A De Fincsi-kód

STANLEY STEEL

A De Fincsi-kód

EXCALIBUR KÖNYVKIADÓ

2

Stanley De Steel:A De Fincsi-kód

© Stanley De SteelLouvre-külső

Kiadja: Az Excalibur De Könyvkiadó

A kiadásért felel a kiadó De vezetője

A borítón látható festményt Leonardo De Fincsitávollétében Szűcs De István festette meg szépen

Közreműködött még: Szilícium Grafika

Műszaki szerkesztő: Savanya De Zsolt

ISBN: 978-615-5082-02-3

3

Tartalom

1. Gyilkosság2. Tetemre hívás3. Hindy Jones4. Clara Soft5. Jutalmazás6. A tetthelyen7. Titkok8. A széf9. A Fegyvernepper10. Mix-menek11. Ehetetlen Küldetés12. A Gyűszű13. Sir Long Teatime14. Az egyesítés15. Megmentők16. Mi lett utána?

4

1. Gyilkosság

A múzeum este kilenc óra után kihalt volt, mint a hatalmasegyiptomi piramisok, és éppen ilyen üresen is kongott. A néhaikirályi dinasztiák bebalzsamozott fáraói közül néhány kétszinttel a föld alatt aludta örök álmát. Ám azt biztosan egyiküksem gondolta volna életében, hogy halála után néhány ezerévvel, a fáradtságos munkával megépített magánpiramisukbólegy idegen országba deportálják majd hullájukat, ahol nemhogy örök életet, de még örök békét sem lelhetnek, hiszenremekbe szabott, arany szarkofágjukat turisták ezrei fogjáknap mint nap bámulni.

A Louvre hatalmas volt, a világ egyik legnagyobbművészeti, történeti és régészeti gyűjteménye kapott helyetbenne. Ahhoz, hogy valaki az egészet végignézze, több hetet,sőt, talán hónapot kellett volna itt eltöltenie. Persze, a fáraókerről sem tudtak, csak feküdtek szépen, bebalzsamozva,mumifikálva, arany halotti maszkjuk eltakarta romolhatatlannáaszott koponyájukat. Ha az ember jobban belegondol,halálosan unalmas lehet így, ebben a kellemetlen állapotban azidők végezetéig feküdni.

Ám történetünk szempontjából teljesen mellékes volt azörökkévalóságot elszalasztó fáraók sorsa. Az utolsó látogatókmár jóideje távoztak ebből a teremből is. A termeket mostsötétség borította, csak néhány jelzőfény volt hivatott némitájékozódási pontot adni azoknak a biztonsági őröknek, akikéjszaka is szolgálatban voltak és a termeket járták.

5

Természetesen párosával járőröztek, mint a rendőrök, hiszenaz egyikük csak írni, a másikuk pedig csak olvasni tudott.Nem, ez gonosz és alaptalan vicc volt! Valójában tudtak írni ismeg olvasni is, csak rosszul. Ezért lettek biztonsági őrök, nempedig egyetemi tanárok. Kezükben elemlámpa világított,oldalukon, a fekete bőrtokokban fegyver lapult.

A felbecsülhetetlen értékű műkincsek – többségükbenlopott és rabolt holmi –, amit a forradalmi nemzethadjárataiban gyűjtöttek be cirka kétszáz évvel ezelőtt a jógallok, és amelyeket itt állítottak ki a nagyközönség számára,megkövetelték, hogy ne csak a biztonsági érzékelők, lézeresdetektorok, hőkamerák és hagyományos vizuális megfigyelésőrizze őket. A Louvre értékeit a semmi mással nem pótolható,éber emberi jelenlét is vigyázta, végsőkig fokozva ezzel azamúgy is rendkívül magas szintű biztonságot.

A bérgyilkos, akit Dilisnek hívtak, váratlanul jelent meg,olyan váratlanul, mintha csak az egyik fáraó szelleme lettvolna, aki most megelégelve az évezredes vízszintes fekvést,egyszer csak úgy gondolta volna, hogy éppen itt az ideje, hogyjárjon egy kicsit. Fekete köpenyében és csuklyájában úgynézett ki, mintha egy népszerű fantasy film kóbor vándora lettvolna. Úgy tűnt, mintha onnan lépett volna ki, hogy jelenlétévelemelje ennek a történetnek a színvonalát. Mélyen a szemébehúzott köpenye szinte teljesen elfedte az arcát. Egyfalmélyedésben húzta meg magát, és mozdulatlannádermedve úgy állt ott, mintha szobor lett volna csupán, egymagas és hatalmas darab a kiállítási tárgyak közül.

Senki nem tudta, hogy kerülhetett ide.Senki nem tudta, hogyan játszhatta ki a biztonsági őrök

figyelmét.Senki nem tudhatta, hogyan volt képes elrejtőzni a

6

biztonsági érzékelők elől.Senki nem tudta, hogyan volt képes ilyen mereven és

mozdulatlanul állni órákon keresztül.Senki nem tudta, hogy mi a kedvenc étele és a kedvenc

itala.Senki nem mert volna bármit megkérdezni tőle, mert olyan

félelmetes volt, hogy ha valaki megpillantja, hát biztosanösszerottyintja magát tőle.

De a lényeg, hogy Dilis itt volt, és várt, figyelt.Tudta, hogy áldozata erre fog jönni.Hogy honnan tudta?Nem, nem ismerte a forgatókönyvet!Ellenben a megérzései elsőrangúak voltak.Dilis nem mindennapi figura volt. Albínónak született,

méghozzá egy igen ritka típusnak, albínó négernek, amiAfrikában is annyira ritka, hogy józanul senki sem látott mégilyen különlegességet. Igazán különös példánya volt az emberinemnek, talán rajta kívül az egész világon nem akadt még egyilyen fura létforma. A bőre az albínó vonások miatt egészenkoromfekete, a szája széles és lapos, az orra tömpe ésnyomott, a füle karfiol alakú, a szeme pedig vörös volt. Nem,nem azért, mert az albínók szeméből általában hiányzik apigmentáció és ezért a szemük ebben a remek, élénk színbenpompázik. Nem, Dilis szeme nem ezért volt ilyan piros! Perszenyugodtan lehetett volna ezért is, de mégsem ezért volt ilyen!

Dilis szeme lehetett volna természetesen azért is piros,mert éppen szemüveg nélkül hegesztett. De Dilis nemhegesztett soha szemüveg nélkül, sőt, valójában, ezt csakkevesen tudták róla, hogy még hegeszteni sem tudott.

Hát akor meg mi a jó fenéért volt Dilis szeme ilyen piszokul

7

piros? Jogos kérdés volt ez, bizony, ami nem ok nélkülmerülhetett fel az emberben. Ám mivel Dilis ritkán mutatkozottemberek között, nagyon keveseknek tűnt fel, hogy Dilis szemebizony piros. De ha fel is tűnt néhánynak, legtöbbjük életénekez volt a legutolsó meglepő pillanata, mert Dilis gondoskodottróla, hogy az illetőknek már ne legyenek a továbbiakban ilyenirányú földi tapasztalataik. Sőt, semmiféle tapasztalataik selegyenek… Ezért aztán, igazából senki nem tudta, hogy miértpiros a bérgyilkos szeme. Csak ő maga, ám a titkotmegtartotta magának.

Talán meglepő, de Dilis jólelkű ember volt.Mármint régebben…Nagy kár, hogy gyorsan kinőtte ezt a szép tulajdonságát!

Ártatlan csecsemőként született, szinte ruhátlanul. Csak egyszál köldökzsinór volt rajta, amikor meglátta a napvilágotazokkal a szép, piros szemeivel, amitől az orvos lehidalt, aszülésznő pedig lepetézett, ami igen érdekes látvány lehetett,de egy ilyen osztályon minden hasonló esetre nagyon fel voltakkészülve, és profi módon reagáltak rá.

Mindkettőt kitették az állásából.De kanyarodjunk inkább vissza Dilishez! A fiút

gyerekkorában sok lelki trauma érte, mindenre fogékony,eredendően jó lelke eldurvult, és elindult egy olyan lejtőn,amelyen nem volt megállás. Már a bölcsődében megérte apénzét. Többször ferde szemmel nézett rá a dadus néni. Nemis csoda, hiszen született kancsal volt.

Szegény Dilis! A rasszizmus, amivel az albínó négereket atársadalom kezelte, ha az ember néger albínónak született,nem pedig fehér europidnak, már az életnek ebben a koraiszakaszában elérte.

Dilis sokat szenvedett emiatt. A gonosz dadus nénik Dilist

8

mindig jóval később etették, itatták meg vagy tették tisztába,mint társait, akik nem voltak ilyen fura szerzetek. A negatívdiszkrimináció már kétéves korában megviselte szegénynek alelkét. Mire óvodás lett, elmélkedő, befelé forduló,önmarcangoló filozófikus alkattá vált, aki már három éveskorában nem hitt a mesékben. Meggyötört lelke valamikapaszkodó után kutatott, de sajnos ekkoriban még csak a bilifülét lelte meg, mert az volt kéznél.

Dilist azonban nem csak meggyötörte, de meg is acéloztaa kiközösítés, amivel nagycsoportos korára már férfiasanszembe kellett néznie. A kegyetlen óvodai személyzet egyalkalommal, amikor Dilis az egyik megúnt óvodástársát aszemétbe dobta, mert már nem akart vele barátkozni,megfosztotta a fiút óvodai jelétől, a távcsöves puskától.Dilisben ekkor még egyszer, utoljára eltört valami.

Duzzogva a sarokba vonult, majd direkt csámcsogva, merttudta, hogy az nem illik, megette az uzsonnáját. És amikor anem helyénvaló viselkedést szóvá merészelte tenni, a vezetőóvónénit is bedobta oda, mint alkoholista a reggeli felest.Brutális tett volt, de már akkor felsejlett kegyetlen zsenialitása,hiszen Dilis zsenge korában is tökéletesen tisztában volt azzal,hogy mindenféle szervezeti egységet úgy lehet legjobbanszétzilálni, ha váratlanul, de ugyan ilyen precizitással kinyírjuk afőnökét.

Az óvodából persze kicsapták, de pályafutását egy másikóvodában folytatta. És minden más egyebet is ott folytatott,ahol korábban abbahagyta.

Kiközösítés közben általában egyedül volt, és azegyedüllétet arra használta fel, hogy erősítsen. Testét éslelkét egyaránt edzette. A lelkét úgy, hogy fekete papírlapokatnézegetett, hogy a lelke ettől a tevékenységtől még feketébb

9

legyen. Hosszú évek gyakorlásával sikerült elérnie, hogy olyansötét lett a kisugárzása, hogy ha megfelelő közelségbe kerülthozzá, képes volt egy százas izzót leárnyékolni.

Amikor ezzel megvolt, már inkább csak a testét edzette,mert a lelki gyakorlat kezdett unalmassá válni.Fekvőtámaszokat, sőt karhajlításokat végzett. A fekve nyomáseleinte még balul sikeredett, mert a gyakorlat közbenjelentkező ingerek miatt Dilis nem érte el időben a toalettet.Sőt, később sem érte el. Ekkor praktikus módon inkább aguggolással próbálkozott, de emiatt meg kiútálták azedzőteremből, ahol tilos volt a földre kakilni. De nem adta fel,átment egy másik edzőterembe. A régi amúgy is titokzatoskörülmények között leégett.

Amikor kellőképpen megerősödött, törzskörzéseketvégzett. A törzskörzéseket általában mások törzsével végezte,méghozzá a feje fölött, jó magasan. Ennek azok az illetők,akiknek a törzsével ezt tette, nem nagyon örültek. Ezért aztánDilis egy idő után, amikor befejezettnek tekintette atörzskörzést, mindig el is engedte őket. A törzskörzésben résztvevők, akik soha nem önként vettek részt a műveletben,ilyenkor rövid röppályára álltak, majd halk puffanást követőena földbe csapódtak.

Dilist már iskolás korában is feldobták az ilyen és ehhezhasonló élmények. Tanárai egyre mondogatták, hogy beteg alelke ennek a gyereknek. Mivel szülei nem voltak, az óvodakivégzése után velük is végzett – ám ezt senki nem tudta róla–, hiába írták tele az ellenőrzőjét. Dilist senki nem ellenőrizteotthon.

Talán ezért is lett belőle egészen furcsa gyerek, és mireleérettségizett, már nem egészen volt normális. Törvényszerűvolt, hogy nem egyetemre, nem főiskolára, nem posztgraduális

10

képzésre, hanem bérgyilkos iskolába jelentkezett. Ez egyolyan földalatti tanintézmény volt, amelyet a maffiaüzemeltetett. Csak a legmegátalkodottabb, leggonoszabbgyerekek jelentkeztek ide, akik képesek voltak a nemmindennapi követelményeknek megfelelni. Ám Dilis ilyen volt.Életében először érezte, hogy jó időben, jó helyen van.Kitüntetéssel végezte el az iskolát. PhD. dolgozatát kocsmaiverekedésben kellett megvédenie. Természetesendiplomamunkája A távcsöves puska gyakorlati alkalmazása ésannak közeli és távoli lehetőségei témakörében születettmeg.

Csak egy embernek kellett eközben meghalnia, de Dilisrendkívüli módon élvezte ezt az első munkát is. Munkadarabjátnapokig ki is állították. Méghozzá a kórbonctanon, aholmindenki elismeréssel füttyentett, amikor megtekintette a fejnélküli aktot, amelyet a nagyon kreatív Dilis egy robbanó dum-dum golyó segítségével alkotott meg. Rövid idő, szinte egypillanat kellett hozzá meg biztos kéz és megfelelőtávolságtartás.

Dilis természetesen nem lett munkanélküli. Az iskolaelvégzése után, kisebb nagyobb munkák kivégzését követően,egyre nagyobb híre lett a megbízók körében, akik szintekézről kézre adták egymásnak. Minden munkát szépen,gondosan, precízen kivégzett. A jól kivégzett munkagyümölcse pedig rengeteg pénz lett. Dilis a pénz egy részétokosan továbbképző tanfolyamokba fektette. Ezeken aposztgraduális képzéseken elsajátította a pusztakezes harc,valamint a késsel, a habverővel, valamint a szobanövényekkelvaló ölés fortélyait, és kitanulta a lesből megtámadás, illetve anagyon hasznos, nyomtalanul való eltűnés technikáit is.

Tökéletes orrgyilkos akkor lett belőle, amikor egyalkalommal azt a megbízatást kellett végrehajtania, amely egy

11

veszélyes gengszter orrának fenyegető jellegűlenyisszantásából állott. Dilis természetesen hibátlanul,kegyetlen precizitással ezt is megoldotta. Mindig véresenkomolyan vette a munkát, és látszott, ő aztán a meló terénnem ismer pardont.

Egészen meglepte, amikor egy alkalomal felhívta őt egytitkokzatos megbízó, aki minden eddiginél több pénzt ajánlottegy ügy „elrendezéséért”. Dilis természetesen figyelemreméltó precizitással kivégezte ezt a munkát is. Majd jött a többifeladat, és mivel a megbízó rendesen fizetett, Dilis is rendesendolgozott. Amikor már egy nagy halom munka bizonyítottarátermettségét, a megbízó egy minden eddiginél hatalmasabbösszeggel jelezte, hogy Dilist két évre kibérelné. Az illető azt isfelvetette, hogy így más munkát már nem is kellene vállalnia.Nem meglepő, hogy cserében ezért hatalmas pénzösszeggelkecsegtette. Dilis pedig nagyon szerette, ha hatalmaspénzekkel kecsegtetik. Logikusan úgy vélte, hogy azegyüttműködés gondolata vélhetően nem egy halott ügy. Némimérlegelés után aztán belevágott. Méghozzá abba, akibe csakkellett.

Csak úgy égett a munka a keze alatt. Főleg akkor, amikoregy benzinkutast kellett örökre teletankolnia, majd nyomtalanuleltüntetnie. Amikor szétszórta a hamut, azon gondolkodott,hogy bizony égés lett volna neki is, ha ezt az első melótelszúrja. De nem szúrta el! Soha nem szúrta el! Halálosanpontosan dolgozott, ami ebben a szakmában perszekövetelmény volt. Dilis szorgalmasan gyilkolt tovább, precízenkivégezte a munkáit.

A megbízó egy év múltán úgy gondolta, hogy beavatjabérgyilkosát a vallásba. Mivel Dilis nem volt vallásos, abeavatás nem ment könnyen, de amikor végül ő is a NihilistaEgyház tagja lett, már nem pénzért, hanem meggyőződésből

12

ölt. Ez sokkal jobb üzlet volt a megbízójának, aki addigra márteljesen eladósodott, hiteleket kellett felvennie nemcsak aNihilista Egyháztól, de még a saját bankjától, sőt, az uzsorásszomszédjától is. Utóbbi szerencsére megmagyarázhatatlanmódon, tragikus hirtelenséggel, értelmetlenül fiatalon elhunyt,amikor egy este, kocogás közben elütötte egy túl gyorsanhajtó, kivilágítatlan és rendszám nélküli úthenger, amit egynéger albínó vezetett.

A megbízó fellélegzett, de átlátta, hogy anyagi erőforrásaimár nem elegendőek arra, hogy finanszírozni tudja azt agrandiózus tervet, amelynek vége olyan volt, akár egy nagyonveszélyes kereszteződés: lényegében beláthatatlan. Ezért isdöntött emellett a lépés mellett, hogy szektatagot csinál abérgyilkosából. Zseniális húzás volt, ezt el kellett ismerni!

Ám Dilis számára mindez azt jelentette, hogy életénekhátralévő éveit az eddigi gyilkos munkatempó segítségévelösszekuporgatott dollármilliókból kell majd tengetnie.Kegyetlen, nélkülözéssel és aszkézissel terhelt évek álltakelőtte, amelyeket csak nagyritkán szakítottak meg olyanalkalmak, amikor Dilis rituális körülmények közepettemegjutalmazhatta magát. De ne szaladjunk ennyire előre acselekmény fonalának bogozgatása közben! Nézzük inkább,hogy mit csinált most bérgyilkosunk, aki, mialatt miéletrajzának rövid ismertetésével voltunk elfoglalva, továbbra istürelmesen várakozott.

Dilis piros szeme megvillant a sötétben, amikorköpönyegbe burkolózott, csuklyás feje óvatosan kitekintett afalban meghúzódó mélyedésből, és áldozatát fürkészte. Ám azáldozat, bosszantó módon, még nem volt sehol. Dilisenidegesség lett urrá, ám a légzéstechnikával, amelyet egyterhes nőknek tartott, szülést előkészítő tanfolyamon sajátítottel nemrégiben, sikerült úrrá lennie feszültségén.

13

Remegő kezeivel benyúlt a köpenyébe. Egy ideig matatottaz egyik kezével. Aztán a másikkal is matatni kezdett. Amikorfelhúzta a sliccét, mert észrevette, hogy lecsúszott acippzárja, Dilis szeme hirtelen elkerekedett, a szája hangtalanordításra nyílott. Jót akart, de nagyon rossz történt vele!

Tudta, hogy nyitott sliccel ölni balszerencsés dolog, rosszómen, éppen ezért ölés előtt mindig ellenőrizte, hogy odalentminden rendben van-e. Mivel a köpeny lehetetlenné tette avizuális észlelést, kézzel kellett ellenőriznie. Ám avisszagyömöszölési procedúra nem sikerülhetett tökéletesen,mert Dilis arcára rettentő fájdalom telepedett a cippzárfelrántása után. Sőt, lényegében már közben is. Előbbelvörösödött, hangtalanul ordított, közben ugrált is. Egészensápadt volt már, amikor öt perce eredménytelenül rángatta acippzárt. Nem, nem eredménytelenül, mert végül sikerültfelrántania. Közben elszenvedett ugyan némi veszteséget, dea veszteség mindössze ötven százalékos volt. Arra gondolt,miközben a dolog jó oldalát igyekezett megfogni, hogy talántényleg nem kellene belőle nagy ügyet csinálnia, hiszenkésőbb, ha az élete úgy alakul, még akár gyereke is lehetmajd ennek az egy darab, nagyon szerencsés körülményekközepette megmaradt szervnek a segítségével.

Dilis erőt merített ebből a gondolatból, majd zsebre tette aveszteséget, amit azonban sajnos nem lehetett leírni azadójából. Ám azért mégis el kellett takarítania, mert a földöncsak nem hagyhatta, hiszen olyan gusztustalan látvány volt,akár egy kifolyt szemgolyó, vagy egy nagyon beteg, haslövéstkapott meztelencsiga.

Amikor mindennel megvolt, meggyászolta az őt ért apró,de maradandó veszteséget: a nyakában függő aranyláncvégén található kis szimbólumot kezdte el csókolgatni. Amiótavallási fanatikus lett, a csókolgatás megnyugtatta. Emellett

14

jótékonyan serkentette a nyálelválasztását is, aminekköszönhetően ritkábban száradt ki a szájpadlása.

A szimbólum egy kör alakú négyzet volt, amelynek aközepe teljesen üresen tátongott. Ez szimbolizálta a NihilistaEgyház által imádott Semmit, ami a szimbólum közepén kapotthelyet. Meg kellett hagyni, hogy ügyes művész alkotta meg.Ha az ember jobban megnézte, tényleg nem Semmi volt.Bizonyára nem is volt olcsó mulatság ilyen medált készíttetni,de Dilis valószínűleg tisztában volt vele, hogy ilyen kiválómunka minden pénzt megér. A művész által remekül megfogottSemmi páratlan precizitással és semmi máshoz nemhasonlítható művészi igénnyel volt kidolgozva. A remekbeszabott medál tökéletesen visszaadta azt, amit szimbolizált.Szinte már azt is lehetett mondani, talán semmi nem lett volnaennyire kifejező, mint ez a nagy Semmi, ami itt volt a négyzetalakú körbe belezárva.

Dilis ismételten megcsókolta a szimbólumot, majdgondosan elrejtette a köpenye zsebébe.

Aki ismerte Dilist, az most biztosan felszisszent volna. Mégszerencse, hogy senki nem volt itt közülük. Sőt, a legtöbb aföld alatt oszladozott már, mint a tömeg a tüntetés után.Minden alkalommal, mielőtt gyilkolásba kezdett volna,megcsókolta a szimbólumot, fohászkodott a Semmihez, majdvéget vetve az eddigi semmittevésnek, nagy hévvel belevágotta munkájába. Amikor késsel dolgozott, tényleg szó szerint ezttette.

De most Dilisnél pisztoly volt. Egy hangtompítós Magnum.Dilis viccesen azt szokta mondogatni: én és a magnum. Pedigvalójában nem én, hanem ő és a Magnum voltak azok,amelyek halált hoztak minden halálra ítéltetett halandóra. Afegyver kalibere elegendő nagyságú volt ahhoz, hogy akit

15

eltalált vele, az már ne érje meg azt, hogy beszállítják azintenzív osztályra haldokolni.

Ebben a percben a férfi az órájára nézett. Arcára elszántarckifejezés ült, amikor kibiztosította a fegyvert. Érezte avizeletén, amit egy pici üvegben mindig magánál hordott, hogyvalami mindjárt történni fog. Különös módon ilyenkor teljesenmás lett az íze és a hőfoka, és lenyelés után az utóíze.

És tényleg úgy is lett!Az áldozat futva közeledett feléje. Egyelőre a terem másik

oldalán járt, és még nem sejtette, hogy mi vár rá. Reneszánszfestők remekei adták a díszletet a halálos üldözéshez, de ezDilist nem érdekelte, mert annyi affinitása volt a festészethez,mint vízihullának az úszáshoz.

Dilis akár szemből is kilőhette volna az igazgatót, de nemtette. A jelenetben, amelyben részt vett, ugyanis eredetileg azállt, hogy Bidé Szaniter, az intézmény idős, szakállas, kopasz,hosszú hajú, frissen borotvált, riadt szemű, öltönyös ruházatúigazgatója rémülten menekül előle, ő pedig lassan, dekitartóan üldözi a szerencsétlent, míg végül…

De ne vágjunk egyelőre a végébe!Majd Dilis!Igen, ő bizony bele fog vágni, sőt, lőni, ez nem volt

kétséges.A jelenet azonban időközben, némileg improvizatív módon,

átalakult.– Ne, kérem, ne! – könyörgött az idős Szaniter, amikor

megtorpant előtte, mert észrevette, hogy Dilis nem üldözi.Eddig lélekszakadva rohant, lábai alatt hangosan kopogott akihalt termek kőpadlója. Futott, mint akit üldöznek. Ám Dilisnem üldözte. Csak nézte őt azokkal a kegyetlen, piros

16

szemeivel, időnként pislogott is, ezzel majdnem olyan hatástkeltett, mint egy tilos jelzést adó szemafor.

Szegény Szaniter! Árkon, bokron, kerítéseken ugrottkeresztül, közben ügyesen kikerült egy talicskányi trágyát tolófrancia parasztot, aki valószínűleg azért került a képbe, mertezzel a dinamikus szaghatást kiváltani tudó anyaggal kívánttiltakozni valami meg nem kapott uniós támogatás miatt.Szegény Szaniter befogott orral rohant el mellette, ésfejcsóválva, kidülledt szemmel figyelte, amint a paraszt atalicska tartalmát kiborította egy terem közepére. De nemcsak hogy kiborította, hanem még a trágyából szép, kerektrágyagolyókat gyúrva meg is dobálta az eddigfelbecsülhetetlen értékű, ám értékükből időközben rohamosanés rengeteget veszítő festményeket.

Szegény Szaniter, aki ezt már szerencsére nem láthatta,tovább menekült. A terem, amelyen most keresztül futott, telistele volt hamisítókkal, akik megfelelő helypénz megfizetéseután jogosultak voltak arra, hogy itt helyben, az eredetiművekről koppintsák le a nagyértékű műremekeket. BidéSzaniter néhányukat menekülés közben véletlenül meglökte,aminek, valljuk be férfiasan, a hamisítók nagyon nem örültek.

Egy idős, szakállas festőnek például fekete festék löttyentaz éppen befejezés előtt álló, már három éve napi tíz órábanfestett, aprólékos műgonddal létrehozott hamisítványára, egyportréra, amelyről már csak az aláhamisítsára váró hamisaláírás hiányzott. A szerencsétlen mozdulat eredményeképpena fekete festék teljes mértékben beborította, ezáltal pediglényegében megsemmisítette az alkotást. Ezután már teljesenérthető, hogy mennyire heves indulatokat váltott ki belőlemösszijő Szaniter jelenléte.

Sőt, igazából nem csak belőle, hanem másokból is!

17

Egy másik festő, akit szintén meglökött a másokratekintettel nem lévő menekülő, egyszerűen nekiesett atájképnek, amelyet éppen nagy műgonddal másolt. De ez nemlett volna akkora nagy baj, viszont az annál inkább, hogy avásznat egyszerűen átlyukasztotta a fejével. Igazánnevetséges látványt nyújtott, amikor így, a félig megszáradtképpel és az ideiglenes kerettel, kezében a csöpögő ecsettel,ordítozva és hadonászva üldözni kezdte Bidé Szanitert. Aszerencsétlen igazgató szíve a végét járta. A rettenetesfélelemtől és a most rátörő röhögőgörcstől teljesenelerőtlenedtek a lábai. Nem csoda, hogy elveszítette azegyensúlyát, és már később sem találta meg.

A menekülő még véletlenül meglökött egy szobrászt is, akiszintén ugyanilyen véletlenül meglökte alkotását. Mindketten aföldre zuhantak. A mű összetört, hasonlóképpen a művészlelke is, ezért azután nem volt meglepő, hogy ez az alkotó iskergetni kezdte Bidé Szanitert, akit már tárt karokkal,helyesebben szólva kifent kaszával várt valahol a fejezet végéna Halál.

Igen, a sorsa meg volt írva!Mindannyiunk sorsa meg van írva, de nem tudjuk, hogy hol.

Bidé Szaniter sorsa viszont ebben a könyvben volt megírva.Holtbiztosan lehetett tudni, hogy hol, melyik oldalon, melyikbekezdésben és hányadik sorban fogja végezni.

Újabb terem következett. Itt éppen sakkverseny zajlott. Ezpersze túlzás, hiszen aki látott már ilyen rendezvényt, aztökéletesen tisztában volt azzal, hogy egy sakkverseny anézők számára mennyire álmosító. Hiszen senki nem fut, demég mozogni is csak alig mozog. Hogy mitől verseny ezmégis? Tudja az ég… Ellenben vacak kis asztaloknál ülnek apalik, nagyritkán lépnek egyet, majd miután babrálnak valamit

18

az órájukon, tovább gondolkodnak.Szegény Szaniter ezen a termen is keresztülrohant. Mint

az eddigiek, ez is szigorúan le volt választva a látogathatóhelyiségek soráról, de az igazgatót ez nem érdekelte, hiszenamikor menekül az ember, akkor eszében sincs ilyenjelentéktelen apróságokkal foglalkozni. Rohant, ahogy a lábaés a torkában dobogó gyenge szíve bírta. Az asztalok, afigurák és a kockás sakkpályák látványa összezavarta.Megszédült, a látása elhomályosodott. Ahelyett, hogy kikerültevolna a középen álló négy asztalt, és az elmélyültengondolkodó nyolc versenyzőt, valamint a rengeteg leütésrevárakozó sakkfigurát, Szaniter keresztültrappolt gyalogokon,bástyákon, futókon, királyokon, királynőkön.

– Paraszt! – ordította egy hidegvérét elvesztő versenyző,és eszelős tekitettel égnek emelte a kezében szorongatottsakkfigurát, egy gyalogot.

– Igen, tényleg az… – nevetett kínosan szegény Szaniter,aki a parasztokon is keresztül gyalogolt.

Nem csoda, hogy az eddig ecsetelt pusztítást követően, afeldühödött sakkozók vadállati dühvel ordítozó, veszettkutyákra emlékeztető, gyilkolni kész falkája is a nyomábaeredt. A hosszú üldögélés és gondolkodás közben elfojtottrettenetes indulataik vulkánként törtek elő belőlük.

Bidé Szaniter, mivel jól ismerte az épületet, hiszenévtizedek óta itt dolgozott, némi előnyre tett szert üldözőivelszemben. Azok üldözés közben időnként eltévedtek, és tévesnyom után loholva gyakorta beleütköztek az ellenőrző körútonlévő biztonsági személyzetbe. A járőrök szolgálati fegyverükethasználva üldözőbe vették az üldözőket, akik ettől a külső,ámde annál erőteljesebben motiváló impulzustól vezérelve,még gyorsabban kezdték el üldözni szegény Szanitert.

19

Festmények, régészeti leletek, vagyonokat érő tárgyak,fáraók, műkincsek és igazi kincsek estek áldozatul arettenetes üldözésnek.

– Hiába is könyörög, nem fogom üldözni, és nem fogommegkínozni, hogy utána agyonlőjem, akár egy veszett kutyát –mondta élvezettel Dilis.

– Kérem… kérem… ne tegye! – sikoltotta eszeveszettrémületében szegény Szaniter, aki jobban tette volna, hamondjuk, most inkább egy fürdőszoba-felszerelésszaküzletben tartózkodott volna, nem pedig itt, ezen ahalálosan veszedelmes helyen.

– Könyörögve kérem, öljön meg! – rimánkodott újra BidéSzaniter.

– Nem! – mondta a szadista gyilkos, és felkacagott, mertélvezte, hogy ezzel is kínozhatja áldozatát.

– Lécci, lécci! – csúszott térden előtte szegény Szaniter.– Miért tennék ilyet? – nevetett rajta megint Dilis.– Könyörüljön rajtam, és öljön meg! – sírta Bidé Szaniter. –

Humánus halált szeretnék, mondhatnám azt is, hogy kegyeset.Kérem, engem feldühödött tömeg üldöz, emberek falkája,mindegyikük élve meg akar ölni.

– Mondtam, hogy nem fogom megtenni! – nevetett sátánikacajjal a néger albínó bérgyilkos, és nem kezdte el üldözni aszerencsétlent, aki nem menekült előle.

– Kérem, öljön meg! – lihegte még egyszer Bidé Szaniter,de Dilis vadállati kegyetlenséggel azt mondta:

– Nem!Szegény Szaniter felkiáltott, kezét égnek emelte, és

elkezdett énekelni egy régi népdalt, ami remek szimbólumlehetett volna. Igen ám, csakhogy a szó, így a népdal is,

20

elszállt, míg az írás megmaradt.– Kérem, könyörgöm, adjon egy tollat! – csúszott térden a

bérgyilkos előtt Szaniter.– Olyat, amelyikkel úgy lehet írni, hogy csak ultraibolya

fényben látszik? – kérdezte hideg tekintettel Dilis.– Igen, igen, olyat szeretnék kérni! – lihegte Bidé Szaniter

hálásan, mert azt hitte, könyörgése meghallgatásra talál.– Sajnos, nincs nálam ilyen – hahotázott a néger albínó. –

De ha lenne, akkor sem adnék!Szaniter összegörnyedt, mintha bélcsavarodás és köldök-

kólika egyszerre kínozná, és úgy hörgött, jajongott, mintakinek mindezek mellett haslövése is van egyben. Amikorbefejezte a brékelést, elengedte magát.

– Fúj! – mondta Dilis, aki ugyan dilis volt, de aszaglóérzéke kifinomult volt. De ilyen befejezésre nem voltfelkészülve.

– Na, én megyek is – mondta öklendezve.– Ne, ne, kérem, ne menjen! – rimánkodott Szaniter, de

látni lehetett, hogy Dilist nem fogja meghatni ennek a szegény,halálra ítélt öregembernek a jajveszékelése. Ám amikorSzaniter átkarolta a lábát, Dilis mégiscsak megtorpant.

– Legalább egy ajakrúzst hagyjon itt nekem, kérem! – sírtaaz öreg. – Nincs nálam íróeszköz. Mivel fogok így haláltusámközepette szimbólikus jelentéssel bíró rövid szösszeneteketírni a padlóra?

– Jobban tenné uram, ha legközelebb, amikor majd megfog halni, jóelőre gondoskodna mindenről, hogy szégyenszemre ne kelljen másoktól kunyerálnia! Tudja meg, hogy azilyesmi egyáltalán nem szép dolog! – feddte meg Dilisingerülten.

21

– Megígérem, mindent megígérek! – jajongott BidéSzaniter. – Csak adja már ide az ajakrúzsát.

– A szexi vöröset? – nézett rá kacéran a bérgyilkos.– Persze, hogy azt! – bólintott Szaniter.Dilis odadobta neki a szexi vörös ajakrúzsát, majd lelépett,

mert érezte, hogy ideje lelépnie.Abban a pillanatban, amikor Szaniter magához ölelte a

szexi vörös ajakrúzst, és abban a pillanatban, amikorbecsukódott Dilis mögött az ajtó, a terem másik ajtajaegyszerűen betört, és keretestől bedőlve bezuhant a földre.Bidé Szaniternek nem maradt sok ideje, de minden erejétmegfeszítve gyorsan írni kezdett.

Övöltő, vadállati hangon ordító tömeg tört be a helyiségbe.Nem is csoda, hogy így ordítottak, mert a biztonsági embereküldözték őket, és a kezükben szorongatott pisztolyokbólidőnként célzott lövéseket adtak le a fenekükre. Azért tettékezt, mert gonoszak voltak. Azt akarták, hogy majd amikorelítélik és leültetik őket, még jobban fájjon nekik a dolog. Igen,tényleg szadisták voltak ezek az őrök. De hát ezen nem iskellett csodálkozni, hiszen így lettek kiválogatva. Ebben azintézményben mindenre elszánt, tiltott helyen fényképező éskamerázó múzeumlátogatókat, képeket savval leöntőket ésidőnként még rafinált képtolvajokat is le kellett fülelni. Ez pedigkemény, embert próbáló munka volt. Csak katonaviselt,idegenlégióban szolgált, többszörös tömeggyilkosokat vettekfel, mert átlagember nem tudta volna elviselni ezt a rendkívülinyomást, ami az itt szolgálatot teljesítőkre nap mint napránehezedett.

De a feldühödött hamisítók, sakkjátékosok és a hozzájukcsapódó nagy számú szimpatizáns ordítozó hordája sem voltazért piskóta. Se perc alatt úgy szétszedték szegény Bidé

22

Szanitert, mint kétéves gyerek a tévé távkapcsolót. Meglepőbrutalitással, és lényegében csak a gombjait hagyták megépségben.

23

2. Tetemre hívás

Mire a gyilkos csürhét a biztonsági emberek elfogták, acsendőrség különlegesen kiképzett, szépművészeti osztaga ismegérkezett. A rajztanárokból, szobrászokból, néhaizsűritagokból, iparművészekből, ékszerészekből ésaranymosókból álló elitegység elözönlötte a lezárt Louvretermeit. Mivel látogatók nem voltak, hiszen éjszaka volt már,mostanra a látogatási időnek már régen vége lett, mindegyikkülönlegesen kiképzett csendőr elkolbászolt. Néhány percmúlva el is felejtették, hogy miért is vannak itt, és teljesenbelefeledkeztek a csodálatos kincsek műértő élvezetébe.

A gyilkosság helyszínén egyelőre csak Rui Finesz felügyelőtartózkodott, aki az elitegység vezetője volt. A férfi, akiközépkorú, kopaszodó, kissé jelentéktelen kinézetű figurabenyomását keltette, most közel ülő szempárjával a termeketfürkészte. Idegesítette, hogy az emberei eltűntek. Hiábaszólongatta őket, senki sem válaszolt neki. Mobilon ispróbálkozott, de hiába állt rá a telefonjára, a beosztottjai ígysem válaszoltak. Már-már azt gondolta, hogy köddé váltak. Ittvolt több tucatnyi gyanúsított, egy darabjaira hullott hulla,amelyet még meg kellett találni, majd illett volna rekonstruálni,és persze mindezek tetejébe a felesége, aki otthon várta.

Nem, sajnos nem őt, hanem a szeretőjét.A nyomozó idegesen rágta a körmeit. Amikor észrevette,

hogy ez nem is az ő keze, sőt, éppen ezért nem is az ő körme,köpködni kezdett, és utálkozva a földre dobta a kezet, amely

24

valamikor Bidé Szaniteré volt.Rui Finesz megtörölgette zsebkendőjével a rondán

összevérzett arcát, megtisztította a nyelvét. Miután lopvakivette, még a fogsorát is megsikálta az ügyes kis ronggyal.Szerencsére nem látta meg senki, csak most.

– Felügyelő úr! – lépett eléje egy anyaszült meztelencsendőr, akin nem volt más, csak egy sapka.

Sőt, még az sem.– Tíziano tizedes! – hökkent meg Rui Finesz felügyelő.

Annyira megdöbbent, hogy még a fogsorát is majdnemleejtette a földre. Ám ezer szerencsére mégsem következettbe ez a blamázs, mert nagy üggyel-bajjal azért mégisvalahogyan visszatette a helyére.

– Parancsára, uram! – szalutált még mindig Tiziano.Gusztustalannak látta főnöke kivehető mosolyát, de amikormeglátta Bidé Szaniter földi maradványait, öklendezni kezdett.Mindenáron le akarta hányni a felügyelőt, aki erről ügyesenlebeszélte, és megkérte szépen, hogy inkább legyen szíves asarokba kergetni a rókát.

– Hát maga meg mi a jó fészkes fenéért van tökmeztelenül? – kérdezte még mindig megdöbbenve a felettese,amikor Tíziano remegő térdekkel, zöldesfehér arccalvisszatért, hogy magyarázattal szolgáljon arra nézve, hogymiért ennyire hiányos a ruházata. Vagyis… hogy nincs.

– Engedélyt kérek jelenteni, uram! – felelte Tiziano.– Jelentsen, tizedes!– Jelentem alássan, az egész úgy kezdődött, hogy ma

szabadnapos voltam, ezért úgy gondoltam, tartalmasan fogokszórakozni és kikapcsolódni a hétköznapok szörnyűmonotonitásából. Éppen ezért egy fergeteges buliba mentem.

