Rendszerváltozás a közgazdaságtanban közgazdaságtan a rendszerváltozásban · Created by XMLmind XSL-FO Converter. Rendszerváltozás a közgazdaságtanban - közgazdaságtan

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Rendszerváltozás a közgazdaságtanban -

közgazdaságtan a rendszerváltozásban

Szamuely, László

Csaba, László

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Rendszerváltozás a közgazdaságtanban - közgazdaságtan a rendszerváltozásban Szamuely, László Csaba, László lektor: Bauer, Tamás

Publication date 1998 Szerzői jog © 1998 Szamuely László - Csaba László

Kivonat

Szamuely László - Csaba László: Rendszerváltozás a közgazdaságtanban - közgazdaságtan a

rendszerváltozásban. A könyv először tekinti át rendezett módon a magyar közgazdaságtudomány 1945 utáni

történetét. Fél évszázad közgazdasági elmélettörténetét egyetlen szempont szerint dolgozza fel: hogyan vizsgálta

felül, majd vetette el elméletileg napjaink eszmei és gondolati sokszínűsége a szovjet típusú, piac nélküli

tervgazdasági kisérletet, miként váltotta fel az elméleti uniformizáltságot.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

Bevezető ............................................................................................................................................ iv 1. A szovjet tervgazdasági modell átvétele és eróziója Magyarországon a hazai közgazdaságtudomány

tükrében (1945-1970) ......................................................................................................................... 1 1. A közgazdaságtan ideológiai „gleichschaltolása” (1945-1949) ............................................ 1

1.1. A kontinuitás megszakadása a közgazdaságtanban .................................................. 1 1.2. Főbb közgazdasági áramlatok a háború utáni első években ..................................... 3 1.3. A közgazdasági kutatás megszűnése ........................................................................ 6

2. Az újrakezdés reményei (1953-1957) ................................................................................... 7 2.1. A társadalom magához térése és a közgazdasági kutatás feltámasztása ................... 7 2.2. A mutatószámok javítgatásától a gazdasági mechanizmus felülvizsgálatához ......... 9 2.3. A piacorientált reform széles ívű koncepciójának kialakulása ............................... 10 2.4. Tetőzés és apály ...................................................................................................... 12 2.5. Néhány megjegyzés az ötvenes évek reformkoncepciójáról .................................. 14

3. Egy alternatív tervgazdasági modell keresése ..................................................................... 16 3.1. Törekvések a tervutasításos rendszer racionalizálására .......................................... 16 3.2. A reformgondolat újjáéledése ................................................................................. 18 3.3. Viták a „terv” és a „piac” viszonyáról .................................................................... 21 3.4. A központi tervgazdálkodás harmadik modellje ..................................................... 24 3.5. A reform után - merre tovább? ............................................................................... 26

2. A második reformtól a rendszerváltozáson át a szociális piacgazdaságba (1970-1996) ............... 32 1. A reform rehabilitálásával a piacgazdaság lényegének megértéséig ................................... 33 2. Hogyan haladható meg a se terv, se piac rendszere? ........................................................... 36 3. A vállalkozás az új mechanizmusban: vízió, remény vagy valóság? .................................. 41 4. Második reform helyett gazdasági szükségállapot .............................................................. 45 5. A párt fékez - a reform elszabadul ...................................................................................... 48 6. A harmadik reform modelljének kibontakozása .................................................................. 52

6.1. A szervezeti reform ................................................................................................ 56 6.2. A pénzügyi intézményrendszer reformja ................................................................ 58 6.3. A tulajdoni reform .................................................................................................. 59 6.4. Kulcsszerepben a külgazdasági nyitás .................................................................... 60

7. A kapitalizmusba való visszmenet ...................................................................................... 65 8. A közgazdasági irányzatok újjászületése - avagy milyen kapitalizmust akarjunk? ............ 72 9. Zárszó helyett: a magyar közgazdasági gondolat néhány sajátszerűségéről ....................... 77

Irodalomjegyzék ............................................................................................................................. 101

iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Bevezető

A második világháborút követő fél évszázad története fordulatokban oly gazdag volt, hogy a túlélés

lehetőségének, a meghasonlás elkerülésének legkézzelfoghatóbb útjává a feledés, az emlékezetkiesés vált. A

tömeges amnézia a tények halványulásával, a történeti, környezeti s általában a kontextuális összefüggések

háttérbe szorulásával társul. A plurális rendszer és az audiovizuális eszközökkel átszőtt és terelt demokrácia

pedig csábít és kényszerít az egymondatos, sarkos ítéletekre. Ezek pedig kellő számú ismétlés után a

közgondolkodás patentjeivé válnak.

Ilyesfajta megállapításnak tekinthető az, hogy a diktatúra időszakában úgyis lehetetlen volt bármi értelmeset

közreadni. Ezért a hazai közgazdaságtan egészében avítt és irreleváns is, és minél előbb feledkezünk meg róla,

annál jobb. A kiút e szerint az elméleti főirány, a mainstream minél alaposabb elsajátítása lehetne, az e kötetben

ábrázolt fél évszázados vívódás pedig csak az általános elmélet túlhajtott határeseteként lenne érdekes.

Ez - a korábban inkább csak Amerikában hangoztatott - felfogás határozottan megjelent Václav Klausnál (1989)

a politikai rendszerváltozás idején, majd a reform-közgazdaságtan eredetiségét és hagyatékát elemző hazai és

nemzetközi kutatásokban, és meghatározóan formálta a közgazdasági felsőoktatás átfogó reformját is.

Meglehetősen elterjedt az a nézet is, hogy a rendszerátalakulásnak nincs és nem is lehet közgazdaságtana, az

elméleti közgazdaságtannak, valamint a gazdasági rendszerekkel foglalatoskodó államigazgatási és politikai

személyiségeknek pedig nincs és nem is lehet üzenetük egymás számára.

Így gondoljuk, nem visz előre a vélekedések vélekedésekkel, értékítéletek értékítéletekkel történő

szembeállítása. A tiszta, szabatos közbeszéd kialakítása önérték. Egyetlen ország szellemi élete sem élhet

emlékezetkiesésben, s nemzeti önértékelés sem lehetséges történelmi tudat nélkül. Márpedig a közép- és kelet-

európai térségben egyre inkább tapasztalható, hogy a felnövekvő nemzedékek számára már az öt-tíz évvel

korábbi szellemi termékek sem élvezhetők, a régebbiek pedig - már pusztán nyelvezetük miatt is - meg se

közelíthetők. Ezért is hasznos lehet a gondolkodási folyam szabályozása, a szovjet dominancia kiépítése,

fennállása majd lebomlása jegyében eltelt fél évszázad eszmetörténetének valamely szempont szerinti egységes

elrendezése és összegzése. Természetesen lehet más rendezőelv(ek) szerint is eljárni, hisz minden

szempontválasztás, amely túllép a jegyzetekkel ellátott bibliográfián, a tudományos minősítés vagy az egyetemi

és az akadémiai előmenetel stációinak rögzítésén, eleve vitatható. Az efféle - némelyek számára

elkerülhetetlenül önkényesnek tetsző - súlypontképzés híján azonban a tudományos mű áttekinthetetlen

masszává és/vagy a hivatali értékítélet lenyomatává silányul, s épp az marad ki belőle, ami nagy távlatú

áttekintésben visszamenőleg is érdekes lehet az utókor számára.

Az általunk választott rendezőelv a gazdaság makrorendszere, az ezzel kapcsolatos nézetek, felfogások és - a

gyakorlattal időnként szerves kölcsönhatásban alakuló - elméletek fejlődése. Ezt a szempontot lehet ugyan

tudományon kívülinek is minősíteni, azonban az a történelmi adottság jelenik meg benne, amin nem lehet se

vitatkozni, se változtatni. Tudományon belüli értékelés lehet például a közgazdasági főirány vezető lapjában

megjelent magyar szerzők publikációi számának és jellegének rögzítése. Ez azonban lényegénél fogva

külsődleges a hazai társadalom és a hazai eszmetörténet szempontjából. Az a tény, hogy az angol energetikai

piacról vagy az amerikai nők és négerek foglalkoztatási gondjairól gyakrabban lehet olvasni az Economic

Journal vagy az American Economic Review lapjain, mint a magyar adó- vagy költségvetési rendszerről, nem

jelenti az előző témakörök tudományosan felsőbbrendű voltát. Ezzel szemben egy adott történelmi korszakot

feltétlenül olyannak kell venni, amilyen. Mai tudásunk birtokában sem vagyunk jogosultak arra, hogy

átrendezzük azokat a prioritásokat, amelyeket e kor alakított ki. A történelem menete pedig kétségkívül

eldöntött számos, a kortársak számára nyitott kérdést. A közgazdaságtan általános elmélete is fejlődött. így az

utókor bölcsességével lehet és kell a múlt gondolatait értelmeznünk.

Kötetünkben nem szerepel a hazai közgazdasági irodalom mennyiségének jó része, így a folyó gazdaságpolitikai

és gazdaságirányítási kérdések vitatása, az ágazati gazdaságtanok - beleértve a jelentős infrastruktúra-kutatást -,

a munkagazdaságtan és az üzemszervezés, a gazdaságtörténeti művek, a bér- és jövedelemkérdések elemzése, a

külvilágban történtek (események és nézetek) ismertetése és elemzése, a környezetgazdaság-tan, a

gazdaságetika , a műszaki haladás kérdései, a tisztán metodológiai és elmélettörténeti írások, a pénzelmélet, a

gazdálkodási módszerekről szóló írások (a készletgazdálkodástól a banküzemtanon át az adóügyekig) vagy a

tananyagfejlődés bemutatása.1 Tematikai okból és az absztrakciós szint eltérése miatt nem taglaljuk a

növekedéselmélet, a cikluskutatás (köztük a hosszú távú ciklusok), a matematikai gazdaságtan és a marxizáló

1 Egy-egy említett részterület komplex elemzésére hasonló igénnyel - ismereteink szerint - a terület gazdájának számító egyetlen akadémiai bizottság, osztály vagy egyetemi tanszék sem vállalkozott ez ideig.

Bevezető

v Created by XMLmind XSL-FO Converter.

kísérletek eredményeit. Nem kívánjuk lebecsülni a felsorolt kérdések és a velük való foglalatosság jelentőségét.

A magyar közgazdasági gondolat teljes egészét átfogó műből e kérdések sem hiányozhatnának, jóllehet ez a

terjedelmet a jelenleg reálisan megjelentethető többszörösére növelné, s az egy meghatározott szempont szerinti

összerendezést sem igen tenné lehetővé. A címválasztással ezért a témaválasztás és a feldolgozásmód önként

vállalt korlátait is érzékeltetjük.

Jelen írásunk előzménye a Frankfurt/Oder-i Europa Egyetem/Viadrina szervezte nemzetközi kutatási program

keretében született, Hans-Jürgen Wagener koordinálásával. Ez a kutatás a teljes kelet- és közép-európai

térségben próbálta felmérni azt, hogy mi maradt a szovjet korszak közgazdaságtanából - a fenti leszűkített,

rendszerközpontú értelmezés szerint. Az e kérdésre adandó válasz egyetlen kötetbe foglalva jelenik meg az

angliai Routledge kiadónál [Wagener (szerk.) (1998)], ami a magyarországi fejlemények bemutatását csak

rendkívül vázlatos formában tette számunkra lehetővé. Ugyanakkor mind a nemzetközi eszmecserék, mind a

különféle hazai folyóiratok lapjain 1989 óta kibontakozott vita szenvedélyessége - és meglepően szerteágazó

részvevői köre is - arra utalt, hogy az általunk vizsgált kérdés iránt a szellemi életben széles körű és konkrét

érdeklődés mutatkozik. Ezért hasznos vállalkozásnak tűnt az, hogy megkíséreljük a kollektív emlékezetvesztés

leküzdését. Módszerként a kérdéskörre vonatkozó tényanyag rendszerezett és célirányos feldolgozása, és a hazai

szellemi élet igényei szerint bővített, de még kezelhető terjedelemben történő bemutatása adódott.

A nemzetközi párhuzam, az elkészült tanulmányok ismerete megerősített bennünket abban, hogy

megközelítésünknek akkor is jelentős analitikai értéke van, ha más út is lehetséges. Világosan kirajzolódik, hogy

empirikusan létezik a közgazdaságtannak ama sajátos nemzeti arcéle is, amit többen [Vincze (1996)] az axióma

szintjén zárnak ki. Sőt, közvetlen összefüggés mutatható ki a reformkorszak, illetve annak hiánya és a

rendszerátalakító elméletek, valamint a rendszerváltó gazdaságpolitika között. így pedig a kilencvenes évekre

kialakult jelentős eltérések is jobban érthetőek.

Több mint egy évtizede jelent meg Szamuely Lászlónak (1986) a reform-közgazdaságtan első negyedszázadáról

szóló válogatása. Az akkori kor viszonyait tükrözte az, hogy e kötet terjedelmének alig egytizede volt a szerző

saját értékelését tartalmazó bevezető elemzés. A kilenctized a korábban publikálatlan vagy időközben jórészt

hozzáférhetetlenné vált, szétszórt és agyonhallgatott forrásanyag közreadása volt. Az azóta eltelt időben a hazai

könyvkiadás már mindent megjelentetett, amit lehetett - az egykori anyaghiányt mára inkább a túlzott

anyagbőség váltotta fel.

Nagyot fordult a világ is, s ennek részeként nagyon is fontossá vált a hazai gazdasági gondolkodás nem marxista

gyökereinek felkutatása. Fontossá vált az egypártrendszert megelőző - a korlátozott pluralizmus időszakában

megfogalmazódott - gondolatok mai szempontú feldolgozása. A rendszerváltozás és az ezt követő kiábrándulás

és szellemi pezsgés hatására más összefüggésbe került a reformkorszak és az átmenet számos gondolati

konstrukciója, a vállalkozói szocializmustól az önigazgatáson és az átalakulási törvényen át a

bankkonszolidációig. Ez pedig a szellemi összfolyamat egészének és részleteinek egyfajta - hol részleges, hol

jelentősebb - újraértékelését követelte meg.

E kötetben ezért általában nincs részletes forrásismertető: az egyes részletek iránt érdeklődők a szövegben

megadott helyeken lelhetik fel az idézett megállapítások bővebb szövegkörnyezetét. E kötet ezért nem az

ismételt közreadásra, hanem az értékelésre helyezi a hangsúlyt, hiszen a források - a Petőfi Kör vitáitól a

különféle reformbizottsági elképzelésekig - ma már hozzáférhetők. Egyébként is a közgondolkodást - rendkívüli

időszakoktól eltekintve - a közreadott, nem pedig az íróasztalfiókban porosodó elképzelések formálták és

formálják ma is. Belső anyagokra épp ezért ott és akkor támaszkodunk, ahol és amikor ezek jelentős fordulatot

alapoztak meg, ezért ekkoriban a pusztán publikus írásokra korlátozódó korabeli áttekintésben lényeges elemek

sikkadhattak el.

Végül - épp a történelmi félmúlt miatt - érdemes kiemelni e kötet elmélettörténeti jellegét. Egy-egy megállapítás

szellemi értékét újdonságai és előrevivő elemei adják. E tekintetben az írás önálló életre kel, s nem igazolja

szerzőjének későbbi sikeres vagy téves lépéseit más területeken, így például az üzleti életben vagy a politikában.

És viszont: az utóbbiak fordulatos fejleményei nem érvénytelenítik egy korábbi időszakban és más

összefüggésben tett kijelentés/felismerés érvényét. Bármily nehéz, a plurális rendszerben meg kell tanulnunk a

távolságtartást, törekednünk kell az egyes megállapítások sine ira et studio értékelésére, a túlpolitizáltság

kiiktatására, az objektivitásra.

