lehunyta a szemét. – Szerettem volna ne-

ked egy meglepi vacsorát készíteni. Az egészet megterveztem, csirke zöldséggel meg minden. De a kicsi annyira nyűgös, és…

– Nem gond – nyugtattam meg. – Hozok hamburgert. Apu sze-rint van egy jó hely az utca végén.

– Apád itt van? – kérdezte. Közben megemelte Thisbét a karjá-ban, és a vállam fölött kinézett a folyosóra. – Azt hittem, elment az egyetemre.

– A szobájában dolgozik – feleltem. Közelebb hajolt, jelezve, hogy nem hallotta. – Ír – ismételtem hangosabban. – Szóval akkor megyek. Mit kérsz?

Heidi csak állt egy helyben, miközben a baba kettőnk közt üvöl-tött, és a folyosón keresztül az apu dolgozószobájából kiáramló fény felé pislogott. Szólásra nyitotta a száját, de aztán meggondolta ma-gát, és mély levegőt vett.

– Mindegy, mit hozol, az jó lesz – mondta egy pillanattal később. – Köszönöm.

• 37 •

Bólintottam, majd hátraléptem, ő pedig becsukta az ajtót. Az utolsó dolog, amit láttam, a baba, aki még mindig bömbölt, arca vöröslött.

Hála az égnek, odakint minden sokkal csendesebb volt. Csak az óceán moraja és a szomszédok zöreje – gyerekkiáltások, autórádiók, egy tv – hallatszott, ahogy elsétáltam az utcán a házak végéig, ahol az üzletközpont kezdődött.

Ez tulajdonképpen egy keskeny, deszkapalánkokból álló sétány volt, amit különböző üzletek szegélyeztek: egy smoothie italbolt, egy strandkütyüs bolt, ahol olcsó törülközőket és kagylóból készült órákat árultak, egy pizzéria. Körülbelül félúton jártam, amikor egy kis butikhoz, a Clementine’shoz értem, aminek rikító narancssár-ga ponyvája volt. A bejárati ajtóra celluxszal egy papírt erősítettek, amin nagy betűkkel ez állt:

Kislány! Thisbe Caroline West,

született: június 1. súlya: 2700 gramm.

Tehát ez volt Heidi üzlete, gondoltam. Odabent fogasokon pó-lók és farmerek sorakoztak, volt külön sminkes és krémes részleg, a pénztár mögött pedig egy sötét hajú lány állt rózsaszín ruhában, aki a körmeit vizsgálgatva telefonált.

Kissé távolabb észrevettem azt a helyet, ami minden bizonnyal a gyorsétterem volt – Utolsó esély bisztró, a part legjobb hagy-makarikái! – állt a táblán. A két üzlet között állt még egy épület, egy biciklibolt. Előtte, egy ütött-kopott pad körül egy csapat, kö-rülbelül velem egyidős fiú álldogált, miközben beszélgettek, és az elhaladókat figyelték.

• 38 •

– A helyzet az – mondta az egyikük, egy zömök fiú, aki pénztár-cáját egy a sortjára erősített láncon hordta –, hogy a névnek ütősnek kell lennie. Legyen benne energia, értitek?

– Fontosabb, hogy ötletes legyen – tette hozzá egy másik, egy magasabb, vékonyabb, göndör hajú, kissé bogarasnak tűnő srác. – Ezért kéne azt választani, amit én javasoltam, a Dobfék. Tökéle- tes.

– Ez úgy hangzik, mintha egy hangszer-, és nem egy bringabolt lenne – jegyezte meg az alacsonyabbik.

– A biciklinek is van fékje – mutatott rá a barátja.– De a dob egy hangszer.– Vagy mosógépalkatrész – közölte a sovány fiú.– Most már Mosógépdobnak akarod elnevezni?– Nem – mondta a barátja, miközben a másik kettő röhögött. –

De szerintem nem baj, ha a szónak több jelentése is van.– Kit érdekel a jelentése? – Sóhajtott az alacsonyabb. – Olyan

név kell, ami figyelemfelkeltő, és vonzza a vevőket. Mint mondjuk a Zoom Bringa. Vagy a Turbó Bringa.

