A posztmodern állapot mint szkeptikus filozófiaveneratio.eu/wp-content/uploads/2014/10/Lyotard-A-posztmodern... · 2 A POSZTMODERN MINT „KÉTELY” Jean-Francois Lyotard a bevezetőben

1

A posztmodern állapot mint szkeptikus filozófia

Lovász Ádám © Minden jog fenntartva!

Összegzés:

Tanulmányunk tárgyát képezi Jean-Francois Lyotard A posztmodern állapot című

tanulmányának elemzése, főbb megállapításainak összegzése. Ezzel párhuzamosan Lyotard

művét be kívánjuk kapcsolni egy szélesebb diskurzusba amelyet jellemezhetünk az emberi

megismerőképesség kritikájaként, vagy, más néven, ismerelméleti szkepticizmusként.

Igyekszünk kimutatni Lyotard gondolamenete, valamint az ókori és újabbkori szkepticizmus

közti párhuzamokat, a szövegből vett konkrét példák segítésével. Komparatív elemzésünknek

nem képezi tárgyát a szkepticizmus előnyeinek vagy hátrányainak, vagy egyáltalában a

szkepticizmusnak, a feyerabend-i értelembe vett ismeretelméleti anarchizmusnak

létjogosultsága. Erre vonatkozóan, személyes preferenciánkat illetően csupán utalásokat

tehetünK. Az ismeretelméleti anarchizmusnak mint irányzatnak a részletes bemutatását is

ezúttal kénytelenek vagyunk mellőzni, noha önmagában is érdekfeszítő filozófiatörténeti

téma. Sokkal inkább a Lyotard munkájában fellelhető szkeptikus érvelésmódokat és a

szkeptikus gondolatnak mint olyannak a meglétét kívánjuk megvizsgálni, valamint választ

keresni arra a kérdésre, mennyire tekinthető Lyotard, mint a posztmodernitás egyik

legfontosabb képviselője, újkori szkeptikusnak.

2

A POSZTMODERN MINT „KÉTELY”

Jean-Francois Lyotard a bevezetőben témájaként a tudás állapotának felmérését tűzi ki célul.

A tudás 1970-es évekbeli állapotát kívánja felmérni, ennek körét és a tudás társadalmi

meghatározódásának főbb irányvonalait, a tudással kapcsolatos társadalmi tendenciákat. A

posztmodern állapotnak a körvonalait kívánja egyben normatív és pozitív módon felvázolni,

alapvetően ez a mű főbb törekvése. A posztmodern állapot egyben objektív társadalmi tény

és mentalitás. Vizsgálatának kontextusát képezi az, amit a „narratívák kríziseként” említ. A

nagy metanarratívák válságba kerültek, és nagyon is úgy látszik, mintha lejárt volna a

szavatosságuk. Ez a politikai, etikai és ismeretelméleti, tudományelméleti síkon

tapasztalható válság átszínezi a mindennapokat, a társadalom minden szintjét, így a tudás

világában is meghatározó tendenciává vált Lyotard véleményében. Ennek a normátlanságnak

az eredetét a tudományban magában a tudományban véli felfedezni. A modern tudomány

narratívákat cáfol meg, viszont akarva-akaratlanul maga is narratíva, amely ugyanúgy

rászorul legitimációs diskurzusra (ezt a legitimációs diskurzust nevezi Lyotard „filozófiának”?

noha tudnunk kell, hogy a filozófia ebben e vonatkozásban elsősorban a főáramú

ismeretelméletet jelenti). A modern európai tudományok is nagy, azaz, univerzalizáló

narratívákra hivatkoztak történetük során, mivel a nagy narratívákból nyerték a múltban

társadalmi legitimitásukat (erről bővebben lesz alkalmunk szólni a későbbiekben). Ilyen nagy

narratívákból kettőt említ Lyotard: a Szellem kiteljesedésének hegeliánus diskurzusa, és a

munkásosztály emancipációjáról szóló marxista diskruzus. Ily módon legitimálódott, többek

között, a tudomány a tizenkilencedik századtól a huszadik század utolsó harmadáig. Minden

olyan metanarratíva, amely a tudománytól a társadalom bajainak orvoslását várta, és a

termelőerők fejlődésében bízott, a huszadik század folyamán megcáfolódott. Nemhogy sok

szempontból lassabbnak bizonyult a tudomány fejlődése, mint ahogyan a Belle Epoque

optimistái gondolták, hanem egyenesen lehetővé tette a barbárságnak eddig példátlan

formáit. Guenon értelmezésében a modern világ magában hordozza a barbárság és

rombolás újabb lehetőségeit, viszont ennek okaként a princípiumoktól való elidegenedést, az

igazság ismeretének hiányát okolja, vagyis éppenséggel ugyanazt amit Lyotard a „nagy

narratívák” válságaként értelmez. A különbség csupán abban rejlik, hogy míg mindkét szerző

a válság tényét állapítja meg, addig Guenon, tradicionalizmusából adódóan, szükségesnek

tart valamilyen szintézist amely túlhaladja a modernitást. Pontosan a szintézis, az egyesítő

nagy narratíva hiánya az, ami problematikus:

„Szemügyre véve a modern kort, a legfeltűnőbb a szakadatlan nyüzsgés, a loholás, a

nyughatatlanság, s általában a folytonos változás és az egyre rohamosabban növekvő

sebesség és az egymást egyre gyorsabban követő eseményekkel való versenyfutás;

szétaprózódás a sokféleségben, amelyet nem egyesít már többé egy magasabb princípium

ismerete. Analízis analízis hátán a hétköznapi életben, a tudományos elméletekben, az

emberi aktivitás szélsőséges, végnélküli elaprózódásához és menthetetlen széteséséhez

vezetetve minden olyan szinten, amelyben emberi aktivitás egyáltalán végbemehet.

3

Szintézisképtelenség, dekoncentráció, amely utóbbi ellentéte pedig oly feltűnő a keleti

szemekben; nos ezek a magától értetődő, elkerülhetetlen következményei az egyre fokozódó

materializálódásnak, tudniillik maga az anyag nem más, mint az osztás és a multiplicitás

alapelve; mellesleg ez az, amiért a materializmus a népek és emberek közt szigorúan csak

viszályt, háborút és számtalan súlyos emberi konfliktust képes szülni.” (Guénon 2000 [1927]:

38)

A szétesettség Guenon és a tradicionalizmus számára problematikus. Ebben a tudati

káoszban mint olyanban rejlik a nyílt, materiális területeken is megnyilvánuló káosz

lehetősége. A katasztrófát, amely egyébként a mű megírását követően megérkezett a

második világháború formájában, megelőzi a normátlanság és zavarodottság amely Guenon

szerint szükségszerű velejárója egy materialista civilizációnak. Ugyanígy, Lyotardnál is

problémát jelenti az a vákuum, amelyet a tudomány legitimációs deifictje hagyott maga

után. Noha Lyotard explicit módon nem említi, az ökológiai válságot is említhetjuk mint a

tudomány legitimitását aláásó, azt alapjaiban megrengető objektív és, irónikus módon,

tudományos eszközök által kimutatott folyamatot. (Beck 2003 [1992]) Cáfolatot nyert azon

Felvilágosodás-kori gondolat, mely szerint a nagyobb tudás automatikusan elvezet a

közösség és egyén nagyobb boldogságához. Kimondhatjuk, hogy a tudományba vetett vak

bizalom, amelyet többek között a pozitivista spekulatív tudományok és az ipari kapitalizmus

is tápláltak a tizenkilencedik század folyamán, Hirosima és Auschwitz révén cáfolatot nyert.

Ezek után majdhogynem bűnössé, de mindenképpen delegitimálttá vált a tudomány.

Különösen amiatt problematikus ez, mert a delegitimáció ténye nem tette a fennálló

társadalmi rendszert működésképtelenné. Lyotard a performativitás elvének vizsgálatánál

tér vissza ennek a furcsa anomikus helyzetnek az elemzéséhez. Elölrjáróban Lyotard

posztmodernitás-definícióját említhetjük. A posztmodernitás a metanarratívákkal szembeni

kételyként definiálja. Mivel szétestek a metanarratívák, lehetetlenné váltak a korábbi nyelvi

összekapcsolódások. Mintegy köddé váltak. E ponton emlékezhetünk A kommunista

kiáltvány azon mondatára, mely szerint „minden ami állandó, elpárolog” a kapitalista

viszonyok következtében. (Marx, Engels 1848)*. Hasonlóképpen Lyotard is hangsúlyozza a

modernitásnak ezt a meghatározó tendenciáját, amely a posztmodernitás társadalmi

viszonyai közepette válik nyilvánvalóvá. Lehetetlenné váltak a nagy narratívák, mert nem

felelnek meg kritikai értelemben sem egy olyan társadalmi valósághoz, amely folyton

változik. Az egyetlen logikailag megalapozott intellektuális stratégia ilyen viszonyok láttán, a

kétely. Erőteljes és mindenre, még a kritikai társadalomtudományra is kiterjedő szkepszisre

van szükség ahhoz, hogy szabadok maradhassunk, és ne kerüljünk valamely hamis diskurzus

hatalmába:

„Kissé leegyszerűsítve, a posztmodernt mint a metanarratívákkal szembeni kételyt

értelmezem. Ez a kétely egyrészt a tudományokban tapasztalható haladás eredménye,

ugyanakkor viszont a tudomány fejlődése is előfeltételezi a kétely meglétét. A legitimáció

metanarratív apparátusának idejétmúlt jellegéhez tartozik a metafizikai filozófia válsága és

4

az ahhoz kapcsolódó egyetemnek mint intézménynek a válsága. A narratív funkció

elvesztette funktorait, nagy hőseit, nagy veszélyeit, nagy utazásait, nagy céljait.

