0 Miskolci Egyetem Állam - és Jogtudományi Kar Államtudományi Intézet Alkotmányjogi Tanszék A betegek jogai, különös tekintettel a pszichiátriai betegek jogaira TDK Dolgozat Készítette: Bernáth Bernadett J-404 Konzulens: Dr. Paulovics Anita egyetemi docens 2010
46
Embed
A betegek jogai, különös tekintettel a pszichiátriai ... · 6 A következõ eset, mely szintén befolyással volt a betegjogok kialakulására az un. Salgo-ügy volt 1957-ben,
This document is posted to help you gain knowledge. Please leave a comment to let me know what you think about it! Share it to your friends and learn new things together.
Transcript
0
Miskolci Egyetem
Állam - és Jogtudományi Kar
Államtudományi Intézet
Alkotmányjogi Tanszék
A betegek jogai, különös tekintettel a pszichiátriai betegekjogaira
2. teljes körû tájékoztatás: mindenféle, még a legcsekélyebb információt is a beteg
tudomására hoznak, viszont a beteg, ha úgy szeretné, lemondhat errõl a jogáról
3. egyénre szabott tájékoztatás: elõkészítik és megteremtik a tájékoztatás környezetét,
a teljes informálást ilyen formában nyújtják a beteg részére.4
1.2 Mi is az a betegjog?
Elõször is tisztáznunk kell, hogy mit értünk a betegjog fogalma alatt. Betegjog
mindazon jogosultságoknak az összessége, amelyek az igénybe vevõ személyt
megilletik az egészségügyi ellátás alatt, függetlenül attól, hogy az adott ellátást
igénybe vevõ személy betegsége vagy más okból kifolyólag kerül kapcsolatba az
egészségügyi ellátással (pl. szûrõ vizsgálatok).
Alkotmányunk az egészséghez való jogot, mint alkotmányos jogot deklarálja, míg az
egészségügyi ellátáshoz való jog a hatályos Egészségügyi Törvényben kerül
szabályozásra. Ez a törvény az Amszterdami Nyilatkozat szellemében készült el, így
megfelel az Európai Uniós szabályozásoknak is. Az Egészségügyrõl szóló törvény számos
esetben tartalmaz általános megfogalmazást. A törvény ezáltal biztosít lehetõséget a
szakmai szabályok és követelmények érvényre juttatásához. Ezek a tudomány mindenkori
állását tükrözõ, és bizonyítékokon alapuló orvoslás szabályai, amelyek hiányában, a
módszertani útmutatókban közzétett szabályokon, szakmai irányelvek vagy módszertani
útmutatók hiányában, a széles körben elfogadott szakirodalomban közzétett véleményen
alapulnak. Szabályozásra került ezen felül még a gyakorlásának feltétele is. (Ennek
megfelelõen rögzítik a betegek és egészségügyben dolgozók jogait és kötelezettségeit is.)5
1.3 A betegjogok szabályozása
Az 1997. évi CLIV. Törvény az egészségügyrõl tartalmazza az alábbi betegjogokat,
melyeket az egészségügyi szolgáltatáskor biztosítani kell. Azt, hogy ki minõsül betegnek,
a törvény fogalom meghatározásai között megtalálhatjuk. Ezek szerint betegnek minõsül
az a személy, aki egészségügyi ellátást igénybe vesz, vagy pedig abban részesül.6
4http://www.google.hu/#hl=hu&q=1946.+n%C3%BCrnbergi+k%C3%B3dex+betegjogok&aq=f&aqi=&aql=&oq=&gs_rfai=&fp=aa0ef7af4fff3e80 (letöltve: 2010. május 16.)5 http://daganatok.hu/betegjogok-es-a-beteg-kotelezettsegei/mit-takar-a-betegjog-fogalma (letöltve: 2010.március 31.)6 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 3. cím, 3. § / a
A törvény kimondja, hogy a beteg jogosult az egészségügyi intézmény elhagyására,
ha ezzel mások életét, és testi épségét nem veszélyezteti. A törvény a betegnek ezt a
jogát csak meghatározott speciális esetekben tartja korlátozhatónak.10 (Törekedni kell
arra, hogy a beteg elõzetesen jelentse be szándékát, de õt erre kényszeríteni nem lehet.)
1.3.5 A tájékoztatáshoz való jog
A törvény a betegek alapvetõ jogává teszi, hogy egészségi állapotukról általános
jelleggel folyamatosan tájékoztatást kapjanak. Ezen túlmenõen a beteget az egyes
beavatkozások megkezdése elõtt az egészségi állapotával kapcsolatos minden lényeges
körülményrõl tájékoztatni kell, mert a megfelelõ tájékozottság képezi alapját a beteg
egészségi állapotával kapcsolatos döntéseinek.11 (A cselekvõképes beteg mindezekrõl
lemondhat, kivéve, ha betegségének természetét ismerni kell ahhoz, hogy megfelelõ s
állapotának kedvezõ döntést tudjon hozni.)
1.3.6 Az önrendelkezéshez való jog
A beteget megilleti az önrendelkezéshez való jog. Bizonyos törvényben
meghatározott kivételektõl eltekintve, õ döntheti el, hogy a javasolt beavatkozásokat
rajta elvégezzék vagy nem. A beleegyezésének mindennemû kényszertõl, fenyegetéstõl,
megvesztegetéstõl mentesnek kell lennie, és megfelelõ szakmai tájékoztatáson kell
alapulnia. A beleegyezést bármikor vissza lehet vonni. Arra is lehetõséget ad a törvény,
hogy a beteg megjelöljön egy felnõtt személyt, mintegy helyettes döntéshozót, aki
jogosult lesz a beleegyezés vagy a visszautasítás jogát gyakorolni. (A helyettes
döntéshozó kinevezésének vannak formai követelményei is.) Ha a beteg
cselekvõképtelen és nem nevezett ki senkit döntéshozónak, akkor a törvényben
meghatározott sorrendet betartva, az ott megnevezett személyek jogosultak a beteg
helyett a döntés meghozatalára.