– Hogy menne már egy bringa turbó sebességgel? – kekeckedett egy másik fiú, aki nekem háttal állt. – Ez hülyeség.

– Nem az – motyogta a pénztárcás srác. – Különben is, tőled még egy ötletet sem hallottunk.

Eljöttem a Clementine’s elől, és továbbmentem. Ekkor a harma-dik srác hirtelen megfordult, és a tekintetünk találkozott. Rövid, sö-tét haja és napbarnított bőre volt, arca széles, magabiztos mosolyra húzódott, amit felém villantott.

– Mi van – mondta lassan, tekintete még mindig az enyémbe fú-ródott –, ha azt mondom, hogy most sétált el előttem Colby legdö-gösebb csaja?

• 39 •

– Ó, Jézus! – képedt el a bogaras, fejcsóválva, miközben a többi-ek hangosan röhögtek. – Szánalmas vagy.

Éreztem, ahogy elpirulok, még ha nem is szóltam semmit, és foly-tattam az utam. Tudtam, hogy még mindig engem néz, arcán azzal a vigyorral, miközben egyre nőtt köztünk a távolság.

– Csak a tényeket közlöm – kiáltotta, hogy még én is meghall-jam. – Tudod, megköszönhetnéd.

De nem tettem. Nem feleltem semmit, mert fogalmam sem volt, hogy reagáljak egy ilyen közeledésre. Ha a baráti kapcsolataim gyé-rek voltak, akkor a fiúkról – azon kívül, hogy ők is a jó jegyekért küzdöttek – semmit sem tudtam.

Nem mintha még nem lettem volna szerelmes. A Jacksonban volt egy fiú fizikaórán, aki reménytelenül nem tudott számolni, és ha párba osztottak vele a kísérleteknél, mindig izzadt a tenyerem. A Perkins Dayben a matekon mellettem ülő Nate Cross-szal próbál-tam esetlenül flörtölni, de Nate-be mindenki bele volt zúgva, tehát ettől nem lettem különleges. Aztán a Kiffney-Brownban megismer-tem Jason Talbotot, és tényleg azt hittem, hogy végre nekem is lesz mit mesélni a fiúkról, amikor találkozom a barátaimmal. Jason okos volt, jóképű és kiszolgáltatott, miután a jacksonos barátnője dobta egy, ahogy ő mondta, „tetkós, fiatal bűnöző kinézetű hegesztőért”. A Kiffney-Brown kis csoportos órái miatt viszonylag sok időt töltöt-tünk együtt, és közben azért versenyeztünk, hogy ki tartsa az év vé-gi beszédet. Amikor elhívott a végzős bálba, sokkal izgatottabb vol-tam, mint ahogy azt mutattam. Aztán a „nagy lehetőségre”, az öko-lógiai konferenciára hivatkozva lemondta az egészet.

– Tudom, hogy ez neked nem gond – magyarázta, mire én csak némán bólogattam. – Te tudod, hogy mi az igazán fontos az élet-ben.

• 40 •

Oké, ez nem egészen olyan, mintha gyönyörűnek nevezett volna. De a maga módján ez is egy bók volt.

Az Utolsó Esély Bisztró tele volt. Az emberek sorban álltak, hogy leülhessenek, a kis ablak túloldalán pedig, a konyhában két sza-kács fel-alá futkosva dolgozott, miközben a rendelések egyre csak gyűltek előttük. Leadtam a rendelésem egy csinos, sötét hajú, ajak-piercinges lánynak, majd leültem az ablak mellé, hogy megvárjam. Odakint az utcán a fiúk még mindig a pad körül ácsorogtak: ame-lyikük megszólított, most a padon ült, karját a feje mögé nyújtva nevetett, miközben az alacsony, zömök haverja ide-oda kerekezett előtte, és biciklijével kisebb ugrásokat is bemutatott.