Könyvünk két szerző által külön megírt, és csak részben egybecsiszolt két önálló részből áll. Az első, Szamuely

László írása - az 1945-1970 közötti szakasz - az újjáépítés, az irányított gazdaság helyébe a tervgazdaság

kiépítése és reformjainak kérdéséről szól. A második, Csaba László által jegyzett 1970-1996 közti szakasz

rendező elve a szocialista reformok rendszerváltozássá fejlődése, majd a szociális piacgazdaság eszméje és

Bevezető

vi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

gyakorlata körül kialakult szellemi küzdelem. Így gondoljuk, a folyamat elméleti oldalát az előrevívő(nek

bizonyult) nézetek ismertetése alapozza meg. Az eseménytörténeti, életrajzi és igazságtételi írások feladata

marad a minden korban szép számmal jelen lévő hátramozdítók, sámánok, tudattalanok, újrafelfedezők,

csodadoktorok és percemberkék néven nevezése. Az elmélettörténet tárgya - az irodalom- vagy a

zenetörténethez hasonlóan - a maradandó érték feltárása, anélkül, hogy ezzel hamis haladásideológiát vagy

éppen történelmi determinizmust sugallna. A jelentős alkotások számbavétele, rögzítése és rendszerezése

tetszőleges tudományfilozófia vagy világnézet mellett is a tudományos igénnyel fellépő elemző

megkerülhetetlen alapfeladata marad. Az pedig, hogy egy adott időszak nézetei közül melyek valósultak meg

és/vagy vitték előbbre a fejleményeket, visszapillantáskor ténykérdéssé válik, és függetlenül a korabeli cenzorok

szándékaitól és más, ma már közömbös szempontoktól.

A magyar közgazdaságtan rendszerelemző fő sodrát mindig is jellemző eklekticizmus és pragmatizmus miatt az

elmúlt fél évszázad gondolati folyamát nem lehet sem egyes személyek (iskolateremtők), sem egyes szigorúan

vett iskolák szerint csoportosítani. Az összkép meghatározó vonása a „sok kicsi sokra megy”, azaz a számtalan

részelemzésből összeálló viszonylag konzisztens gazdaságfelfogás. Figyelemre méltó, ahogy ez egyre

határozottabban emlékeztet a nyugati gazdaságtan - az OECD-országok gazdaságpolitikájában is megjelenő -

közös neoliberális szemléletére, illetve az ettől eltérő, de ugyancsak jellemző iskolákra (mint a

posztkeynesianizmus vagy a strukturalizmus).

Nem vállalkozunk annak megválaszolására, hogy a felismerések és párhuzamosságok mennyiben tekinthetők

újrafelfedezésnek és mennyiben utánzásnak. A korszak túlnyomó részét jellemző szellemi bezárkózás és

pragmatizmus miatt valószínű, bár minden kétséget kizáróan aligha igazolható, hogy általában a tényanyag

szuverén elemzése vezetett olyan eredményekre, amelyek a nyugati mintákkal párhuzamosak. Ezt a felismerést

csak erősíti, hogy az egyes nyugati iskoláknak - a piaci szocializmustól a monetarizmusig - általában nehéz

pontos hazai megfelelőit fellelni. A párhuzam ugyanis inkább a megközelítésre áll, míg az akadémiai

tudományban oly fontos módszer és részletek tekintetében a meg nem felelés jellemző. Ez voltaképpen még a

matematikai közgazdaságtanra is áll: míg Nyugaton ez a neoliberális fegyvertár eszköze és kifejtési módja,

nálunk kezdetben - elég sokáig - (és érthető okokból) a marxizáló, illetve a tervezési gyakorlathoz kötődő

áramlatként jelentkezett. Mindez az átvétel, a másolás szempontjának másodlagosságára utal, pozitív és negatív

értelemben egyaránt.

A nyugati tudományos világban a tárgyalt időszakban a formalizált megközelítések kerültek túlsúlyra, bár a

Nobel-díjak tekintetében egyre gyakoribb, hogy más iskolák képviselői (például North, Buchanan, Hayek) vagy

az alkalmazott kutatások (Lewis, Vickery és Mirlees), azaz a tiszta elmélethez képest „területen kívüliek”

kaptak elismerést. Emellett a természettudományok gyakorlata és több tudományelméleti szempont egyaránt

indokolja, hogy a formalizálást ne tekintsük a tudományosság kizárólagos mércéjének. Ugyanezen az alapon a

tények leírása, konkrét helyeken és időszakokban történtek megfigyelése, rögzítése és rendszerezése a

tudományos megközelítés szerves részének, sőt követelménynek minősül.

Ezért nem soroljuk az empirikus mikroökonómiai irányzatot a szociológiához és a közösségi döntésekhez,

valamint az ezeket formáló/szervező intézményekhez kötődő gondolatokat a politológiához. Ez a megközelítés

ugyan szemben áll a divatáramlat diktálta konvencióval, azonban nem idegen sem a közgazdaságtan

hagyományától, sem a tudományosság általánosan bevett ismérveitől. így pedig pusztán az a tény, hogy a

magyar közgazdaságtan nem (volt) olyan, mint az amerikai és/vagy a kortárs fő irány szerinti (önértelmezett)

tudomány, nem minősítési kritérium, nem elmaradottsági jel. Ez pusztán rögzítendő - mint egyébként triviális -

különbözőség, értékmentes tény.

Picassótól Sztravinszkijig terjed az az alkotói kör, akiknek - főleg életművük egészét tekintve - iskolába sorolása

ugyan nehéz, némely korszakuk kimondottan korszerűtlen, mégis tartós értékekkel gazdagították az

emberiséget. Ugyanígy a magyar közgazdászok - gyakran kategorizálhatatlan - szellemi alkotásai is, részben épp

sajátszerűségük miatt, tartós értékeket hordoz(hat)tak, a nem piaci gazdaság határesetén (mutációján) messze

túlmutató önértékkel és jelentőséggel. A nyugati közgazdaságtan törvényeinek más feltételek közti felismerése

ugyanis eme összefüggések általános érvényének legjobb bizonyítéka. Ez természettudományban szokásos, más

körülmények közt megismételve ugyanazt az eredményt igazoló kísérlet szabálya, feltétlen bizonyítóereje

szerint van így.

Nem teljesen érdektelen az a kérdés sem, hogy van-e mihez visszakanyarodni, azaz mennyiben mérce a háború

előtti magyar tudományos értékek a jövő szempontjából. Így tűnik, a közgazdaságtan globalizálódása és a fő

áram uralma ellenére a magyarországi közgazdaságtan az elmúlt három évtizedben már sokkal erőteljesebben

jelent meg a nemzetközi tudományos világban, mint a két háború között. A külföldön (is) megjelent könyvek és

cikkek száma, a megjelenés helye és formája ezt elég egyértelművé teszi. A rendszerváltozás azonban sajátos

Bevezető

vii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

ellentmondást is szült: a tudományos pálya utánpótlása részint elapadt, részint számos fiatal kutató külföldre

távozik.

Végül könyvünk tárgyát és módszerét körüljárva, köszönetünket nyilvánítjuk elsősorban a Magyar Nemzeti

Bank Modernizációs Alapítványának, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium felsőoktatási

tankönyvpályázat kurátorainak, továbbá a Kopint-Datorg Konjunktúra Kutatási Alapítványnak, amelyek

együttes anyagi támogatása lehetővé tette a jelen kötet közreadását.

B

u

d

a

p

e

s

t

,

1

9

9

7

.

j

a

n

u

á

r

A

s

z

e

r

z

ő

k

Hivatkozások

Klaus, V. (1989): Socialist economies, economic reforms and economists: Reflections of a Czechoslovak

economist. Communist Economies, 1. évf. 1. sz. 89-97. o.

Szamuely László (szerk.) (1986): A magyar közgazdasági gondolat fejlődése (1954-1978). Közgazdasági és Jogi

Könyvkiadó, Budapest, 597. o.

Vincze János (1996): Van-e magyar út az elméleti közgazdaságtanban? Közgazdasági Szemle, 43. évf. 4. sz.

331-335. o.

Wagener, H. J. (szerk.) (1998): The History of East European Economic Thought in the Postwar Period.

Routledge, London, 400 o.

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet - A szovjet tervgazdasági modell átvétele és eróziója Magyarországon a hazai közgazdaságtudomány tükrében (1945-1970)

Szamuely, László

Ha összehasonlítanánk a közgazdaságtudomány történetét Közép- és Kelet-Európa egykori szocialista

országaiban a második világháború után, minden bizonnyal rengeteg hasonlatosságot és párhuzamosságot

találnánk. De a csaknem fél évszázadot átívelő történetben talán egyetlenegy olyan, viszonylag rövid időszak

volt - az ötvenes évek elején -, amikor a közgazdasági kutatás és oktatás tartalma és intézményi rendszere

teljesen azonos, tökéletesen uniformizált volt ezekben az országokban. Az intézmények a szovjetunióbeli

megfelelőik hasonmásai, a tankönyvek és más publikációk a szovjet szerzők írásainak parafrázisai vagy

fordításai voltak. Még az a maroknyi hazai társadalomtudós is, aki már korábban - külföldön, az emigrációban

vagy a hazai munkás- és más baloldali mozgalmakban - eljegyezte magát a marxizmussal, jobbnak és

biztonságosabbnak látta, ha ezt a kitaposott utat járja. így a közgazdasági kutatás és tulajdonképpen maga a

közgazdaságtudomány is megszűnt a magyar történelemnek ebben a sztálinista szakaszában. Ezért a második

világháború utáni időszak közgazdasági elmélettörténetének tárgyalását természetszerűen azzal kezdhetjük,

hogy mi történt e hiátus előtt és után.

1. A közgazdaságtan ideológiai „gleichschaltolása” (1945-1949)

A közgazdaságtudomány helyzetét minden kelet-európai szocialista országban egyfajta folytonossághiány,

cezúra jellemezte, amely az 1945 előtti múltat az új, „marxista-leninista” közgazdaságtudománytól választotta

el. Minden országban a kommunista pártok hatalomra kerülését a tudományos élet szovjet minta szerinti

átszervezése követte. Hazánkban ez az átalakítás 1948-1949 táján ment végbe. Ekkor alapították meg a

Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemet is, ahol az oktatás a marxi elmélet lenini és sztálini értelmezésén

alapult. Erről az egyetemről (amely 1954-ben Marx Károly nevét vette fel) került ki az eljövendő évek és

évtizedek tervgazdasági szakembereinek a nagy része. Az új káderek gyors kiképzésével párhuzamosan zajlott

le a „reakciósnak”, később „polgárinak” bélyegzett régi szakemberek eltávolítása (kizárása, elbocsátása) a

gazdasági irányításból és a tudományos életből.

1.1. A kontinuitás megszakadása a közgazdaságtanban

Jóllehet az előbb említett folyamatok a Szovjetunió uralma alá került összes közép- és kelet-európai országban

roppant hasonlatosak voltak a második világháborút követően, mégis meglepőnek és kirívónak tarthatjuk azt a

körülményt, hogy Magyarországon teljes mértékben megszakadt a közgazdasági szakmát 1945 előtt és után

művelők közötti személyi és szellemi folytonosság, kapcsolódás. Más társadalomtudományokban (például a

történettudományban, a jogban) ugyanis a cezúra nem volt ennyire radikális. Csupán egy apró, de beszédes tény:

a Magyar Közgazdasági Társaság 1945. augusztus 9-i ünnepi (fennállásának 50. évfordulójáról megemlékező)

közgyűlésén a Társaság vezető testületeibe (elnökség, számvizsgáló bizottság, igazgatóválasztmány)

megválasztott 72 személy közül (vö. Közgazdasági Szemle, 1946. október) számításaink szerint csupán 12 fejtett

ki később - többnyire hosszabb szünet után - tudományosnak nevezhető szellemi tevékenységet (oktatás,

kutatás, fordítás). De még ebből a tucatból is három személy nem a közgazdaságtan területén tevékenykedett

(egy a jogtudományban, egy a filozófiában és egy a történettudományban).

Mivel magyarázható, hogy úgyszólván nyomtalanul megszűnt, eltűnt az 1945 előtti tudományos élettel való

mindennemű kapcsolat? Erre két lehetséges magyarázat kínálkozik.

A szovjet tervgazdasági modell

átvétele és eróziója Magyarországon

a hazai közgazdaságtudomány

tükrében (1945-1970)


1. A politikai elitek radikális cseréje a második világháború után. Magyarország a náci Németország utolsó

szövetségese volt, a vesztes országokhoz tartozott. Ebből következően a korábbi uralkodó elit elmozdítása

ugyanolyan radikalizmussal és gyorsasággal ment végbe, mint a volt tengelyhatalmakban. Ez mind az elit

nyíltan fasiszta és németbarát szárnyára, mind a „szimplán” együttműködőkre vonatkozott. A közgazdászok

pedig - szakmájuknál fogva - mindig szorosan kötődnek az üzleti világhoz és a kormányzati tevékenységhez.

Ennyiben természetes és érthető, hogy mindazokat, akik kompromittálódtak a háborús években, a közélet

elhagyására kényszerítették. Az azonban már nem volt sem természetes, sem érthető, hogy a közéletből kivontak

köre egyre tágult, tragikus módon súlyos veszteségeket okozva a tudománynak és a társadalomnak egyaránt.

Fasiszták és együttműködők mellett belekerültek ebbe a körbe a háború előtti tudományos élet kiválóságai,

demokraták és antifasiszták, ellenállók és szociáldemokraták, marxisták és kommunisták. Az üldözés és

kirekesztés ördögi köre őrült módon egyre több embert szippantott be - az ismert szovjet mintát követve. Ez

persze nemcsak magyar jelenség volt, hanem a pártállami diktatúrák közös útja Közép- és Kelet-Európában.

2. A hazai közgazdaságtudomány relatív gyengesége. A megelőző korszak tudományos reprezentánsainak az

eltávolítása önmagában mégsem ad kielégítő magyarázatot arra, hogy miért nem maradt utánuk olyan

tudományos örökség, amely szellemileg befolyásolta volna a hazai közgazdászok újabb generációit. Figyelmet

érdemlő adalék, hogy Blaug (1986) ismert lexikonja az utóbbi három évszázad jelentős közgazdászairól, 16

magyar születésű tudós nevét tartalmazza. Ez a szám nagyobb, mint amit bármelyik más közép- és kelet-európai

ország produkált, Oroszországot leszámítva. Az említett magyarországi születésű tudósok közül azonban csak

egy található, aki Magyarországon fejtette ki jelentősnek tartott tevékenységét. Ez az egyetlen tudós Kornai

János, aki viszont a magyar közgazdászok 1945 után indult nemzedékéhez tartozik. A többiek már külföldön

működve szereztek maguknak hírnevet - a „külföld” a mai világhelyzetnek megfelelően itt túlnyomórészt az

Egyesült Államokat és Angliát jelenti.

Az 1945 előtti hazai közgazdaságtudomány relatív gyengeségén éppen ezt és csak ezt a tényt értjük - a „nevek”,

azaz olyan nemzetközileg elismert tudósok hiányát, akik eredeti gondolkodókként jelentős tudományos

teljesítményt mutattak volna fel, illetve önálló hazai közgazdasági iskolákat hoztak volna létre. Ez nem jelenti

sem a közgazdasági oktatás alacsony színvonalát, sem a jó kutatók vagy a széles látókörű professzorok hiányát.

Hiszen különben nem tudnánk megmagyarázni olyan közgazdászok későbbi tudományos pályafutását, mint

Balassa Béla, Balogh Tamás, Harsányi János, Scitovsky Tibor vagy Neumann János, akik Budapesten szerezték

egyetemi és/vagy doktori oklevelüket, de különböző okokból és különböző korszakokban elhagyták az országot.

A válaszra váró kérdés tulajdonképpen az, hogy miért nem tudott a magyar közgazdaságtudomány olyan

nemzetközi rangú tudósokat felmutatni, mint a szociológus Polányi Károly vagy Mannheim Károly, a

pszichológus Ferenczi Sándor vagy Szondi Lipót, a filozófus Lukács György. Ezek a társadalomtudósok

ugyanis már itthon, e század első évtizedeiben, tehát emigrálásuk előtt szereztek nemzetközi elismerést.