25

A társaság teljesen bevadult, dübörgött a zene, rengeteg piaelfolyt, a hangulat a tetőfokra hágott, amikor valaki lekapcsoltaa villanyt. Akkor a hölgyek elkiáltották magukat: most mindenkivetközzön le meztelenre! Mindenki le is vetkőzött szépen,persze én is, amikor megint elkiáltották magukat a hölgyek:férfiak, munkára! Én pedig jöttem uram, ahogy tudtam, most ittvagyok, és szolgálatra jelentkezem.

– Ó, Tiziano, maga szerencsétlen! – torzult el Fineszfelügyelő arca. – Maga aztán alaposan elszúrta a dolgot!

– Most már magam is úgy érzem – ismerte el Tizianotizedes, mert mostanra már haloványan derengeni kezdettneki, hogy mit is kellett volna tennie.

– De ha már úgyis itt van, tegye magát hasznossá! Menjenle az udvarba, ott áll egy kiszolgáló járművünk. Nekéslekedjen, amilyen hamar csak tud, vételezzen újegyenruhát! Meztelenül mégsem üldözheti a bűnözőket!

– Értettem, uram! – Tiziano sietős léptekkel távozott.Feneke mögé és elé szemérmesen egy-egy felbecsülhetetlenértékű festményt tartva elgaloppozott.

A felügyelő biccentett. Elmélázva figyelte, amint Tizianoügyesen kikerülgette a földön a szanaszét heverő, néhai BidéSzaniter darabjait.

– Valahogyan össze kellene illesztenem a mozaikot –motyogta maga elé a felügyelő, amikor hirtelen észrevette afeliratot, amelyet egy szexi, vörös színű ajakrúzzsal írtak apadlóra. A furcsa fények úgy világították meg, hogy abból aszögből, ahol a felügyelő állt, szinte csillogtak a földre írtbetűk.

„Étel, ital és mi szemnek és szájnak ingere, a Spicces

26

madonna kezében rejtezik. Titkos kupájában bor löttyen,ott feszül a vásznon, ahol mit ember szemével láthat, ottáll a jel, mely nagy titokra adja meg a választ. Vagy hanem boldogulsz, akkor hívd fel a különleges tudakozót.Ha ők sem értik, akkor már csak egyet tehetsz:Csörrentsd meg a 234577341244-es telefonszámonLemming professzort, mert ő tudni fogja a választ. Hátennyi. Sajnos nem tudom tovább írni, mert mindjártmeghalok. Üdv mindenkinek, csók a családnak:

Bidé Szaniter, sk”

Finesz felügyelő többször is elolvasta a titokzatosüzenetet. A fejét csóválta, miközben póbálta összeszednigondolatait. Ám hiába is erőlködött, képtelen volt rá, hogybármi értelmeset is kihámozzon ebből a látszólag érthetetlenzagyvaságból. Elolvasta még háromszor, majd kétszer újra,hátrafelé. Gondolkozott egy darabig, de nem tudta eldönteni,hogy melyik az értelmetlenebb változat.

Mivel rendőr volt az istenadta, az erőteljes gondolkodásrettentően megviselte az agyát. A homlokát kiverte a víz,szédülni kezdett és ha lehunyta a szemét, minduntalanszolmizációs jeleket látott a szeme előtt. Egyszóval, ramatyállapotba került. Végül úgy döntött, szakemberre bízza amegoldást. Nagyon különleges osztagának szétszéledttagjaiban bízott, akik nála, az egyszerű csendőrnél sokkaltatöbbet értettek a művészetekhez, és nagyon remélte, hogy aszimbólumokhoz és a rejtjeles üzenetekhez is.

A felügyelő, valamikor régen, egyszerű csendőrként kezdtea szakmát. Egy ideig a közlekedésieknél mutogatott egész

27

nap, időnként, ha kellett, még fütyült is, majd később, amikortovább tanult, nyomozó lett. Szorgalmas, kitartó kopó váltbelőle, szépen haladt előre a ranglétrán. Ezért is nevezték kinemrégiben ennek a különleges osztagnak az élére. Noha őparancsolt az egységnek, természetesen nem lett ettől mégműértő szakmabeli, lényegében fogalma sem volt róla, hogymit is csinálnak tanult kollégái. De a lényeg az volt, hogy mártöbb tucatnyi műkincslopásban, hamisítási ügyben,csempészésben és más, speciális ismereteket igénylőnyomozói munkában sikerrel jártak. A sikereket pedig RuiFinesz felügyelő arathatta le, ami természetesen nem voltellenére.

A rendőr elgondolkodva nézte a körülötte lévőfestményeket. Igyekezett nem a darabokra szedett néhai BidéSzaniterre nézni, mert a szegény ördög látványa meglehetősengyomorfelkavaró volt. Az egyéb szagokról, nem is beszélve.Önkéntelenül is Tiziano tizedes rókája felé pillantott, majdelfintorodott. Persze, ez a megmozdulás sem volt éppenrózsaillatú, de ebben a helyiségben már úgyis minden mindegyvolt.

Rui Finesz szeretett vezető lenni, de most, hogy azemberei eltűntek, egyszerűen nem volt itt senki, akinekparancsolhatott volna. Ez pedig igencsak frusztrálta. Itt állt,készen arra, hogy parancsokat osztogasson – egészen kiváló,sőt még elképesztően remek parancsai is voltak –, de mégisegyre idegesebb lett. Pedig, szíve szerint, azonnalmegparancsolta volna egyiküknek, hogy magyarázza már elneki gyorsan, hogy mi a nyavalyát jelent ez a szöveg. Ámsenki nem volt a közelben.

A felügyelő átkozódott. A szépművészeti osztag embereibizonyára úgy gondolták, ezen ritka alkalommal, végrenyugodtan, tárlatlátogatók százaitól nem zavartatva, teljes

28

csendben és nyugalomban tekinthetik meg a Louvre-bankiállított kincseket.

A tétlenségre kárhoztatott rendőrtiszt egy darabigbosszankodott, majd belátta, semmi értelme valami olyasmimiatt dühöngenie, amin úgysem tud változtatni. A művészlelkűcsapat minden egyes tagja öntörvényű volt, és Rui Finesztudta, ha éppen műélveznek, akkor nincs értelme őket ebbenaz önfeledt tevékenységükben megzavarni. Korábban márnéhányszor megpróbálta őket ilyenkor nyomozói munkárafogni, de mindig kudarcot vallott. Most már szerzett annyirutint, hogy nem is próbálkozott tovább. Sejtette, hogy jobbatnem tehet annál, minthogy vár egy kicsit. Vagy rosszabbesetben sokat.

Tekintete ismét a titokzatos feliratra vándorolt. Mégegyszer elolvasta, de ettől sem lett okosabb. A felügyelőmegvonta a vállát, bajusza mögül pedig motyogott valamit, amiegyaránt lehetett beletörődés, de éppen valami cifrakáromkodás is. Megcsóválta a fejét, majd hozzálátott, hogy adarabokra szedett néhai Bidé Szaniter hulláját, akár egy puzzledarabjait, végtelen nagy türelemmel újra összerakja. Nem,egyáltalán nem érezte úgy, hogy ez bármiben is segítené anyomozás menetét. Ellenben egyedül volt, nagyon unatkozott,és mivel nagyon szerette a kirakós játékokat, ezért is lettnyomozó, szépen összerakta a szerteszét heverő részeket.Úgy vélte, az idő is gyorsabban telik majd, ha valamivel letudja kötni elkalandozó gondolatait. Jól gondolta, mert ténylegígy is történt.

Amikor egy óra múlva elkészült, kissé hátrább lépett, hogymegnézze, mit alkotott. Szegény, megboldogult Bidé Szaniteréletében sem volt egy esztétikai gyönyör, de most, a halálaután, nem egészen pontosan rekonstruált állapotában mégsokkal rosszabbul festett. A felügyelő hátán a hideg futkosott,

29

mert Frankenstein teremtménye annyival szebb volt, mint azövé, hogy akár szépségversenyen is indulhatott volna. Arekonstruált Szaniter feje és a végtagjai rossz helyre kerültek,de a törzse sem ott helyezkedett el teljesen, ahol el kellettvolna helyezkednie. Itt, a könyöke helyén a feje, legalább isnagyon groteszk látványt nyújtott. Rui Finesz felügyelő gyengevolt anatómiából, egészségügyi alapismeretei egyáltalán nemvoltak, kórbonctanból sohasem szigorlatozott, igazságügyiszakértőkkel sem haverkodott, így aztán érthető, hogy miértlett szegény Bidé Szaniter halála után még sokkal rondább,mint amilyen életében volt.

A felügyelő fejcsóválva vakargatta a fejét. Közben szívta afogát is, mert finom ösztöneivel megérezte, hogy a holttestrekonstruálása során talán valahol hibázott. De még nemtudott rájönni, hogy hol.

Ekkor egy hideg kéz tette a vállára a kezét.A felügyelő rémülten felordított. Riadt tekintettel fordult

hátra, de nem látott senkit, csak egyik emberét.– Rubens! A frászt hozza rám! Már ezerszer mondtam,

hogy nem találom viccesnek, ha ezen a módon adja tudtomra,hogy megérkezett.

– Bocsánat, felügyelő úr! – szabadkozott a nevezett, akirégebben a grafika és rézkarc-felderítőknél dolgozott, ésegyszerűen a zsigereiben volt, hogy csakis lopakodva, hangnélkül közlekedett.

– Hhhh! Hömmm! Öhmmmm! Bmmm! – nyögte Rubenskigúvadt szemmel. Amikor meglátta a rekonstruált hullát, fehérlett az arca, ami fokozatosan halványzöld színbe ment át.Rögtön le akarta hányni Rui Finesz felügyelőt, aki viszont nemhagyta magát lehányni. Gyakorlott és rutinos rókaként –milyen stílszerű is ez a hasonlat – az egykori forgalmi rendőr,

30

ügyes közlekedési kézjelekkel a sarokba irányította ezt azemberét is. Rubens ott végre kiadhatta magából, ami agyomrát nyomta. Nyögvenyelős volt ez a művelet, de afelügyelő igyekezett nem meghallani a hangokat, amelyekezzel a fajta kiadásügyi művelettel sajnos együtt jártak.

Amikor már két róka hevert a sarokban, Rubens visszatért,és jelentett felettesének. Az arca szürke volt, a bőreráncosnak tűnt, a parókája pedig kissé félrecsúszott anyakán… Rubens őrmester nem volt már fiatal ember, hiszennyugdíjas volt, de az érdekes és izgalmas munka kedvéértidén tavasszal mégis elvállalta ezt a különleges megbízatást,és ő is a csapat tagja lett.

– Átfésültük a területet, uram! Megtekintettük a környezőtermekben kiállított műremekeket, műélveztünk egyet-kettőt,kihallgattuk a gyilkossággal gyanúsíthatók tágabb, majdszűkebb körét, sőt, részletesen kikérdeztük a biztonságiőröket is.

– Kiváló munkát végzett, Rubens! – vigyorodott el RuiFinesz felügyelő. – Na és, jutottak valamire?

– Nem uram! Sajnos azt kell feltételeznünk, hogy BidéSzaniter valamilyen rafinált módon öngyilkosságot követett el.Erre jobb híján következtettem, mert nem találjuk a gyilkost.

– Mi az, hogy nem találják? – kerekedett el Rui Fineszszeme.

– Nem akadt senki, aki beismerő vallomást tett volna,uram! – kesergett Rubens őrmester.

– Az meg hogy lehet? – értetlenkedett a felügyelő. – Ugyenem azt akarja mondani, őrmester, hogy nem említette meg akihallgatottaknak, hogy az, aki még ma éjszaka beismerővallomást tesz, ajándék zsírkrétakészletet, meztelen nősposztereket, valamint börtön-öröknaptárat kap a rendőrségtől?

31

– Felügyelő úr, biztosíthatom, hogy mindent, amit említenitetszett, felajánlottunk, de sajnos, semmi eredmény! A remekreklámajándékok ellenére sem akart senki beismerő vallomásttenni.

– Elképesztő! – háborgott a felügyelő. – MiközbenEuromilliókat költ a rendőrség az őrizetbe vettekkomfortérzetének és pszichés állapotának javítására, azállampolgárok nagy része még mindig úgy tekint ránk, minthanem értük, hanem ellenük volnánk. Istenem, milyen trágya isez a mi munkánk! – A felügyelő kis híján elpityeredett.

– Uram! – karolta át Rubens őrmester felettese vállát. –Most erősnek kell lennie! Emlékezzen, hogy a pszichiátere isazt mondta, hogy ezekben a konfliktushelyzetekben hatásosönkontrollal és fegyelemmel meg kell akadályoznia, hogy adepi eluralkodjon elméjében.

Rui Finesz felügyelő bólintott, majd ahogy az autogéntréningen gyakorolta, mélyeket lélegzett. Még a pincébe islesétált tíz percre, hogy még mélyebbeket tudjon lélegezni.Amikor összeszedte magát, köszönetet mondottőrmesterének, majd erőnek erejével kényszerítette magát,hogy a lelki nyavalygás helyett inkább a megoldandóbűnesetre koncentráljon.

– Lehetetlen egy ügy! – csóválta a fejét a felügyelő. –Öngyilkosságnak is tűnhetne, hiszen van itt egy hulla, nincsmeg a gyilkos, de nekem mégis valami bűzlik itt. Persze ahullán és a rókás sarkon kívül…

– Mire gondol, uram? – kérdezte óvatosan Rubensőrmester.

– A feleségemre, aki most otthon hetyeg a szeretőjével –mondta elmélázva a felügyelő, és előhúzta a szolgálatifegyverét, majd a homlokához szorította a csövét, készen

32

arra, hogy meghúzza a ravaszt, ami nem egy nagyon okos,agyafúrt ember volt, hanem az elsütőbillentyű, csakhogy ilyenkétértelmű neve volt neki.

– Jaj, ne tegye ezt, felügyelő úr! – csavarta ki szelíderőszakkal felettese kezéből a fegyvert Rubens őrmester. –Az asszony már csak ilyen, ingatag. De nekünk itt fontosdolgunk van, uram. Nem tőrődhetünk a pocsék magánéletünkintimitásában megbúvó visszásságokkal, mert feladatunk van.Benne vagyunk ebben a könyvben, az emberek most is ezt asort olvassák, igen ezt, és elvárják tőlünk, hogy hatékonyanvégezzük a feladatunkat. Ha blamáljuk magunkat vagy hatöketleneknek látszunk, akkor az adófizető polgárok nemalaptalanul azt gondolják majd rólunk, hogy a franciarendőrség a hülyék gyülekezete.

– Igaza, van, Rubens! – bólogatott Rui Finesz felügyelő.Erőt vett magán. Közben kihúzta magát, mint saját hajánálfogva annak idején Münchausen báró, amikor lovával együttelsüllyedt a mocsárban, és arcára mosolyt erőltetett. – Afeladatunkra kell koncentrálnunk!

– Örülök, uram, hogy már jobban van! – könnyebbült megaz őrmester.

– Köszönöm, fiam! De most már ne nyavalyogjunk lelkisebeinken, hanem térjünk rá a munkára. Nézze csak megőrmester, a búcsúlevél gyanánt a padlóra írt, szexi vörösajakrúzzsal lejegyzett gondolatokat. Nem hiszem, hogy egyöngyilkosságra készülő ember ilyen búcsúlevelet hagyottvolna. Én például egészen máshová tettem volna a vesszőket.

Rubens egy darabig gondolkodott, majd amikor bólogatnikezdett fokozatosan elhomályosodott a tekintete. A szemétlassanként könny borította el, és végül sírva fakadt. Zokognikezdett, és nem telt bele két percbe, máris a felügyelő vállán

33

itatta az egereket.– Pedig annyira igyekeztünk, felügyelő úr! – bőgte. –

Beleadtunk apait, anyait… Nem volt könnyű, de mimegpróbáltunk. Nem törődtünk a fáradtsággal, az éjszakábóladódó tompultságunkkal, a tanúk és a gyanúsítottakellenállásával… Egyet le is lőttünk tévedésből, mert azt hittük,hogy szökni akar… Mégsem sikerült! Annyira szomorúvagyok, főnök!

Rui Finesz felügyelő megveregette érzékeny lelkületűemberének vállát, aki hozzá hasonlóan neurotikus volt, majdmegcirógatta az arcát, megsimogatta a fejét, ismétmegveregette a hátát, és közben bíztató szavakat mormogotta fülébe.

– Na, jobb már egy kicsit, fiam? – kérdezte bizakodva.– Igen, felügyelő úr! – hüppögte amaz.– Rendben, őrmester! Akkor most szedje össze magát,

vagy szíjat hasítok a hátából! Ne sírdogáljon itt nekem, mintegy vénasszony, vagy mint én az előbb, hanem inkább nézzemeg alaposan ezt a feliratot!

– „Kérjük, ne nyúljanak a képekhez, ne öntsenekrájuk festéket, savat, lúgot és főleg, ne fújják lefestékszóróval a képeket, de különösen ne a teremőrnéniket!!! Kettőnek már unokája is van, akik félnének abekövetkező látványtól.

Köszönettel:

A múzeum vezetősége”

34

– Nem azt, fiam! – rázta a fejét a felügyelő.

„A teremőrök etetése tilos!”

– A padlóra írt feliratra gondolok! – rázta a fejét RuiFinesz.

– Arra, amit szexi, vörös ajakrúzzsal írtak a padlóra? –kérdezte embere csodálkozva.

– Igen, fiam, arra gondoltam – bólogatott a felügyelő.Rubens őrmester egy darabig olvasta, tanulmányozta,

hümmögött egy keveset, majd megrázta a fejét.– Sajos, uram, fogalmam sincs, mit akar ez jelenteni. Én

nem vagyok szimbólum szakértő, csak egy egyszerűiparművész. Talán a többiek meg tudják mondani, hogy milehet ez…

De a többiek sem tudták megmondani. Hiába olvasták elés próbálták megfejteni a titkos szöveget a csapat visszatérőtagjai, akik társaikhoz hasonlóan, amikor meglátták arekonstruált hullát, először a sarokba hajították a boáááát,mégsem akadt közülük senki, aki biztosan meg tudta volnaállapítani, hogy mi az ördög lehet ez.

– Felügyelő úr! – mondta bizonytalan hangon valaki.– Igen, Delacrouix?!– Javaslom, hívjuk fel a különleges tudakozót. Olvassuk be

neki a szöveget. Hátha tudja a megoldást.A felügyelő elővette a telefonját, és felhívta a nagyon

különleges tudakozót. Ám sajnos nem járt sikerrel, mertamikor beolvasta a szöveget, a nagyon különlegestudakozónál ügyeletet teljesítő hölgy durván káromkodni

35

kezdett, majd azt mondta a felügyelőnek:– Menjél anyádba!A felügyelő megcsóválta a fejét, majd rosszkedvűen

összegezte a tényállást.– Emberek! Köszönöm, hogy ma éjszaka mindent kiadtak

magukból. – A pillantása egy tizedmásodpercre a rókákkal telisarokra ugrott. – Ám sajnos, úgy látom, a felirattal nemboldogulunk. Külső szakértőt kell bevonnunk. Lehetséges,hogy ez nem fog tetszeni a szépművészeti osztagotfinanszírozó miniszter úrnak, és jogos felindultságában esetlegmegszünteti az egységet, önöket pedig szélnek ereszti. Énmégis remélem, nem így lesz. De ha mégis így dönt majd,nem tehetünk semmit. Mi csak gyalogok vagyunk asakktáblán. Nagyon remélem, hogy némi átképzés után,mindannyiuknak sikerül hamarosan újra munkába állniuk aközlekedésieknél. Ma éjszakára ennyi volt, köszönöm,hölgyeim és uraim! Jó éjt mindenkinek!

Miközben az emberek távoztak, Rui Finesz felügyelőfelhívta a padlóra írt számot. A telefon hosszan kicsöngött,mire végre valahára felvette egy álmos hang.

– Halló!?– Nem, nem halló vagyok! – tiltakozott a felügyelő. – A

nevem Rui Finesz felügyelő.– Ne szórakozzon velem, jóember! – türelmetlenkedett a

hang. – Én meg vagyok az úr az űrből. Tudja maga, hogyhajnali négy óra van?

– Már ilyen korán volna? – lepődött meg a felügyelő.– Nem szeretnék önnek helyeselni, mert nem is ismerem,

de nem tehetek mást. Tényleg ilyen korán van! Kérem, mondjael gyorsan, hogy mit akar, mert félek, máris kiment az álom a

36

szememből.– Mint ahogy az imént említettem, uram, a nevem, Rui

Finesz. Felügyelő vagyok, a szépművészeti rohamkommandótvezetem, a francia csendőrség különlegesen kiműveltelitegységét.

– Gratulálok! Ezért hívott fel, hogy ezt közölje velem? –idegeskedett a hang a vonal másik felén. – Miért nem tudottvárni legalább reggel fél hétig? Akkor szoktam ugyanis felkelni.

– Sajnálom, uram, de az ügy nem tűr halasztást –sajnálkozott a felügyelő.

– Na jó, mondja, mit akar! – ásított hatalmasat a hang avonal másik végén.

– Ma éjjel különös gyilkosság történt a Louvre-ban.– Na és? Mi közöm nekem mindehhez?– Mindjárt mondanám, ha nem tetszene minduntalan

félbeszakítani.– Bocsánat, nem szándékosan csinálom… De ilyenkor

hajnalban durcimurci vagyok egy picit.– Szóval, megölték Bidé Szanitert az intézmény

igazgatóját.– Öszinte részvétem! Maga talán az egyik rokona?– Nem, nem vagyok a rokona! – mondta angyali

türelemmel a felügyelő. – Mint már említettem, de uraságodfigyelmét sajnálatos módon bizonyára elkerülte a tény, hogyfelügyelő vagyok, nyomozó, vagy hogy ön is értse: rendőr.

– De kérem! Nekem semmi közöm az ügyhöz! Az említetturat, aki 58 éves volt, kissé kopaszodott, mindig öltönyben,vasalt ingben járt, és pontosan 176 cm magas és 89 kg volt, ahaja őszes, a szeme pedig kék színű volt, soha életemben

37

nem láttam.– Nagy kár! – sajnálkozott Rui Finesz felügyelő. – De

szeretnék még kérdezni öntől valamit!– Csak tessék… Most már mindegy… Úgyis kiment az

álom a szememből – mondta rezignáltan a hang.– Mit gondol uram, miért írta néhai Bidé Szaniter szexi,

vörös ajakrúzzsal a padlóra az ön nevét és telefonszámát?– Az én telefonszámomat? Az kizárt! – tiltakozott a hang.– Pedig ezt tette. Mit gondol, honnan tudom a

telefonszámát?!– De ez nem az én telefonszámom!– Hogy hogy nem az öné? – lett ideges egy kicsit a

felügyelő, de igyekezett erőt venni magán.– Ez a telefon Norbert Lemming telefonja!– Örülök, hogy végre elismeri – remegett meg a felügyelő

hangja.– Persze, hogy elismerem! De én nem vagyok Norbert

Lemming!– Nem maga Norbert Lemming?! – képedt el Rui Finesz

felügyelő.– Hányszor mondjam már magának, jóember, hogy

megértse! Nem vagyok Norbert Lemming.– Akkor ki a jó fészkes fene, hogy áldja meg az isten

magát? – ordította most már Rui Finesz felügyelő, mertelpattant az agyában egy húr.

– Ne ordítson velem, uram! – kapta fel a vizet a másikfickó is. – Jobban tenné, ha kicsit lehalkítaná magát. Havalakinek volna oka rá, hogy ordítozzon, az én vagyok. Magahívott fel ilyen lehetetlenül korai időpontban, nem pedig én

38

magát. Talán nem túlzok, ha azt mondom, lehetne egy kicsittürelmesebb is, igaz?

– Árulja már el, hogy kicsoda maga?! – hörögte RuiFinesz.

– Miért olyan fontos ez magának? – kérdezett vissza ahang a vonal másik végén.

– Azért, mert ha nem maga Mr. Lemming, akkor az nagybaj. Mert nekem azonnal beszélnem kell vele.

– Miért nem ezzel kezdte, felügyelő?! Csak egy szavábakerül, és szólok neki.

– Miért? Kicsoda maga, hogy csak úgy, hajnali négykor,fogja magát és telefonhoz hívja Lemming professzort?

– A nevem nem fontos. De ha már mindenáron tudniakarja, elárulom magának, hogy én vagyok Lemmingprofesszor buzi barátja. De remélem, diszkréten kezeli majdezt az információt, mert a professzor úr bizonyára nemszeretné, ha az újságok címlapjára kerülne.

– Pedig oda fog kerülni, ebben nyugodt lehet! –fenyegetőzött Finesz felügyelő. – De nem azért, mert meleg,hanem azért, mert gyilkossággal gyanusítjuk.

– Miféle gyilkossággal? – hökkent meg a hang. – Hiszenegész éjjel itt volt nálam és témázgattunk. Én vagyok a tanúrá.

– Ide figyeljen, ember! Nem érdekelnek a részletek! ÉnLemming professzorral akarok beszélni! Most! Vagy idehívjanekem, vagy a rendőrségi elit kommandó fogja a lakásábólkihozni.

– Jól, van, jól van, hívom már, ha annyira akarja. De nemértem, mit idegeskedik itt nekem.

Rui Finesz felügyelő fújtatott, és a homlokát törölgette a

39

kezével. A zsebkendője a mai éjszaka folyamán odalett, ezértaztán maradt a keze, mint utolsó, szóba jöhető törlőeszköz.

A vonal másik felén hatalmas ásítás hallatszott, majd valakibeleszólt a kagylóba.

– Halló!?– Már mondtam egyszer, de most önnek is elmondom,

nem halló vagyok! Hanem Rui Finesz felügyelő, a franciacsendőrségtől. Maga Norbert Lemming professzor?

– Igen, én vagyok!– Na végre! Már azt hittem, soha nem fogok tudni önnel

beszélni.– Parancsoljon, felügyelő úr!– Igen, ráhibázott, uram, tényleg nagyon szeretek

parancsolni, de most mégsem ezért zavarnám hajnalokhajnalán.

– Kérem, avasson be, milyen ügyben óhajt velem beszélni– javasolta még mindig roppantul udvariasan Lemming

– Egy sajnálatos ügyben keresem – kezdte a felügyelő. –Ma éjjel meggyilkolták Bidé Szanitert, a Louvre igazgatóját.

– Ez rettenetes! – hördült fel Lemming professzor.– Nekem mondja! – fintorgott Rui Finesz felügyelő. –

Sokkal rondább eset, mintsem gondolja…– De hát miért gyilkolták meg szegényt? – kérdezte

döbbenten Lemming professzor.– Egyelőre nem tudjuk. Gyanúsítottunk sincs, a gyilkos

fegyver szintúgy nem került még elő. Indítékot sem találtunk.Egyelőre sötétben tapogatózunk.

– Mi is azt tettük az előbb, igaz, Norby? – búgta az előbbibuzi barát, de puffanás, majd fájdalmas üvöltés jelezte, hogy

40

Lemming professzor nem szerette, ha belehallgattak, főlegpedig ha beledumáltak a telefonjába.

– Nem lehetséges, hogy valami baleset? – kérdezte a prof.– Szinte esély sincs rá, hogy az legyen – mondott ellent a

felügyelő. – Igencsak elképzelhetetlen volna az az eshetőség,hogy halála előtt néhány másodperccel, Bidé Szaniter szexivörös rúzzsal egy rejtélyes üzenetet írt a földre, majd eztkövetően egyszerűen darabokra tépte magát.

– Darabokra tépte magát? – hördült fel Lemmingprofesszor.

– Mondom, hogy nem! – lett kicsit ingerült a felügyelő. –Véleményem szerint, valaki vagy valakik megölték.

– Elképzelni sem tudom, hogy ki követhetett el ilyenbrutális tettet? – sajnálkozott Lemming professzor.

– Az hagyján, hogy maga nem tudja elképzelni, professzorúr, de az a baj, hogy mi, csendőrök sem tudjuk, mitörténhetett. Az elhunyt utolsó üzenetében megadta az öntelefonszámát. Előtte pedig egy rejtélyes üzenetet hagyotthátra.

– Rejtélyes üzenetet? – csodálkozott Lemming professzor.– Miféle rejtélyes üzenetet?

Rui Finesz felügyelő elolvasta a kis papírjára felfirkantottszöveget.

A vonal másik felén csend lett.– Van valami elképzelése, professzor úr, hogy mit jelenthet

ez?– Nos, hát, hmmm, szóval, esetleg, de nem… szerintem…

nem, az nem lehet… Azt hiszem, fogalmam sincs.– Hát ez nem jó hír! – csóválta a fejét Rui Finesz felügyelő,

41

de ez persze nem látszott a vonalban. Már éppen mondaniakart valamit, amikor óriási robbanás mennydörgő robajahallatszott, majd megszakadt a vonal.

– Mi a nyavalya volt ez? – kérdezte a felügyelő döbbenten.Rázogatta a telefonját, hátha kontakthibás. Még a földre isdobta, a falhoz rúgta jobb belsővel, mert az mindig szokottsegíteni, ha valami pici áramkör nem érintkezett. De most nemsegített, mert a hiba nem az ő készülékében volt. Megpróbáltaújra hívni a számot, de nem járt sikerrel. Csak a hangpostafiókjelentkezett. A felügyelő megvonta a vállát, majd kiadta azutasítást, hogy nyomozzák le a hívás helyét, és hozzák be afickót.

Fogalma sem lehetett róla, hogy ez mennyire halott ötletvolt…

42

3. Hindy Jones

Hindy Jones egykor nagyon népszerű archeológus volt.Számtalan elveszettnek hitt kincset talált már meg a világkülönböző pontjain, életveszélyes akciókban vett részt, a sikerpedig kéz a kézben járt vele. Hihetetlen kalandjait,megszámlálhatatlanul sok döbbenetes akcióját több tucatnyikönyvben sem lehetne felsorolni.

Ezért aztán mi sem soroljuk fel most.Lényeg a lényeg, hogy Hindy Jones tényleg igazi ász volt a

javából, egy valóságos sztár-régész, már ha lehet ilyetmondani valakiről. De hát miért is ne lehetne, hiszen HindyJones-on kívül senki sem mondhatta el magáról, hogy sikerültmegtalálnia a Frigyládát. A szent kegytárgy egy időre, talánszáz évre, egy nagyon szigorúan őrzött, föld alatti bunkerbenhelyet kapó poros raktárba került, ahol az Egyesült Államokhadserege őrizte.

Legalábbis a világ így hitte!Ám Hindy, aki nem csak a régészeti leletek

megtalálásában, de a trükkös megoldásokban is utolérhetetlenvolt, az igazi Frigyládáról egy asztalos barátja segítségévelmár jó előre készíttetett egy remek másolatot. Amikor pedigmegtalálta az igazit, mármint az igazi Frigyládát, a másolatotjó hazafihoz méltó módon beszolgáltatta a hadseregnek, ésátvette az Elnöktől azt a csillogó érdemrendet, valamint ahozzá tartozó magas pénzjutalmat, amiből már jó tízesztendeje gond nélkül éldegélt otthon az asszonnyal.

43

Mivel Hindy sosem ért rá semmire, gyerekük nemszületett. Az asszony éppen ezért nem igen tudott magával mitkezdeni. Szeretetét több tucatnyi macskájára pazarolta, aférjével ellenben házsártos volt és durva, akár a pokróc. De ezszinte lényegtelen momentum volt, hiszen napközben nem istalálkoztak, más-más időpontban, más-más helyiségbenétkeztek, éjszaka pedig külön szobában aludtak, így nemzavarták nagyon egymást.

Hindy vérbeli tudós volt, akit a tudomány megválaszolatlankérdései sokkalta jobban érdekeltek, mint a női agyat állandójelleggel összezavaró, ciklusokban emelkedő és süllyedőhormonális tevékenység, ami ellen sajnos nem létezettorvosság. Illetve volt, méghozzá a golyó általi halál, de ezegyelőre nem volt megengedett eszköz, kiemelten szerepelt azorvosi tiltólistán, így csak kivételesen súlyos esetekbenalkalmazták, és azt is csak külföldön.

Hindy ellenben itt élt a Keleti parton. Pipec kis házánakgarázsában olyan remek labort rendezett be, hogy ha bárkilátta volna, biztosan a csodájára járt volna. Csak hát senkinem láthatta, mivel ebben a kertvárosi házban nem sok emberfordult meg, de a garázsba aztán tényleg senki nem jöhetettbe. Itt őrizte ugyanis Hindy Jones a valódi Frigyládát, amelyetévek óta próbált már úgy felnyitni, hogy ne jöjjenek ki belőleazok a rettenetes lények, amelyek a legutóbbi buta felnyitásikísérlet alkalmával oly sok német katonát szenderítettekjobblétre.

Hindy türelmes volt. Tudta, hogy érdemes az üggyelfoglalkoznia. Nem hatalmat, nem legyőzhetetlen erőt akart,csupán nagyon érdekelték azok a szent tekercsek, amelyek aFrigyládában lapultak. Úgy izzott benne a tudásvágy, minttűzben a vöröslő parázs. Biztos volt benne, hogy azok a szenttekercsek zörögtek benne, amikor időnként óvatosan

44

megrázogatta a Frigyládát. Kétség sem férhetett hozzá, hogya benne található cuccok ide-oda csúszkáltak, ütődtek, ígyHindy Jones biztos volt benne, hogy nem csak gyilkolásra készszellemek laknak benne, hanem a mérhetetlen nagy tudás isott rejtőzik a titokzatos láda mélyén.

Igen ám, csakhogy a Frigyládát nem lehetett csak úgykinyitni. Hosszú-hosszú éveken keresztül tanulmányozta ahozzá tartozó használati utasítást, amit szintén nemszolgáltatott be ez az agyafurt, csalafinta kalandrégész, és akövetkező következtetésre jutott: A Frigyládát csak akkor lehetúgy kinyitni, hogy közben ne haljon meg az, aki kinyitja,valamint azok, akik a közelében tartózkodnak, hogy ha akinyitás előtt egy évig elmélyülten tanulmányozzuk azÓszövetség oldalszámait, de közben böjtölni kell, és nemszabad mást enni, csak halat. Különös kitételként szerepelt azis, hogy a Frigyláda kinyitására készülő személy teljesfigyelmét a Frigyláda kinyitására kell fókuszálnia, ellenkezőesetben jönnek a szellemek, és mindenki meghal, aki százméteres körzetben tartózkodik. Hindy Jones eddig tízalkalommal próbálta meg kinyitni a Frigyládát, de az a drága jófelesége ebben állandóan megzavarta.

Első alkalommal jött a postás, kétszer, sőt többször iscsengetett, de az asszony nem tudta beengedni, mert amacskáit etette. Hindy bosszankodva hagyta abba a tízmásodperc híján egy éve tartó böjtölést, és az oldalszámokelmélyült tanulmányozását. Ideges hangulatban átgázolt arengeteg halcsontvázon és szálkán, amely a szobábanszerteszét hevert, majd fogta magát és kiment a postáshoz.

– Jó napot, Mr. Reagen! – üdvözölte a postás. – Háromhétig én hordom ki a leveleket, mert a kollégám szabadságrament.

45

– Én Hindy Jones vagyok! – lett még idegesebb Hindy. –Mr. Reagen a mellettünk lévő házban lakik!

– Ah, bocsánat! – szabadkozott a postás. – Neharagudjon, elnéztem a házszámot! Remélem, nem zavartammeg semmiben?

– Nem, nem zavart meg – hazudta Hindy, miközbenkényszerítette rá magát, hogy mosolyogjon. Ettől azonbangörcsösen kitüremkedtek az arcizmai és olyan merev lett amimikája, mint legutóbb Arnold Schwájcinégernek a TejminátorIII-ban.

– Jaj, nagyon megkönnyebbültem! – vigyorodott el apostás. – Már kezdtem azt hinni, hogy éppen valami fontosmunkából riasztottam fel, uram.

– Á, csak a garázsban matattam, és éppen arrakészültem, hogy ma végre kinyitom a Frigyládát – vallotta beHindy.

A postás teli szájjal nevetett:– Nahát, Mr. Reagen, milyen vicces ember is maga!

Méghogy a Frigyládát!– Mr. Reagen a szomszédom! – figyelmeztette Hindy. – Én

Jones vagyok!– Hát persze, persze – csapott a homlokára a postás. –

Milyen feledékeny is vagyok – mondta a postás, megeresztettHindy felé egy barátságos mosolyt, majd elkerekezett a másikházhoz.

Hindy Jones legközelebb egy év múlva találkozott velemegint. Mivel ekkor is Mr. Reagent kereste, Hindy nagyonideges lett.

– Már régen megmondtam magának, ha jól emlékszem,éppen egy éve, hogy Mr. Reagen a másik házban lakik, a

46

szomszédban. De ő elköltözött, legalább tíz hónapja nem lakikmár itt.

– De régebben itt lakott, igaz? – kérdezte a postásreménykedve.

– Igen, régebben itt lakott, de most már nem lakik itt. Ésszerintem nem is fog visszajönni, úgyhogy remélem, többetnem fogja itt keresni – Hindy nem volt ideges. Amikor idegesvolt, akkor lövöldözni szokott és csattogtatta a karikás ostorát.De azok a régi szép idők már elmúltak, már tíz éve, hogyszobatudóssá változott és a Frigyládát bűvölte. Bár akkor mégcsak két éve múlt, hogy szögre akasztotta a kalandorfelszerelését, úgyhogy intenzív emlékeket őrizgetett magábanazokról az időkről, amikor még adott esetben nagy erővelbemosott az emberek képébe. Most is ezen gondolkodott, devégül nem bántotta a postást, mert biztos volt benne, hogysoha az életben nem fogja többé látni.

Nem is látta még egy évig. Már csak két másodperce volthátra. Lélegzet visszafojtva figyelte a másodperc mutatót.Éppen spájszerrel a kezében állt a Frigyláda mellett, ésmiközben Gregorián énekeket hallgatott a music centeréből,áhítattal arra készült, hogy most végre fel fogja nyitni a szentobjektumot. De akkor megint kiabált az asszony, hogycsengetnek. Hindy a földhöz vágta a spájszerét, nagyot rúgotta halcsontvázakba, dühöngve átgázolt a szálkák tengerén,kinyitotta az ajtót, és kis híján leharapta a postás fejét.

– Mr. Régen közel két éve nem lakik itt! – mondta Hindyingerülten. – Igaz, hogy régen a szomszédban lakott, de márrégen elköltözött. Sajnálom, de nem tudok többet segíteni.

– Jaj, Mr. Jones, félreértett. – szabadkozott a postás. –Tudom nagyon jól, hogy Mr. Reagen már régen nem lakik itt.Régen tényleg őt kerestem, de régen tudom már, hogy hiába,

47

mert régóta nem lakik itt. Mint ahogy uraságod régebben mártöbbször is felvilágosított.

– Ha meg tudja, akkor mi a csodát akar tőlem, jóember? –rázta a fejét értetlenül az egykori sztárrégész.

– Csak szerettem volna elbeszélgetni magával egy kicsit.Régebben is minden évben egy jót beszélgettünk, és most úgyéreztem, talán megint becsöngethetnék önhöz egy kiscsevegésre. Ha már úgyis megint itt, ebben a körzetbenhelyettesítem a kollégámat. Remélem, nem zavartam megsemmi komoly dologban?

– Nem, dehogy – rázta a fejét Hindy, de nem voltmeggyőző, amit mondott, mert közben csikorgatta a fogát.

– Ne mondja, hogy még mindig azt a Frigyládát akarjakinyitni a garázsában?! – kacsintott rá cinkos mosolykeretében a postás.

– Mi tagadás… – nevetett kényszeredetten Hindy. –Tényleg ezen fáradozom…

– És sikerrel járt már? – heherészett a postás.– Nem mondhatnám – vallotta be Hindy Jones, és látható

módon elkomorult a tekintete.– De azért ne adja fel! – nevetett a postás. – Hátha

egyszer mégiscsak sikerül.– Ebben bízom én is – morogta Hindy, miközben magában

átkozódott.Egy év múlva megint jött a postás. Hindy felesége nem

tudott ajtót nyitni, mert éppen a jó kur… kedves, édesmamájával beszélgetett már három órája, úgyhogy nem akartamég így, a beszélgetés elején, minden indok nélkül belefojtania mamába a szót. Hindy már régebben szívesen belefojtottavolna a szót az anyósba, de mivel a drága mama szerencsére

48

ezer mérföldre lakott tőlük, ritkán jött, ellenben gyakrantelefonált, így a művelet megvalósításában komoly problémátokozott nem csak a törvény szigorától való félelem, de a nagytávolság is.