Szétszóródott a narratív nyelvi elemek felhőiben – narratív, ám azzal együtt denotatív,

preszkriptív, deszkriptív és stb. Minden egyes felhőben közvetítődnek pragmatikus valenciák

amelyek csupán helyi érvénnyel rendelkeznek. Mindannyian ilyen helyi érvényű pragmatikák

útkereszteződéseinél élünk. Azonban nem vagyunk többé képesek olyan stabil nyelvi

kapcsolódásokat létrehozni, és amelyeket létre is hozunk, nem feltétlenül

kommunikálhatóak.” (Lyotard 1984 [1979]: xxiv)

A posztmodernitásban egyetlen intellektuális stratégia maradt: a szkepszis. Többé nincs

olyan paradigma, amelyben hinni lehet, túl az egyetemes hitetlenségen és kételyen. A nagy

narratíváknak és az univerzalizálni kívánó nyelvi rendszerek, összekapcsolódásoknak még a

lehetősége sem áll fenn. Ehelyett nyelvi felhők maradtak, amelyeknek nincsen egyetemes

érvényük. A huszadik században tapasztalható delegitimációs folyamatok, amelyek

egyébként hosszabb múlttal rendelkeznek és a modern tudományból mint olyanból fakadnak

Lyotard és Guenon értelmezésében egyaránt, darabjaira szaggatták a nyelvet. Többről van itt

szó mint nyelvelmélet, hiszen a nyelv dialektikus kapcsolatban van a társadalommal. Amikor

a nyelvelméletről beszélünk, egyben társadalomelméletet is művelünk. Egzisztenciálisan

megahatározza a posztmodern embert a tudatlanság felhőibe, e pluralizált káoszba való

bezártság. Ismét hangsúlyoznunk kell e ponton, hogy Lyotard nyelvhasználata sem újdonság,

mivel a középkori misztikának egyik alapvető szövegében is előfordul a „felhő” mint

egzisztenciális és ismeretelméleti fogalom. A tudatlanság felhője című mű a

következőképpen írja le azt a tudatállapotot, amelyet az imént Lyotardnál olvashattunk:

„...eleinte csak sötétben találod majd magad, mintegy a tudatlanság felhőjében, amelyben

mit sem tudsz, csak azt érzed, hogy akaratod Isten puszta akarása. Bármit tegyél is, ez a

sötétség és ez a felhő megmarad most közötted és Isten között, mert az értelem fényében

sohasem láthatod tisztán, de még a szeretet édességében is csak ködösen erezheted. Azért

tökéld el magad, hogy erős leszel, és megmaradsz ebben a sötétben, szüntelen kiáltva

szeretőd után, mert ha valaha látni és érezni fogod, az csak itt lehet, s ezért úgy van jól, hogy

mindig e felhőben és sötétben legyél. Ha iparkodsz, hiszem, hogy Isten kegyelmével eléred

ezt.” – A tudatlanság felhője**

Több mint véletlen a hasonlóság. A negatív teológia talaján álló Tudatlanság felhőjében is

nagy hangsúlyt kap a tudatlanság mint az emberi állapottal együttjáró, attól

elválaszthatatlan jelenség. A fenti szöveg értelmében a földi élet keretein belül még a

misztikus sem képes egyesülni teljes mértékben Istennel. Továbbá, Istent, a szkolasztika

racionalizmusával határozottan ellentétes módon, nem ésszel megismerhető objektumként

értelmezi a szerző, hanem átélhető valóságként, amely túlmutat a puszta ész határain.

Lyotard ismeretelméleti álláspontja is ennyiben szkeptikus az olyen állításokkal vagy

ismeretelméleti paradigmákkal szemben, amelyek a mindenki számára elérhető, univerzális

5

és objektív tudás létét lehetségesnek tartják. Ez az ismeretelméleti pesszimizmus vagy

realizmus, kinek melyik fogalom tetszik jobban, fontos alkotóeleme mind a misztikának, a

szkepticizmusnak és, tézisünk szerint, a lyotard-i értelembe vett posztmodernnek. Hiába

igyekeznek a döntéshozók menedzselni ezt a darabjaira szakadt nyelvet, képtelenek többé

összerakni és koherens egésszé kovácsolni. Azt sugallja a hatalom, mintha lehetséges volna

olyan metanyelv, amely mintegy kilép a „tudatlanság felhőiből”, egy olyan metanarratíva

amely képes összeegyeztetni a nyelvi elemeket, holott Lyotard szerint egyáltalán nincs így.

Minden ilyen törekvéssel szemben szkeptikus, még az alternatív diskurzust kínáló

marxizmussal szemben is. A megvalósult szocializmus államainak példája ugyanis

bebizonyította, hogy az osztályviszonyok sem hordozzák magukban az emancipációnak, az

emberi boldogság kiteljesedésének lehetőségét:

„A maximális teljesítmény logikája inkonzisztens sok szempontból, különösen a társadalmi-

gzadasági viszonyok tekintetében: kevesebb munkát követel (a termelési költségek

csökkentése végett) és ugyanakkor többet (a munkanélküli tömegek társadalmi terhének

csökkentése végett). Mára oly mértékűvé vált kételyünk, hogy nem várhatjuk többé hogy

ezekből az inkonzisztenciákból megváltás származzon, amint Marx hitte.” (Lyotard 1984

[1979]: xxv)

Számos posztmodern vagy a posztmodernhez köthető szerzőnél láthatjuk a marxizmussal

való szakítást. Hogy mi állhat a marxizmus térvesztésének, intellektuális hitelvestésének

hátterében, arra vonatkozóan csak bizonyos korlátozott érvényű elképzeléseket

fogalmazhatunk meg, viszont teljes mértékben kimerítő oksági magyarázattal eddig nem

találkoztunk. Lyotard kritikája totális, sőt, mondhatnánk hogy totalizáló, mert a

szkeptikusokhoz hasonlóan, kritikája nem áll meg bizonyos irányzatok vagy tézisek

bírálatánál. Az igazi szkeptikus egyetlen irányvonalat vagy nézőpontot sem tartja

relevánsabbnak a másiknál, mivel minden tézist emberek alkotnak, így ugyanazon

egzisztenciális korlátok teszik lehetetlenné valamilyen „objektív”, szubjektív értékítéleteken

kívüli valóság igazi megismerését. Igazán egytelen, ember által megalkotott tézis vagy

gondolat sem írhatja le adekvát módon a valóságot. Ez alól a marxizmus sem alkothat

kivételt. Az intellektuális követekezetesség tipikusan szkeptikus követelményének tesz eleget

e ponton Lyotard, amikor a marxizmust is besorolja a kiüresedett, értelmüket vesztett

metanarratívák közé.

TUDÁS ÉS PERFORMATIVITÁS

A posztindustriális társadalmakban alapvető változásokon megy keresztül a tudás.

Alárendelődik a tautologikussá váló performativitással, és egyfajta új diskurzussá válik, ami

összefügg az új informatikai nyelv megjelenésével. Többé csak az számít társadalmilag

elfogadott tudásnak, ami kvantifikálható és lefordítható az informatika nyelvére. Ezen

kijelentés első pillantásra meglehetősen banálisnak tűnhet, hiszen korunkban a régi

klasszikus szépirodalmi művek is gond nélkül digitalizálhatóak. Lyotard azonban

6

nyilvánvalóan nem a fájlformátumokról értekezik, hanem arról, hogy az informatika és

számítástechnika mint olyan átformálja a tudásra szóló fogalmainkat. Mivel egyre gyorsul a

technológia, az emberekből elvész a lassan és gondosan elsajátított tudás iránti igény.

Mindennek ami a számítógépesített infokapitalizmusban „tudásnak”, „elsajátítandó

tudásnak” számít, lerövidíthetőnek és gyorsan elsajátíthatónak kell lennie. Lyotard szerint

rányomja a bélyegét a technológia a tudás világára. Kétséges, hogy vajon meg fognak-e

maradni azok a tudásformák, amelyek nem fordíthatók le adatmennyiségekké.

Meglehetősen pesszimista módon, Lyotard vizionálja az összes, adatokra nem redukálható

tudásformáknak a tudás világából való kirekesztődését. A tudományos kutatás jövőbeli

irányát a továbbiakban az fogja meghatározni, mennyie fordítható le a kutatás az informatika

nyelvére. Itt a lefordíthatóság követelménye egyértleműen mint a kirekesztésnek egy

megnyilvánulási formája jelenik meg. Hangsúlyos szerepet kap Lyotardnál a kirekesztés,

akárcsak Foucaultnál, aki szerint a diskurzusok mint olyanok, kirekesztési rendszerek,

legyenek bármennyire is „elfogulatlanok” vagy „értéksemlegesek”. (Foucault 1981 [1970]:

48-79) A számítógépek hegemóniája megváltoztatja azt, mi számít tudásnak, és mi

rekesztődik ki a tudás köréből. Olyanná válik a tudás a számítógépesített társadalom

keretein belül, mint amilyen az árucikk a munkásokkal szemben. Vagyis az elidegenedés

újabb formájával van dolgunk:

„A tudás előállítóinak és felhasználóinak viszonya a tudáshoz amelyet termelnek és

felhasználnak mostanában egyre inkább az árutermelőknek és árufogyasztóknak az általuk

előállított és elfogyasztott árucikkhez kapcsolódó viszonyának formáját ölti magára - tehát

az érték formájához. A tudást egyre inkább eladásra fogják termelni, és azért fogják

fogyasztani, hogy realizálódhasson az új termelésben: mindkét esetben, a csere a cél. A tudás

többé nem önérték, elveszíti használati értékét.” (Lyotard 1984 [1979]: 4-5)

Nincs szó arról, hogy a nagyobb információmennyiség felszabadítja az embert, mint Hegel

gondolta. A Szellem, avagy a tudomány szellemének fokozatos kiteljesedése csupán az

elidegenedés formáját változtatja meg. Az információ és a tudás ember által létehozott

konstrukciók, viszont az emberi munka végeredményeiként egy olyan társadalmi-gazdasági

rendszerbe kapcsolódnak bele, amelyben elidegenedik a munka gyümölcse a termelőtől. Sőt,

mi több, a tőke formájában halmozódik fel, és kerül szembe a termelőkkel és fogyasztókkal.

Ráadásul, a tudásként definiált ismeretek, információk távolról sem öncélúak: az

inforkapitalizmus viszonyai között a tudás termelése és fogyasztása a cserének mint

olyannak van alárendelve. Mind az információk előállítói, mind annak fogyasztói, a további

performativitás végett termelik és fogyasztják az információt. Ez, röviden, az elidegenedés új

formája. Lyotard megállapítja meglehetősen előrelátó módon, hogy a jövőben akár komoly

konfliktusok is elképzelhetőek országok között az információk birtoklásáért, mivel az

információ mint olyan alkotja a számítógépesített társadalom nyersanyagát. Ez a nyersanyag

komoly gazdasági értékkel rendelkezik, így nem véletlen hogy konfliktusok tárgyát képezi. A

tudás birtoklása nemcsak tudományos előnyökkel jár, hanem egyben hatalmi kérdés is. Nem

7

túlzás azt mondanunk, hogy az információ lehet a huszonegyedik században az a

kulcsfontosságú stratégiai „nyersanyag”, amelynek szerepét a huszadik századi

világgazdaságban a kőolaj töltötte be. *** Ezeknak a küzdelmeknek már ma lehetünk tanúi.

Ugyanakkor az „átláthatóság” ideológiája megköveteli a nemzeti hatáskörökkel felruházott

államok részéről a multiancionális szereplőkkel való „nyitottságot”, miközben fordított

esetben a multinacionális vállalatok hivatkozhatnak, néha jogosan, néha kevesebb joggal, az

„üzleti titokra” mint legitimációra saját titkolózásuk legitimációja végett. Míg az államok

kénytelenek egyre inkább nyitott módon eljárni, a zártságnak egyre több megnyilvánulásával

találkozhatunk a magánvállalkozások szintjén. Az információ szabad áramlása egyben

lehetővé teszi az információ szabad áramlását korlátozó eszközök és módszerek átvételét is.

Erős és rejtett hatalmi hálózatok is bújhatnak a „nyitottság” ideológiája mögé. Elképzelhető

az információk szabad áramlásának globális megvalósulása, miközben új egyenlőtlenségek

jönnek létre az adatokhoz való hozzáférés tekintetében (ez utóbbit csaknem teljesen

bizonyosnak tekinti Lyotard).