9 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 11. §10 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 12. §11 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 13-14
nyilatkozata által feljogosított személyekkel jogosultak közölni. Ha a betegrõl készült
dokumentáció nemcsak a beteg, hanem más személy magántitok-védelméhez való jogát
is érinti, akkor a beteg csak a rá vonatkozó részek tekintetében gyakorolhatja betekintési
s egyéb jogosultságát. Részletes szabályokat az adatok zártan kezelésrõl, és egyéb
védelmi intézkedésrõl külön törvény állapít meg.14
1.3.9 Az orvosi titoktartáshoz való jog
Az egészségügyi ellátásban résztvevõ személyeknek, az ellátás során tudomásukra
jutott egészségügyi és személyes adatokat bizalmasan kell közölniük, és azokat, csak
arra jogosultakkal közölhetik. A betegnek joga van arról nyilatkozni, hogy betegségérõl
kiknek adható felvilágosítás vagy kiket zár ki teljesen annak megismerésébõl. Joga van
ahhoz, hogy vizsgálata és kezelése során csak olyan személyek legyenek jelen, akiknek
jelenléte és részvétele az eljárásban szükséges. A betegnek joga van arra, hogy a
vizsgálatok és kezelések olyan körülmények között történjenek, hogy õt a beleegyezése
nélkül mások ne láthassák, és ne hallhassák, kivéve, ha sürgõs és veszélyeztetett állapota
miatt ez elkerülhetetlen. Fekvõbeteg gyógyintézetbe történõ helyezése esetén pedig joga
van ahhoz, hogy megnevezze, vagy éppen kizárja azokat a személyeket, akiket egészségi
állapotáról tájékoztatni kell.15
Természetesen a betegeknek nem csak jogaik, hanem kötelezettségeik is vannak,
melyek az alábbiakban foglalhatóak össze.
Amennyiben a beteg beleegyezési jogát gyakorolva az egészségügyi ellátás
igénybevétele mellett döntött, köteles az egészségügyi ellátást a vonatkozó jogszabályok
és az intézményi rend keretei között igénybe venni. A beteget ellátása során az ellátását
végzõ egészségügyi dolgozóval való együttmûködési kötelezettség terheli. Ennek
értelmében a törvény meghatározza azokat a kötelezettségeket, amelyeket a betegnek az
együttmûködés keretében teljesítenie kell. (Ezen felül még a beteg jogainak gyakorlása
során tisztelettel kell lennie a többi beteg jogainak gyakorlása is.)16
14 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 24. §15 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 25. §16 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, II. fejezet, 2. cím, 26-27. §
kezeléssel kapcsolatos belátási képességét. Így tehát a pszichiátriai betegeknél is
ugyanabból kell kiindulni, mint bármely más betegcsoport esetében: fel kell tételeznünk a
belátási- és cselekvõképességüket mindaddig, amíg ennek ellentéte be nem
bizonyosodik.20
Mindezek szerint tehát nem szabad csupán a pszichiátria betegeket akaratuk ellenére
azzal az érveléssel kezelésben részesíteni, hogy veszélyesebbek, vagy belátási képességük
kevesebb, mint más betegnek, hiszen ez nem biztos, hogy mindenkor megállná a helyét.
2.3 A pszichiátriai betegek jogai
Azokat a személyeket, akik pszichiátriai betegségben szenvednek, ugyanúgy
megilletik az általános betegjogok, mint bárkit a társadalomban. Az õ speciális helyzetük
azonban szükségessé tette, hogy az Egészségügyrõl szóló törvényben külön jogokkal is
rendelkezzenek. Ezt a törvény három részre tagolja:21
1. A pszichiátriai beteg jogosult arra, hogy gyógykezelése lehetõleg családi vagy
lakókörnyezetében folyjék le. Ha a beteg körülményei lehetõvé teszik, és sem a
bíróság sem pedig az intézet orvosai nem látják akadályát ennek, akkor ezt a beteg
részére lehetõvé kell tenni. Ha azonban semminemû javulás nem mutatkozik,
akkor ezt akár kötelezõ intézkedésekkel is meg lehet szüntetni, bár erre általában
ritkán kerül sor.
2. A pszichiátriai betegnek joga van arra, hogy gyógykezelése az állapotának
megfelelõ és a többi beteg biztonságát védõ, a lehetõ legkevésbé hátrányos és
kellemetlen módszerrel folyjék le. Nem lehet tehát a beteget oly módon kezelni,
hogy az más betegek egészségét, biztonságát, jogait sértse vagy korlátozza. A
beteg nem kaphat olyan gyógykezelést, mely rá nézve inkább hátránnyal mintsem
elõnnyel járna, a lehetõségeknek megfelelõ legkevésbé kellemetlen kezelési módot
kell választani.
3. A pszichiátriai beteg jogosult arra, hogy a gyógykezelése során korlátozó, vagy
kényszerítõ intézkedés alkalmazására, valamint a korlátozó feltételek között
elhelyezésére csak feltétlenül indokolt esetben, és önmaga vagy mások
veszélyeztetése esetén kerüljön sor.
20 Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában. Medicina Kiadó, Budapest,2007. 405-406. oldal21 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, X. fejezet, 1. cím, 190. §, a-c pont
hozzátartozója beszállít a kórházba, olyan önkéntes nyilatkozatot tesz, hogy esetleg azt
sem tudja, mit ír alá. Ha az egyén pszichiátriai betegsége folytán cselekvõképtelen, akkor
gyógykezelésérõl sem tud a körülményeknek megfelelõ döntést hozni.24 A cselekvõképes
beteg kérelmére a cselekvõképtelen, illetve korlátozottan cselekvõképes beteget a
gyógykezelésbe vételét kérõ személy kérelmére az intézetbõl el kell bocsátani. Az
önkéntesen felvett beteg azonban nem bocsátható el, ha a gyógykezelése folytán
veszélyeztetõ vagy közvetlen fenyegetõ magatartást tanúsít, és emiatt fennáll az intézeti
gyógykezelés szükségessége.
