101-Napsugar kiasszony 91-185 ITT.qxd 7/18/2010 1:09 AM Page 1misogakazimir.weebly.com/.../hedwig_courths-mahler_napsugr_kisasszony.pdf · Hedwig Courths-Mahler Napsugár kisasszony

101-Napsugar kiasszony 91-185 ITT.qxd 7/18/2010 1:09 AM Page 1


Hedwig Courths-Mahler

Napsugár kisasszony


A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Hedwig Courths-Mahler: Fräulein Sonnenschein

© Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KGBergisch Gladbach

Fordította: SCHNEIDER RÓZA


I.

– Mama, leveled jött! Ez a mulatságos ákombákom alig-hanem Selma néni írása.

E szavakkal nyitott be Lena a nappaliba, és odasza-ladt az ablak elõtti karosszékben ülõ édesanyjához.Hartwig asszony letette kezébõl a varrást, amin éppendolgozott, és lánya arcát látva elmosolyodott. Lenárólcsak úgy sugárzott a jókedv és a derû.

– Mutasd csak! Hát persze, ez Selma nénéd írása.Lássuk, mit akar!

Felbontotta a levelet, és hangosan felolvasta:

„Drága Johannám! Tegnap megint elõvett régi nyavalyám, és kényszerû tét-lenségre kárhoztat. Gondolhatod hát, hogy az ágyatnyomva nem éppen rózsás a hangulatom. Ha az emberilyen magányosan él, egyetlen háztartási alkalmazotttársaságára utalva, akkor bizony kettõs teher a beteg-ség. S most már azt hiszem, sejted is, miért ragadtamtollat. Egyszerûen szeretném Lena mindig jókedvû, mo-

5


solygós arcát látni. Mondhatjuk, hogy õ e szerteágazófamília hivatásos gondûzõje. Ha vidáman csillogó sze-mével rám nevet, mindjárt fele olyan rossz csak minden.Ha tehát egy órácskára nélkülözni tudod a kisasszonyt,akkor küldd el hozzám, kérlek, hálás lennék érte. Tu-dom, hogy nektek is szükségetek van Lenára, és gyaní-tom, hogy más rokonok is igénylik a jelenlétét, amintvalahol baj, betegség vagy szomorúság üti fel a fejét.Mégis megkockáztatom a kérést, hogy engedd el hoz-zám látogatóba. Ha csak bekukkant az ajtón nevetõ ar-cával, ha csak meghallom vidáman csengõ kacagását,tudom, máris félig meggyógyulok! Kérlek hát, drágaJohanna, „add kölcsön” Lenát, ha nélkülözni tudodegy kis idõre. Elõre is hálásan köszönöm.

Ölel benneteket magányos sógornõd:Selma”

Hartwig asszony mosolyogva pillantott fel a levélbõl.– Mit szólsz ehhez, Lena?A lány gyengéd szeretettel átkarolta édesanyját.– Természetesen meglátogatom, amint lehet. Szegény

nénikém, nagyon sajnálom õt! Tudod, akár indulhatnékis, hisz minden munkámat elvégeztem. Nem nehéz el-képzelnem Selma nénit, amint szomorúan fekszik a be-tegágyban, s minduntalan az ajtót lesi, hogy jövök-emár. Akkor hát, mama, máris indulok hozzá, és nemhagyom, hogy tovább búslakodjon.

Johanna halkan felsóhajtott. Legidõsebb lányánakfelvidító társaságára éppenséggel neki is szüksége lettvolna, hisz az õ szíve is nehéz volt a sok gondtól. De

6


Selma bizonyára még jobban rászorul egy kis vigaszta-lásra, gondolta önzetlenül.

Lena tényleg az egész rokonság gondûzõ jó tündérevolt. Senki sem tudott oly részvétteljes melegséggelközelíteni mások gondjaihoz, mint õ, és senkibe nemszorult oly szertelen és üdítõ életvidámság, mint ebbea törékeny lánykába. És e kivételes tulajdonságok min-denkire jótékony hatást gyakoroltak.

– Jól van, kincsem, menj hát! Villamossal tíz percmúlva Selma néninél lehetsz. Most tizenegy óra van,gondolom, kettõre hazaérsz. Tudod, hogy nem hiányoz-hatsz az ebédlõasztal mellõl, hisz édesapának is nagy-nagy szüksége van rá, hogy vidám arcok vegyék körül.

Lena buzgón bólogatott.– Nyugodt lehetsz, mama, idõben itt leszek. De te,

drága mamikám, te is igencsak gondterheltnek látszol.– Jaj, kicsim, rettentõen aggódom – sóhajtott fel Jo-

hanna asszony.Lena gyengéden megsimogatta édesanyja arcát.– De mama! Felsoroljam, mennyi okod lehet örülni?

Elõször is, Istennek hála, mindannyian egészségesekvagyunk. Másodszor Hansunk tegnap a legjobb ered-ménnyel léphetett felsõbb osztályba, harmadszor Fritzvidám levelet küldött haza. Negyedszer a mi kis ben-jáminunk, Ria elvégezte az iskolát, konfirmált, így vég-re egy új, derék segéderõnek örvendhetünk a háztartás-ban. Ötödször mi mindannyian szívbõl szeretjük drágajó édesanyánkat, hatodszor a napocska végre beküldihozzánk az ablakon át fényes, melengetõ sugarait. A ta-vasz hírnöke itt van a szobában! Látod, mama? Mind

7


egy-egy ok arra, hogy örüljünk. Hát nem csodálatos? Sezzel szemben csak egyetlen gond van, az, hogy édes-apát a munkahelyén sok kellemetlenség és bosszúságéri. Ez tényleg nem jó, de miért is kell mindezt elvisel-nie? Mert büszke, becsületes és egyenes ember, aki ki-tart a meggyõzõdése mellett, és nem ért ahhoz, hogyankell a feljebbvalók elõtt színlelni és hajbókolni. De haezt a tényt ilyen szemmel nézed, tán nem ad okot ez isaz örvendezésre? Hát nem lehetünk tiszta szívbõl büsz-kék édesapára? Ó, mama, én pont ilyennek szeretem õt,soha ne legyen más, még akkor sem, ha ezzel feljebbkerülhetne a hivatali ranglétrán. Szerintem tökéletesenigaza van. S tudom, hogy szerinted is, mama! Látod,már újra csillog a tekinteted!

Johanna asszony gyengéd büszkeséggel nézett a lá-nyára, és magához ölelte.

– Igazad van, Lena. Nem volna szabad kishitûneklennem és elcsüggednem. Ha ne adj’ Isten, a legrosz-szabb bekövetkezne, és apa elveszítené az állását, azt iski fogjuk bírni. Csak bátorság!

– Igen, anya, bátorság! Meg akarjuk könnyíteni mind-ezt apa számára, hisz leginkább õ szenvedne egy ilyencsapástól. De nem, ez képtelenség! Nem lehet, hogy akonszern épp egy olyan kitûnõ és szorgalmas munkatár-sat bocsátana el, mint õ. Csak azért, mert önálló vélemé-nye van, és a meggyõzõdésének hangot mer adni?

– Sajnos, édesapádnak ellenségei is vannak.– De drága mama! Ugyan mit tehetnek, ha a Jóisten

az igaz emberek mellett áll? Így hát aggodalomra sem-mi ok. De most már sietek, hogy minél elõbb Selma né-

8


ninél legyek. Minden jót! Mosolyogj már, legalább mégegyszer a kedvemért!

Hartwig asszony – Lena megelégedésére – végretényleg, szívbõl elmosolyodott.

– Kérlek, add át Selmának szívélyes üdvözletemet,és mielõbbi gyógyulást kívánok neki!

– Rendben, átadom! – kiáltotta a lány és elsietett.Gyorsan felkapta a kosztümkabátját. Kis kalapja,

melyet a rakoncátlan hajfürtök tetejébe nyomott, na-gyon jól állt neki. Kesztyût húzott, és kinyitotta a kony-hába vezetõ ajtót.

Ott épp szorgos sürgés-forgás közepette lelte Minnát,a szakácsnét. Az ablak melletti padon ült Maria, Lenahúga, akit mindenki csak Riának becézett. Az igyeke-zettõl kipirult arccal, de kissé még ügyetlen ujjakkal éppa leveszöldséget tisztította.

Ria nagyon hasonlított Lenára, és neki is gyönyörûszeme volt. Csak rajta még minden kissé éretlennektûnt, és szögletes mozdulatai egyelõre minden kecses-séget nélkülöztek. Szemébõl sem sugárzott annyi élet-öröm és jókedv – de talán csak azért, mert szívderítõbbidõtöltést is el tudott képzelni, mint a zöldségtisztítást!Mióta az iskolai szünet tartott, bizony kénytelen volthasznossá tenni magát a házimunkában. S a tanuló-pénzt megfizetni sosem kellemes dolog.

– Viszlát! – rikkantott be Lena a konyhába is.– Csak nem mész el? – kérdezte Ria csodálkozva.– De igen, Selma nénihez indulok. Beteg, és szeret-

ném egy kicsit megvigasztalni. Na, és a zöldségekkelboldogulsz már?

9


– Ne is mondd! – Ria fájdalmas sóhaja a követ ismeglágyította volna. – Rém utálatos munka.

– Elõbb-utóbb ezt is meg kell tanulni, te kis zöldfülû.– Majdcsak belejövök, más választásom úgysincs.Lena nevetve bólintott, és becsukta maga mögött az

ajtót. Könnyû léptekkel szaladt le a lépcsõn, s a kapunkilépve a következõ sarkon lévõ villamosmegállóba si-etett. Szerencsére nem kellett sokat várakoznia.