Mivel a tudás alapvetően hatalmi jelenség, valamennyi hatalmi jelenséghez hasonlóan

legitimációt igényel. Állítólag nincsen alternatívája a tudomány látszólagos „haladásának”,

azonban a tudomány magában hordozza ellentmondásai formájában a meghaladását

lehetővé tevő alternatívát, amelyet Lyotard „paralogizmusnak” nevez. A modern

tudományok haladása nagyon is kérdéses, méghozzá két oknál fogva: egyrészt a tudomány

nem egyenlő a létező tudásformák összességével. Létezik ugyanis a tudományos tudáson

kívül narratív tudás is, amely az előbbivel versenyez. Másrészt, a huszadik század fejleményei

következtében a tudósok demoralizálódtak, elvesztették legitimációjukat. Az olyan

jelenségek mint Hirosima (vagy említhetnénk Csernobilt is), a tudományt oly mértékben

lejáratták, hogy legitimációs vákuum keletkezett. Legyen bármennyire is megalapozott

„objektív értelemben” a tudomány mint intézmény vagy diskurzus, széles tömegek

egyszerűen képtelenek többé hinni a tudomány által lehetővé tett Szép Új Világban. Egyre

inkább azon benyomás uralkodott el, mely szerint a tudomány, kiváltképp a

természettudomány, fejlődése nemhogy utópiához vezet, hanem egy negatív utópiát

eredményezhet, amely akár még embertelenebb mint bármely valaha létezett társadalom. A

legitimációt Lyotard úgy értelmezi, mint a törvényhozó azon jogát, hogy narratív érvényt

szerezzen az általa hozott törvényeknek. A tudományban ez a relevancia kérdése, annak

kérdése, mi illik bele a „tudományosként” aposztrofált diskurzusba, és mi nem. (Lyotard

1984 [1979]: 7) A nyugati tudomány világában a politika és tudás szorosan összefonódnak

szinte a nyugati civilizáció kezdetei óta. Hatalmi kérdés, hogy mi illeszkedik a tudományos

diskurzusba, és mi nem. Ezen megállapítás magába hordozza az ismeretelméleti anarchizmus

lehetőségét. Ha ugyanis tisztán hatalmi kérdés, mi a tudományos és mi nem, elvész az

objektum. Kizárólag azon múlik a tudományosság, mit tartanak a tudósok igaznak és

hamisnak. Tökéletesen beleillik a szkepticizmusba ennek kimondása. Hatalmi kérdésként

definiálni a tudományt egyben a tudományos objektivizmus tagadását is magába jelenti.

Nincsen világ saját definícióinkon kívül. A definícióknak nincsen a diskurzusban résztvevőkén

8

kívüli relevanciája, mert a relevancia mint olyan a tudomány területére korlátozódik. A

diskurzusban résztvevők hatalmi helyzetétől függ, a valóságnak mely definíciója

győzedelmeskedik:

"A tudás és hatalom - egy kérdés két oldala: ki dönti el, hogy mi a tudás, és ki dönti el, hogy

mit kell eldönteni? A számítógép korszakában oly mértékben kormányzati kérdés ez, mint

korábban soha.” (Lyotard 1984 [1979]: 8)

Amennyiben a kormányzással függ össze a tudás, és a valóság definiálása, ebből az

következik, hogy a domináns valóság-definíciók nem attól fognak függeni, mi az igaz, hanem

attól, mi a hasznos a hatalmon-lévők szempontjából. De miként vált lehetővé egy diskurzus,

egyféle beszédmód uralma a többi felett? Erre válaszul Lyotard a wittgensteini értelembe

vett „nyelvjáték” fogalmát vezet be. Az uralomnak kortárs módszere ez. A hatalom olyan

nyelvi fordulatokkal és kijelentésekkel bombázza az alattvalókat, amelyek elkendőzik a valós

hatalmi viszonyokat, ugyanakkor az objektivitás és pártatlanság látszatát hordozzák

magukon, miközben nagyon is ideológiai telített kijelentések a dolgok léynegét tekintve.

Tipikusan ilyen kijelentés „az egyetem nyitott”. Lehet egyszerű tény, mely szerint az egyetem

megnyitotta kapuit, viszont lehet egyben értékítélet is. Az utóbbi értelemben implicite

módon benne van a mondatban egyfajta normatív telitettség, amely egyrészt előfeltételezi a

nyitottság kívánhatóságát, másrészt homályban marad, mit jelent voltaképpen a „nyitottság”

mint fogalom, és egyáltalában az, mire is vonatkozik, melyek azok az értékek amelyek

beleférnek a „nyitottságba”. Korunk nyilvános diskurzusai, különösen a hatalom képviselői

részéről, valósággal hemzsegnek az ilyen látszólag semleges, ám valójában nagyon is elfogult,

világnézeti premisszákon alapuló kijelentésektől. Egyre inkább hasonlít a hatalom működése,

működtetése Lyotard véleményében egy nagy és intézményesedett nyelvjátékra. A

nyelvjtáték keretein belül a szabályok módosíthatóak, így a szavak jelentése szinte vég nélkül

változtatható, manipulálható, igaz, a hatalom és az alattvalók részéről egyaránt.

Wittgenstein szerint három fontos összetevője van a nyelvjátékoknak:

a). A szabályok legitimációja a játékosok közti szerződésből ered, amely a játékon kívül

köttetik meg (ezeknek a szerződéseknek időtartama a posztmodernitás korszakában

számottevően lecsökkentek, gondolhatunk a házasságok vagy a munkaszerződések

rugalmasabbá és rövidtávúvá-válására).

b). Ha nincsenek szabályok, nincsen játék.

c). Minden nyelvi megnyilvánulás egy lépés a nyelvjátékban.

Különösen nagy hangsúlyt fektet Lyotard ezen utóbbi pontra, hiszen ez adja a magyarázatát

szerinte az osztályharc kudarcának. A kapitalizmus ugyanis alapvetően a cselekvésből él,

abból meríti erejét, így még az ellenlépések is valójában a nyelvjáték folytatását szolgálják;

még ha látszólag ellent is mondanak a domináns nyelvjátéknak, valójában megerősítik azt. A

fennálló társadalmi kötelékek zöme beágyazható egy nagy nyelvjátékba, annak ellenére hogy

9

a nagy narratíva már hiányzik. Valamennyi társadalmi cselekvés egy nyelvjátékon belüli

lépésként értelmezhető. A beszéd ebben a vonatkozásban egyenlő a cselekvéssel,

küzdelemmel. Ezt követően kétféle társadalomképet vesz szemügyre Lyotard: a

funkcionálisan meghatározott, integráns egészet képező struktúra és azzal szemben, a

dichotomális, konfliktusalapú társadalomképet. Vagyis, az álláspontok ütköztetésének

klasszikus szkeptikus technikájával semmisíti meg mindkét rivális nézőpontot. Sőt, Sextus

Empiricus értelmezésében a szkepticizmus voltaképpen a rivális nézőpontok

felszámolásából, a kijelentéstől mint olyantól való megszabadulás művészete:

„A szkepticizmus azon képesség, mellyel olyan dolgok között állítunk fel ellentéteket,

amelyekről gondolkodnak bármilyen értelemben, egy képesség amelyből, a vizsgált tárgyak

egyenértékűségéből, mintegy eljutunk először az ítélet felfüggesztéséig és, azt követően, a

lelki békéhez (ataraxia).” (Sextus Empiricus 2000: I. könyv, iv., 8.)

Lyotard mintegy megállapítja az ekvipollenciát a funkcionalista strukturalizmus és a

marxizmus között, és meg kívánja haladni Talcott Parsons és Karl Marx dichotómiáját. Ma a

társadalmi funkció az input-output optimalizálására korlátozódik; a mainstream

funkcionalista strukturalizmusban még a szubjektumok szükségletei is háttérbe szorulnak.

Egyedül a „struktúraként” felfogott társadalmi rendszer további működése számít. Öncélúvá

vált a performativitás, ez uralkodik el a társadalom egésze felett. A strukturalizmus egészét

áthatja egy technokrata vízió az „egyensúlyról”, amelyet emberáldozatok árán is fenn kell

tartani a rendszer stabilitása végett. Áldozatokat követel a stabilitás, mert ez az egyetlen

megmaradt „értéke” a strukturalista szemszögéből. Luhmannál a társadalom „unicitás”, és

ez a fajta gondolkodásmód tökéletesen beilleszkedik a funkcionalista-strukturalizmus

paradigmájába Lyotard szerint. Parsonsnál a rendszer vagy „működik” vagy sem, nincs a

struktúrán kívüli alternatíva, helyette csak entrópia, azaz, összeomlás és szétesés van. Nem

tud mit kezdeni a funkcionalista-strukturalista társadalomtudományi paradigma mit kezdeni

az olyan társadalmi jelenségekkel, amelyek kívül esnek az éppen aktuális társadalmi

struktúrán. Epokhét tanúsít Lyotard e ponton a strukturalizmussal szemben, azonban nem áll

meg, hanem tovább megy, és a kritikai társadalomtudományt is bírálat tárgyává teszi.

Horkheimer a funckionalista-strukturalizmust az ész paranoiájának nevezi, de csak annyiban

beszélhetünk „paranoiáról”, amennyiben birtokunkban van egy valós társadalmi alternatíva.

Ilyen alternatíva lehetőségét képviseletére lett volna hivatott az osztályelmélet, azonban ez

utóbbi is csődöt mondott Lyotard véleményében. Ily módon beszélhetünk a kétely

kiterjesztéséről, egyetemessé-tételéről Lyotard tanulmányában. Az integratív, hagyományos

társadalomtudományi elméletek mindegyike felhasználható, beépíthető az elit által

működtetett társadalmi rendszer tautologikus működésébe (a funkcionalista-strukturalizmus

kiszolgálja a kapitalista és szocialista rendszerek ideológiai szükségleteit egyaránt). A kritikai

elmélet elvileg mentes kéne hogy legyen ettől a tendenciától, viszont a marxizmus egészét

áthatja egyfajta skizofrénia. Noha alapvetően konfliktus-alapú megközelítés, a marxizmust is

sikeresen beépítették a fejlett, liberális menedzsment alatt álló társadalmak a rendszer

10

fenntartásába. Az osztálykonfliktusok konformmá lettek szelidítve a fejlett világban, tehát a

rendszer önszabályozásának alkotóelemeivé váltak. A marxista-leninista vezetés alatt álló

térségben viszont paradox módon a totalizáló, egységesítő strukturalizmust vette át a Párt,

és ezt, ötvözve a marxizmussal, felhasználja az osztályellentétek tagadására.