Eltartott egy ideig, mire az étel elkészült, de hamar rájöttem, hogy apunak igaza volt. Megérte a várakozást. Megkóstoltam egy hagy-makarikát, még mielőtt kiléptem volna az utcára, ami már tele volt fagyit nyalogató családokkal, andalgó párokkal és rengeteg futko-só kisgyerekkel. A távolban egy lélegzetelállító, narancssárga és ró-zsaszín naplemente látszott, amiről le sem vettem a szemem, ahogy elindultam. Nem is néztem a bicikliboltra, amíg el nem mentem előtte.

A srác még mindig ott volt, de most egy magas, vörös hajú lány-nyal beszélgetett, aki hatalmas napszemüveget viselt.

– Hé – kiáltotta felém –, ha még nincs programod ma estére, lesz egy kis örömtűz a Partnál. Foglalok neked helyet.

Ránéztem. A vörös hajú lány szúrós tekintettel méregetett, arcán ideges kifejezéssel, így hát nem feleltem semmit.

– Á, hát nem elbűvölő? – ugratott a srác, majd felnevetett. To-vábbmentem, és most a hátamon éreztem a vörös hajú lány pillan-tását. – Ne felejtsd el! Várni fogok rád.

• 41 •

Amikor visszaértem a házba, kerestem evőeszközöket és három tányért, majd megterítettem az asztalt, és kiraktam az ételt. Épp a ketchupös tasakokat pakoltam ki, amikor apu lejött a lépcsőn.

– Mintha hagymakarikákat éreztem volna – mondta, összedör-zsölve a tenyerét. – Nagyszerűen néz ki.

– Heidi is lejön? – kérdeztem, és kiraktam apu hamburgerét egy tányérra.

– Nem biztos – válaszolta, a hagymakarikákba túrva. Tele száj-jal még hozzátette: – A babának nehéz éjszakája van. Valószínűleg előbb megpróbálja elaltatni.

A lépcsőre pillantva azon tűnődtem, hogy vajon lehetséges-e, hogy Thisbe még mindig sír, mivel legalább egy órát voltam távol.

– Talán, ööö, megkérdezem, hogy nem akar-e a szobában enni.– Persze, remek – vetette oda, majd kihúzott egy széket, és le-

ült. Egy darabig még álltam ott, és figyeltem, ahogy kivesz még egy hagymakarikát, a másik kezével pedig elővesz egy újságot. Termé-szetesen vele akartam vacsorázni, de nem egészen így képzeltem.

Thisbe tényleg még mindig sírt: rögtön meghallottam, ahogy fel-értem a lépcső tetejére, kezemben Heidi vacsorájával. Amikor a ró-zsaszín szobához értem, az ajtót félig nyitva találtam. Odabent Hei-di egy hintaszékben ült, szeme csukva, így dülöngélt előre-hátra, előre-hátra. Nem akartam zavarni, de valószínűleg megérezte az étel illatát, mert hirtelen kinyitotta a szemét.

– Gondoltam, éhes vagy – szóltam. – Szeretnéd… bevigyem ne-ked?

Pislogott, majd Thisbére nézett, aki még mindig üvöltött.– Tedd csak le! – mondta, egy fehér komód felé intve. – Máris

megeszem.

• 42 •

A komódhoz lépve arrébb raktam egy plüsszsiráfot és egy köny-vet, a Kisbabád született: Az alapokat, ami a „Nyűgösség: Mi okoz-za, és mit tehetsz ellene” című fejezetnél volt nyitva. Vagy nem volt ideje elolvasni, vagy a könyv fabatkát sem ért, gondoltam, miköz-ben letettem a tányért.

– Köszönöm – mondta Heidi. Továbbra is hintázott, a mozgás szinte hipnotikus volt, de nyilván nem Thisbének, aki teljes hang-erővel visított. – Én csak… nem tudom, mit csinálok rosszul. Meg-etettem, tisztába tettem, le sem teszem, és olyan, mintha… ki nem állhatna vagy ilyesmi.

– Talán csak hasfájós – tippeltem.– De ez pontosan mit jelent? – Nagyot nyelt, és megint a lánya ar-

cára nézett. – Nem értem, pedig mindent megteszek, amit tudok…Elszorult torokkal elhallgatott, én meg apura gondoltam, aki

odalent hagymakarikát eszik, és újságot olvas. Ő miért nincs itt? Én sem tudtam sokat a kisbabákról. Miközben ezen morfondíroz-tam, Heidi rám nézett.