Kevesen voltak a villamoson, ülõhelyet is talált. Egyfiatalasszonnyal szemben ült le, aki az ölében tartottakétéves forma fiacskáját. Az édesanya egyik kezén ha-talmas kötést viselt, s szabadon maradt karjával aligtudta tartani az eleven kicsit. Valahányszor a bekötöttkezére csapott a fiúcska, az asszony sápadt arca fájdal-masan megvonaglott.

Lena nem nézhette ezt tétlenül. Barátságos, de hatá-rozott szavak kíséretében átvette a nyugtalan kis fickót,és élénk tiltakozása ellenére az ölébe ültette. Rögtönmegtalálta vele a hangot. Beszélt hozzá, tréfálkozott ve-le, amíg a kicsinek már semmi kifogása nem volt a pót-mama ellen.

A fiatalasszony hálás volt Lenának a segítségért, éselmesélte, hogy épp az orvostól jön, aki összevarrta akezén lévõ sebet. A gyereket közben nem volt kire hagy-nia otthon.

A következõ megállóban egy jól öltözött fiatalemberszállt fel, hóna alatt egy irattáskával. Helyet foglalt a fi-atalasszony melletti ülésen, és amikor felnézett, barát-ságos mosollyal megemelte a kalapját.

– Jó napot, Hartwig kisasszony! Alig ismertem ma-

10


gára… ebben a megejtõ madonnapózban – tette hozzátréfásan.

Lena barátságosan kezet nyújtott.– Jó napot, Steinau úr! Teljesen véletlenül kerültem

ebbe a helyzetbe, amit ön oly találóan jellemzett. Ezzelaz eleven kis lurkóval egyszerûen nem bírt az édesany-ja a bekötözött kezével, ezért kölcsönadta nekem. Néz-ze, milyen szép gyerek!

Norbert Steinau joggyakornoknak, aki üzleti ügybensûrûn megfordult a Hartwig-házban, fogalma sem voltróla, hogy a gyerek szép-e, vagy sem, abban viszontbiztos volt, hogy Lena Hartwig vonzóbb, mint valaha.Arca még jobban felderült, s szürke szemével melegpillantásokat küldött a lány felé.

– Nem csodálom, Hartwig kisasszony, hogy irgal-mas szamaritánusra valló elfoglaltság közben találoméppen. Nem elõször esik meg. De a fiúcska biztos ne-héz önnek, hadd vegyem én az ölembe!

– Nem, a világért sem adom ki a kezembõl! Egyál-talán nem nehéz, és ön, nos… kissé mulatságos dajkavolna!

Mindketten jóízûen kacagtak, és a kicsi is részt kö-vetelt magának a mulatságból vidám gõgicsélésével.Az édesanya mosolygott, arcán nyoma sem volt már afájdalomnak.

Ugyanabban a megállóban szálltak le. Lena a járda-szigetrõl a biztonságos gyalogjárdára vitte át karján akicsit. Ott óvatosan letette, hadd álljon a saját lábára.

– Így ni, most pedig áll a baba! – mondta melegen.Megigazította fején a kis sapkát, és megkérdezte az

11


édesanyától, hogy messze lakik-e. De azt a megnyugta-tó választ kapta, hogy pár lépés csak az út hazáig.

A fiúcska huncut szemmel lesett ki az édesanyjaszoknyája mögül, s még utoljára integetett a kedves fi-atal lánynak, azután elköszöntek egymástól.

Norbert elkísérte a lányt Selma néni közeli házáig.Lena a fiatalember édesanyjának egészsége felõl érdek-lõdött. Steinau asszony ugyanis gyakorta elkísérte a fi-át, amikor az a Hartwig-házba volt hivatalos, és Lenaédesanyjával egészen jól összebarátkoztak.

Norbert szívélyesen megköszönte az érdeklõdést, ésígy folytatta:

– Ma délután sétálni viszem a mamát. Ilyen gyönyö-rû idõben vétek otthon maradni.

– Így igaz. Kérem, adja át szívbõl jövõ üdvözlete-met!

A férfi meghajtotta magát.– Elmondom neki, milyen foglalatosság közepette

találkoztam kegyeddel a villamoson. Örülni fog.– Fölösleges erre szót vesztegetnie – válaszolta

Lena kissé elpirulva. – Magától értetõdõ volt, hogy se-gítek annak a fiatalasszonynak.

Norbert szeme felcsillant.– Igen, és épp ez benne a szép, hogy önnek magától

értetõdik az ilyesmi. Fogadni mernék, hogy száz másiknõnek eszébe sem jutott volna, hogy segítsen. A kisasz-szonyt viszont már számtalanszor láttam efféle szolgá-lat közben. Édesanyámnak biztos nagy örömére szolgálmajd, ha ezt elmesélem neki.

– Ha örömet szerzünk vele, az más, akkor én is csak

12


helyeselhetem. E nemes cél szentesíti az eszközt – szólta lány, és kezet nyújtott. – Minden jót, Steinau úr! Kö-szönöm, hogy elkísért.

– Viszontlátásra, Hartwig kisasszony! Kérem, jelent-sen be az édesanyjánál. A napokban szeretném a tiszte-letemet tenni nála, ha megengedi.

– A szüleim örömmel látják – válaszolta Lena vidá-man, és elindult az utca túloldalán álló ház felé.

Norbert jó hangulatban ment tovább, és teljesen át-adta magát a gondolatainak, amelyek egyre csak e bá-jos õrangyal körül forogtak. Lena pedig a Selma néniházában levõ virágbolt felé irányította lépteit, ahol hó-virágot látott a kirakatban. A kis csokorral a kezébenfelszaladt a lépcsõn, és becsengetett nagynénje laká-sába.

Selma Jakob özvegyasszony volt. Gyereke nem lé-vén, egyedül élt háromszobás lakásában szerény nyug-díjából. Egy mindenes lány volt a segítségére, most is aznyitott ajtót. Lena pár szót váltott vele, miközben letettea kalapját, retiküljét és a kosztümkabátot, és már sietettis a hálószobába. A törékeny kis öregasszony félig ülõhelyzetben pihent felpolcolt párnáin. Keskeny, sápadtarcán csöndes szenvedés nyomait viselte. Eléggé bete-ges volt szegény, gyakran hetekig nyomta az ágyat.

Lena odalépett hozzá, és megfogta a kezét.– Jó napot, drága nénikém! Ilyen szikrázó tavaszi

napsütésben te ágyban fekszel? Micsoda dolog ez? –mondta tréfásan dorgáló hangon.

Az idõs hölgy megsimogatta az arcát.– Ó, gyermekem! Ahogy nevetõ szemedet látom, és

13


kedves hangodat hallom, már félig meg is gyógyultam.Nagyon kedves tõled, hogy eljöttél – mondta.

– Ez csak természetes, Selma néni. De nézd csak,mit hoztam neked!

– Az elsõ hóvirág, de szép! Lassan kitavaszodik... ésez a kis csokor... igazán kedves tõled.

– Azt gondoltam, a nagynénémnek szüksége van ebájos hírnökökre, hogy elhiggye, beköszöntött a tavasz,kikelhet az ágyból – folytatta Lena tréfásan. – Várj csak,keresek egy vázát! Az éjjeliszekrényedre teszem a csok-rot emlékeztetõül, hogy gyógyulj meg minél hamarabb!

Már szaladt is a konyhába, ahol megtöltött vízzel egykis vázát, és elrendezte a virágokat.

– Így ni! – mondta elégedetten. – És most kinyitomaz ablakokat, hadd áradjon be a fény és a melengetõ ta-vaszi napsugár!

E szavakkal a beteghez lépett, és ráterített egy vas-tag takarót. Szélesre tárta az ablaktáblákat, majd helyetfoglalt az ágy mellett.

– Fáj, Selma néni?– Most éppen nem.– Auguste panaszkodott nekem, hogy tegnap reggel

óta egy falatot sem ettél. Tudod, hogy ez így nem me-het. Ha koplalsz, teljesen elhagy az erõd. Ugye, az énkedvemért nem utasítasz vissza egy csésze tejet és egyfriss lágy tojást? Auguste azonnal elkészíti.

– Jaj, gyermekem, nincs nekem most étvágyam.A lány üdén felnevetett.– Remélem, azért mégiscsak lemegy valami a torko-

don! Egy csésze tejhez és egy tojáshoz nem kell farkas-

14


éhesnek lenni! És ma finom tyúklevest is kapsz, Augusteépp azt fõzi. Az illata fenséges, én mondom neked. Ésdesszertnek felverek egy tojássárgáját egy pohárka Ma-deirával. Az valóban mennyei! Biztos vagyok benne,hogy jót tesz majd neked.

A beteg elnevette magát.– Amilyen csábítóan ecseteled, még nekem is meg-

jön az étvágyam! És különben is: ha csak látlak, rögtönjobban vagyok, és visszaköltözik belém a remény. A frisslevegõ meg a napfény pedig tényleg csodát tesz.

– Na látod!Auguste nemsokára megjelent a kései reggelivel, és

Lena becsukta az ablakot. Majd megigazította a párná-kat, hogy a beteg jobban felegyenesedhessen ültében.Így kényelmesebben fogyaszthatta el a tejet és a tojástegy kis vajjal.

Lena maga is elcsodálkozott azon, hogy szemláto-mást máris javult a beteg állapota. Mindez õt is felvidí-totta, csak úgy sugárzott szemébõl az öröm. Auguste iselégedetten távozott az üres edényekkel. Lena megintkitárta az ablakot, egy kicsit még beszélgettek errõl-arról, de a lánynak lassan indulnia kellett haza.

– Holnap megint eljövök, Selma néni. És sokkaljobb állapotban szeretnélek látni, hallod-e? Várj csak,hozok neked a nappaliból valami vidám könyvet!