Egy év fáradtságos oldalszám tanulmányozása ésböjtölése megint hiábavalóvá lett. Hindy nagyon rossz bőrbenvolt. Idegi alapon csak tátogott, mint a sok-sok elfogyasztotthal, amikor már megint meglátta azt az idióta postást, hogyfulladt volna meg a rohadt levelein az a piszokfajzat.

Megint vigyorgott rá, és beszélgetni akart vele. Hindy nemakart beszélgetni, csak morgott rá, mint egy kutya. De apostást ez nem érdekelte. Elmesélte neki élete történetét, ésazt a szörnyű esetet, amikor három évvel ezelőtt egyszerleesett a kerékpárjáról a lánc. Hindy már éppen azongondolkodott, hogy mégiscsak berohan a házba astukkerjáért, ami egy szögre akasztva rozsdásodott, de amázlista postás hirtelen az órájára nézett, majd közölte, hogymost már nagyon kell sietnie, majd még mielőtt Hindykeresztüllőtte volna, akár egy kutyát, fogta magát éselkerekezett.

Hindy ezután úgy gondolta, hogy nem ártana elköltöznieegy másik házba. Noha az asszony nem akart, Hindy mégiselköltözött. Az asszony oda is magával vihette a macskáit, ígyaztán lassanként velük együtt megszokta az új helyet. Nem isvolt semmi gond egy darabig. A felesége éppen hajat szárította fürdőszobában, ezért nem tudott ajtót nyitni egy év múlva,amikor már éppen csak hat nyamvadt kis másodperc hiányzottahhoz, hogy Hindy végre minden rettenetes következménynélkül legálisan is kinyissa a Frigyládát.

Az idegbeteggé vált egykori sztár-régész teljesenmeglepődött, hogy megint az a postás állt az ajtóban.

49

– Nahát, Mr. Reagen! – üdvözölte lelkesülten. – Ez… ezelképesztő! Nem találok szavakat!

– Én sem! – vallotta be Hindy, és ölni akart. Az oldaláhozkapott, de a stukkerja helyett csak a kulcscsomójátmarkolászta.

– Micsoda véletlen! Azt mondom, ilyen nincs! Ez már asors akarata! Nem is gondoltam volna, hogy valaha is újralátom! Ha tudná, hogy mennyire örülök magának! Mondta akollégám, hogy ismeretlen helyre költözött. Annyira szomorúlettem, mert olyan jó volt magával beszélgetni. Azt hittem, mártöbbé az életben nem találkozunk! – A postás elérzékenyült,és váratlanul megölelte a teljesen döbbent Hindy Jonest. – Neharagudjon, annyira boldog vagyok, hogy nem tudok magamonuralkodni…

– Hát, én is csak nehezen… – vallotta be Hindy, és nagyörömében még csikorgatta is a fogait.

– Csak nem azért költözött el ide az ország másik felébe,mert nem akarta, hogy megint megzavarjam a Frigyládakinyitásában? – kacsintott rá viccelődve a postás.

– De, éppen azért! – vakkantotta Hindy.– Milyen huncut ember! – heherészett a postás, majd

akadozva elmesélte, hogy milyen nehéz napja volt ma, mertkét ajánlott levelet nem tudott kikézbesíteni. Egyet meg azértnem hozott ki a címzettnek, mert túlságosan nehéznek találtaa levélpostai küldeményt, így inkább csak egy értesítőt dobottbe neki, illetve valójában azt sem. A postás bizalmaskodvamegveregette Hindy Jones vállát, majd jót nevetgélve saját pitikis stikáján, elköszönt és elkerekezett.

Hindy most már megfogadta, hogy egy év múlva mégakkor sem fog ajtót nyitni, ha kisbalták potyognak majd azégből. Sőt, még vett is egy kutyát, az ajtóra pedig egy

50

hatalmas táblát szerelt fel, rajta egy brutális dobbermannal,jelezve, hogy itt bizony nem akármilyen házőrző vigyázza arendet és tartja kordában a postásokat.

Szegény Hindy! Már csak fél másodperce hiányzott ahhoz,hogy fel tudja nyitni a Frigyládát, amikor megint jött a postás.Hiába is átkozódott, neki kellett ajtót nyitnia, mert a feleségemásnap vizsgázott a büfé-ruhatár szakos iskolában, ahováazért járt, hogy valamivel elüsse az idejét, ha már otthon nemvette arra a fáradtságot, hogy mosson, főzzön, takarítson, ígyaztán a magolást nem lehetett akármilyen piszlicsáré dologmiatt abbahagyni. Ezért aztán végül megintcsak Hindynekkellett ajtót nyitnia.

Szegény Hindy! Eszelős tekintettel, kissé habzó szájjalment ki ajtót nyitni.

– Nahát, Mr. Reagen! – üdvözölte a postás szélesmosollyal. – Nem hoztam most sem levelet, de megláttam ittezt a fene nagy táblát, ezzel a rettenetes kutyával. Mondjakérem, tényleg ilyen nagy ez az eb?

– Komolyan mondja, hogy csak ezért csengetett behozzám? – kérdezte Hindy remegő hangon.

– Igen, uram! Látom, maga is elérzékenyült. Igen, igazavan, manapság egy igaz barát, olyan mint amilyen én isvagyok, aranyat ér. Tudom, ritkán beszélgetünk, de akkorannál jobban esik az embernek, igaz? – A postás meg semvárta, hogy Hindy válaszoljon, megint megkérdezte:

– Szóval, mi a helyzet ezzel a kutyával? Tényleg egyekkora fenevad?

– Hát, igazából, nem… – ismerte el Hindy. – Csak egyőzpincsink van…

– Akkor meg miért ijesztgeti az embereket ekkora nagy

51

táblával?– Hogy rá ne lépjenek… – vallotta be Hindy Jones, és

kényszeredetten mosolygott.– Hát ez jó, nagyon jó, Mr. Reagen! – nevetett a postás

jóízűen.– Jones vagyok, Hindy Jones! Mr. Reagen a szomszédom

volt a másik helyen…– Hű, tényleg, milyen feledékeny is vagyok! – kapott a

homlokához a postás. – Még szerencse, hogy önnek sohanem kell levelet kézbesítenem, Mr. Reagen. Biztosaneltéveszteném… – nevetett a postás, és miután elköszönt,még búcsút is intett, majd elkerekezett.

Hindy megfogadta, hogy soha többé nem fog ajtót nyitni.De hogy egészen biztos legyen a dolgában, még egy másiknévtáblát is kitett az ajtajára, amelyen nem a saját neve,hanem a felesége lánykori neve szerepelt. Pontosan egy évmúlva, amikor már csak egy századmásodperce hiányzottahhoz, hogy végre felnyissa a szent objektumot és hogy arengeteg vesződés és böjtölés után beleolvashasson ateremtés legnagyobb titkaiba, már megint jött a postás.Hindynek kellett ajtót nyitnia, mert a felesége éppenszőrtelenítette a lábát. Ezért aztán az idegbeteg szobatudóssáváltozott hajdani kalandornak kellett megnéznie, hogy kicsenget, mert ő nem volt tiszta gyanta, mint a neje.

– Nahát, Mr. Reagen! – lepődött meg a postás! –Mennyire örülök, hogy ismét látom! Már azt hittem, hogymegint elköltözött! Anyira szomorú lettem, amikor megláttam anévtáblát, amelyen egy ismeretlen hölgy neve áll.

– Mit akar már megint? – kérdezte barátságtalanul Hindy.– A felesége? – kérdezte a postás.

52

– Igen! – vallotta be Hindy.– Nahát, nem is tudtam, hogy nős! – csodálkozott a

postás. – Nekem is van feleségem, de ha otthon van ő is, énsoha nem megyek ki ajtót nyitni helyette. Tudja, manapság,amikor ilyen rossz a közbiztonság, bármi előfordulhat. Akárvalaki rossz szándékkal is becsöngethet, lehetnek rablók,gyilkosok, erőszaktevők, biztosítási ügynökök. Én mindig aztmondom, menjen csak ki az asszony. Feleségem lehet mégmásik, de neki ilyen férje, mint amilyen én vagyok, biztos, hogynem lehet több.

– Talán igaza van – gondolkodott el Hindy. A postás szavaiszinte szíven ütötték. De nem szólt, nem átkozódott, nem öltmeg senkit. Csak a fogát csikorgatta. Rossz szokása volt, demár évek óta nem tudott ellene semmit tenni.

– Na és, mióta nős, Mr. Reagen? – kérdezte a postás. –Mert én már tíz éve házas vagyok. Van két szép gyerekem,meg egy csúnya. És van egy kutyám is meg egy macskám.De csak a gyerekek meg a kutya van az asszonytól. Nem kellmegijedni, a kutyát a névnapomra kaptam. A macskát örökbefogadtuk, mert meghalt az előző gazdája, a hentes. Ne iskérdezze, hogy mi történt vele! Valaki csúnyán átvágtaszegényt. Igen, a torkánál. Nagyon véres ügy volt, még abiztosítósok is kijöttek. Na, örülök, hogy ennyire jólelbeszélgettünk, Mr. Reagen! Jövőre megint jövök! – a postásfogta magát, elköszönt és elkerekezett.

Hindy Jones szédelegve ment be a házba, és megfogadta,hogy többé nem fogja megpróbálni kinyitni a Frigyládát. Esküttett minden élő és elhunyt szentre, hogy nem fog megint egyévig böjtölni. Szegény feje, már úgy útálta a halat, hogy rásem bírt nézni, így aztán muszáj volt csukott szemmel ennie.De az meg a szálkák miatt roppant veszélyes volt. Az

53

ószövetségi oldalszámok áhítattal teli tanulmányozása is azagyára ment már, úgyhogy elhatározta, hogy vége! Sohatöbbé nem akarta már kinyitni a Frigyládát. Szépen felvitte apadlásra, letakarta egy fóliával, hogy ne porosodjon, és akövetkező egy évet teljes letargiában töltötte. Nem, ez nemvalami felkapott mediterrán jellegű üdülőhely volt, hanem egysúlyosan válságos lelki állapot, amelyből nagyon nehéz voltkimászni.

Amikor eltelt egy év, csodák-csodájára a postás nem jött.Pedig Hindy szinte már várta. Puskát is vett meg töltényeket.És sok-sok dinamitot. De a postás csak nem jött. Hindyelszontyolodott. Arra gondolt, talán történt vele valami. Remekérzés volt erre gondolni, de bizonyosságra volt szüksége. Abizonyosságot viszont csakis az adhatta volna, ha a postásmegjelenik. De nem jelent meg! Hindy Jones komolyanreménykedni kezdett, hogy akkor most vége! Lehozta apadlásról a Frigyládát, és megint egy álló évig böjtölt, szentoldalszámokat tanulmányozott. Amikor már éppenboldogságtól sugárzó arccal leemelte volna a Frigyláda tetejét,hogy nagy örömmel kinyissa a szent kegytárgyat és megleljebenne a legmagasabb szintű isteni tudást, majd magáévátegye ezen bölcsességet, na, ekkor megint csengettek. Afelesége éppen az antennaszerelővel hetyegett apadlástérben, ami nem is volt csoda ennyi évnyi nélkülözésután, ám a sajnálatos tény attól még sajnálatos tény maradt,hogy szegény Hindy Jones értékes életének egy éve megintveszendőbe ment.

Puskával a kezében ment ki ajtót nyitni.A postás volt az. De nem volt rajta egyenruha, civilben volt.

Széles mosollyal az arcán üdvözölte Hindyt!– Mr. Reagen! Annyira boldog vagyok, hogy két év múltán

54

újra láthatom!– Én nem kevésbé! – hazudta Hindy, és kibiztosította a

fegyverét.– Képzelje, tavaly megbetegedtem. Ne is kérdezze, mi

történt velem! Képzelje, kutyaharapásom lett! Szakmaiártalom. Bár ritka fajtáját kaptam el, azt mondta legalább is azorvosom. Ugyanis én haraptam meg egy kutyát.

– Meg kell veszni! – csodálkozott el Hindy őszintén. – Háttényleg van ilyen?

– Bizony, van! – bólogatott az ex-postás. – A doktor úrszerint mindig is magamban hordtam az agressziót a kutyákellen, de a rengeteg találkozás velük, az hozta ki belőlem azállatot. Tudom, mit akar kérdezni! Nem, a kutya nem döglöttmeg, csak a gazdája. De ő meg megérdemelte, mert nem írtaalá az ajánlott levelét. Közben ütötte meg a guta. Igen, vanilyen! Én is azt gondolom, igen, hogy ez amolyan Istenbüntetése lehetett. Na, most már mindegy! Minden jót, Mr.Reagen! Sajnos, többet nem találkozunk. Erre jártam éppen,ezért aztán beugrottam, hátha nem zavarom. Na és, mondjacsak, sikerült már kinyitnia azt a Frigyládát?

Hindy határtalan lélekjelenlétről tanúbizonyságot téve nemlőtte le a postást, aki hálából átadott neki egy táviratot.

– Képzelje, Mr. Reagen, ezt a táviratot már egy idejemagammal hurcolászom. Igazából nem is magának szól,hanem a régi szomszédjának, Mr. Jonesnak. Majdnem el isfelejtettem odaadni. Biztosan azért, mert annyira elbeszéltükaz időt. Mivel én már nem dolgozom a postán, megtenné, hogyelküldi a régi szomszédjának, Mr. Jonesnak. Elolvastam atáviratot, azt hiszem fontos az üzenet.

– Maga elolvassa mások táviratait? – hökkent meg Hindy.Még a puska is megremegett a kezében, annyira le volt

55

döbbenve.– Igen, el szoktam olvasni az üzeneteket. Nem tehetek

róla, de nagyon kíváncsi természetű vagyok. Ha érdekelvalami, akkor képtelen vagyok rá, hogy utána ne járjak egydolognak. Most mit tegyek, ez van. Remélem nem zavartam?Akkor, a viszont látásra! – Az ex-postás fogta magát, éskisétált Hindy Jones életéből.

56

4. Clara Soft

Clara Soft éppen az igazak álmát aludta, amikor egyszercsak felébredt. Általában előbb-utóbb mindig ez szokott veletörténni, amikor éppen az igazak álmát aludta, de ez a mostanivalamiért más felébredés volt, mint amilyen általában afelébredések szoktak lenni. Az igazak álma mindig éppen alegjobb részeknél szokott véget érni, de Clara ezúttal valaminyomasztót és baljóslatút álmodott. Ahogy a tudata kezdettvisszatérni, a külvilág apró neszei, a függöny libegése, az ajtónyikorgása, a padló recsegése is úgy hasított beléje, akár egyéles kés.

Clara alig észrevehető módon picit sóhajtott, majd hirtelenkinyitotta az egyik szemét. Azért csak az egyiket, mert ClaraSoft rendkívül praktikus hölgyemény volt, tudta, ha az egyikszeme csukva van, a másik pedig nyitva, akkor így, ebben ahelyzetben sokkal jobban tud célozni.

De Clara egyetlen kinyitott szeme a meglepetéstőlegészen elkerekedett. Kis híján kinyitotta a másik, eddigcsukva tartott szemét is. Ám hallatlan nagy lélekjelenléte, amimár jónéhány alkalommal megmentette a maga és másokéletét is, most sem hagyta cserben. Villámgyors mozdulattal,háton fekve, benyúlt a párnája alá, és mindkét kezévelkirántott alóla egy-egy Magnumot. Természetesen nem kellettkibiztosítani egyiket sem, mert már eleve így helyezte őket apárnája alá. Mindez tegnap este történt, amikor mégegyáltalán nem sejtette, hogy ma reggel saját otthonában

57

fognak lecsapni rá az eszkimó terroristák.Clara remek hasizmának köszönhetően, spirálrugóként

pattant fel ülő helyzetbe az ágyában, és közben célzottlövéseket adott le a szoba minden pontját megszállóbetolakodókra. A kezében hatalmasakat rúgva mennydörgött akét Magnum, a meglepett eszkimó terroristák pedig néhánymásodperc alatt kinyiffantak, mint olasz vadászok sörétespuskáitól a védett madarak, és nem telt bele két perc, márisélettelenül hevertek a drága márványpadlón.

De nézzük, hogy is történt mindez, ami valójában csupánalig három másodpercet vett igénybe! Elmondani, leírni sokkalhosszabbnak tűnt, mint ahogy valójában történt.

Először Clara biztos kézzel puffantotta le az elsőt, aki ajégvágójával éppen léket akart vágni a koponyájába. A naívfókazsírcuppintó azt hitte, hogy ez olyan könnyű munka leszmajd, mint a fehér lovon érkező mesebeli királyfinaklendületből lesmárolnia Hófehérkét. A perverz fickója még aszáját is csöcsörítette a betervezett lékvágás közben, de ahomloka közepébe fúródó lövedék láthatóan nagy hatástgyakorolt rá. Még az erőhatásokról hosszasan és kimerítőenértekező Isaac Newton is lenyűgözve álmélkodott volna, hogymekkorát. Fél métert repült hátra a támadó teste, ésszerencsésen feldöntötte a mögötte álló, a kezébenszorongatott Kalasnyikovval kaszálni akaró társát. Ez arosszarcú, mandulaszemű, gonoszkodni akaró alak, így nemClarát kaszálta le a kilőtt sorozattal, hanem két másik terrorraszakosodott társát. Ők a lány háta mögé lopakodva ígyakarták kloroformmal átitatott portörlő rongyukkal elkábítani avilág legdögösebb, legnagyobb didkójú csaját. Determészetesen piti kis tervük nem sikerülhetett, mert Claralegördült az ágyról, a vaktában és véletlenül leadott, de így isfeléje tartó sorozat a feje fölött süvített el, és harcképtelenné

58

tette vegyi fegyverrel próbálkozó balszerencsés ellenségeit.Clarának fogalma sem volt róla, hogy miért támadták meg

otthonában az eszkimó terroristák. Ráadásul éppen hajnalban,amikor amúgy is mélyponton volt a bioritmusa. Csakösztönösen cselekedett, az életét mentve, ám még mindignem teljesen tiszta tudattal. Zsigeri reflexek irányították amozdulatait, de hála a rengeteg edzésnek, gyakorlásnak,kiképzésnek, Clara gyorsan és halálos pontossággal tudottreagálni. A csilláron fejjel lefelé lógó, nagyon különlegesenkiképzett eszkimó terroristákat azonban nem lőtte le azonnal,mert női megérzésének hála, észrevette a szeme sarkából,hogy két-két mindenre elszánt, harci prémbe öltözött eszkimóterrorista rontott rá jobbról és balról. Talán másokat teljesenösszezavart volna a minden irányból érkező ellenség, ám Claranem tartozott ezek közé a gyorsan kihaló illetők közé. Kezétoldalsó középtartásba helyezve, kézfejét kifordítva, szinte odasem pillantva, szitává lőtte mind a négy fickót.

Nagy hiba volt, nagyon nagy!Bőven elég lett volna mindegyiknek egy-egy golyó!Clara is rájött mindjárt, hogy a csilláron fejjel lefelé lógó,

nagyon különlegesen kiképzett eszkimó terroristáklepuffantására immár nem maradt elegendő muníciója.

De Clara nem gondolkodott, hanem cselekedett. Az üresfegyvereket a válla fölül, hatalmas erővel dobta el. A kétpisztoly csak úgy süvített, miközben szelte a levegőt,akárcsak a sarki hentes a húst. A csilláron lógó, nagyonkülönlegesen kiképzett eszkimó terroristákat a fejüket védő,nagyon különleges anyagból kiképzett rozmárbőr kivonatbólszegecselt kucsma ellenére is úgy kupán találta a két,levegőben pörögve zúgó Magnum, hogy nyikkanni sem tudtak.Szépen, csendben, egyetlen hang nélkül leestek, akár az érett

59

alma a fáról. Testük tompa puffanása porfelhőt kavart apadlón.

Clara szélsebesen körbefordult. Két keze a teste és a fejeelőtt, ökölbe szorítva suhogott a levegőben, aztán védekezőtartásba helyezkedett, készen arra, hogy ha még egyellenséget talál, akkor annak úgy leveri a fejét, mint vak apoharat. Ám nem akadt több élő ellenség, legalább is ebben aszobában nem.

Clara azonban érezte, hogy még nincs vége atámadásnak. Egyetlen mozdulattal, nem, valójában kétmozdulattal, fogta a vadonatúj csipkés hálóingét ésmindenfajta sajnálkozás nélkül, egyszerűen letépte magáról.

Az épületet kívülről megfigyelő eszkimó felderítőnekmegremegett a hőkamerás távcső a kezében. Lihegett,izgalmában még a víz is kiverte. Sőt, nem csak azt… Hiába,Clarát hálóing nélkül látni bizony nem minden férfinak adatottmeg életében.

Clara azonban, szokásához híven, most sem bugyibanaludt, mint más, átlagos lányok, hanem a hálóinge alatt ezúttalis a cápabőrből készült szürke kezeslábasát viselte. A letépetthálóing darabjai még jóformán le sem estek a földre, a lánymáris a szekrényhez ugrott. Szép, nemes tölgyfából készült,antik darab volt. De nem kisestélyik, nagyestélyik, retikülökmeg körömcipők százai sorakoztak benne, hanemkézifegyverek, sorozatlövők, gránátok és vállról indíthatórakétavetők. Clara követhetetlen gyorsasággal, a rengeteggyakorlásnak köszönhetően csukott szemmel, hárommásodperc alatt, állig fel tudta magát fegyverezni. Az ajtónúgy rontott ki, mint valami sistergő, visító forgószél. Közbenpedig folyamatosan és megállás nélkül lövöldözött.

Nagyon helyesen tette, ugyanis kéttucatnyi, mindenre

60

elszánt eszkimó elitalakulatos rontott rá. Látszott rajtuk, hogymár vártak rá, hiszen az ajtóra irányított két állványosnehézgéppuska arra utalt, hogy ezek a fiúk mindent akartak,csak őt élve elkapni nem.

Clara olyan géppuska tűzben gurult, gördült, bukfencezettelőre, amilyet még életében nem tapasztalt. Közben mindkétkezében kerepelt a két UZI, amikor pedig elfogyott belőlük atöltény, akkor eldobta őket. Megint olyan erővel, hogy a kiürültállapotukban is halálos eszközként repülő sorozatlövőkkelféltucatnyi rárontó eszkimó desszantost tett harcképtelennévagy örökre nyomorékká. A Skorpióknak hála, a kerepelőgéppuskák is úgy elhallgattak, akárcsak a szakasz eszkimókommmandós, akik a csukott ablakon keresztül, hosszú,rozmárbajuszból font, vízálló desszantos köteleiken robbantakbe a helyiségbe.

Clara gyors volt, nagyon gyors, de ez a rengeteg támadókezdte felemészteni az energiáit. Az egyik lövedék súrolta afejét, amitől meggörbült egy haja szála. A lány ezen nagyonbehergelte magát. Villámlóvá változott a tekintete, és a gránátbiztosítószegét, amit a rárontó eszkimó elitalakulat katonáiközé hajított, a fogával tépte ki, közben pedig úgy ordított,mint egy nőstény oroszlán, amelyik éppen ebben a pillanatbanejtette el zsákmányát és habzó szájjal éppen arra készül, hogykegyelemdöfés gyanánt elharapja a préda nyakát.

Nem, nem várta meg, amíg eloszlik a robbanás keltettefüst, por és vakolateső. Szélsebesen csúszott le a lépcsőházkorlátján. Közben megállás nélkül tüzelt, ezért aztán nem iscsoda, hogy akár a legyek, úgy hullottak utána a férfiak.

Dögös csaj volt, ehhez kétség sem férhetett…A korlát alján, függőleges síkban, kiállt egy tíz centi

magas, gömb formájú faragvány. Clara miközben minden

61

irányban lövöldözött, kissé óvatlan volt lecsúszás közben, ígya korlát végén, a lába között felakadt a gömbben. Ezerszerencse, hogy nem férfinak született, mert akkor mostvalószínűleg fél másodperc alatt rántotta lett volna atojásaiból. De Clara így is fájdalmasan ordított. Eközben alendület erejétől vezérelve, fejjel előre nekizuhant egyrátámadó eszkimó terroristára. A fickó felröhögött. Átható,halolaj szagú lehelete, ami a genfi konvenció szerint istömegpusztító fegyvernek számított, úgy mellbe vágta Clarát,hogy megszédült, mint fárasztó nap végén a kezdő körhintakezelő. A szeme fennakadt, és mint egy zsák, az eszkimórazuhant. Hatalmas melleivel ráborult támadója arcára és elájult.Hosszú percekig meg sem mozdult. Amikor váratlanul megintmagához tért, döbbenten tapasztalta, hogy az alatta vergődőeszkimó merénylő megfulladt.

– Pedig még inplantátumom sincs – motyogta maga elémeglepetten.

De Clarának nem volt ideje arra, hogy azon gondolkozzon,hogy mire nem jók harci körülmények között az XXXL méretűdidkói, mert jobbról két másik fickó rontott rá. Őket egy-egydobócsillaggal gyorsan jobblétre kellett szenderítenie.

A ház, ami igazából egy kastély és egy erőd keveréke volt,már félig romba dőlt, a másik fele pedig lángolt. Amikormegérkezett a harci helikopter, és kilőtte rá mind a 12rakétáját, szinte a földdel lett egyenlő.

Clara Soft nem lett volna Clara Soft, ha nem élte volna túlezt a támadást is. A föld alatt kiépített speciális óvóhelyen,egy betonkeszonban meghúzódva, képes volt még egy kisebbbombatámadást is megúszni. Egy harci helikopter levegő-földrakétái, amelyek alapvetően nem őt, hanem az épületettámadták, meg sem kottyantak az óvóhelyének. Amikor a

62

helikopternek már nem volt több rakétája, Clara Soft előjött aföld alól, és kissé gunyorosan vigyorogva jelezte, hogy nekiviszont van még egy Stingere.

Nem a legmodernebb fegyver volt a Stinger, azafganisztáni háború sztárfegyvere, amivel annak idején aszakadár erők rengeteg szovjet helikoptert szedtek le, de afeketepiacon viszonylag olcsón be lehetett már szerezni. Clarais vett egyet tavaly, mert tudta, hogy a fegyver egyszerű,számtalan konfliktusban bizonyított, és viszonylag kistávolságból mindig halálpontos.

Clara még látta, hogy a helikopter pilótája, amikorészrevette, hogy miben mesterkedik, menekülni próbál. A fickómegrángatta a botkormányát, manőverezni akart, de a Stingerelől nem lehetett csak úgy meglépni. Clara a vállára vetette azormótlan fegyvert, célzott, majd elindította a rakétát. Ahőkövető halál pontosan a rotorok alatt zakatoló turbinákbavezérelte a rakétát. A helikopter, ez a hatalmas szitakötőpedig, annak rendje és módja szerint, óriási, narancsvörösrobbanás kíséretében darabjaira robbant.

Clara érezte, hogy még nincs vége a harcnak.A harckocsik kelet felől érkeztek. Túl későn vette észre

őket, mert a felkelő napkorong sugarai elvakították. Elfutni,elbújni már nem lehetett. A tankok elavult T-72-esek voltak.Mind a három. Hogy hogyan kerültek ide, arról Claránakfogalma sem volt. De tudta, hogy azonnal tennie kell valamit. Akézifegyverei és a kézigránátjai semmit sem értek ezek ellen amonstrumok ellen. Éppen ezért megint lement a föld alá, ahola páncéltörő rakétát is tárolta.

A páncélos szörnyetegek eközben módszeresenleromboltak mindent, ami még nem semmisült meg teljesen.Gyilkos precizitással rommá lőtték a kastély melléképületeit,

63

ledöntötték a falakat és átgázoltak a törmeléken. Nyikorgólánctalpaik alatt ropogott a rengeteg törmelék.

Clara szívében egyre jobban lángoló bosszúvágy égett.Néhány perc alatt mindene odalett, és még egy másik hajaszála is meggörbült. Az otthona nem számított, mert bármikorvehetett másikat. De a haja szálának súlyos sérülése nagyonfelpaprikázta. Tegnap délután volt fodrásznál, ezer dollártfizetett a fodrásznak azért, mert megfésülte és beszárította afrizuráját. Clara haja most csimbókokban lógott a rátapadóizzadtságtól, vértől, halolajtól, puskaportól és mindenféletörmelékdarabtól egészen összeállva. Kétség nem férhetetthozzá, a tegnapi fodrászra fordított költség ablakon kidobottpénz volt.

Igen, ne szépítsük, az ilyen és ehhez hasonló ügyekminden nőt végletekig fel tudtak idegesíteni. Clara is bosszúértlihegett. Kidugta a fejét a felszínre vezető három csapóajtóegyikén, majd a vállról indítható rakétával megcélozta alegközelebb álló monstrumot. A péncéltörő lövedék hangossüvítés közepette útjára indult. Clara elvigyorodott, amikor atank lövegtornya találatot kapott, majd további öt másodpercelteltével, tompa dörrenés közepette felrobbant.

De Clara nem örömködött tovább, mert tudta, még kétszörnyeteg hátra van. A kilőtt harckocsiból ömlő lángokon és afeltörő füstfelhőn keresztül is látta, hogy a másik két monstrumfelfedezte, hogy hol rejtőzik.

A lány azonnal menekülni kezdett. Már úgysem volt többpáncéltörő rakétája, úgyhogy inkább kimászott a csapóajtónkeresztül és rohant, ahogy a lába bírta. A harckocsik üldözőbevették. Géppuskalövedékek záporoztak körülötte, de ClaraSoftot nem volt könnyű eltalálni, mert úgy tudott menekülni,mint ezen a világon senki más. Addig-addig menekült, addig-

64

addig cikázott közöttük, mígnem a harckocsik egymásnak nemütköztek. Na, ekkor Clara fogta magát és felugrott azegyiknek a tetejére. Kinyitotta a lövegtorony tetején lévőcsapóajtót, és bedobta a kibiztosított kézigránátot. Sőt, amásik tetejére átszökkenve ugyanezt tette, majd itt isbecsapta a páncéllemezből készült ajtót.

Igen ám, csakhogy az eszkimó harckocsizók lélekjelenlétebizony vetekedett az övével. Mind a két csapóajtó azonnalfelpattant, és két, igen rémült eszkimó harckocsizó feje jelentmeg a lövegtoronyban. Riadt tekintetük halálfélelemről ésheveny befofáfi ingerről árulkodott. Clara más körülményekközött bizony jót mulatott volna rajtuk, ám arra nem számított,hogy a minden fókahájjal megkent eszkimó harckocsizókebben a pillanatban kihajítják a kézigránátokat, egyenesen alába elé, majd magukra csapják az ajtót.

Clara nem volt erre felkészülve. Arra számított, hogybedobja a gránátokat, amelyek felrobbanva szépen kioltjákmajd az ellenség életét, ő meg majd elsétál szépen, mint akijól végezte dolgát. De nem ez történt! Váratlanul fordult akocka, hirtelenjében most ő állt vesztésre.

Ám Clara Soft nem olyan volt, mint a többi nő. A nem várthelyzetben, a váratlanul bekövetkező életveszélyesszituációban sem kezdett el sikoltozni, nem takarta el aszemét, hogy ne lássa, mi történik a tőle független külvilágban,hanem még ilyen rettentő körülmények közepette is úgy tudottcselekedni, mint senki más. Fogta a gránátokat, megintegyenként feltépte a nehéz páncélajtókat, majd visszadobta apukkantókat a fémszörnyetegek belsejébe. Arra már nemmaradt ideje, hogy a nehéz fémajtókat újra rácsapja apéncélosok tornyának tetejére. A gránátok lefelé esve, szintemég a levegőben felrobbantak. Mindkét járműből rettentőordítás hallatszott. A harckocsik belsejéből robbanás dörreje

65

morajlott, majd lángok, füst, gépi és emberi alkatrészeklöveltek az ég felé.

Clara nem várta meg, míg a berobbanó üzemanyagtólmind a két harcjármű tényleg szétrobban. Ügyes mozdulattal,ami egy hátraszaltót és egy sikeres talpraérkezést foglaltmagában, leugrott a T-72-es tetejéről, majd rohanni kezdett.

A háta mögött három harckocsi, a szétlőtt kastély, alezuhant helikopter még mindig égő roncsai füstöltek. Körös-körül pedig a mai napon rettentő nagy hibát elküvető eszkimóterroristák és elitalakulatosok hullahegyei oszladoztak.

Egy helikopter tűnt fel az égen. Clara egy pillanatraelsápadt, mert azt hitte, még nincs vége a mai napnak.Fegyvere nem volt már, csak egy rövid tőre, ami a jobblábának szárára volt erősítve egy bőrtokban. Akármilyen kiválóharcos is volt, egy tőrrel még ő sem tudott volna leszedni egyhelikoptert. De amikor felismerte a gépet, vadul integetnikezdett neki. Persze felesleges volt, hiszen tudták, hogy ittvan, és feltehetően már azt is sejtették, hogy mi történt.

A helikopter leszállt, és két izgatott fickó ugrott ki afülkéből. Egyenesen hozzá rohantak.

– Clara!– Jack és John! – sóhajtotta Clara Soft.– Atya ég! Mi történt itt? – kérdezték a férfiak döbbenten.Clara röviden elmesélte.Jack és John csak hüledeztek. Tudták, hogy Clara Softot

nem könnyű eltenni láb alól, de ez a mostani eset olyannaktűnt, amilyet még nem pipáltak.

Clarán látszott, hogy teljesen maga alatt van, mertkisvártatva el is pityeredett.

– Gyere, Clara, elviszünk a Bázis II-re – vígasztalták az

66

emberei. – Nem csoda, hogy ki vagy borulva. Mindaz, aminkeresztülmentél, egyszerűen rettenetes. A regeteg gyilkolás, asokszáz megölt ember látványa, a harci körülmények, a vegyianyagok szaga és az ezernyi stressz biztosan alaposankikészített – veregette a vállát együttérzően John.

– Dehogy is! – rázta a fejét Clara – Nem ez a bajom!A két férfi meglepetten nézett rá.– Akkor mondd, hogy mi! – kérdezte csodálkozva Jack és

John.– Bár nem éreztetitek velem soha, hiszen nagyon rendes

fiúk vagytok, és más sem mondta még, de én egyszerűentudom, nem csak érzem, hogy kicsik a cickóim. Szörnyű ilyenmini mellekkel élni. Hiszen alig 140-es a mellbőségem… Néhaazon gondolkodom, talán a halál is jobb volna ennél arettenetes életnél. Ó, bárcsak valami egyszerű módszerrel, hanagyobbra nem is, de legalább háromszorosáranöveszthetném őket!

67

5. Jutalmazás

A Dilis nevezetű néger albínó belépett a rue la Bigott-onhelyet kapó épület főkapuján, felsántikált a mozgólépcsőn,majd benyitott egyszerű, tizenhatszobás vezeklő-kamrájába,amely spártai egyszerűséggel volt berendezve. Anyomorúságos kinézetű padló márványból készült, a falakaranyozottak voltak és helyenként drágakő berakás díszítetteőket. Az ajtófélfák smaragdból, az ajtók pedig ébenfábólkészültek. Akárcsak a bútorok, amelyek valódi régiségekvoltak, és összesen alig értek többet másfél millió dollárnál. Acsillárok, amelyekből minden szobában csupán egy volt,természetesen valódi gyémántból készültek, és mivel avillanyszámla nem számított, állandóan, a nap huszonötórájában pazar fényárral világították meg a helyiségeket.

Dilis azonban szerette ezt az egyszerű, nem hivalkodó,már-már igénytelen putrit. Párizsi főhadiszállása kapott helyetebben a nyomortanyában, és noha a körülmények nem alegjobbak voltak, a bérgyilkos immár több mint két éve innenintézte európai megbízatásait.

Most éppen letette a kezében tartott hatalmas nagypapírdobozt, amely láthatóan csak méretes, ám valójábanmeglehetősen könnyű lehetett, hiszen a bérgyilkos játszikönnyedséggel tartotta eddig a kezében. Hogy mit rejtett ez adoboz? Ez ne érdekelje most önöket! Hamarosan úgyis fényderül erre is.

A falon függő valódi Leonardo De Fincsi képhez, a

68

Szikrázó madonnához lépett. A lakásban csak ilyenek voltak,igazi Leonardók legfeljebb kéttucatyi lehetett belőlük,összértékük alig közelítette meg az ötszázmillió dollárt.

A bérgyilkos fogta a képet, majd nem igen ügyelve arra,hogy a kép meg ne sérüljön, egyszerűen a földre dobta.Látszott, nem igazán izgatta a felbecsülhetetlen értékűritkaság sorsa, mert figyelmét valami más kötötte le.

Dilis elvigyorodott.A kép mögött egy rejtekajtó kapott helyet a falban. Ez már

sokkal jobban izgatta Dilist. A néger albínó beütötte abiztonsági kódot. A széf ajtaja, amely legfeljebb negyvenszerötvenes lehetett, néhány másodperc múlva magától kinyílt.Dilis benyúlt, majd kotorászni kezdett benne. Mindenféleholmikat szedett ki a nyíláson keresztül. Egy női alsóneműt,két teniszlabdát, egy bűvös kockát és egy olyat, ami nem voltbűvös, csak egy egyszerű, szürke kocka volt, majd végül találtegy jégkockát is. Ezután kihúzott bentről egy parókát, kétmelltartót, egy fürt érett banánt, egy fürt éretlen banánt, amimég egészen zöld volt, két büdös zoknit, egy paklipókerkártyát és egy tartalék műfogsort.

– A fenében lehet!? – bosszankodott hangosan Dilis.Láthatóan nem találta, amit keresett.

Először benyúlt könyékig, majd egészen addig, amíg aválla engedte. Közben fura képet vágott az erőlködéstől,egyszer még a szeme is felakadt. Ordítani viszont csak akkorordított, amikor valami kattant odabent. Dilis kirántotta akezét, mint horgász a kifárasztott halat, majd ordítvarohangálni kezdett körbe-körbe a szobában. Amikor sikerültlefeszítenie az egérfogót a kézfejéről, már nem ordított, csakhangosan átkozódott.

Amikor befejezte a káromkodást, dühösen lehajította az

69

egérfogót a földre, majd visszament a széfhez. Ismét benyúlt,kotorászott egy kicsit, de még mindig nem találta, amitkeresett.

– Átkozott Murphy! – sziszegte, mert bizonyítottannevezett törvényalkotó személy tehetett róla, hogy minden avilágon kicsit beljebb volt található annál, mint amit az embermég éppen el tudott érni. Dilis előredugta a kezét,megpróbálta összehúzni a vállát, majd bepréselte a fejét is.Nagy hibának bizonyult, hogy bemászott a széfbe, ugyanisszinte rögtön beszorult. A se ki, se be állapotban a lábamurisan kalimpált idekint, miközben szabadulni akart, de nemtudott.

Dilis káromkodása, ordítozása tompán hallatszottodabentről. Durva és szeméremsértő szavak hagyták el ajkát,amelyek idézésétől muszáj eltekintenünk, ellenkező esetbeneme könyv borítójára kénytelenek lettünk volna pirostizennyolcas karikát elhelyezni. Ám e rövid káromkodások semtartalmi mondanivalójukban, sem pedig érdekességükben nemütötték meg azt a nívót, amely miatt érdemes és főkéntkifizetődő lett volna megtenni ezt a lépést, amelynek viszont azlett volna a folyománya, hogy csak ezért az említett elrettentőcélzatú karika miatt, olvasók milliói nem vásárolhatták volnameg legálisan ezt az irodalmi remekművet.

Mindeközben Dilis tovább kalimpált. Ha valaki látta volna,hogy milyen nevetségesen erőlködik, bizony arra gondoltvolna, hogy a bérgyilkost nem is Dilisnek, hanem Murisnakhívják.