2. A gyógykezelésre kötelezett beteg
Annak a betegnek van szüksége a gyógykezelésre kötelezésének, aki a pszichiátriai
megbetegedése, vagy szenvedélybetegsége következtében olyan magatartást tanúsít,
mellyel magát és másokat is veszélyezteti. Az erre vonatkozó eljárást a pszichiátriai
gondozóintézet szakorvosa a bíróság értesítésével kezdeményezi. A bíróság az értesítés
kézhezvételétõl számított 15 napon belül határoz a kötelezõ gyógykezelés elrendelésérõl,
azonban a határozat meghozatala elõtt meghallgatja a beteget, a megidézett független
igazságügyi elmeorvos szakértõt, és az eljárást kezdeményezõ szakorvost.25 (Ha a beteg
nem jelenik meg, elõvezetését elrendelhetik, de más kényszerítõ eszköz vele szemben nem
alkalmazható.) Ha a bíróság elrendeli a gyógykezelést, és a beteg a jogerõs bírósági
határozat kézhezvételétõl számított 3 napon belül nem jelenik meg az intézetben, akkor az
orvos intézkedéseket tehet a beteg beszállítása iránt. Amennyiben a kötelezõ intézeti
gyógykezelésre kötelezett beteg gyógykezelése már nem indokolt, akkor az intézetbõl õt el
kell bocsátani.
3. Sürgõsségi gyógykezelés
Sürgõsségi kezelést azokban az esetekben kell alkalmazni, amikor a beteg
szenvedélybetegsége, vagy pszichés állapota következtében közvetlen veszélyeztetõ
magatartást tanúsít, és ez csak azonnali pszichiátriai intézetbe szállítással, s ott
gyógykezelésbe vétellel hárítható el. Beszállítását követõen az intézet vezetõje 24 órán
belül a bíróság értesítésével kezdeményezi a kötelezõ pszichiátriai gyógykezelés
elrendelését. A bíróság a kézhezvételtõl számított 72 órán belül határozatot hoz. Ennek a
határozatnak a meghozataláig a beteg ideiglenesen az intézetben tartható. Ez idõ alatt (míg
24 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, X. fejezet, 2. cím, 197. §, (7)-(8) bekezdés25 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrõl, X. fejezet, 2. cím, 200. §, (1)-(8) bekezdés
Manapság ez az elv már nemcsak a fizikai brutalitást, hanem az aránytalan büntetést
is tiltja. Az egészségügyben azonban semmiféle büntetésnek nincsen helye. Ezt az
egészségügyi törvény is kimondja: ,,A beteg személyes szabadsága – ellátása során –
fizikai, kémiai, biológiai vagy pszichikai módszerekkel vagy eljárásokkal kizárólag sürgõs
szükség esetén, illetõleg a beteg vagy mások élete, testi épsége vagy egészsége védelmében
korlátozható. A beteg korlátozása nem lehet büntetõ jellegû, és csak addig tarthat,
ameddig az elrendelés oka fenn áll.”30
Azonban ahhoz, hogy ezeket az elveket a gyakorlatban alkalmazni lehessen, minden
esetben vizsgálni kell, hogy egy terápiás eljárás nem meríti-e ki a büntetés fogalmát, és
hogy nem jelent-e embertelen, megalázó bánásmódot. Erre példa az USA-beli híres
Knecht v. Gillman ügy. Egy intézményben apomorfint fecskendeztek be azon
betegeknek a szervezetébe, akik nem tartották be az intézmény szabályait. Az apomorfin
kb. 15-60 percig tartó hányást eredményezett. Az intézmény azt állította, hogy ez egy
kezelés, mert ez nem más, mint egy averzív kondicionálási program. Ezt az érvet azonban
a bíróság elutasította, mert álláspontja szerint egy ilyen tájékozott beleegyezés nélküli
kondicionálás kimeríti a kegyetlen büntetés fogalmát, melyet az USA alkotmánya tilt.
29 Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában. Medicina Kiadó, Budapest,2007. 393-396. oldal30 1997. évi CLIV törvény az egészségügyrõl, 10. §, (4) bek.
Ha a véleménynyilvánítás szabadságának a joga csak magának a vélemény szabad
kifejezésének a jogát védené, a vélemény megalkotását azonban nem, akkor a
szólásszabadságot akár összhangba is lehetne hozni a totalitarizmussal, hiszen a
véleménynyilvánítás szabadságának az alapját képezi a véleményalkotás szabadsága.32
Egy amerikai bíró (Cardozo) így fogalmazott: ,,A szabadság feltétele a tudás, csak
tudásunk mértéke szerint vagyunk szabadok. A tudáshoz azonban szükséges az elme
szabadsága arra, hogy eszméket fogadjon be illetve eszméket hozzon létre.”33
2.11 A pszichiátriai betegért való felelõsség kérdése
A betegnél fontos fogalmi elem, hogy az, egy akaratunk ellenére létrejött állapotot
jelent, amelyért mi közvetlenül nem vagyunk felelõsek. S mivel a betegségünket nem
magunk hoztuk létre, s társadalom megkívánja tõlünk, hogy ki akarjunk belõle gyógyulni,
s ebben nekünk az orvosláson, az egészségügyi rendszereken keresztül nyújt segítséget.
Pszichiátriai beteg esetében azonban nem ez a helyzet áll fenn, ugyanis a
pszichiátriai beteg sokszor látszólag saját maga hozza létre az õt érõ bajokat. (Például
túl sok alkohollal vagy kábítószerrel él, megszegi a társadalmi szabályokat, stb.) Ezek a
cselekedetek látszólag mind szándékosnak tûnnek fel más kívülálló személy szemében,
azonban ez mégsem így van. A szomatikus betegségekkel szemben, melyek valóban
megtörténnek valakivel, a pszichiátriai zavarok nagy részénél úgy tûnik, hogy a beteg
,,csinálja” magát a betegséget is, õ hívja elõ a létezését. Ha valaki pedig felelõs azért, amit
õ okozott, akkor sajnos a társadalom nem mindig érzi fontosnak, hogy segítsen az adott
egyénen. Valójában tehát nem arról van szó, hogy az illetõ nem szeretne a kívánt módon
viselkedni, hanem arról, hogy nem képes erre pszichiátriai betegsége következtében. Így
tehát fel kell tételezni, hogy a másokat, vagy saját magát károsító és szándékosnak tûnõ
viselkedése csak látszólag szándékos, valójában azonban teljes mértékben akaratlan, a
betegség által determinált.34
A pszichiátriai betegség megléte tehát lehet az az eszköz, mellyel a társadalom
segítséget nyújt az azt látszólag meg nem érdemlõ tagjainak is. Ahogyan Luhrmann
32 Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában. Medicina Kiadó, Budapest,2007. 378-380. oldal33 Kaimowitz v. Michigan Deptartment of Mental Health. Michigan Circuit Court for Wayne County CivilAction No. 73-19434-AW.34 Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában. Medicina Kiadó, Budapest,2007. 70-71. oldal
A fizikai korlátozás azonban nem csak a hálós ágyak terén figyelhetõ meg.