– Jaj, istenem, Auden, ne haragudj! – Megrázta a fejét. – Tudom, hogy nem vagy kíváncsi a problémáimra. Hiszen fiatal vagy, és szó-rakoznod kéne. – Szipogva az egyik kezével megtörölte a szemét. – Van ez a hely, a Part, itt az utca végén. A boltomból a lányok oda szoktak eljárni esténként. Menj és nézd meg! Bizonyára jobb, mint itt.

Megegyeztünk, gondoltam, de ez nem tűnt túl udvarias válasz-nak.

– Talán megnézem – jegyeztem meg.Bólintott, mintha ez már el lenne döntve, majd ismét Thisbére

pillantott.– Köszi a vacsorát – szólt. – Igazán… sokat jelent nekem.

• 43 •

– Szívesen – mondtam. De még mindig a babát nézte fáradt szemmel, amiből arra következtettem, hogy lezártnak tekinti a be-szélgetést, úgyhogy kimentem, és becsuktam magam mögött az aj-tót.

Odalent apu már majdnem végzett az evéssel, és épp a sportro-vatot olvasgatta. Amikor leültem a szemben lévő székre, felnézett, és elmosolyodott.

– Nos, hogy van? Alszik a baba?– Nem igazán – feleltem, és kicsomagoltam a hamburgeremet. –

Még mindig sír.– Jaj! – Hátratolta a székét, és felállt. – Jobb, ha vetek rájuk egy

pillantást.Na, végre! – gondoltam, miközben eltűnt a lépcsőn. Kivettem a

szendvicsem, és beleharaptam: már kihűlt, de finom volt. Még csak a felével végeztem, amikor apu visszajött, a hűtőhöz ment, és kivett egy sört. Én csak ültem és rágtam, miközben kinyitotta az üveget, belekortyolt, és kinézett az óceánra.

– Minden rendben odafent?– Ó, persze – felelte könnyedén, és a másik kezébe vette az üve-

get. – Csak ugyanolyan hasfájós, mint Hollis volt. Nem tehetünk mást, mint hogy kivárjuk a végét.

Az a helyzet, hogy szerettem az apámat. Talán kissé szeszélyes és rendkívül önző, de hozzám mindig jó volt, és én imádtam. Ám ebben a pillanatban megértettem, hogy egyesek miért nem kedve-lik annyira.

– És Heidi… nem jön az anyukája segíteni, vagy valami?– Az édesanyja pár évvel ezelőtt meghalt – magyarázta, és megint

beleivott a sörébe. – Van egy bátyja, de ő már idősebb, és Cin cinna-tiben él a saját gyerekeivel.

• 44 •

– És egy dada, vagy valaki más?Most rám nézett.– Nem fogad el segítséget – közölte. – Már mondtam, egyedül

akarja végigcsinálni.Eszembe jutott, hogy nyújtogatta Heidi a nyakát apu dolgozó-

szobája felé, és hálás pillantása, amikor bevittem a vacsoráját.– Talán – javasoltam – egy kicsit, tudod, erőszakoskodnod kéne.

Elég fáradtnak tűnik. Egy másodpercig csak bámult rám kifejezéstelen tekintettel.– Auden – szögezte le végül –, emiatt nem kell aggódnod, rend-

ben? Majd Heidi és én megoldjuk.Vagyis maradjak ki belőle. Igaza volt. Ez az ő háza, én itt csak

vendég voltam. Kissé nagyképű dolog volt azt feltételezni, hogy én ezt jobban tudom mindössze pár óra ittlét után.

– Oké – mondtam, és összegyűrtem a szalvétámat. – Persze.– Rendben – fejezte be nyugodtabb hangon. – Hát akkor… Me-

gyek is vissza dolgozni. Még ma be akarom fejezni ezt a fejezetet. Elleszel egyedül?

Ez nem is igazi kérdés volt, csak úgy hangzott mintha az lenne. Vicces, hogy a hangsúlyozással mennyi mindent el lehet érni. Akár egy mondat értelmét is meg lehet változtatni.

– Persze – mondtam. – Menj csak! Jól megleszek.