Hóna alatt egy kis olvasnivalóval tért vissza a háló-szobába.

– Tessék, drága nénikém. Azt hiszem, egyelõre elvagy látva mindennel. Képzeld azt, hogy csak úgy pi-henésképpen fekszel! Ebéd elõtt nyugodtan szundíthat-

15


nál egyet. Az alvás a beteg, fáradt szervezet legjobbgyógyszere. Jaj, majd’ elfelejtettem! Búcsúzóul elme-sélek még egy történetet Riáról és arról a csibész Hans-ról.

Olyan mókásan adta elõ a minapi esetet, hogy Sel-ma néninek szívbõl kacagnia kellett. Hálás szemekkelnézett a távozó leány után. „Drága kis búkergetõ. Milenne velünk nélküled? – gondolta, amikor becsukódottLena mögött az ajtó. – Nincs még egy ilyen kedves, üdeteremtés! Valóságos istenáldása ez a lány.”

16


II.

Lena épp idõben ért haza. Gyorsan rendbe szedte ma-gát, és megigazította a haját. A tükör elõtt állva az utol-só simításokat végezte ruházatán, amikor belépett Ria,akivel közös szobában lakott.

– Kérlek, Lena, fésülj meg engem is, te olyan ügyesvagy!

– Szívesen. Gyere, ülj csak le!Ria helyet foglalt a fésülködõasztal elõtt, és pana-

szosan felsóhajtott:– Hát ez szörnyû, már megint olyan a fejem, akár egy

szénaboglya! Szeretném tudni, hogyan csinálod, hogyte mindig olyan rendezett és elegáns vagy?

– Ma este kipróbálunk neked egy másik frizurát.Majd hátrafésüljük a hajadat.

– Igazad van – bólintott Ria örömmel. – Mindig ne-ked vannak a legjobb ötleteid, Lena!

– Nana, azért ne túlozz! Így ni, ezzel meg is volnánk.Gyere, siessünk az ebédlõbe, és nézzük meg, hogy a te-rítésnél minden rendben van-e! – Lena belekarolt a hú-gába, és együtt léptek ki a szobából.

Az étkezõben mindent a legnagyobb rendben talál-tak. A szolgáló csak a sóról feledkezett meg, de Lenagyorsan pótolta ezt a kis hiányosságot. Ekkor érkezetthaza Hans, a harmadik testvér, és azonnal bekukucskálta félig nyitott ajtón.

– Papa megjött már? Ehetünk?– Még nem ért haza – felelte Lena.– És mi lesz ma ebédre?

17


– Mennyei csemegék! Rizsfelfújt lesz például adesszert.

– Hát ez remek!– Akkor igyekezz! Mossál kezet, és szedd rendbe

egy kicsit magad!– Jaj! – nyögött fel a fiú panaszosan. – Erre igazán

nem szükséges figyelmeztetned. Tudom, mi illik egyúriemberhez.

A lányok összenevettek, és vidáman néztek a komiszkölyök után. Nemsokára belépett a ház asszonya.

– Selma néni üdvözöl, mama! – újságolta Lena. –Megígértem neki, hogy holnap is átszaladok hozzá.Steinau úrral is összefutottam, tisztelettel szeretné beje-lenteni magát valamelyik napra.

Hartwig asszony arca felderült.– Ennek igazán örülök – mondta. – Kiváló fiatalem-

ber, apa is sokra tartja.Lena bólintott.– Igen, mama, tényleg. Apa azt mondta, hogy

Steinau úr azon ritka emberek egyike, akik nagyrabe-csülést és bizalmat érdemelnek. Fiatal kora ellenéretudja, mit akar, és csak olyasmit tesz, amiért felelõssé-get is tud vállalni. És látod, mama, ha apa mondja eztvalakirõl, az felér egy nemeslevéllel.

– Szerintem is remek ember – erõsítette meg Ria.Nemsokára Hans is megjelent, és mindannyian tü-

relmetlenül várták a családfõ hazatérését. Lena és Hart-wig asszony az ablakhoz lépett, hogy kikémleljen az ut-cára.

– Ott jön apa! – kiáltott fel Lena boldogan.

18


Hans és Ria az ablakhoz szaladt, hogy szokás sze-rint integessen a papának, aki azonban ma fel sem pil-lantott. Fáradt, ólmos léptekkel közeledett, nyoma semvolt benne a megszokott frissességnek és lendületnek.Fejét lehorgasztotta, válla meggörnyedt valami láthatat-lan, súlyos teher alatt. Lena és az édesanyja önkéntele-nül megszorították egymás kezét. A látványtól bizonymindketten megijedtek.

– Mi történt apával? – kiáltott fel Ria értetlenül.Baljós feszültség telepedett a szobára. Mindenki az

ajtóra meredt, és várta a családfõ érkezését. De az ajtócsak nem akart kinyílni. Lélegzet-visszafojtva füleltek.Hallották a folyosón elhaladó, súlyos lépteket, majdegy ajtó nyílt valahol, s a zár tompa kattanását lehetetthallani.

Johanna asszony megrázkódott, s egyszeriben felen-gedett a tagjait gúzsba kötõ bénultság.

– Megyek apához – mondta halkan, és kisietett. Lena még egy ideig a szívére szorított kézzel állt az

ablak mellett. Hans és Ria csodálkozva néztek egymásra.– Mi van a papával? Miért nem ül asztalhoz? – kér-

dezte Ria.Lena igyekezett nyugalmat erõltetni magára.– Attól tartok, apa vállát súlyos gondok nyomják.

Ígérjétek meg, hogy legalább ti nem tetézitek újabbak-kal! Bármit hallotok is majd, viselkedjetek bátran! A pa-pának nem szomorú arcokra van szüksége.

A testvérek mély felindultsággal néztek egymásra.– De Lena – szólalt meg Ria rémülten –, mégis mit

gondolsz, mi történt?

19


Nõvére egy pillanatra elgondolkodott. Megmondjanekik, hogy valójában mitõl tart? Egyszer úgyis megkell tudniuk, s talán jobb, ha a bejelentést felkészültenfogadhatják. Bizonyára jobban uralkodnak majd magu-kon, amikor a szülõk közlik a rossz hírt. Vizsgálódó te-kintetét a testvéreire függesztette, majd komoly hangonmegszólalt:

– Megígéritek, hogy felnõtthöz méltó módon fogtokviselkedni?

Hans hetykén megrándította a vállát.– Talán csak elviselek annyit, mint egy lány! Tehát

ki vele, Lena!Ria is bólintott.– Jaj, szörnyen aggódom! Úgy érzem, valami nagy

sorscsapás ér bennünket.– Nem, nem! – tiltakozott Lena. – Rossz ugyan, de

azért távolról sem nevezhetõ sorscsapásnak. Inkábbcsak nehézségnek. Apa képtelen bármi olyat tenni, amitnem tud összeegyeztetni a meggyõzõdésével, s ez per-sze nem mindig tetszik a fõnökeinek. Sok ellenségetszerzett magának azzal, hogy sosem rejtette véka alá avéleményét, az alakoskodás pedig végképp nem a ke-nyere. Attól félek, bekövetkezett, amitõl tartott, és elbo-csátották. Most már tudjátok, mi fenyeget.

Ria megkönnyebbülten sóhajtott fel:– Ó, hát csak errõl van szó? Ez nem is olyan nagy

baj – mondta.Hans jobban meg tudta ítélni e közlés horderejét.

Egészségtõl kicsattanó arca kissé elsápadt.– Látszik, hogy nem fogtad fel a lényeget, Ria. Ha

20


21

apa munka nélkül marad, az nagyon nagy baj az egészcsaládra nézve, ezt nyugodtan állíthatom.

– De miért? Nagyon is jó lenne, ha apa egész nap itt-hon lenne, és végre velünk is foglalkozna.

– Hát nem érted, hogy akkor sokkal kevesebbõl kel-lene megélnünk, mint most? – oktatta Hans a húgát.

Lena összeráncolta a homlokát, és közbeszólt:– Még nem is ez a legnagyobb baj, Hans!– Hát akkor mi?– Az a legrosszabb, hogy az igazságtalan elbocsátás

lelkileg viselné meg apát. Megsebezné az önérzetét, hi-szen érzi magában az erõt, a tenni akarást és a képessé-get arra, hogy kifogástalan teljesítményt nyújtson, éserre szégyenteljes visszavonulásra kényszerítik. Steinauúr mondta a minap, hogy apánk oly tehetséges és ráter-mett ember, amilyen kevés akad. Már régóta ez a véle-ménye a papáról. Gondoljátok csak el, milyen hatásalesz annak, ha ereje teljében tétlenségre kárhoztatják!Tudom, milyen komolyan vette a munkáját. Ha meg-fosztják szeretett hivatásától, félek, hogy összeroppan.Nagyon fog neki hiányozni a munkája, feleslegesnekfogja érezni magát, és mi aligha tudunk majd segítenineki. Minden szeretetünk kevés lesz hozzá… Bizony,ez a legszörnyûbb az egészben…

Hans és Ria elfogódottan néztek nõvérükre. Éretle-nek voltak még ahhoz, hogy belelássanak apjuk lelké-be, de már az is ijesztõ volt, hogy máskor mindig vidámtestvérük ilyen komoly hangon beszélt velük.

– Jaj, Lena – eszmélt fel lassan Ria –, most már ér-tem, milyen szerencsétlenség vár ránk.


Lena azonban egy szempillantás alatt összeszedteminden bátorságát.