De szerencséjére senki nem látta, hogyan blamálja magáta rettegett halálosztó. Hosszú küszködés és erőlködés utánnéhány óra múlva sikerült kimásznia a széfből. Dilis lerogyott aföldre, közben lihegett, mint aki eddig órákon keresztül

70

erőfeszített. De nem véletlenül kezdett el már-már eszelősenvihogni, hiszen a kezében ott szorongatta a mobiltelefont, amiteddig hiábavalóan akart kipiszkálni.

Bepötyögte a titkos számot, ami annyira titkos volt, hogymég ő sem ismerte, csak a számsor felét, a többit mindig úgykellett véletlenszerűen kitalálnia.

A telefon kicsöngött.Dilis meglepetésére azonban nem a várt hang jelentkezett.– Szia édes! Mondd, mit szeretnél? Akarod, hogy mindent

megtegyek ma érted, vagy mást akarsz, hogy tegyek érted?Ugye érted, hogy odavagyok érted? – búgta egy női hang, aminem volt kétséges, hogy mivel akart vele üzletelni.

– He? – hökkent meg Dilis, mert nem erre számított.Amikor a nő durván elkezdett vele káromkodni, és

megvádolta azzal, hogy Dilis talán a saját nemét szereti, és haez így van, akkor vajon miért hívja fel őt, nem pedig egy másikvonalat, ahol direkt ilyen fiúkák hirdetik magukat, a bérgyilkosegyszerűen letette a kagylót.

– Ez rossz szám volt! – verte ki a víz a homlokát. Néhabizony többször is kellett próbálkoznia, mire végre sikerülteltalálnia a helyes számkombinációt. Most is felhívott még egyhentesüzletet, egy autómosót, egy nőgyógyászatimagánrendelőt és egy csótányirtó szolgálatot, mire végresikerült azt elérnie, akit eredetileg is akart.

– Tessék! – mondta a titkozatos hang a vonal másik felén.– Góré, megtettem, amit megkövetelt tőlem a haza. Vagyis

nem az, hanem te.– Soká tartott! – feddte meg a Góré Dilist.– Nos, hát, hmm… igazából nem tartott soká, csak utána

szorulásom volt – vallotta be a bérgyilkos.

71

– Az kellemetlen! – érzett együtt a hang. – Nekem isgyakran szokott ilyenem lenni. De a sok folyadék, a rostbangazdag élelmiszerek, a zöldségek, a lekváros kenyérrel együttfogyasztott meleg tejcsike, mind-mind segítenek abban, hogyne legyen többé ilyen problémád, fiam.

– Mesterem, nekem nem ilyen jellegű szorulásom volt! –vallotta be Dilis. Kissé szégyenkezve elmesélte, mi történtvele.

A Góré miután jót röhögött, azt mondta:– Beszélj, fiam!– Mind az ötnek vége. A négy gyalognak és a főnöknek is.– Remek, fiam! Na és, sikerült tőlük megtudnod a nagyon

titkos információt?– Nem, uram!– Neeeem? – dörrent a Góré hangja fenyegetően.– Csak vicceltem, Góré – heherészett Dilis. – Valójában

mind az öten ugyanazt a titkot árulták el nekem.– Beszélj, nyomorult, … izé, fiam! – esett ki a szerepéből

egy pillanatra a Góré.– Mind az öten ugyanazt mondták, mielőtt meghaltak volna.– Mit? – kérdezte mohón a hang.– Azt, hogy: „kegyelem, kérem, ne lőjön!”– Hm… ez felettébb érdekes! Öt ember, akik a haláluk

előtt egymástól függetlenül ezt mondják, noha nem is tudtakegymásról… Nos, ez valóban azt jelentheti, hogy ez a keresetttitkos információ! Jó munkát végeztél Dilis! Nagy szolgálatottettél ma Istennek. Illetve nekem, de ez most mindegy.

– De mit jelenthet ez, Góré? – kérdezte Dilis, aki nem voltkódfejtő, csak bérgyilkos.

72

– Halvány segédfogalmam sincs! – vallotta be a titokzatoshang. – Egyelőre! De az, hogy mindannyian ezt vallották, arrautal, hogy ez lesz az, amit kerestünk.

– Mit kívánsz tőlem, Góré? – kérdezte alázattal Dilis.– Jutalmat érdemelsz.– Köszönöm, Góré! – csillant fel Dilis arca.– Szóra sem, érdemes, fiam! Az Úr, de főleg én, nagyra

értékelem a tetteidet. Garantálom, hogy egyenesen aparadicsomba fogsz kerülni.

– Tényleg? – lelkesedett be teljesen Dilis. – A kisparadicsomba, vagy az igazi, nagy paradicsomba?

– Természetesen az igazi nagy paradicsomba! –biztosította a Góré.

– Köszönöm, köszönöm! – sírta el magát a bérgyilkosmeghatottságában.

– Bizony, fiam, bizony, megérdemled, ehhez kétség semférhet! – erősítette meg a Góré. – Idén több mint egymilliódollárért vásároltál a Nihilista Egyháztól búcsúcédulát, ami márönmagában akkora nagy jótett, főleg velem szemben, mert apénzt természetesen én nyúltam le, nem pedig azok abutácska szektatagok, hogy már csak ezért is bármit hajlandólettem volna neked megígérni. De most, hogy kivégeztedellenségeinket, és megtudtat tőlük a titkok titkát, a jutalmadnaná, hogy nem lehet más, csakis a tuti mennyország. Alehető legnagyobb, igazi paradicsom.

– Köszönöm, Góré, annyira köszönöm! – zokogott aboldogságtól még mindig Dilis.

– Most már csak egyetlen dolgot kérek tőled, fiam –folytatta némi hatásszünet után a Góré.

– Parancsolj velem! – készségeskedett Dilis hüppögve.

73

– Ma éjszaka meg fogom fejteni a titkos kódot. Holnapreggel felhívlak, és akkor majd megmondom, hogy mit kelltenned.

– Úgy lesz, Góré! – ígérte Dilis. – Várom a parancsaidat!A Góré bontotta a vonalat, Dilis pedig kikapcsolta a

telefonját, nehogy bárki is megzavarja abban, amire mostkészült.

Dilis lehúzta a redőnyt. Aztán levetkőzött meztelenre. Ateste szörnyű látványt nyújtott. Mindenfelé rafinált eszközökvoltak rászíjazva, amelyek napközben jutalmazták a testét.Erre azért volt szükség, mert a Nihilista Egyház tévtanaiszerint, a test jutalmazása elvezet az üdvözüléshez. Ezvalójában állati nagy baromság volt, de azok, akik teljesenkomolyan vették, sőt hittek is benne, aminek placébó hatásabizonyítottan működött még akár a klinikai gyakorlatban is.

Dilis combján például ott volt egy rafinált jutalmazó eszköz,amelyet állandóan viselt. Pihepuha kis párnácskát kötözött egyselymes bársolyszalaggal a combjára, amely alatt alegfinomabb minőségű izomlazító krém szuttyogott. A pihepuhakis párna alatti részen Dilis izmai olyan lazák és rugalmasak,valamint tökéletesen fittek voltak, hogy a valóságról szintesemmit sem árulunk el akkor, ha azt mondjuk, Dilis a naphuszonnégy órájában remek és kélyes lazaságot érzett,amelynek boldogító hatása egy tizes skálán jelölve éppentizenegyes volt.

De nem ez volt rajta az egyetlen örömszerző eszköz.Például a nyakára egy finom, puha kis szalag volt erősítve,amelyet ránctalanító krémmel itattak át. Alatta olyan üde, frissés ránctalan volt a nyaka, hogy a kélyes és boldogító érzésnem csak a nyakát, de még szinte minden további porcikájátátjárta.

74

A derekára egy legalább harminc centiméter széles,nagyon finom, puha anyagból készült őv símult, amelymágnesrezonanciás hatásával a nap huszonnégy órájábanrezonáltatta Dilis testét, és olymértékben felfokoztabioenergiáját, ami már-már állandó örömérzettel töltötte el abérgyilkost. Más, egyéb kiegészítők és segédeszközök is elvoltak helyezve, fel voltak erősítve illetve be voltak dugva rajta,de ezek helyéről, működéséről és kifejtetthatásmechanizmusukról nem ejthetünk részletesebben szót,ugyanis az már megint a karikás, piros tizennyolcas kategóriatémája lenne, és feltehetően igazuk volna azoknak, akik aztállítanák, hogy egy-egy ilyen eszköz részletesebb bemutatásabizony beleütközne a jó izélésbe.

Szóval, Dilis most levetkőzött meztelenre. Ez azt jelentette,hogy nem csak a kiegészítőit, de a mezeit is levetette, amiketa ruházata alatt viselt. Igy, hogy ezeket is levette, ténylegigazán meztelen lett.

Fogta a nagy dobozt, amit akkor tett le az előszobában,amikor megérkezett, majd besétált a fürdőszobába. Adobozból kivette a tejet, a vajat, és mindet beleöntötte akádba. Egy kis melegvízzel összekeverte, hogy jól felolvadjon.Amíg ez az egyszerű kémiai folyamat végbement, Dilis újabbtégelyt vett elő, majd a tartalmával bekente magát. Halkansóhajtozott, mert amikor hájjal kenegette magát, mindigannyira jól érezte magát, mintha már nem is ezen a földön,hanem az igazi, nagy paradicsomban lett volna.

Amikor mindezzel megvolt, megnyugtató, ideglazító zenétkapcsolt be a fürdőszobai hi-fiben, és bemászott a kádba,hogy tejben vajban fürödjön. Miközben ezt tette, fogta a tortát,ami a dobozban bújt meg eddig, aztán egy részét a hajárakente, a másik részét pedig falni kezdte.

75

– Igen, most megjutalmazom magam! Édes a jutalom!Édes a süti! És édes vagyok én is! – csámcsogta.

Amikor befalta a tortát, a tejben vajban fürdés és a hájjalbekenegetés után, olyan jólakottan hevert a kádban, mint egynapközis, a pillantása a kád szélére helyezett hátvakaróraesett.

Szinte izgalomba jött, amikor meglátta. Nem várt, nemtétovázott egyetlen percet sem. Fogta a hátvakarót,megsímogatta a végét, majd a vízbe, azaz a maga készítettetejes-vajas-vizes bőrtápláló fürdőkivonatba mártotta. Utánalassan, módszeresen, ügyelve arra, hogy egyetlen egynégyzetmilliméter se maradjon ki, megvakarászta vele a hátát.Szinte érezte, hogy milyen erős a hátvakaró megtisztítóhatása. Még mielőtt az álommanó megérkezett volna és édescsókkal leragasztotta volna a szemét, Dilis agyán átfutott akósza gondolat, hogy ez a jutalmazás nagyon jó dolog, ésbizony napjában többször is érdemes volna ezt a procedúrátmegismételni.

– Hogy miért? – kérdezte félhangosan. – Mertmegérdemlem! – Olyan hátborzongatóan vidám hangonkezdett el hahotázni, hogy a szomszédok összerezzentek, aháziállatok pedig nyüszítettek.

76

6. A tetthelyen

Hindy Jones érkezett meg először a Louvre-ba. Miutáneljött otthonról, részt vett egy pszichoterápián, és orvosisegítséggel immár képes volt arra, hogy ne gondoljon többet aFrigyládára, a postásra és a feleségére, aki amúgy is lelépetta kertésszel.

De csak néhány perccel előzte meg Clara Softot, aki hozzáhasonlóan sietett, ahogy tudott. Még az évi rendes, kétévesszabadságát is megszakította, csak azért, hogy itt lehessen,és hogy szerepelhessen ebben a könyvben. Az eszkimóterroristák elleni harc fáradalmait sikerült kipihennie, denéhány csúnya heg még díszítette a bikini vonalát.

Rui Finesz felügyelő elégedetten fogott kezet először amásfél perccel hamarabb érkező Hindy Jonesszal, majd a picitelkéső Clara Softtal. A felkért szakértők szemmel láthatóankissé féltékenyen méregették egymást. Nyilván jogosan úgygondolták, rajtuk kívül ugyan minek ide még egy szakértő,amikor ők a legjobbak a világon. De a francia kormánymásképp gondolta. Együtt kérte fel őket, és a munkát együttkellett elvégezni.

– Bonzsúr! – mondta Rui Finesz, és megrázta Hindy kezét.– Nagyon örülök, hogy elfogadta a megbízatást, mösszijő!

Hindy laza mosolyával bólintott, megszorította a feléjenyújtott rendőri jobbot, és kifejezte abbéli reményét, hogysikerrel járnak majd, a feladat meg lesz oldva, a gyilkos pediglakat alá kerül.

77

– Juj, de jó, zsúr is lesz? – lelkendezett Clara Soft, akiegyáltalán nem tudott franciául, de a hosszú repülőút alattláthatóan megéhezett.

– Üdvözlöm önt is, Soft kisasszony! – udvariaskodott RuiFinesz felügyelő, láthatóan nem véve tudomást a hölgy iméntimegjegyzéséről, mert ennivalóval természetesen nemszolgálhatott.

– Finesz felügyelő úr, ha nem tévedek? – mosolygott ráClara.

– Igen, kisasszony, én vagyok az, személyesen –bólogatott a rendőrtiszt. Nem vacakolt sokat, Hindyt és Clarátíziben bemutatta egymásnak.

Hindy és Clara azonban nem lehettek túlságosanszimpatikusak egymásnak, mert ők is mindjárt bemutattakegymásnak.

– De uram és hölgyem! – kérlelte őket Rui Fineszfelügyelő. – Kérem, tegyék félre egymás iránt érzett esetlegesaverzióikat! Itt az évszázad bűnügyét kellene megfejtenünk.Szeretném, hogy máris a feladatra koncentrálnának. Nincs sokidőnk, ugyanis a szörnyű halálesemény óta eltelt hetek alatt atetthely olyan változáson ment keresztül, hogy bizonymeglehetősen erős idegzetet követel annak megtekintése.Ezennel szeretném megkérdezni önöket, hogy erős idegzettelrendelkeznek-e? Mert ha nem, akkor kérem, vegyenekmagukhoz repülős, vagy más néven „boáhhh” zsákokat,ugyanis a Louvre vezetősége nyomatékosan megkértbennünket, hogy a teremben ne legyen több rókafuttatás, mertfennáll a lehetősége annak, hogy a savas levegőben azértékes képek esetleg károsodhatnak.

Hindy és Clara magabiztosan mosolyogtak, ésönbizalomtól duzzadó hangon közölték, hogy nekik bizony nincs

78

szükségük zacsira ahhoz, hogy megnézzenek egy tetthelyet.Rui Finesz felügyelő vállat vont, majd az arcán amolyan „én

szóltam, de maguk tudják” kifejezéssel előre indult.– Kérem, kövessenek! – mondta.A Nagyon Nagy Terem hátsó végében aztán meglelték

szegény Bidé Szaniter rosszul összeillesztett holttestét, amelyazóta is fura testtartásban hevert a márványpadlón.

– Valami bűzlik itt! – fogta be az orrát Clara.– Kivételesen egyetértek önnel, kisasszony – bólogatott

Hindy, és öklendezve pillantott Rui Finesz felügyelőre, mintha afrancia rendőrtiszt tehetne arról, hogy itt bizony hevenyhullaszag terjeng.

– Mindent úgy hagytunk, ahogy találtunk – füllentette RuiFinesz.

Hindy szeme ebben a pillanatban megakadt a rendőrtisztkabátjára kitűzött apró jelvénykén, amely egy picike seprűt éslapátkát szimbólizált. Nézte, nézegette, halkan és diszkrétenköhintett, felvonta a szemöldökét, és kérdőn bámult arendőrre, aki nem akarta venni a lapot.

Hindy közelebb lépett, és leplezetlen érdeklődésselbámulta a kitűzőt, ami a felügyelő szíve fölött másfél centivelvolt a ruházatára erősítve.

– Nahát, milyen szép kitűzője van! – vette észre Clara is. –Mi ez, felügyelő úr? Talán az óvodai jele? Biztosan nem fogjaelhinni, de nekem a kislapát volt a jelem.

– Nahát! – döbbent meg Hindy! – Nekem meg a seprű!– Hmm, ez bizony nem lehet véletlen! – képedt el Rui

Finesz felügyelő. – De biztosíthatom önöket, hogy az énkitűzőmnek semmi köze az óvodai jelekhez. Ez a jelvény egyvallási közösség jelképe.

79

– Nahát, felügyelő úr, ön vallásos? – lepődött meg Clara.– Igen, az vagyok! – mondta büszkén a felügyelő. –

Méghozzá a Túlzott Rend nevű szektának vagyok a hímtagja.– Hímtagja?! – sikkantott fel Clara, és kacagni kezdett.– Úgy értem, hogy hím nemű tagja vagyok – vörösödött el

a derék közeg, aki nem tudott jól angolul, és időnként viccesdolgokkal spékelte meg mondandóját. – Ugyanis vannaknőnemű tagok is… – magyarázta.

Hindy szolidan vigyorgott, bólogatott, majd napirendre térta dolog felett.

– Nem is érdekli önöket, hogy miféle szekta a TúlzottRend? – kérdezte csalódottan Finesz.

– Nem! – rázta a fejét Hindy. – Cseppet sem érdekelnek aszekták.

– És önt, kisasszony? – reménykedett a rendőr.– Nem, sajnos engem is hidegen hagynak a vallási

szekták. Az óvodai jele érdekelt volna, mert olyan édi, de egyszekta nem hoz lázba.

– De nagyon különleges szekta ám az én szektám… –próbálkozott Rui Finesz, de Hindy leintette.

– Felügyelő úr! Mi jó pénzért elvállaltuk, hogy felderítjük abűnesetet, kinyomozzuk, amit ki lehet nyomozni, és biztoslehet benne, hogy az ön országa elégedett lesz velünk, mintkülső szakértőkkel.

– Bizony! – vetette közbe Clara.– De a szekták nem érdekelnek minket. Mi csak a

munkánkat szeretnénk végezni – szögezte le Hindy.Clara bólogatott.– Ha nem, hát nem! – emelte fel a kezét a felügyelő

80

megadóan. – Ha nem kívánják megismerni szeretettszektámat, akkor én ezt tisztelettel megértem. Lépjünk háttovább, és akkor lássuk a medvét.

– Medve is van? – kérdezte Clara.– Óh, no! – nevetett a felügyelő. – Csak hulla van. És a

sarokban, igen ott, sok sok róka. De ne törődjenek vele! Igen,az a zöld ott rajta valóban penész. De sajnos nem nemes.Nos, a szag is ezért ilyen rettenetes idebent. A hulla is bomlik,persze, de nem akartuk megbolygatni a helyszínt. Minden úgymaradt ott, ahogy a kollégáim két héttel ezelőtt sebtébenodahányták.

A szag tényleg fertelmes volt, de a két harcedzettszakértőnek láthatóan meg sem kottyant. Látszott, a munkárakoncentrálva, idővel képesek kizárni tudatukból ahányásmegindító mechanizmusokat. Finesz felügyelő pedig azelmúlt két hét alatt, miközben egy percre sem hagyta el ahelyiséget, egészen egyszerűen hozzászokott a retteneteshelyi légkörhöz.

– Nahát, nézze csak, Mr. Jones! – mutatott a földre írtfeliratra Clara Soft.

Hindy közelebb lépett, közelebb hajolt, elolvasta a szexi,vörös rúzzsal írt üzenetet, majd hümmögött. Látszott, fogalmasincs, hogy mi lehet az a különleges tudakozó.

– Ez volna a titkos üzenet – vette át a szót a felügyelő. – Arendőrségi rejtjelfejtők nem boldogultak vele. A megfeszítettmunka következtében többen az ideg-elmére kerültek, kettenöngyilkosok lettek, egy kollégánk pedig beállt azidegenlégióba, a legjobb kódfejtőnk pedig bánatában nővéoperáltatta magát.

– Ez borzasztó! – sápadt el Clara.

81

– Igen az, kisasszony, ugyanis a műtét csak félig sikerült.Az eredményt nem javaslom megtekinteni…

Clara megborzongott. Nem szerette a Frankensteinfilmeket. Ha tudta volna szegény, hogy micsoda borzalmakbanlesz része hamarosan, biztosan inkább felült volna az elsőrepülőgépre és elhúzott volna innen, akárcsak nyár végén avadlibák.

Hindy hangosan fintorgott, bár ez ebben a rettentőbüdösben már egyáltalán nem számított.

– Ezután jött az ötlet, hogy külső szakértőket, vagyisönöket kell bevonni a nyomozásba – magyarázta Rui Finesz.

– Miért minket? – kérdezte az állát vakargatva Hindy.– Azért, mert önök a világ legismertebb titokmegfejtői. A

kormányunk bízik önökben, és úgy gondolják, önök alegkiválóbb szakértők. Mr. Hindy Jones világhírű lett aFrigyláda megtalálásával…

– Semmiség volt! – legyintett szerényen Hindy. – Sokkalnagyobb kihívást jelentett volna úgy kinyitni, hogy közben nehasson az átok, és ötszáz méteres körzetben ne haljon megsenki, aki ennek tanúja lesz.

Rui Finesz felügyelő bólintott, majd Clara felé fordult, hogyezúttal neki bókoljon:

– Miss Clara Soft pedig több híres ügye mellett az életbölcsőjének megtalálásával vívta ki tanácsadóink különöstiszteletét.

– Semmiség volt! – szerénykedett Clara. – Sok-sokhiábavaló kutatás után végül a szülészeten sikerültmegtalálnom az élet bölcsőjét…

– Mondom, hogy önök kitűnő elmék – bólogatott Fineszfelügyelő. – Találékonyak, lendületesek, bátrak. Remélem,

82

nem okoznak nekünk sem csalódást.Hindy és Clara biztosították a felügyelőt, hogy mindent

akarnak okozni, de csalódást, azt egyáltalán nem. Főleg ennyipénzért nem, amit fejenként kilátásba helyeztek nekik, havégül sikerrel járnak.

A felügyelő megkönnyebbülten bólogatott, majd anyomokhoz vezette a két felfogadott szakértőt.

– Bidé Szaniter holtteste körül a padlóban aprócska lyukaktalálhatók – mutatta Rui Finesz. – A legjobb szakembereink éjtnappallá téve próbálták megfejteni, miféle kód lehet ez, dekudarcot vallottak.

– Hát nem a Fibonacci-sorozat, abban biztos lehet –vigyorgott cinikusan Hindy Jones.

Clara fél térdre ereszkedett, majd egy apró kis mérőszalagsegítségével, amit mindig magánál hordott, megmérte apadlóban lévő lyukak átmérőjét, és az egymástól valótávolságukat. Clara mérőszalagja, ami mindig nagyon jószolgálatot tett neki, hiszen ennek segítségével bármikor megtudta mérni, hogy mekkora veszélyben van éppen, most isremekül működött.

– Nem értem – rázta a fejét Clara. – Először arragondoltam, ez valami lyukkártyaszerű kód. De nem az! Ezek alyukak látszólag teljes összevisszaságban vannak itt apadlóban. Mintha mindenféle rendezőelv nélkül fúrta volna belevalaki őket a padlóba.

– De miért tett volna ilyet bárki? – kérdezte hitetlenkedve afelügyelő.

– Fogalmam sincs! – vallotta be Clara és összetekerte amérőszalagját.

Hindy Jones, aki eddig nem szólt, csak összeszűkült

83

szemmel, szótlanul figyelte, amint Clara méréseket végez alyukak között, hirtelen megszólalt.

– Tudom már, hogy mi ez!– Csak nem szegény Bidé Szaniter úr utolsó, titkos

üzenete, amit azért helyezett el itt, hogy az utókor megismerjesötét titkát, amely a halálával együtt végleg a sírba szálltvolna? – találgatott a felügyelő.

– Miből gondolja ezt? – kérdezte Clara tágra nyíltszemmel.

– Jómagam a tudományos-fantasztikus nyomozói munkahíve vagyok. Ez azt jelenti, hogy tudományos-fantasztikushipotéziseket állítok fel, amelyek nem baj, hogy néha nemkapcsolódnak szorosan a valósághoz, én ennek ellenére nemnyugszom, amíg bizonyítékokat nem találok vagy gyártok azelméletem helyességének igazolásához.

– Elképesztő! – rázta a fejét Hindy hitetlenkedve, aki eddigmég nem hallott arról, hogyan is dolgoznak a francia zsaruk.

– De rendkívül sikeres ez a módszer! – emelte fel az ujjáta felügyelő. – Már számtalan esetben sikerült ígyletartóztatnom embereket. Állítólag, több esetben, számomrais meglepő módon, a letartóztatott és a bűnelkövető egy ésugyanaz a személy volt.

– Bámulatos! – ismerte el Clara, és egyre növekvőfélelemmel nézett a felügyelőre.

– Nem titkos üzenet ez! – mondta a fejét csóválva Hindy. –De tényleg nem is a híres Fibonacci-sorozat.

– Hát akkor meg mi ez? – kérdezte Clara, és az ujjávalpiszkálgatta a lyukakat.

– Ez valóban egy sorozat – ismerte el Hindy titokzatosan,de nem az, aminek látszik.

84

– Ugye mondtam, hogy valami sorozat! Szaniter úr ezen akülönös módon kívánt üzenetet hagyni az utókornak! – emeltefel az ujját a felügyelő. Látszott, hogy rögeszmésen hisz ebbena dologban.

– Azt aligha hinném! – vigyorgott Hindy Jones. – Ez ugyantényleg egy sorozat, ez igaz, de nem olyan, amilyenre ön isgondol, Mr. Finesz.

– Ne titokzatoskodjon, Mr. Jones, mert megöl akíváncsiság, meg ez a sorozat! Árulja már el kérem, hogy mi amanó ez! – pattant fel a földről Clara Soft. Az izgalomtólkipirult az arca, a melle pedig pihegett, közben pedig 9-eserősségű földrengést idéző amplitudóval rezgett.

– Ez a sorozat tényleg képes volt megölni egy embert, sőttöbbet is… – csigázta tovább a másik kettőt Hindy Jones, éshamiskás mosoly ült a szája szegletében.

– Mr. Jones, kérem ne beszéljen rejtvényekben! – fordultfeléje a felügyelő is. – Árulja el kérem, hogy miféle sorozat ez!

– Ez egy géppisztoly-sorozat – nevette el magát Hindy.Clara Soft a földre pillantott, majd a homlokára csapott:– Hogy ez nekem nem jutott eszembe! Igaza van, Mr.

Jones, ez tényleg egy géppisztoly sorozat! A lyukak pediggolyónyomok!

– Nahát! – hökkent meg a felügyelő. Igazán meglepettneklátszott. – Ezek tényleg golyónyomok! Most már én is látom!

– A kérdés csak az, hogy ki volt az, aki ide lőtte ezt asorozatot? – vetette fel Clara.

A felügyelő megint az égre mutatott az ujjával, úgy látszik,ez valami rossz szokása lehetett, majd a kabátja zsebébőlelővett néhány fényképet.

– Ezeket a felvételeket a biztonsági kamerák készítették –

85

magyarázta.– Egy néger albínó! – hökkent meg Hindy Jones, amikor

megvizsgálta a fotókat.– Még soha nem láttam ilyet azelőtt! – rázta a fejét Clara,

és elfintorodott.– Nem tudjuk, hogyan juthatott be az épületbe. De Bidé

Szaniter úr halála előtt készültek a felvételek, tehát joggalfeltételezhetjük, hogy akár köze is lehet a halálához.

– Ki ez az ember? – kérdezte Clara megborzongva.– Még nem tudjuk – vallotta be a felügyelő. – De szinte

biztos, hogy egy férfi. Vagy egy olyan nő, aki férfinak látszik,ám valójában nő. A legrosszabb esetben persze az islehetséges, hogy egy transzvesztita. De egyelőre semmibiztosat nem mondhatok, csak azt, hogy a sötétbentapogatózunk.

Clara Soft és Hindy Jones összenéztek, és hümmögvebólogattak. Rejtélyes ügy volt ez, ehhez nem fért szemernyikétség sem.

– Vajon miért ölték meg a köztiszteletben álló igazgatóurat? – kérdezte félhangosan Clara, miközben a felügyelőrepillantott.

– Egyelőre fogalmunk sincs – vallotta be Rui Finesz, ésClara Softhoz intézte a szavait. – De még az sem biztos, hogymegölték. Lehetséges, hogy öngyilkos lett. Bár még nemvilágos, hogy miért itt tette, és azt sem értjük, hogyan lehetettarra képes, hogy darabokra tépje magát.

– Engem ugyan nem tépett darabokra! – nevetgélt Clara afelügyelőn.

– Rengeteg a kérdőjel! – figyelmeztette Fineszt HindyJones. – Például néhány sorral feljebb is volt egy.

86

– Ezért bíztuk meg önöket – tárta szét a kezét Rui Fineszfelügyelő.

– Nézzék csak ezeket a fura jeleket! – mutatott hirtelenClara a földre.

A két férfi abba az irányba nézett, amerre a nő mutatott.– Fura, kusza, rúzzsal rajzolt vonalak! – mondta fojtott

hangon Clara Soft. – A vonalak mindegyikén apró háromszögtalálható, de a háromszögek vonal felőli oldalán nincsenekösszekötve az adott szakaszok a háromszög vonal felőlioldalával – magyarázta Clara. – Mindegyik szimbólum a másikelőtt helyezkedik el, kivéve az elsőt és a legutolsót. Ezek előtt,illetve utána már nem található hasonló jel. Minden vonalrahelyezett, össze nem kötött háromszög csúcsa egy iránybamutat.

– Rejtélyes! – ismerte el a felügyelő. – Két kollégám isemiatt lett öngyilkos – pityeredett el az emlékek hatására.

– Vesszek meg, ha nem láttam már valahol korábban ilyenszimbólumot! – csóválta a fejét Hindy Jones. – Itt van anyelvem hegyén, de nem tudom kimondani, hogy mi a csuda isez.

– A szimbolumok mindegyike a holttesttől egy festményhezvezet! – ismerte fel Clara. – Nézzék csak!

A két férfi csak lesett. Leesett az álluk, amikor meglátták,hogy a szimbólumok Leonardo De Fincsi: Spicces madonnacímű alkotásához vezetnek.

– Tudom már, hogy mik ezek! – mondta Clara olyan halálravált hangon, hogy a két bátor férfi a földre vetette magát ésott nyüszített félelmében.

– Micsodák? – sírdogálta a felügyelő, mert Hindy Jonesmeg sem tudott nyikkanni, annyira rettegett.

87

– Ezek nem szimbólumok! Illetve mégis azok! De egészenhétköznapiak, már-már banálisak. Nem is értem, hogy-hogynem vettük már hamarabb észre őket! – lelkendezett Clara.

– Mik ezek az izék, Miss Soft? – kérdezte sírós hangon afelügyelő.

– Uraim, ezek a jelek úgynevezett nyilak! – mondtadiadalittas hangon Clara. – Akkor szokták őket használni, havalamely helyet szeretnének összekötni egy másik hellyel,illetve felhívni a figyelmet rá, hogy a két dolog vagy tárgy,netán hely között valamiféle kapcsolat, esetleg összetartozásvan.

– Tényleg! – pattant fel a földről mindkét bátor férfi, ésközelebb merészkedtek az eddig ismeretlennek és ezértroppant veszélyesnek tűnő szimbólumokhoz.

– Valaki azt akarta, hogy Bidé Szaniter hullájától eljussunkehhez a képhez! – kiáltotta Hindy Jones.

– De vajon miért? – kérdezte Rui Finesz felügyelő.– Mert valamit üzenni akart vele valakinek – mondta Hindy

Jones, és az oldalára tekert karikás ostorát piszkálgatta akörmével. Amikor ideges volt vagy éppen megoldatlanrejtélyekkel állt szemben, mindig ezt tette.

– Mi köze lehet Bidé Szaniternek a Spicces madonnához?– kérdezte Clara.

– Talán Lemming professzor meg tudta volna mondani… –sóhajtotta szomorúan a felügyelő. – De amint tudják, egysajnálatos balesetben nemrégiben eltűnt.

– És a nagyon különleges tudakozó? – reménykedettClara.

– Anyáznak… – szomorkodott a felügyelő.– Szóval nekünk kell ezt is kiderítenünk – szívta meg a

88

fogát Hindy Jones.– Attól tartok… – mondta szabadkozva a felügyelő, akinek

ebben a pillanatban megcsörrent a mobilja.– Ja! – szólt bele németül, de amikor hirtelen eszébe jutott,

hogy ő francia, a franciák pedig nem németül, hanem franciáulbeszélnek, akkor rögtön javította magát és azt mondta:

– Ví? Fotók? Miféle fotók? Igen, érdekelnek!…

89

7. Titkok

Hindy Jones és Clara Soft odasétáltak a világhírűfestményhez, amely Leonardo De Fincsi egyik legismertebbalkotása volt. Nézték, bámulták a képet, közben pedigcsodálattal adóztak a remekműnek, amely előtt perselythelyeztek el az élelmes franciák, így aki csodálattal akartadózni, az szó szerint bármikor megtehette. Ők is bedobtakegy-egy Eurot.

– A Spicces madonnát Leonardo De Fincsi azért festette,mert egyszer felkérték rá, hogy alkosson egy olyanönarcképet, amely éppen abban az állapotban ábrázolja őt,amikor még a féktelen jókedv és a merevrészegség közöttikeskeny határmezsgyén, kellemesen vidám állapotbanegyensúlyozott – törte meg a csendet Hindy Jones. – Aszóbeszéd szerint, a mester jelentős előleget vett fel amegrendelőktől, egy kolostor apácáitól, akikkel igen barátiviszonyt ápolt, mert megtanította őket a különösen kemény ésvastag viaszgyertya kiöntésének fortélyaira, amit a szegény,világtól és a férfiaktól elzárt teremtések igen nagy hálávalköszöntek meg neki. Akkora nagy hálával, hogy némelyiküknekmég saját zabigyerekük is lett az idős mestertől, aki azonbanezt az egész történetet csak kitalációnak és az ellene folyópolitikai lejáratókampány részének tekintette. Akár így történt,akár úgy, Leonardo a jelentős előleg tekintélyes részét finomételekbe és alkoholtartalmú italokba fektette. A finom italokatsaját magába döntötte, az étkeket pedig jókedvűen

90

befalatozta. Állítólag, miután kezdte már magát jól érezni,maga elé helyezett egy nagy tükröt, majd ezt a vidám állapototszépen megfestette.

– Igen, az látható a képről is – bólogatott Clara Soft. –Eléggé jól be van állítva… Még a szeme is slikkel…

– Valójában egész másként történt, de ezt csak aművészettörténészek tudják – folytatta a történetet, amit csakmost talált ki Hindy. – Igazából Leonardo négy évig dolgozott aképen. Az első három év arra ment rá, hogy kiagyalja, mi leszmajd a képen. Az utolsó év tizenegy hónapjában lealapozta avásznat és megfestette a hátteret. Ekkor még mindig nemtudta, mi legyen a téma. Azon is gondolkodott, hogy egyruhásszekrény lesz a kép központi alakja, ám elvetette azötletet, mivel úgy gondolta, egy ruhásszekrény meglehetősenhétköznapi téma. Az utolsó hónap első két hetében nem tudottdolgozni, mert részeg… vagyis, mert beteg volt. Ám az utolsókét hétben derekasan kitett magáért, és megalkotta afőalakot.

De mivel Leonardo De Fincsi nem csak híres festő volt,hanem egy titkos társaságnak, a Kőműves Brigádoknakakkoriban az elnöki tisztét is betöltötte, a képen mindenfélejeleket, ábrákat, számokat, szimbólumokat helyezett el. Ámezidáig senki nem tudta megfejteni, hogy mi célból tehette ezt.És persze azt se tudta már senki, hogy kinek és miért akart ílymódon üzenni az idős mester, aki ekkor még paradox módonegészen fiatal volt.

– Miért éppen a Spicces madona? – kérdezte Claratűnődve Hindyt, aki még mindig a képet nézte elmélázva. Aférfi szép aranybarna bőre, ami világosan utalt indiaiszármazására, most egészen feketének tűnt a mesterségesvilágítás keltette fényben.

91

– Csak találgatni tudok. De hagyatkozhatnék éppen acsalhatatlan megérzéseimre is, de a szerénységem miatt eztnem akartam enyire nyíltan kimondani, hiszen még aligismerjük egymást – Hindy vigyorgott, mert látta, hogy Clara afejét csóválja, miközben láthatóan bosszankodik.

– Nem akartam azonnal nagyképűnek látszani –álszerénykedett tovább Hindy. – De a hipotézisem ettől méghelytálló lehet. Meggyőződésem, hogy valami titkos üzenettalálható benne. Ez nem újdonság, hiszen aművészettörténészek már régóta feltételezik ezt. Ám az igen,hogy a feltételezésem szerint, ez az üzenet fél évezred múltánis még mindig aktuális. Bidé Szaniter üzenetet akart hagynivalakinek – találgatott Hindy.

– Nekem! – mondta halkan Clara Soft, olyan halkan, mintahogy az ember beismerő vallomást szokott tenni.

– Hogy mondta? – lepődött meg Hindy.– Mr. Jones, be kell vallanom valamit önnek…– Á, ne fáradjon, a találkozásunk pillanatában már tudtam,

hogy maga menthetetlenül és végérvényesen belém szeretett.Mindig ez szokott bekövetkezni, amikor megismerkedem egynővel.

– Micsoda egy beképzelt majom! – húzta fel az orrátClara.

– Ne mondja, hogy nem így van! – nevetett önbizalomtólsugárzó arccal Hindy.

– Hát, érzek valamit, ez kétségtelen, de igazából nem eztakartam közölni.

– Dehogynem, aranyom! – heherészett Hindymagabiztosan. – Az internetről rendeltem a ferromonokat, nemlétezik, hogy egy olyan nő, mint amilyen maga, képes volna

92

ellenállni ennek a szagimpulzusokban kifejeződő vonzásnak.– Nem is bírok! – lépett közelebb Hindyhez Clara, és

mélyet szippantott a férfi átizzadt ingének hónaljrészéből.Látszott, alig bírja tűrtőztetni magát, hogy rá ne vesse magát.

– Nem bírok magammal! – pirult ki az arca hirtelenClarának. – Azonnal menjünk szobára!

– Hol találunk itt szobát? – aggódott Hindy. – Mindenüttezek a hülye festmények meg műtárgyak! Sehol egy szoba!

– Keressünk, vagy megőrülök! – lihegte Clara teljesenbeindulva.

– Oké, ez így nem mehet tovább! – mondta Hindy, ésérezte, hogy teljesen elszédül Clara Soft illatától. Kitágultak azorrlikai, amikor beszippantotta a nő parfümmel keveredetttestszagát.

– Én is az internetről rendeltem! – vallotta be Clara.Észtveszejtően csábosan nézett Hindyre, akinek ettől apillantástól egészen elerőtlenedtek a lábai, emiatt pedig lekellett ülnie egy, a látogatók számára fenntartott padra.

– Gondolhattam volna! – lihegte Hindy.– Hely hiányában az első szex lefújva! – bosszankodott

Clara.Hindy csak lihegett, és bólogatott. Remegő kézzel kivett

egy üveget a zakója zsebéből és mélyet szippantott bele.Látszott, egy pillanatra fennakad a szeme, de utána márjobban volt. Már nem érzett rá késztetést, hogy mindenáronleszaggassa a nőről a ruháját.

Clara is elővett a retiküljéből egy hasonló kis üveget, és őis szagolgatni kezdte.

– Ellenanyag! – mondta teljesen feleslegesen, mertHindynek is volt, és ő persze ezt is az internetről rendelte.

93

– Valamit akartál mondani, Clara! – váltott át ategeződésre Hindy.

– Rendben van, tegeződjünk – biccentett a nő. – Elvégrekollégák vagyunk…

– Szóval? Mi volna az? – igyekezett a munkáraösszpontosítani Hindy.

– Be kell valljam, hogy én ismertem szegény BidéSzanitert.

– Csak nem a rokonod volt? – döbbent meg Hindy.– A nagyapám harmadik szomszédjának az ismerőse –

vallotta be Clara. – Kislány koromban sokat láttam a bácsit,aki a környéken dolgozott akkoriban, mint mutogató szatír.