„Kénytelenek leszünk megelégedni a főbb tanulságok levonásával, most hogy tudhatjuk, mi

lett az osztályharcokból: a liberális vagy fejlett liberális menedzsment alatt álló

társadalmakban a küzdelmek és azok eszközei át lettek alakítva a rendszer szabályozó

elemeivé; a kommunista államokban a totalizáló modell és annak totalitárius hatásai

újjáledtek éppenséggel a marxizmus nevében, és a szóban forgó küzdelmeknek a puszta

létjogosultságát is kétségbe vonják. Mindenütt, a Politikai Gazdaságtan Kritikája és annak

párja, az elidegenedés társadalmának kritikája, ilyen vagy olyan módon felhasználásra

kerülnek az aktuális társadalmi rendszer programozásában.” (Lyotard 1984 [1979]: 13)

Ily módon, a konkrét politikatörténeti körülményekbő adódóan kicsúszott a talaj a

dichotómián alapuló társadalomkép alól is. Lyotard követekezetességére vall, hogy a kritikai

elméletet sem kíméli az epokhétól. Fontos észrevenni Lyotard álláspontja szerint a

kérdésfeltvéseknek általánosan relatív jellegét. Amennyiben valaki a tudást mint a

társadalom számára fontos alkotóelemként definiálja, ezzel azt is kimondja hogy a

társadalom egy nagy gép. Ha valaki a kritikai elméletből indul ki, és a kritika fejlődésétől,

annak kiteljesedésétől teszi függővé a társadalom átalakulását, ez máris feltételez egy olyan

társadalomképet, amely nem integráns egészként, hanem differenciaként értelmezi a

társadalmat. Viszont igencsak önkényes a kettő közti döntés, azaz, a döntés nincsen igazán

logikailag megalapozva. A döntéshozó kénye-kedvétől, politikai preferenciától függ, melyik

társadalomképet választja. Ezzel Lyotard azt sugallja, hoyg egyik sem különb vagy

kívánatosabb a másiknál. Kifejezetten szkeptikus, sőt, nihilista álláspont ez, hiszen extrém

módon tagadja a döntésnek még a puszta létjogosultságát is. Tetten érhető az álláspontok

ütköztetésének és kölcsönös megsemmisítésének mozzanata e ponton, akárcsak Sextus

Empiricusnál:

„Amikor kijelentem, hogy >>minden egyes állásponttal szemben van egy azzal egyenértékű

álláspont<<, implicit módon a következőt mondom: >>minden egyes álláspontot [ebben a

vonatkozásban] megvizsgáltam amely dogmatikus módon igyekszik kijelenteni valamit, és

számomra úgy tűnik, mintha létezne minden egyes dogmatikus állásponttal szemben egy

másik, azzal ellentétes álláspont, amely valamit dogmatikus módon igyekszik megalapozni,

és az előbbivel tökéletesen egyenértékű a meggyőzőerő vagy meggyőzőerő hiánya

tekintetében.<< Ezért az előbbi kijelentés nem dogmatikus, hanem egyszerűen egy emberi

érzés közlése amely annak számára aki kijelenti, nyilvánvalónak tűnik.” (Sextus Empiricus

2000: I. könyv, xvii., 203.)

11

Egyre inkább gépekhez kerülnek a társadalmi funkciók. Mostantól a társadalmi hierarchiában

betöltött helye az embereknek attól fog függni, kinek van a gépekbe kerülő információkhoz

hozzáférése, hogy kik és hogyan ellenőrzik az információáramlást. Az infokapitalizmus

paradigmájában mind a stukturalizmus, mind a marxizmus értelmüket veszti, és feloldódnak

a termelési erők felszabadulása révén keletkező performativitásban. Szakértők és

technokraták gyakorolják a hatalmat, ők ellenőrzik a legfontosabb informatikai

folyamatokat. Nincsenek többé nagy célkitűzések, egyedül az adatok bevitele és az

adatbevitelnek további zavartalan működésének biztosítására való, többé vagy kevésbé

sikeres törekvés. Nincs szó individualizálódásról, mert a társadalom zöme részét képezi a

hálózatoknak. Mostantól a nyelvjátékon belüli hely a meghatározó a társadalmi rétegződés

szempontjából. Azok rendelkeznek a legtöbb hatalommal, akik a nyelvjáték szabályait

képesek leginkább manipulálni. Minden mozgás, még a rendszernek egyébként

ellentmondani igyekvő mozgás is jó a rendszernek; az üzenetek, nyelvjátékon belüli lépések

teremtenek „értéket” ebben a társadalmi paradigmában. Szükség van bizonyos mennyiségű

társadalmi konfliktusra is, mivel a konfliktusok számos üzenetváltás eremdényeznek, ami

elősegíti a nyelvjáték folytatását. Ilyen szemszögből nézve, az aktivizmus, legyen

bármennyire is „antikapitalista”, minden más mozgással együtt rendszer-valorizáló tényező,

azt élteti, további működését segíti elő. Konkrétan nyomonkövethetjük a Lyotard által

vizionált gazdasági tendenciát a közösségi honlapok alakjában. A közösségi hálózatok

szempontjából lényegtelen az üzenetek tartalma. Az a fontos, hogy a felhasználóak

rendszeresen használják az általuk nyújtott felületeket. Legyen szó a fogyasztási szokásaikat

közszemlére tevő egyszerűbb állampolgárokról, vagy a legújabb forradalmat éltető

aktivistáról, a rendszergazdákat és tulajdonosokat hidegen hagyja az üzenetek témája.

Egyedül a belépések gyakorisága és a felhasználói adatbázis mérete a fontos, hiszen ezen

adatok konvertálhatóak reklámbevételekre. A mozgásból, az újabb és újabb üzenetek

szakadatlan áramlásából táplálkozik a rendszer. Az infokapitalizmus paradigmája során a

társadalmi kapcsolat mint olyan, egyfajta nyelvjáték a nyelvjátékon belül. Noha a gépek

rendeltetése lehet a társadalom fenntartásának elősegítése annak performativitásának

biztosítása, semmilyen garanciája sincs annak Lyotard véleményében, hogy a

számítógépesített társadalom kívánatosabb vagy célszerűbb az előbbi társadalmi formáknál.

Más szóval, egyáltalán nem biztos, hogy a termelőerők bővülése elvezet a Marx által

elképzelt posztkapitalista forradalmi Kánaánhoz. Minden látszólagos szabadsága ellenére, a

fennálló nyelvjátéknak is vannak határai, amelyek a diskurzus korlátozását szolgálják. Ennek

a lehatárolásnak szélsőséges formája a bürokratizáció, amely „ideális” esetben a teljes

szabályozottságot jelenti. Egy nyelvjáték határa a játék „tétje”. Akkor stabilizálódik a

nyelvjáték, amikor megszűnik az oppozíció.

NARRATIV ÉS TUDOMÁNYOS TUDÁS, AVAGY, A TUDÁS LEGITMÁCIÓJA

A tudás (savoir) nem redukálható sem tudományra, sem tanulásra (connaissance).

Sokkal tágabb a tudás a pusztán denotatív kijelentések halmazánál, mivel Lyotard szerint

túlmutat „igazon” és „hamison.” Sokkal inkább kompetencia kérdése. Kiterjed olyan

12

kritériumok megállapítására és operacionalizálására, mint a technikai minősítés, az etika és

az esztétika. A kultúra is, bizonyos fokig, minden társadalomban kirekesztési rendszer, amely

meghatározza azok körét, akik ismerik és akik nem ismerik az aktuális társadalom

igazságkritériumait. A legtöbb kultúrában találhatunk konszenzust, amely a kultúrában

található tudások összességéből áll össze. Nagyon fontos Lyotard részéről a tradicionális és

modern tudásformák megkülönböztetése, hiszen ez megóvja attól a végzetes hibától,

amelybe a tudományban és annak erényeiben dogmatikus módon hívők rendszeresen esnek.

Feltételezik ugyanis, hogy a hagyományos tudásformák valamilyen módon kevesebb

igazságtartalommal rendelkeznének, mint a modern tudomány által szentesített tudások. Ez

Lyotard szerint hamis diskurzus, mivel nem tudjuk megmondani, melyik tudásforma „jobb” a

másiknál. Nem foglal állást egyik mellett sem, ami ismét példázza szkepticizmusát:

„A >>fejlődés<< elve előfeltételez egy olyan fejletlen állapotot, ahol a különböző

kompetenciák nem választódtak el egymástól, és együtt léteznek egy tradíció keretein belül

és nincsenek minősítés vagy egyéb speciális szempontok szerint megkülönböztetve. Ez az

oppozíció [fejlettség és fejletlenség között] nem feltétlenül vonja maga után a >>primitív<<

és >>civilizált<< ember alapvető különbségét, azonban összeegyeztethető a >>vad elme<< és

a tudományos gondolkodás közti egyenlőségtétellel: sőt, még azon, látszólag ellentmondó

premisszával is összeegyeztethető, amely a tradicionális tudás felsőbbrendűségét hírdeti

szemben a tudás és kompetencia mai szétszóródásával.” (Lyotard 1984 [1979]: 19)

Tradicionális társadalmakban a tudás köre tágabb mint a modern világban, és nem

korlátozódik a tudomány által szentesített, azáltal jóváhagyott tudásformákra. Lyotard a

hagyományos tudásnak, amelyet „narratív tudásnak” nevez, öt jellegzetességét különbözteti

meg:

a). A narratívák történések, mítoszok, hősök sikereit és/vagy kudarcait mesélik el. Ezek a

sikerek és kudarcok adnak legitimációt a tradicionális társadalmi intézményeknek, amelyek a

mítoszoknak mintegy funkciói, konkrét megvalósulási formái. Ráadásul a narratívák

szolgáltatnak a közösség számára pozitív vagy negatív archetípusokat is. Mindez a normák

megszilárdulását eredményezi.

b). Mint diskurzív forma, a narratív, szemben a tudományos diskurzussal, nyitottabb a

nyelvjátékokkal és a nyelvjáték módosításával kapcsolatban. Egységes nézőpontot alkot

ugyan, ám többféle kompetenciás területre van kihatással egy bizonyos narratíva.

c). A narratívákat átszínezi transzmissziójuk módja, ugyanis a tradicionális narratívák

legitimációja a továbbvitelükből, továbbadásukból származik (azért kompetens az indián

mesemondó a történet elbeszélésére, mert maga is hallotta valakitől). Hagyományos

közegben, az elbeszélő legitimitása abból ered, hogy valaha maga is végighallgatta a

történetet olyan embertől, aki közelebb volt a fény emanációjának kezdőpontjához. A

tudásnak ezen formája meghatározza nemcsak a tartalmat (azaz, a narratíva tartalmát),

hanem azt, mit kell mondani és milyen tárgya legyen a mondanivalónak. Ráadásul annak aki

13

beszél, be kell töltenie egy meghatározott szerepet ahhoz, hogy legyen joga elmesélni a

történetet. Például valamilyen hőstettet kell magának is végrehajtania, vagy legalábbis

eljátszania a hős szerepét egy rituálé keretein belül. Röviden, a narratív tudás tartalmazza

azokat a pragmatikus szabályokat amelyek rendszerezik mindazt, amit tudni érdemes.

d). Az idővel való kapcsolata is más a narratív tudásnak. Egy bizonyos ritmust követnek a

rituálék zenéi, és számos esetben a zenéhez igazodik a narratíva. A beavatási szertartások

jellemzően mind valamilyen narratívának az újraélésén alapulnak. Az időt a modernitásban a

diskurzus végtelenné-válása felszámolja, viszont hagyományos társadalmakban a társadalmi

kötelékek, kapcsolatok nyersanyag az élő narratívákban keresendő, vagyis a múlt folyamatos

átélésében, abban amit Nietzsche az Örök Visszatérésnek nevezett. Ezen Örök Visszatérés

ritmusához igazodik valós időben a közösség, így nincs értelme a „múltról” beszélni

tradicionális társadalmakban, mert folyamatosan, újra és újra átélik azt:

„A tradicionális társadalmi kötelék nyersanyaga nemcsak az elbeszélt narratívák

jelentéstartalmában keresendő, hanem magában az elbeszélés aktusában. A narratívák

látszólag mindig a múltra hivatkoznak, azonban valójában mindig egykorúak az elbeszélés

aktusával.” (Lyotard 1984 [1979]: 22)

e). Nincs szükség a narratívák jóváhagyására. Az autoritás, legalábbis a „primitív”, orális

tradíciók esetében, a narratívából magából fakad, és nem az elbeszélő személyéhez mint

olyanhoz kötődik. Az emberek, a rituáléban, szertartásban résztvevők csupán aktualizálják a

narratívát. Egyaránt hozzájárul az elbeszélés és a hallgatás az aktualizálás folyamatához.