– Nem, nem! Ki se ejtsük ezt a szót! Nem csügged-hetünk el! Ez apát a kétségbeesésbe sodorná. Ígérjétekmeg, hogy a segítségemre lesztek abban, hogy elterel-jük a figyelmét borús gondolatairól, ha tényleg bekö-vetkezett az, amitõl tartok. Mutassatok vidám arcot ésbizakodást apa és anya elõtt! Kezet rá, hogy összefog-tok velem! Bízom bennetek.

Húga és öccse egyazon szilárd elhatározással szorí-tottak kezet Lenával. Egy pillanatra csend lett. Mind-annyian megpróbálták legyûrni magukban a félelmet,és persze apjuk szobája felé füleltek, de onnan semminesz nem szûrõdött ki.

Ekkor Lena határozott léptekkel az ajtóhoz ment.– Nem gyõzöm tovább ezt a tétlen várakozást. Me-

gyek anyáékhoz – mondta. A dolgozószobába sietett, és habozás nélkül benyi-

tott. Apja az íróasztalnál ült, arcát csüggedten a kezébetemetve. Mellette a felesége, sápadt és rémült arccal,karját vigasztalóan a férfi nyaka köré fonva.

Lena megértette, hogy tényleg bekövetkezett az, ami-tõl félt. Becsukta maga mögött az ajtót, és a szüleihez lé-pett. Anyja felpillantott. A szemében könnyek csillogtak.

Az apa meg sem mozdult. Amióta hazatért, úgy ültott, mintha kõvé vált volna a fájdalomtól. Ziháló mellé-bõl néhány szó szakadt fel:

– Azt ajánlották, hogy rögtön kérjem az elbocsátá-somat... Elküldtek, mint a munkája végzésére alkalmat-lan hivatalnokot...

22


Johanna asszony képtelen volt egy szót is szólni.Csak állt az asztal mellett, s remegõ kezével újra megújra megsimogatta férje lehajtott fejét. Mélységesen át-érezte az õt ért igazságtalanságot és megaláztatást, ésvele együtt szenvedett. Egyikük sem gondolt most azapró-cseprõ, mindennapos gondokra.

Amikor Lena belépett, az asszony szavak nélkül isfélreérthetetlenül jelezte, hogy segítséget vár tõle. Sze-mük egy pillanatra összevillant, s ez elég volt ahhoz,hogy megértsék egymást. A lány letérdelt apja mellé, smindkét karjával átölelte.

Az elkínzott arcú férfi ráemelte komor tekintetét.– Mit akarsz, Lena? Hagyj magamra! Még hozzá

kell szoknom a gondolathoz, hogy haszontalan és feles-leges vagyok – mondta fojtott hangon.

Lena tekintete valósággal simogatta a szeretett édes-apa nemes vonású arcát.

– Ó, nem, drága papa! Ne mondd ezt! Se haszonta-lan, se felesleges nem vagy! Szükségünk van rád! Ma-mának, a gyermekeidnek, hisz a te válladon nyugszikitt minden – mondta meleg hangon.

A férfi az ajkába harapott, s csak hosszú szünet utánválaszolt:

– Az régen volt. Ma egy szánalmas roncs vagyokcsupán. El fognak bocsátani az állásomból. Apád egyfeladata elvégzésére alkalmatlan hivatalnok. Semmi oko-tok, hogy büszkék legyetek rám úgy, mint azelõtt.

A lány megcsókolta apja kezét.– Tévedsz, apa! Kétszeresen is büszkék lehetünk

rád, hisz tudjuk, hogy nem vagy alkalmatlan a hivata-

23


lod betöltésére, hanem a szûkkeblûség és a kicsinyesirigység áldozata lettél. Féltek a nagyságodtól, s egy-szerûen ártalmatlanná akartak tenni. Tudjuk, milyenokos és erõs vagy, ezek a kisszerû emberek nem érnekfel hozzád. Ennek a tudata kell, hogy átsegítsen a ne-hézségeken, amit még el kell viselned. Mi nagyon bí-zunk benned! Nézd, milyen büszke rád anya! És mi, agyerekeid nem kevésbé. Nem fogunk elcsüggedni, ugye,te sem? Mama, mi tudjuk, milyen nagy kincs nekünk apapa, ugye?

Johanna asszony sugárzó arccal bólintott, és forrószeretettel nézett férje megtört szemébe.

– Látod, drágám? Mi mindannyian tudjuk ezt. Lenaminden szava akárha az én szívembõl fakadt volna.

A magába roskadt férfi lassan felegyenesedett. Pil-lantásuk találkozott, miközben kezét áldó mozdulattalLena fején nyugtatta.

– Hogy ez a megalázó óra nem sújt a porba, aztcsakis nektek köszönhetem. Nem tudjátok, milyenszörnyû érzésekkel jöttem ma hazafelé. Régóta látommár a közelgõ katasztrófát, igazán hozzászokhattamvolna. Mégis villámcsapásként ért, amikor valósággávált. Alkotóerõm teljében vagyok kénytelen felhagyni amunkámmal, de a legelviselhetetlenebb számomra még-is az, hogy így csak szûkös megélhetést tudok nyújtaninektek.

Lena heves mozdulattal az arcához szorította apjakezét.

– Majd másutt kamatoztathatod a képességeidet.Elõbb-utóbb biztos adódik olyan munka, ahol megint

24


valami hasznosat tehetsz. Miattunk pedig ne fájjon a fe-jed! Anya és én már rég számot vetettünk azzal a lehe-tõséggel, hogy a jövedelmed esetleg csökken. Kicsitössze kell húznunk magunkat, igaz, de szûkölködninem fogunk. Amíg együtt vagyunk, számíthatunk egy-másra. Meglátod, menni fog. Elbocsátjuk a szakácsnõt,és anyával felváltva fõzünk majd. Ria már most komolysegítség a háztartásban, s a cselédlánnyal együtt min-dent kényelmesen elvégezhetünk. És ha már nem kelltekintettel lennünk a beosztásodra, kibérelhetjük azt akisebb lakást, amely üresen áll itt, a házban. S te is bi-zonyára találsz más munkát. Ki tudja, mire lesz még jóaz, amit most ránk mért a sors. Ezért nem is fogunkszomorkodni. Látod, apa, a baj feleakkora sincs, mintamilyennek elsõ ijedségedben láttad. És jöjjön bármi,együtt, szeretetben elviseljük azt, amit nem tudunkmegváltoztatni.

Így húzta ki Lena vigasztaló szavaival a tüskét apjaszívébõl. A férfiba erõt öntött lánya bátorsága és a fele-sége szemébõl sugárzó hûséges szerelem. Életkedvelassan visszatért, bár az igaztalanul elszenvedett sére-lem még mindig emésztette a lelkét. Átölelte szeretteit,és felsóhajtott:

– Ha ti nem lennétek...!Mindketten megcsókolták a férfit, s szeretettel meg-

cirógatták, majd Lena kedvesen az asztalhoz hívta szü-leit.

– Hans és Ria éhesek. Nem szabad tovább várakoz-tatnunk õket – szólt mosolyogva.

Amint beléptek az ebédlõbe, a két kisebb gyereket

25


az ablaknál ülve találták. Rögtön felugrottak, s Lenajelzésére apjuk karjába vetették magukat, aki megin-dultan a keblére szorította õket.

– Ma sokáig kellett várnotok – mondta, nehezenuralkodva hangja remegésén.

Lena csöngetett, hogy tálalhatják a levest. Fáradozá-sainak köszönhetõen valamelyest vidámabb lett a han-gulat. A családfõ is több reménykedéssel tekintett a jö-võbe. Már azt fontolgatta, hogyan találhatna új munkát.

Így vészelték át az elsõ megrázkódtatást, bár a fe-nyegetõ, sötét fellegek még távolról sem vonultak el afejük fölül.

26


III.

A gond és baj soha nem jár egyedül. Nem volt könnyûkevesebb pénzbõl kijönni, hisz a gyerekek sokba kerül-tek. Az apának minden fáradozása ellenére sem sikerültmegfelelõ állást találnia. Újra meg újra próbálkozott, dea szerencse nem szegõdött mellé. A Hartwig családnakminden erejét össze kellett szednie, ha el akarta kerülnia kétségbeesést.

A barátok jó része feltûnõ hirtelenséggel visszahú-zódott a szerencsétlenség után. Attól féltek, hogy netánsegítséget kell nyújtaniuk. A leggyorsabban Hartwigrégi munkatársai szakítottak meg minden kapcsolatotvolt kollégájukkal. Mivel a felsõbbség haragja miattkellett távoznia, félõ volt, hogy „odafönt” nem nézik jószemmel, ha valaki továbbra is barátságban marad vele.A legóvatosabbak még az utcán is igyekeztek elkerülnia bukott embert, s ha mégis összefutottak vele, elfordí-tották a fejüket, nehogy üdvözölniük kelljen. Nagy ke-serûség ez egy büszke, egyenes embernek!

De tán még hihetetlenebb volt az, hogy némely rokonlátogatásai is igencsak megritkultak. Amikor egyszer acsaládfõ száján kicsúszott egy megjegyzés e szomorújelenséggel kapcsolatban, Johanna asszony vidáman ígyszólt:

– Annyi baj legyen! Most legalább kiderül, ki azigazi barát. A többiért pedig nem kár! Nem lesz nehéznélkülözni õket.

A bajban is kitartó, hûséges barátok közé tartozottNorbert Steinau és az édesanyja. Az ifjú joggyakornok

27


éppoly gyakran kereste fel Hartwigékat, mint azelõtt, éssegített Lenának jobb kedvre deríteni az apját. Nyíltankimutatta, milyen nagyra becsüli továbbra is. HaHartwig egy órácskát beszélgetett Norberttel, sikerültelfeledkeznie szomorú helyzetérõl, és egészen felélén-kült.