– Nahát! Ezt nem hittem volna! – tátotta el a száját Hindy. –Akár hiszed, akár nem, én is ismertem szegény Bidé bácsit.Gyerekkoromban sokat láttam messziről, mert a szüleimunokatestvéreinek az anyja volt egy időben. Úgy hallottam,hogy később elköltözött Mexikóba, ahol Tequila kóstolókéntdolgozott egy étteremben. Később az ugyanitt működődisznóólban húzott le tíz kemény évet takarítómunkásként.

– Ez nem lehet véletlen egybeesés! – hümmögött Hindy.– Itt valami nekem bűzlik! – ingatta a fejét Clara.– Hű, tényleg, jut eszembe, milyen rettenetes szag van itt!

– húzta el az orrát Hindy, akinek az orrlikaiból már kiürültekClara illatának nemi aktivitásra ingerlő molekulái.

– Nézzük meg még egyszer a festményt! – javasolta a nő.– Hátha találunk valami érdekeset.

Hindyvel együtt odahajoltak a piszokul értékes műtárgyhoz,és elmélázva nézték a Spicces madonna pufi pofiját, akezében szorongatott, megrágott pulykacombot, valamint amásik kis kacsójában tartott kupát, amelyből picikét már ki is

94

löttyent a vörösbor. A Spicces madonna szeme ajólakottságtól és az alkoholtartalmú nedű mértékletesnek nemigen nevezhető fogyasztásától keresztbe állt.

– Gyönyörű! – lelkendezett Clara.– És legalább ennyire értékes! – csettintett Hindy, mint egy

gyakorlott műkincstolvaj.– Miért vezetnek ide a nyilak? – kérdezte Clara. – Vajon

mit akarhatott közölni szegény Bidé Szaniter az utókorral,amiért ide rajzolta ezeket a nyilakat?

Hindy nem tudott erre mit felelni, csak széttárta a kezét,jelezve, hogy fogalma sincs róla.

– A kép tele van szimbólumokkal! – figyelmeztette ClaraHindyt. – Nézd csak meg! A főalak középen ül, ami alighanemjelenthet valamit. Mindkét kezében fog valamit, ami megintnem véletlen, hiszen a kezei lehetnének éppen üresek is.Különös módon a Spicces madonnának éppen annyi füle van,mint ahány szeme. Ha ezeket összeadjuk, majd elosztjukkettővel, akkor kettőt kapunk. Pont annyit, amennyi szervedarabonként van neki. Sőt, ez a szám megegyezik az orrlikaiszámával, ami szintén kettő.

– Zseniális! – lelkendezett Hindy. – Kérlek, folytasd!– A Spicces madonna megfestésével Leonardo tényleg

valamit közölni akart az utókorral.– Ebben egyetértünk! De mit? – vágott közbe Hindy.– Ezt még nem tudom, de ha addig élünk is, kiderítjük.– Igen, jó pénzért én is mindenre képes vagyok – értett

egyet Hindy. – Még arra is, hogy ilyen blama történetekbenasszisztáljak.

– Gondolj a szép, ropogós, zöldhasú dollárokra, amintáramlanak a bankszámládra! – javasolta Clara.

95

– Igen, mindig ezt szoktam csinálni. Szinte mindig segít –árulta el Hindy.

– Tudtam, hogy sok közös van bennünk – búgta Clara.Kidüllesztette a mellkasát, hogy ezzel tudat alatt kompenzálja,hogy kicsik a mellei.

– Bizony sok! – hebegte Hindy. Remegő kézzel megintelővette zakójának belső zsebéből a pici üveget, és hosszasanszipákolva szagolgatta. Láthatóan jobban lett, és ismét tudotta munkára koncentrálni.

Amíg ezzel foglalatoskodott, Clara is ugyanezt tette.– A Spicces madonna kezében lévő serleg nagyon gyanús

nekem! – jelentette ki hirtelen Clara.– Képtelen vagyok gondolkodni – vallotta be Hindy. – Ki

kellene szellőztetni egy kicsit a fejemet.– Tudod mit! Menjünk ki innen, erről a fertelmes helyről, és

sétáljunk egyet! – javasolta Clara.– Szíves örömest! – vigyorodott el Hindy.– Clara!– Igen, Hindy?– Szerinted nem lesz abból baj, ha fogjuk magunkat és

egyszerűen csak itt hagyjuk a tetthelyet?– A felügyelő is fogta magát és eltűnt. Szerintem nem kell

itt megöregednünk. Megkaptuk a megbízatást, most már nincsmás dolgunk, mint hogy nyomozzunk. Ez lehet akárterepmunka is… Nem olvastam a szerződésben, hogy ittkellene megöregednünk.

– Igazad lehet! – bólogatott Hindy.Clara fogta a festményt, majd leakasztotta a helyéről.– Mit csinálsz? – döbbent meg Hindy. – Csak nem akarod

96

magaddal hozni?– De, éppen azt akarom! – bólogatott Clara. –

Meggyőződésem, hogy a festményben valami kód lehetelrejtve. Ha nem így volna, az öreg Bidé Szaniter sem rajzoltvolna ide nyilakat. Mivel most nem érünk rá, kénytelenekvagyunk elvinni a festményt. Később nyugodt körülményekközepette tanulmányozhatjuk és megfejthetjük a titkát.

– Végül is, nem rossz ötlet – egyezett bele Hindy. – Bárattól tartok, a kép eltűnése idegessé fogja tenni Rui Fineszfelügyelő urat.

– Miért lenne ideges? – nézett Hindyre ártatlan szemekkelClara. – Hiszen van itt a Louvre-ban még számtalan műkincs.Szerintem, jól el lesz azokkal. Nekünk csak ez az egy kell, deez is csak azért, mert nélkülözhetetlen ahhoz a fontos ügyhöz,amin éppen most dolgozunk. Remélem, hogy meg fogja érteni.Nem ellopjuk, csak kölcsönvesszük. Különben meg szerintemolyan szimpatikus férfi, nem?

– Nem – felelte Hindy. – Inkább olyan kis mitugrásznaktűnik. Egy mini Napóleon! És ez a fontoskodó udvariassága!Hosszú távon egészen biztos, hogy az agyamra menne.

– Akkor most jól fog jönni neked, hogy lelépünk! Na,induljunk! – javasolta Clara, és belekarolt Hindybe. – Irány aBulai erdő. Ott jó a levegő, bár kissé zűrös alakok is felszoktak tűnni arrafelé. Legalább is ezt írja az utikönyv.

Hindy Jones és Clara Soft szépen kisétáltak az ajtón.Senki sem állta útjukat. Ennek az volt az oka, hogy a helyszíntbiztosító rendőrök és a biztonsági őrök a futballközvetítéstnézték a tévében, ahol a Monaco éppen a PSG-vel játszott.

– Még szerencse, hogy ilyen pici ez a kép, és éppenbelefér a táskámba – dünnyögte elégedetten Hindy Jones.

97

– Igen, meglehetősen furcsa volna, ha a Spicces madonnáta kezünkben lóbálva indulnánk sétálni.

– Clara! – torpant meg Hindy Jones. – Ugye ez a Bulaierdő nem veszélyes? Nyugtass meg, hogy nem valami párizsiCentral Park? Nem, nem félek én senkitől és semmitől. Denagyon nem szeretnék egy idegen országban embert ölni. Márévek óta nem tettem ilyesmit, úgyhogy szeretném, ha nyugodtkörülmények közepette elmélkedhetnénk az ügyön és nemzavarná senki a köreinket.

– Ne aggódj, Hindy! – nyugtatta Clara. – A Bulai erdőbencsak prostik és drogosok ütik agyon az időt és néha egymást.Idegenekkel errefelé szinte soha senki nem foglalkozik. Afranciákra különben is jellemző, hogy csak saját magukkaltörődnek, a külföldiek nem igen hozzák lázba őket. Minketamerikaiakat pedig meglehetősen lenéznek. Az utikönyvlegalább is ezt állítja.

Az erdőben jó levegő volt, teljesen alkalmasnak látszottarra, hogy az ember ki tudja szellőztetni a fejét a Louvre-bélihullaszag és rókatetem illat után. Bár ami igaz az igaz, ténylegidőnként fura alakok tűntek fel, viszont láthatóan nem törődtekhőseinkkel. Egyszer csak egy tisztásra értek, ahol a fábólkészült asztalnál egy lepukkant fickó foglalt helyet. Egyhatalmas nagy injekciós tűvel, amivel a kórházakban azemberek fülét szokták kimosni, éppen arra készült, hogyheroint adjon be intravénásan magának.

– Várjon jóember! – kiáltott rá Clara. – Adok magánakötven Eurót, ha leszokik a drogozásról és inkább veszmagának belőle ennivalót.

A drogos rájuk nézett, a szemében érdeklődés jele csillant.– He? – kérdezte kultúráltan.Clara megismételte a szinte visszautasíthatatlanul kedvező

98

ajánlatot.– Baromság! – rázta a fejét a drogos, és megint

hozzálátott ahhoz, hogy beadja magának a heroint.– Várjon! Ne tegye! Adok száz eurót! – kiáltott rá Clara.A drogos keze megállt a levegőben. Látszott, hogy azon

gondolkodik, száz euróból vajon mennyi heroint lehet majdvenni a dílerétől. A szemében ravasz fény villant.

– Legyen kétszáz! – vigyorgott Clarára.– Százhetvenöt – alkudott Calara ügyesen.– Száznyolcvankető, vagy nincs üzlet! – fenyegette meg a

fickó.– Rendben, áll az alku! – egyezett bele látszólag Clara.A fickó letette az asztalra a hatalmas nagy injekcióstűt,

majd móhón nézett a nőre.– Kérem a pénzt! – tartotta a markát.Clara közelebb lépett hozzá, majd lekevert neki egy akkora

maflást, hogy a mellettük álló vastag törzsű fa adta a másikat.A drogos meglepetten bámult Clarára, de a nő nemtétlenkedett, akkorát húzott be a fickónak, hogy kiköpte azalsó fogsorát. Nem ő, hanem a férfi. Aztán egy szép ívűkörrúgás következett, amitől odalett az ürge felső fogsora is.

– Mijér kaptyam esty? – hebegte a fickó meglepetten.– Hogy örökre megtanuld, hogy ne alkudozz azzal, aki jót

akar tenni veled.A fickó szaporán bólogatott.– Megtyanujtam, megtyanujtam – sírdogálta.– És most tűnj el, de azonnal! – kiáltott rá Clara.A drogos hátrahagyva a heroinját és a kabátját,

99

szempillantás alatt elhúzta a csíkot.Hindy csak bámult utána. Aztán meg Clarára bámult.– Mi volt ez?– Gyógypedagógia! – felelte Clara önbizalommal teli

hangon. – Fizikoterápiás és manuálterápiás módszereksegítségével rávezettem, hogy amit eddig csinált, az helytelenvolt. Egyszerű, társításos módszerrel interiorizálni fogja, azazbelső meggyőződésévé teszi majd, hogy aki a Bulai erdőbe járdrogozni, azt megverik. Igy aztán nem fog drogozni. De ha fogis, akkor sem itt teszi majd, hanem máshol.

Hindy elismerően füttyentett.– Ez aztán a terápia!– Semmiség! – szerénykedett Clara. – Régebben, diák

koromban, dolgoztam egy pszichológiai intézetben, mintrecepciós. Ott láttam, hogy milyen hatékony terápiák állnakrendelkezésre ahhoz, hogy beteg embertársainkon segítsünk.– Clara láthatóan elábrándozott. – Persze ott a technikailehetőségek szinte páratlanok voltak. Nekem mindez sajnosnem állt rendelkezésemre. De ha legalább egy konnektor lettvolna a közelben, akár még áramot is vezethettünk volna bele– ábrándozott Clara.

Hindy hümmögött.– Én az ilyeneket a karikás ostorommal szoktam móresre

tanítani.– És ha nem tudod őket ezzel a durva, férfiasan brutális

módon megnevelni, akkor mit szoktál tenni? – érdeklődött anő.

– Akkor általában keresztül szoktam lőni őket astukkeremmel.

Ebben a pillanatban szélvihar söpört végig körülöttük,

100

belekapott a fák, bokrok ágaiba. Vihar közeledett. A látóhatárszélén villámok fénylettek, de egyelőre túlságosan messzevoltak ahhoz, hogy a dörgésüket is hallani lehessen.

– Kiadós nyári zápor jön hamarosan – mondta Hindy. –Ideje volna visszatérnünk a Louvre-ba.

– Jobbat mondok – karolt bele Clara. – Inkább fogjunk egytaxit és menjünk el vele valami hangulatos kis étterembe. A jólevegőn sétálgatva, biztosan a pici mozgásnak isköszönhetően, egészen megéheztem.

– Remek ötlet – egyezett bele Hindy.De hogy mégsem egy romantikus, gyertyafényes vacsora

következett, arról a francia rendőrség gondoskodott.– Azonnal adják meg magukat! – recsegte Rui Finesz

felügyelő egy hangszóróból. – A terület körül van véve, amenekülés értelmetlen!

– Meneküljünk! – kiáltotta Clara.– Várj! – ragadta meg a karját Hindy. – Hát nem figyeltél?!

Most mondta, hogy a menekülés értelmetlen!– Csak blöfföl! A területet, a Bulai erdőt tegnap láttam a

várostérképen. Tudod, az utikönyvben! Ha pedig látok valamitegyszer, azt szinte örökre megjegyzem. Légy erős, a Bulaierdő rombusz alakú. Mi következik ebből, Sherlock?

– Hogy egy rombusz alakú területet nem lehet körbevenni!– vágott az esze villámgyorsan Hindynek. – Tényleg hazudik afickó! Fussunk, ahogy a lábunk bírja!

Nem vacakoltak sokat, rohanni kezdtek, keresztül azerdőn, inuk szakadtából, ahogy csak a lábuk és a tüdejükbírta.

A francia rendőrség színe-java a nyomukban loholt.Nagyon rossz néven vették ugyanis, hogy az amerikai

101

szakértők önkényesen eltulajdonították az intézményből a világegyik legértékesebb festményét, a Spicces madonnát.

102

8. A széf

A vihar hamarabb ért Párizs fölé, mint ahogy bárki isgondolta volna. Olyan zivatar kerekedett, amilyet a helyiekemberemlékezet óta nem láttak. A rendőrök abbahagyták azüldözést és visszamenekültek a rendőrautókba. Villámlott,mennydörgött, az eső pedig úgy szakadt, mintha dézsábólöntötték volna. A Bulai erdőben megbúvó drogosokfelszívódtak, mint a bennük keringő drága, de halálosanmérgező anyag. A prostik, travik és egyéb, magukat árulóemberi lények is eltűntek, mintha még fél órával ezelőtt nem isitt, hanem valahol máshol rontották volna a levegőt. Érthetőmódon Hindy és Clara sem akart már tovább itt maradni.

Mivel már körözték őket, tudták, hogy taxit nem foghatnak.Kiálltak stoppolni, ám a viharban senki nem akart megállninekik. A környék jellege miatt amúgy sem számíthattak túl sokjóra.

– Valami száraz helyre kell mennünk! Félek, szét fog ázni atáskámban a festmény! – aggódott Hindy.

Clara is aggódott, de amikor megláttak egy gyér fénnyelvilágító, lassan, lépésben közeledő autót, fogták magukat ésbeugrottak a hátsó ülésre. Koromfekete éjszaka volt, ömlöttaz eső, az ember az orráig sem látott.

Megdöbbenve látták, hogy a kocsiban nem ült senki, mégisegyenletesen, szépen haladt előre.

– Hindy! – sikoltott Clara. – Ezt a kocsit nem vezeti senki!

103

Hindy aki halálra váltan ugyanezt látta, nem tudott szólni,csak tátogott, mint a partra vetett döglött hal.

– Hindy! – sikoltotta megint Clara.Hindy bólogatott, hogy ő is látja. A sűrű esőfüggönyön

keresztül is jól kivehető volt, hogy mindjárt jön a kanyar.De még mielőtt bármi szörnyűség történt volna, megjelent

hirtelen egy kar, és kormányozni kezdte a járművet, ennekkövetkeztében sikerült bevenniük a kanyart.

Most már nem csak Clara, de Hindy is felkiáltottrémületében. Bár sok rémisztő dolgon mentek már keresztüléletükben, ilyet még nem pipáltak.

– Láttad ezt, Clara? – hebegte Hindy.Clara csak bólogatni tudott.Jött a következő kanyar is, de megint megjelent egy kar,

és ismét a megfelelő irányba kormányozta a kocsit. A jelenetmég vagy tucatnyi alkalommal megismétlődött.

A hátsó ülésen Hindy és Clara egymást átölelve reszkettekfélelmükben.

A következő kanyarnál megint ugyanez a jelenetismétlődött meg.

A benzinkútnál Hindy és Clara kiugrottak a járműből, éslélekszakadva berohantak a shoppal összekötött vendéglőbe.

Éppen azon voltak, hogy valami természetfeletti okkalmagyarázzák meg a jelenséget, amikor belépett kétcsuromvizesre ázott fazon. Annyira vizesek voltak, mintha egyperccel ezelőtt ruhástól beleestek volna a Szajnába. Az egyikmegbökte a társát.

– Te, Jean, nem ez a csaj meg a pasi voltak azok, akikpofátlanul beugrottak a kocsinkba, amikor toltuk?

104

– De bizony, hogy ők voltak! – bólogatott a másik.Fenyegető léptekkel megindultak hőseink felé.

Clara és Hindy nem várták meg, hogy verekedésrekerüljön a sor. Miután kiderült, hogy nem a természettfelettivel,hanem csak két fickóval állnak szemben, nagyon megörültek.Adtak ötven Eurót a két srácnak, méghozzá fejenként, ezzel azügy le volt rendezve. Sőt, olyannyira el volt simítva, hogy a fiúkfelajánlották, hogy bármikor, ha a jövőben Párizsban járnak,nagyon szívesen eltologatják őket bárhová. Csak mondjákmeg, hogy merre szeretnének kirándulni és megfelelő díjazásfejében akár a Diadalív alatt is szívesen áttolják őket. Mégtelefonszámot is hagytak, így Clara és Hindy biztosak voltakbenne, hogy a két srác komolyan gondolja amit mondott.

Miután behúzódtak a helyiség legsötétebb zugába, ésrendeltek némi harapnivalót meg két kávét, Clara halkan,aggódva megkérdezte.

– Nem esett baja a képnek? Nem ázott meg?Hindy benézett a vízhatlan anyagból készült válltáskájába,

és megnyugodva állapította meg, hogy a kép tökéletesállapotban van.

– Mihamarabb vissza kell juttatnunk a helyére – mondtafolytott hangon Clara.

– Mi a terved? – kérdezte ugyanilyen hangon Hindy.– Megfejtjük a titkát, aztán visszaadjuk a Louvre-nak –

mondta Clara.– Remek terv! – vigyorgott Hindy.Benyúlt a táskájába. Egy pillanatra megmerevedett, majd

meglepett arckifejezést vágott.Clara látva, hogy Hindy meglepődik valamin, nagy

szemeket meresztett feléje.

105

– Most meg mi van? – kérdezte aggodalmasan.– Találtam valamit a táskámban – mondta egészen halkan

a férfi.– Csak nem egy festményt? – kérdezte Clara vigyorogva.– Azon kívül – hebegte Hindy.– Vedd ki és mutasd meg! – javasolta Clara.– Megőrültél!? Legfeljebb csak a vécében! De egy

nyilvános helyen, ennyi ember előtt? – Hindy idegesneklátszott.

– Mondd már, hogy mi az? – kérlelte Clara kíváncsian.Hindy még egyszer benézett a táskájába, ami mellette

feküdt a padszerű ülőalkalmatosságon, amelyen ő is helyetfoglalt.

– Ez egy kulcs! – mondta izgatottan.– Kulcs? – lepődött meg Clara. – Mutasd!Hindy óvatosan körbepillantott. Jobbra nézett, balra nézett,

de szerencsére senkinek a figyelmét nem keltették fel. Aligvolt vendég, de akik éppen itt üldögéltek, teljes mértékbensaját magukkal voltak elfoglalva. A férfi lassan kivette a picikekulcsot, majd az asztalra helyezte.

Clara maga elé húzta, alaposan megnézte, majd miutánelolvasta a rá gravírozott feliratot, felnevetett.

– Hát ezt nem hiszem el! – kacagta, és Hindy elé tolta akulcsot, olvassa el ő is.

– Swiss Bank of Spricc – betűzte Hindy. Döbbent képetvághatott, de látva a nő arckifejezését, be kellett látnia, hogynem téved. Ide tényleg ez volt írva.

– Te is arra gondolsz, amire én? – röhögte Hindy.– Igen, Hindy! Ez egy spermabank! Kétség sem férhet

106

hozzá – nevetgélte Clara.– Fel sem merem tenni a kérdést, hogy vajon mi a fenét

rejtegethetett ott Bidé Szaniter – vigyorgott Hindy.Miután Clara is jól kikacarászta magát, elhatározták, hogy

amilyen gyorsan csak lehetséges, meglátogatják azintézményt. Clara megnézte a térképen, a Swiss Bank ofSpricc meglepően közel volt ide.

Készpénzzel fizettek, hogy ne lehessen lenyomozni ahitelkártyát, majd sietve megindultak a spermabank felé. Mégígy, gyalogosan is legfeljebb fél órájukba telt, amíg elértékuticéljukat.

– A 666-os széfet szeretnénk megtekinteni – mondtahatározott hangon Hindy, amikor beléptek az intézménybe, ésa portás kérdő tekintettel pillantott rájuk.

– A tizenharmadik emeleten? – kérdezte a portás, akielegáns, fekete öltönyt viselt. Ránézésre lehetett volna akáregy újgazdag orosz milliárdos is, külseje alapján senki nemgondolta volna, hogy ez az ember nap mint nap mivelfoglalatoskodik.

– Természetesen – felelte továbbra is roppantmagabiztosan Hindy. Hogy még férfiasabbnak tűnjön, megakarta suhogtatni a karikás ostorát, ám már évek óta nemsuhogtatott, így kijött a gyakorlatból. Úgy arcon vágta magátaz ostor végével, hogy majd leesett az orra vége.

– Juj-juj! – mondta Clara és a portás is együttérzően.– Soha többet nem fogok ezzel az idétlen marhasággal

suhogtatni! – fogadta meg Hindy, és örökre eltette az ostorát.– Kérem, kövessenek! – mondta a férfi, és beszállt egy

liftbe. Clara és Hindy szótlanul, kissé bizalmatlanul, gyakortakörbe-körbepillantva, de azért követték.

107

A lift gyorsan megtette a 13 emeletnyi magasságot, majdhangtalanul megállt. A férfi bevezette őket egy diszkréthelyiségbe.

– Ez az önök megtekintő szobája – mondta. – Itt nyugodtkörülmények között tekinthetik meg a széfjük tartalmát. Vagybármi mást, amit meg akarnak tekinteni. Addig maradhatnak,ameddig jól esik. Bár a meteorológia szerint most már jó idővárható. Ha sikerül hm… anyagot produkálniuk, akkor kéremebbe a kék színű dobozba gyűjtsék össze, majd a pici kisledobó rendszer segítségével juttassák el a központi gyűjtőbe.Ha nem, az sem baj. Mi kérem, elfogadó, megengedőmagatartással kezeljük ügyfeleinket, hogy mindig szívesenjöjjenek.

– Igy fogunk tenni! – biztosította a férfit Hindy, majdmegvárta, amíg az elhagyta a helyiséget.

Amikor az ajtó bezáródott, Hindy és Clara nevetni kezdett.– Micsoda egy hely! – hahotázott Hindy.– Szóval, itt őrzi a nagy titkot Bidé Szaniter! – kacagott

Clara.Mivel az internetről vásárolt ferromonok illata mostanra

már részben elpárolgott, részben pedig lemosta róluk az eső,illetve felszívódott az ellenanyag, már egyikük sem akartmindenáron a másiknak esni.

Pedig most már akár meg is tehették volna.Tisztára idióta dolog ez a szex, igaz?A titkos széf felnyitása ebben a pillanatban sokkal jobban

érdekelte őket, mint egymás.– Lássuk a medvét! – mondta izgatottan Hindy.– Lássuk! – értett egyet Clara, és érezte, hogy az

izgalomtól kiszárad a szája.

108

Hindy bedugta a kulcsot a zárba, elfordította, majd vártegy darabig.

Látszólag nem történt semmi különös, de a széf robotautomatikája már működésbe lépett. A titkos rekeszt,amelynek tartalmát Bidé Szaniter feltehetően az életénél istöbbre becsülhette, hamarosan kiadta az automata. Afémkazetta egy mini-étellifthez hasonló módon felülről érkezettmeg.

Hindy és Clara egyszerre fogták meg, és egyszerreemelték ki a széfből. Egy másodpercre összetalálkozott atekintetük. Mindketten elvigyorodtak, és együtt nyitották ki afémkazettát.

Amit benne találtak, attól egyszerűen visszahőköltek.– Mi a csoda ez? – fintorgott Clara.Hindy is nézte, nézegette, de fogalma sem volt róla, hogy

mi a fene lehet ez a valami. Hosszú, hengerszerű is lehetettvolna, ha nem rövid és tömzsi lett volna. Egy kockaszerű gömbvolt, nagyon furcsa valami, amilyet még az életben nem láttak.Nyugtalanító volt, hogy igazából nem lehetett semmihez semhasonlítani, ugyanis képtelenség volt meghatározni, hogy mi isez. Minden pillanatban változott az alakja a színe, a tapintása,és minden, amit az érzékszerveik képesek voltak felfogni.

Clara több mint bátor, egyenesen vakmerő volt, amikorkivette. A kezébe fogta, nézte, forgatta, a fehér színű tárgyat,amely azonban időnként felfénylett és akkor különbözőszínárnyalatokban kezdett el játszani.

– Nyissuk ki! – javasolta Clara.– Várjunk még vele! – intette óvatosságra Hindy. A

Frigyládát sem lehet csak úgy ukmukfukk kinyitni. Hosszúelőkészület kell hozzá.

109

– Valóban? – lepődött meg Clara. – Te kinyitottad aFrigyládát?

– Á, dehogy! Meg sem próbálkoztam vele – füllentetteHindy. – De olvastam néhány érdekes dolgot róla. Úgyhogytudom, hogy aki csak úgy kinyitja, az halálnak halálával holmeg.

– Hol? – kérdezte Clara, aki egy picit lemaradt.– Azt nem tudom, de feltételezem, hogy ott a közelében

fog elpatkolni. De ez persze csak fikció, hiszen a Frigyládát ahadsereg egy titkos támaszponton őrzi. A következőnéhányszáz évben senkinek sem lesz rá lehetősége, hogycsak úgy kinyissa.

– Szóval azt mondod, még ne nyissuk ki ezt az izét sem? –kérdezte Clara, és óvatosan, nehogy a kezében felrobbanjon,az asztalra helyezte a tárgyat.

– Amíg nem tudjuk, hogy ez micsoda, és hogy mire való,semmiképpen sem kellene kinyitnunk – vakargatta a borostásarcát Hindy. – Látszott rajta, nagyon gondolkodik, és még nemtudta eldönteni, hogy felvegye-e vagy ne vegye.

– Mitévők legyünk? – kérdezte Clara tanácstalanul.– Kösz, már nem vagyok éhes – felelte Hindy.– Úgy értem, mit tegyünk? – ismételte meg a kérdést

egyértelműbben Clara.– Mondom, hogy nem kérek enni – felelte Hindy

szórakozottan. Közben mégiscsak óvatosan felemelte atárgyat, és a kezében forgatva nézegette.

– Most hová menjünk innen? – kérdezte Clara kissétürelmetlenkedve.

– Még nem tudom… – mondta Hindy, de látszott, fogalmasincs, hogy mit kérdezett tőle Clara. A figyelmét teljes

110

mértékben lefoglalta a tárgy, amelynek nem volt még neve.Ám a legnyugtalanítóbb az volt vele kapcsolatban, hogy nemcsak hogy neve nem volt, de konkrét formája és színe sem.Ennek ellenére lenyűgöző volt, ehhez kétség sem férhetett.

– Mi ez a micsoda? – kérdezte aggódva Clara. – Mégéletemben nem láttam ehhez hasonlót. Pedig már találtamnéhány különös kincset.

– Igen, ez egy… Micsoda – bólogatott Hindy, aki mégmindig teljesen meg volt bűvölve. Nem nézett Clarára, csak atárgyat szuggerálta. Egy másodpercre aggasztónak tűnt, hogyképtelen elvenni róla a tekintetét, de ahogy a gondolatmegfogalmazódott benne, már érezte, hogy az ötlet isostobaság, hiszen valójában már soha többé nem is akarjaelvenni róla a figyelmét. Minden figyelmét, mindenérzékszervét, de az összes gondolatát lefoglalta az, hogy akezében tarthatja ezt a Micsodát. Fogalma sem volt róla hogyhonnan, de egyszer csak tudni kezdte, hogy ez ennek atárgynak a neve. Érezte, hogy a tudata beszűkül és lassanminden, ami a külvilághoz tartozik, elkezd felolvadni ésmegszűnni körülötte. A tárgy váratlanul az erejét is kezdteelszívni. Szörnyű félelem hasított Hindybe, de nem tehetettsemmit. Innen már nem létezett visszaút. Hindy akarata ismegszűnt létezni. Képtelen volt eldobni vagy letenni ezt aMicsodát. Csak állt ott és hirtelen azt érezte, hogy pánifélelem lesz rajta úrrá. Szabadulni akart, de nem tudott. Atárgy fogságba ejtette. Valahol a tudata peremén érzékelte,hogy Clara szólongatja, de már nem volt ura sem agondolatainak sem a testének.

Amikor Clara kivette a kezéből, és visszatette a tárgyat afémdobozába, Hindy összecsuklott, akár a colstok.

– Uramisten! Hindy! – Clara odaugrott hozzá, és

111

felsegítette a férfit a földről.Hindy alig kapott levegőt. A szíve úgy kalapált, mintha ki

akarna ugrani a helyéből. Légszomj gyötörte, de hiábatátogott, egyelőre alig kapott levegőt. Egyszerre fázott, ésiszonyú forróság gyötörte. A homlokán patakokban folyt azizzadtság, a bőre viszont libabőrös volt, és egész testébenreszketett.

– Hindy! Mi történt veled? – kérdezte Clara.De Hindy még nem tudott válaszolni, csak hörgött.– Beszélj! Mi van veled? – kérdezte Clara egyre

idegesebben. Látszott rajta, hogy jeges félelem kerítihatalmába.

De a rosszullét, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el ismúlt. Hindy öt perc múlva teljesen visszanyerte erejét, atudatát és a lélekjelenlétét.

– Clara! – mondta komolyan, és a fémkazettában lapulótárgyra mutatott. – Az ott…

– Igen? – kérdezte Clara. – Mi van vele?– Azt hiszem, még soha életemben nem találkoztam ilyen

veszélyes dologgal.

112

9. A Fegyvernepper

Arrogánsmimóza Róza, a nagyhatalmú Nihilista Egyházpüspöke mély álomból ébredt. A magánrepülőgépe éppenebben a pillanatban szállt le a római reptéren. A finompuffanás, a halk döccenés, a kerekek surranása, azelőrezuttyanó feje, amely behorpasztotta az előtte lévő ülésháttámláját mind-mind csak azt szolgálták, hogy ébresztőóranélkül felébredjen.

Arrogánsmimóza püspök az órájára nézett. Éppen 11 múltmásfél órával.

– Remek! – mondta félhangosan. – Megérkeztem! –Magában hálát adott a Nihilista Egyház köré képzelt nemlétező istenségnek, azaz a Semminek. Miután kifújta az orrát areverendájába, és kortyolt egy picit az ásványvízből, aztán jósokat a miseborból és még többet a misepálinkából, elővetteszexi harisnyatartójából a mobilját. Olyan rutinos mozdulattalhelyezte üzembe, mint Dart Vader a fénykardot, majd várt,míg a készülék kicsengett.

– Halló! – mondta Arrogánsmimóza.– Én vagyok! – mondta a titokzatos, mély hang. (Igen,

ebben a történetben is csak ilyen, más történetekből ellesett,titokzatos mély hangon beszélő, inkognitójukat szigorúan őrzőférfiak szerepeltek.)

– Megérkeztem! – mondta Arrogánsmimóza.– Helyes! – mondta a mély hang, amely mint ahogy már

113

említettük, titokzatos is volt egyben.– Akkor a megbeszélt helyen? – kérdezte

Arrogánsmimóza.– Igen, ott! – felelte a titokzatos, mély és inkognitóját

szigorúan őrző hang.Arrogánsmimóza kilépett a vonalból, és kikapcsolta a

telefonját. Ezután az izgalmas beszélgetés után úgy érezte,hogy nem akar ma már más, lényegtelen dolgokról fecsegni.Csakis a szent cél lebegett előtte. Öröm, sőt, boldogság jártaát csuhás testét. Megigazította a combjára erősítettörömszerző izomlazító krémmel átitatott pihe-puha kisszallagot és kéjesen felnevetett, mert annyira jól érezte magát.A hóna alá szerelt tollal csiklandozó szerkezetet is üzembehelyezte, mert úgy érezte, oka van rá, hogy ezt tegye.

– Ma, igen ma, meg fogom szerezni! – kacarászottmagában, és megdörzsölte a kezét.

A gép mostanra már megállt. Az utasok – akik szintén aNihilista Egyház tagjai voltak – nagy része a megállás után,elenyésző kisebbségük viszont még azelőtt elhagyta a repülőt.Előbbiek sokkal jobban jártak, mert nem tört el a lábuk.

Arrogánsmimóza részt vett a vámvizsgálaton. Egykedvűenmegvizsgálta a vámot, sőt a vámosokat is, akik viszont őtvizsgálták meg. Ám semmit nem találtak nála, mert nemigazán kerestek semmit, így viszont nagyon nehéz bármit istalálni.

Arrogánsmimóza ezután fogta a sporttáskáját, amelybenhúszmillió Euró lapult készpénzben, és kisétált a kijáraton. Areptér előtt taxiba ült, majd elhajtatott egy régi gyárépülethez,ahol az egyik ajtón bement, majd néhány perc múlva ismétkijött. Aki nem tudta, hogy mit csinált odabent, annak fogalmasem volt róla, hogy miért ment először be, majd miért jött ki

114

csak úgy megint.Miután felfegyverkezett, elautókázott a Vatikán elé. Ott

fizetett a taxisnak, majd kiszállt a járműből. Egy darabig néztea hatalmas épületet, majd gonosz vigyor ült ki az arcára.Lopva, hogy senki se lássa, ökölbe szorította a jobb karját,majd bal karját könyökhajlatába ütve beintett a Vatikánnak.

Nagyon csúnya jelenet volt! Egy svájci gárdista, akivéletlenül meglátta, hogy mit csinált, rosszul is lett tőle, éshiába érkeztek ki a Vatikán különlegesen kiképzettegészségügyi rohamosztagának doktorai, már nem lehetettsegíteni a szerencsétlenen. Ott helyben megbotránkozott.

Arrogánsmimóza hangtalanul felnevetett. Sátáni kacaj voltez, még akkor is, ha csendben történt.

A tűzpiros Ferrari ekkor érkezett meg.Arrogánsmimóza üdvözölte a sofőrt, majd beült mellé.– Feltűnőbb járművet nem tudtak keríteni? – kérdezte

köszönés helyett.– Örökké áldott legyen a nagy Semmi! – köszönt neki a

sofőr, akiről ezzel ki is derült, hogy ő is a Nihilista Egyháztagja.

– Kérdeztem valamit, fiam! – figyelmeztette a püspök.– Jaj, püspök úr, sajnos ma nem sikerült szerényebb autót

elkötnöm. Monacoban annyira jól élnek az emberek, hogymindenki ennél csak jobb autókkal jár. Mindent megpróbáltam,de ez volt a legvacakabb kocsi, amit egy óra alatt találtam.Tovább pedig nem keresgélhettem, mert sietnem kellett ide.

– Undorító ez a földi gazdagság! – jegyezte meg apüspök. Jó nagyot harákolt, közben még nyálat is gyűjtött,megszívta az orrát, majd pici gargalizálás után hatalmas nagycsulát köpött ki az ablakon.

115

A sofőr furán nézett rá.Arrogánsmimóza is furán nézett a sofőrre.Méghozzá azért, mert olyan furán nézett őrá.Mindennek az lett a következménye, hogy három

másodpercen keresztül furán néztek egymásra.– Kívánja püspök úr, hogy legközelebb lehúzzam az

ablakot, amikor köpni óhajt? – kérdezte nagyon udvariasan asofőr.

Arrogánsmimóza az ablakra nézett, és kissé fintorogvafigyelte, amint az anyag, amit az imént köpött az üvegre,lassan, egyenletesen folyik le az ajtókárpitra.

A püspök elvörösödött, de nem szólt semmit. Fogott egyzsebkendőt, és letörölte vele azt, amit le kellett törölnie.

Az utazás további része csendben telt. A sofőr gyorsan,ügyesen, rutinosan vezetett, Arrogánsmimóza pedig hallgatott,akár a sír. Gondolatai messze jártak. Az ölében lévősporttáskát szorongatta és a benne lévő milliókra gondolt. Apénz számára nem sokat jelentett. Már régen lemondott a földijavakról. Számára csak eszköz volt a pénz, papírdarabka,amelyen hatalmat és befolyást lehetett venni.Arrogánsmimózát ez a két dolog érdekelte igazán. Mindeneszközzel igyekezett a Nihilista Egyház érdekeit érvényesíteni,tévtanait terjeszteni, számára pedig híveket toborozni.Évtizedek óta dolgozott már a legmagasabb körben, amunkáját precízen, nagy lelkesedéssel és gyorsan elvégezte.A Fővezér is tudta, hogy ő a legjobb, mindegyik püspök közül.Számtalan fontos feladatot teljesített már, de ilyen horderejűmegbízatást még soha nem bízott rá.

Arrogánsmimóza Róza püspök elmosolyodott. Igen, ez amostani feladat igazán hízlalta a máját. Veszélyes volt,

116

rengeteg figyelmet és pontos, konspirációs technikát igényelt,de a püspöknek mindez meg sem kottyant. A vérében volt azegész. Noha soha nem tanulta, össztönösen tudta, mit éshogyan kell tennie. Arra gondolt, ha ez az akció sikerül, akkorolyan hatalom és fegyver lesz a kezükben, amelyneksegítségével akár az egész világot is megtéríthetik, legyőzik apogányokat, az ellenszegülőket pedig megsemmisítik.Hatalmas, grandiózus terv volt. Jól illett a nagy és dicsőségesNihilista Egyházhoz. A Fővezér találta ki, de Arrogánsmimózaazonnal a magáénak érezte. Vakon követte a Fővezért,bármilyen döntését azonnal és kérdés nélkül elfogadta,parancsait teljesítette.

A Fővezér nagyra becsülte a püspököt. Azzal is kifejezte,hogy milyen nagyra tartja, hogy egyre nehezebb és nehezebbfeladatokat adott neki. De Arrogánsmimóza minden ügyettökéletesen végrehajtott. Még azt a Dilis bérgyilkost isügyesen beszervezte. Pedig nem volt könnyű, de azért végülmégiscsak sikerült. A Fővezér elégedett volt, Arrogánsmimózapedig tudta, hogy csak ez számít, a többi csak líra.

A mostani feladatra gondolt. A gyomrában egy piciidegességet tapasztalt, de azon kívül magabiztosnak, erősnekés tettrekésznek érezte magát. Ereje abból a vakhitbőltáplálkozott, amely életének alapja volt. Történhetett bármi,Arrogánsmimózát semmi nem tudta kizökkenteni nyugalmából.Még ez a mostani délután sem.

A Ferrari fékezett, Arrogánsmimóza, aki nem volt bekötve,finoman lefejelte a szélvédőt, majd visszahuppant az ülésbe.

– Óvatosabban vezessen, fiam! – mondta a püspökfigyelmeztetően.

– Ne haragudjon, püspök úr! – kért elnézést a sofőr. –Elnéztem egy utcát, hirtelen kellett fékeznem. De már meg is

117

érkeztünk.– Remek! – pillantott ki az ablakon a püspök.– Kívánja, hogy önnel tartsak? – kérdezte a sofőr, és

finoman, diszkréten meglebbentette a zakóját. Egymásodpercre előtűnt alóla az oldalára szíjazott lőfegyver.