Bármilyen módszer, eszköz, melyet szándékosan arra használnak, hogy a beteget mozgási
szabadságától megfosszák, vagy abban korlátozzák, fizikai korlátozásnak tekintendõ.
A beteg fizikai korlátozására sok esetben akkor van szükség, amikor a beteg kezelés
elleni tiltakozása cselekvõképtelensége miatt nem vehetõ figyelembe, s a kezelés a beteg
érdekeit, az õ gyógyulását szolgálja. Ugyanakkor a fizikai korlátozás a beteg
méltóságának sérelmével járhat, ezért könnyen az embertelen bánásmód vádját vonhatja
maga után. Mindezekbõl következik, hogy a beteg fizikai korlátozásának a szükséges
legkisebb mértékûnek kell lenni. Így a kis ellenállást tanúsító betegnél, akinek
korlátozásához valószínûleg elég, hogy ha a nõvér lefogja a kezét. Ebben az esetben
például aránytalan és megengedhetetlenül nagy mértékû korlátozás lenne a beteg teljes
mozgásképtelenné tétele. A fizikai korlátozásnál a kényszert elszenvedõ betegek sok
esetben beszámolnak arról, hogy sokszor nemcsak a szabadságuk elvesztése, hanem annál
inkább méltóságuk csorbulása okoz nekik fájdalmat. Egy idõs férfi így emlékszik vissza:
,,Úgy éreztem magam, mint ha egy kutya lennék, egész éjjel sírtam. Fájt, hogy ki kellett
kötözniük engem. Úgy éreztem, hogy egy senki vagyok, egy mocsok. Még most sem tudok
sírás nélkül beszélni róla. A kórház rosszabb, mint a börtön.”37 Egy idõs hölgy is
megalázottnak, kiszolgáltatottnak érezte magát: ,,A nõvér úgy kötözött le, mint Jézust a
kereszten, mindkét csuklómat és bokámat lekötözte. Szörnyen éreztem magam. Mi lesz –
gondoltam –, ha görcsbe jön a lábam, mit fogok csinálni akkor, hiszen nem tudok
mozogni. Nyomorultul éreztem maga, szörnyû sokk volt. A látogatók, beleértve férfi
barátaimat is, így láttak engem, s ezzel elvesztettem valamit, elvesztettem személyes
tekintélyem egy részét.”38
A fizikai korlátozást elszenvedett betegek gyakran hasonlítják azt egy korábbi fizikai
bántalmazáshoz vagy egy megerõszakoláshoz hasonló élményhez. Az ehhez hasonló
élmények egyfajta retraumatizációt jelentenek, s ezért a fizikai korlátozást a beteg sokkal
inkább büntetésnek mintsem kezelésnek éli meg. Megjegyzendõ az is, hogy ez nemcsak a
betegnek, hanem a személyzet számára is traumatizáló lehet. A nem megfelelõen
felkészített, begyakorolt és összeszokott személyzet egy-egy beteg fizikai korlátozása
kapcsán nagyon súlyosan is megsérülhet. Egyes felmérések szerint, egy betegnek a fizikai
37 Susan Dodds (1996): Exercising restraints: autonomy, welfare and elderly patients. Journal of MedicalEthics. 160. oldal38 Susan Dodds (1996): Exercising restraints: autonomy, welfare and elderly patients. Journal of MedicalEthics. 160. oldal
magukban foglalják a kényszerzubbonyt, öveket és szíjakat, melyek a csuklót és a
könyököt fogják le.
A következõkben röviden vázolom a kényszerítõ eszközök egyes korokban való
alkalmazásának módját, s ennek eredményeként – úgy vélem - megfigyelhetjük, hogy a
napjainkban alkalmazott korlátozások hasonlítanak a korábbi kínzási módszerekhez.39
Az 1700-as években a falhoz rögzített fali zubbonyokat és láncokat használtak a
páciensek lefogására. Ekkor még elfogadott volt azon elmélet, mely szerint minél több
fájdalommal jár a lekötözés, annál jobb lesz az eredmény. Az ,,elmebeteg” személyeket
kamrákba, picékbe zárták, meztelenül falhoz láncolták, s verték vagy korbáccsal ütötték,
ezzel bírva õket engedelmességre. Benjamin Rush, akit a pszichiátria atyjaként ismernek,
az 1700-as években fejlesztette ki a ,,nyugtató széket”. Ez teljesen mozdulatlanul
rögzítette a benne ülõt, mely a betegnek nagy fájdalommal és kényelmetlenséggel járt.
1787-ben egy francia pszichiáter, Philippe Pinel, elhagyja a láncoknak az
alkalmazását, de helyettük kényszerzubbonyt alkalmaz.
Az 1800-as években az un. ,,bölcsõ” egy rácsos, alacsony ágy volt, melyben a
pácienst hetekig vagy akár hónapokig tartották. Ha az ebben való kezelés nem volt elég
,,hatásos”, akkor lekötözõ székek használatához folyamodtak.
1855-ben az un. ,,erõs szobák” használata volt divat a kórházakban, melybe a
betegeket zárták. Ez olyan szoba, amelynek falai között a beteg nem sok mindent tudott
csinálni, de kárt sem tudott tenni magában. (Valószínûleg a ,,gumiszoba” elõdjérõl van
szó, de igazán fontos forrásaink nincsenek.)
Az 1950-es években többnyire mechanikus korlátozó intézkedéseket kezdtek el
használni, hogy lerögzítsék a pácienseket. Emellett néhány esetben sötét helységekben
tartották õket fogva.