Egyik vasárnap délután épp egy ilyen beszélgetéskellõs közepén voltak. Kicserélték a gondolataikat, be-avatták egymást a terveikbe.

– Hát igen, az ön helyzete sokban hasonlít az enyém-re – mondta Norbert. – Én is szívesen feladnám a hiva-tali elõmenetelt, szívem szerint inkább ügyvédként dol-goznék tovább.

– Akkor miért nem teszi? Minden adottsága megvanhozzá, hogy ezt a munkát is kitûnõen végezze.

– Igen, néha magam is azt hiszem. Csak egy fontosapróság, a szükséges pénz hiányzik hozzá.

– No igen – bólintott Hartwig. – Ez a hiányosságnem ismeretlen sajnos számomra sem. De önnek nemeshet nehezére, hogy az induláshoz szükséges tõkét ösz-szegyûjtse. Édesanyja említette egyszer, ha nem téve-dek, hogy az ön egyik nagybátyja milliomos.

– Ez igaz – erõsítette meg Steinau. – De tõle szeret-nék a legkevésbé pénzt kérni. Összevesztem vele. Ne-hezen viselem az ilyen uralkodni vágyó típust. A rokon-ság többi tagja persze hajbókolva körüludvarolja õt és a feleségét a gazdag örökség reményében. Mindegyiktúl akar tenni a másikon. Visszataszító a tülekedésüka pénzért! Alapjában véve sajnálom a nagybátyámat,hisz végül is nem rossz ember. Valamikor nagyon ked-

28


veltem, s az hiszem, ez az érzés kölcsönös volt. Amikora többiek ezt látták, megrémültek, hogy esetleg meg-fosztom õket jövendõ szerencséjüktõl. Megindult az ás-kálódás ellenem. Elkezdték mondogatni, hogy alatto-mos módon igyekszem a vagyon közelébe férkõzni, ésa bácsikámék sajnos, mint afféle bizalmatlan öreg em-berek, hittek nekik. Nagybátyám egyszer csúnya jele-netet rendezett, és örökségvadásznak nevezett. Én semaradtam adósa a válasszal, és a gyanúsítás miattiharagomban magam is kemény, sértõ szavakat használ-tam. Kijelentettem, hogy amíg az alaptalan és sértõ vá-daskodás miatt bocsánatot nem kér, nem lépem át a há-za küszöbét. Azóta – és ennek már három éve – sem anagybátyámat, sem a nagynénémet nem láttam, mindenkapcsolat megszakadt közöttünk. Röviddel ezutánédesanyámmal ide költöztünk. Most már ön is láthatja,hogy ilyen körülmények között lehetetlen épp tõlükpénzt kérnem.

Lena, aki szintén jelen volt, meggyõzõdéssel bólin-tott.

– Az ön helyében én sem tenném! Inkább kérjenkölcsön idegenektõl! A nagybátyja vajmi kevéssé is-merheti, ha képes ilyen alantas számítást feltételezniönrõl!

Norbertnek jólestek a szavai, és mosolyogva így vá-laszolt:

– Kedves Lena kisasszony, tudja, ilyen nagy összegmegszerzése nem olyan egyszerû, mint gondolja. Nemtudok garanciát nyújtani a hitelezõnek.

– Már hogyne tudna!

29


– Milyen garanciára gondol?– Hát az ön becsületes személyére. Az csak elegen-

dõ biztosítékot jelent, nem? Steinau és Hartwig jóízûen összenevettek, majd a fi-

atalember így szólt:– Erre száz márkát sem adna senki, nemhogy tízez-

ret, amire nekem szükségem volna. – Talán meg kellene próbálnia!– Ön talán az én becsületes fizimiskám láttán köl-

csönözne nekem tízezer márkát? – kérdezte Steinau fé-lig-meddig tréfásan.

– Igen, habozás nélkül – bólintott rá a lány meggyõ-zõdéssel–, ha lenne ennyi pénzem.

– Ilyen jó véleménnyel van rólam?Lena és Norbert tekintete összekapcsolódott.– Igen, gyakornok úr, a legjobb véleménnyel.Steinau elpirult, s melegen megszorította a lány kezét.– És mivel szolgáltam meg ezt a nagyrabecsülést?– Azzal, hogy olyan, amilyen. Hogy becsületes és

megbízható. Papa is nagyra tartja önt, s az õ véleményeszámomra mértékadó. Csak az ég szerelmére, Steinauúr, nehogy a fejébe szálljon a dicsõség, és a hiúság hi-bájába essen! Ez a kis fogyatékosság a nõi nem kivált-sága, férfiaknak rosszul áll.

– Csak nem hiú ön is, Lena kisasszony? – folytattaa csipkelõdést a férfi.

A lány nevetve bólintott.– Természetesen az vagyok! Nem is vette észre? –

replikázott, mert látta, hogy az apját mulattatja a vidámszópárbaj.

30


– Nem, egyáltalán nem tûnt fel.– Ó, bizonyára értek hozzá, hogy jobb színben tün-

tessem fel magam a valóságosnál.A férfi erre szívbõl felnevetett.– Ez kizárt, Lena kisasszony! Azt hiszem, kegyed

olyan, mint egy kristály. Oly tiszta, áttetszõ. Egyetlenhibáját sem tudtam még felfedezni.

– Ajaj! Hisz épp most akar hozzásegíteni, hogy a hi-úság hibájába essem. Hallod ezt, apa? Ugye, milyen fon-dorlatos Steinau úr?

Lena gyengéden átkarolta apját, aki atyai büszke-séggel nézett rá.

– A nõknek nem is árt egy kis hiúság – felelte jósá-gosan.

A lány erre csak nevetett.– Mit gondol, gyakornok úr, milyen hiú lehetek pél-

dául frissen tanult konyhamûvészetemre? Amióta nincsszakácsnõnk, igazán elismerésre méltó teljesítménytnyújtok. Ma például gombaleves, sült hús és krumpli-saláta lesz ebédre.

Norbert csettintett a nyelvével.– A kedvenceim! – füllentette.– Szívesen lenne a vendégünk? – kérdezte Hartwig

szívélyesen.– Nem szabad kísértésbe vinniük – mondta Steinau,

de ennek épp az ellenkezõjét lehetett kiolvasni csillogószemébõl.

– Velünk tartana? – kérdezte Lena izgatottan.A férfi azonnal bólintott.– Nagyon szívesen, ha szabad.

31


– Örülök, hogy elfogadta a meghívásunkat. Csak at-tól félek, mégsem fog ízleni a fõztöm.

Norbert sugárzó arccal oszlatta el az aggályát.– Ettõl nem kell tartania. De hadd hívjam fel gyor-

san édesanyámat, ne várjon rám hiába.Az ebéd vidáman telt, s Lena boldog volt, hogy lát-

hatóan ízlett a fõztje. Steinaut sem kellett sokat kínál-gatni, jóízûen evett mindenbõl, s Lenával együtt gon-doskodott róla, hogy a legfontosabb fûszer, a nevetés sehiányozzék. S végre a családfõ is gondtalanul vidám-nak látszott – lánya nagy örömére.

Amikor az ifjú Steinau elbúcsúzott, meg kellett ígér-nie, hogy következõ vasárnap délután édesanyjávalegyütt ellátogatnak egy kávéra. Maria Steinau asszonyötvenes éveiben járó, kedves hölgy volt. Fiával irigylés-re méltó harmóniában éltek. Kicsiny, kétszobás lakásukvalóságos ékszerdoboz volt. Minden csillogott a tiszta-ságtól, s az ablakokat virágok díszítették. Az öreg búto-rok, meghálálva a gondos ápolást, kitûnõ állapotbanvoltak, és meghitt otthonosságot árasztottak. Lena gya-korta megfordult Steinau asszonynál, aki hamar a szívé-be zárta. Amikor a lány Selma nénit látogatta, sosemmulasztotta el, hogy egy rövid beszélgetésre Norbertédesanyjához is benézzen.

Ám az ilyen gondtalan órák egyre ritkábbak letteka Hartwig-házban. Mind szigorúbban kellett takaré-koskodniuk, minden fillérre szükségük volt. És csaknem adódott olyan állás, amelyet a családfõ betölthe-tett volna.

Lena nyitott szemmel járt a világban, és egyre töb-

32


bet tûnõdött, miképp tudná tehermentesíteni szüleit.Egyre erõsödött benne a meggyõzõdés, hogy a leg-jobb volna valami állást keresni, és a saját lábára áll-ni. Mindezt jó ideig titokban tartotta, és csak akkorhozta szóba szülei elõtt, miután alaposan tájékozódott.Nyugodt és határozott hangon tárta eléjük szándékát,hogy állás után akar nézni. Apja és anyja elõször meg-rémült. Hallani sem akartak róla, hogy „gondûzõ tün-dérüktõl” megváljanak. De Lena tudta, hogyan gyõzzemeg õket:

– Hadd próbáljak meg a saját lábamra állni! Mostigazán nélkülözhetõ vagyok itthon, Ria szinte tökélete-sen képes helyettesíteni. És miért ne hasznosíthatnámaz erõmet? Ahogy a dolgok idehaza állnak, egyetlen„haszontalan kenyérpusztító” is túl sok. Látom, hogyangyötritek magatokat, hogyan fáradoztok, és segíteniszeretnék. Ria még túl kicsi ahhoz, hogy elmenjen ha-zulról. Hans és Fritz kénytelenek lesznek kitartani,amíg el nem érik a céljukat. Én viszont már eleget ta-nultam ahhoz, hogy társalkodónõként megkeressem akenyeremet. Kérlek, ne akarjatok lebeszélni errõl, min-dent alaposan végiggondoltam.

A szülõk nehéz szívvel bár, de végül a beleegyezé-süket adták.