• 45 •

három2

De nem voltam jól. Unatkoztam, és Thisbe még mindig üvöl-tött. Kipakoltam a ruháimat, belelapoztam a gazdaságtanköny-vembe, és kitöröltem minden üzenetet a telefonomról. Mindez ká-bé negyven percig tartott. Ekkor, mivel a baba még mindig sírt – még mindig sírt! –, felkaptam a kabátom, összefogtam a hajam, és kimentem sétálni.

Először nem akartam kimenni a Parthoz, bármi és bárhol le-gyen is az. Csak egy kis levegőre és csendre volt szükségem, és ar-ra hogy végiggondolhassam, mi is történt ma este köztem és apám között. De hiába indultam a sétánnyal ellentétes irányba, egy tömb után zsákutcába jutottam, ami tele volt parkoló autókkal. Az egyik irányban egy ösvény látszott, a távolban fényt láttam. Talán hiba, gondoltam, de aztán eszembe jutott Hollis a képen, és elindultam az ösvényen.

Az út magasra nőtt füvön és dűnéken vezetett keresztül, mielőtt egy homokos részhez ért volna. Úgy tűnt, egykoron strand lehetett, amíg az erózió, egy vihar, vagy mindkettő kisebb félszigetet nem alkotott belőle, ahol most egy rakás ember lézengett. Néhányan

• 46 •

hordalék fából összerakott padokon ültek, mások egy tűzrakó hely körül álldogáltak, ahol már lobogott a tűz. Az egyik oldalon egy hatalmas furgon parkolt, aminek a platóján egy hordó állt, mellet-te a magas, vékony fiú ült a bicikliboltból. Amikor észrevett, meg-lepődött, majd a tűz felé nézett. A srác, aki megszólított, ott állt a tűz mellett piros széldzsekiben, kezében egy műanyag pohárral. Két lánnyal beszélgetett – a vörös hajúval és egy alacsonyabb, fekete ha-jú, kétcopfos lánnyal –, és közben a kezével hadonászott.

– Jobbról! – kiáltotta valaki a hátam mögött, amit egy süvítő hang kísért. Megfordultam, és az alacsony, zömök fiúval találtam magam szemben, ahogy eszeveszett tempóban közeledett a bringáján. Fél-reugrottam az útból, miközben elszáguldott mellettem, megkerülte a dűnét, majd továbbkerekezett a part homokos része felé. Még alig eszméltem fel, amikor újabb tekerő pedálokat hallottam, és még két bicikli tűnt fel a sötét ösvény felől, vezetőik – egy szőke fiú és egy rö-vid hajú lány – nevetve társalogtak egymással, ahogy továbbrobog-tak. Jézus! – gondoltam, miközben ismét hátraléptem, de ekkor meg egyenesen beleütköztem valamibe. Vagy valakibe.

Amikor megfordultam, egy magas fiú állt előttem, hosszú, sötét haját a nyakánál összefogta, és kék, kapucnis pulóvert, hozzá far-mert viselt. Hirtelen rám pillantott – mélyen ülő, zöld szeme volt –, de alig vett észre.

– Bocsi – mondtam, bár nem az én hibám volt: ő volt az, aki mö-gém lépett. De csak bólintott, mintha tartoznék neki ennyivel, majd zsebre tett kézzel a part felé indult.

Ennél több jelre már nem is volt szükségem, hogy tudjam, ideje lelépni. Amikor azonban elindultam volna, egy hang szólalt meg a hátam mögött.

– Látjátok? Tudtam, hogy nem tud nekem ellenállni!

• 47 •

Megfordultam. Az a srác állt mögöttem a sétányról, kezében még mindig a poharat szorongatta. A vörös hajú és a kétcopfos lány most a hordónál állt, és ellenszenvesen figyelték, ahogy a fiú felém indul. Hirtelen rám tört az idegesség, nem tudtam, mit mondjak, de az-tán eszembe jutott anyu, amint a konyhaasztalunknál ül, csodálói körében. Talán nem tudtam, mit szóljak. De ismertem anyám ösz-szes technikáját.