Zentai Katalin egy Connecticutban található pszichiátriai kórházban halt meg 1996
decemberében. Élete utolsó 36 órájából 30-at egy lekötözõ székben töltött. Miután
kiengedték a székbõl, a lekötözés miatt képzõdött vérrögök bekerültek a tüdejébe és
meghalt.
2002-ben az Európai Unió a hálós ágyak megszüntetését kérte Magyarországtól,
mielõtt csatlakozhattunk a tagsághoz. S mint már fentebb említettem, a Cseh Köztársaság
39 Halálos kényszerítések – A pszichiátriai kezelések közben elkövetett tettlegességek. Jelentések ésajánlások a kényszerítõ intézkedések erõszakos és veszélyes használatáról az elmegyógyintézetben. (Kiadjaaz Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért, Alapítva 1969-ben) 8-9. o.
bizonyíték ellenére, mint például vér folyt a szájából, orrából, valamint, hogy zúzódásokat
találtak az arcán és egész testén, soha nem indítottak büntetõeljárást.
1998-ban egy hasonlóan tragikus haláleset történt. A pszichiátriai dolgozók arccal a
föld felé fektették a 13 éves Stephanie Jobint, miután öt különbözõ pszichológiai szert
adtak be neki, majd egy babzsák-széket tettek a hátára és ráültek, miközben a lábát
tartották. 20 perc szenvedés után Stephanie légzése leállt. A halált balesetként könyvelték
el.
A kényszerítõ intézkedések során tapasztalt eljárások a bizonyítékai annak a sokszor
embertelen és kegyetlen gyakorlatnak, melyet pszichiátriai intézetekben folytatnak. Ezek a
példák pedig azt mutatják, hogy a brutalitás nem enyhül, még a fiatalokkal szemben sem.
Az 1970-es években az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért (Citizens
Commission on Human Rigths – CCHR) a Camarillo és Metropolitan állami kórházakban
100 megmagyarázhatatlan halálesetet dokumentált. A legbotrányosabb esetek között volt
az, amikor egy férfit hason fekve találtak az ágyában holtan, ahova bõrszíjakkal volt
lekötözve, valamint azon ügy, amikor egy nagymama holttestét egy kórházi kamrában
találtak meg, két héttel azután, hogy értesítették családját az eltûnésérõl. Mindezek után a
CCHR 1999-ben a törvényhozókkal és a médiával együttmûködve feltárta azt a sajnálatos
igazságot, mely szerint egyedül az Egyesült Államokban évente akár 150 haláleset is
történhet a kényszerítésekbõl fakadóan, minden felelõsségre vonás nélkül. A megszorító
intézkedésnek, melyet 1999-ben fogadtak el az Egyesült Államokban, nem volt nagy
hatása. 1999. és 2002. között újabb betegek haltak meg szívmegállás vagy fulladás
következtében, s köztük szintén voltak kiskorú gyerekek is.
2000-ben Japánban olyan intézkedést fogadtak el, mely tiltotta a fizikai korlátozás
alkalmazását az idõs betegeken. Ez alól kivételt csak a vészhelyzet képezett. Az erõszak
azonban ennek ellenére tovább folytatódott. A Houki Pszichiátriai Klinika vezetõjét, Dr.
Masami Houkit gondatlanságból elkövetett emberöléssel vádolták, mert egy 31 éves nõi
páciens száját zsebkendõvel betömte, majd nyugtatóval beinjekciózta, összekötözte a
kezét és a lábát, majd erõszakkal a kocsija hátsó ülésére fektette, amíg beszállította a
klinikára. Mire azonban odaértek, a nõ meghalt. Houki azon kevés pszichiáterek közé
tartozott, akit megvádoltak az erõszakos kényszerítõ cselekmények eredményeként
bekövetkezõ halálokozással.40 Az eset azonban nagy botrány kavart világszerte, mely
40Halálos kényszerítések – A pszichiátriai kezelések közben elkövetett tettlegességek. Jelentések ésajánlások a kényszerítõ intézkedések erõszakos és veszélyes használatáról az elmegyógyintézetben. (Kiadjaaz Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért, Alapítva 1969-ben) 1-2. o.
felhívta az emberek figyelmét arra, hogy valami nem mûködik megfelelõen a pszichiátriai
korlátozások területén. Feltehetjük a kérdést, hogy vajon ebben az esetben az orvos, aki
tisztában van a beteg alapvetõ jogaival, ezt figyelembe vette-e? A szükséges legkisebb
korlátozó módszert választotta-e az orvos, mely a betegnek a lehetõ legkevesebb
fájdalommal és megalázással jár? Ilyen és ehhez hasonló kérdések merülhetnek fel,
amikor ilyen szörnyû halálesetrõl olvasunk, vagy hallunk.
3.4 A fizikai korlátozással kapcsolatos álláspontok
Ha a páciensek szemszögébõl vizsgáljuk a dolgot, akkor azt kell megállapítanunk,
hogy ha nem is halnak meg, magát a korlátozás folyamatát, a kényszert, az ,,erõszakot”,
soha nem fogják elfejteni. 2002-ben Kaliforniában egy fizikai korlátozással kapcsolatos
bírósági esetben egy pszichiátriai ápoló, Ron Morrison, aki a hosszú évek alatt már sok
mindent megtapasztalt hivatásában, így nyilatkozott: ,,egy lekötözött személy
sebezhetõnek, használhatatlannak, lealacsonyítottnak és védtelennek érzi magát. Ez az
elmeállapot rosszabbodásához vezethet, valamint megnövekedett dühöt és megvetést azok
irányába, akik a fizikai korlátozás eljárásáért felelõsek, és valójában elmérgesíthet egy
meglehetõsen erõszakos szituációt, vagy lehetõséget teremt a jövõben a folyamatos
erõszaknak.”41
Néhány pszichiáter azonban talán nincs tisztában azzal, hogy mennyire súlyos
következményei lehetnek e korlátozásoknak, hazugságokkal dobálóznak vagy
kicsinyesnek gondolják a halált. A Kanadai Fõvárosi Egészségügyi Régió Pszichiátriai
Alosztályának vezetõje, Donald Milliken például kijelentette, hogy: „A fizikai
korlátozás önmagában véve sem ártalmatlan, a lekötözöttek egy része meghalhat. Azt nem
tudjuk, hogy mekkora ez az arány, vagy még mennyien kerülhetnek a halál közelébe,
akiket újra kell éleszteni. Klinikai orvosként el kell fogadnunk, hogy a fizikai korlátozás
eljárásai lehetségesen halálosak, és megfontoltan kell õket használnunk.”42
Mára már elfogadott álláspont, hogy a fizikai korlátozás nem a betegek gyógyulását
szolgálja. Dániában zajlott le egy olyan per, ami bebizonyította, hogy a kórházak
támogatást kaptak az erõszakos betegek kezelésért. Kenneth Clark, harvardi pszichiáter
volt az, aki kijelentette, hogy a pácienseket gyakran ingerlik abból a célból, hogy igazolni
41 Declaration of Ron Morrison, for Protection and Advocacy, Inc., Brief of Amicus Curiae in Support ofPlaintiffs, US Court of Appeals, No. 99-56953, 9 Mar. 2000.42Donald Milliken, M.D., “Death by Restraint,” Canadian Medical Association Journal, 16 June 1998.