Lena hirdetést jelentetett meg az egyik napilapnál,és Steinau asszonnyal is beszélt, hátha az õ rokonságarévén álláshoz juthat. Maga is írt apja Frankfurtban élõunokahúgának, aki egy jogtanácsoshoz ment feleségül.Arra kérte, gondoljon rá, ha megfelelõ munkalehetõ-ségrõl hall.

33


S épp ez a levél segítette álláshoz a bátor szívû lányt.Schlender jogtanácsosné ugyanis néhány hét múlva ígyválaszolt:

„Kedves Lena!Leveledre máris kedvezõ választ adhatok. A véletlen akezemre játszott, hogy állást ajánlhassak neked. Férjemegyik kollégája, dr. Zorn a jelenlétemben futólag meg-említette, hogy Vollmer vezérigazgató Mainzban fiataltársalkodónõt keres. A doktor úr Vollmerék jogtanácso-sa és ügyvédje. A Vollmer család egyébként egy gyönyö-rû villában lakik a városszélen, a Rajnától nem messze.Kocsiszín és istállók tartoznak a birtokhoz, s természe-tesen megfelelõ személyzet. A házaspár gyermektelen, aférfi magas kora miatt visszavonult az üzlettõl. Az asz-szony is hatvan körül járhat, két mogorva, kedvetlen em-ber. Egy kis fiatalos frissesség bizony elkél abban a ház-ban, ami felvidíthatná õket. Ennek pedig, drága Lenám,úgy tudom, Te vagy az avatott szakértõje. Ezért azonnalrád gondoltam. Vollmerék nagyon jó fizetést ajánlanak,s pénzügyekben alighanem egyébként is eléggé nagyvo-nalúak. Semmiben sem fogsz hiányt szenvedni náluk.

Ha tehát nem ijedsz meg egy kis mogorvaságtól, rög-tön írhatsz nekik. Dr. Zorn – kérésemre – már beszélt ve-lük rólad, s úgy tûnik, Vollmeréknek nem lenne ellenük-re a dolog. Ha komoly a szándékod, jelentkezz mielõbb,engem pedig mindenképp értesíts!

Sokszor csókollak benneteket, drága szüleidet éstestvéreidet is!

Anna nénéd”

34


Lena megmutatta szüleinek a levelet, s értésükre ad-ta, hogy meg akarja pályázni ezt az állást. Mindenek-elõtt a jó fizetés csábította. Az öregek mogorvaságátólegy cseppet sem ijedt meg. Az ilyesmi ellen mindig bol-dogan szállt harcba. Ezt a szüleinek is megmondta, akikkételyeiknek adtak hangot. A döntés tehát megszületett,és Lena azonnal írt Vollmeréknek. Postafordultával jötta válasz: fényképet és önéletrajzot kértek tõle.

Lena azon nyomban elküldte ezt is, és nem kellettsokat várnia a válaszlevélre. Vollmer úr megírta, hogy õugyan túl fiatalnak találja, de mert oly szívélyesen aján-lották, s mert az arcképe olyannyira elnyerte a feleségetetszését, hajlandó e körülménytõl eltekinteni. Komolyfizetést ajánlott, és arra kérte Lenát, hogy mielõbb ke-resse fel õket.

Lena levélben bejelentkezett május elsejére. Munka-adói azt kérték még, hogy írja meg, melyik vonattal ér-kezik Mainzba, hogy autót küldhessenek elé az állomás-ra. Ettõl kezdve eldöntött tény volt, hogy Lena elhagyjaa szülõi házat. Mindez olyan gyorsan történt, hogyHartwigék alig tudtak felkészülni a küszöbönálló válto-zásra.

Amikor Norbert Steinau a következõ vasárnap meg-látogatta õket, meglepõdve hallotta, hogy Lena állástkeresett magának, és hamarosan elutazik. Fájdalommaltöltötte el a gondolat, hogy egyhamar nem láthatja vi-szont, s ezt nem is igen tudta titkolni.

– Mindenképpen el kell hagynia bennünket, Lenakisasszony? – kérdezte, s a tekintetében nyugtalanságbujkált.

35


Lena azonban bátran nézett a szemébe.– Igen, ennek így kell lennie!– És a kedves édesapja mit szól hozzá? – faggatta to-

vább a fiatalember. Lena végigsimított a homlokán, mintha egy kínzó

gondolatot kellene elhessegetnie.– Kedves Steinau úr! Ha beszél errõl édesapámnak,

kérem, ne tegye szegény szívét még nehezebbé, mintamilyen. Ugyanolyan nehezen válik meg tõlem, mint azédesanyám. De mindannyian nyögjük ezt a szükség-helyzetet, és ilyenkor nincs jelentõsége, hogy valamitszívesen teszünk-e, vagy sem.

Norbert elnyomott egy sóhajt magában.– És mikor utazik el? – kérdezte, miközben arra

gondolt, hogy a lány távozásával eltûnik életébõl a nap-sugár.

– Május elsején lépek be – válaszolta Lena csende-sen, és a szíve bizony neki is fájt, ha nem is mutatta.

– Olyan hamar? – kiáltott fel a férfi.– Mához két hétre már Mainzban töltöm a vasárna-

pot.A fiatalember csodálkozva kapta fel a fejét.– Mainzba megy? Tudja-e, Lena kisasszony, hogy

ott töltöttem a gyermekkoromat?– Nem, fogalmam sem volt róla. És mondja, szép vá-

ros Mainz?– Az én véleményem túlságosan elfogult, hisz az ott-

honunkat mindig szépnek látjuk. És Mainz a Rajnapartján fekszik, azt hiszem, ez önmagáért beszél.

– Már elõre örülök a Rajnának. Apa néhány félévet

36


tanult a bonni egyetemen, s mindig elérzékenyül, ha aRajna kerül szóba.

– Majd ön is megérti, ha látja. De megkérdezhetem,melyik családnál helyezkedik el? Három éve nem jár-tam Mainzban, és apám halála után egyébként is meg-ritkultak a látogatásaim, mégis majdnem minden házatismerek ott.

– Vollmeréknél kaptam állást – felelte a lány.– Micsoda?! – ugrott fel hirtelen Norbert Steinau.Feldúlt arca egészen megrémítette Lenát.– De hát mi történt, gyakornok úr?– Vollmer a nagybátyám, akirõl nemrég meséltem

önnek.– Ez aztán a különös véletlen – mondta Lena csen-

desen.A férfi idegesen törülgette a homlokát.– Ha elképzelem magát a napsugaras természetével

abban a sivár, temetõi csendet árasztó házban…! Ó,Lena, nem is sejti, mire vállalkozott! Nem szabad oda-mennie! Itt melegség és szeretet veszi körül, ott csakidegenség és jéghideg szívek várnak magára. Nem ön-nek való az a lélekölõ környezet!

De Lenát nem lehetett egykönnyen megijeszteni.– Minden új helyen idegen emberek vesznek majd

körül, ebbe bele kell törõdnöm. Az pedig, hogy szeretõszíveket hagyok itt, inkább vigasztal, semmint elcsüg-geszt. A mogorvaságtól pedig nem ijedek meg, ettõlmég nem fogok világgá szaladni, ki tudja, talán épp azön nagybátyja házában van valami feladatom. Jó jelnektartom, hogy a rokonaihoz vezérelt a sors. Isten útjai ki-

37


fürkészhetetlenek! Ne vágjon már ilyen kétségbeesettképet! Elvégre nem emberevõk közé megyek.

Erre már a fiatalembernek is nevetnie kellett.– Tényleg nem. Talán valóban sikerül felderítenie a

nagybátyámék kedélyét. Ez sem lehetetlen, hisz kegyedkész varázsló. És ha belegondolok, rosszabb helyre iskerülhetett volna. A bácsikám és a felesége minden hi-bájuk ellenére alapvetõen nemes lelkû emberek, és azalkalmazottaikkal mindig példamutatóan bántak. Édes-anyám elámul majd, ha meghallja, hová megy, Lenakisasszony.

A lány torkát fojtogatta a sírás, de vitézül ellenállt, samikor Norberttõl elbúcsúzott, már újra mosolygott.

– Viszontlátásra, Steinau úr! Látjuk még egymást,mielõtt elutazom?

– Remélem, Lena kisasszony! Lesz még egy órács-kája számunkra is?

– Talán vasárnap. Több búcsúlátogatást is tervezekakkorra. Kérem, adja át szívélyes üdvözletemet az édes-anyjának!

Alig távozott Norbert Steinau, megérkezett Selma né-ni, aki útközben összefutott a gyakornokkal, s megtudta,hogy május elsején Lena Mainzba megy. A törékeny kisöregasszony átölelte a lányt, és szívszaggatóan zokogott.

– Hogy leszünk meg nélküled, kicsi szívem? El semtudom képzelni, hogy magunkra hagysz bennünket. Jaj,édes Istenem, lennék csak gazdag, dehogyis engedné-lek el! Ezt az állást nálam kellene betöltened!

– Ejnye, nénikém! – feddte meg Lena tréfásan. – Nemszabad felizgatnod magad! Megint beteg akarsz lenni?

38


– Isten ments! Ha arra gondolok, hogy nem tudszmeglátogatni, már csak félelembõl sem betegedem meg.

Erre Lena vidáman felkacagott.– Ez bizony csodálatos volna! Így végre egyszer s

mindenkorra megszabadulnál minden bajtól. Hogy erreeddig nem gondoltunk!

Az utolsó napok a lázas készülõdés jegyében gyorsanteltek. Lenára még sok tennivaló várt. Édesanyja és hú-ga segítségével hamar elkészült néhány blúz és egysze-rû, de csinos háziruha varrásával is.