A kérdésre természetesen nem tudunk - mert nem is lehet - egyértelmű választ adni. Legfeljebb találgathatunk.

a) A modernizáció szempontjából Magyarország - a legtöbb közép- és kelet-európai országhoz hasonlóan - a

„későn jövőkhöz” tartozik. A hazai közgazdaságtudomány relatív gyengeségét talán ennek a körülménynek (is)

tulajdoníthatjuk. Ámbár ezzel szemben felhozható, hogy a gazdaságilag még kevésbé fejlett Oroszországnak

már az 1917-es forradalom előtt virágzó közgazdaságtudománya volt.

b) Magyarország 1918-ig nem volt független ország. Az Osztrák-Magyar Monarchia autonóm része lévén, nem

volt saját pénze, központi bankja vagy vámrendszere. Mivel a közgazdaságtan in statu nascendi az

állampénzügyek tudománya, a független államiság hiánya hátráltathatja a közgazdaságtudomány önálló

fejlődését. Ez az érv elfogadhatónak látszik, de nem oszlat el minden kétséget. Jó ellenpéldaként

Lengyelországra hivatkozhatunk, amely szintén 1918-ban született újjá mint független állam és egységes

nemzet, de amely erős közgazdaság-elméleti hagyományt tudott teremteni, s ez jóval 1945 után is hatott.

c) A fenti tényezők mellett talán fontosabb szerepet játszhatott egy esetleges tényező, nevezetesen Ausztria

földrajzi és kulturális közelsége. A magyar fejlődés szempontjából valóban véletlen volt, hogy történetesen a

közgazdaságtanban a századfordulón és még egy-két évtizedig utána Bécs az új elméletek valóságos gerjesztője

volt. A modern közgazdaságtudományban játszott szerepét és a világra gyakorolt hatását illetően Ausztria csak

Angliával és az Egyesült Államokkal vetekedhetett. (Meg kell jegyezni, hogy ugyanez mondható el az ún.

ausztromarxizmusról is és szerepéről a marxi közgazdaságtan fejlődésében Marx és Engels halála után.) A

magyar elméleti közgazdászok nem tehettek többet, mint hogy kommentálták, értelmezték, tanították az osztrák

(és német) elméleteket. A kor vezető közgazdász professzorai - Heller Farkas (1877-1955), Navratil Ákos

(1875-1952), Balás Károly (1877-1961), Surányi-Unger Tivadar (1898-1973) - ezt tették, s nem is rosszul [vö.






Mátyás (1994)]. Ez magyarázza meg egyben a hazai közgazdaságtani oktatás nemzetközileg is magas

színvonalát.

Mindazonáltal a magyar közgazdaságtudomány - ha nem is voltak jelentős elméleti alkotásai - néhány olyan, rá

jellemző vonással rendelkezett, amely közvetett módon befolyásolta, alakította a későbbi

közgazdásznemzedékek szemléletét, kvalitásait. Ilyen vonás a magyar közgazdaságtudomány egyfajta

eklekticizmusa, amely talán arra vezethető vissza, hogy az osztrák iskola absztrakt és deduktív módszerét a régi

és az újabb német történeti iskolák historizmusával és leíró szemléletével akarta összeegyeztetni. Ezek a

közgazdasági iskolák ugyanis egyaránt meghatározó befolyással voltak a közgazdaságtan magyar művelőire.

Talán a magyar szemléletre jellemző bizonyos fokú pragmatizmus és empirizmus is ezeknek az ellentétes

befolyásoknak tulajdonítható.

Egy másik vonása a statisztika és a matematikai gazdaságtan módszereinek tisztelete, alkalmazása. A

statisztikának régi hagyománya van nálunk, hiszen a Központi Statisztikai Hivatal az ország egyik legrégebbi,

1871 óta folyamatosan működő közintézménye. A matematikai gazdaságtani és ökonometriai vizsgálódások

pedig a két világháború közötti időszakban kezdődtek, erős angolszász hatások és minták nyomán. Két kiváló

tudós, Varga István (1897-1962) és Theiss Ede (1899-1979) játszott ebben úttörő szerepet. Varga 1927-ben

hozta létre a Magyar Gazdaságkutató Intézetet, az első konjunktúrakutató intézményt, amely egészen az 1949.

évi megszüntetéséig folyamatosan működött. Theiss írta az első tanulmányokat Magyarországon a közgazdasági

dinamika és ökonometria tárgyköréből, s ebbéli tevékenységét - mintegy tízéves kényszerű szüneteltetés után -

az ötvenes évek végén újította fel.

Az állam gazdasági szerepvállalásának igenlése szintén a két háború közötti időszakra nyúlik vissza. Ez

azonban a közép- és kelet-európai országok közgazdaságtudományának közös jellemzője, amely már ezeknek az

országoknak a keletkezésével és/vagy gyökeres átformálódásával függ össze az első világháború nyomán. A

harmincas évek nagy válsága és a hadigazdálkodásra való áttérés a második világháború előtt és alatt csak

megszilárdította ezt a „nemes” hagyományt. A gyökerek erősségét jól mutatja, hogy például az 1943-1944-ben

az akkori kormányzat által Magyar Gazdaságtájékoztató Bizottság néven létrehozott tanácsadó testület olyan

gazdaságpolitikai elképzeléseket vázolt a háború utánra és azok megvalósítására olyan módszereket javasolt,1

amelyek roppant mód hasonlítanak azokra a koncepciókra, amelyeket később, az ötvenes és a hatvanas években

a magyar központi tervgazdálkodás megreformálói követtek vagy javasoltak. (Az a körülmény, hogy az 1945

előtti gazdaság magántulajdonon, míg az ötvenes-hatvanas évek gazdasága állami köztulajdonon alapult,

láthatólag nem jelentett nagyobb akadályt.)

1.2. Főbb közgazdasági áramlatok a háború utáni első években

A második világháború után hazánk - Csehszlovákia mellett - egyike volt annak a két közép-európai országnak,

ahol egy ideig, korlátozottan bár, de működő többpárti parlamenti demokrácia létezett, szabad választásokat

tartottak stb. A korlátozásokat - Nyugat-Európához hasonlóan - a győztes szövetséges hatalmak írták elő: csak

antifasiszta pártokat engedélyeztek, és csak ezek indulhattak a választásokon; a kormányt és a helyi

önkormányzatokat e pártok koalíciói hozhatták létre; igazolóbizottságokat állítottak fel stb. Magyarországon - a

többi közép- és kelet-európai országhoz hasonlóan - a megszálló győztes hatalom, a Szovjetunió nemcsak a

játékszabályokat írta elő és azok betartása fölött felügyelt, hanem biztosította - gyakran brutális eszközökkel - e

játék neki tetsző kimenetelét is. Ezért tudta a Magyar Kommunista Párt az összes koalíciós kormányon belül

érvényesíteni döntő befolyását, jóllehet egy választást sem nyert meg.

Mégis az első három év (1945-1947) a rövid életű demokrácia időszaka volt, amikor a különböző politikai erők

- a jobboldali szélsőségeseket leszámítva - szabadon fejthették ki nézeteiket, véleményeiket, törekvéseiket. A

kiadványok száma óriási volt. Tetemes részük közgazdasági tárgyú volt, de csaknem kizárólag a napi aktualitás

szintjén mozgott. Ez persze kézenfekvő, mert a radikális társadalmi és gazdasági változások kora nem kedvez az

elméleti tanulmányoknak. Ezért főleg csak politikai programok és hasonló jellegű dokumentumok alapján

beszélhetünk különböző közgazdasági eszmeáramlatokról. Ezeket csak elnagyoltan csoportosíthatjuk, és néha

csak erőltetetten különböztethetjük meg egymástól. A mai elemző ugyanis, ismerve a közbeeső fél évszázad

történéseit, meglepődhet azon, hogy a különböző politikai és ideológiai irányzatok programjaiban és/vagy

állásfoglalásaiban egyfajta konszenzus vagy legalábbis több sarkalatos pont egyezősége lelhető fel. [Vö. Pető-

Szakács (1985) 26-35. o.]

1 A bizottsági munkaanyagok egy részét nemrég Csikós-Nagy Béla (1995), a magyar közgazdaságtudomány és gazdaságpolitika kevés folyamatos szereplőinek egyike hozta nyilvánosságra.






Egyik fontos közös pont volt a félfeudális múlttal való szakítás, azaz a radikális modernizáció/demokratizálás

szükségességének az elismerése. (Ez azért is figyelmet érdemel, mert több mint negyven évvel később, a

diktatórikus szocializmus összeomlása után több közép- és kelet-európai ország - köztük Magyarország -

politikai porondján olyan, meglehetősen erős politikai erők jelentek meg, amelyek a második világháború előtt

létezett kelet-európai rezsimek de facto restaurálásának igényével lépnek fel.)

Egy másik közös pontnak a vegyes gazdaság elvének az elfogadását tekinthetjük, azaz elismerését annak, hogy

mind a magán-, mind a köztulajdon létezésének megvan a létjogosultsága, és támogatni kell a szövetkezés

különféle formáit is.

Harmadik közös pont a szabályozott gazdaság szükségességének hangoztatása volt, akármit is értettek ezen.

A részleges konszenzus létezése vagy pontosabban, az alapelvek körüli nyílt elméleti összecsapások elmaradása

elmosódottá tette a különböző közgazdasági irányzatok körvonalait is. Még a marxista és a nem marxista

elméleti felfogás közti vízválasztó sem volt mindig látható a marxizmus eltérő értelmezései miatt. Egészében és

elnagyoltan három fő áramlatot különböztethetünk meg e korszak közgazdasági gondolkozásában.

a) A szovjet típusú ortodox marxizmus-leninizmus. Ezt a Magyar Kommunista Párt képviselte. Mivel hivatalos

irányvonala az idő tájt a fokozatosságot hangsúlyozta a szocializmus irányában történő haladásban, és fontosnak

tartotta a többpárti demokrácia szabályainak betartását, a központi tervgazdálkodás szovjet modelljét csak mint

a - pontosabban meg nem határozott - távoli jövőben megvalósítandó eszményképet propagálta. A szovjet

társadalomról és gazdaságról rózsás színekben festett képet nemcsak a primitív propagandafüzetek terjesztették,

hanem az értelmiségnek és/vagy közgazdászoknak szánt olyan igényesebb folyóiratok is, mint a Társadalmi

Szemle, Fórum, Gazdaság. 1947-ben külön a szovjet gazdasággal foglalkozó folyóirat indult Magyar-Szovjet

Közgazdasági Szemle címmel. A lap főleg szovjet publikációk magyar nyelvű fordításait és a szovjet

gazdaságról és közgazdaságtudományról szóló szemlecikkeket, ismertetéseket közölt. Ezek az - MKP vagy

útitársai által kiadott - folyóiratok honosították meg nálunk azt a sablont, ahogyan a Szovjetunió tapasztalatait

kellett és illett kezelni. A sablon aztán általánossá vált az egész magyar sajtóban és közéletben, legalábbis az

elkövetkező húsz évre. Más említésre méltót ezek a publikációk nem hagytak az utókorra.

b) A szociáldemokrata szemlélet. A magyar szociáldemokraták akkoriban szintén ortodox marxisták voltak - de

nyugati típusúak. Történelmileg mindenekelőtt a német és az osztrák szociáldemokráciához kötődtek. A

második világháború utáni években szoros kapcsolatot alakítottak ki a brit Munkáspárttal, a svéd

szociáldemokratákkal és a francia szocialistákkal. Programcéljaik ugyanazok voltak, mint a nyugati pártoké: a

nagyvállalatok államosítása, mindenekelőtt a bánya- és energiaiparban, a vas- és fémkohászatban, a

bankügyben; jóléti állam; nemzetgazdasági tervezés. Csakhogy a magyar szociáldemokraták a kommunisták

koalíciós partnerei voltak egy olyan ország kormányában, amelyet szovjet érdekszférába soroltak. Ezért a

kommunista pártokhoz és a Szovjetunióhoz való viszonyukat illetően ők - legalábbis a nyilvánosság előtt - a

nyugati szociáldemokratáktól balra álltak. Különösen igaz ez az MSZDP-n belüli ún. baloldalra, amely végül is

belevitte - szovjet nyomásra - a pártot az MKP-vel való egyesülésbe 1948-ban. Az egyesülés gyakorlatilag a

magyar szociáldemokrácia felmorzsolódását és beszippantását jelentette az erősebb partner által.

Mindezek ismeretében jogos az a kérdés, voltak-e egyáltalán érdemi különbségek a magyar kommunisták és a

magyar szociáldemokraták között. Az általuk hirdetett programokat nézve, nem sok. A viselkedésükben,

magatartásukban azonban már lényegbevágó különbségek voltak.

A legfontosabb ezek közül, hogy a két párt két különböző politikai kultúrához tartozott. S ez nem egyszerűen a

politikai stílus vagy modor kérdése. (Habár a két fő elméleti folyóirat - a kommunista Társadalmi Szemle és a

szociáldemokrata Szocializmus - stílusának és nyelvezetének akár csak felületes összevetésekor is azonnal

kitűnik az előbbinek a populista és dogmatikus hangneme, míg az utóbbinál az oktató, szinte iskolamesteri

alapállás.) Az MSZDP, amely múltját tekintve legális parlamenti párt volt a Horthy-érában, a felvilágosodás és

politikai demokrácia hagyományainak volt az elkötelezett híve és őrzője, míg az MKP mint korábban illegális

militáns szervezet az ún. demokratikus centralizmus konspirációs elvén alapult, azaz kvázikatonai fegyelmen és

alárendeltségen.

Ebből következően a szociáldemokraták nemcsak nyilatkozatokban hirdették, mint a kommunisták, de meg is

voltak győződve róla, hogy a politikai demokrácia, a jogállamiság, az emberi jogok valóban nélkülözhetetlen

alapelvei egy igazságos szocialista társadalomnak. Lehet, hogy naivak voltak, amikor ezeket az elveket olyan

gazdasági modellel akarták összeegyeztetni, amely nagyon hasonlított a szovjetre. Vagy esetleg nem is voltak

ennyire naivak, hanem ezt a kompromisszumot talán a túlélés lehetséges árának tekintették a Szovjetunió uralta






Kelet-Közép-Európában. Eltérő külső feltételek között a magyar szociáldemokraták bizonyosan

keresztülmentek volna azon az ideológiai átalakuláson, amelyen később nyugati kollégáik átestek. A

találgatásnak azonban nincs sok értelme, hiszen két-három év múlva úgyszólván egyetlen vezetőjük sem tudta

elkerülni a börtönt vagy az emigrációt, vagy mindkettőt (ahogyan ez Kéthly Annával történt meg).

A szociáldemokraták gazdasági programjának egy vonatkozása azonban különös figyelmet érdemel. Ez pedig a

vegyes gazdaság tartós fennmaradásának az eszméje, amelyet ők a nyugati szociáldemokráciától vettek át. A

különböző tulajdonformák együttélését feltételezték, beleértve mind a szövetkezeti, mind a magántulajdont. Ez

értelemszerűen magában foglalja a piacgazdálkodás, piaci viszonyok megőrzését is szocialista feltételek között.

Még ha erős túlzás volna is magyar szociáldemokratáknak tulajdonítani a piaci szocializmus valamilyen korai

változatának a kidolgozását vagy a „terv és piac” vita elindítását, talán mégsem volt teljesen véletlen és

előzmény nélküli, hogy a hatvanas évek piaci irányultságú reformjának olyan aktív kezdeményezői, mint Vajda

Imre vagy Nyers Rezső, egykor szociáldemokraták voltak.

c) A nem marxista, nem szocialista közgazdaságtan. Művelői az 1945 előtti hivatalos tudomány megmaradt

reprezentánsai voltak. A politikai porondon ezt az áramlatot még leginkább a legnagyobb polgári párt, a

Kisgazda Párt képviselte, amely az 1945. novemberi országgyűlési választásokon a szavazatok abszolút

többségét kapta meg. Gazdasági programja az ország nyugati kapitalista típusú modernizálását vázolta fel, főleg

az angolszász mintát követve. A párt kormányzati tevékenységében olyan szakmai kiválóságok vettek részt,

mint Varga István vagy Rácz Jenő. Mégis az általános (főleg külső) feltételek miatt a párt egész alapállása -

gazdasági kérdésekben is - meglehetősen defenzív és kevéssé artikulált volt.

Ugyanez mondható el a tudományos élet régi intézményeinek - a Magyar Tudományos Akadémia és osztályai, a

Magyar Közgazdasági Társaság - és az egyetemi tanszékek feléledt tevékenységéről. Feszült politikai viszonyok

és siralmasan szűkös anyagi feltételek között a magyar elméleti közgazdaságtan hagyományos (és időnként

egyetlen) folyóirata, a Közgazdasági Szemle csak 1946 októberében indult meg újra, megjelenése rendszertelen

maradt. A Magyar Statisztikai Szemle, a Központi Statisztikai Hivatal lapjának magas szakmai színvonalú

számai, a Magyar Gazdaságkutató Intézet jelentései és elemző tanulmányai, valamint a Magyar Nemzeti Bank

kiadványai és néhány brosúra mellett a Közgazdasági Szemle vékony füzetei nyújtják a legjobb és csaknem

egyetlen autentikus információs forrást a hazai közgazdasági gondolat ezen irányzatáról.