A továbbiakban megkülönböztet Lyotard kétfajta „játékot”, amely az általunk

„infokapitalizmusnak” nevezett társadalmi paradigmában hegemón szerepet töltenek be: a

kutatási játékot és az oktatási játékot. Itt is, mint annyi más helyütt, a bizonyíthatóság

tudományos előítéletét teszi bírálat tárgyává a szerző. Copernicus szerint „a bolygók útja

ellipszis-alakú”. Ezen mondatot elemzi kritikai módon Lyotard, és kimutatja dogmatikus

jellegét, hasonlóan ahhoz, ahogyan Galilei munkásságáról kimutatta Feyerabend annak

dogmatikusságát és logikai megalapozatlanságát. **** Magába foglalja Copernicusnak ezen

rövid mondata a kutatási játék valamennyi szabályát, azokat a szabályokat, amely a kutatási

és tudományos játékokat szabályozzák, korlátozzák. Ezek Lyotard értelmezésében a

következőek:

a). Az előadónak „igazat” kell mondania, azaz, bizonyítékot kell szolgáltatnia és a vele

ellentétes álláspontot cáfolnia kell.

b). Leheteségesnek kell lennie az ellenfél szémára az egyetértésnek vagy cáfolatnak

(verifikáció vagy falszifikáció követelménye). Ez azt is magába foglalja, hogy a befogadó

potenciális küldő is egyben, ráadásul Copernicussal egyenrangú személy. Vagyis,

„tudományos” diskurzust kizárólag tudósok folytathatnak egymással. (Itt ismét előtérbe

kerül a kirekesztés mozzanata.)

14

c). A tudományosként aposztrofált diskurzusnak „tényekre” kell vonatkoznia, viszont semmi

sem szavatolja a bizonyítás bizonyosságát, vagy a „tények” valódiságát. Tehát kizárólag a

tudósok közötti konszenzuson alapulnak a tények, a tények által definiált valóság szubjektív

valóság. E ponton kifejezetten hasonló gondolatmenetet találhatunk Sextus Empiricusnál, aki

Lyotarddal és Feyerabenddel megegyező módon a bizonyítás lehetetlenségére hívja fel a

figyelmet:

„A bizonyítékokról mindig vita van. Egyesek szerint nem léteznek (például akik azt állítják,

hogy az ég világon semmi sincs), míg mások szerint léteznek (ahogyan például a

Dogmatikusok állítják), míg mi pedig azt mondjuk, hogy nincsnek inkább, mint nem. A

bizonyítékok tartalmaznak meggyőződéseket, és mindig vita tárgyát képezik a

meggyőződések, tehát szükségképpen vita tárgyát kell hogy képezzék a bizonyítékok. Amikor

például úgy tartják, hogy egy bizonyíték amellett szól, hogy valahol van egy űr, és erről

megegyezés születik, akkor azt is gondolják, hogy van űr: így akik kétségbe vonják az űr létét,

kétségbe vonják az arról szóló bizonyítékot is. Ez a gondolatmenet érvényes minden olyan

meggyőződésre, amely bizonyítás tárgya. Ily módon minden bizonyítás egyben vita tárgya is.

Mivel a bizonyítékok valóságtartalma nem tiszta, a róluk szóló vita miatt (mivel a vitatott

tárgyak léte nem tisztázott), ezek nem maguktól-értetődőek, hanem bizonyítás révén kéne

hogy elfogadjuk. Mivel azonban a bizonyítás amely alapján a bizonyítékok alátámasztást

nyernek nem képezi egyetértés tárgyát és nem magától-értetődő (mivel most azt vizsgáljuk,

léteznek-e bizonyítékok), a bizonyítás újabb és újabb bizonyítékokat igényelne, és így ad

infinitum. Viszont lehetetlen végtelen sok dolgot bizonyítani. Tehát, lehetetlen végső soron

megállapítani azt, hogy léteznek-e bizonyítékok.” (Sextus Empiricus 2000: II. könyv, xiii., 180-

183.)

A tudományos és kutatási játék a kirekesztés révén „oldja meg” ezt a dilemmát. Egyszerűen

nem vesz tudomást azokról a kételyekről, amelyek megkérdőjelezik a fennálló tudományos

diskurzust, vagy az abban résztvevők által felhozott érveket cáfolják meg. Aki új

szempontokat kíván bevinni a tudományos életbe, kirekesztés és ignorálás tárgyává válik, és

nem reménykedhet abban, hogy egyáltalán foglalkoznak eredményeivel. A legtöbb nagy

tudós szembesült ezzel a kirekesztési folyamattal, ami nem egyszer a tudomány

történetében nagy mértékben késleltette az innovációt. Eredendően nihilista a tudományos

fejlődés, mert az innováció egyben a korábbi álláspontok lerombolását is igényli, a már

kialakult konszenzusok felszámolását. Csakhogy a tudomány fejlődése során egyik előítéletet

és meggyőződést helyettesíti a másik. Azaz, semmi sem szavatolja a tudósok konszenzusán

kívül, hogy az „új igazságok” jobban megfelelnek-e a valóságnak, mint az előbbiek.

Lehetetlen megmondanunk, hogy léteznek-e olyan bizonyítékok, amelyek valójában

megcáfolhatóak. Nincsen objektív, abszolút érvényük, érvényességük a konszenzusból

származik, ami vagy elfogadja valóságtartalmukat, vagy sem. A tudományos kirekesztési

folyamat intézményes válasz ezen dilemmára, amely Lyotard szerint két szabályt követ:

15

a). Addig kell igaznak venni egy állítást, amíg a beszélő felhoz érveket és bizonyítékot állításai

mellett (igaz, annak kérdése, mi számít bizonyítéknak, maga is társadalmilag meghatározott

konszenzus tárgya!)

b). Nem használhat a tudós önellentmondó érveket vagy bizonyítékokat.

Ráadásul a verifikáció és falszifikáció már ismertetett követelményének is eleget kell tennie a

„tudományosságra” törekvő szerzőnek. Előfeltételeződik, hogy az állítás igazsága

konszenzust teremthet, ami igencsak kérdéses. A tudósnak kell egy partner mindebben, és a

partner szolgáltatásának feladata a felsőoktatásban lejátszódó oktatási játék feladata. Azok

kiképzéséről szól az oktatási játék, akikből a későbbiekben lesznek a tudományos üzenetek

küldői. A kompetencia forrása mindkét játékban nem a hozzáértés vagy az igaz ismeretek

birtoklása, hanem sokkal inkább egy kollektíva helyeslése:

„Valakinek a kompetenciája sosem kész tény. Attól függ, hogy kijelentéseit társai

diszkusszióra méltónak tartják-e egy olyan sorozat részeként, amely magába foglalja a vitát

és a cáfolatot. A kijelentés igazságtartalma és küldőjének kompetenciája tehát alá van

rendelve embereknek egy bizonyos csoportjának a helyeslésének akik kompetensek, a

beszélővel való egyenrangúságukból adódóan. Egyenlő felek szükségeltetnek, és létre kell

hozni őket.” (Lyotard 1984 [1979]: 24)

A kollektíva, a helyeslő közönség megteremtése, avagy a konszenzus újratermelésének

követelményének tesz eleget a didaktika. A didaktika szabályszerűen a befogadó

tudatlanságának, a mesterrel való jövőbeni egyenlővé-válásának és a kijelentések

bizonyíthatóságának, bizonyítottságának előfeltételezésén alapul. Vannak a tudományos

nyelvjátéknak további szabályai. Először, a tudománynak mindig denotatív kijelentéssel kell

végződnie. Valaki akkor tudós, amennyiben verifikálható vagy falszifikálható kijelentéseket

képes tenni olyan tárgyakról, témákról amelyek hozzáférhetőek a szakértők számára és

elfogadottak a tudomány művelői szemében. Ily módon a „tudományos” tudás kiszakad a

társadalmi kötelékek szövedékéből. Szemben a narratív tudással, nem alkotja közvetlenül

hozzáférhető részét a társadalmi kötelékek rendszerének, hanem, ellenkezőleg, a társadalom

többi tudásformájától és játékától elidegenedve létezik egyfajta légüres térben. Lyotard

hasonlóan Husserlhez, problematikusként értelmezi a tudomány elidegenedését a szélesebb,

társadalmi értelembe vett „világtól”:

"A 19. század második felében a modern ember egész világszemléletét kizarolag a pozitiv

tudomanyok határozták meg; tekintetét az ezeknek köszönhető "prosperity" homályosította

el, ami azzal járt, hogy az emberek közömbösen fordultak el az igazi emberi létezés döntő

kérdéseitől. A puszta ténytudományok csupán tényembereket szülnek." (Husserl 1998

[1936]: 22)

16

Ennek a tudománykritikának a lényegéhez tartozik az elidegenedés bírálata, amely a

nyelvjátékok konkretizálódásában, intézményesedésében nem az emberi szabadság új

lehetőségeit és távlatait látja, hanem az elidegenedés új formáját. A tudomány fejlődése

egyre bonyolultabbá és életidegenné teszi azt, a tudóst pedig szinte menthetetlenül

elválasztja a többi embertől, sőt, egyáltalában az élettől mint olyantól. Az intézményekké

objektifikálódott tudományos nyelvjáték eluralkodik a tudósok felett is, akárcsak az árucikk a

proletárok felett. Ráadásul, a tudományos kirekesztés nemcsak lekorlátozaa az elfogadható

állítások körét, hanem a küldők személyének meghatározásáról is gondoskodik. Akkor