Utolsó otthon töltött vasárnap délelõttjén sorra láto-gatta a rokonokat és ismerõsöket. Utoljára Selma nénités Steinauékat hagyta. Selma néni persze sírt. MikorLena már távozóban volt, nagynénje így szólt:

– Szerdán még egyszer benézek hozzátok. Csütörtö-kön utazol, nem igaz?

– De ugye tudod, hogy nálunk nem szabad sírnod?Erõsnek kell lenned, különben anya is sírni kezd veled,azt pedig nem tudom elviselni. Kérlek, csak akkor gye-re, ha nyugodtan tudsz viselkedni.

Selma néni bólintott, és gyorsan felszárította a köny-nyeit.

Lena innen Steinauékhoz ment. A cselédlány nyitottajtót, és rögtön Maria asszonyhoz vezette. A lány ottho-nosan mozgott a lakásban, ahol mindent jól ismert. Va-rázslatos érzés volt, hogy Norbert Steinau gyermekko-rának emlékei veszik körül s szólnak hozzá az anyaiszeretet beszédes nyelvén.

Steinau asszony már hosszú évek óta özvegyen élt.

39


Férje, egy mainzi nagyvállalat igazgatója, tekintélyesjövedelemmel rendelkezett. Tizenkét éves volt a fiuk,amikor a családfõ egy balesetben meghalt. Ettõl kezd-ve Maria asszonynak takarékos életvitelre kellett beren-dezkednie. Becsülettel helytállt, és tisztességben felne-velte a fiát, akin anyai szíve forró szeretetével csüggött.

Az asszony ölelésre tárt karokkal fogadta Lenát. – Úgy örülök – mondta meleg hangon –, hogy meg-

látogat bennünket, kedves Lena! Csak az szomorít el,hogy búcsúlátogatásra jön. Kerüljön beljebb, gyerme-kem, és foglaljon helyet! Remélem, nem sajnál tõlemegy órácskát, bár jól tudom, hogy nincs sok ideje. A fi-am azonnal itthon lesz, remélte, hogy még itt találjamagát.

Lena helyet foglalt Steinau asszonnyal szemben, azablak elõtti kényelmes ülõsarokban.

– Ide jöttem utoljára, és mindenütt megtakarítottamnéhány percet az önök számára. Egyig maradhatok.

– Hát igaz, valóban el akar hagyni bennünket?– Nem akarom, de el kell hagynom az otthonomat.– És milyen különös véletlen, hogy éppen Vollmerék-

hez kerül! A fiamat éppenséggel nem nyugtatja meg,hogy ön ott fog dolgozni.

Lena nevetett.– Igen, rám akart ijeszteni, de az nem megy olyan

könnyen! Meg aztán különben sem változtathatok adolgon.

– Nem is kell! Nyíltan megvallom, egyáltalán nemtartom olyan rossz gondolatnak, hogy éppen oda megy,ellentétben a fiammal. Könnyû biztos nem lesz a hely-

40


zete, de az ön személyisége olyan, hogy bármilyen ne-hézség adódjék is, legyõzi azt. És ki tudja, mit tartogata jövõ a maga számára, gyermekem. Ó, bárcsak egy kisnapfényt tudna varázsolni e megkeseredett, szegénygazdagok lelkébe! Maga is látni fogja, milyen nagyszükségük lenne rá. Képzelje majd bele magát ezeknekaz embereknek a helyzetébe, ha búskomorsággal és in-gerültséggel találkozik, és ha megérti õket, nem fogjaolyan hamar elhagyni a türelme! Vollmerék alapjábanvéve nemes gondolkodású emberek, csak módszeresenmegkeserítették õket. Aki azt a tülekedést látja magakörül, az egy idõ után már senkiben sem bízik. Ráadá-sul gyakran gyengélkednek, bár szerintem inkább csakbeképzelik maguknak a különféle betegségeket. A ro-konok egymással versengve bizonygatják, milyen ször-nyen aggódnak a drága egészségükért, miközben eped-ve várják a haláluk napját. Noha a fiam és én néhányéve végleg szakítottunk velük – gondolom, Norbert el-mondta az okát –, ennek a két magányos öregemberneka sorsa mégiscsak nyomja a szívemet. Mert tudom,hogy jó emberek. Ezért is örülök, hogy hozzájuk kerül.A maga életkedve, gyermekem, csodákat mûvelt már.Talán számûzni tudja a szomorúságot abból a csendesrajnai házból, és egy kis örömet csempészhet a két öregvigasztalan életébe.

Lena, aki eddig figyelmesen hallgatta az asszonyt,most lelkesen bólogatott.

– Ígérem, derûs kedvvel látok hozzá a feladatom-hoz, kedves Steinau asszony. S ha valamit jóakarattal ésbizakodással kezdünk, az már fél siker!

41


Hamarosan Norbert is hazaért, és amikor az elõszo-bában letette a felöltõjét, a cselédlány jelentette neki,hogy Hartwig kisasszony van az édesanyjánál látogató-ban. A férfi sietve benyitott a nappaliba.

– Hát tényleg megtartotta a szavát, Lena kisasszony!– mondta, miközben kezet szorítottak.

– Nos, remélem, nem feltételezte rólam az ellenke-zõjét.

– Szó sincs róla! Tudom, hogy az adott szó kegyedszámára is szent.

Hármasban beszélgettek tovább, míg Lenának las-san indulnia kellett.

– Ha megengedi, Lena kisasszony, elkísérném –ajánlkozott készségesen Norbert.

A lány arcát halvány pír futotta el.– Nem akarom az édesanyját megfosztani a társasá-

gától. Hisz úgy örül önnek mindig!– Ez igaz – szólt közbe Steinau asszony –, de egy kis

idõre igazán szabadságolhatom a fiamat, kedves Lena.Kivált ilyen nemes cél érdekében. Egyébként van mégegy kis dolgom. Hadd kísérje el Norbert, hisz hosszúideig úgyis ez az utolsó alkalom, hogy lovagi szolgála-tot tehet önnek.

Lena kezet csókolt vendéglátójának, aki szeretettelmagához húzta, és megcsókolta a homlokát.

– Minden jót, drága Steinau asszony – mondta a lány–, csak még egy kérést engedjen meg! A közeljövõbenlegyen olyan kedves minél sûrûbben elnézni édes-anyámhoz. Alighanem szüksége lesz néhány biztató,baráti szóra.

42


– Ezt egyébként is megtettem volna. Nagyon is jóltudom, mit érez most. Ugye, Lena, csütörtökön uta-zik?

A lány erre csak bólintani tudott, hisz minden erejé-re szüksége volt, hogy leküzdje a feltoluló búcsúköny-nyeket.

– Akkor még aznap délután sort kerítek egy vigasz-taló látogatásra.

– Köszönöm, nagyon köszönöm.Meleg tavaszi idõ volt, szikrázóan sütött a nap. A

házak elõtti kertek zöldellõ oázisokként, színpompásvirágokkal voltak telehintve. Norbert és Lena csende-sen beszélgetve sétáltak egymás mellett. Nem akarták,hogy az elválás borongós hangulata uralkodjék el raj-tuk, ahhoz túl szép volt ez a rövid együttlét. Tudták,hogy egyhamar úgysem lesz részük hasonló élmény-ben, vagy talán soha többé. Amikor elbúcsúztak, egyideig kéz a kézben, komolyan nézték egymást, minthaörök idõkre emlékezetükbe akarnák vésni a másik arc-vonásait. A csendet végül Lena hangja törte meg:

– Minden jót! Búcsúzóul még egy nagy kérésemvolna önhöz. Beszélgessen el néha édesapámmal!Nagyra tartja önt, s nem kell mondanom, milyen nagyszüksége van alkalmasint egy kis felüdülésre. Hisz tud-ja, mennyire szenved szegény az õt ért méltánytalanságmiatt.

– Igazságtalanul bántak vele, Lena kisasszony. S en-nek biztos tudata neki is vigaszt és erõt kell adjon.

– Köszönöm önnek e szavakat!Norbert Steinau Lena szemébe nézett, amelybõl a

43


tavaszi ég üde kéksége sugárzott. Gyorsan megszorítottaa kezét, és halkan csak ennyit mondott:

– Minden jót!Lena bement a házba. A férfi sajgó szívvel nézett

utána, amíg eltûnt a lépcsõfordulóban.

44


IV.

Lena szeme elõtt Németország legcsodálatosabb tájaivonultak el. A hegyormokon itt-ott felbukkanó várakbóla német történelem tekintett le rá. Egy idõs hölgy, akivelegy fülkében utazott, mindegyiket megnevezte, mind-egyikrõl tudott egy-egy színes történetet. A lány érdek-lõdéssel hallgatta, és csak azt sajnálta, hogy nem oszt-hatja meg szeretteivel ezeket a csodálatos élményeket.

Frankfurtban a nagynénje, Schlender jogtanácsosnévárta, akivel egy kellemes órát töltöttek el a váróterem-ben, amíg Lena vonata el nem indult Mainzba. Annanéni életrevaló, energikus asszony volt. Nagy sietve jótanácsok valóságos özönét zúdította Lenára. Idõnkénthelyet szorított egy-egy, a szülõket és a rokonság többitagját érintõ kérdésnek is. Mesélt egy keveset a férjérõlés két fiáról, akik szintén Frankfurtban éltek. A másikkét fia még egyetemre járt. Szívélyesen meghívta magá-hoz Lenát, leendõ szabadnapjai egyikén.

– Elvégre Mainzból Frankfurt csak egy ugrás, s te-lefonon be is jelentkezhetsz, hogy biztosan itthon találjbennünket – biztatta Anna néni.

Még megittak egy kávét, azután Lenának szedelõz-ködnie kellett, nehogy lekésse a vonatot.