– Eszébe ne jusson! – figyelmeztette Arrogánsmimóza. –Kerülnünk kell mindenfajta erőszakot. Az üzlet megköttetett,rám már csak a lebonyolítás maradt. Nem lesz semmi gond!De ha mégis, magam is meg fogom oldani. – Most rajta volt asor, hogy meglebbentse a reverendáját, amely alól a szexiharisnyatartóba tűzve egy UZI lapult.

– Hű! – képedt el a sofőr.Arrogánsmimóza meglebbentette jobb kezén a reverendát,

amely alól egy mini revolver tűnt elő.– Ahh! – mondta a sofőr.Arrogánsmimóza meglebbentette most a bal ujját is, amely

alól egy dobócsillag készlet csillant meg.– Hahh! – meresztett nagy szemeket a sofőr.De nem volt még vége. Amikor kilépett a kocsiból,

Arrogánsmimóza Róza meglebbentette a reverendájánakhátulját. A sofőr majd hanyatt vágta magát, amikormegpillantotta a püspök derekára erősített erényővön fityegőkézigránátokat, amelyek nem hogy kötegekben, hanem inkábbfürtőkben lógtak rajta.

A sofőr most már köpni-nyelni nem tudott a meglepetéstől.Nem is szólt egy szót sem, csak vigyorgott, és jelezte, hogy ittvárja a püspök urat a megbeszélés végéig.

Arrogánsmimóza Róza fogta a sporttáskáját és szépen,komótosan odasétált a házhoz. Kopogtatott a kopogtatóval,majd miután kinyílt az ajtó, besétált a házba.

118

A Fegyvernepper házába.Valójában nem ez volt a Fegyvernepper háza, de a mai

délutánon mindenki úgy vette, hogy mégis ez az.Odabent egy tágas nappaliban, luxus bútorai között ült a

Fegyevernepper. Előtte az ébenfából faragottdohányzóasztalon fémből készült diplomata táska feküdt. Atáska egyelőre zárva volt, de a püspök úgy sejtette, hogy márnem sokáig lesz ebben az állapotban. A tervek szerint megkellett néznie az árut és csak azután fizethetett. A Fővezérnem árulta el neki, hogy milyennek kell lennie az árunak, dehatározottan kijelentette, hogy ne aggódjon, azonnal fel fogjaismerni, hogy ez az.

Arrogánsmimózát kétségek gyötörték, de a Fővezérmegnyugtatta, hogy nem fog tudni hibázni. A püspök jobb híjánelfogadta ezt az érvelést, és a benne munkálkodó vakhitsegítségével legyűrte a kétségeit.

A Fegyvernepper sűrű dohányfüstbe burkolózott. Amikor apüspök megérkezett, felállt, elébe sietett, majd kezet rázottvele.

– Örvendek – mondta. – A nevem Nemfontos. De jobbanszeretem, ha Fegyverneppernek szólítanak. Kérem, tegye önis ezt!

– Ahogy kívánja – bólintott a püspök. – Az én nevempedig… Maradjontitok.

– Ötletes – vigyorodott el egy pillanatra a Fegyvernepper.– Először arra tippeltem, hogy az lesz majd, hogyNemmondommeg, esetleg az, hogy Nincsisolyan, de be kellvalljam, ez még jobban tetszik. Igazán ötletes!

Arrogánsmimóza biccentett, de nem mosolyodott el.Túlságosan feszült volt, minden idegszálával a szobát és a

119

Fegyverneppert fürkészte. Tartott valamitől, bár igazából magasem tudta, hogy mitől. Semmi oka nem lehetett a félelemre,hiszen az üzlet már jó előre le volt zsírozva az Internetenkeresztül.

– Elhoztam a pénzt – tért a tárgyra Arrogánsmimóza,miután biccentett, jelezve, hogy ő is nagyra értékeli afegyvernepper titoktartását.

– Helyes! – bólintott a Fegyvernepper. – Én pedigelhoztam az árut.

– Tökéletes! – pillantott mohón a püspök a fémtáskára. –Láthatnám, mielőtt kifizetem?

– Természetesen! – felelte a Fegyvernepper. – Ha vanhozzá gyomra… És idegei…

– Ezt meg hogy érti? – lepődött meg egy pillanatraArrogánsmimóza.

– Ahogy mondom – felelte szűkszavúan a fegyvernepper. –Nem valami üdítő látvány. De maga tudja! Ha látni akarja, hátnézze meg!

Arrogánsmimózán idegesség lett úrrá egy ideig, de mivel amegbízatása úgy szólt, hogy látnia kell az árut, még mielőttkifizeti, kénytelen volt megnézni, hogy mi az.

A Fegyvernepper odasétált a fémtáskához, felkattintotta azárat, majd kinyitotta a fémfedelet.

– Itt van – mondta, és elfordította a fejét, hogy ne is lássaazt, ami a táskában van.

Arrogánsmimóza közelebb lépett. Lassan, óvatosanközelítette meg a táskát. Mivel nem a nyitott oldalán állt,hanem azon, ahol a felnyitott fedél eltakarta a táska tartalmát,meg kellett kerülnie az asztalt. A Fegyvernepper előzékenyenodaengedte a püspököt, aki valósággal megdermedt attól,

120

amit látott. A táskában volt valami, aminek nem lett volnaszabad ezen a világon lennie. Képtelen volt rá, hogymeghatározza, hogy mi az, amit ott lát, de bármennyire isakarta, képtelen volt szavakba, gondolatokba, formákba önteniazt, amit látott. De az érzés, ami megérintette, szinte elszívtaminden erejét. Valami sűrű, fekete, gomolygó, nyúlós,takonyszerű anyag kavargott egy mindkét végén lezártüvegben. A látvány tényleg nem volt üdítő. A Fegyvernepperigazat beszélt. Ez a valami olyan nyugtalanítónak tűnt, hogyArrogánsmimózát kiverte a jeges veríték. Ha arra gondolt,hogy ezt a valamit kell magával vinnie, páni félelmet érzett.

– Csak úgy süt belőle a gonoszság, igaz? – találta ki agondolatát a Fegyvernepper.

Arrogánsmimóza bólintott, mert szólni nem tudott. Demeglepte, hogy egy ilyen minden hájjal megkent gonosztevő, aFegyvernepper is ugyanazt érzi mint ő, az egy igaz Semmikövetője.

A püspök percekig állt a táska előtt. A figyelmét valósággalrabul ejtette ez a valami. Noha rettenetes, gonosz, földöntúlierők érzete járta át a lelkét, a püspök mégis képtelen voltelvenni a tekintetét róla. Olyan volt, mint valami haláloskábítószer. Tudta, érezte, hogy nem helyes az, hogy itt áll, éshogy nézi, de mégis képtelen volt rá, hogy mást tegyen. Ez adolog csábította, mint a szirének éneke hajdan Odüsszeuszt,és szinte kényszert érzett rá, hogy itt álljon és bámulja.

A Fegyvernepper hirtelen becsukta a fémtáskát.Arrogánsmimóza összerezzent, mintha valami révületből

ébredt volna fel.– Mi volt ez? – kérdezte erőtlenül. A szája annyira

kiszáradt, hogy a nyelvét csak egy darab száraz taplónakérezte a fogai között.

121

A Fegyvernepper megvonta a vállát.– Senki sem tudja – felelte komor arccal.– De hát mi ez tulajdonképpen? – kérdezte

Arrogánsmimóza.– Senki sem tudja – felelte ismét a Fegyvernepper

elgondolkozva.Arrogánsmimózában úgy kavarogtak az érzések és a

gondolatok, mint hurrikánban a lerombolt épületek, autók,növények, állatok, emberek darabjai.

– Ez… – dadogta. – Ez rettenetes…– Nekem mondja!? – vigyorgott a Fegyvernepper. – Egy

hete vagyok vele úton, de azóta alig tudok aludni. Olyanrémálmaim vannak, hogy ha filmet csinálnék belőle, biztosanmegkapnám a horror-Oszkárt. Persze csak akkor, haegyáltalán van ilyen.

Arrogánsmimóza tartott tőle, hogy nincs ilyen díj. De ez adolog ettől függetlenül jeges rémülettel töltötte el.Tanácstalanul állt, nem tudta, hogy mitévő legyen.

– Akkor kell ez az Izé vagy nem kell? – kérdezte aFegyvernepper és cigarettára gyújtott. Letüdőzte a füstöt ésszépen, lassan fújta ki, hogy megnyugodjan.

– Izé? – kérdezte Arrogánsmimóza.– Én így hívom – vigyorodott el a Fegyvernepper. – De

mindenkinek másként mutatkozik be. Ebből a szempontbólpont olyan, mint amilyenek mi is vagyunk, igaz?

– Bemutatkozik? – hebegte Arrogánsmimóza. – Úgy érti,hogy ez a Izé?

A Fegyvernepper bólintott.– Ahogy mondom. Majd maga is látni fogja. Azt ajánlom,

122

nagyon vigyázzon vele. És még egy jótanács…Arrogánsmimóza szinte tudta, hogy mit fog neki a

Fegyvernepper mondani.– Maga szimpatikus fickó. Éppen ezért javaslom, olyan

gyorsan szabaduljon meg tőle, amilyen gyorsan csak tud.Arrogánsmimóza bólintott, majd fizetett.A Fegyvernepper elvigyorodott, megszámolta a pénzt,

majd miután bólintott, a püspök kezébe nyomta a fémtáskát.– Vigyázzon vele! És legyen óvatos! Soha, senkinek ne

nyissa ki azt az üveget! Nem tudom miért, de az amegérzésem, hogy nagyon nagy gond lenne belőle, ha az avalami kiszabadulna onnan, ahol most van.

123

10. Mix-menek

Mix professzor békésen üldögélt vidéki kiképzőkastélyánakmagányos dolgozószobájában, és a napi sajtót olvasgattaéppen. Az újság előtte lebegett a semmiben, időnként pedig,amikor a professzor úgy gondolta, lapozott egyet saját magán.

A professzor szeme elkerekedett, amikor ahhoz a hírhezérkezett, amely arról számolt be, hogy a Louvre-ból ismeretlentettesek ellopták a Spicces madonnát. Megmagyarázhatatlanrossz érzés vett rajta erőt. Egyelőre fogalma sem volt róla,vajon miért keríti hatalmába ilyen keserűség, félelem, bánat.Az érzés intenzitása is meglepte. Kifinomult intuíciója jelezteszámára, hogy valami sokkal jelentősebb dolog húzódik meg aháttérben. Egyelőre azonban a folyton változó jövő kavargásaolyan volt, mint a sűrű köd az éjszakában. Csak a közelidolgok sejlettek fel, de azok is homályosak voltak, messzebbpedig egyáltalán nem lehetett látni. De a baljós érzet ottrejtőzködött, és Mix professzor bizonyos volt benne, hogyhamarosan valami szörnyű dolog fog történni.

Gondolataiból az ajtókopogás riasztotta fel.– Tessék! – kiáltotta.Az ajtót valaki feltépte, és miután beugrott a szobába,

nyomban be is zárta maga után, méghozzá kulccsal éskettőre.

Mix professzor meglepődött, mert régi barátja, mostaniellensége, Mágnes Miska volt az.

124

– Karesz, drága barátom! – köszöntötte Mágnes MiskaMix professzort, akinek a szája tátva maradt meglepetésében.

– M.M! – hebegte a professzor. – Ez aztán a meglepetés!– Jaj, ne kérdezz semmit! – nézett rá rémülten Mágnes

Miska. – Óriási bajban vagyok!– Te bajban? Ezt el sem tudom hinni! – csóválta a fejét Mix

professzor.– Mondom, hogy ne kérdezz semmit! – rémüldözött tovább

Mágnes Miska.– Nem is kérdeztem semmit! – védekezett Mix professzor.– De láttam rajtad, azt gondoltad magadban, hogy vajon mi

történt velem.– Igen, tényleg ezt gondoltam, nem tagadom – felelte a

professzor.– Na, ugye megmondtam! – idegeskedett Mágnes Miska.– Érzem a belőled kisugárzó bioenergiából, hogy igen nagy

bajban vagy.– Igen, Karcsikám, bajban vagyok. De kérlek, ne kérdezz

többet!– Még nem is kérdeztem!– De akartál!– Igen, akartam. Ugyanis meglehetősen furcsának találom,

hogy berontasz hozzám. Bezárod magad mögött az ajtót,közben látom rajtad, hogy rettegsz valamitől. Összevisszabeszélsz, és közben többször felszólítasz, hogy ne kérdezzeksemmit.

– Na jó, igazad van – enyhült meg Mágnes Miska. –Tényleg hülyén viselkedek. De hidd el, van rá okom.

– Micsoda?

125

– Látom már, hogy látod! – szégyenkezett Mágnes Miska,és eltakarta a szemét.

– Csak nem? – heherészett Mix professzor.– De, sajnos, és igen… – szégyenkezett tovább Mágnes

Miska.– Te vén kujon! – vihogott Mix professzor. – Lám, lám, a

vén kecske is megnyalja néha a sót.– Nem is néha… – ismerte el Mágnes Miska.– Mindjárt láttam – heherészett Mix professzor. – De

valami balul ütött ki… Igen, látom már!– A hölgy nagyon féltékeny! – vallotta be Mágnes Miska.– Talán megcsaltad? – kérdezte Mix professzor.– Hát… szóval…– Tehát igen?– Csak kétszer…– Szóval hétszer!– Igen…– Ez nem szép dolog, tudod-e, barátom?– Hogy nem szép? – kacagott fel olyan hangon Mágnes

Miska, mint aki eszelős egy kicsit. – Ha majd meglátod, akkorte is látni fogod, hogy egyenesen rettenetes.

– Rettenetes? – hökkent meg Mix professzor. – Akkor megmi a fenéért koslatsz utána?

– Nem koslatok! – tiltakozott Mágnes Miska.– Vesszek meg, ha értem! – rázta a fejét Mix professzor.– Tudod, barátom, az a helyzet, hogy a nő az, aki

eszelősen vonzódik hozzám. Szó szerint tapad rám! Énvalójában semmit nem teszek érte, de mégis ez a helyzet.

126

– Hogy hívják a kis drágát? – kérdezősködött Mixprofesszor.

– Vaslédinek… – vallotta be Mágnes Miska.Mix professzor hahotázni kezdett, mintha viccmagazint

olvasott volna.– Hát ez nagyon jó, tényleg igaz a mondás, hogy a névben

a lényeg. Nomen est omen.– Nem tudok elbújni előle, mert mindig megtalál – sírta el

magát Mágnes Miska. – Mondd meg, most mit tegyek,barátom?

– Hová lettek a barátaid? – kérdezte Mix professzor. – Holvan Plasztik, az alakváltód? Hol van a sok ifjú tanítványod?Miért nem segít rajtad Ütvefúró, aki a betonfalon is átmegy?Vagy miért nem mondja meg Agymenő, hogy mit gondolmagában rólad ez a Vaslédi?

Mágnes Miska pityeregni kezdett.– Amikor látták rajtam, hogy nem tudok legyőzni egy nőt,

akkor faképnél hagytak. Érzem, hogy megrendült a bizalmukbennem. Már nem követnek engem…

– Hát ez eléggé kellemetlen – piszkálgatta merengve apedállal nyomogatós autója kormánykáját Mix professzor. –Tudod, M.M. , én gyerek korom óta ebbe a pici autóba vagyokkényszerítve. Nem fogadtam szót a szüleimnek, pedighányszor, de hányszor mondták, sőt könyörögtek is sokszor,hogy szálljak ki belőle, mert a végén még örökre benneragadok. Csak nevettem rajtuk, de a végén tényleg úgy lett,ahogy mondták. Növekedésben lévő testem örökre beleszorultebbe a pedálos autóba. Azóta itt vegetálok, és nem élhetemmás normális emberek életét.

– Igen, Karcsikám, ismerem a történetedet – mondta

127

szomorúan Mágnes Miska. – De miért is mondod el nekemmég egyszer mindezt?

– Azért, mert az olvasók még nem ismerik – magyaráztaMix professzor.

– Hű, tényleg! – kapott a fejéhez Mágnes Miska. – El isfelejtettem! Mi most akkor benne vagyunk egy könyvben, igaz?

– Benne bizony! Mint én a kisautómban! – bólogatott Mixprofesszor.

– Hű, de izgi! – akadt el a lélegzete is M.M.-nek. – Mégsoha nem voltam benne egy könyvben. – Mit kell mostcsinálnom?

– Semmi különöset – tárta szét a kezét Mix professzor. –A lényeg, hogy viselkedj úgy, mint máskor.

– Természetesen? – kérdezte aggódva Mágnes Miska. –Jól csinálom?

– Direkt nem mondtam ezt – húzta el a száját a professzor.– Nem kell pofákat vágnod, és felesleges befeszítened atricepszedet! Ez egy könyv, itt nem látszik semmi, csak betűkvannak mindenütt.

– Betűk? – csodálkozott M.M.– Igen! A történet az olvasó fejében bontakozik ki.

Elolvassa a betűket, és közben kialakul a fejében a történet,amit az író ide leírt. Érted már?

– Persze hogy értem! – felelte Mágnes Miska. – Fiatalabbkoromban én is tudtam olvasni, de mostanában már ritkánteszek ilyet.

– Miért, nincs rá időd? – kérdezte Mix professzor.– Nem, inkább azért nem, mert elfelejtettem olvasni.

Tudod, a filmek miatt. Állandóan csak filmeket néztem, mert az

128

nem olyan megerőltető, mint az olvasás, de ennek az lett azeredménye, hogy teljesen elfelejtettem olvasni.

– Kellemetlen lehet…– Nem annyira az, mint amikor a Vaslédi üldöz –

kanyarodott vissza az eredeti témához Mágnes Miska. – Hatudnád, milyen rettenetes, amikor te menekülsz előle, ő megárkon bokron keresztül üldöz téged a szerelmével ésmindenhová utánad nyikorog. Igen, ez a legidegesítőbb benne.Az a rettenetes nyikorgás! Tulajdonképpen nem is a nő, hanema nyikorgása megy az agyamra.

– Hát ezen könnyen segíthetünk! – derült fel Mixprofesszor arca. – Vételezzél a garázsban egy kis gépolajat,aztán kapd el a csajod, fektesd le, és aztán jó alaposan…

– De Karesz, ne légy közönséges! – hördült fel M.M.– Várj, amíg befejezem! – intette le a professzor. – Azt

akartam mondani, hogy amikor szépen leteperted, mindennyikorgó alkatrészét jó alaposan zsírozd be gépolajjal. Akkornem fog nyikorogni, és nem megy majd az agyadra sem.

Mágnes Miska arcán boldog mosoly terült szét.– Drága barátom, köszönöm! – lelkendezett! – Hogy én

erre nem gondoltam! Máris megyek és bekenem az egészcsajt, mint piktor a falat. – Mágnes Miska elviharzott.

– Ezek a mai fiatalok! – sóhajtotta Mix professzor éséppen arra készült, hogy folytassa az újságolvasást, amikorkopogtak az ajtón.

– Tessék! – szólt ki a professzor megint.Az ajtó kinyílt, és Citrom lépett be rajta. Citrom színű volt a

haja és a szeme, az arcán pedig savanyú ábrázat ült.– Miért vagy olyan rosszkedvű, mintha citromba haraptál

volna? – viccelődött vele Mix professzor, de Citrom nem vette

129

a lapot.– Rettenetesen baljós előérzetem van, professzor –

mondta savanyú hangon.– Nekem is Citrom, de ez még nem ok arra, hogy

megzavard délutáni újságolvasásomat.– Az a helyzet, hogy mindenkinek nagyon rossz előérzete

van, professzor – lépett be a helyiségbe Jegesember, akinekjeges félelem szorította össze a szívét.

– Valami készül, professzor! – szólalt meg Lompos, aki anyakába tekerve viselte a hosszú farkát. Ez nagyon praktikusviselet volt, mert nem kellett cippzárral bíbelődnie, ráadásultélen sem kellett soha sálat kötnie.

– Érezzük a telekinetikus mező változását – dülöngélt be aszobába Gin. – És már pia is alig van itthon.

– Professzor! – jött át a falon Betty. – Valami rossz dologvan készülőban! Érzem! Főleg, amikor benne vagyok a falban!Mintha mázsás kövek nehezednének rám.

Minden Mix-men összenézett.– Ez ugye rosszat jelent? – ereszkedett le a plafonról Kúrt.Pokróc nagyon irígyelte, mert Kúrtnak jó volt. Mindig Kúrt,

de semmi baja nem lett. Míg neki ilyesmit nem volt szabadtennie, mert ha valakit megérintett, akkor annak az illetőnekazonnal méhen kívüli terhessége keletkezett. Igen, még aférfiaknak is! Pokróc nagyon veszélyes lány volt, szinte senkinem mert hozzá közel menni.

– Én is éreztem, hogy valami változás állt be a világban –bólogatott Mix professzor. – Az előbb itt járt nálam régibarátom és mostani ellenségem, Mágnes Miska.

– Itt járt az a gonosztevő? – hördült fel a Vadállat, akiazelőtt, hogy kiütköztek volna rajta különös képességei,

130

buszsofőrként dolgozott. Ott előnyt jelentett, ha valaki már kishíján vadállat volt.

– És mit akart öntől, professzor? – kérdezte Lángszóró.Mint mindig, most is különös tűz égett a szemében.

– Már megint a tűzzel játszol, fiam! – intette le aprofesszor, amikor Lángszóró lángnyelvet öltött Pokrócra.

Pokróc durcásan elvonult a sarokba.– Segítettem megoldani neki heveny magánéleti problémáit

– felelte az igazságnak megfelelően Mix professzor. – Deközben röviden megemlítette nekem, hogy ők is érzik, valamiváltozás készül a világban.

– Pontosan! – lépett a szobába Plasztik, az alakváltó nő.– Plasztik!!! – kiáltották a Mix-menek, és mindenki

készenlétbe helyezte különleges képességeit.Pápaszem, aki olyan szúrós tekintettel tudott nézni, hogy

attól mindenki elpatkolt, már éppen így akart tenni, deszerencsére még az utolsó pillanatban egy éles hang csattant.

– Nyugalom! – intett le mindenkit Plasztik. – Nem akarokbajt! Azért jöttem, mert Mágnes Miska és Vaslédi egymásbazúgtak. Szétválaszthatatlanok, mindenhová együtt járnak. Dúla szerelem! – Plasztik megeresztett egy fura kis vigyort, merta Mix-menek heherésztek.

Plasztik folytatta:– De ez az ő bajuk. Az viszont mindannyiunké, hogy a

világot nagy veszély fenyegeti.– Mi is tudunk róla! – fölényeskedett Lángszóró. – Ezért

kár volt idejönnöd!Plasztik megsemmisítő pillantást vetett Lángszóró felé, de

az csak nevetett rajta.

131

– Hagyjátok beszélni! – parancsolta Mix-professzor. –Békével jött, nem akarom, hogy bármiféle baja essen.

– Nem fogjuk bántani! – vicsorogta a Vadállat.– Nem, egyelőre nem! – ígérte meg Lompos is, miközben

visszahúzta a testéből kipattanó hosszú és kemény farkakat,amelyekkel akár halálra is tudta nyársalni ellenségeit.

– Beszélj, Plasztik, hukk, mondd el, mit tudsz! – mondtaGin, és elébe tántorgott.

Plasztik is megtántorodott. Gin olyan lány volt, hogy aki eléodaállt, az szó szerint megtántorodott tőle. A gyengébbekcsak úgy tudták elviselni a lehelletét, hogy ittak hozzá egypohár szódavizet.

– Nem ő fogja elmondani! – jött át a falon Ütvefúró, aki aművelet közben hatalmas nagy lyukat ütött maga után.

– Hé, vészhelyzet ide vagy oda, azért nem kell tönkretenniaz irodámat! – tiltakozott Mix-professzor.

– Ne haragudjon, professzor, de ő csak így tud közlekedni– vette a védelmébe Plasztik.

– Magányos lehetsz te is, igaz? – esett meg a szíve rajtaPokrócnak. – Gyere ide hozzám, hadd öleljelek meg! Annyiravágyom valakinek az érintésére.

Ütvefúró elborzadva nézett Pokrócra. Körülbelül úgy,mintha egy leprás akarná megcsókolni. Kétségbeesettenkeresett menekülési lehetőséget, végül úgy döntött, inkábbvisszamászik abba a lyukba, amit az előbb ő maga ütött afalba.

– Nini, most te lettél a Beépített Ember! – kacagott rajtaKúrt, aki vicces srác volt.

Sajnos a hangulat olyan volt, hogy rajta kívül megint senkisem nevetett.

132

– Szóval, ki fogja elmondani nekünk, hogy mi történt? –kérdezte Citrom.

– Én! – lépett be a szobába egy jelentéktelen kis figura.– Agymenő! – hördült fel mindenki a meglepetéstől.– Méghozzá személyesen! – lepődött meg Mix professzor

is.– Jól figyeljetek rám! – nézett végig a mutáns kollégákokon

Agymenő. – Tegnap előtt éjszaka Hindy Jones és Clara Soft, akét kalandor, kincskereső, szerencsevadász és még ki tudja,hogy micsoda, megtalálták a Micsodát!

– Micsoda? – döbbent meg Mix professzor. – Az nemlehetséges!

– Micsodát? – kérdezte Pokróc, aki viszonylag új volt itt,és mivel féltek tőle, viszonylag kevés információt osztottakmeg vele.

– A Micsoda egy varázstárgy! – magyarázta neki jómessziről Lompos. – Még nem hallottál róla?

Pokróc a fejét rázta.– Önmagában is veszélyes, mert a tudatot foglyul tudja

ejteni, és képes arra, hogy az ember örökre belefeledkezzen –magyarázta Mix professzor. – Amióta a világ világ, a KőművesBrigádok nevű spirituális szervezet őrzi egy titkos helyen. Atitkos helyet is állandóan változtatják, így a Micsodamegszerzésére eddig szinte nem volt semmi esély. Meglep,hogy most előkerült.

– Hogy érti azt professzor, hogy önmagában is veszélyes?Ez azt jelenti, hogy valamivel együtt még sokkalveszélyesebb? – kérdezte Lángszóró, aki nem csaktüzeskedni tudott, de lángelme is volt egyben. Úgy vágott azagya, akár a gőzborotva.

133

– Ez az egész csak elmélet, de azért elmondom, mertlátom a gondolataitokat, hogy mennyire kíváncsiak vagytok rá– vágott bele a professzor, akár a sarki hentes a karajba.

A mutánsok kíváncsian néztek rá.– A Micsoda elméletileg akkor volna rettenetesen

veszedelmes, ha valaki egyszer megkaparintaná az Izét.– Megkaparintaná? – nézett rá Citrom savanyú képpel. –

De miért akarná megkaparintani az …Izét?– Azért, hogy belehelyezze az Izét a Micsodába –

világosította fel a többieket a professzor.Egyedül Agymenő nem látszott meglepettnek. A

professzor figyelmét nem kerülték el Agymenő agyi impulzusai.– Miért kellene az Izét belehelyezni a Micsodába? –

kérdezte Betty. Látszott rajta, hogy nem csak pusztánkíváncsi, hanem szakmai érdeklődés is munkált benne, amikorszólásra nyitotta a száját.

Mix professzor nem felelt, hanem Agymenőre nézett, akikomoran bólogatott.

– Ez nem lehet igaz! – rázta a fejét a professzor.– De, sajnos, igaz! – bólogatott Agymenő. – Valaki

megszerezte az Izét is. Még nem helyezte bele senki aMicsodába, de mivel mindkét varázstárgy elmozdult arról ahelyről, ahol eddig szigorúan őrizték, bizony fennáll a veszély,hogy a két dolog meg fogja keresni egymást.

– Igen… – merengett el a jövőben a professzor. – Keresnifogják egymást. A mágia hatja át őket… És a céljuk azegyesülés!

– De miért akarnak egyesülni? – kérdezte Kúrt, akit ez atéma születésétől fogva nagyon izgatott.

134

– Azért, mert az Izé a Micsodába helyezve, a legendaszerint, létrehoz majd valamit – felelte a professzor egészenhalkan.

– Mit? – kérdezték a többiek.– Azt senki sem tudja pontosan – felelte a professzor. –

De az Isten irgalmazzon mindenkinek a Földön, ha ez egyszermegtörténik.

135

11. Ehetetlen Küldetés

Netán ügynök éppen szabadságon volt.És mint ilyenkor általában, most is életveszélyes hobbijai

egyikének hódolt.Nagyon szeretett veszélyes hegyi patakokon kajakozni,

nagyon szeretett barlangászni, nagyon szeretett életveszélyesbányatavakban fürdeni, imádott sárkányrepülőzni, ejtőernyővelugrani, sőt, ejtőernyő nélkül is, de legjobban mégis mászniszeretett. Mindenféle dolgot. Magas épületeket, fákat,hegyeket, tornyokat, kéményeket, bordásfalat, mindent, amicsak elébe került. Úgy mászott, mint aki ezért született erre avilágra, hogy csak ezt tegye.

Most is éppen egy életveszélyes helyen küzdött a fallal,amely tükörsíma volt. Kiszögelés, beméllyedés szinte seholnem volt rajta. Netán ügynök lihegett, fújtatott, mert kisséelhájasodott teste már nem úgy engedelmeskedettakaratának, mint régebben, amikor még fiatal volt és az volt azálma, hogy az amerikai tornászválogatottal kijusson a téliolimpiára. De hát ez a vágya sohasem teljesülhetettszegénynek, lévén a téli olimpián sem egyéniben, semcsapatban nem rendeztek tornászversenyeket. Netánügynököt ez akkoriban rendkívüli módon elszomorította. Egyideig azon gondolkodott, hogy beáll tengerészgyalogosnak, devégül a CIA mellett döntött.

És jól döntött!

136

A kiképzés után egyre veszélyesebb, hajmeresztőbb éslélegzetelállítóbb küldetések vártak rá. Járt a Közel-Keleten, aTávol-Keleten, Észak-Koreában és korábban Japánban is.Oroszországról nem is beszélve, ahol egy alkalommal… Deerről nem beszélhetünk, mert az ügyet háromszáz évretitkosították. Ha most megtörnénk ezt a titkot, akkor a szerzőtés a kiadóvállalatot is bizony nyomtalanul eltüntetnék azamerikaiak, vagy ha ők nem, akkor az oroszok. Úgyhogy,szinte bizonyos, hogy nem érné meg lerántani arról azominózus küldetésről a titok fátyolát.

Netán ügynök igazi profi volt! Minden körülményekközepette feltalálta magát. Szinte az egész világon bevetették,mert egyike volt a legjobb, legmegbízhatóbb éslegrátermettebb ügynököknek.

Amikor pedig éppen nem dolgozott, akkor idejétsportolással töltötte, hogy félelmetes formáját megőrizze.Valójában ez hazugság volt, mert Netán ügynök az utóbbiidőben kissé elhízott. Illetve, nagyon elhízott. De nem azért,mert elengedte volna magát.

Nem!Netán ügynök azért hízott el, mert szakmai ártalomban

szenvedett. Munkahelyi körülményei miatt szedett felfelesleges kilókat. Ám erős akaratának és a rengeteghájfogyasztó sporttevékenységnek hála, mindig képes voltarra, hogy idővel, a veszélyes küldetések végén visszafogyjonversenysúlyára.

Igen, Netán ügynök most is azért áldozta fel kevésszabadidejét a sportolás oltárán, mert tisztában volt vele, hogycsakis akkor maradhat a legjobb, ha tökéletes fizikai ésszellemi kondícióban áll a Cég rendelkezésére.

A mászás, amely kedvenc hobbija lett még évekkel ezelőtt,

137

nagyon veszélyes és kimerítő sport volt. Egy meredek falonórákon keresztül függeni, lógni, közben egyensúlyozni, majdmegint csimpaszkodni, közben széllel, esővel, napsütéssel,ultraibolya sugárzással és madárkakival dacolni, bizony csakegy ilyen kőkemény férfinak lehetett igazi sport. A puhány,otthon ülő, nyámnyila papucsférjek legtöbbje bizony aztmondta volna rá, hogy amit csinál, az őrültség.

Netán ügynök azonban szerette a veszélyt. Élvezte, amintaz adrenalin áramlik a vérében, a szíve a torkában dobog,halálfélelemtől izzad a homloka. Közben persze egyrebüdösebb és büdösebb lett a hónalja, mert ilyen extrémveszélyes helyzetekben még a legmenőbb dezodorok semértek egy hajítófát sem.

Netán ügynök most szinte a tükörsíma falhoz tapadt.Lihegett, mert már közel öt órája mászott. Az egész szakaszilyen és ehhez hasonló volt. A rajta való mászás szintelehetetlennek tűnt, de Netán ügynök csakis az ilyen kihívásokatszerette. Szinte unalmassá tette a feladatot, hogy senki nemlőtt rá mászás közben, bombát sem akart senki a nyakábadobni, sőt, az alsógatyájába sem rejtett senki robbanótöltetet.

Legalább is ezt gondolta szegény, naív Netán ügynök, akihitt az emberi jóságban, az erkölcs diadalában, ademokráciában, a szabadság, a testvériség és azegyenlőtlenség jelszavában és más, ehhez hasonló gyermetegmesékben, amelyekkel például Kelet-Európában már nemlehetett megetetni az állampolgárokat. De Amerika más volt.Itt az emberek burokban éltek, mondhatni azt is, hogy egykülön világban. A legtöbbjüknek fogalma sem volt róla, hogy azUSA nem a jók védelmezője a világban, nem az elesettek és agyengék istápolója, és többeknek arról sem volt haloványfogalmuk, hogy Európa nem Ausztráliában van.

138

Netán ügynök most jobb kezével felfelé nyúlt, ésmegragadott egy aprócska kis kitüremkedést, amelykidomborodott a messziről szinte teljesen síknak tűnőfelületből. Mint ahogy máskor sem, ezúttal sem viseltbiztosítókötelet. Életveszélyes volt ám így falat mászni, de őnem törődött ilyen semmiségekkel. Hiszen egész életeéletveszély közepette telt el. Amikor bevetésen volt, akkor akörülmények, amikor pedig szabadságon tartózkodott, akkormeg az extrém sportok miatt függött az élete időnként csakegy hajszálon.

Netán ügynök most nyögött egy nagyot, mert mindenerejét megfeszítve feljebb húzta magát jobb kezéneksegítségével. Hihetetlen erő, akarat és elszántság kellettahhoz, hogy ezt a mozdulatot véghezvihesse. De bennemindez egyszerre megvolt, így újabb harminckilenccentiméterrel közelebb jutott az ezerhatszáz méterre lévőcéljához, amely valahol a távolban sejlett fel előtte.

Nem volt türelmetlen fajta. Tudta, hogy a siker eléréséhezerőre, akaratra, kitartásra, vitaminokra, fehérjékre,szénhidrátokra, zöldségekre, gyümölcsökre és engedélyezettizomfokozó szerekre van szüksége.

Ám nem csak a test, az elme állapota is kulcsfontosságúlehetett bizonyos esetekben. De az idegei Netán ügynöknekteljesen rendben voltak. Ha kellett, órákat tudott várnicsendben, akár pisszenés nélkül, és még az sem zavarta, haközben nem mehetett ki vécére.

Most nem kellett ennyit várakoznia, mert sasszemévelészrevett egy bemélyedést a falon. Bal kezével kinyúlt, ésacélkampóként begörbülő ujjait beakasztotta a picinykelyukba, majd egész hatalmas nagy testét ismét egy picivelfeljebb húzta.

139

Igy ment ez már majdnem egy fél napja. Apránként, nagyerőfeszítések árán, de mégis haladt előre. Egyelőre nem voltfáradt. Izmaiban jóleső fáradtságot érzett. Szerencsére elméjesem tompult el a monotonitástól. Ellenkezőleg! Mindenidegszálával figyelt, kereste a mászási lehetőségeket,kitüremkedéseket és bemélyedéseket. Perifériás látásávalkonstatálta, hogy éppen most haladt el egy szabályos, fehércsík mellett. Ma már ez a sokadik ilyen csík volt. Hogypontosan hányadik, nem tudta volna megmondani, mertegyáltalán nem érdekelte a dolog, így aztán eszében sem voltmegszámolni őket.

Most egy pillanatra megállt, megpihent. Kilógó nyelvvelfújtatott, majd kiszáradt szájpadlását megnedvesítette anyelvével. Mivel ez meglehetősen csiklandós érzést keltett azorrában, hatalmasat tüsszentett. Elengedte az egyik kezével akapaszkodót, mert jólnevelt fiúként már kisgyerekkorábanmegtanulta a szüleitől, hogy ha az ember tüsszent, akkorminden körülmények közepette a szája elé kell tennie a kezét.(Zárójelben szeretnénk megjegyezni, hogy az akrobaták szüleiviszont azt tanították csemetéiknek, hogy ne a kezüket, hanema lábukat tegyék a szájuk elé, na de ez végülis mindegy…)

Netán ügynök még egyszer tüsszögött. Most már annyitakony és harákulum gyűlt össze azon szervrendszerében,amely a fül-orr-gégészet szakterületébe tartozott, hogy úgyérezte, itt az ideje, hogy kifújja végre az orrát. Egyik kezévelmatatni kezdett a ruhájában. Benyúlt a nadrágzsebébe,benyúlt a kabátzsebébe, sőt, benyúlt a belső zsebébe is, denem találta a zsepikéjét, amelynek alsó sarkába még azanyukája hímezte oda a pici atomfelhőt, ami az óvodai jele voltnagycsoportos korában.

– Pedig itt kell lennie! – mérgelődött Netán ügynök. –Egészen biztosan tudom, hogy eltettem. Ez a zsepike a

140

kabalám, soha nem indulok küldetésre nélküle, de extrémsportolni sem szoktam ennek hiányában.

Amikor rájött, hogy csak a nagyon magányos emberek ésaz őrültek szoktak magukban beszélni, bosszankodvamegrázta a fejét és elhallgatott. Egészen biztos volt benne,hogy ő nem tartozik egyik csoportba sem.

De az orra, hmm az orra, nagyon folyt!Ki kellett hát fújnia!Netán ügynök makacs volt, mint egy összvér. Mit egy

összvér! Egy egész ménesnyi összvér! Nem adta fel, azutolsókig harcolt, és olyan eltökélt volt, mint egy pióca, amiráadásul persze olyan szívós is volt, mint…mint… ő.

– Akkor is meg foglak találni! – mondta dühösen, deelharapta a száját, mert rádöbbent, hogy máris megszegte azelőbbi fogadalmát.

Elengedte a másik kezével is a kapaszkodót.Hihetetlen módon azonban nem zuhant le, és nem zúzta

halálra magát a rettenetes, feneketlen mélységben!Ellenkezőleg. Ott maradt, ahol eddig volt, noha már egyáltalánnem is kapaszkodott.

Netán ügynök bosszankodni kezdett, mert nyoma veszett azsebkendőjének. Mindenütt kereste, kutatta, szinte tűvé tette aruháját érte, de sehol nem találta a zsebkendőjét. Valósággalújra megmotozta magát, míg végre, a zoknijába gyűrve,megtalálta a keresett holmit. Rövid előkészület után, hatalmasnagy levegőt véve, óriásit trombitált. Jóleső érzéssel vettetudomásul, hogy immár nem szortyog az orra olyanidegesítően. Visszatette a féltve őrzött, drága kincs számbamenő zsebkendőjét a zsebébe. Már éppen folytatni akarta amászást, amikor motorzúgást hallott. A zúgás felerősödött,

141

majd amikor a legerősebb lett, hirtelen két autó fékezettmellette. Fekete öltönyös titkos ügynökök szálltak ki akocsikból. Erős kezek ragadták meg, és előzékenyenfelsegítették az úttestről, ahol eddig mászott.

Egy mattfekete szemüveget viselő, fekete öltönyös, feketebőrű, fekete férfi üdvözölte.

– Netán ügynök! De örülök, hogy nem esett baja! Mindigaggódom magáért, amikor extrém sportokat űz! Bár látom,ezúttal vigyázott magára…

– Ne féltsen engem, Mr. Dobberman! – vigyorgott Netán. –Tudok vigyázni magamra.