„tudományos” egy kijelentés, amennyiben a konszenzus „hitelesnek” nyilvánítja, és

amennyiben tudományos eszközökkel falszifikálható is. Utolsósorban, a tudomány feltételez

memóriát és projektet. Mindig van visszacsatolás korábbi tudományos állításokhoz,

valamilyen tudományos diskurzushoz, az aktív tudósok mindig egy korábbi tudományos

diskurzushoz viszonyulnak, vagy pozitívan, vagy negatívan. A projekt pedig a tudományos

diskurzusnak mint olyanak a folytatása, továbbvitele, akár a tudomány „haladásának” nagy

projektjeként is felfogható. Lyotard lényegében azt hangsúlyozza, hogy a tudományos tudás

elsőbbsége a többi tudásformával szemben távolról sem szükségszerű. A narratív és

tudományos „tudás” egyaránt nyelvjátékokon alapulnak, és nyelvjátékon belüli lépésekből

tevődnek össze. Megengedhetetlen a narratív tudás igazságtartalmának objektivista

helyeslése vagy cáfolata tudományos eszközökkel vagy érvekkel Lyotard szerint, mert

eltérőek a két tudásforma igazságkritériumai. Még azt is megengedi magának a szerző, hogy

toleránsabbnak tituálja a narratív, azaz, hagyományos tudást a tudományos tudásformánál,

mivel az előbbi nem követel meg a bizonyítást, és ennélfogva nem tagadja meg a legitimitást

a bizonyítás-nélküli állításoktól. Ellenben a tudomány sokkal kirekesztőbb Lyotard

vélekedése szerint a hagyományos tudásformánál, mert képtelen eltűrni bármit ami nem

argumentáción és bizonyításon alapul. Alaptalan előítéletnek tartja a modern tudomány a

narratív tudást, holott ez, lévén hogy az összes létező bizonyítás hitelessége ugyanúgy

megkérdőjelezhető, igencsak kérdéses intellektuális stratégia. Mivel a narratív tudáshoz

hasonlóan a tudomány is egy nyelvjáték, az előbbinek is szüksége van narratívákra amelyek

legitimációt kölcsönöznek számára. Ilyenek a nagy felfedezésekről szóló mítoszok és mesék,

valamint a tudományos felfedezésekről szóló, a köznépnek szánt történetek, beszámolók. A

tudományt is el kell adni, és erre szolgálnak a tudományos életet ábrázoló epikák, a

Newtonról és Einsteinről szóló anekdoták, a Curie-házaspár életrajza, és sorolhatnánk.

Ezekből az epikákból nyer legitimációt a tudományos nyelvjáték, és azon keresztül,

valamilyen szinten az állam is, mivel az állam legitimációja egyre inkább a tudomány epikus

elbeszéléséből származik. Lyotard álláspontja szerint már Platónnál megfigyelhető ez a

tendencia, vagyis a tudomány új nyelvjátékának kibontakozásának lehetünk tanúi a

Dialógusokban. Platónnál a vita célja mindig a konszenzus (homológia), tárgya mindig egy

valami, a résztvevők egyenlősége, egyenrangúsága feltételezve van, és ki vannak rekesztve a

párbeszédből azok, akik nem fogadják el a játékszabályokat. A tudomány legitimációja

jellemzően Platón óta is tudományon-kívüli narratívákkal történik. Ennek tipikus példája a

Barlanghasonlat, hogy csak egyet említsünk a számos mítosz közül amelyet találhatunk

17

Platónnál. ***** Annyiben tudománytalan valami a tudományos nyelvjátékban, amennyiben

legitimálni igyekszik önmagát. Ily módon megállapítja Lyotard, hogy a tudomány mint olyan

szükségképpen szuicid-hajlamú. Amennyiben nem legitimálja önmagát, a társadalom többi

területén nem kerül széleskörű elfogadásra, viszont a legitimációval önmaga objektivitását

ássa alá logikai csúsztatásokkal, tudománytalan állításokkal és dogmatikus kijelentésekkel.

Még Descartes-nál is metafizikai jellegű legitimációval rendelkezett a tudomány. A modern

világban viszont nincs a tudománynak egyéb legitimációja a szakemberek vagy tudósok

konszenzusán kívül. Kiiktatódik a metafizika, viszont a helyére semmi sem kerül. Igy a

tudomány legitimációs alapja rendkívül ingatag, és pillanatok alatt széteshet a konszenzus

eltűnése következtében. A Felvilágosodás óta a legitimáció a tömegből ered: a nép és a

hozzáértő tudósok tömege „hősként” értelmeződik. Elterjed azon nézet a tizennyolcadik

század folyamán, hogy a tudás köre egyre bővülhet, és ennek a mennyiségi bővülésnek a

következtében minden lényeges társadalmi probléma megoldható, kiiktatható. Csupán meg

kell nevelni a tömegeket, és ennek következtében öntudatra fognak ébredni, ami egy új

aranykor kezdetét hozhatja el a feudalizmus sötétségének eltűnését követően. Egymással

párhuzamosan kerül a középpontba a XVIII. század folyamán a szakértői konszenzus és a nép

konszenzusa mint kettős eszmény, kettős ideál a Felvilágosodásban. Ennek folyamán a

társadalom mint olyan egyre inkább tautologikussá válik, mivel eltűnik a metafizikai

legitimáció. Helyette felértékelődik az immanenssé-tett univerzalitás mint alternatív érték.

Mindez eddig példátlan mértékű kirekesztést tesz lehetővé. Bármi, ami partikuláris, nem

univerzális érvényű, így például a nemzettel szembenálló, annak ellentmondani merő kisebb

lokalitások, kiiktatásra, megsemmisítésre kerülnek, és addig nyomja el azokat az

államhatalom, míg meg nem szűnik a részükről az oppozíció (gondolunk itt a Franciaország

tartományainak a „nemzetbe” történő erőszakos úton történő asszimilációjára). Mostantól a

„nép” mint közjogi absztrakció törvénykezik, és magához ragadja azon előjogot, hogy magára

nézve érvényes normatív szabályokat alkosson. Sőt, a modern narratívában kizárólag azon

szabály lehet érvényes a népre nézve, amelyet maga alkotott meg. Egymással összefonódik a

modernitás narratívájában a tudomány hőse és a szabadság hőse. Mindketten, e

kargokultusz főszereplői, a nép hatalmának további kiterjesztéséért fáradoznak, míg el nem

jön a Kánaán, a haladás beteljesülése.

LEGITIMÁCIÓ ÉS DELEGITIMÁCIÓ

A következőkben Lyotard elemzi a tudás legitimációjának főbb narratíváit, valamint a

tudomány legitimációjának összeomlása következtében feltáruló új lehetőségeket. A

modern, azaz, a Felvilágosodástól körülbelül az 1970-es évekig, legitimációs paradigma

egyben politikai és filozófiai. Elsősorban, az emberiség egésze jelenik meg ebben mint a

szabadság hordozója, megvalósulási és kibontakozási lehetőségének zálogaként. Ezen

mentalitás formálta az oktatáspolitikát. A modernitás ideológiájában az oktatás mint az

emancipáció eszköze jelenik meg. Az állam, miközben a szabadságra hivatkozik,

monopolizálni és formálni igyekszik az oktatást, alárendelve azt a valós vagy vélt

18

emancipáció ideológiai szükségleteinek. Ez azonban még kevés a tudományos és oktatási

nyelvjátékok legitimációjához. Szükséges a filozófia, kiváltképp a spekulatív filozófia.

Példaként hozza fel Lyotard a Berlini Egyetem alapítását a XIX. század elején. Wilhelm von

Humboldt öncélúként definiálta a tudományt, ugyanakkor hangsúlyozta annak szerepét a

„nemzet szellemi és morális képzésében.” E ponton konfliktust figyelhetünk meg a

tudományos értelembe vett „igaz”, denotatív kijelentések és a végső igazságra igényt tartó

normatív kijelentések között. Humboldt szükségesnek tartotta a tudomány szubjektumának,

befogadójának, közönségének megteremtését. Ez a gondolkodó szubjektum, és csak

másodsorban „nép” vagy „nemzet”. Ez a gondolkodó szubjektum maga a spekulatív szellem,

még Schleiermachernél is. Lyotard meglehetősen cinikus ítélete szerint, a spekulatív szellem

kibontakozásáról szóló német idealista filozófiai narratíva nem szól egyébről, mint a

tudomány legitimációjáról. Az olyan gondolkodók mint Hegel a spekulatív szellem

kibontakozásától, „rendeltetésének” beteljesülésétől várják a megoldást. Itt is, mint számos

más esetben, nem egyébbel van dolgunk mint a tudomány metanarrációjával. Hegel a

tudományt, sőt, az egész történelmet a Szellem kibontakozásaként értelmezte.

Rendszerében a filozófia mint a tudomány legitimáló eszköze jelenik meg, például az

Enciklopédiájában. Joggal emeli ki Lyotard ennek a projektnek a totalizáló jellegét. Egyéni

létezők nem rendelkeznek önértékkel; egyedül attól függ a megítélésük, hogy elősegítik-e a

haladást vagy sem. A folyamat lényege a hegeliánus rendszerben a Szellem fokozatos

spekulatívvá-válása. Egyre inkább elszakad a létezőktől a Szellem, míg a történelem végén

tökéletesen éteri jelenséggé válik. Az igaz tudás ezen perspektíva szerint absztrakt. Újabbkori

formája ennek a metanarratívának a szubjektum önfelszabadításának epikája, vagyis a

marxizmus. A törvények legitimációja az öntörvényűségből, az önkormányzás és önigazgatás

feltételezett tényéből fakad (feltételezik a marxisták, hogy a forradalom lehetővé teheti az

önigazgatást a proletariátus számára). Itt a szubjektum mint törvényhozó jelenik meg. Újabb

nyelvjáték veszi kezdetét: az imperatív (preszkriptív) nyelvjáték. A legitimáció ebben a

paradigmában az igazságosságra vonatkozó preszkriptív állítások igazolására korlátozódik. Új

kritérium az igazságosság. Itt sincs azonban a tudásnak „végsőnek” mondható, legitim alapja

túl az immáron autonóm kollektíva érdekeinek szolgálatán. A kritikai tudás imperatívuszának

is hívhatjuk ezt a paradigmát Lyotard nyomán. A marxizmus ebben a kontextusban mint két

modern tudományos legitimáció között ingadozó skizofrén konstrukció jelenik meg. Az egyik

oldalon, metanarratíva, haladás a szocializmus/kommunizmus új valósága felé. Igy kiiktatásra

kerül mindaz, ami akadályát képezi ennek a haladásnak, így a kritika is, ezen első típusú

marxizmus szerint, kiiktatandó a jövő akadálytalan elérése szempontjából. A második típusú

marxizmus viszont a társadalomkritikai elemet emeli ki és annak ad prioritást, szemben

minden más elemmel. Az utóbbi típusú marxizmus az autonóm közösség szolgálatát, a

kritikai funkció betöltésére vállalkozik. Mindkét progresszív metanarratíva, a hegeliánus és a

marxista, elvesztette legitimitását a posztindusztriális/posztmodern társadalmakban.