A lány ekkor látta életében elõször a Rajnát. Tágranyílt szemekkel állt a vonat ablakában, és megigézvenézte a széles medrében hömpölygõ, fenséges folyót.

De nem sokáig gyönyörködhetett a látványban, merta vonat hamarosan befutott Mainzba. Lena odaintettegy hordárt. Átadta neki a poggyászjegyét, és megkér-

45


dezte, nem tudja-e véletlenül, hol állhat Vollmerék ko-csija. A férfi megmutatta, melyik kijárat elõtt van a ma-gánautók számára fenntartott parkolóhely, s azt mond-ta, egyenesen odaviszi a bõröndöket.

A kijárat elõtt Lena egy igen elegáns autót pillantottmeg, amelynek nyitott ajtaja mellett sofõr feszített bar-na libériában, és gondosan végigmustrált minden érke-zõt. Lena odalépett hozzá.

– A Vollmer-házból küldték? – kérdezte.– Igenis. Hartwig kisasszonyhoz van szerencsém,

nemde?Lena bólintott.– Kérem, szálljon be – mondta a férfi udvariasan –,

és adja ide a poggyászjegyét!– Az imént fogadtam egy hordárt, aki máris hozza a

bõröndjeimet.A sofõr meghajolt, és besegítette a kocsiba a kisasz-

szonyt. Hamarosan megérkezett a poggyász. A lány ki-fizette a hordárt, a sofõr beszállt, és az autó kigördült aRajna mellett vezetõ, széles útra. Lena kíváncsian for-gatta a fejét, nem gyõzött betelni a sok újdonsággal.

A kocsi egy dombra futott fel, amelynek a tetején el-ragadó villaépület emelkedett, Vollmerék otthona. Mi-csoda pompás birtok, gondolta a lány, miután áthalad-tak a mûvészien megmunkált kovácsoltvas kapun. Aparkot magas, rácsos vaskerítés zárta körbe. Apró ka-viccsal felszórt, széles út vezetett a parkon át a villa be-járatához. A világosszürke homokkõ homlokzat vakító-an csillogott a napsütésben. A környéken uralkodócsendet csak a kerekek surrogása és a madarak vidám

46


éneke törte meg. Lenának úgy tûnt, mintha egy mese-beli kastélyba érkezett volna.

A kocsi megállt, és a sofõr kinyitotta az ajtót. Lenabarátságos mosollyal megköszönte a segítségét, majdmegállt a bronzveretes, kétszárnyú tölgyfa kapu elõtt.Ebben a pillanatban, mintha láthatatlan kezek mozgat-nák, kinyílt az egyik kapuszárny. A megjelenõ inasmeghajolt, és kézmozdulattal jelezte, hogy lépjen be.

Elegáns elõcsarnok tárult Lena szeme elé, akinekminden bátorságát össze kellett szednie, hogy eleget te-gyen a néma felszólításnak. Alighogy belépett, egynegyven év körüli asszonyt látott lejönni a vörös szõ-nyeggel borított márványlépcsõn. Szürke ruhája felettvakítóan fehér kötényt viselt, és szigorúan hátrafésült,sötét haját fehér fõkötõ takarta. Komoly arccal Lenáhozlépett.

– Hartwig kisasszony, ugye? – kérdezte kimért ud-variassággal.

A lány torkán az izgalomtól egyetlen hang sem jöttki, így csak némán bólintott. A ház komorsága nyo-masztóan rátelepedett amúgy mindig víg kedélyére.

– Heinemann-né vagyok, a házvezetõnõ. Vollmerasszony megbízásából elõször is megmutatnám a szo-báját. Kérem, kövessen! A csomagjait rögtön hozzák.

Lena újra csak szótlanul biccentett, majd Heinemann-né oldalán felment az elsõ emeletre. A hosszú folyosólegvégén az asszony kinyitott egy ajtót, és intett neki.

– Kérem, fáradjon be! A szoba és a hozzá tartozóhálófülke az öné.

Lena meglepetésében majdnem felkiáltott. A tágas,

47


világos helyiség barátságos hangulatot árasztott. A füg-göny, a bútorhuzat és a terítõk tarka kartonanyagból ké-szültek. A tapéta ugyanilyen virágmintás díszítést mu-tatott, és pompás összhangban állt a világosszürkérefestett fabútorokkal.

– Köszönöm, Heinemann asszony. Meg tudná mon-dani, mikor mutatkozhatom be Vollmer úrnak és a ked-ves feleségének? – kérdezte barátságosan.

– A nagyságos úrék egyelõre nem érnek rá. Nyugod-tan kicsomagolhat, és felfrissítheti magát – válaszolta aházvezetõnõ rezzenéstelen arccal és cseppet se mele-gebb hangon. – Teaidõ van, és a nagyságos úrék vendé-geket fogadnak. Most nem lehet õket zavarni. Máris ho-zatok magának valami harapnivalót, és kérem, hét órakörül legyen készenlétben. Van még valami kívánsága?

– Nem, nincsen, nagyon köszönöm – válaszolta Lena,miután mélyet sóhajtott. – Egy kis uzsonnáért viszonttényleg hálás lennék.

– Ha mégis eszébe jut valami, nyomja meg ezt a csen-gõt, és valamelyik szobalány készséggel a rendelkezé-sére áll – mutatott az ajtó melletti gombra Heinemannasszony.

Lena még egyszer megköszönt mindent. Miután aházvezetõnõ távozott, hevesen dobogó szívére szorítottkézzel megállt a szoba közepén, és lassan körbetekin-tett új otthonán. Így biztatta magát: „Csak bátorság! A fejemet csak nem harapják le. Szégyelld magad, gyá-va nyúl! Az elsõ szokatlan dolog láttán rögtön inadbaszáll a bátorságod? No szép, mondhatom! Mit szólná-nak az otthoniak, ha így látnák az õ bátor Lenájukat?

48


Tehát fel a fejjel, és csak semmi csüggedés, hisz eddigminden simán ment. A szoba szép és barátságos. Veddbirtokba új otthonodat, te szamár!”

E röpke elmélkedés végeztével levette a kalapját ésa kosztümkabátját. Már hozta is az inas a csomagokat,majd a lány ismét egyedül maradt a szobában. Az ab-lakhoz lépett, s a távolban megpillantotta a méltóságtel-jesen hömpölygõ Rajnát. A kora tavaszi zsenge lombokfölött pompás kilátás nyílt a folyóra. „Ha az otthoniaklátnák, milyen gyönyörû helyre kerültem, biztos köny-nyebb lenne a szívük” – gondolta. Egy sóhajjal elfordultaz ablaktól, és nekilátott, hogy kicsomagoljon, és be-rendezkedjék új otthonában.

A munka kellõs közepén tartott, amikor tálcával akezében megjelent egy szobalány. Teát és egy kis uzson-nát hozott neki.

– Heinemann asszony kérdezteti, hogy a kisasszony-nak szüksége van-e a segítségemre a pakolásnál – mond-ta meglehetõsen mogorván.

– Nem, köszönöm – hárította el Lena –, egyedül isboldogulok. Nem kell fáradnia miattam.

A szobalány bólintott, az arca megenyhült, és bizal-maskodó hangon folytatta:

– Annál jobb, kisasszony. Nem mintha nem segíte-nék szívesen magának, de tudja, ebben a házban egésznap nincs megállás. Heinemann asszony nem tûri, hogyakár csak egy negyedórácskára megpihenjen az ember.

Lenának kedve lett volna visszautasítani ezt a tola-kodó bizalmaskodást, de nem akart túl nyersen visel-kedni. Annál is kevésbé, mert új helyzetében még elég-

49


gé bizonytalanul érezte magát. Nyílt tekintetét a szoba-lányra emelte, és higgadtan csak ennyit mondott:

– Egy nagy házban mindig sok a munka. Nem ké-rem a segítségét, de nagyon szeretném, ha jól megérte-nénk egymást.

A másik arcán csalódottság tükrözõdött. Gúnyos pil-lantást vetve az „új kisasszonyra”, sarkon fordult és tá-vozott. „Felesleges megjátszania magát!” – gondolta afolyosóra lépve.

Lena befejezte a rámolást, és félreállította az üresbõröndöket. Majdcsak akad egy szolgálatkész lélek, akielhelyezi valami raktárféleségben. Ezután nekilátott,hogy elfogyassza az ízletes uzsonnát. Miután jóllakott,gyorsan átöltözött. Abba a csinos ruhába bújt, amit ma-ga varrt indulás elõtt. Fürkészõ tekintettel vizsgálta tü-körképét, és igazán elégedett lehetett. Egy karcsú lánynézett vissza rá, üde és kedves arccal, várakozásteli,fénylõ szemekkel.

Mélyet sóhajtva elõvette a szüleirõl és a testvéreirõlkészült fényképeket, s az ablak melletti íróasztalra állí-totta. Kissé elérzékenyülve nézte egyiket a másik után,s halkan el is beszélgetett velük:

– Nézzetek körül nálam! Hát nem csinos az új biro-dalmam? És a kilátás ebbõl az ablakból ugye nektek istetszik? Jól járt a ti Lenátok, igaz-e? Nem kell aggód-notok érte.

Odalent, a földszinti fogadóhelyiségben Vollmerék avendégeikkel, Hammerstein professzornéval és a lányá-val beszélgettek. Thusnelda, vagy ahogyan mindenki

50


101-Napsugar kiasszony 91-185 ITT.qxd 7/18/2010 1:09 AM Page 1misogakazimir.weebly.com/.../hedwig_courths-mahler_napsugr_kisasszony.pdf · Hedwig Courths-Mahler Napsugár kisasszony

Documents