Mi jellemezte ezt az áramlatot? Mindenekelőtt a szakmai ismeretek magas szintje. A hazai közgazdasági

gondolat történetének későbbi időszakaival összevetve, szembeötlik, hogy ez a közgazdaságtan mennyire nyitott

volt a világra. A Közgazdasági Szemle minden számában nagy teret és figyelmet fordított a nemzetközi

gazdaság és tudomány legújabb fejleményeinek az elemzésére, ismertetésére. A mai olvasó számára is meglepő,

hogy a lap tudós szerzői szinte naprakész tájékozottsággal rendelkeztek még a háború alatt az Egyesült

Államokban vagy Angliában megjelent könyvekről és tanulmányokról is (például Schumpeter, Hayek,

Neumann és Morgenstern stb. könyveiről). E folyóirat a legjobb bizonyíték arra, hogy a hazai tudományosság a

nemzetközi tudomány szerves része volt a vasfüggöny előtti korszakban.

E nem marxista áramlat elméleti alapállása a nyíltan vállalt eklekticizmus volt. Ezt külön-külön mind Theiss

Ede (1947), mind Varga István (1947) nagyszabású módszertani tanulmányokban indokolta meg. Mindketten

úgy vélték, hogy az új irányzatot, a statisztikai-matematikai „econometriát” ki kell bővíteni és össze kell

kapcsolni az institucionalizmussal és a szociológiával. Reményeik szerint ez a szintézis új, „értékítélet-mentes”

közgazdaságtudományt teremt. Theiss Ede szerint „csak az objektív, egzakt kutatástól várhatjuk az egymással

harcoló társadalmi ideológiák reális és irreális elemeinek megállapítását” és ennek nyomán a gazdaságpolitika

megfelelő irányának a megjelölését, hogy ezáltal a „súlyos társadalmi zavarok” fokozatosan csökkenthetők

legyenek [Theiss (1947) 154. o.]. Az új gazdaságtan értékmentes és objektív, a különféle ideológiákkal jól

összeegyeztethető voltát hangsúlyozó erőfeszítések mögött nem nehéz felismerni azt a törekvést, hogy a nem

marxista közgazdaságtant beillesszék a megváltozott társadalmi-gazdasági környezetbe, elfogadhatóvá és

hasznosíthatóvá tegyék az új politikai keretek között.

Igazságtalanok lennénk, és leegyszerűsítenénk a problémát, ha pusztán önfenntartási érdekkel, megalkuvással

magyaráznánk e társadalomtudósok hajlandóságát a szocialista társadalmi rendszer elfogadására. Két,

világosan kifejtett tudományos szempont is szólt náluk e mellett. Az egyik a kapitalizmus jövőjének a

pesszimista megítélése volt, amelyet a harmincas évek nagy válsága és a második világháború után az

értelmiség meglehetősen széles köre osztott. [Jellemző példa erre Schumpeter (1942) híres könyve, a

Kapitalizmus, szocializmus és demokrácia.] A másik egy olyasfajta evolúcióhoz fűződő várakozás volt, amelyet

később a két társadalmi-gazdasági rendszer konvergenciájának fognak nevezni. Nem lehet említés nélkül hagyni

azt a szorgos igyekezetet, amellyel Varga István evégett csokorba próbálta gyűjteni a bizonyítékokat arról, hogy






a Szovjetunióban pénzügyi szabályozókkal ösztönzik a vállalati rentabilitást, vagy engedélyezik a piacgazdaság

olyan csökevényes formáit, mint az ún. szabad kolhozpiacok. Már csak mosolyogni lehet azon, hogy

buzgólkodásában valóságosnak hitt nem létező dolgokat is, például azt, hogy a szovjet vállalatok között verseny

van, amelynek alapján a szovjet gazdaságvezetés elvégzi a gazdaság racionalizálását [vö. Varga (1947) 267. o.].

Lehet, hogy a gazdasági versenyt a „szocialista munkaversennyel” tévesztette össze, hiszen az utóbbi akkor még

ismeretlen fogalom volt Magyarországon, de az is lehet, hogy tudatlan félretájékoztatásnak vagy tudatos

félrevezetésnek esett áldozatul.

Másrészt a szocializmussal szembeni alig rejtett bizalmatlanság és óvatos bírálat szintén jelen volt a nem

marxista közgazdák írásaiban. Az előbbit Nemény Vilmos Béla juttatta őszintén kifejezésre Joseph Schumpeter

említett könyvével foglalkozó tanulmányában [Nemény (1948)]. Nemény elfogadta Schumpeter konklúzióját a

kapitalizmus hanyatlásáról és azt, hogy örökébe elkerülhetetlenül a szocializmus lép. Kifejezte azonban ama

félelmeit is, hogy ha ez az „érettség” állapota előtt következik be, akkor „az utolsó két-három évszázad

szellemében felnőtt európai ember részére” aligha lesz elfogadható. A szerző szemmel láthatólag osztozott

Schumpeter véleményében, hogy „az a világ, amelyet benne [könyvében - Sz. L.] eljövendőnek fest, nem az a

világ, melyben ő maga is élni szeretne.” ([Nemény (1948) 128. o.]

Az óvatos - vagy későbbi elnevezéssel „építő” - bírálat kitűnő produktuma az az elemzés, amelyet Judik József

(1891-1951), az MNB közgazdasági tanácsadói iroda vezetője írt. Tanulmányában az 1947. augusztus 1-jén

induló hároméves terv kommunista és szociáldemokrata tervezetét vizsgálta. Így találta, hogy mindkét tervezet

koncepciói és számszerű előirányzatai lényegében hasonlóak voltak, jóllehet a két párt szakértői külön-külön

dolgozták ki a tervezeteket.2 Bírálatában nem a tervezetek megvalósíthatóságát tette szóvá. (Ez önmagában is

figyelemreméltó tény, mert a későbbi nemzetgazdasági tervek fő bajai mindenekelőtt a tervek

túlméretezettségéből és túlfeszítettségéből származtak.) Judik bírálatának egyik tárgya a gépipar és az

energiatermelés fejlesztésének javasolt mértéke volt. Ennek kapcsán a szerző azt az alapvető kérdést vetette fel,

amely az elkövetkező évtizedekben a gazdasági fejlesztés kívánatos stratégiájáról folyó hazai viták

gyújtópontjában fog állni. Ez az importhelyettesítés és exportorientáció közötti választás dilemmája. Judik

József figyelmeztetett: „vigyáznunk kell arra, hogy a tervgazdálkodás kiépítésénél ne essünk bele az egyoldalú

autarchikus mentalitásba”. [Judik (1947) 24. o.] Felvetette azt az igen kényes kérdést is, hogy a magyar

gazdaság fejlesztésébe be kell vonni a külföldi tőkét. Máskülönben a „gazdasági tervek jelenlegi felépítésükben

túlméretezettek” lesznek. Figyelmeztetései sajnos nem bizonyulhattak többnek a pusztába kiáltott szónál. De ha

Judik József szavait nem hallották is meg, és a tanulmánya is a feledés homályába veszett, az általa felvetettek

igen kellemetlen kérdésekké váltak később Magyarországon.

1.3. A közgazdasági kutatás megszűnése

A tudományos élet az 1947/48-as „fordulat éve” után szovjet minta szerinti átalakuláson ment át. Az elsöprő

jellegű változásokat igen gyorsan vitték végbe. A közgazdaságtudományban a legkönnyebb feladat az emberek

eltávolítása és a csekély számú működő intézmény bezárása volt. A Magyar Tudományos Akadémia 1949-ben

esett át az „átszervezésen”. Minden rendes vagy levelező tagsággal rendelkező közgazdász tagja elvesztette

címét és pozícióját. Ugyanez történt meg a csaknem összes közgazdaságtani egyetemi tanárral, akiket

megfosztották tanszéküktől és előadói engedélyüktől (venia legendi) is. Sokuk sorsa még rosszabbra fordult az

ötvenes évek elején, mert formális vagy informális úton szakmai foglalkozási tilalmat érvényesítettek velük

szemben (az üldözésnek ezt a csodálatos adminisztratív módszerét német nevén - Berufsverbot - ismeri a világ).

Számos tudós kutatót és oktatót bebörtönöztek vagy vidéki kényszerlakhelyre kitelepítettek. Az egyetemeken és

más felsőoktatási intézményekben a közgazdaságtani tanszékek helyébe a „marxizmus-leninizmus” vagy a

marxista politikai gazdaságtan tanszékek léptek. Oktatóikat a kommunista párt (amelynek neve 1948-ban

Magyar Dolgozók Pártja lett) aktív tagjaiból toborozták. Ezek az emberek gyakran (eleinte általánosan) nem

rendelkeztek megfelelő szintű szakmai képesítéssel, nem kevesen még egyetemi diplomával sem. Erre valójában

nem is volt szükségük, hiszen feladatuk nem tudományos oktatás, hanem ideológiai nevelés - a „marxista

világnézet” propagandája volt. Fennállásuk negyven éve alatt ezek a „világnézeti tanszékek” általában elveszett

helyek voltak a társadalomtudományi kutatás számára.

Érdekes, hogy a felszámolt kutatóintézetek helyett egészen az ötvenes évek közepéig nem hoztak létre újakat. A

közgazdaságtudomány helyzete e tekintetben eltért a többi tudományágétól, amelyekben - szovjet minta szerint -

nagy kutatóintézetek hálózatát teremtették meg, a Tudományos Akadémia és/vagy különféle állami főhatóságok

felügyelete alatt. Csak találgatni lehet, hogy e területen a magyar vezetés miért nem követte a szovjet példát. A

2 A szociáldemokrata párt szakértőit az Angliából hazahívott Káldor Miklós segítette tanácsaival. A későbbi lord Káldor két hónapig - 1946 decemberében és 1947 januárjában - dolgozott Magyarországon a tervezeten. Lásd Káldor (1979) 79. o.






politikailag megbízható és/vagy ideológiailag felkészült szakemberek hiánya nem lehetett elégséges indok, mert

a többi tudományágban sem volt más a helyzet.

Egy felemás kísérlet azért történt közgazdasági kutatóintézet létesítésére 1949-ben, amikor egy kicsiny

Közgazdaságtudományi Intézetet hoztak létre eléggé különös céllal. Marxista közgazdászok, régi kommunista

párttagok egy csoportját (Erdős Pétert, Siklós Margitot és másokat) megbízták azzal, hogy marxista

közgazdasági kislexikont állítsanak össze. 1953 elején azonban Erdős Péter kegyvesztett lett, a pártból is

kizárták, az intézetet pedig feloszlatták. Egyébként kutatási tevékenységének nem lelhetők fel érdemi nyomai.

Utána már semmilyen kutatóintézet sem létezett Magyarországon.

Annak valószínű okát, hogy miért szüntették meg teljesen a közgazdasági kutatást hazánkban, talán a Rákosi-

féle vezetés voluntarizmusában találhatjuk meg, amely a gazdaságpolitikáját jellemezte a „fordulat éve” után.

Mint már szó volt róla, a közgazdaságtan mindig valamilyen kapcsolatban, viszonyban áll a kormányzati

politikával. S a kormányzat bizonyára még a lehetőségét is ki akarta zárni annak, hogy külső szakértők -

bármennyire megbízhatók vagy lojálisak legyenek is azok - betekintsenek politikájába, mi több, vizsgálják azt.

Mindenesetre 1953-ra egy régi kulturális és tudományos hagyományokkal rendelkező, civilizált ország számára

meglehetősen szokatlan helyzet alakult ki Magyarországon: közgazdasági kutatás nem folyt, eredeti írásokat

közlő közgazdasági folyóiratok vagy hetilapok (a statisztikai havilapot és néhány ipargazdasági periodikát

leszámítva) nem léteztek, rendszeres statisztikai adatszolgáltatás nem jelent meg a nyilvánosság számára.3

Ami a gazdasági élet akkori aktív szereplőinek a gondolatvilágát és mentalitását illeti, elfogadhatjuk Kornai

János, az akkori idők hiteles tanúja által utólag adott leírást: „Az uralkodó nézet a marxista-leninista-sztálinista

dogma, a gazdaságpolitikában és a politikai gazdaságtan oktatásában egyaránt. Maroknyi ember ismeri csak a

nyugati közgazdaságtant; ezek a szellemi élet perifériáján helyezkednek el, és nincs befolyásuk a szellemi életre.

Mindenki, aki a gazdasági életben, valamint a közgazdasági felsőoktatásban tevékenykedik, magától értetődően,

belső ellenállás nélkül fogadja el a hivatalos ideológiát.” [Kornai (1994) 84-85. o.]

2. Az újrakezdés reményei (1953-1957)

2.1. A társadalom magához térése és a közgazdasági kutatás feltámasztása

Mint ez a második világháború óta eltelt évtizedekben nemegyszer megesett, a kelet-közép-európai országok

sorsában egy, a régión kívül történt esemény hozott fordulatot. A diktátor halálával a sztálinista lidércnyomás is

enyhülni kezdett. A szovjetunióbeli belpolitikai változásokat rövidesen kül- és gazdaságpolitikai kurzusváltás

követte. A Szovjetunióban ezt az emberek „olvadásnak” nevezték (Ilja Ehrenburg író akkoriban nagy feltűnést

keltett kisregényének címe nyomán).4 Magyarországon a hivatalos szóhasználatban egy idő után az „új szakasz”

megjelölés váltotta fel az eredetileg használt „új kormányprogram” elnevezést. A szóhasználat változása nem

volt véletlen, jelentése volt.

A magyarázat arra a szokatlan módra nyúlik vissza, ahogyan az ország életében beállott fontos változásokat a

mit sem sejtő lakosság tudomására hozták. 1953. július 4-én ült össze a másfél hónappal korábban megtartott

(egypárti) választások után az új országgyűlés. Ezen a megnyitó ülésen vált ismeretessé, hogy a mindenható

pártvezért, Rákosi Mátyást miniszterelnöki posztján a pártvezetés másodvonalába tartozó politikus, Nagy Imre

váltja fel. És Nagy Imre volt az, aki bemutatkozó beszédében radikális változások programját jelentette be. Az

új kormányfő az ipari autarkiára törekvő gazdaságpolitika felülvizsgálatát, a lakossági szükségletek nagyobb

mérvű kielégítését, a magánvállalkozás támogatását ígérte meg; bejelentette a jobb módú parasztgazdákkal

szembeni diszkriminatív intézkedések (az ún. kuláklisták) megszüntetését, a termelőszövetkezetek szabad

elhagyásának, sőt feloszlásának az engedélyezését, az internálótáborok és a kitelepítés intézményes

megszüntetését és más, hasonló irányú lépéseket. Az csak később derült ki, hogy Nagy Imre a párt Központi

Vezetőségének 1953. június 27-28-i ülésén hozott titkos határozat főbb pontjait hozta ily módon az ország

tudomására. Mivel a határozat súlyosan elmarasztaló volt a megelőző időszak egész politikájával szemben, és

személy szerint is élesen elítélte az akkori csúcsvezetés tagjainak tevékenységét, a Központi Vezetőség

3 1949-től 1957-ig Magyarországon nem jelent meg statisztikai évkönyv, más rendszeres statisztikai adatközlő kiadvány sem létezett. Még az 1949. évi népszámlálás adatait tartalmazó köteteket is titkosították A „bizalmasnak”, majd „szigorúan bizalmasnak” minősített és csak a

legmagasabb párt- és állami vezetők szűk köre (plusz a szovjet nagykövetség) számára hozzáférhető statisztikai évkönyvek példányszáma is

egyre csökkent: az 1949. évi 400-ról az 1953. évi 100 példányra [Andorka (1994) 122. o.; Péteri (1994) 118. o.]. 4 A közép- és kelet-európai országokban Sztálin halála után lezajló folyamat kitűnő elemzését adja Brus (1986).






elhatározta, hogy szövegét nem hozza nyilvánosságra. S ami meglepő, de tény: a szöveget több mint harminc

évig titokban tartották, pedig azok között, akik fogalmazták és elfogadták, a szó szoros értelmében élethalálharc

dúlt, amelynek végső kimenetele köztudott. A nyilvánosság csak a nyolcvanas évek második felében ismerhette

meg a nevezetes párthatározat szövegét [Propagandista (1986)]. Rákosi és sztálinista hívei, valamint Nagy Imre

reformer irányzata között azonnal kitört a hatalmi harc, s ebből következett, hogy az „új kormányprogram”

elnevezést a semlegesen hangzó „új szakasszal” kellett felcserélni.