tudják, miért vetik õket a fizikai korlátozás alá. Ez magasabb biztosítási visszatérítést
eredményez. Minél erõszakosabb egy páciens – vagy teszik õt minél erõszakosabbá –,
annál több pénzt keresnek ,,rajtuk” a pszichiáterek.43 Láthatjuk, hogy valójában nincs itt
semmi titok. Amit Kenneth bevallott, azt már valójában a világ nagy részén tudták, sõt
éltek is vele. Sok pszichiáterben van annyi alattomosság, hogy szándékosan, nagyobb
összeg reményében destabilizálják, lerombolják a betegek viselkedését. Az már másik
kérdéskört vet fel, hogy az esetlegesen ebbõl származó negatív következményekért,
legrosszabb esetben a beteg halálért, miért nem vonják õket a legtöbb esetben felelõsségre,
miért nem jut e történéseknek a nagy többsége napvilágra, miért nem kezdeményeznek
vizsgálatot.
Felvetõdik a kérdés, hogy vajon ezek az esetek, és maga a korlátozás bizonyos
esetekben kínzásnak minõsülnek-e. Vannak olyan álláspontok mely szerint igen, vannak
azonban olyanok, melyek nem ezt erõsítik. A már fentebb említett Kínzás Elleni
Bizottságot az ilyen esetek kivizsgálása végett hozták létre, ezért úgy gondolom, itt is
érdemes errõl említést tenni.
3.5 Dokumentumok és szervezetek a kínzás ellen
A különféle kínzások módszereinek alkalmazása már az ókortól kezdve
megfigyelhetõ a történelemben. A XVII. és XVIII. században a felvilágosodás eszméi, a
természetjog és emberi jogi filozófia a kínzás alkalmazásának gyakorlatát alapjaiban
vitatta. A XX. században azonban a totális diktatúrák jutottak hatalomra a Szovjetunióban,
Németországban és egyéb európai országban is. A különféle kínzások módszerei egyre
gyakrabban váltak a rendõrség és más állami szervek mûködésében is mindennapos
jelenséggé, úgy vélték, ez a hatalomgyakorlásnak az egyik alkalmazható formája. Ezeket
teljesen elzárva, a nyilvánosság tudta nélkül hajtották végre. Mindezek után a
közvéleményt még súlyosabban megrázták a náci haláltáborokban történtek, különösen a
fogvatartottakon végrehajtott orvosi kísérletek.
Nem csoda, ha a második világháború után az állomok nemzeti és nemzetközi
szinten is lépéseket kívántak tenni annak érdekében, hogy a korábban tapasztalt
cselekmények újbóli bekövetkezését megakadályozzák. Ennek eredményeként jöttek létre
43 Halálos kényszerítések – A pszichiátriai kezelések közben elkövetett tettlegességek. Jelentések ésajánlások a kényszerítõ intézkedések erõszakos és veszélyes használatáról az elmegyógyintézetben. (Kiadjaaz Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért, Alapítva 1969-ben) 5-6. o.
a kínzás alkalmazását tilalmazó nemzeti jogszabályok és nemzetközi egyezmények.
Napjaink Európájában ez három szinten van jelen:44
1. Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ)
2. Európa Tanács keretében létrejött nemzetközi dokumentumok
3. a nemzetközi jogalkotás által megalkotott belsõ jogszabályok
3.5.1 Az ENSZ keretében létrejött dokumentumok és szervezetek
Az ENSZ Közgyûlése 1948. december 10-én fogadta el az Emberi Jogok
Egyetemleges Nyilatkozatát, az elsõ olyan nemzetközi dokumentumot, amely a kínzás és
már megalázó vagy embertelen bánásmód alkalmazását tilalmazta. (5. cikkely: ,,Senkit
sem lehet kínvallatásnak, avagy kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmódnak vagy
büntetésnek alávetni.”)45 Ezen cikkely rendelkezésein felbuzdulva megszületett egy újabb
dokumentum, a Polgári és Politikai jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, melyet az
ENSZ Közgyûlése 1966-ban fogadott el és 1975-ben lépett hatályba. A dokumentum 7.