Tautologikussá váltak, értelmüket vesztették maguk a normatív, univerzalizáló célkitűzések

is. A spekuláció és emancipáció nagy narratívái eltűntek vagy eltűnőfélben vannak. Ennek a

folyamatnak, amit Lyotard delegitimációnak nevez, voltak előzményei már a XIX. században

19

is. Már Nietzsche felfigyelt azon tendenciára, mely szerint a tudomány, éppen a

felfedezésekből és újabb tudományos paradigmák győzelméből adódóan, állandóan

lerombolja önmagát és újjáépíti, gyakran az alapoktól kezdve. A tudomány kritériumainak

önmaga ellen való fordítása Nietzsche szerint szükségképpen nihilizmushoz vezet. Ezért a

delegitimáció a tudomány legitimációs szükségletéből ered. Alapvetően hamis annak

feltételezése, hogy az igaz denotatív kijelentésből eredő preszkriptív kijelentés igaz lesz,

mivel kétféle, egymástól eltérő relevanciával rendelkezik két különböző kijelentés.

Ráébredtek az olyan gondolkodók mint Wittgenstein, Buber és Levinas, hogy a tudomány

képtelen legitimálni más nyelvjátékokat. Sőt, az igazság maga is kívül esik a mindenkori

nyelvjátékokon:

„Az én kijelentéseim oly módon nyújtanak magyarázatot, hogy aki megért engem, végül

felismeri azt, hogy értelmetlenek, ha már fellépvén rájuk túllépett rajtuk. (Úgyszólván el kell

hajítania a létrát, miután felmászott rajta.) Meg kell haladnia ezeket a tételeket, akkor látja

helyesen a világot. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” (Wittgenstein 1989

[1919]: 6.54)

Wittgenstein és Lyotard egyaránt felszólítják az olvasót a nyelvi korlátoktól való

megszabadulásra. Nincsen univerzális metanyelv, és ezen felismerésre egyre több

gondolkodó kezd rádöbbenni amint közeledik a századvég. A megoldás nem a nyelvjátékon

belül keresendő, hanem az univerzalizáló szándék nyelvjátékból kilépve reménykedhetünk

abban, hogy megtaláljuk a praxison keresztül, méghozzá egy olyan alternatív praxis

formájában amely nem alapul a performativitáson. Egyre növekszik a tudományos bizonyítás

komplexitása. Szükséges a metanyelv egy logikai rendszer logikusságának biztosítása végett,

mivel külsődles elv bevitele nélkül bármely logikai rendszer tautológiává fajul. Gödel tétele

bebizonyította egy olyan aritmetikus prepozíció létét, amely se nem bizonyítható, se nem

cáfolható. Megdőlt ezzel Lyotard szerint a tudományos játékszabályok legitimációja. Úgy

tűnik, mintha sohasem fogjuk tudni kiiktatni a „kimondhatatlant” a tudás világából. Azaz,

nincs az ismeretlennek szélső határa. Ezen felismerés, amely a matematika tudományából

ered, alapjaiban kérdőjelezi meg az egész tudományos projekt értelmét. Nem meríti ki a

teljességet az aritmetikai rendszer, ezért nem remélhetjük, hogy valaha is megismerjük

annak teljességét, amit ismerni lehet. Újabb felfedezések bebizonyították a logika területén

is a paradoxonok lehetőségét:

„...Gödel bebizonyította, hogy az aritmetikai rendszerben leheteségesek olyan prepozíciók

amelyek sem bizonyíthatóak sem cáfolhatóak a rendszeren belül, és ez magába foglalja azon

tanulságot is, hogy az aritmetikai rendszer nem meríti ki a teljességet. Mivel ezen helyzetet

általánosíthatjuk, el kell fogadnunk hogy minden formális rendszernek vannak belső határai,

korlátozásai. Ez vontakozik a logikára is: a metanyelv amelyet használ egy mesterséges

(axiomatikus) nyelvre vonatkozik amely >>természetes<< vagy >>mindennapi<<; univerzális,

20

hiszen minden más nyelvre lefordítható, azonban a negációt illetően nem konzisztens –

megengedhetőek a belső paradoxonok.” (Lyotard 1984 [1979]: 42-3)

Immáron teljes mértékben a szakértői konszenzustól függ a tudomány és a logika metanyelve,

viszont a tudomány alakulása sosem volt oly kaotikus és zavaros mint jelenleg, különösen a

káoszelmélet és fraktálelemzés térhódításának köszönhetően. A tudomány alapvetően lelepleződött;

nem más, mint szerződés a benne résztvevők között. Manapság a formális és axiomatikus rendszerek

pluralitásával van dolgunk. Univerzális, ugyanakkor inkonzisztens, önellentmondó metanyelv

uralkodik, amely magában hordoz önellentmondó, paradox elemeket is. Ebbe a kaotikusságról szóló

értelmezési keretbe ágyazza be Lyotard a technológiai fejlődés diskurzusát. A technológia ebben a

vonatkozásban az embernek egy prosztetikus meghosszabításaként jelenik meg. Akkor „jó” a

technnológia, ha „jobban” csinál valamit. Ez új problémához vezet társadalmi szinten: a technológia

kiadásokat igényel, így azok kezében összpontosul akik megengedhetik maguknak a

technológiába való beruházást. A technológia, ahelyett hogy felszámolná az igazságtalan

viszonyokat, átalakítja azokat, és új privilégiumokat eredményez. Már Descartes is pénzt

követel:

"Alighogy befejezte az "Értekezés a módszerről" című művét, Descartes máris kutatási

forrásokat követelt. Új probléma jelenik meg: azok az eszközök amelyek az ember kognitív

képességeit megnövelik a bizonyíték-előállítás végett, több kiadást igényelnek. Ha nincs

pénz, nincs bizonyíték, nem lehetséges állításaink verifikációja, ezért igazság sincs. A

tudomány nyelvjátéka a gazdagok játékává válik, amelyben azoknak van nagyobb eséllyel

igazuk, akik gazdagabbak. Egyenlőségjel jön létre a gazdagság, hatékonyság és igazság

között." (Lyotard 1984 [1979]: 44-5)

A tudomány termelési tényezővé válik, egy pillanattá a tőke mozgásában. Azért vált oly

fontossá a kapitalizmus kibontakozásával a tudomány, különösen a természettudomány,

mert a társadalmat eleve áthatotta a performativitás. A bizonyítékok előállítása már a

tudomány nyelvjátékának irányítása alá kerül, amelynek célja a performativitás, a

tautologikussá-vált hatékonyság. A kutatók finanszírozásának diskurzusa egyben hatalmi

diskurzus is. Áthatva a performativitás által, a fejlett társadalmakban átformálódnak az

igazság-kritériumok is. Annak van igaza, aki bizonyítékokat állít elő, viszont a bizonyíték-

előállítás eleve feltételez anyagi erőforrásokat, azaz, végső soron performativitást. Luhmann

szerint az igazság helyett procedúrák jellemzik a fejlett társadalmakat. Minden más

szempontot felülmúl a teljesítmény-növelés, ez a legitimáció forrása de facto. A technológia

irányítása hatalmat ad, a valóság definiálását segíti elő, teszi lehetővé. A számítógépesített

társadalom performativitása megköveteli a felsőoktatástól középvezetők, informatikusok

tömeges képzését, mivel a rendszer számára olyan játékosok kellenek, akik az aktuálisan

létező társadalmi rend fennmaradását biztosítják. A performativitás mint elv ebből adódóan

áthatja a felsőoktatást, alárendelve azt a hatalomnak. Lyotard meglehetősen éles

megfogalmazásában, az egyetemi autonómia „semmit sem ér, mert a felsőoktatási

intézmények alá vannak rendelve a performatív elveket követő rendszernek, amely csupán

21

„skillek” átadását követeli meg azoktól. Mivel a nagy narratívák eltűntek és a történelem

szemétdombján rozsdásodnak, ironikus módon megjegyzi Lyotard hogy immáron nyugodtan

lehet gépekkel helyettesíteni egyetemi tanárokat, mert szükségtelenné vált a rendszer

szempontjából elvek, életfelfogások közvetítése. Kizárólag az anyagi érvényesülés, vagy

létfenntartás motiválja a legtöbb hallgatót. Nem az számít a kortárs felsőoktatásban, „ez

igaz?”, hanem „ez mennyire hasznos?”. Ilyen körülmények között a tudás

kommercializálódik, és eleve úgy termelődik hogy el lehessen adni. Az adattárolók a

posztmodern ember számára olyanok mint a „természet” korábbi embertípusoknak. Ezek

képezik az új Enciklopédiát. Továbbra is fontos szerepet tölthet be a képzelőerő, noha a

legtöbb területen még mindig már meglévő adatforrások operacionalizálása, annak

felügyelete a legmérvadóbb. Ugyanakkor az extra performativitás viszont függ a fantáziától,

ami eddig össze nem kapcsolt dolgok összekapcsolásának képességét jelenti Lyotard

szóhasználatában. Az igazság szempontjából értelmetlenek a számok, legyen szó emberekről

vagy kutatási eredményekről. A teamwork csak a performativitást növeli, igazságot nem

lehet ily módon hatékonyabban megtalálni, de az igazság keresése nem is cél manapság

(noha még a performativitást/hatékonyságot sem növeli egyértelműen). A professzoroknak

nincsen helyük ebben a paradigmában, végük van, és gépek fogják őket helyetesíteni, mivel

a performativités kizárólagosságára épülő posztmodern paradigmában nincs rájuk szükség.

Mégsem zárja értekezését pesszimista hangnemben Lyotard. Ezen folyamatok magukban

hordozzák a szabad, helyi kezdeményezésre épülő közösségek lehetőségét. Hangsúlyozza,

hogy a lokalizált tudásokra épülő, a kölcsönös tiszteletnek a mainál valamennyivel nagyobb

teret engedő társadalomkép nem szükségszerű, hanem egy lehetséges alternatíva a

központosított, szémítógépesített rémálommal szemben. A modern tudomány fejlődése a

rombolások és cáfolatok sorozatából eredt. Eddig úgy működött, amennyiben talált egy

tudós valamilyen eddig magyarázatlan paradoxont, addig dolgozott, amíg talált valamilyen

megoldást a paradoxonra. Feltételezték, hogy van ugyanis megoldása a paradoxonoknak.