– Ellen tudok neked állni – közöltem.– Nos, természetes, hogy most ezt hiszed. Még neki sem kezdtem

az ostromnak – jelentette ki.– Az ostromnak? – kérdeztem.Elvigyorodott. Mosolya – ragyogó, széles, már-már bolondos –

volt a legerősebb fegyvere, és ezt ő is tudta.– Jake vagyok. Hozhatok neked egy sört?Nahát! – gondoltam. Ez mégsem volt annyira vészes.– Majd én hozok magamnak – feleltem. – Csak mutasd az utat!

* * *

most meg mi bajod?De nem tudtam rá a választ. Akkor sem, amikor Jake először

megkérdezte, miközben elhúzódtam tőle, felvettem a blúzomat, és a dűnéken keresztül visszabukdácsoltam az ösvényre. És akkor sem, amikor már az utcánkban jártam, és a homokot ráztam ki a hajam-ból. Az ajkam szinte égett, a melltartóm kapcsa, amit sietve kapcsol-tam be, a bőrömbe fúródott, ahogy hátul besurrantam, és becsuk-tam magam mögött az ajtót.

Felmentem a lépcsőn, majd végig a folyosón, szerencsére a csen-det csak a lépteim zavarták meg. Thisbe végre elaludt. Hosszan áll-tam a forró zuhany alatt, majd felvettem egy melegítőnadrágot és

• 48 •

egy topot, behúzódtam a szobámba, és megint kinyitottam a gaz-daságtankönyvet. De hiába próbáltam a szavakra koncentrálni, fe-jemben az éjszaka eseményei kavarogtak: apám éles hangja, Jake könnyed mosolya, esetlen, gyors együttlétünk a dűnék mögött, ami hirtelen olyan furcsának és rossznak tűnt, mintha nem is én lettem volna. Talán anyu el tudta játszani a tartózkodó, önző libát. De épp ez volt, amit én is tettem: egy szerepet játszottam. Egészen addig, amíg a játék véget nem ért. Eszes lány voltam. Hogy tehettem ek-kora marhaságot?

Éreztem, ahogy könny gyűlik a szemembe, és a szavak elmosód-tak a papíron. Az arcomra szorítottam a tenyerem, hogy elfojtsam a sírást. Nem sikerült. Sőt inkább ragályosnak bizonyult: nemsoká-ra hallottam, ahogy Thisbe megint rákezdi, mire valaki – minden bizonnyal Heidi – végigmegy a folyosón, és kinyitja, majd becsuk-ja az ajtót.

A visítás még egy óra múlva sem hagyott alább, pedig addigra már az én könnyeim is rég felszáradtak. Talán a bűntudat hajtott ami-att, amit az éjszaka tettem. Vagy csak szükségem volt valamire, hogy elterelje a figyelmemet a saját problémáimról. Bármi volt is az oka, azon kaptam magam, hogy kilépek a folyosóra, és Thisbe szobájához megyek. Ezúttal nem kopogtam. Benyitottam, és Heidi nyúzott, sa-ját könnyeitől maszatos arccal felnézett rám a hintaszékből.

– Add csak ide! – mondtam, és kinyújtottam a karom. – Te menj pihenni!

* * *

Szinte biztos voltam benne, hogy a Kisbabád született: Az alapok nem a hajnali sétát javasolta a hasfájásra. De sosem lehet tudni.

• 49 •

Eleinte nem voltam benne biztos, hogy Heidi hajlandó lesz rám bízni a babát. Még a hosszú órák óta tartó üvöltés és jól látható fá-radtsága ellenére is hezitálni látszott. Egészen addig, amíg közelebb léptem, és hozzátettem:

– Gyerünk! – Ekkor nagyot sóhajtott, majd arra eszméltem, hogy a húgomat tartom a karomban.

Annyira nagyon pici volt. És a kétségbeesett erőlködéstől csak még törékenyebbnek tűnt, bár az iszonyatos üvöltés nem erre utalt. Bőre meleg volt, és éreztem, hogy a nyakánál nedves a haja. Szegény kislány! – gondoltam, ezzel magamat is meglepve.