cikkelye deklarálta, hogy ,,Senkit sem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó
elbánásnak vagy büntetésnek alávetni. Különösen tilos bárkit szabad hozzájárulása nélkül
orvosi vagy tudományos kísérletnek alávetni.”46
Ezek azonban még mindig nem bizonyultak elég hatásosnak, hiszen az 1970-es
években több országban is kínzásról tanúskodó ügyek kerültek napvilágra, ami tovább
ösztönözte a nemzetközi közösséget, hogy olyan jogi normát alkosson, mely egy
megelõzõ mechanizmusként szolgál, s az államok a jogsértések kapcsán elszámoltathatóak
legyenek. 1973-ban Svédország volt az, aki az ENSZ Közgyûléséhez fordult és a kérdés
részletesebb megtárgyalását, valamint egy védelmi rendszer felállítását javasolta. Az
ENSZ 1975-ben a svéd javaslat hatására elfogadta a kínzás és más kegyetlen, embertelen
vagy megalázó büntetések vagy bántásmódok elleni védelemrõl szóló nyilatkozatot. Habár
a nyilatkozat nem volt kötelezõ, ez volt az elsõ széles körben elfogadott dokumentum,
mely a kínzás fogalmát definiálta. Ez a dokumentum 1984-ben lépett hatályba. Egy újabb
svéd javaslat alapján az ENSZ Közgyûlése határozatot hozott a kínzás tilalmáról szóló,
jogilag már kötelezõ erejû egyezmény kidolgozásáról. A politikai viták elhúzódása miatt
az ENSZ Közgyûlése csak 1984-ben fogadta el a kínzás és más kegyetlen, embertelen
44 Haraszti Margit Katalin: A kínzás és embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetések tilalma az ENSZés az Európa Tanács legfontosabb dokumentumaiban, valamint az állampolgári jogok országgyûlésibiztosának tevékenységében. ACTA HUMANA, 19. évfolyam, 2008. évi 3. szám 48. oldal45 Emberi Jogok Egyetemeleges Nyilatkozata 5. cikkely46 Polgári és politikai jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 7. cikkely
vagy megalázó büntetések vagy bánásmódok elleni egyezményt (United Nations
Convention Against Torture, továbbiakban UNCAT), mely 1987. június 26-án lépett
hatályba.47 Az UNCAT az elsõ olyan jogilag is kötelezõ nemzetközi egyezmény, melynek
kizárólagosan a kínzás felszámolása a célja. Leglényegesebb e dokumentumban a kínzásra
adott bonyolult megfogalmazás, mely szerint a kínzás éles testi vagy lelki fájdalmat vagy
szenvedést okozó olyan cselekmény, amit vallomástétel kikényszerítése vagy büntetés
céljából, közfeladatot ellátó vagy pedig hivatalos minõségében eljáró személy
ösztönzésére vagy hozzájárulásával követnek el. (Az UNCAT értelmében kizárólag e
három elem együttes fennállása esetén beszélünk kínzásról.) Az UNCAT a kínzás
alkalmazását abszolút értelemben vett tiltásnak deklarálja, ennek igazolására semmilyen
kivételes körülményre, esetre tekintettel nem lehet hivatkozni. A kínzási cselekmények
elkövetõi arra való hivatkozással sem mentesülhetnek a felelõsség alól, hogy a
bántalmazást egy feljebb való, vagy közhatalmat gyakorló személy parancsára hajtották
végre.
3.5.2 Kínzás Elleni Bizottság
Az ENSZ emberi jogi rendszerének alapja, hogy az egyezmény alapján felállítanak
egy független szakértõkbõl álló testületet, a tagállamok nemzetközi jogi kötelezettségének
ellenõrzése céljából. Az UNCAT által elõírt kötelezettségek betartására létrehozta az
ENSZ Kínzás Elleni Bizottságát (Committee Against Torture).48 A Bizottság tíz, az
emberi jogok területén kimagasló ismeretanyaggal rendelkezõ független szakértõbõl áll. A
tagállamok az UNCAT értelmében minden negyedik évben feladataik teljesítésérõl szóló
jelentés készítésére kötelesek. A CAT ezen túl egyéb forrásokból fõleg civil szervezetektõl
kapott információt, az un. ,,árnyékjelentéseket” is megvizsgálja. A vizsgálat magában
foglal egy formális eljárást is, melyet az érintett állam képviselõinek, valamint az
árnyékjelentéseket kiadó civil szervezetek képviselõinek részvételével tartanak meg, ahol
a CAT tagjai aggodalmaik tisztázása végett kérdéseket tehetnek fel. A vizsgálat után a
CAT javaslatokat tehet, hogy a tagállam UNCAT szerinti kötelezettségeit hogyan
valósíthatná meg még hatékonyabban, vagy mi az, aminek betartására nagyobb hangsúlyt
47 Haraszti Margit Katalin: A kínzás és embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetések tilalma az ENSZés az Európa Tanács legfontosabb dokumentumaiban, valamint az állampolgári jogok országgyûlésibiztosának tevékenységében. ACTA HUMANA, 19. évfolyam, 2008. évi 3. szám 49-50. oldal48 Haraszti Margit Katalin: A kínzás és embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetések tilalma az ENSZés az Európa Tanács legfontosabb dokumentumaiban, valamint az állampolgári jogok országgyûlésibiztosának tevékenységében. ACTA HUMANA, 19. évfolyam, 2008. évi 3. szám 51. oldal
Azon országok, melyek az elmúlt évtizedekben demokratikus átalakuláson mentek
keresztül – Spanyolország, Szlovénia – a nemzeti megelõzõ mechanizmus
tevékenységében az ombudsman mellett civil szervezetek is részt vesznek.49
3.5.3 Az Európa Tanács munkájának eredményeként megkötött egyezségek és intézmények
Az Európa Tanács 1949-ben felállított egy kormányközi szervezetet, melynek célja
az egyéni szabadságjogok és demokrácia megóvása volt. Ennek a rendszernek két
dokumentum képzete az alapját: az Emberi Jogok Európai Egyezménye, valamint az
Európai Szociális Karta.
A nemzetközi szinten az Emberi Jogok Európai Egyezményében biztosított jogok,
valamint a kínzás és büntetés tilalmának betartását az Emberi Jogok Európai Bírósága
ellenõrzi. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye szerint természetes személyek, nem
kormányzatai szervek, valamint egyének csoportja az összes lehetséges hazai jogorvoslati
lehetõségek kimerítése után, hat hónapon belül bármilyen jellegû ügyet a Bíróság elé
terjeszthet. (Ezen túl az Egyezményhez csatlakozott tagállamoknak is lehetõségük van rá,
hogy bármely részes tagállam ellen a Bíróság elõtt eljárást indítsanak.) Az eljárás tárgya a
kérelemben megjelölt ügy lesz, melynek felülvizsgálata során a Bíróság dönt majd, hogy
az adott állam az Egyezményben foglalt valamely rendelkezést megsértette-e. Az ítélet
kiemelkedõ jelentõségû, különösen annak indoklása, hiszen a Bíróság a tagállamok belsõ
jogalkotására, valamint a joggyakorlat számára is megfogalmaz általános és követhetõ
jogelveket. (A felállítását követõen a Bíróság számos ügyet elemzett, és arra az
eredményre jutott, hogy a tagállamok az Emberi Jogok Európai Egyezményében
foglaltaknak nem tesznek eleget. Ezek között voltak olyanok is, melyek a kínzás,
embertelen, megalázó bánásmód vagy büntetés tilalmának sérelmét állapítottak meg.)