Mára kiderült, hogy nincs. A performativitás mint elv feltételezi, a legtöbb esetben hamisan,

hogy létezik egy rendszer amely alapvetően stabil, és amely tökéletesen performatív lehet,

és egyben kívánatos dolog is növelni annak performativitását. Viszont egy rendszer

stabilitása Brillouin szerint épphogy csökkenti annak performativitását. Megbukott tehát a

funkcionalista-strukturalizmus, cáfolatot nyert. (Lyotard 1984 [1979]: 55) A társadalom

„javítása”, „megváltoztatása” előfeltételezi, hogy meg tudjuk mondani, mi az hogy

„társadalom”. Ez viszont tévedés Lyotard véleményében, nem lehet megmondani ugyanis

egészen pontosan mit is jelent a „társadalom”, mert alaptalan absztrakció. Viszont a

determinizmus még működik kisebb szinten, mikroközösségek elemzése során meg tudjuk

állapítani a legfontosabb összefüggéseket. Azonban még ennek is vannak határai. A

kvantumfizika kimutatta, hogy a pontosságra való törekvés ronthat a pontosságon. Kicsi

eltérések is számottevő torzítást okozhatnak egy bizonyos mérési szint alatt a levegő

sűrűségének vizsgálata alatt Jean Perrin szerint, így a mikroszinteken tapasztalható

determinizmussal szemben is kételyt kell tanúsítanunk. A mikrofizika szintjén lehetetlen egy

bizonyos információs mennyiségnél többet szerezni; ha túl kicsik a megmért összegek, akkor

22

a pontos mérés lehetetlenné válik elméletileg és gyakorlatilag. A matematikában is

lehetetlen a pontos mérés, még emberi szinten sem vagyunk képesek precízen mérni. A

derivatívátumok, függvények inkább kivételt alkotnak, semmint szabályt. Gyakorlatilag

lehetetlen pontosan definiálni vagy mérni bármit, amit nem hozott létre, formált, az ember

maga. Az olyan természeti jelenségek mint a felhők vagy a sziklák olyan formákat öletenek,

amelyekre nem létezik matematikai függvény, ezért a matematika nyelvén leírhatatlanok.

(Lyotard 1984 [1979]: 58) Az előrejelzések lehetetlenségére hívja fel a figyelmet a

katasztrófaelmélet. Még egy olyan banális, jelentéktelen eseményt mint egy kutya

viselkedése, hogy vajon támadni vagy ugatni fog-e, felvázolható mint egyfajta

előreláthatatlan, kaotikus katasztrófaesemény egy 3D-s matematikai modell segítségével.

Tökéletesen megjósolhatatlan matematikai úton a kutya viselkedése. A matematikai modell

a katasztrófát képes kimutatni, előrejelezni viszont nem. Igy bizonyosságot szerzett a késő

huszadik-századi tudomány Herakleitosz mondásának, mely szerint minden dolog forrása a

Káosz. A determináció maga is determinált, mivel az is determinált különböző természeti és

egyéb tényezők által, akinek feladata volna megállapítja az okságot. A posztmodern

tudomány felszabadulhat a modern tudomány korlátai alól, amennyiben a káosszal

foglalkozik, irányíthatatlan jelenségekkel (fraktálok, katasztrófák, és a paradoxonokat helyezi

figyelme középpontjába. Ez Lyotard szerint magában hordozza egy jövőbeni emancipáció

lehetőségét. Ha nincsnek nagy narratívák, akkor helyettük mi legyen? Habermas

kommunikatív racionalitása Lyotard véleményében nem hiteles alternatíva, mivel az abból

fakadó konszenzus hamis és valótlan. Előfeltételez ugyanis valamilyen nagy emancipációs

narratívát. Ráadásul a konszenzus mint olyan a létező társadalmi rendszernek és annak

intézményeinek az érdekeit szolgálja. Luhmann értelmezésében a rendszer adminisztratív

procedúráinak részét képezi. Viszont a paralógiát nem képes a társadalom irányítani vagy

kontroll alá venni. A felfedezések logikájából kiindulva, Lyotard szerint a káoszban található

az a paralógia, amely a fennálló univerzalizáló szabályok elleni lázadás forrása lehet, lázadás

amely akár lerázhatja a társadalomról a tudományos nyelvjáték korlátozásait. A

rendszerelméletek ideje lejárt, tudományos téren is megcáfolódtak. Mivel a rendszer

működésének kulcseleme a sebesség, ha ez lecsökkenne, a performativitás is csökkenne, ami

társadalmi változáshoz vezethet. A mostani társadalom lényegében azt éri el az emberek

körében, hogy tudatosan akarják azt, amit a társadalom akarja hogy akarjanak, interiorizálják

a kívülről jövő preferenciákat. Ennek egyik eszköze az informatika és az informatikán alapuló

adminsztratív procedúrák. A rendszer dehumanizálja az embereket azért, hogy egy másik

normatív szinten rehumanizálja őket. Nagyon jól tudják a döntéshozók, hogy a legtöbb

ember nem tudja, mit miért akar. Nem is ismerhetik szükségleteiket az új technológiák által

meghatározott viszonyok közepette. Ezért bizonyos esetekben a rendszer terrort gyakorol,

amikor mégis öntudatra ébrednek az alárendeltek, kirekesztéssel fenyegetve meg azokat

akik nem hajlandóak résztvenni a nyelvjátékban. Viszont bizonyos differenciális

tudományágak, tudományterületek magukban hordozzák a rendszer antimodalitását. A

Lyotard által „paralogikusként” értelemzett cselekvés célja a fennálló tudományos és egyéb,

nyelvjátékbeli szabályok megkérdőjelezése, és új szabályok felváltásának lehetőségére való

23

figyelemfelkeltés. A performativitás, és az azt kiszolgáló univerzális metanarratívák helyett

olyan diskurzust javasol, amely elismeri a különbségek létjogosultságát, és teret hagy sokféle

narratívának. Sokféle metanyelv békés egymás mellett való létezését javasolja mint

civilizációs alternatívát a performativitással szemben. Azon felismerés motiválja Lyotardot,

hogy nincsen egységes „emberiség”, amely valamilyen nagy cél felé törekedne. Ehelyett el

kell ismerni a különbségeket. A konszenzus gyanús és lejáratott értékké vált, amelynek

nincsen jövője:

„A konszenzus egy idejétmúlt és gyanús értékké vált. Azonban az igazság mint érték sem

idejétmúlt, sem gyanús. Az igazságosságnak egy olyan elvéhez és gyakorlatához kéne

eljutnunk, amely nem kapcsolódik a konszenzushoz.” (Lyotard (1984 [1979]: 66)

Lyotard konkrét javaslataival zárja tanulmányát, amelyek a következőek:

a). A nyelvjátékok heteromorf jellegének elismrése, és a totalizáló terroról való feltétlen

lemondás. Azaz, egyik nyelvjáték ne erőltesse rá magát a többire.

b). A nyelvjátékokban a szabályalkotásnak helyinek, lokálisnak kell lennie. A metanyelveknek

elsősorban helyi érvényük lehet.

A társadalmi kapcsolatok, kötődések egyre inkább átmenetiek és szerződés-alapúak. Ez

ugyan nem egyértelműen jó vagy helyes folyamat, számos ambiguitással rendelkezik, viszont

a szabadság lehetősége is benne rejlik. Nem lehetséges a kapitalizmussal szembeni „tiszta”

alternatíva, helyi szinten viszont lehetségesek alternatív életmódok. A komputerizáció

szolgálhatja a közérdeket, amennyiben lokális, információkkal bőven ellátott közösségek

léteznek, és a tudósok, valamint a társadalomirányító ambíciókkal rendelkező technokraták

lemondanak az univerzálisan érvényes tudára való igényükről. Mint igyekeztünk kimutatni,

Lyotard szkeptikus módon cáfolta meg a modern narratívákat, és általánosságban kimutatta

A posztmodern állapot során az emberi tudás korlátozottságának felismerésének

fontosságát. Egy olyan korban amely a gyakorlat szintjén még mindig úgy tesz, mintha az

emberi ész mindenható volna, mindnyájan tanulhatnánk Lyotard záró soraiból:

„Munkánk egy olyan politika kontúrjait igyekezett körvonalazni, amely tiszteletet tanúsítana

az igazságosságra és az ismeretlenre irányuló vágy felé egyaránt.” (Lyotard 1984 [1979]: 67)

24

MEGJEGYZÉSEK

* Marx, Karl és Engels, Friedrich: A Kommunista Párt Kiáltványa, I. (1848)

http://www.marxists.org/magyar/archive/marx/1848/communist-manifesto/ch01.htm#s1

** Ismeretlen szerző: A tudatlanság felhője, 3. pont

*** Érdekes e vonatkozásban megfigyelnünk a Wikileaks és a Snowden-ügy körüli vitákat,

amelyek rámutatnak az információnak mint hatalmi és gazdasági nyersanyagnak a fontos

szerepét. Ilyen konfliktusok lehetőségére hívta fel a figyelmet Lyotard már 1979-ben. Ilyen

szempontból számunkra nem lehet meglepő, hogy az inforkapitalizmus társadalmi

paradigmája magában hordozza ezen konfliktusokat, hiszen az, hogy az információ az új

kőolaj, már szinte közhellyé vált az üzleti sajtóban az elmúlt években. Lyotardhoz képest

több évtizedes késéssel megindult egyfajta vita az adatok és a kőolaj hasonlóságáról és

különbözőségéről, pl. http://www.forbes.com/sites/perryrotella/2012/04/02/is-data-the-

new-oil/ és http://www.varonis.com/news-events/press-releases/2013/bring-your-own-

device.html. Az utóbbi cikkben különösen érdekfeszítő azon szófordulat, mely szerint az

információtárolás egyik legfőbb veszélye a „leakage”. Hasonló veszélyekkel járhat egy üzleti

vállalkozás számára az adatok „szivárgása”, mint egy olaj- vagy földgázvezetőkből történő

szivárgás.

**** Galilei számottevő csúsztatásait veszi górcső alá az említett szerző, és kimutatja hogy

nem képes logikailag bizonyítani, hogy a teleszkóp a valóságnak megfelelő képet ad az

égboltról, miközben Galilei tudományos téziseit nagyrészt a műszerei által nyert empirikus

adatokra alapozza. lsd (Feyerabend 1993 [1975]: 77-86)

***** Ezzel ellentétes példaként Platón mítoszai közül említhetjük az Atlantiszról szóló

beszámolót a Kritiasz és Timaiosz című dialógusából, amely sokkal inkább a narratív

tudásforma jellegzetességeit hordozza magán, hiszen az elbeszélő arra hivatkozik hogy

„valakitől hallotta” aki ismert egy személyt aki szintén továbbadta a történetet.

25

FELHASZNÁLT IRODALOM

- Beck, Ulrich (2003 [1992]): A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba (Budapest:

Századvég)

- Feyerabend, Paul (1993 [1975]: Against Method (London: Verso)

- Foucault, Michel: The Order of Discourse ebben: Young, Robert (1981 [1970]): Untying the

Text: A Post-Structuralist Reader (Boston: Routledge & Kegan Paul) 48-79 old.

- Guenon, Rene (2001 [1927]: The Crisis of the Modern World (New York: Sophia Perennis)

- Husserl, Edmund (1998 [1936]): Az europai tudomanyok valsaga (Budapest: Atlantisz)

- Ismeretlen szerző: A tudatlanság felhője

- Lyotard, Jean-Francois (1984 [1979]): The Postmodern Condition. A Report on Knowledge

Manchester: Manchester University Press)

- Marx, Karl és Engels, Friedrich: A Kommunista Párt Kiáltványa (1848)

- Sextus Empiricus (2000): Outlines of Scepticism (Cambridge University Press)

- Wittgenstein, Ludwig (1989 [1919]): Logikai-filozófiai értekezés (Budapest: Akadémiai

Kiadó)