Ami viszont nem derült ki egyhamar, az az a körülmény volt, hogy a magyar vezetés nem jószántából

cselekedett, hanem Moszkvából kapott utasítást hajtott végre. Mind a vezetésbeli személyi változásokat, mind a

politika revízióját a kremlbeli főnökség határozta meg a magyar vezetőkkel 1953. június 13-14-én5 Moszkvában

megtartott tárgyalásain.

A történelem alakításának szeszélyes, nemritkán faramuci, sőt visszatetsző módja nem homályosíthatja el az

1953. júniusi döntések igazi jelentőségét. Ezek valóban új szakaszt nyitottak a magyar társadalom életében,

megújulást hirdetve és hozva a politikai, gazdasági, kulturális, tudományos tevékenység csaknem minden

területén. Különösen nagy volt a jelentőségük a közgazdászok számára, hiszen a hivatalos állásfoglalás az

ország gazdasági fejlődésének égető kérdéseire fordította a fő figyelmet, elítélve a gazdaságpolitikában

érvényesülő voluntarizmust, a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálását, az ország adottságaival nem számoló

iparosítási kurzus irreális célkitűzéseit, a lakosság életszínvonalának csökkentését. A hangsúly természetesen a

politikai és a gazdaságpolitikai hibák és torzítások „kijavításán” volt. De napirendre került a tervgazdálkodás

módszereinek az ésszerűsítése, a túlzott centralizáció megszüntetése, az adminisztratív módszereknek anyagi

ösztönzéssel, személyes érdekeltséggel való felváltása is.

E kérdések rendszeres elemzésének elősegítése végett (amely csakhamar rendszerelemzésbe csapott át) a Nagy-

kormány nekilátott a közgazdasági kutatás és szakmai diskurzus intézményeinek a helyreállításához. 1954 végén

létrehozták a Magyar Tudományos Akadémia új (voltaképpen második) Közgazdaságtudományi Intézetét.

Valamivel korábban, októberben megjelent a hagyományos közgazdaságtudományi folyóirat, a Közgazdasági

Szemle (új folyamának) első száma. A régi folyóiratnak csupán címét tartotta meg, mert meghirdetett célja

szerint a marxista közgazdaságtan folyóirata kívánt lenni. Mind az intézet, mind a folyóirat központi helyet

foglalt el a hazai közgazdaságtudományi életben, különösen az ötvenes-hatvanas években.

1954 végén már megjelentek az első olyan elemzések, amelyek nem az ideálisan elképzelt, hanem a valóságban

működő tervgazdaság objektív, tudományos vizsgálatának tekinthetők. Már a Közgazdasági Szemle első száma

olyan tanulmányt közölt, amely a szovjet típusú tervgazdaság fájó pontjáról szólt. Liska Tibor-Máriás Antal

szerzőpáros a gyenge világpiaci versenyképességét és külkereskedelmének alacsony fokú gazdaságosságát

vizsgálta. Az erősen külkereskedelem-függő magyar gazdaság számára ez mindmáig létfontosságú probléma.

Liska és Máriás a gazdasági autarkia okozta veszteségeket és annak káros következményeit mutatták be, hogy a

belföldi árrendszer a külpiaci áraktól függetlenül, tőlük elszigetelve működött. [Liska-Máriás (1954).]6 Mind az

ő tanulmányuk, mind két másik publikáció - Balázsy Sándoré (1954) a Többtermelés novemberi és Péter

Györgyé (1954) a Közgazdasági Szemle decemberi számában igen fontos kérdést vetett fel. Ez a kérdés az akkor

létező gazdasági rendszer működési módjának a racionalitása volt. Később ezt nálunk a gazdasági mechanizmus

problémájának nevezték.

Noha a társadalomtudományokban nincs különösebb jelentősége egy-egy írásmű megjelenési időpontjának,

hiszen a tudományos értéket, a kutatási eredmény színvonalát nem az időbeli prioritás határozza meg, érdemes

felfigyelni az időpontra: 1954 októbere, novembere és decembere. Ugyanis a hasonló irányú és szellemű

elemzések, javaslatok a többi szocialista országban (mindenekelőtt a lengyel, az NDK-beli, a szovjet

közgazdászok írásai) csak 1955-ben kezdtek napvilágot látni. A néhány hónapos különbség mindössze azt jelzi,

hogy a meginduló mechanizmusvita Magyarországon hazai tőről sarjadt, a hazai valóságban gyökerezett.

Eltérően a közgazdasági elmélettörténet sok korábbi vagy későbbi szakaszától, a mechanizmusprobléma

5 A Moszkvába rendelés dátuma azért fontos, mert azt bizonyítja, hogy a moszkvai döntés a június 17-i berlini munkásfelkelés előtt született meg. Minthogy a nyilvánosság számára összes ismert esemény - az MDP Központi Vezetőségének ülése, Nagy Imre parlamenti

programbeszéde - a kelet-németországi felkelés után történt, a nemzetközi irodalomban hosszú ideig az volt az elfogadott vélekedés - lásd

például Fejtő (1974) 38. o. -, hogy a magyarországi változásokat a berlini események lehetséges kihatásaitól megrettent szovjet vezetés határozta el. A szovjetek valóban aggódtak a magyarországi helyzet miatt, de már június 17-ét megelőzően is. Ezt a körülményt hazai

történészek nyilvánvaló tényként kezelték a nyolcvanas években. [Vö. Pető-Szakács (1985) 241. o.] A moszkvai találkozó pontos

időpontjáról lásd Hegedűs András visszaemlékezését [Hegedűs (1988) 199-200. o.]. 6 A Liska-Máriás-tanulmány nemzetközileg is feltűnést keltett. Az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága az 1954-ről szóló szokásos éves

szemléjében az egyik fejezet függelékeként kivonatosan közölte a tanulmány angol nyelvű fordítását [EGB (1955) 131-135. o.]. Néhány

statisztikaelméleti írástól eltekintve ez volt az első, tervgazdaságról szóló tanulmány, amelyet hazai szerző(k)től publikáltak Nyugaton. Elkezdődött a magyar közgazdaságtudomány reintegrálódása a nemzetközi tudományos életbe.






megjelenése a magyar szakirodalomban nem kívülről kapta az inspirációt, nem külföldi példákat követett,

hanem a hazai társadalmi és gazdasági feszültségek, ellentmondások megoldásának közvetlen igénye szülte.

Minden jel szerint a „gazdasági mechanizmus” kifejezést is írásban először a Nagy Imre-kormány számára

dolgozó szakértők (Fekete Ferenc, Kopátsy Sándor, Móré András) használták egy gazdaságpolitikai

programtervezetben 1954 vége felé.7

2.2. A mutatószámok javítgatásától a gazdasági mechanizmus felülvizsgálatához

Az akkori legfiatalabb közgazdásznemzedékhez tartozó Balázsy Sándor eleve vitaindítónak szánt cikke a

Többtermelésben egy nem nagy horderejűnek látszó javaslatot vetett fel: a vállalati tervek fő mutatószámaként

előírt bruttó termelési érték helyett nettó termelési értéket kellene használni, azaz a vállalati teljesítmény

mutatójaként nem a vállalat által előállított összes termék értékét, hanem csupán ebből a vállalat által felhasznált

anyagok, mások által beszállított félkész termékek, valamint az épületek, gépek amortizációjának levonása után

megmaradó részt kellene venni, tulajdonképpen a vállalatnál keletkezett új értéket kellene eredménynek

tekinteni.

Valójában arról volt szó, hogy a kor egyeduralkodó mennyiségi szemléletét (amelyet jól tükrözött a ma már

elfeledett szaklap nevéül választott szörnyűséges szóképződmény) a minőségi és gazdaságossági szempontok

figyelembevételének kellene felváltania. Balázsy sorra vette cikkében azokat az - akkori kabarétréfákba

bevonult - vállalati törekvéseket, hogy például minél nagyobb súlyú öntvényeket, minél nagyobb méretű

edényeket, de lehetőleg minél kevesebb szerelvényt, pótalkatrészt gyártsanak, mert a bruttó termelési értékben

előírt terv teljesítése a nagy anyagfelhasználásban, a minél drágább és minél magasabb fuvarköltséggel terhelt

részegységek, félkész termékek beszerzésében tette érdekeltté a vállalatokat. Az irányítószervek által

alkalmazott „gyógymódot” - a még részletesebb, tételes választéki tervek, szigorú anyagnormák stb. központi

előírását - Balázsy teljes joggal tüneti kezelésnek nevezte. Persze, ha Balázsy javaslata csak egyik

tervmutatónak egy másikkal való felcserélését tartalmazta volna, jellegzetes és tisztességes példája, sőt -

időpontját tekintve - előfutára lett volna a gazdasági mechanizmus „tökéletesítésére” törekvő szemléletmódnak.

E szemléletmód úgyszólván általánossá válik a későbbiekben a szocialista országokban. Figyelemre méltó

azonban, hogy Balázsynak e mutatószámosdihoz kapcsolt okfejtése és javaslata ezen jócskán túlment, s olyan

radikális elképzeléseket is tartalmazott, amelyek a későbbi átfogó magyar reformkoncepciók lényeges elemei

lettek.

Balázsy ugyanis a központilag jóváhagyott tervmutatószámok körének „szűkítése” címén azt javasolta, hogy

szűnjön meg a termékkibocsátási terv központi előírása a vállalatok számára, vagyis a tervutasításos rendszer

leglényege: a naturális terméktervek kötelező „lebontása” vállalatokra. A vállalatok pedig kötelező elszámolási

bázisul csak két mutatót kapnának meg: a nettó termelési értéket és az állami költségvetésbe befizetendő

akkumuláció abszolút értékét, azaz az elérendő bruttó jövedelem nagyságát és a nyereségadó fix tételét. (A

cikkben futó utalások voltak a nyereségrészesedési rendszer bevezetésére is.)

Ugyanakkor Balázsy koncepciójában elejétől fogva nagy szerepet tulajdonított a „profilozásnak”, azaz a

vállalatok által gyártható és gyártandó cikklista központi előírásának, a vállalati „profilhoz tartozó termékekben

jelentkező szükségletek kielégítésére vonatkozó általános kötelezettségnek”. Ez a kötelezettség, párosulva a

„kötelező fejlesztési (beruházásra, kapacitások létesítésére, illetve bővítésére, új gyártmányok bevezetésére stb.

vonatkozó) tervfeladatok egyértelmű, címzett meghatározásával”, biztosítaná szerinte a szocialista állam

gazdasági irányító szerepét, az „anarchia” elkerülését. [Vö. Balázsy (1955) 31. o.] Nem nehéz észrevenni a

szerző álláspontjának felemás voltát. Hiszen mindaz, amit a folyó termelés tételes központi előírásának

szükségtelenségéről súlyos érvekkel alátámasztva kifejtett, mutatis mutandis a termelés bővítésére, a beruházási-

fejlesztési tevékenységre is vonatkoztatható. Ugyancsak érdemes felfigyelni a naturális tervezési és szabályozási

szemlélet továbbélésére a „profilozás” szerény palástjában megbújva. A hetvenes évek „ellátási felelősségének”

az anticipációjáról volt szó. A tervutasításos mechanizmustól átörökölt mindkét mozzanat azután is jelen volt a

különböző kidolgozott reformjavaslatokban és azoknak az 1968-ban és utána - egészen az 1990-es

rendszerváltásig - realizálódott minden változatában.

Balázsy elgondolásai tehát valóban túlmentek a tervmutatószámok puszta manipulálásán, valóban úttörő,

nemcsak gondolatébresztő jelentőséggel bírtak. Mégis látnunk kell javaslatainak viszonylag szűk,

mikroökonómiai jellegét. A szerző lényegében a vállalat és az őt irányító szervek viszonyára korlátozta

7 Bővebben lásd Szamuely (1986b) 15. o.






vizsgálódásait. A vállalat egész gazdasági környezete csak elmosódott háttérként volt jelen, vele nem

foglalkozott különösebben (igaz, egy rövid tanulmánytól ezt nem is jogos számon kérni).

2.3. A piacorientált reform széles ívű koncepciójának kialakulása

Balázsy Sándor cikkével csaknem egyidejűleg jelent meg Péter Györgynek, a Központi Statisztikai Hivatal

elnökének híres tanulmánya 1954 decemberében [Péter (1954)]. Mondanivalójának, javaslatainak tartalma és

iránya egybeesett Balázsyéval, de szemléletét, tárgyalásmódját éppen a széles ívű makroökonómiai

megközelítés, az aktuális gazdasági problémák megoldásán túlmenő elméleti-ideológiai általánosításokra való

törekvés jellemezte.

Péter György is a termékek minőségének, a termelékenység, a költségek alakulásában rejlő krónikus

fogyatékosságokból indult ki. ? is a nagyszámú tervutasítás hatástalanságának okait elemezte, rámutatva, hogy

az előírt feladatok, mutatószámok nem a fő célt - a társadalmi szükségletek minél gazdaságosabb módon való

kielégítését - tartalmazzák, hanem csupán a cél eléréséhez alkalmazandó egyes eszközök (termelési erőforrások)

használatát szabályozzák. Nem a cél elérését, hanem különféle munkák elvégzését követelik meg. A cél

eléréséhez, azaz a gazdaságosság érvényesüléséhez a nemzetgazdaság fejlődésében Péter szerint át kell alakítani

a vállalati működés egész gazdasági környezetét, a vállalatok tevékenységét pedig nyereségérdekeltségükre kell

alapozni.

Péter György ebben a cikkében tulajdonképpen a szabályozott szocialista piacgazdálkodásra való áttérést

javasolta, noha cikkében a „piac” szó jó, ha egyáltalában előfordult. (A piacgazdálkodás emlegetése az ötvenes

évek magyar irodalmában legfeljebb csak pejoratív értelemben volt használatos.) Tanulmányában ugyanis vörös

fonalként húzódik végig az a gondolat, hogy a termelők tevékenységét az irányító szervek nem tudják érdemben

ellenőrizni és értékelni, ezt a kontrollt csak a vásárlók, a fogyasztók képesek elvégezni. Ehhez pedig meg kell

teremteni a feltételeket. Mint írta: „Annak a helyzetnek megvalósításához, hogy a termelővállalatok működését

maguk az érdekeltek (a fogyasztók vagy általában a vásárlók) ellenőrizhessék, az szükséges, hogy azok, akiknek

termelői vagy fogyasztói szükségletük kielégítésére, akiknek szolgálatában a termelés folyik, ne legyenek

kiszolgáltatva az őket kiszolgálóknak.” (47. o.)

E piaci kontroll működésének Péter két előfeltételét látta: 1. kellő tartalékok és készletek létezését, azaz hogy a

kínálat valamelyest meg is haladja a keresletet, vagyis a vevők piacának létrejöttét; 2. olyan költségarányos

árrendszer működését, amelyben érvényesülnek a kereslet-kínálat viszonyai. Péter György nem vonta kétségbe a

hatósági árképzés szükségességét, de az árképzés alapelveit illetően két szempontot hangsúlyozott. Az egyik,

hogy az ár járuljon hozzá a kereslet és kínálat egyensúlyának megteremtéséhez, tehát egyensúlyi ár legyen, mert

csak így szüntethető meg a „hiánycikkek” folytonos keletkezése. A másik, hogy az árarányok az önköltségek

közötti arányokhoz igazodjanak, vagyis fedezzék a termelési költségeket, szűnjön meg a tartósan ráfizetéses,

illetve mesterségesen megdrágított cikkek széles köre. Péter ugyan sehol sem részletezte, hogyan kell

kiszámítani az „átlagos önköltséget”, de abból, hogy egy helyütt az árarányok helyes kialakításában használt

„korrekciós tényezők” kapcsán megemlíti: az iparvállalatokat meg kellene terhelni „az igénybe vett

forgóeszközök és állóeszközök valamiféle díjával”, „kamatával” (58. o.), arra lehet következtetni, hogy már

akkor sem a hagyományos önköltség típusú árrendszer fenntartására gondolt.