– Ezt mindannyian tudjuk! – bólintott nevezett, ésvalamennyi társa is elismerően. – Éppen ezért számítunk amunkájára egy újabb, Ehetetlen Küldetés során.

– Jaj, ne, már megint! – sápadt el Netán ügynök. – Dehiszen még le sem extrém sportoltam magamról a feleslegeskilóimat! Kétlem, hogy jelenlegi állapotomban végre tudnékhajtani bármilyen ehhez hasonló akciót.

– A Cég nem így gondolja! – rázta a fejét Mr. Dobberman.– Most nincs senki, aki vállani tudná ezt az ügyet.

– Igen, tudom, most jön a szokásos szöveg – vágott közbeNetán ügynök. – Hogy én vagyok a legjobb, meg hogy ahazának szüksége van rám, meg hogy már eddig isszámtalanszor bizonyítottam. Blablabla…

– Igen, Netán ügynök, ez is igaz, de van még egy ok,amiért csakis maga mehet.

– Mi volna az? – kérdezte kíváncsian Netán.– Még soha senki nem hajtott végre ilyen veszélyes

küldetést. A Cég vezetése a legjobb emberünket akarja, akimár többször bizonyított.

142

– De mi a feladat? – kérdezte Netán.– Titkos küldetés – mosolygott Mr. Dobberman. – Minden

információt meg fog kapni, de csak a kocsiban.A zavaró, leárnyékoló és titkosító elektronika

bekapcsolása után Mr. Dobberman papírokat,műholdfelvételeket, térképeket, újságkivágásokat,moziműsorokat, recepteket, horoszkópokat, egy tavalyi vetésinaptárat, valamint internetes cikkeket rakott Netán ügynökköré. Az internetes cikkeket úgy vágták ki hozzáértő kezek,hogy némelyiknek a szélén még ott látszott egy-egymonitordarabka is.

Az ajtón ekkor kopogtak. Mr. Dobberman résnyireleengedte a mattfekete ablakot, mire a kollégájuk, aki szinténegy titkosügynök volt, sziszegve beadott egy füstölgő,lábnyomot formázó terepdarabot.

– Hohó, itt van egy forró nyom is! – mondta nagy örömmelMr. Dobberman. Látszott, hogy mennyire meleg lehetett aforró nyom, mert gyorsan át is adta Netán ügynöknek. ÁmNetán ügynök sem volt mazochista, ezért aztán ő meg továbbadta a mellette ülő másik ügynöknek. De ő is majdnemfelgyulladt tőle, így azután gyorsan a sofőr kezébe adta. Azmeg szegény addig-addig tartogatta, míg a körmére nemégett. Akkor aztán visszaadta Mr. Dobbermannak, akimagyarázni kezdett:

– Netán ügynök! Mint ahogy a forró nyomból is látható,igen nagy baj történt! A Louvre képtárából ellopták a Spiccesmadonna címet viselő hihetetlenül értékes festményt. De ezmég hagyján! A Swiff Bank of Spricc spermabankból pedigelhozták a Micsodát. Ám, ha ez még mindig nem volna elég,tudomásunkra jutott, hogy a Fegyvernepper, ez amegátalkodott bűnöző, ez a lelkiismeretlen alak, aki bárkinek

143

bármit elad, csak fizessen érte, lehetőleg sokat, tudja, az afickó, aki tavaly még az Elnök úr legjobb barátja volt, igen, ő,aki kitalálta a fegyverekért-olajat üzletet, eladta az Izét.Méghozzá nem akárkinek…

– Egy szót sem értek! – szólt közbe Netán ügynök.– Ezért nem hibáztathatom – bólogatott Mr. Dobberman. –

De a rendelkezésére bocsátott anyagokból nemsokáravilágossá fog válni az ön számára is, hogy mi itt a helyzet.Dióhélyban még annyit, hogy a két céltárgy, az Izé és aMicsoda hamarosan egy kézben fog összpontosulni.Információink szerint, a két tárgyat egyesíteni szándékozikvalaki, akinek azonosítását még nem sikerült megoldanunk.

– És mi lesz az én feladatom? – kérdezett közbe némibaljós előérzettel Netán ügynök.

– Önnek kell megsemmisítenie a létrejövő dolgot.– Na de hogyan? – kérdezte Netán.– Ahogy eddig mindig – mondta Mr. Doberman némi

részvéttel a tekintetében és a hangjában.– Jaj, ne! – kapott a gyomrához Netán ügynök. De nem

lehetett már mit tenni, mert ezzel el is indult az újabb EhetetlenKüldetés.

144

12. A Gyűszű

Zacskós Filkó szerette Szutyokföldet és azon belül isBikkfalvát. Egész eddigi életében itt éldegélt, már ha azt avegetálást, amit születése óta folytatott, azt éldegélésneklehetett volna nevezni. Akár így volt, akár nem, az egész falutjól ismerte, a legtöbben nem csak a barátai, de még a rokonaiis voltak egyben. Igazi, családias hangulatú kis település voltez a falu.

A lakói pedig egytől-egyig kedves figurák voltak. Mintpéldául Zacskós Filkó legjobb barátja, Kamu. Ő is szellemifogyatékos volt, mert itt a legtöbben azok voltak a lakosok,lévén a szoros rokoni szálak miatt sajnos a DNS spirál nemtudott úgy kunkorodni, pöndörödni, ahogyan az más, normálisházasságok, normális szerelem-gyümölcseiben minden továbbinélkül meg tudott valósulni.

De hogy visszatérjünk Kamura, ő Zacskós Filkóunokadédapjának egyenesági leszármazottja volt. Az ősénekhét eunuch leánya született, de csak egyikük, a legkisebb fiúesett teherbe Sehere Zádétól, egy kóbor arab kereskedőtől.Ez a remek vérfrissítés azonnal jótékonyan hatott a falulakosságára, mert egyre többen, minden tíz újszülöttbőlketten, már nem voltak teljesen idióták.

Mint például Zacskós Filkó sem annyira, akinek nagy, kékszeme volt, és nagy feje, mert rengeteg víz lötyögött benne.Igen, nem csak a fejében, a szemében is. Szegény, így eléggérosszul látott, ám igen jól hallott. Volna, ha az egyik füle nem

145

sérült volna meg a születése után két évvel. A másik füleviszont szinte ép volt. Mármint kívülről, mert belül adobhártyája annyira vastag volt, hogy egy lándzsa sem tudtavolna közelről átfúrni. Ezért Filkónak nem jó, de legalább erősvolt a hallása.

Filkó már messziről, közel tíz méterről meghallotta, ha jöna barátja, Kamu, akiről már talán esett szó a történetben.Kamu kövér volt, mert rengeteget evett. Ráadásul ahormonzavara is örök dagadtságra predesztinálta. De ezek azapró hiányosságai, testi és szellemi rendellenességeiegyáltalán nem zavarták mindennapi életében. Ebben abarátságos, elfogadó közegben, ahol minden idióta remekültolerálta a többi idiótát, Kamu éppen olyan boldogan élt, mint atöbbi barátjuk. Reggel felkeltek, megreggeliztek, aztán egésznap a földet túrták. Este viszont hazatértek a barlangjukba,igen, barlangokban laktak, mert még nem ismerték apanelházakat, és reggelig mást sem csináltak, mint aludtak.Egyszerű, de remek élet volt ez nekik, akik nem ismerték azéjszakai életet, a pénzt, a fényűzést, a csillogást, anépszerűséget és a nemi betegségeket.

Néhány falubéli nem a mezőgazdaságból élt, hanem akézművesiparban dolgozott. Pipec például fapipafaragó volt.Mivel a falu minden nyilvános helyén, és még azokon ahelyeken is, amelyek nem tartoztak ide, vagyis nem voltaknyilvánosak, tilos volt a dohányzás, szinte senki sem bagózott.Pipecnek ezért piszokul kevés munkája volt, ugyanis a falubancsak Büdös Bimbó néni, Zacskós Filkó nagyanyja dohányzottaktívan. Mivel a fapipák piszok jó minőségben készültek, ésötven év garanciát vállalt rájuk az idióta gyártójuk, aki nem voltmás, mint Pipec, ezért igen kevés pipát lehetett itt ebben afaluban eladni. De Pipec nem bánkódott azért, mert nem mentaz üzlet. Hatalmas nagy vagyont örökölt transzvesztita apjától,

146

aki nőimitátor volt egy szociális otthonban. Annak idejénremekül keresett ezzel a tevékenységével, a mázlistaPipecnek így nem kellett azon aggódnia, hogy mi lesz majdakkor, ha egyszer elfogy a pénze és éhen hal. Egyelőre voltmit a kakaóba aprítania.

Zacskós Filkó ezzel a három barátjával tartotta alegszorosabb kapcsolatot. Mivel iskolába nem járt, nem tudottszámolni sem, ezért a két barátjáról azt gondolta, hogyhárman vannak. Ez nagyon kellemetlen dolog lett volna egyolyan hagyományos társadalmi közegben, ahol az emberekzöme legalább számológéppel tudott számolni, de mivel ittsenki nem járt iskolába, a számológépet meg nem ismerték,mindenki annyi barátot vallott be, ahányat csak akart.

Pipec és Kamu szülei is rokonok voltak, annak aTrágyadombi Homoktúró Furmintnak voltak a leszármazottai,aki háromszáz évvel ezelőtt rájött, hogy sokkal jobb, ha adisznótrágyát nem eszik meg, hanem a földbe teszik, mertettől jobban nőnek aztán a növények. Forradalmi újítás volt ez,hiszen ezt megelőzően minden bikkfalvai lakos úgygondolkodott, hogy a rövid távú előny, a meleg vacsora miattfeláldozza azt a távlati nagy célt, hogy megalapozódjon a falumezőgazdasága. Ha Trágyadombi Homoktúró Furmintnak nemlett volna ez a korszakalkotó nagy ötlete, talán egészSzutyokföldön még mindig a meleg disznótrágya lenne amindennapi vacsora.

Zacskós Filkó igen büszke volt erre az oldalági rokonára.Pedig ha tudta volna róla, hogy az öreg kettős életet élt! Vizetprédikált, de bort ivott! Miközben mindenkinek azt javallotta,később, amikor polgármester lett, már kötelezővé is tette,hogy inkább minden polgár földet egyen vacsorára, adisznótrágyát viszont ássa bele a birtok talajába, hogy ottaztán iszonyatosan fejlett növényi kultúra tudjon létrejönni

147

idővel, saját maga viszont kétpofára zabálta otthon adisznótrágyát. Megátalkodott módon, nem csak vacsorára, demég ebédre, sőt néha reggelire is ezt habzsolt! Ám a sötéttitok soha nem tudódott ki, de ha ki is tudódott volna, ebben afaluban, ahol úgysem létezett igazságszolgáltatás, nem történtvolna a világon semmi sem.

Zacskós Filkó nem volt még öreg. Talán hatvanéveslehetett csak. Ezért a három haverjával, akik mint tudjuk,valójában csak ketten voltak, állandóan bulizott. Tivornyákrajártak, csajoztak volna, ha a csajok szóba álltak volna ilyenidióta Kreténekkel. Ám mivel a csajok is tök hülyék voltakerrefelé, nem álltak szóba a srácokkal, mert hülyének tartottákőket. Ez senkinek sem volt igazán jó, és hosszú távon még afajfentartást és a falu lakosságának újratermelődését isveszélyeztette. De nem volt mit tenni, ebben a korban afiatalok már csak ilyenek voltak. Inkább az azonos neműekkelbandáztak.

Zacskós Filkó és mély haverjai néha kijártak a rétre, hogybeszívják a friss fű illatát és ott vidámkodjanak, röhögcséljenekközben, amíg ettől a rengeteg nagy jókedvüktől a végén benem rottyintanak.

Most is éppen ezt tette a négy jó barát, amikor megjelentaz öreg cimborájuk, akinek az volt a neve, hogy Grűn. Ő nemvolt idióta, sem Kretén, mint itt a faluban mindenki, ennekellenére szeretett ide járni. Minden helyi lakos a barátja volt,akik nagyon tisztelték, ugyanis szinte sugárzott belőle anormalitás. Ennek a tulajdonságnak itt hatalmas nagy értékevolt, már említettük talán, hogy miért.

Szóval, egy szép napon bevágtatott a faluba natúrszínűrepácolt hintalován Grűn.

– Nézzétek! – kiáltott barátainak Zacskós Filkó!

148

– Mit? – heherésztek a barátai, akik éppen marékszámratömték az orrukba a füvet, közben pedig indokolatlan módonröhögtek.

– Meglátogatott minket Grűn, a lángeszű varázsló –vigyorgott Filkó.

– Nem vagyok én lángeszű! – ütögette meg vastag botjávalZacskós Filkó fejét a jelenetbe behintapalintázó Grűn.

– Grűn Alf! Öreg barátunk! – rohantak elé a barátok ésátölelték, simogatták a nagy embert, aki mivel nem volttörpenövött, mint ők, hatalmas óriásnak tűnt a szemükben.

– Én is örülök nektek! – mosolygott rájuk jóságosan Grűn.– Hogy vagytok? Hogy ityeg a fityegetek?

– Remekül! – válaszoltak frappánsul a Kretének,megválaszolva ezzel mind a két feltett kérdést. – És te hogyvagy, Grűn Alf?

– Én is remekül vagyok – felelte a messziről jött vándor,akinek sipkáját, köpönyegét, arcát, csizmáját, de még akézfejét is sűrű por fedte. Amikor lekászálódott a kissévékonynak, mi több, szinte szálkásnak tűnő lováról ésleporolta magát, egy talicskányi por zuhogott le körülötte aföldre.

– És mi szél hozott mifelénk, ha szabad megkérdeznem? –kérdezte Zacskós Filkó őszinte barátsággal a hangjában.

– Hát bizony azért jöttem, barátom, mert rossz hírekethallottam az emberek világából.

– Az emberek világából? – lepődött meg a négy jó barát,akik valójában hárman voltak, de ők ezt nem tudták, ezért megvoltak róla győződve, hogy négyen vannak.

– Igen, abból! – ismételte meg többször is Grűn. Tudta,hogy nem rossz szándékból kérdeznek vissza állandóan.

149

Részvéttel nézett a kis teremtményekre, és rájuk mosolygottszeretettel.

– És hol van az emberek világa? – kérdezte Filkó, akirőltudta Grűn, hogy talán mindannyiuk közül neki vág legjobbanaz agya. Persze nem abszolút értelemben, hanem csakrelatíve.

– Az emberek világa a többi fejezetben van – árulta elnekik Grűn.

– A többi fejezetben? – kérdezte a négy jó barát. (Mipersze jól tudjuk, hogy valójában csak hárman voltak, hihi.)

– Bizony ott! – magyarázta Grűn.– Egy szavadat sem értjük! – rázták a fejüket a Kretének.– Nem baj, srácok! Azért mert hülyék vagytok, még

nagyon szeretlek benneteket! – mosolygott rájuk Grűn.– Mi is szeretünk, Grűn! – vallották be kis szerzetek, majd

mind odaszaladtak hozzá és egymást félrerúgdosvacsókolgatták hintalovának patanyomát.

Amikor elült az öröm utolsó hangja is, Grűn magyaráznikezdett. Mivel szociális munkás volt, tudta, soha nem adhatjafel annak reményét, hogy egy nap valami picike kis fejlődésttud majd felmutatni. Sőt, lelke mélyén még töretlenül hittbenne, hogy szeretettel, jó szóval, sok-sok türelemmel ésgyógypedagógiai módszereinek segítségével évek alatt akármélyreható változásokat tud majd elérni ezeknek az aprócskakis teremtményeknek a szellemi képességében.

– Szóval, fiúk, az a helyzet, hogy a többi fejezetben nagygond van a világban. Gonosz emberek ellopták az Izét és aMicsodát. Az a céljuk, hogy létrehozzanak a segítségévelvalami szörnyű fegyvert. Lefogadnám, hogy azért, mert uralniakarják a világot. Mit szóltok ehhez?

150

A három Kreténen látszott, hogy megpróbálják megérteni,hogy mit mondott nekik az előbb Grűn. Komoran figyeltek,látszott, mint a hatvan IQ-juk piszokul dolgozik, hogy segítse anyomorult kis létformákat a megértés és a felfogásfolyamatában. De még mielőtt megértették volna, hogy mitmondott nekik Grűn, váratlanul elkedvtelenedtek, éslemondóan legyintettek.

– Nem értjük mi ezt, Grűn! – sajnálkozott Zacskós Filkó azorrát piszkálva.

– Hülyék vagyunk mi ehhez! – kishitűsködött Pipec, ésbőgni kezdett.

Kamu nem szólt egy szót sem, mert már öt perccel ezelőttelfelejtette, hogy miről is gondolkodott az előbb.

– Menjünk haza disznótrágyát zabálni! – javasolta Pipec.– Megőrültél! – vágta hátba a kisásóval barátját Kamu. –

Amit te mondtál, az már régóta tilos!– Hű, igaz, igaz… – ismerte el Pipec. – Csak egy rossz

genetikai program. Visszaütött egy hibás gén.– Nem az volt, te ütődött, hanem az én kisásóm! –

röhögött Kamu, és még egyszer fejbe verte. Annyiramegtetszett neki ez az elfoglaltság és az, hogy közben Pipecúgy visított, akár egy szopós malac, hogy még legalábbötvenszer ezt tette vele. Látszott, annyira belelendült, hogyképtelen abbahagyni.

– Hé, nem ér! – lépett közbe Filkó. – Ez már verekedés!Nem tudta szegény folytatni, mert Kamu őt is fejbe vágta,

amitől elakadt a szava.Grűn, aki általában nem szokott közbelépni, amikor

kilátogatott a terepre, hogy megfigyelje a Kreténekviselkedését, most mégis úgy érezte, talán érdemes volna

151

megakadályozni, hogy Kamu viccből megölje a barátait. Szelíderőszakkal kicsavarta a Kretén kezéből a kisásóját, majdledugta a torkán, hogy ne ordibáljon a veszteség miatt annyira.

– Na, de fiúk! – méltatlankodott Grűn. – Emlékezzetekcsak! Ugye, hogy nem erre tanítottalak benneteket!?

A kretének szégyenkezve ölelték át egymást, és sírtak,akár az idióták.

– Na jól van, jól van! – simogatta meg mindegyikük fejétGrűn. – Ne itassátok az egereket!

– Hé, magának ehhez semmi köze! – förmedt rá Grűnreegy egér. – Szomjasak vagyunk és igen is, hogy igényeljük,hogy itassanak bennünket!

– Takarodjatok innen, de azonnal! – kiáltotta Grűn, mire akretének elinaltak.

– Hé, nem rátok gondoltam! – emelte fel a hosszú botjátGrűn. – Az egerek takarodjanak!

A kretének visszajöttek, az egerek meg eltakarodtak.Végszóra megérkezett három lovas. Igaz, csak ketten ültek alovon, a harmadik a hátán cipelte a lovát, ami igen murislátvány volt messziről is, de hasfájásig röhögtető közelről.

– Drága barátaim! – lelkendezett Grűn. – Hátmegjöttetek!? Hallottátok a rossz híreket?

– Hé, mi ismerünk titeket! – mondták a kretének éslátszott, nagyon kutatnak az emlékezetükben.

– Persze, hogy ismerjük egymást! Hiszen három filmben isegyütt szerepeltünk, meg aztán ott volt az Összkár-gála is,utána a hajnalig tartó muri – nevetett Popkorn, az egykoriKósza.

– Hö! – mondta Himbilimby a törpe, aki halk puffanással aföldre tette a lovát.

152

– Mondtam, hogy dögnehéz lesz! – figyelmeztette Lealáz,aki Tünde volt. Ez nem egy betegség, hanem egy létforma voltitt errefelé Szutyokföldön.

– Nem gondoltam, hogy meg fog dögleni!– bosszankodotta törpe. – Olyan egészségesnek látszott, amikor megvettem.A hentes is azt állította, hogy majd meglátom, a ló szinteörökké fog élni.

– És nem gyanakodtál, hogy már egyáltalán nem voltfoga? – kacagta Popkorn, aki jelenleg király volt valami közelibirodalomban.

– Miért gyanakodtam volna? Mondtam már, hogy nemértek a lovakhoz!

– Legalább vigasztaljon a tudat, hogy nem te ölted meg! –hahotázott Lealáz.

A törpe bosszús volt, még a négy Kreténnek sem tudottörülni igazán.

– Mi újság van veletek, Kretének? – kérdeztebarátságosan Popkorn. – Régen nem láttalak benneteket!

Pipec és Kamu nem értették a kérdést, vagy ha értettékis, nem mutatták. A földet nézték, és közben folyt a nyáluk.

– Elpatkolt a szegény nagyanyám, Büdös Bimbó –újságolta Zacskós Filkó szipogva. Élő bizonyítéka volt annak,hogy noha idióta volt, bizony mély érzelmei voltak. –Képzeljétek, rám hagyta a Gyűszűt! – hüppögte.

– Rád hagyta? – lepődött meg Grűn. – És még csak nemis mondtad nekem?

– Hát… nem kérdezted… – védekezett Filkó a szeméttörölgetve

– Ez igaz… – ismerte el Grűn.

153

– Na, és mihez kezdesz most a Gyűszűddel? – kérdeztePopkorn kíváncsian.

– Eladom a feketepiacon – vágta rá Filkó.– Te őrült vagy! – morgott Himbilimby.– Egy ilyen értéket nem szabad csak úgy elkótyavetyélni a

feketepiacon! – figyelmeztette Grűn.– Egy vacak Gyűszű! – ingatta a fejét Filkó, és merengve

nézett maga elé. Nem tudni, mi járhatott a fejében, de azbiztos, hogy nagyon messzire járhatott már innen, amikor Grűnmegbökte a botjával.

– Jaj! – rezzent össze Filkó.– Ne add el a Gyűszűdet, fiatal barátom! – kérlelte

Popkorn, a király.– Miért ne? – kérdezte Filkó. – Nincs pénzem, ez meg

állítólag sokat ér.– A pénz nem számít! Csakis a varázserő, ami benne

lakozik! – figyelmeztette most Lealáz, a Tünde.– De nekem kell a pénz! Vennék belőle sört meg rengeteg

kaját, a többit meg befektetném az ágyamba.– Nagy hibát készülsz elkövetni, Filkó! – figyelmeztette

Grűn. – Jobb lenne, ha fognád magad és hazamennél, mert agonosz Kleptomán csakis ilyen alkalmakra vár.

– Milyen alkalmakra? – meresztett nagy szemeket Filkó.– Olyan alkalmakra, amikor nem vagy otthon!– De miért jó az neki, ha nem vagyok otthon? – kérdezte

Filkó, aki nem volt egy lángelme.– Mert ha nem vagy otthon, akkor könnyebben el tudja

lopni a kincsedet! – magyarázta angyali türelemmel Grűn.– Kincsemet? De nekem nincs is kincsem! Vagy van? –

154

tanácstalanodott el Filkó.– Persze, hogy van! A Gyűszű! Az a te kincsed! –

emlékeztette Grűn.– Tényleg! Ezért akarom eladni! – bólogatott bőszen Filkó.

– Nem akarok kincset tartani a házamban, mert az veszélyes.Inkább pénzt akarok érte. De az is lehet, hogy elcserélnémvalami másra… Például… Esetleg… több dologra. Hogyha azegyiket ellopnák, a másik még megmaradna nekem. Márkaptam is ajánlatot egy illetőtől. Még soha nem találkoztamvele, pedig annyira ismerősnek tűnt. De biztosan csakképzelődöm. Úgy hívják, hogy Küllem. Nem ismeritekvéletlenül? Jut eszembe, mit is mondtál, Grűn, hogy hívják azta Micsodát? Tudod, azt az Izét?! Igen, szóval a Gyűszűt kériezekért a tárgyakért cserében. Szerintetek cseréljek vele?

155

13. Sir Long Teatime

Miközben más helyszíneken egészen más eseményekzajlottak, Hindy Jones és Clara Soft felhívták telefononújdonsült barátaikat. Mivel a fiatal srácok még nem jártakmesszire, szívesen visszajöttek értük, és eltolták őket SírLong Teatimehoz, aki Hindynek volt régebben a barátnője.Igen, az akkoriban volt, amikor Teatime még nőként élte azéletét. Ám azóta átoperáltatta magát férfivá és már nemmutatott érdeklődést az erősebbik nem iránt.

A lerobbant autóval lassan lehetett ugyan közlekedni, ámrendkívül biztonságosnak bizonyult az utazás, hiszen a Párizsutcáin felbolydult darazsakként járőröző rendőrök egyetlenegyszer sem állították meg őket. Eszükbe sem jutott, hogy akörözött személyek egy lerobbant autóval menekülnek előlük.Annyira abszurdnak és lehetetlennek tűnt még a feltételezésis, hogy egy ilyen járgánnyal menekülni lehet, hogy egyáltalánmeg sem állították őket.

Sír Long Teatime nagy örömel fogadta őket szerénynyaralójában. Hindy még nyelves puszit is kapott tőle, Clarátviszont csak símán lesmárolta, és utána mammológiaivizsgálatnak vetette alá.

– Ugye, hogy milyen picik a melleim? – fakadt sírva Clara.– Dehogyis, kedvesem! – vígasztalta Teatime. – Remek

dudái vannak. Sok férfi irígyelné, ha ilyen dudái lennének.– Tényleg? Hát nem akkorák, mint egy elvakart

156

szúnyogcsípés? – remegett meg Clara hangja.– Mondom, hogy nem! – bizonygatta Teatime, és egy tükör

elé vezette őket.– Tessék, nézze csak meg magát! – ajánlotta Teatime.Clara, aki mint sok nő, soha nem mert tükörbe nézni, mert

annyira kishitű volt, hogy az már fájt a pasijuknak, mostboldogan fedezte fel, hogy a mellei akkorák, mint egy-egykisebb görögdinnye.

– Picit lehetnének nagyobbak, nem? – kérdezte aggódva.– Bár még sohasem láttam őket tükörből…

– Kedveském, higgye el, hogy a mellei tökéletesek!Pontosan úgy vannak jól, ahogy vannak. Vétek lenne őket mégnagyobbra növelni, mert ha így tenne, nagyon megbánná.Akadályozná önt a mindennapi életben.

– Lehet, hogy igaza van… – felelte Clara, akin látszott,meggyőzték Teatime szavai.

– Drága Hindy! – fordult Jones felé Teatime. – Nagyonörülök, hogy ennyi év után viszontlátlak.

– Én nem kevésbé – hazudta Hindy.– Mi járatba vagytok itt nálam, ahol nem hogy a madár, de

még vendég sem jár soha?– Azért jöttünk el hozzád, mert ez áll itt most ebben a

könyvben – vallotta be Hindy.– Nem tagadom, ez nyomós indok – hümmögött Teatime.– Másrészt viszont megtaláltuk a Micsodát. Bidé Szaniter

rejtette el a Swiff Bank of Spricc széfjében.– Jaj, egek ura, ne hagyj el! – sápadt el Teatime. – Ne

mondjátok, hogy megérintettétek a tárgyat?!– Hát, ami igaz az igaz, mindketten kézbe vettük! –

157

vallották be a vendégek pironkodva.– Ó, kárhozat! Ráadásul mindketten megfogtátok! Egek!

Mekkora nagy szerencsétlenség! Micsoda rettenet! – kiltoztaTeatime, és rohangálni kezdett a lakásában.

Hindy és Clara idegesen figyelték.– Régebben is őrült volt? – súgta oda Clara Hindynek.– Nem ennyire! – súgta vissza Hindy diszkréten. – Bár

akkor meg sikoltozott, és sokkal magasabb volt a hangja.Amikor Teatime befejezte a rohangálást, lerogyott a

kanapéra, és ott jajongott.– Az, hogy kézbe vettétek, a Micsodában elindított egy

párosodási programot – magyarázta Teatime. – Most márnem fog addig nyugodni, amíg meg nem találja a párját azIzét.

– Lassabban, lassabban! Mi az az Izé? – vágott közbeHindy.

– Az Izé is egy varázstárgy! Méghozzá a Micsodának apárja. Ha az Izét belehelyezik a Micsodába, létrejön a nagyegyesítés. Amiről minden alkímista beszél. Ez azaranycsinálás lényege.

– Arany lesz belőle? – értetlenkedett Clara. – Az miértlenne baj?

– Nem, nem, dehogy! – rázta a fejét Teatime. – Azaranycsinálás nem azt jelenti, amire gondoltok. Azaranycsinálás egy szimbólum. A nagy egyesítés jelképe. Deha nem megfelelő módon csinálják, akkor fegyver lesz belőle.Halálos fegyver. És az fogja irányítani, aki véghezvitte a nagyegyesítést. De az is lehet, hogy nem ez fog történni, hanemvalami rosszabb, amibe most nem is akarok belegondolni.

Hindy és Clara némán összenéztek.

158

Semmi kétség nem férhetett hozzá, Teatime vagy komplettőrült, aki bolondokházába való, vagy igazat mondott az imént,akkor viszont nagyon nagy baj van.

– Most mit tegyünk? – kérdezte Hindy.– Bajban vagyunk, igaz? – aggódott Clara, de nem

annyira, mint eddigi életében a kis, fejletlen mellei miatt.– Bajban akkor lennénk, ha a Micsoda itt volna most

veletek és hallotta volna azt, amit mondtam az előbb –mosolyodott el Teatime. Amikor látta, hogy vendégeielsápadnak és nem tudnak megszólalni, a fejéhez kapott, ésmegint rohangálni kezdett a lakásában.

– Nem hiszem el! Nem hiszem el! – sírta, és a haját tépteközben.

Amikor Hindy kivette a táskájából és megmutattaTeatimenak, már kénytelen volt elhinni. Óvatosan közelebbment és megnézte.

– Azonnal zárd be azt a táskát! – kiáltotta. – Nem szabadnapvilágra kerülnie!

– De hát miért baj az, hogy itt van velünk a Micsoda? –kérdezte idegesen Hindy.

– Azért, mert a Micsoda intelligens valami. – Képes arra,hogy érzékelje, megfejtse és megértse az emberigondolatokat. Most már, hogy elmondtam nektek, hogyanegyesíthető az Izé és a Micsoda, ő is jól tudja, hogy mit kelltenni a nagy egyesítéshez. Eddig is érezte, de most már tudjais, hogy mit kell tennie.

– Ajjaj! – kapott a fejéhez most Hindy és Clara. Látták már,hogy nagy a baj.

– Azonnal el kell hagynunk Párizst! – torpant meg hirtelenTeatime. Hirtelen abbahagyta a sopánkodást, és egészen

159

megváltozott a tekintete. Céltudatos lett és sürgető apillantása.

– A nyomunkban van a rendőrség! – újságolta Hindy.Észrevette a változást Teatime tekintetében, de nem tudtamire vélni, ezért nem is foglalkozott vele többet. – Fogalmamsincs, hogyan léphetnénk meg előlük.

– Miért üldöznek benneteket? – kérdezte Teatime hidegen.– Alapvetően azért, mert a Louvre-ból kölcsönvettük egy

időre a Spicces madonnát…– Micsoda? – képedt el Teatime. – Azt akarjátok mondani,

hogy elloptátok?– Nem loptuk el, csak elhoztuk, hogy tanulmányozhassuk –

felelte Clara.– Még mindig nem hiszem el! – emelte az égre a kezét

Teatime.Amikor Hindy elővette a festményt, Teatime álla leesett a

csodálkozástól.– Egek ura! Ez tényleg a Spicces madonna! – hebegte és

szinte remegett a hangja az izgalomtól. – Mekkora nagyostobaságot csináltatok! A festményben ugyanis titkos kódotrejtett el Leonardo De Fincsi, aki a Kőműves Brigádokvezetője volt akkoriban. A titkos tudás azt ecseteli hogyanlehet egyesíteni az Izét és a Micsodát.

– Egy használati utasítás? – kérdezte izgatottan Hindy.– Pontosan az! – felelte Teatime.– De hol van elrejtve a képen? – kérdezte Clara. –

Hosszasan tanulmányoztuk, de nem találtunk semmit.– Azért kedvesem, mert a használati utasítás a legenda

szerint csakis infravörös fényben látszik – magyarázta

160

Teatime, és máris hozta az infralámpáját, amivel akkor szoktaaz arcát besugározni, amikor megfázás gyötörte. Nemvacakolt sokat, rögtön üzembe halyezte. A speciális fényben aSpicces madonna azonnal eltűnt a képről és megjelent valamiegészen más. Egy férfialak, aki feszes gumiruhába voltöltözve, a kezét ökölbe szorítva az égnek emelte. A tekinteteaz égre meredt, mintha felfelé törekedne a felhők fölé. Aruhájának közepére egy nagy „H”betű volt hímezve.

– Ez a Hipermen! – döbbent meg Teatime.– Tehát valóban létezik? – döbbent meg Hindy. – Eddig azt

hittem, hogy csak legenda a létezése, csak aképregényrajzolók kreatív elméjének szüleménye.

– Mit keres a Hipermen a Spicces madonnában? –értetlenkedett Clara.

– Várjunk csak egy pillanatig! – fogta a fejét Teatime,mintha egyszerre csak túl sok gondolata támad volna,amelyeken nem tudott volna urrá lenni. – Ez… Ez lehetetlen…

– Micsoda? – kérdezte Hindy remegő hangon. Clarávalegyütt teljesen hatása alá került az eseményeknek.

– Hipotézisem szerint, ha végbemegy az egyesítésfolyamata, akkor az eredmény a Hipermen lesz. A Hipermenaz emberiség védelmezője, egy hihetetlen erejű fegyver,amelynek segítségével legyőzhető minden ellenség. De csakakkor szabad előhívni, csak akkor szabad véghezvinni azegyesítést, ha valami ezt indokolja. Ha akkor történik meg azIzé belehelyezése a Micsodába, amikor nem is fenyegetisemmi az emberiséget, akkor az egyesítés nem fog sikerülni.

– Ezt meg miből gondolod? – kérdezte Hindy hitetlenkedve.Teatime kikapcsolta az infralámpát, felgyújtotta a rendes

világítást és beszélni kezdett. A hangja nyugodtnak tűnt, de a

161

vendégei látták, hogy roppant izgatott, csak igyekszikvisszafogni magát. De a kérdésre nem válaszolt, elengedte afüle mellett. De látszott, hogy nagyon ideges lett.

– Nézzétek meg a képet!– Megnéztük már néhányszor… – vallotta be Hindy.– De azt nem vettétek észre, hogy miféle számok, jelek,

szimbólumok vannak elhelyezve benne, igaz? – fölényeskedettegy pillanatra Teatime.

– Mi tagadás… – kezdte Clara, de Teatime leintette.– A Spicces madonna a kezében lévő kupát az utolsó

vacsoráján tartotta a kezében, amikor is halálra ette és ittamagát. A kupán szimbólumok találhatók. Ezeket haösszeadjuk, mert számokról van szó, majd megszorozzuk akönyv szerzőjének születéskori életkorával, akkor kapunk egyszámot. Ez a szám a Micsoda. Ez látszólag egy szimbólum,ám valójában egy tárgy. Erről rengeteget lehetett hallani már atudományos világban, de mindenki azt gondolta, ez csupánvalami alkimista félrevezetés. Eddig ember nem volt rajtamkívül, aki hitt volna benne, hogy fizikai formában is létezik aMicsoda. Évszázadokon keresztül senki sem tudta, hogy miez, és hogy hol van elrejtve. Arról pedig végképp fogalmuksem volt, hogy mire való. Ezért aztán, a legenda ide-vagy oda,a legutóbbi két évszázadban már senki nem akartamegkeresni, mert mindenki azt gondolta, ez csak valami tréfa.Leonardo De Fincsi ugyanis nagyon humoros ember volt amaga korában. Számtalan találmány fűződik a nevéhez, de aztcsak igazán kevesen tudják róla, hogy ő találta fel még aviccet is.

– Komolyan? – kérdezte Clara meglepetten.– A lehető legkomolyabban! – erősítette meg előbbi

állítását Teatime.

162

– Nem értek valamit! – csóválta a fejét Hindy. – Miért nemtalálta meg senki ezt a Micsodát, hiszen annyian keresték?

– Még az Inkvizíció is valójában ezt kutatta – bólogatottTeatime. – Valójában nem a boszorkányokat akarta elfogni,hanem ezt a Micsodát kereste. A rengeteg boszorkányégetés,kínzás csak arra volt jó, hogy fedezze a nagyszabásúműveletet.

– Ha ennyire keresték, miért nem találták meg soha? –kérdezte Clara.

– Egész egyszerűen azért, mert ostobák voltak. Egy titkosrend, a Kőműves Brigádok őrizte évszázadokon át mindkéttárgyat, az Izét is meg a Micsodát is. Legalább is így tartja alegenda. A két tárgyat külön-külön, titkos helyeken rejtegették,és csak nagyon kevés kiválasztott tudta, hogy hol. Az, hogymost a Micsoda előkerült, minden képzeletet felülmúlóanérdekes, különös, de egyben rettenetesen veszedelmes dologis – összegezte Teatime.

– Most mit tegyünk? – kérdezte aggodalmaskodva Clara.– Mint mondtam, sürgősen el kell hagynunk az országot! –

lett izgatott újfent Teatime. – Javaslom, emigráljunk Angliába.Ott az emberek a másik oldalon közlekednek. A franciarendőröknek ez annyira bonyolult, hogy lefogadnám, nemmernek minket követni.

– Remek terv – bólogatott Hindy – csak nem tudom, miféleközlekedési eszközzel fogunk átjutni oda.

Teatime gondolkodott, majd felcsillant a kontaktlencséje,amikor kitalálta:

– Marha egyszerűen!

163

14. Az egyesítés

Az ötlet tényleg korszakalkotó volt. Sőt, kézenfekvő, hiszenTeatime marha sokat keresett a marhákon, amelyeket azértexportált Angliába, mert az ottani állomány jelentős mértékbenlecsökkent vagy megkergült. Illetve, először megkergült, majdéppen ezért aztán le is csökkent. Mivel az éppen esedékesszállítmányt ezekben a percekben kellett útnak indítani,Teatime rábeszélte hőseinket, hogy rendhagyó módonutazzanak a szigetországba.

Mivel nem volt vesztenivalójuk, rögtön ráálltak. A székre,mert onnan könnyebb volt bemászni. A lyukba! Ami kicsinektűnt, túlságosan is kicsinek, és azonnal tudni lehetett, hogyszűk is lesz, de nagyon.

És a szaga! Az valami rendkívüli volt!Külső segítség is kellett, de felesleges volt aggódniuk,

Teatime a kalimpáló lábaikat annyira betuszkolta, hogy máregyáltalán nem is állt ki hátul… Hát igen, mit szépítsük, Hindyés Clara nem fértek bele könnyedén a tehenek fenekébe. Bára rövid, kétnapos utat akár lélegzet visszafojtva is meg lehetettvolna tenni, de nekik mégsem sikerült, mert előtte soha nemgyakoroltak. Amikor megérkeztek a világtól elzárt szigetre,Angliába, rosszkedvűen kászálódtak ki a döglött tehenekből.

– Sajnos, ezt az áldozatot meg kellett hozzuk a szent célérdekében – porolta le róluk egy autómosóban a tehénbélportTeatime.

164

Hőseink bőrig áztak, de szerencsére a szárítóprogramháromszori igénybevétele után már frissek, üdék és főkéntszárazak voltak. No, és persze illatosak.

– Zseniális ötlet volt, igaz? – lelkendezett Sír Teatime. –Engem, mint egyszerű francia pásztorlánykát simánátengedtek, még meg sem motoztak rendesen, csak aszoknyám alá nyúltak be egy kicsit a vámosok. Amikor látták,hogy milyen huncut kis gumibotom van, azonnal felhagytak amotozással és fintorogva beengedtek az országba. Acsomagjaitokat a hátizsákomban csempésztem be azországba.

– Én mégis azt mondom, hogy ez volt a legsz….bb ötleted,ami valaha is kipattant az agyadból – köpködött Hindy, mertfogat még nem tudott mosni.