– Nem tudom, mit szeretne – mondta Heidi, és visszaroskadt a hintaszékbe, ami erre nekikoppant a falnak. – Egyszerűen… nem bírom… nem bírom tovább hallgatni.

– Menj aludni! – szóltam rá.– Nem is tudom – motyogta. – Talán azt kéne…– menj már! – utasítottam, és bár nem akartam ennyire nyers len-

ni, bevált. Feltápászkodott a székből, majd szipogva elindult, és visz-szament a szobájába.

Így egyedül maradtam Thisbével, aki továbbra is sírt. Egy ideig a sétálgatással próbálkoztam: a szobájában, aztán le, át a konyhán, körbe a pult körül, vissza a nappaliba, ami egy kicsit lecsendesítet-te, de nem teljesen. Aztán észrevettem a babakocsit az ajtó mellett. Már hajnali öt körül volt, amikor bekötöttem, miközben még min-dig visított, és elindultam vele a feljárón. Mire megtettük azt a pár métert a postaládáig, elhallgatott.

Ilyen nincs! – gondoltam, miközben megálltam, és lenéztem rá. El-telt egy másodperc, majd láttam, hogy nagy levegőt vesz, és újrakez-di, hangosabban, mint korábban. Gyorsan továbbtoltam a kocsit,

• 50 •

és pár lépés után… újra csend. Most nem lassítottam, hanem kifor-dultam az utcára.

Mire elértük az üzletközpontot, már aludt, szeme csukva, arca nyugodt. Előttünk a sétány üres volt, csak egy szellő futott végig raj-ta. Egyedül az óceán moraja és a kerekek zörgése hallatszott.

Már az Utolsó Esély Bisztrónál jártunk, amikor észrevettem még valakit, de messze volt, csak egy mozgó pötty a távolban. Már visz-szafordultunk, és ismét a Clementine’s narancs ponyvájához értünk, amikor rájöttem, hogy az a valaki egy biciklin ül. A sétány végénél járt, ott, ahol a part kezdődött. Figyeltem, ahogy az elülső kerék-re állítja a biciklit, és úgy ugrik vele párat, majd ismét két kerékre ereszkedik, és megpördíti a kormányt. Ezután hátrafelé kacsázott, mielőtt hirtelen előrerugaszkodott, az egyik padnál visszafordult, majd megint előreindult. Mozdulatai folyamatosak, szinte hipnoti-kusak voltak: eszembe jutott Heidi a hintaszékben és az alvó Thisbe a babakocsiban; a megnyugtató, finom mozdulatok ereje. Annyira lekötött a bicikli figyelése, hogy csak akkor ismertem fel a kék pul-csis, sötét, összefogott hajú fiút, amikor már szinte mellette álltam. Ugyanaz a srác volt, akibe pár órával ezelőtt a parton beleütköztem.

Ezúttal azonban én leptem meg őt. Kerékpárja megrándult, és esetlenül megállt, amikor észrevett minket. A pillantásából láttam, hogy ő is felismert, bár nem volt valami barátságos – semmi helló. De hiszen én sem szóltam egy szót sem. Csak álltunk, és egymást bámultuk. Ez valószínűleg elég kínos lett volna, ha Thisbe nem sír fel.

– Ó! – mondtam, és előre-hátra kezdtem tologatni a babakocsit. Azonnal elhallgatott, de a szemét nem csukta le, hanem az eget néz-te. A fiú Thisbét figyelte, és valamiért szükségét éreztem, hogy meg-magyarázzam: – Ő… elég hosszú éjszakánk volt.

• 51 •

A srác ismét rám nézett, arckifejezése komoly, szinte gyászos volt, bár nem tudom, miért ez jutott róla eszembe. Megint Thisbére né-zett, majd megszólalt:

– Mindegyik az.Szólásra nyitottam a számat, hogy válaszoljak – legalább pár

egyetértő szót mondjak –, de nem hagyott rá lehetőséget, mert már-is elindult visszafelé. Se szia, se pá, csak a megpörgetett kormány, és máris felállt a pedálon, és elkerekezett. Ahelyett, hogy egyenesen ment volna, ide-oda kanyargott, lassan szlalomozva egészen az ut-ca végéig.