A társadalmi érdek - a gazdaságosság, a társadalmi jólét növekedésének - teljesülését Péter György nem a

személyi vagy csoportérdekek elnyomásával, valamiféle látszatharmónia megteremtésével, hanem a „különböző

partikuláris érdekek szembeállításával” vélte elérhetőnek. A vállalatok közötti „egészséges versenyről” írt,

amely a fogyasztónak jobb minőségű és olcsóbb áruval való kielégítéséhez vezetne el. Ezáltal - megfelelő

feltételek megteremtése esetén - a vállalatok anyagi érdekeltsége egybeesne a népgazdaság érdekeivel.

Mai szemmel és füllel talán már nem is érzékelhető kellően e gondolat merész volta, az akkori politikai

gazdaságtani és ideológiai dogmáktól való eltérés mértéke. Balázsy (1954) például egy hónappal korábban

megjelent cikkében azzal indokolta, miért a nettó termelés mutatóját tekinti a vállalati tevékenység

eredményességi mércéjének, hogy a nyereség a kapitalista termelés kategóriája. Ezért szerinte „az akkumuláció

(ez volt a nyereség „fedőneve” nála - Sz. L.) önmagában való előírása... nem felelne meg a szocializmus

gazdasági alaptörvényének”. Balázsy ezzel egyszerűen kitért a lehetséges ideológiai vádak elől. Péter György

viszont nevén nevezte a gyereket. Tanulmányának vége felé azt írta: „Az ismertetett szempontokkal

kapcsolatban felmerülhet az az aggály, hogy nem jelentkezik-e ezekben valamiféle jobboldali elhajlás: mert a

»haszon«, a »nyereség«, a »jövedelmezőség«, a »kereslet és kínálat« kihatásai stb. - mind e tényezők hasonlóak

azokhoz, amelyek a kapitalista társadalomban fellelhetők és érvényesülnek.” Péter, a kommunista mozgalom

veteránja nyilván jól tudta, hogy ilyen „aggály” fel fog merülni, s jobbnak látta, ha elébe megy. Elismerve e






kategóriák hasonlóságát, ahhoz az érveléshez folyamodott, amelyet a szocialista gazdaság minden reformere

kénytelen volt használni, hogy eszméit elfogadhatóvá és a hivatalos hipokrita ideológiával összeegyeztethetővé

tegye. Azt magyarázta, hogy a hasonlóság csak formai, és nem kell félni tőle: „A jövedelmezőség

követelményeinek érvényesülésével, a pénz szervező és ellenőrző funkciójának következetesebb

felhasználásával nem veszélyeztetjük sem a dolgozó parasztsággal szövetséges munkásosztály hatalmi helyzetét,

sem a szocializmus alaptörvényének vagy a tervszerű arányos fejlődés törvényének érvényesülését, a végzett

munka arányában történő elosztás elvét; nem fékezzük, hanem elősegítjük a szocialista népgazdaság rohamos

fejlődését... Abból, hogy a vállalatokat abban az irányban befolyásoljuk, hogy sok és jó termék olcsó

előállításával minél több »jövedelemre« tegyenek szert, még nem lesz semmiféle kapitalizmus.” (64-65. o.)

Ennek ellenére Péter György tanulmánya is ideologikus bírálatok tárgya lett. Hevesi (1955), Kemenes (1955) és

Vincze (1955) lényegében azt olvasták Péter fejére, hol és miben térnek el elgondolásai a szocialista gazdaság

hagyományos felfogásától, mintha az eltérés ténye már önmagában elképzeléseinek téves voltát bizonyítaná.

Mint csaknem minden, ami pártállami feltételek között történt, a három bíráló cikk megjelenése is közvetlenül a

politikával, pontosabban a politikában bekövetkezett fordulattal függött össze. A Rákosi- és a Nagy Imre-féle

irányzatok közötti küzdelemben az utóbbi alulmaradt, és a gazdaságpolitikai irányvonalát is „jobboldali

elhajlásként” ítélték el az MDP Központi Vezetőségének 1955. március 2-4-i ülésén. Rövidesen a

miniszterelnöknek hivatalából is távoznia kellett, és helyét Hegedűs Andrással töltötték be. (Később Nagy Imrét

a pártból is kizárták.)

Ezután a vesztes oldalt támogatók rituális „önbírálata” következett. Jóllehet ezúttal tisztogatásra a közgazdász

kutatók körében nem került sor, a Közgazdasági Szemlének vezércikket kellett közölnie a lap márciusi-áprilisi

számában, amelyben elismerte az elkövetett „hibákat”. A vezércikk ugyan elsősorban az agrárpolitika téves

értelmezésében marasztalta el saját szerzőit (Gyenes Antalt, Erdős Tibort, Szabó Kálmánt és Kopátsy Sándort),

de meglehetősen átlátszó utalás volt benne „egyes” vitacikkekre (Péter György tanulmánya „vitacikk”

megjelöléssel jelent meg a lapban), amelyek „odáig mentek az értéktörvény szerepének túlbecsülésében, hogy

lényegében ki akarták terjeszteni e törvény hatását a szocialista ipar termelésének szabályozására is”. (Mint

ismeretes, az „értéktörvény szerepe” a marxista közgazdaságtan szóhasználatában a piac fedőneve volt.) A

vezércikk szerint az effajta álláspont „szűkíteni akarja a tervszerű, arányos fejlődés követelményének, a

népgazdasági tervezésnek a hatókörét”. [„Feladataink...” (1955).]

1954 ősze és 1956 nyara között azonban, a politika fordulataitól függetlenül, a magyar közgazdaságtudományi

kutatás - igen gyorsan - olyan fejlődési utat futott be, amely az elvont elméleti kérdések körüli vitát már egy más

szakmai közegbe helyezte. A gazdaságpolitika átfogó felülvizsgálata, a gazdaságirányítási rendszer

ésszerűsítése körül elkezdődött munka ugyanis új és sürgető feladatokat támasztott. A közgazdászok

felismerték, hogy a szocialista gazdaság működésének szak- és tankönyvekben található absztrakt-normatív

leírása többnyire az óhajtottat tüntette fel valóságosnak, s ezért nem is tartalmazott útmutatást az országot gyötrő

gazdasági gondok megoldására, nem adott választ a közvéleményt foglalkoztató kérdésekre sem. Hogy

megismerjék, miként is működik valójában a szocialista gazdaság mechanizmusa, hogyan szolgálja a szocialista

fejlődés fennen hirdetett társadalmi és gazdasági céljainak teljesülését, miként érvényesülnek tulajdonképpen a

szocializmus ún. gazdasági törvényei, amelyekről annyi skolasztikus disputa folyt a korábbi években,

figyelmüket a konkrét valóság tanulmányozására fordították.

Különösen gyümölcsözőnek bizonyult a gazdaság empirikus kutatása, amely az akkoriban alakult

Közgazdaságtudományi Intézetben 1955 elején indult meg. Bródy András, Erdős Péter és mások vizsgálódásai

mellett az intézet fiatal kutatója, Kornai János által írt kandidátusi disszertáció már nemzetközileg is kiemelkedő

jelentőségű volt. Ez A gazdasági vezetés túlzott központosítása címmel készült el 1956 nyarán, és könyvalakban

1957-ben jelent meg. A monográfia jellegét pontosan tükrözi alcíme: „Kritikai elemzés könnyűipari

tapasztalatok alapján”. Kornai (1957) könyve az 1945 utáni irodalmunkban az első gazdaságszociográfiai írás

volt. Egyben ezáltal a szocialista gazdaságról szóló egész nemzetközi irodalomban az első olyan mű, amely nem

azt fejtegette, milyennek kell lennie, hanem azt, hogyan működik a valóságban a központi tervutasításos

gazdálkodás mechanizmusa, s miért nem biztosítja a szocialista gazdaság fejlesztésének elvárt tervszerűségét és

hatékonyságát.

Kornai a jelenségvilág ugyanazon vonásaiból indult ki, mint előtte Péter, Balázsy és mások. De Kornai előtt

senki sem végezte el pontról pontra való tényszerű elemzésüket, összefüggéseik láncolatának komplex leírását.

Ha Balázsyval vagy Péterrel szemben vitapartnereik még felvethették (alaptalanul természetesen), hogy nem a

jellemző, hanem a sajátos, egyedi vagy esetleges jelenségeket ragadták ki, Kornai könyve után ezt már nem

lehetett megtenni. Kornai tudományos körültekintéssel és következetességgel végigvitt okfejtése egyben

bizonyította azt is, hogy a tervutasításos rendszerben rejlő ellentmondásokat nem lehet a mutatószámok






„finomításával”, „pontosabb” előírásával, netán újabbakkal való felváltásával megoldani. A későbbi

magyarországi és más szocialista országokbeli törekvések szempontjából szinte látnokinak bizonyult Kornai

figyelmeztetése, hogy még a nyereségnek fő tervmutatószámként való bevezetése sem oldja meg a bajokat, ha

nem jár együtt olyan feltételek megteremtésével, mint 1. a helyesen orientáló, a kereslet és a kínálat viszonyait

tükröző, azaz piactisztító árak rendszere; 2. a vevő piacának kialakulása, a vállalatok közötti verseny; 3. a

gazdasági vezetők anyagi ösztönzésének olyan rendszere, amely reálisan tükrözi teljesítményüket; 4. a

népgazdasági irányításban olyan közvetett eszközök (beruházási rendszer, pénzügyi és hitelrendszer, árpolitika

stb.) fokozott igénybevétele, amelyek biztosítják, hogy a jövedelmezőség alapján gazdálkodó vállalatok

beilleszkedjenek a tervgazdaság kereteibe [Kornai (1957) 229-233. o.].

Figyelmet érdemel, hogy harminchárom évvel később, a könyv második kiadásához írt előszavában Kornai

fenntartotta az ezekben a pontokban összefoglalt közgazdasági teendők fontosságát. Mint hangsúlyozta, a

könyvében körvonalazott reform azokhoz az elvekhez kapcsolódott, amelyeket Péter György fogalmazott meg

elsőként a magyar irodalomban, s ő (mármint Kornai) csupán egy lényeges gondolatot adott hozzájuk: azt, hogy

a radikális változásnak a gazdasági mechanizmus egészére kell kiterjednie. Ebből következően a változást

összehangolt módon egyszerre, egy csapásra kell véghezvinni. Visszapillantásában Kornai mai tudásával

természetesen rámutatott arra is, mi hiányzott az egykor ajánlott „reformcsomagból” [Kornai (1990) xi-xii. o.].

A hiányosságok azonban az ötvenes évek reformereinek egész szemléletét jellemezték. (Erre a továbbiakban

még visszatérünk).

2.4. Tetőzés és apály

Az 1956-os forradalom bizonyosan Magyarország második világháborútól az 1990. évi rendszerváltásig terjedő

történelmének legfontosabb eseménye volt. Történészek dolga megítélni, hogy az októberi felkelés véres

összecsapásainak, kegyetlen elfojtásának, majd a széles kiterjedésű megtorlásoknak azt követő időszaka miért

vezetett végül is ahhoz, hogy Magyarországon a szovjet tömb legkevésbé elnyomó politikai rendszere („puha”

diktatúra) alakult ki, az egyetlen, amely gyakorlati kísérletet tett a „létező” szocializmus megreformálására -

legalábbis itt Közép- és Kelet- Európában, a Szovjetunió uralta övezetben -, bő két évtizeddel megelőzve a kínai

reformokat. Erre sokféle magyarázat lehetséges. Közülük az egyik legfontosabb az, amely az új vezetés

legitimációs törekvéséből, azaz abból a szándékából indul ki, hogy elfogadtassa a lakossággal a népszerűtlen

rendszert. Ahhoz, hogy ezt elérje, a Kádár-kormány leginkább csak gazdasági tényezőkre hagyatkozhatott,

olyanokra, mint az életszínvonal javítása, mert a legitimálás más eszközeinek az alkalmazását, például a

nacionalizmus tűzének a felszítását, a helyzet természetszerűleg kizárta. A gazdasági helyzet érdemleges

megjavításához azonban a csődbe került gazdasági rendszert kellett megreformálni, és felül kellett vizsgálni a

gazdasági fejlesztés célkitűzéseit, prioritásait is. Ez az oka annak, hogy a gazdasági reformok kérdése

úgyszólván állandóan napirenden volt a Kádár-rendszer három évtizede alatt.

Először maga a forradalom tűzte a kérdést napirendre. Már az 1956. novemberi-decemberi mozgalmas

napokban a központi kormányhatalom de facto hiányában különféle szervek és testületek - üzemi és területi

munkástanácsok, központi gazdaságirányító szervek (minisztériumok) hivatali apparátusai - spontán módon,

saját kezdeményezésre javaslatokat és tervezeteket dolgoztak ki a gazdasági élet szereplőinek hatásköréről és

működéséről. Mivel ezek a dokumentumok mindmáig csaknem teljesen publikálatlanok maradtak,8 a

továbbiakban Pető-Szakács (1985) által adott elemzésre (343-350. o.) hagyatkozunk. E szerint a javaslatok

abból a tényből indultak ki, hogy a vállalatokat a választott munkástanácsok igazgatják, tehát az önigazgatás

elvét vették alapul. Ilyen feltételek között a központi tervutasításos rendszer értelmét vesztette, s a tervezetek a

megszüntetését javasolták. A kormányzati irányító szerveknek ehelyett - a tervezetek szerint - a vállalatok

gazdálkodását ár- és adópolitikával, devizális és külkereskedelmi szabályozókkal kellene befolyásolniuk,

terelniük. Az ármegállapítás többnyire a vállalatok hatáskörébe kerülne át. Az önállóan gazdálkodó vállalatok

tevékenységének összehangolására a budapesti munkástanács különféle ágazati és szakmai kamarák,

szövetségek felállítását javasolta, önkéntes vagy kötelező tagság mellett. Sok tervezet a beruházási döntések

jelentős részét a vállalatok hatáskörébe utalta.

Mindebből arra következtethetünk, hogy a spontán kidolgozott javaslatoknak 1956 végén legalább két olyan

elemük is volt, amelyek csak harminc évvel később, a nyolcvanas években jelennek meg újra a hazai

szakirodalomban. Az egyik a radikális intézményi reform eszméje, azaz annak szükségessége, hogy a vállalatok

leváljanak az államról, s legyenek tőle teljesen függetlenek (ami értelemszerűen a tulajdonviszonyok

megváltoztatását foglalja magában). A másik a valóságos, nem pedig csak imitált vagy szimulált piacgazdaság

megteremtésének a gondolata. 8 Legjobb tudomásunk szerint az egyetlen korabeli publikáció e témakörben Balázsy (1956) volt.






Az új Kádár-kormány közvetlenül a fegyveres ellenállás felszámolása, a tömegsztrájkok letörése és a területi

munkástanácsok feloszlatása után átfogó gazdasági reformprogram kidolgozását kezdeményezte. Ez meglepő,

paradox lépésnek tűnhet, pedig érthető és logikus volt. A kormány a gyökeres változtatások iránti széles körű

igény kielégítését a tervgazdaság áramvonalasításával akarta összekapcsolni, még ha az utóbbi mibenléte nem is

volt eleve világos.

Már 1956 végén, 1957 elején kilenc szakbizottság kezdett munkához, hogy javaslatokat dolgozzon ki a

megrendült nemzetgazdaság konszolidálására. A szakbizottságokban a szakemberek széles köre vett részt, s

benne megtalálhatók voltak mind a kormányzati intézmények vezető szakemberei, mind egyetemi oktatók,

tudományos kutatók, mind a megelőző években félreállított szakemberek. Egy-egy szakbizottság vagy egy

nemzetgazdasági ággal (ipar, mezőgazdaság, belkereskedelem, külkereskedelem stb.), vagy a funkcionális

szabályozás valamely területével (bér- és munkaügy, árképzés, pénzügyek stb.) foglalkozott. Részben e

bizottságok munkájának koordinálására, részben egy átfogó jellegű kormányprogram kidolgozására a Kádár-

kormány 1957 februárjában Közgazdasági Bizottságot állított fel.