Clara utálkozva bólogatott.– A lényeg, hogy sikerült. A francia kopók lemaradtak,

akár a borravaló.– És most hová? – kérdezték hőseink az azóta már

öltönybe öltözött Sír Long Teatime-t, aki ismerős volt errefelé,mert hosszú ideig itt élt, hiszen az Akadémián dolgozott. Mintportás. Nem is csoda, hogy mindnekiről mindent tudott, és azintézmény legnagyobb tudású éppen ezért legnagyobbhatalmú, legbefolyásosabb embere lett. Még azt is elérte,hogy a királynő lovaggá üsse.

– Ellátogatunk a Szent Gól székesegyházba – mondtaTeatime. – Ott vár egy barátom, aki nagy segítségünkre leheta továbbiakban.

Mivel Londonban mindenki csak földalattival közlekedett,ők taxival mentek. Hindy és Clara amerikaiak voltak, ezért nembeszélték a helyi brit angolt, a Cockney-t, és nem értették,hogy Teatime valójában nem a Szent Gól székesegyházba,

165

hanem valahová, egészen máshová szállította el őket.Amikor megérkeztek és kiszálltak a taxiból, hőseink

azonnal felismerték, hogy ez bizony nem a Szent Gólszékesegyház, hanem valami egészen más.

– Madam Tüsző panoptikuma… – olvasta hangosan Claraa feliratot.

– Nem azt mondtad, hogy a Szent Gólba megyünk? –kérdezte gyanakodva Hindy.

– De azt mondtam, ám meggondoltam magamat – nevetettTeatime, és elővett a zsebéből egy Berettát. – Csak semmiostobaság, barátaim!

– Teatime! Elárultál minket! – döbbent meg Hindy.– Maga, maga… hazudott nekünk! – háborodott fel Clara.– Pontosan, drágám! – vigyorgott kegyetlenül Teatime,

akinek különös fény égett a tekintetében. – Valójában olyankicsik a melleid, mint két szúnyogcsípés. Méghozzá elvakarásnélkül!

– Jaj, ne! Tudtam, tudtam! – sápadt el Clara, és bőgnikezdett.

Hindy teljesen döbbent volt. Nem hitte volna, hogy Teatimeilyen csúnyán el fog velük bánni. Noha viharos körülményekközött szakítottak annak idején, még villámlott is az ég akkor,ha jól emlékezett, de ezt azért mégsem gondolta volna, hogyTeatime ilyen kegyetlen bosszút fog állni rajta. Bár az, hogymiatta operáltatta át magát nőből férfivá, intő jelnek kellettvolna lennie, ám Hindy sajnos mégsem hallgatott az eszére.Most aztán átkozta magát, amiért ilyen ostoba volt.

– Gyerünk befelé! – noszogatta őket Teatime. – Nincs sokidőnk, mert mindjárt vége a könyvnek és jönnek a reklámoldalak.

166

– Mégis, mit akarsz velünk tenni? – kérdezte Hindy.– Majd megtudod, drágám, amikor eljön az ideje – felelte

Teatime olyan hangnemben, hogy abból Clara is világosanérezte, valószínűleg az lesz az utolsó dolog, amit ebben azéletükben meg fognak tudni.

Madam Tüsző panoptikuma elvarázsolt egy hely volt. Többszáz híres ember, történelmi személyiség, királynők,futballisták, diktátorok és más, efféle söpredék viaszszobrátállították itt ki, hogy a betérő népek megtekinthessék,levideózhassák és megtapogathassák az élettelenmásolatokat. Ez volt a panoptikum mindenki számára ismertrésze.

Ám a hátsó helyiségben, meghúzódott egy titkos terem. Itttartotta összejöveteleit fekete csütörtökökön a NihilistaEgyház. Teatime ide, ebbe a terembe terelte be Hindyt ésClarát, akik amint meglátták, hogy miféle szertartás közepébecsöppentek, azonnal kiáltozni kezdtek és menekülni próbáltak,de hiába, hiszen nem volt menekvés. Mindenki másnál fegyvervolt, ők viszont olyan fegyvertelenek és védtelenek voltak, mintPiroska, amikor először találkozott a farkassal.

A terem kör alakú volt, biztosan azért, nehogy sarokbalehessen szorítani a vallás hirdetőit. A kissé nedves, csupaszkőfalakon, körös körül körbe-körbe, a fáklyatartókban fáklyákégtek.

– Kötözzétek meg őket is! – parancsolta egy hang durván.Hindy és Clara még fel sem ocsúdhatott döbbenetében, márismeg voltak kötözve mint a húsvéti sonka. Amikor körbenéztek,nagyot néztek. Ugyanis a terem telis-tele volt foglyokkal.

– A szentségit! – sziszegte Hindy. – Oda nézz!Clara is látta, hogyne látta volna! Ezt nem lehetett nem

észrevenni. Hozzájuk hasonlóan a falhoz láncolva ott állt

167

Zacskós Filkó, Kamu, Pipec, Popkorn, Himbilimby és Lealázés persze Grűn Alf is. Mindannyian rémültnek látszottak.

Éppen úgy, mint a Mix-menek. Ők is harcképtelenné téve,erejüktől megfosztva, megalázva és kigúnyolva lógtak sajátsúlyuknál fogva a karikákra rögzített vasláncokon és elhalóhangon nyögtek. A legmegrázóbb látvány talán Mix professzorvolt, akit a kisautójával – amelybe bele volt szorulva és nőve ateste – együtt akasztottak fel, méghozzá fejjel lefelé, hogy ígymég jobban megkínozzák.

A teremben feltűnően hideg volt. Clara megdöbbenve vetteészre, hogy a lehelletük is látszik. De még jobbanmegdöbbent, amikor észrevette, hogy mindenfelé eszkimóterroristák járkálnak fel és alá, és folyamatosan ellenőrzik,hogy a foglyok jól meg vannak-e láncolva.

– Eszkimó terroristák! – suttogta a nő Hindy felé.– Mit akarhatnak tőlünk? – kérdezte a férfi.– Fogalmam sincs! – felelte Clara.A terembe ekkor egy rejtekajtón keresztül sötét figura

lépett. Olyan sötét volt, hogy szemébe húzott köpönyegébőlmég az arca sem látszott ki. Fenyegető árnyék volt, csak úgysütött belőle a gonoszság. Ez meglehetősen furcsa volt, sőt,paradox dolog, hiszen amerre járt, a levegő is megfagyottkörülötte.

Egy undorító kis alak mászott elébe, és egy csillogótárgyat adott át urának.

– Megszereztem, nagyuram! Itt van a kissz drágasszág,amit parancsoltál.

– Jól van, Potyagól, vagy ha jobban szereted, hívhatlakinkább Küllemnek is.

– Lekötelezel, nagyuram! – hajbókolt a kis teremtmény, aki

168

úgy nézett ki, mint aki egy forradalmian új, sugárterápiávalegybekötött szőrtelenítő eljáráson esett át. Gusztustalan volt,mint egy doppingszeren hízlalt, feltuningolt meztelencsiga.

– Akkor most hogyan szólítsalak? – dörrent a hang.– Mindegy… – reszketett a teremtmény.– Mindegynek? – lepődött meg a komputerrel generált

mély hang tulajdonosa.– Nem, nem, félreértettél, ó hatalmasság! Mindegy, hogy

Küllemnek vagy Potyagólnak hívsz. Bár azért jobban szeretemegy hajszállal a Küllemet, mert az szebb egy kicsit. Viszont, azis igaz, hogy a Potyagól meg emlékeztet még azokra azidőkre, amikor még szép voltam, fiatal, és nem kellett ilyentörténetekben szerepeljek csak azért, hogy tudjak vennimagamnak piát.

– Döntsd már el nyomorult, hogy miként szólítsalak! – lettegyre türelmetlenebb a hang tulajdonosa. – Hát nem látod,hogy hatalmas diadalt arattam, és már éppen szeretnékhozzákezdeni a végső ceremóniához, a nagy egyesítés szentfolyamatához, de te feltartasz ebben, szerencsétlen!

– Ó, nagyon sajnálom hatalmas nagy úr! – sajnálkozottKüllem. – De te méltóztattál megkérdezni, hogy mikéntszólítsál majd ezután.

– De te nem válaszoltál, hanem kétértelmű fecsegéseddelakadályozod a finálé bekövetkeztét!

– Én nem akadályozom, ó, hatalmas nagy úr!– De bizony, hogy akadályozod!– De nem! – mondott ellent a rusnya kis féreg olyan

szemtelenül, hogy mindenki felszisszent. Érezhető volt, hogyez a hatalmas nagy uraság nem fogja már sokáig tűrni avisszapofázást, a sok fecsegésnek előbb utóbb halál lesz a

169

vége.– Meghalsz, nyomorult! – dörrent a hang, és éppen látható

volt, hogy a fekete alak pusztakezes technikával le akarjarúgni a szerencsétlen kis gnóm fejét, de az ügyesen a földrevetette magát, és egy A/4-es papírt húzott elő sebtében akabátjából.

– Várj még, ó hatalmas nagy uraság! – könyörgött Küllem.– Hát nem emlékszel már, hogy saját véreddel írtad alá nekemezt a nyilatkozatot, amelyben kötelezettséget vállaltál arra,hogy engem, történjék bármi is, soha, semmilyen körülményekközepette nem fogsz sem megölni, sem pedigmegnyomorítani, és nyolc napon túl gyógyuló sérülést is csakakkor szerezhetsz nekem, ha én ebbe előzetesen írásbanbeleegyeztem? Vagy talán már elfelejtetted, hogy mit ígértélnekem, ó, nagyúr?

– Bakker! – mérgelődött a fekete rém. – Tényleg eztígértem! De már megbántam, hogy így tettem. Nem lehetnemégis valahogyan kijátszani ezt a dokumentumot? – kérdezteaz ügyvédeitől, akik körbezsongták, mint méhek a kaptárt.

– Sajnos nem lehet! – csóválták a fejüket az ügyvédek. –Sajnos Küllemet, aki született Potyagólként, jelenlegSzutyokföldi lakos, anyja neve Para Zita, sajnos nembánthatod, ó, hatalmas nagy megbízónk, egy újjal sem.Követelései jogszerűek. Ha mégis megteszed, le fog rádsúlytani a jog, és elér a törvény szigora. Azt pedig még te semakarhatod!

– Jaj, azt tényleg nem akarom! – szisszent fel a feketeszörnyeteg. – Akkor hát, egye fene, nem bántalak kisnyomorult. Élj hát!

– Köszönöm, nagyuram! – lelkendezett Küllem. – De nemfelejtetted el ugye a jutalmamat sem?

170

– Méféle jutalmadat? – ordított fel dühében a fekete rém.– Hát azt mondtad, hogy busás jutalmat kapok, ha

megszerzem neked mindazt, amit csak akarsz.– Soha nem mondtam ilyet! – hazudta a rém.– Dehogynem, rettenetesen hatalmas nagy uraság! –

figyelmeztette Küllem. – Itt van ez a szerződés, amelybensaját véreddel írtad alá azt a lemondó nyilatkozatot, amelybenkötelezettséget vállaltál arra nézve, hogy ha megkapod azáltalam pontosan, határidőre leszállított nagyértékű árút, aGyűszűt, akkor lemondasz a javamra a birodalmadról, ezenkívül vagyonod egyharmadáról, valamint befizetsz számomraegy komplex plasztikai műtétet a legdrágább ilyen jellegűbeavatkozásokra szakosodott klinikára.

– Megöllek! – tajtékzott a rém!– Ó, ne tedd ezt velem hatalmas nagy uram! Emlékezz

csak, hogy külön szerződést írtál nekem a saját véreddel,amelyben kötelezettséget vállalsz arra nézve is, hogy méghirtelen felindultságból sem fogsz megölni soha.

– Ááááá! – ordítozott tehetetlen dühében a rémpofa, majdintett ügyvédeinek, hogy azonnal távolítsák el innen Küllemet,és adjanak meg neki mindent, amit csak kialkudott magának.

Amikor ez megtörtént, a rém fellélegzett. Intett azeszkimóknak, hogy vezessék be Arrogánsmimóza Rózapüspököt.

Nem telt bele két perc, és a püspök ott térdelt a feketealak előtt.

– Jó munkát végeztél, Róza! – dörrent rá emberére. – Megfogod kapni a jutalmadat.

– Becsaptál engem, uram! – rázta a fejétArrogánsmimóza. – Kihasználtad vallási fanatizmusomat,

171

elvakult hitemet és jószándékomat! Rossz útra tereltél, énpedig vakon hittem neked! Ő Fővezér, miért kellett ennek ígylennie?

– Azért, mert az az idióta író így akarta – suttogta a fülébeKleptomán, aliasz a Fővezér. – Nála ez most valami váratlanfordulat vagy mifene. Tudod!…

– Ja, persze – kapott észbe Arrogánsmimóza. – De hol istartottam?

– Ott, hogy felsoroltad lelki traumáidat, és azonnyavalyogtál, hogy milyen rossz most neked, amiért átvertelek.

– Hű, tényleg! – bólogatott Arrogánsmimóza. – Ha tudtamvolna, hogy mire készülsz, biztosan nem segítettem volna.

– Túlértékeled a szerepedet, Róza! – figyelmeztette afekete rém a püspököt. – Ne feledd, hogy te csak egy kisporszem vagy a gépezetben.

– Pótolhatatlan vagyok, mint bárki más! – ellenkezettArrogánsmimóza.

– Ne hidd azt, hogy nélküled nem értem volna el célomat!Erőm már most is hatalmas, de ha életre keltem a Hiperment,akkor én leszek a világ ura. Viselni fogom a Gyűszűt, amellyelirányítani fogom a teremtményt, ő pedig szavatolni fogja ahatalmamat az egész világon. – Kleptomán ekkor felnevetett,fogta Arrogánsmimózát és egyszerűen ellopta az egészembert.

Mindenki felhördült, mert ilyet még senki sem látott.– Ki lehet ez a megalomán őrült? – kérdezte suttogva

Clara Hindytől.– Szaddám Husszeinre tippelek… – felelte Hindy.– Az nem lehet! Őt már tavaly elkaptuk! – súgta vissza

Clara.

172

– Akkor pedig fogalmam sincs, hogy ki ez… De talánelárulja nemsokára.

A főgonosz, mintha kitalálta volna Hindy gondolatát,Teatime-ra mutatott.

– Megszerezted, amit kértem?– Igen, hatalmas nagy Kleptomán! Itt van, parancsolj, itt a

Micsoda, ahogy kérted. És itt van a festmény is, amelyelmagyarázza, hogyan kell véghezvinni a nagy egyesítést.

– Rendben, Teatime! Te fogod az egyesítést végezni!– Ahogy parancsolod, nagyuram! – hajlongott Teatime. –

De tudnod kell, csakis azért teszem, mert kényszerítesz rá,nem pedig azért, mert ez a szabad akaratom! Ezt itt és mostkijelentem! Kérem jegyzőkönyvezni!

– Ha ezt megteszed, soha többé nem fogok lefeküdniveled! – tiltakozott Hindy.

Teatime megmerevedett egy pillanatra. Látszott, mérlegelia lehetőségeket, majd szomorúan megcsóválta a fejét.

– Sajnálom, de nincs más választásom – mondta, majd akét táskával egyetemben a terem közepén felállítottfranciaágyhoz sétált. Ott az ágyra tette a két ládát, majdfelnyitotta őket. Először kivette a Micsodát, majd az ágyrahelyezte. Aztán az Izét fogta a kezébe, de azt nem tette azágyra, a Micsoda mellé, hanem egyenesen belehelyezte aMicsodába.

– Félek, valami rossz fog történni – súgta Hindy Clarának,aki teljesen maga alatt volt.

– Mi lehet még annál is rosszabb, hogy ma meg kelletttudnom az igazságot, hogy tényleg kicsik a melleim? Mi jöhetmég ezután?

– Mondjuk, hogy meghalunk… – találgatott Hindy.

173

De nem haltak meg! Legalábbis egyelőre nem. A teremközepén, a megláncolt, erejüktől megfosztott hősök szemeláttára atomvillanás történt, majd legnagyobb meglepetésükreaz oszladozó kis atomfelhőben ott feküdt az ágyon egyteremtmény.

– Mi a szösz?! – lepődött meg Hindy Jones. – AHipermen?

– Nem látom jól, de azt hiszem, hogy ő lesz az! –találgatott Clara Soft.

De nem az volt!A teremtmény hirtelen felült, majd felállt.Minden jelenlévő felhördült.A lény magas volt, erős, és szép, szürkéskék gumiruha

feszült izmos testén. De a feje bizony nem az a bátortekintetű, intelligens nézésű, kultúrált és kifinomult férfiarc volt,amit Hipermentől joggal elvárhattunk volna, hanem egy durva,kifejezéstelen tekintetű szörnyeteg pofája, amely nem egynemes emberi archoz, hanem egy vaddisznó durva pofájáhozhasonlított leginkább.

– Nézd a ruháját! – hebegte Hindy.– „U” betű van rajta! – suttogta Clara. – Vajon mit

jelenthet?– Szerintem azt, hogy Undorító… – találgatott Hindy.– Untermen? – kérdezte Teatime csodálkozva.– Höhöhöhö! – vigyorodott el Untermen, és félresöpörte

útjából Teatime-ot.– Sikerült! – bődült el Kleptomán, és felhúzta az ujjára a

Gyűszűt. Intett az eszkimóknak, hogy hozzák be Dilist, azalbínó négert, akit először óhajtott felszolgálni az újszülött

174

Hipermennek. Bár nem volt benne biztos, hogy újszülöttkéntkell bánnia vele, hiszen kifejlettnek látszott. Bár a feje fura voltegy kicsit, és a mellén sem „H” betű díszelgett.

– Teatime! Nem halhatsz még meg! – idegeskedettKleptomán. – Azonnal mondd meg, hogy mi történt! Érzem,hogy valami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. AHipermenről kitalált igaz történetekben teljesen másként nézki, mint ez itt.

Teatime, akinek minden csontja eltörött, és több sebbőlvérzett, a plafonról kiabált le, ahová felragadt. Kárörvendőenkacagott, majd elmondta az igazságot.

– A legenda szerint, ha akkor egyesítik az Izét és aMicsodát, amikor nincs is veszélyben a Föld, nem a Hipermenjelenik meg, hanem a gonosz ellenpólusa, az Untermen. És akimegidézi, az halállal lakol.

– Hidd el, sajnállak téged Teatime, de tudd meg, hogy te isnélkülözhető vagy.

– Félreértettél, Kleptomán! – nevetett erőtlenül Teatime. –Nem én idéztem őt meg, hanem te. Én csak végrahajtottam aparancsaidat, de valójában te akartad őt önös céljaidrahasználni. Ne feledd, hogy az előbb még jegyzőkönyvbe isvettük, mert sejtettem előre, hogy le akarod majd későbbtagadni. Most nézz hát szembe magad a halállal!

– Blablabla! – felelte Kleptomán. – Ha nem Hipermen,akkor Untermen. Hát nekem végül is mindegy. Iránnyítanitudom, úgyhogy felőlem hívhatják bárminek. Itt van nálam aGyűszű, amellyel irányítani fogom a teremtményt.

– Ez nem látott még Frankenstein filmet! – csóválta a fejétHindy. – Tudnia kellene, hogy mindig balul szoktak elsülni azilyesfajta dolgok.

175

Clara nem tudott szólni sem, mert Untermen nemlacafacázott sokat. Elkapta Dilist és befalta, akár az óvodás atízórait. Olyan gyorsan történt mindez, hogy nem volt időmegdöbbenni, szörnyűlködni, sikoltozni.

– És most, fiam, szolgálj engem! – rendelkezettKleptomán. – Én vagyok ezentúl urad és parancsolód.

– Szerintem egyáltalán nem is akar hozzámennifeleségül… – találgatott Clara, aki olvasott már róla, hogyhogyan is mennek egy házasságban a dolgok.

A szörnyeteg tétovázott.Kleptomán megpiszkálta az ujján a Gyűszűt, mire a

szörnyeteg tett egy lépést előre. Kleptomán megintmegpiszkálta a Gyűszűjét, mire Untermen hátrált kettőt. Addigaddig piszkálgatta a Gyűszűt, mire Untermen bemutatta, hogynem csak oldalirányban tudja őt mozgatni Kleptomán, hanemmég arra is képes, hogy hátraszaltót csináljon. Kleptománfelröhögött.

– Látjátok, nyomorultak! Nem csak az erőtöket loptam el,hanem megszereztem az uralmat a világ felett is. Én és azáltalam irányított teremtmény fog uralkodni ezután a Földön.Minden a miénk lesz! Az összes ország, az összes bank, azösszes természeti kincs, minden hadsereg, és még apénzeken is a mi arcképünk fog szerepelni. Az egyik oldalonaz enyém, a másik oldalon pedig az övé.

Ebben a pillanatban azonban felpattant az ajtó, ésberobbant a helyiségbe Rui Finesz felügyelő.

– Mindenki le van tartóztatva!Az eszkimók azonban nem beszéltek franciául, így nem

tudták, hogy meg kellene adniuk magukat. Komoly tűzharcalakult ki, amelyben végül a felügyelő hősi halált halt volna, ha

176

nem fogják el élve.– Maga meg kicsoda? – kérdezte Kleptomán.– Finesz felügyelő vagyok. Francia államrendőrség,

művészettörténész rohamosztag. Leltári számom: 1.Kleptomán dühösen közelebb sétált a harcképtelenné tett

zsernyákhoz.– Mit akarsz te itt, nyomorult? – kérdezte.– Tárgyalni! – mondta gyorsan Finesz felügyelő.Kleptomán mindenre számított, de erre nem. Intett

Untermennek, hogy még ne ölje meg a kis mitugrászt.Kíváncsian nézett a felügyelőre.

– Na, és miről akarsz velem tárgyalni? – kérdezte ismétnagy mellénnyel Kleptomán.

– A megadásról – felelte Finesz felügyelő.– Meg akarod adni magad? – kérdezte Kleptomán.– Nem, uram! Ön akarja majd megadni magát nekem… –

mondta Finesz felügyelő.– Hahaha! – nevetett erőltetett hangon Kleptomán. – Még

hogy megadjam magamat? Csak egy okot mondj, hogy miérttenném! – fölényeskedett továbbra is Kleptomán.

– Nos, uram, azért, mert birtokomba jutottak ezek a fotók,amelyek önről készültek titokban.

– Fotók? – dermedt meg Kleptomán. Látszott, elevenébevágtak a felügyelő szavai.

– Ahogy mondja! Fotók, amelyeken ön ártatlanplüssállatkákat ejt teherbe – mondta a felügyelő, és egyfényképalbumot húzott elő a kabátjából. – Remek képek, desemmiképpen sem ajánlanám őket 18 éve aluliaknak. Sőt,még 18 éven felülieknek sem…

177

– Honnan szerezted meg ezeket a fotókat, nyomorult? –ordította dühében Kleptomán.

– Letöltöttem az Internetről – vallotta be a felügyelő. – Azegyik megalázott, megrontott plüssállatka saját blogjábankipakolt és felpakolt néhány fotót.

Kleptomán idegesen pillantott körbe. A megláncolt, eddigmegalázott, félelmükben rettegni sem merő foglyok mostelőször mertek mozgolódni. Néhányan röhögni kezdtek, abátrabbak fújoltak.

– Hallgassatok! – ordította Kleptomán.– Sajnos, mösszijő Kleptomán, attól tartok, hogy ön

nevetségessé vált az emberek előtt. És szuper teremtményide vagy oda, az, aki nevetségessé válik a választópolgárokelőtt, az bizony nem lehet a világ ura. Egy szó mint száz, le kellmondania, és be kell fejeznie a politizálást.

– Egy frászt! Bebizonyítom, hogy én még így is lehetek avilág ura! – erősködött Kleptomán.

– Nem lehet! – csóválta a fejét Finesz felügyelő. –Kérdezzen meg csak bátran akárkit! Meg fogják mondani,hogy nem lehet.

– Na jó! – egyezett bele Kleptomán. – Tegyünk egy próbát!– Tegyünk! – bólintott a felügyelő.Kleptomán odesétált egy Mix menhez, nevezetesen

Lomposhoz, és megkérdezte tőle.– Te, szerinted lehetek a világ ura?– Nem! – csóválta a fejét Lompos. – Nevetségessé váltál,

úgyhogy neked annyi. Le kell mondanod!– Hazudsz! – ordította Kleptomán, és odalépett Kúrthoz.– Te mit mondasz, osztrák?

178

– Neked annyi, haver! – csóválta a fejét Kúrt. – Bukottvagy!

Kleptomán tajtékzott dühében. Megállt Gin előtt, aki mostis bűzlött az italtól, pedig már egy hete nem ivott semmit.

– Te szerinted lehetek a világ ura?– Van nálad pia? – kérdezte Gin.Kleptomán megtántorodott a szagtól, majd odadülöngélt

egy másik Mix-menhez.– Beszélj, Citrom!– A legjobb az lenne, ha szépen visszavonulnál a közélettől.

Vennél valahol egy távoli farmot, mondjuk az északi sarkon, éscsendben ott sunnyognál életed végéig.

– Agymenő! Te mit mondasz?– Zavarosak a gondolataid. De mivel elvetted a

képességemet, nem tudok semmi bíztatód mondani.Szerintem neked befellegzett.

– Grűn! Ne nézz rám ilyen sajnálkozva. Még nem haltammeg!

– Nos, nekem az a véleményem, hogy új életet kellenekezdened. Jó útra kellene térned, és a szegényeket,szerencsétleneket, elesetteket kellene istápolnod. Ezzel atevékenységeddel bizony kivívhatnál akkora köztiszteletet,hogy a társadalom talán még ezt a gusztustalan nemieltévelyedésedet is meg tudná bocsátani idővel.

– Ostobaság! – ordította Kleptomán. – Mindannyianostobák vagytok! – Bár még ordított vagy egy percig, látszott,megrendítették azok a szavak, amelyeket hallott.

Túlságosan sokat ordítozott, ezért nem figyelt egypillanatra az Untermenre. A teremtmény a háta mögé került,

179

majd egyetlen határozott mozdulattal leharapta Kleptománfejét. Hiába, igaz volt a mondás, aki ordítozik, az bizony előbbutóbb elveszti a fejét. Kleptomán ekkor a fejéhez kapott, decsak a semmit markolta.

Untermen felüvöltött, mert Kleptomán minden volt, de finomfalat az nem. Félig sem rágta meg a fejet, máris kiköpte.

– Áááááááuuuáhhh! – bömbölte, ami szabad fordításbanbizonyára azt jelenthette, hogy ez nem finom.

Kleptomán összerogyott, mert fej nélkül ő sem élhetettteljes életet. Ám a szuperhősöktől ellopott képességek miattmég fej nélkül sem halt meg. Mint egy féreg, csúszott mászotta földön, és a fejét kereste. Ha nem lett volna itt az Untermen,aki most arra készült, hogy sorban megegye a láncrafűzöttfoglyokat, még azt is lehetett volna mondani, hogy milyenröhelyes volt így Kleptomán.

– Ajjaj! – kiáltott fel Clara Soft, amikor találkozott atekintete Untermenével. – Ez engem akar felfalni!

180

15. Megmentők

– Tennünk kell valamit! – kiáltoztak a Mix-menek.– Fel kell gyújtani! – heveskedett Lángelme, és igyekezett

így tenni. Ám mivel a képességét elvette tőle Kleptomán, majda többiekéhez hasonló módon zanzásította, és az enyveskezében szorongatta állandóan, Lángelme még egy nyomorultkis szikrát sem tudott csiholni.

– Ez nem megy! – rázta a fejét csalódottan.– Gin! Lehelj rá! – utasította Mix professzor tanítványát.Gin így tett, de Untermen csak csuklani és egy

hanygyányit tántorogni kezdett.– Ez sem működik! – pánikolt Pápaszem. Igyekezett

szúrós szemmel nézni Untermenre, de az elértette.Elvigyorodott, és kacéran pillogott a fiúra.

– Ajjaj! Én nem erre gondoltam! – jajongott Pápaszem, ésinkább lesütötte a szemét.

– Át fogok változni egy madárrá, kirepülök innen és hozoksegítséget! – álmodozott Plasztik, de nem tudott alakotváltani, mert neki sem működött a képessége.

– Nem tudunk harcolni! – rázta a láncait Lompos. – Nemműködnek a képességeink.

– Bárcsak most megölelne valaki! – szomorkodott Pokróc.– Most szabad.

– Ha itt volna a csúzlim, szitává lőném! – heveskedett

181

Lealáz.– Ha a kardom a kezembe kaphatnám, felaprítanám, mint

háziasszony a zöldséget – vicsorgott Popkorn.– Egyszerűen péppé kalapálnám a harci kalapácsommal –

álmodozott a törpe is.A Kretének nem szóltak, csak remegtek, és izgalmukban

folyt a nyáluk, ami azt jelentette, hogy rettentően félnek. Dehoppá! Nem csak a nyáluk folyt!

– Attól tartok, elérkezett a vég! – mondta ki végül Grűn.– Teatime! – ordította Hindy Jones. – Hogyan lehet ezt a

szörnyeteget elpusztítani?De Teatime nem válaszolt, mert nem ért rá, mivel éppen

haldoklott.– Teatime! Husikám! Azonnal figyelj rám! – követelte Hindy.Teatime, aki a plafonból lógott le, továbbra is erőtlenül

hörgött.Hindy addig kiáltozott neki, mire végre Teatime kinyitotta a

szemét.– Teatime! Mondd meg, hogy mit tegyünk! Hogyan lehet

legyőzni az Unterment? Tudom, hogy tudod! Tudom, hogy csakkihasználtak, megzsaroltak, kényszerítettek téged, és biztosvagyok benne, hogy ártatlan vagy. Mi nem haragszunk rád. Haezt túléljük, még tanuskodni is fogunk melletted. Akármindannyian!

Mindenki vadul helyeselt.Untermen, miután felfalta az eszkimó terroristákat, és az

ügyvédeket, akikért nem volt nagy kár, hiszen rengetegpénzbe kerültek, de túlságosan nagy hasznot nem hoztak,lassan közeledett Clara felé, hogy megegye őt is.

182

Clara is helyeselt, minél közelebb ért hozzá Untermen,annál hangosabban bólogatott.

– Teatime! Kérem! Könyörgök!!!Teatime beszélni akart, de nem tudott, mert kiszáradt a

szája haldoklás közben. Nem sejtette, hogy neki ma mégbeszélnie kell, ezért nem fordított rá kellő figyelmet, hogylegyen elég nyál a szájában. Nagy hiba volt, ez nem vitás!

– Teatime! – ordította Hindy.– Az Unterment már csak a szentelt víz ölheti meg… –

hörögte minden erejét összeszedve Teatime, és a fejelehanyatlott.

– Honnan vegyünk most szenteltvizet? – kiáltozotteszelősen Clara Soft. Látszott, idegessé teszi, hogy egyregyorsabban közeledik feléje Untermen, aki közben még azagyarait is csattogtatta, nála viszont nem volt egy deciszenteltvíz sem. Sőt, másoknál sem volt ilyesféle, spirituálisrituálé által feltuningolt szuperspéci hákettőó.

Mindenki, de legfőképpen Clara, már sírdogálva készült ahalálra.

De a segítség onnan érkezett, ahonnan nem is várták.Nem, nem a Fegyvernepper érkezett, hogy szörnyű

lelkiismeret-fúrdalása miatt megmentse azokat, akiknek eladtaaz Izét.

Nem is Arrogánsmimóza Róza érkezett vissza ellopottállapotából.

De nem is Potyagól, aliasz Küllem tért vissza, hogysegítsen az embereken.

Hanem Finesz felügyelő volt az, aki cselekedett.Megnyomott egy gombot a kabátja hajtókáján, mire nemtörtént semmi.

183

– A fenébe, ez nem az volt!Megnyomott egy másikat, mire az ajtó felpattant és

berohant rajta Netán ügynök, és az Untermenre vetette magát.– Eszem a zuzádat! – kiabálta fenyegetően. Egyértelmű

volt, hogy mit akar, meg akarta enni a szörnyeteget. Igen, atitok nem volt titok többé, Netán ügynök Ehetetlen Küldetéseimindig így kezdődtek és végződtek.

Csak most nem!Untermentől kapott egy akkora pofont, hogy a fal adta a

másikat. Netán ügynök kiterült, mint egy szőnyeg.– Ez nem vált be! – sopánkodott Finesz felügyelő. – Akkor

most már csak az isteni közbeavatkozásban bízhatunk.Totál úgy alakult minden, mint az ókori drámákban!Az ajtó felpattant, és a Vatikáni Gyorsreagálású Haderő

Gárdistái nyomultak be a terembe. A svájci gárdistákat magaa pápa, XXL Kleinename Schwarczenblitzkriegenjawohlgutvezette, aki egykor, a háborúban maga is katona volt, és mégnem felejtette el, hogyan kell levezetni korekt módon egy ilyenszabadítási akciót.

A svájci gárdisták állig fel voltak fegyverkezve alegkorszerűbb vízipisztolyokkal. Három gárdistánál pedig mégWasserpuska is volt, amivel sokkal messzebbre el lehetettlőni, mint a Wasserstukkerekkel.

Amikor a nagyon gyorsreagálású erők alakzatbarendeződtek, a pápa gyorsan megáldott mindenkit, hogyminden flottul menjen.

– Első sor, tűz! – parancsolta a pápa.A svájci gárdisták értetlenkedve néztek rá.– Pardon! Mindenki tévedhet. Még a pápa is… – mondta

184

zavartan Kleinename Schwarcenblitz… satöbbi, satöbbi, ésújra elkiáltotta magát!

– Első sor, víz!Az első sor lespriccelte az Unterment, aki ettől a váratlan

vízáradattól megrázkódott egy kicsit. Felüvöltött, majdigyekezett szembefordulni támadóival. Ám ez a kör alakúhelyiségben bizony nem ment könnyen, mert bármerre isfordult, mindenütt gárdistákkal találta magát szemben. Vagy apápával!

Még soha nem szurkolt ennyi ember egyszerre azért, hogyaz egyházfő elérje célját.

– Második sor, víz! – kiáltotta a pápa.A második sor is kispriccelte az összes szenteltvizet.Az Untermen megroggyant. Kezdett lefoszlani róla a

gumiruhája.– Harmadik sor! Víz! – vezényelte a pápa.A harmadik sor sem vacakolt sokat, úgy slagoltak a

katonák, hogy öröm volt nézni.Untermen ruházata teljesen megsemmisült, az egész

lefoszlott róla. Már meztelenül állt a kör alakú terem közepén,csupán csak gumibugyija volt rajta.

– Nézzétek! Gumibugyi van rajta! – röhögtek az emberek,Mix menek, szutyokföldiek, a gárdisták, Finesz felügyelő, akipáni félelmében taktikusan visszavonult a sarokba, sőt még apápa is kacagott.

Az Untermen pofája elvörösödött. Váratlanul a szívéhezkapott, majd döglötten esett össze, ugyanis meghaltszégyenében.

Mindenki ujjongott. A Mix-menek azonnal visszanyerték

185

képességeiket és felszívódtak. A Szutyokföldieketkiszabadították, Arogánsmimóza Róza azonnal elbújdosott.Clara és Hindy egymást ölelgették, majd Sír Long Teatimeotkiszabadították a plafonból. A svájci gárdisták boldoganhurráztak, a pápa pedig diadalmasan nézett körbe, majdkijelentette:

– A keresztes háborúk óta nem arattunk ekkora nagygyőzelmet. A Sátán megtestesülése kipurcant, a fekete lelkepedig visszazuhant a pokolba. Fiúk! A szomszédban van egyremek kis kocsma, igyunk meg egy pofa sört a nagyijedtségre. Gyertek, van nálam rengeteg vatikáni valuta, mamindenki a vendégem!

186

16. Mi lett utána?

Biztosan sok lelkes olvasóban megfogalmazódik most akérdés: de hát mi történt a könyv szereplőivel a sörözés után?Nos, hogy mindenkinek a kiváncsisága kielégüljön, közreadjukezt a rövid kis jegyzéket, amelyben néhány mondatbankifejtjük, hogy mi.

Küllem, született Potyagól szépítő terápián esett át, azótaő Mr. Univerzum. Nevéhez méltó módon elköltözött a Földről,mert ilyen lúzer helyen már nem akart élni tovább.

Kleptomán feléledt, mert halhatatlan volt. Fekete mágiasegítségével feltámasztotta Unterment. Szuper tápot rendeltneki egy genetikailag módosított biztonságos élelmiszereketgyártó cégtől, de a teremtmény immár végérvényesen ésörökre megdöglött, mert még nem tudni, hogy mitől,gyógyíthatatlan étellallergiát kapott. Kleptomán elbújdosott, éselhatározta, hogy jó útra tér. Minden megtakarított pénzétfeláldozta, hogy felépítse a Vaskaput erőművet és a vízsegítségével azóta is energiát termel a szegény gyerekeknek.

Finesz felügyelő nyugdíjazását kérte, de elutasították akérését. Néhány év múlva ötcsillagos ko… nem, tábornok lett,halála után pedig, már tervbe van véve, hogy egy igaziatomtengeralattjárót neveznek el róla.

187

A Fegyverneppert szörnyű lelkiismeretfurdalás gyötörte,amely egy napon perforált, a szerencsétlen pedig váratlanulmeghalt, mert aknára lépett Irakban.

Sír Long Teatime könyvet írt paranoid képzelgéseiről, amihatalmas nagy bestseller lett. A pénzből újabb műtétet tervez,mert ráébredt, hogy a világ leggazdagabb írója is egy nő.

Zacskós Filkó mégiscsak észhez tért, és nem adta el aGyűszűt. A barátai szövetséget alkottak vele, és azóta mindenhéten együtt kártyáznak és isznak. Néha nem is kártyáznak…A rossz nyelvek szerint, noha már szigorúan tilos volt, időnkéntmég a friss disznótrágya is elő-előkerült vacsorára…

Netán ügynök kilépett a CIA-ból, és belépett egy gödörbe.Később a Dietetikus és Táplálkozástudományi egyházba is,ahol sokkra vitte.

A Mix-menek cirkuszban lépnek fel azóta is, beutazták avilágot, és várhatóan ezután is még sokszor megmentik azemberiséget.

Hindy Jones az internetről rendelt újabb ferromonokat, ésarra készült, hogy frigyre lép Clara Softtal. Igen ám, csakhogyClara Soft is a netről rendelte a cuccot. Mint ahogy az sokszorelőfordult, rossz minőségű árut küldtek nekik, sokkal többpénzért, mint ahogy ígérték, ezért nem csak kellemetlenségük,de még bajuk is származott a dologból:

A hatóanyag miatt Hindy beleszeretett egyhomokozóvödörbe, és élettársi kapcsolatot létesített vele.Azóta is titkos álma, hogy egyszer egy szép napon kinyitjamajd a Frigyládát. Clara Softot örökre elfelejtette.

188

Clara Soft nem ismerte meg többé Hindy Jonest. Miutánmegnagyobbíttatta a melleit, visszavonult a kalandos élettől,és az internetről rendelt anyag hatására szép csendben férjhezment egy vonóhoroghoz.

Arrogánsmimóza Róza egy szép napon ráébredt arra,hogy ő valójában nő, ezért háremhölgynek állt.

A Spicces madonnát megtalálták, és visszaakasztották aLouvre-ba a falra, hogy bárki megnézhesse.

Stanley Steelt fanatikus rajongók ejtették fogságba, éselhurcolták az Internetre. Itt arra akarták kényszeríteni, hogy akésőbbiekben ennél a mostaninál sokkal jobb könyveket írjonnekik. Ám a leleményes Stanley Steel megszökött, és K.B.Rottring álnéven paródiákat kezdett el írni a kisvarázslópalántáról, Heri Kóklerről, akinek villám alakú, tehátnem kanalam vagy késem, hanem kifejezetten villám alakúsebhely van a homlokára ragasztva. Hatalmas sikert aratott,és már várja, hogy előbb vagy utóbb megkapja az irodalmiÖsszkár-díjat, amit már régóta megérdemelne. De ez már egymásik, folytatásos történet. Ti is keressétek akönyvesboltokban és a hipermarketekben!

vége

189