Mivel az Emberi Jogok Európai Egyezménye nem definiálta sem kínzás, sem pedig
az embertelen vagy megalázó bánásmód vagy büntetés fogalmát, mindez a Bíróságra
hárult. E téma szempontjából ki kell emelni Írországnak az Egyesült Államok elleni
ügyét.50 Az Európa Bíróság ebben a határozatban fogalmazta meg, hogy melyek azok a
cselekmények, melyek kínzásnak, megalázásnak vagy embertelennek minõsülnek. Az un.
,,öt-technika” volt az a módszer, melyet a brit rendõrség szervei alkalmaztak Észak-
49 Haraszti Margit Katalin: A kínzás és embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetések tilalma az ENSZés az Európa Tanács legfontosabb dokumentumaiban, valamint az állampolgári jogok országgyûlésibiztosának tevékenységében. ACTA HUMANA, 19. évfolyam, 2008. évi 3. szám 52-54. oldal50 Ireland v. the United Kingdom judgment of 18 January 1978, Series A no. 25
Írországban, a terrorizmussal gyanúsított személyeknek a kihallgatása kapcsán. A módszer
lényege az volt, hogy a fogva tartottak fejére egy sötét zsákot húztak, majd órákig tartó
alvásmegvonás, valamint étel- és italmegvonás mellett, erõs zajban órákig a fal mellett
kellett állniuk. Az ügy érdekessége egyebek mellett még az volt, hogy nem
magánszemély, vagy valamely részes állam, hanem maga Írország terjesztette az ügyet a
Bíróság elé.51 A Bíróság a szóba jött ügy kapcsán nem kínzásnak, hanem embertelen és
megalázó bánásmódnak minõsítette az ,,öt-technikát”. Ennek az ügynek a kapcsán
született meg a Bíróság álláspontja szerinti kínzás fogalom, mely azt mondja, hogy a
kínzás olyan súlyos és szándékos kegyetlenséget feltételez, amit komoly testi-lelki
sérülések nélkül nem lehet megállapítani.
1996-ban volt az elsõ eset, amikor a Bíróság egy török ügyben52 a rendõrség
eljárását kínzásnak minõsítette. Az eset lényege, hogy a török rendõrök azokat a
személyeket, akik a kurd felszabadító mozgalomban való részvétellel voltak gyanúsítva,
kínzásnak vetették alá. Kezeiket hátuk mögött összekötötték, majd az összekötött
karjuknál fogva fellógatták õket, miközben folyamatos verés mellett vallatták õket. Ezen
bánásmód következménye a gyanúsítottak többségénél az lett, hogy mindkét karjuk
lebénult. A Bíróság még számos ehhez hasonló kegyelten bántalmazásról szóló ügyet is
tárgyalt, azonban több alkalommal is hangsúlyozták, hogy a bántalmazásnak a súlyosság
egy fokát el kell érni ahhoz, hogy a kínzás fogalmi körébe tartozzon. Ennek a
minimumnak a megítélése azonban nagyon relatív. Az eset körülményeitõl, idõtartamáról,
fizikai és lelki ráhatásoktól, esetleg az áldozat nemétõl, korától, egészségi állapotától is
függ.
A kínzás és embertelen bánásmód mellett hangsúlyt kell fektetnünk még a
cselekmény megalázó voltjára is. Ez a Bíróság álláspontja szerint akkor valósul meg, ha az
áldozat súlyosan megszégyenül. Tehát a megalázó bánásmód vagy büntetés lényege,
hogy olyan erõs félelmet, lelki gyötrelmet valamint alsóbbrendû érzést okoz, ami a testi-
lelki ellenállás megtörésére alkalmas.
A Tyrer Egyesült Királyság elleni ügy53 volt az elsõ fontosabb eset, amikor a
Bíróság a ,,megalázó” bánásmód fogalmával elõször foglalkozott komolyabban. Az eset
lényege, hogy az Ír-szigetek egyik brit szigetén élõ mindösszesen 15 éves fiút három
51 Haraszti Margit Katalin: A kínzás és embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetések tilalma az ENSZés az Európa Tanács legfontosabb dokumentumaiban, valamint az állampolgári jogok országgyûlésibiztosának tevékenységében. ACTA HUMANA, 19. évfolyam, 2008. évi 3. szám 54-55. oldal52 Aksoy v. Turkey judgment of 18 December 1996, Reports 1996-VI, 2260. o.
53 Tyrer v. the United Kingdom judgment of 25 April 1978. Series A no. 26
is már szinte rutinszerûnek tekintendõ. A fogvatartási intézmények látogatása során nem
csak jogi, hanem orvosi (különösen pszichiáter) szakképzettséggel rendelkezõ munkatárs
is részt vehet, aki az esetleges testi-lelki bántalmazást, tünetet is észlelni tudja. Hazai
jogunk lehetõvé teszi azt is, hogy az országgyûlési biztos, és kísérõi mind a fogvatartott
személyekkel, mind pedig azokkal, akik õket felügyelik személyes beszélgetéseket
folytassanak le, velük korlátozás nélkül érintkezzenek. Az országgyûlési biztosok
látogatásaikról szóló feljegyzéseikben többször felhívták a figyelmet arra, hogy a
54 Haraszti Margit Katalin: A kínzás és embertelen vagy megalázó bánásmód és büntetések tilalma az ENSZés az Európa Tanács legfontosabb dokumentumaiban, valamint az állampolgári jogok országgyûlésibiztosának tevékenységében. ACTA HUMANA, 19. évfolyam, 2008. évi 3. szám 61. oldal