A Közgazdasági Bizottság elnöke Varga István egyetemi tanár, titkára Antos István, a pénzügyminiszter első

helyettese (később pénzügyminiszter) volt. Harminctagú listájának összeállítását nemcsak szakmai, hanem

szemmel láthatóan politikai szempontok is vezérelték. Ugyanis a kommunista párt (amelyet 1956 novembere

után Magyar Szocialista Munkáspártnak hívtak) magas rangú funkcionáriusai mellett helyet foglaltak benne az

egykori Kisgazda Párt, Szociáldemokrata Párt, Parasztpárt politikusai, szakértői is. (A szociáldemokraták csak

néhány hónappal korábban hagyták el a börtönt.) Az összetétel a Kádár-kormány ama kiinduló szándékát

tükrözte, hogy egyfajta konszenzusos, vagy inkább „népfrontos” gazdaságpolitikát kövessen. Ami az érdemi

munkát illeti, a bizottság vitáinak jegyzőkönyveiből egyértelműen kitűnik, hogy tevékenységében Varga István

mellett kiemelkedő szerepet játszott Péter György, egészében pedig a Közgazdasági Bizottság javaslatainak

irányát, koncepcióját velük együtt a tagoknak egy szűkebb csoportja (Bognár József, Nagy Tamás, Antos István,

Wilcsek Jenő, Csikós-Nagy Béla) alakította ki döntő módon.

Jóllehet tény, hogy a Közgazdasági Bizottságba az új párt- és államvezetés legjobb gazdasági szakembereit

delegálta, akiknek nagy része mindvégig szívvel-lélekkel munkálkodott az új elképzelések kidolgozásán, mégis

ezt a munkát elejétől fogva a kétértelműség szele lengte körül: hadd dolgozzanak az emberek, ez jó dolog, a

kormány meg majd eldönti, hogy mit csináljon, ha eljön az ideje. A kormánynak és a pártvezetésnek (mint

testületnek és nem mint egyes személyeknek) ezt az „el nem kötelezettségét” a reform ügyében egészen

egyértelművé tette az a tény is, hogy a Közgazdasági Bizottság létrehozásával egyidejűleg elindított egy

gazdasági hetilapot, a Gazdasági Figyelőt, egy régi vaskalapos pártkáder, Háy László szerkesztésében (a

Közgazdasági Bizottság 1957. február 26-án ült össze először, a Gazdasági Figyelő első száma március 7-én

jelent meg). A lap első számától kezdve egyre elfajuló hangvételű kampányba kezdett a gazdasági mechanizmus

reformjának még a gondolata ellen is, a Közgazdasági Bizottság meg sem született javaslatai ellen.

Nem meglepő tehát, hogy 1957 nyarán ez a fajta reformmunka megszakadt. A Közgazdasági Bizottság

elkészítette és június 1-jéig átnyújtotta előterjesztéseit a kormánynak, amelyekre választ nem kapott.9 Nem

kapott, mert hivatalosan nem is kaphatott. Mint Berend (1983) által ismertetett dokumentumokból is kitűnik, a

reformtervezeteket érdemben semmilyen kormányzati szerv vagy politikai irányító testület nem vitatta meg. Az

elhárító-elutasító magatartás okait mindenekelőtt a nemzetközi politikai fejleményekben kell keresni. A szovjet

vezetés, amelyet megijesztettek a magyarországi és a lengyelországi események, ez idő tájt új kampányba

kezdett a jugoszláv és más „revizionizmusok” ellen. Egyben arra ösztökélte a Kádár-kormányt, hogy keményítse

meg a megtorlásokat. Ugyanakkor a Szovjetunió számottevő gazdasági segítséget is nyújtott Magyarországnak.

Ez lehetővé tette a Kádár-kormánynak, hogy gyorsan talpra állítsa a gazdaságot, s ezzel mintegy megszűnt a

reform sürgető kényszere is. A központi tervutasításos gazdálkodás rendszere helyreállt és fennmaradt, de nem

lényegtelen módosításokkal. Csupán két fontos gyakorlati intézkedésre utalunk.

Az agrárpolitikában az 1956 októberében a második Nagy Imre-kormány által eltörölt beszolgáltatási rendszer

helyett az önkéntes szerződéses és szabad felvásárlásra tértek át. Ez azt jelentette, hogy a nemzetgazdaság olyan

9 Brus (1986) a közép- és kelet-európai országok 1950-1975 közötti gazdasági fejlődéséről írt, gazdag forrásanyaggal dokumentált

összehasonlító elemzésében elmondja annak a reformtervezetnek a történetét, amelyet 1957 elején Lengyelországban dolgozott ki az ottani Közgazdasági Tanács Oskar Lange elnöklésével (97-99. o.). A végső tervezetet ott nyilvánosságra hozták, és azt a lengyel kormány is 1957

júliusában kedvezően véleményezte. A lengyel tervezet a jelek szerint erősen hasonlított a Varga-bizottság előterjesztéséhez, s a sorsa is

hasonló volt: nem valósították meg. Brus csehszlovák reformtervről is ír, amelyet 1957 végén dolgoztak ki, és amelyet az ottani párt Központi Bizottsága 1958 februárjában jóváhagyott. Ez az okmány „céljait tekintve valójában sokkal korlátozottabb volt a Lengyel

Téziseknél.” (99. o.) Brus azonban még csak meg sem említi a magyar tervezetet (bizonyára azért, mert a hivatalosság elhallgatta), holott

meglepően jó bizonyíték a közgazdasági gondolat párhuzamos (akkoriban egymástól teljesen elszigetelt) fejlődésére a kelet-közép-európai országokban.






alapvető ágában, mint a mezőgazdaság, az árutermelő parasztsággal, a termelőszövetkezetekkel való

kapcsolatokat az állam piaci alapokra helyezte, kereskedelmi módszerekkel kezdte szervezni, törekedve a csere

egyenértékűségének betartására, ügyelve a mezőgazdasági termelők termelési kedvének, érdekeltségének

biztosítására. Ezzel Magyarország az egyetlen olyan tervgazdaság volt - és hosszú ideig, egészen a hetvenes

évek végéig maradt is -, amely ilyen módszereket alkalmazott. A magyar agrárpolitika 1956-ban megtett önálló

nyitó lépése - a későbbi vargabetűk ellenére is - a magyar mezőgazdaság későbbi, hatvanas-hetvenes évekbeli

sikereinek alapját vetette meg.

Hatásaiban az előbbinél ugyan jóval kisebb jelentőségű, mégis fontos mozzanat volt a nyereségrészesedési

rendszer 1957. évi bevezetése. Az „egyébként változatlan” gazdasági feltételek között működő

nyereségérdekeltségi rendszer, mint erre már Kornai is rámutatott, természetesen nem alakíthatta át a gazdasági

mechanizmust, de felébresztette a vállalati dolgozók érdeklődését a jövedelmezőség, a gazdasági hatékonyság

vállalati alakulása iránt. Bármennyire laza volt - s jórészt maradt is - a kapcsolat a vállalati munka valódi

eredményessége és a vállalatnál megjelenő nyereség eredete között, a vezetőkre azután alulról, a munkavállalók

részéről is nyomás nehezedett, hogy teremtsék elő, „hozzák” a megszokott, a jogosnak vélt évi

nyereségrészesedést. Még ha ez csupán a vezetők jó személyi kapcsolatainak volt is a függvénye, a vállalat

nyereséges volta a vezetők megítélésének, személyes presztízsének fontos elemévé vált, ami megint csak azt

követelte meg tőlük, hogy a korábbinál sokkal nagyobb figyelemmel legyenek a vállalati jövedelmezőség

alakulására, még ha az - ismételjük - jórészt fiktív volt is.

2.5. Néhány megjegyzés az ötvenes évek reformkoncepciójáról

Ejtsünk végül szót arról, hogy a kívánatos gazdasági mechanizmusnak milyen koncepciója alakult ki 1956

nyarára-őszére a megelőző viták és kutatások eredményeként. A teljes hitelesség kedvéért idézzünk egy akkori

összefoglalást, amelyet Nagy Tamás írt Péter (1956) cikkgyűjteményének előszavában: „A termelőeszközök

társadalmi tulajdona alapján, a társadalmi szükségletekre szolgáló termék túlnyomó része fölötti központosított

rendelkezéssel, a fontosabb beruházások központosításával, a külkereskedelem központi irányításával, az ár- és

hitelpolitikával, szükség esetén a termelés mennyiségére és választékára vonatkozóan az egyes vállalatoknak

adott központi utasításokkal és más eszközökkel a szocialista állam biztosítani tudja, hogy az anyagi érdekek

ereje, az értéktörvénnyel kapcsolatos gazdasági mechanizmusok a népgazdaság központi tervszerű irányításának

keretei között működjenek, azt szolgálják.” [Nagy (1956) 10. o.] A gondosan körülbástyázott és ezért

meglehetősen nyakatekert megfogalmazás híven tükrözi a magyar reformer közgazdászok beállítottságát 1956

nyarán, mechanizmuskoncepciójuk erősségeit, de gyengeségeit is.

Mindenekelőtt a gazdasági mechanizmus milyen modellje rajzolódik ki a közgazdász kutatók akkori írásaiból és

a kormányzat számára 1957 tavaszán készült tervezetekből? Valóban a tervutasításos modell elvetéséről és a

decentralizált piaci modellre való áttérésről volt szó?

A válasz nem könnyű. Nemcsak azért, mert ilyen kérdésfeltevés nem létezett, nem is létezhetett akkoriban. Két

okból sem. Egyrészt ezek az elméleti kategóriák csak a hatvanas években terjedtek el, váltak ismertté

Magyarországon, főleg a lengyel Brus (1967) nagy hatású elméleti művének lefordítása után. Másrészt a

Szovjetunióban kialakult tervutasításos rendszernek nem létezett szocialista alternatívája. A jugoszláv

piacgazdálkodási és önigazgatási rendszer ugyanis - noha létezésének puszta ténye kétségtelenül ösztönzőleg

hatott a magyar társadalomtudományi kutatásra és egy egészen rövid időszakban (1955-1956-ban) hivatkozási

pontul is szolgálhatott számára - politikai és ideológiai okokból még hosszú ideig jobb esetben ignorálandó,

rosszabb esetben elítélendő volt. Csupán egyetlen valóságos alternatíva volt ismeretes: a kapitalizmus. Egy

marxista közgazdász vagy akár egyszerűen csak szocialista érzelmű ember számára tehát a tervutasításos

rendszer elvetése akkoriban a szocializmus elutasításával volt egyenlő. (Ez volt egyébként a revizionizmus

elleni ideológiai hadjáratoknak is a fő hivatkozási pontja: a tervutasításos rendszer bírálata a szocializmus

bírálatát, tehát a kapitalista restauráció óhajtását jelenti, vagy legalábbis „objektíve” hozzá vezet.)

De nem könnyű azért sem, mert a korszak minden jelentős írásos dokumentumában megtalálható ugyan a kitétel

a mennyiségre vagy a választékra vonatkozó központi utasítások megengedhetőségéről - „szükség esetén”

(Nagy Tamás), „kivételes esetekben” [Varga (1957) 1233. o.], „néhány (igen kevés) anyag vagy termék

termelésére és felhasználására vonatkozóan átmenetileg” [Péter (1956)] stb. -, ez azonban nem dönti el a

kérdést, mert a dolog lényege nem az „esetek” számában vagy az „átmenetek” hosszúságában rejlik. Egyébként

is ezeket a „megengedéseket” gyakran csak szépségflastromként illesztették rá a szerzők javaslataikra, ugyanis

az összes javaslat, elképzelés érvrendszerének éle a tervlebontás rendszere ellen irányult, bizonyítva annak

felesleges, költséges és nem hatékony voltát. Az 1954-1957-es évek reformerei valóban meg akarták szüntetni a






mennyiségi és választéki tervmutatók kötelező központi előírását és vállalatokra való felbontását mint mindenre

kiterjedő rendszert. De mivel akarták helyettesíteni?

Az egykori publikált és a belső használatra szánt dokumentumokból, a Varga István vezette Közgazdasági

Bizottság vitáiból10 kitetszik, hogy a mennyiségi-választéki előírások eltörlése nem járt volna a gazdasági

döntéshozatal valamennyire is jelentős decentralizálásával.

Erdős Péter például, akinek - mint említettük - nagy szerepe volt a mechanizmuskutatás elindításában, 1956.

szeptember 14-én a Szabad Népben, az MDP központi lapjában az értéktörvény „korlátlan szabadjára

engedésétől” óvott [Erdős (1956)]. Kornai (1956) azt hangsúlyozta, hogy a népgazdasági terv teljesítése

érdekében kétféle módszer alkalmazható: az adminisztratív, igazgatási jellegű, utasításszerű módszer és a

gazdasági emelők. A kívánatos az, hogy az előbbi módszert minél nagyobb arányban az utóbbiak alkalmazása

váltsa fel.

Tegyük ehhez hozzá Varga (1957) megfogalmazását: „A cél az, hogy az eddig fennállt központilag igazgatott

gazdálkodás helyére, amelyet a vállalati terveknek a tervidőszak alatti sűrű megváltoztatása jellemez,

valóságosabb »tervgazdálkodás«, tehát az eredetileg elgondolt tervek jobb megvalósításának rendszere lépjen.”

(1001. o.) Azt, hogy ezen mit értett, szemléletesen mutatja az a szellemes hasonlat, amellyel a Közgazdasági

Bizottság második ülésén, 1957. március 8-án élt, hogy megmagyarázza a tervgazdálkodás értelmét és racionális

működési módját. Tudniillik a szóbeli vitában a központi tervező-irányító szervek szerepét ahhoz a bűvészéhez

hasonlította, aki kártyacsomagot nyújt át a nézőnek azzal, hogy húzzon egy tetszés szerinti lapot a csomag

elejéről, közepéről vagy a végéről. A bűvész szerepe (és ügyessége) abban van, hogy akármilyen lapot húzzon is

ki a néző, az mindig az legyen, amit a bűvész akar húzatni. A példabeszédet a gazdasági élet nyelvére lefordítva

pedig Varga a lényeget a következőképp fogalmazta meg: „Tehát ha mi azt mondjuk: vállalatok, csináljatok,

amit akartok, de ha saját érdekeiteket nézitek, akkor azt fogjátok csinálni, amit én akarok, akkor ez

tervgazdálkodás.”11 Ehhez persze még azt is hozzátehette volna, hogy a központi szervek akarata nem titok a

vállalatok számára: a kidolgozott reformjavaslat szerint a népgazdasági tervek csak az irányító szervek számára

kötelezők, a vállalatok számára nem, de - mint a Közgazdasági Bizottság végső javaslatában olvasható - „az

irányító szerv a népgazdasági terv megfelelő részleteinek és egyéb adatoknak a közlésével kellő időben

tájékoztatja a vállalatokat”.12

A vállalatok döntési hatásköre így csak meglehetősen szűk területre terjedt volna ki. Az összes publikált

reformelképzelés szerzői ugyanis egy kérdésben teljesen egységesek voltak: a beruházási döntéseknek és

eszközöknek a központi állami szervek kezében kell maradniuk. Ezzel a vállalatok nemhogy a bővített, de még

az egyszerű újratermelési folyamatuknak sem lettek volna felelős gazdái.

Utaljunk még arra, ami - ugyancsak egységesen - hiányzott az összes reformjavaslatból, nevezetesen annak

felvetése, hogy szükséges-e valamilyen változás a gazdaságirányítás intézményi rendszerében, az állami irányító

szervek és a nagyobb önállósággal rendelkező vállalatok alá- és fölérendeltségi viszonyában. Balázsy (1956)

már említett cikkétől eltekintve, a nyilvánosság előtt szereplő közgazdászok még csak utalást sem tettek azokra

az elgondolásokra, amelyek az 1956-os forradalom idején vetődtek fel, de félre lettek söpörve. Kornai (1990) és

más mai kutatók helyesen mutatnak rá, hogy a reformer gondolkozású magyar közgazdászok nagyon hosszú

ideig - talán a hetvenes évekig - mellőzték a tulajdon, a politikai hatalom és a szocialista ideológia

alapkérdéseinek, valamint kölcsönhatásaik elemzését és/vagy megvitatását.

E tartózkodás valószínű okai kézenfekvők és érthetők.

a) Az 1945 előtti és utáni közgazdasági kutatás és oktatás már tárgyalt diszkontinuitása következtében az

ötvenes és a hatvanas években szereplő csaknem összes elméleti közgazdász a háború utáni nemzedékhez

tartozott. Mindnyájan a marxista közgazdaságtant és filozófiát tanulták, sokan közülük harcos kommunisták

voltak. Magukénak vallották a marxista ideológia alapelveit és a kommunista mozgalom értékeit. A gazdasági

rendszerrel és gazdaságpolitikával szembeni bírálatuk éppen ezekből az alapelvekből és értékekből indult ki.13

Nem látták és nem is láthatták a gazdaság, a politika és az ideológia azon összefüggéseit, amelyek hiányoztak

elemzéseikből. Utólag, mai ismereteinkkel és tapasztalatainkkal, nem hibáztathatjuk ezért őket.

10 A Közgazdasági Bizottság üléseinek gyorsírásos jegyzőkönyveiből válogatást közöl Szamuely (1986a)193-263. o. 11 Lásd Szamuely (1986a), 206. o. 12 Lásd Szamuely (1986a), 259. o. 13 Roppant tanulságos, mennyire bizonyítja ezt a Petőfi Kör két, 1956 májusában és júniusában rendezett közgazdasági vitájának néhány éve

publikált jegyzőkönyve. A viták résztvevői bírálatukban valójában még addig sem mentek el, mint például a Közgazdasági Szemlében 1954-től kezdve megjelent néhány tanulmány szerzői. [Vö. Hegedűs B.-Rainer (1989).]






b) A magyar közgazdászok hagyományos pragmatizmusa egyfelől, a gazdaság működésében elérhető reális,

kézzel fogható javulás akarása másfelől úgyszintén magyarázatot adhat arra, miért kerülték állandóan a politika

vagy ideológia kényes, bonyodalmakkal járó kérdéseit. A 20. század katasztrófákkal teli története épp elég

leckével szolgált számukra, és megtanulták, hogyan kell modus vivendit találni az ideológiailag motivált

rendszerek feltételei között.

A magyar reformer közgazdászok elgondolásai, javaslatai megegyeztek néhány más közép- és kelet-európai

szocialista ország reformereinek akkori közös álláspontjával, amelyet Brus (1986) a következőképpen foglalt

össze: „Általánosan elfogadott volt, először, hogy bizonyos döntéshozási hatásköröket alsóbb szintekre

(vállalatokra vagy azok csoportjaira) kell átruházni, s a vertikális hierarchikus kapcsolatokat a horizontális

kapcsolódások javára csökkenteni kell. Másodszor, közös vélemény volt, hogy a részletezett tervmutatók számát

csökkenteni kell, akár nullára is, a termelési tényezők közvetlen naturális allokációját pedig olyan pénzügyi

mutatókkal, mindenekelőtt a jövedelmezőséggel kell helyettesíteni, amelyek az anyag- és munkaerő-

felhasználást legalább részben pénzügyi eredményekhez kötnék. Egyetértés volt, harmadszor, abban, hogy az

ösztönzést a vállalatok gazdasági eredményéhez kell kapcsolni, legalábbis olyan mértékben, hogy az a

munkaerő-állomány elvárt reagálását váltsa ki.” (53. o.)

Mindebből az a következtetés adódik, hogy a magyar reformerek 1954-1957 között az akkor ismert

tervgazdálkodási modell olyan értelmű racionalizálását akarták, amely lehetőleg formális tervlebontás nélkül, a

vállalat érdekeltségének szabályozásával érné el a központilag kidolgozott tervek maradéktalan és kevesebb

zökkenőkkel járó teljesítését. Ezekben az elképzelésekben háttérbe szorult a szabályozók normatív jellege,

amely lehetővé tenné, hogy a vállalatok kizárólag a gazdasági hatékonyság szempontjaitól vezérelve, maguk

alakítanák ki a termelés gazdaságos és versenyképes szerkezetét. Inkább fordítva: a termelés központilag

elképzelt racionális szerkezetét főleg (de nem kizárólag) a vállalatok jövedelmi érdekeltségének alakításával

érnék el. A tervutasításos rendszerről való letérés tehát nem jelentette volna szükségszerűen a szabályozott

piacgazdálkodásra való áttérést is.

3. Egy alternatív tervgazdasági modell keresése

1956-1957-ben nemhogy a piacgazdálkodásra való áttérés, de a tervutasításos rendszerről való letérés sem

sikerült.

A Varga István vezette Közgazdasági Bizottság - egyébként sokféle kompromisszummal meggyengített -

elképzeléseit mellőzték, majd ideológiailag elítélték. Ez gyakorlatilag hosszú évekre száműzte a

mechanizmusprobléma komplex vizsgálatát a magyar szakirodalomból és közgazdasági kutatásból. Igaz, még

egy rövid ideig eltartott az elvetett reformelképzelések utóvédharca: szakemberek, tudósok - Varga István

(1957, 1958), Varga György (1957), Bácskai Tamás (1957) - megpróbálták megértetni és ismertetni a

tartalmukat, mentegetőzve és magyarázkodva, de megvédeni őket. Ezeket a kísérleteket a konkrét javaslatok és

az őket megalapozó koncepciók elleni ideológiai-politikai hadjárat váltotta fel.14 A „revizionizmus” elleni

kampány a hatvanas évek elején maradt abba.

3.1. Törekvések a tervutasításos rendszer racionalizálására

A hamvába holt reformpróbálkozást követő 5-6 éves időszak közgazdasági kutatásainak jellegét, célját a

(tulajdonképpen meg sem szűnt, csak az 1956. októberi-decemberi időszak viszontagságaiban felbomlott)

tervutasításos rendszer racionalizálására való törekvés adta meg. Ez a törekvés több vágányon futott.

Az egyik: a tervutasításos rendszer működési zavarainak átszervezésekkel, a vállalati méretek és szervezeti

keretek megváltoztatásával történő áthidalása. Ez a szervezési szemlélet, kezelésmód újra feléledt

Magyarországon az ötvenes évek végén (nem függetlenül a többi szocialista országban akkoriban általános

átszervezési kampányoktól). 1958-tól kezdődően ez csaknem folyamatosan állami vállalatok összevonásában,

többnyire monopolhelyzetű nagyvállalatok alapításában nyilvánult meg, de legfőképpen az 1962-1964-es

iparátszervezési akcióban bontakozott ki. Noha e folyamatnak nem volt különösebben gazdag a hazai

szakirodalmi lecsapódása, a néhány elméleti-általánosító igényű írásnak - közülük kiemelkedik Balázsy-Varga

(1959) elemzése és Gadó (1963) cikke - az az érdekessége, hogy szerzőik az iparvállalatok összevonását

lényegében az elmaradt reform helyettesítőjeként, pótlékaként fogták fel. Így vélekedtek, hogy a

14 Néhány mérvadó publikáció a hadjárat első évéből magas állású pártfunkcionáriusok tollából: Molnár (1957), Friss (1957), Szurdi (1958), Varga E. (1958).






megnagyobbodott méretű vállalatok sokkal nagyobb önállósággal fognak gazdálkodni, csökkenthető lesz a

központi előírások száma és részletezettsége, a döcögő vállalatközi kooperációs szállításokat immár a kevés

számú nagyvállalaton belüli racionális munkaszervezés válthatja fel. Valójában - mintegy igazolandó azt, hogy a

pokolba vezető út is csupa jó szándékkal van kikövezve - talán semmi sem nehezítette meg annyira és nehezíti

részben ma is a hatékony, versenyképes gazdasági szerkezet kialakítását, mint az akkori összevonásokkal - a

szocialista országok között is kiugró módon - túlcentralizált vállalati szerkezet.

A másik irány: az anyagi ösztönzés, a vállalati pénzügyi érdekeltség - 1956-ot követően némileg módosult -

részmechanizmusainak a leírása, elemzése, a központilag meghatározott tervfeladatok teljesítésére való aktívabb

felhasználása. Ez irányú szakirodalmi tevékenységből kiemelhető Hegedűs András (1960a) könyve a

munkásbérezésről, Ozsvald László (1963) könyve a műszaki dolgozók anyagi érdekeltségéről, Gergely István

(1961) és Schmidt Ádám (1961) könyvei a vállalati jövedelemszabályozásról. Ehhez a vonulathoz sorolható

voltaképpen a nagyszámú, sok tekintetben úttörő jelentőségű vizsgálat is az újonnan létrejött mezőgazdasági

nagyüzemek (állami gazdaságok, szövetkezetek) érdekeltségi viszonyairól Erdei Ferenc (1959), Fekete Ferenc

(1959), Komló László (1962a), (1962b), Erdei Ferenc-Csete László-Márton János (1963), Csendes Béla-Vági

Ferenc (1964) és mások tollából.

A racionalizálás egy harmadik útja: a központi tervezés minőségének megjavítása korszerű matematikai

módszerek és számítógépek alkalmazásával. Bizonyos értelemben az ötvenes évek vége s a hatvanas évek első

fele Magyarországon a matematikai gazdaságtan „aranykorának” nevezhető. Nem a matematikai eljárások

elterjedtsége vagy ismertsége és természetesen még kevésbé a rendelkezésre álló elektronikus számítógép-

kapacitás nagysága miatt. „Aranykor” volt ez a matematikai eljárások hasznosításához fűzött remények és

illúziók tekintetében. Részben önként és őszintén, részben kényszerűségből, mert - úgy látszott, hosszú időre -

bezárult a gazdálkodási rendszer átfogó megváltoztatásának lehetősége, a közgazdászok jó része a lineáris

programozás, az input-output elemzés, az ökonometriai modellezés és más, általuk akkoriban megismert

matematikai módszerek alkalmazásától várta a társadalmi termelés gazdaságosságának megjavítását, a

gazdasági bajok, hiányosságok megoldódását - a társadalmi és gazdálkodási viszonyok lényegében változatlan

fenntartása mellett. (Nyugaton később - főleg más szocialista országok törekvései nyomán - ezt szellemesen

„komputópiának” nevezték.) Nem véletlen, hogy e korszak legélénkebb vitái (nemcsak Magyarországon, hanem

a többi kelet-európai országban is) módszertani viták, még pontosabban, a gazdaságossági számítások elveiről

és módszereiről való viták voltak, amelyek különféle irányba ágazódtak el: külkereskedelem-gazdaságosság,

beruházásgazdaságosság, műszakifejlesztés-gazdaságosság stb.

Teljesen logikus és szükségszerű volt azonban, hogy a tervutasításos rendszer racionalizálásának mindkét utóbbi

útja ugyanabba a problémába ütközött, nevezetesen: a gazdasági életben használatos mérőeszközök, mértékek,

azaz az árak kérdésébe. Ezért végeredményben az egész időszakot jogosan lehet az árvita korszakának nevezni.

Így látszott ugyanis, hogy mind a központi tervezés, mind az anyagi ösztönzés nehézségei, a gazdaság racionális

működésének, a pontos számbavétel és ésszerű allokáció gondjai, sőt ezen túlmenően még a KGST-országok

közötti együttműködés akadályai is el fognak hárulni akkor, ha az árrendszer helyesen tükrözi mind a

ráfordításokat, mind az erőfeszítések eredményét, lehetővé téve a kettő torzításmentes összemérését. A

megoldandó feladatot ily módon abban látták, hogy az árnak a gazdasági tisztánlátást kell szolgálnia, azaz

pontosan ki kell fejeznie a termékek társadalmi költségét (a marxi értelemben vett értéket). A vita tehát nem

akörül volt, hogy mi legyen az ár szerepe, funkciója a termelés szabályozásában (hiszen ezt a funkciót egyes-

egyedül a naturális alapon összeállított központi tervnek és a belőle az egyes vállalatokra háramló

követelményeknek, „tervutasításoknak” kellett ellátniuk), hanem akörül, hogyan történjék a termékek társadalmi

költségének a megállapítása, vagyis hogyan kell kiszámítani - hazai szóhasználattal - az árcentrumot, azt az

eszmeileg megkonstruált árat, amelytől az állam árhatóságai a valóságos árakat különféle gazdaságpolitikai

megfontolásokból eltéríthetik.

Minthogy a hatósági árképzés addigi elvei és módszerei kétségkívül rengeteg irracionális elemet és torzítást

tartalmaztak, a vita ennyiben elősegítette a társadalmi ráfordítások mibenlétének és összetevőinek a tisztázását,

mindenekelőtt az eszközlekötés (a tőkekamat) figyelembevételét az ár- és egyéb kalkulációkban, s ennek

nyomán az eszközlekötési járulék bevezetését 1964-ben. Nagy Tamás és Esze Zsuzsa (1963), a

Közgazdaságtudományi Intézet vezető kutatóinak tanulmánya igen világosan mutatta be a termelői árak

képzésére vonatkozóan akkoriban nemzetközileg felvetett javaslatok fogyatékosságait, és fejtette ki a marxi

termelési ár képletén nyugvó ama árképzési sémát, amely a hazai szakirodalomban a többcsatornás ártípus

elnevezést kapta. (Ezt az árképzési elvet javasolta akkoriban hivatalosan is a magyar fél a KGST-n belüli

külkereskedelmi árak ún. saját - a világpiaci áraktól független - árbázisának a képzésére.)15 De hangsúlyozzuk:

15 Vö. Csikós-Nagy-Jávorka-Schmidt (1963).






az árvita eredetileg nem az árak szerepét akarta megváltoztatni a szocialista gazdaság működésében, nem a

gazdálkodási feltételek felülvizsgálatára törekedett. A lényeg az a törekvés volt, hogy az árak helyesen

orientálják a központi szerveket gazdasági döntéseik meghozatalakor, vagyis jól töltsék be a számbavétel és

tervezés eszközének a szerepét.

De még ez a korlátozott és alárendelt szerepkör is belső ellentmondást tartalmazott, amelyben voltaképpen az

egész ún. önálló elszámolási rendszernek a feszítő ellentmondásossága jutott kifejezésre. Ha ugyanis a központi

népgazdasági tervezés naturális szükségletek kielégítéséből indul ki, naturáliákban kifejezett célok eléréséhez

kíván biztosítani ugyancsak naturális mértékegységben kifejezett erőforrásokat, kapacitásokat, akkor a

gazdaságosság mint cél, eleve csak másodrendű lehet, hiszen használati értékeket mint eredményeket és mint

ráfordításokat naturális mértékegységben nem lehet összemérni, összevetni, megállapítani az elhatározott

fejlesztés összgazdasági hatásfokát. A naturális formában hozott döntések értékvetülete, akár torzít az

árrendszer, akár nem, más gazdaságosságot mutat ki, mint a naturális-műszaki paramétereken alapuló számítás.

A döntés ugyan kötelező volt a népgazdaságra és a vállalatra, de a végrehajtáshoz fűzött anyagi

konzekvenciákat elvben a vállalatnak kellett viselnie (hiszen ez az önálló elszámolási rendszer veleje) vagy

végső soron - ahogyan ez lenni szokott - az egész nemzetgazdaságnak. A halmozódó diszkrepanciák pedig

krónikus vagy időről időre kiéleződő hiányhelyzetek kialakulásához, belső és külső egyensúlyarányok

megbomlásához vezettek.

Mind az elvont formában folytatott gazdaságossági viták, mind az árvitában a társadalmi ráfordítások valóságos

mértékéről konkretizálódó elképzelések ezért elkerülhetetlenül egyfajta - nemritkán absztrakt és spekulatív -

gazdaságossági kritériumok, végső soron olyan gazdaságossági szemlélet kialakulásához vezettek (nemcsak

nálunk, hanem más szocialista országokban is), amely megkérdőjelezte magának a döntéshozatalnak a rendjét,

módját, majd célját és tartalmát is. Vagyis újra napirendre került az egész gazdálkodási rendszer, a gazdasági

mechanizmus komplex felülvizsgálatának a szükségessége.

Magyarországon a hatvanas évek elején ez a folyamat ismét rendkívüli gyorsasággal zajlott le.

3.2. A reformgondolat újjáéledése

A hatvanas évek legelején is akadt ugyan olyan hazai szerző, aki két tanulmányában is hangsúlyozta a

szocialista gazdaság termelési viszonyainak komplex kezelését (beleértve ebbe fejlesztésüket, sőt a komplex

felülvizsgálatukat, a konkrét gazdálkodási rendszerek közötti választás alternatíváit is),16 de minthogy az akkori

körülmények között ezt csak elvont filozofikus módon, mondhatni ezópusi nyelven tehette, az írásoknak

érdemleges társadalmi visszhangjuk nem volt.

Alig két évvel később viszont nem is visszhangot keltett, hanem valóságos vihart kavart nyers szókimondásával

Liska Tibor (1963) híres cikke. Liska Tibor vitairata forma szerint az ún. árvitához szólt hozzá, de nem

valamiféle új „ártípust” javasolt, hanem magának a hatósági ártípus-megállapításnak, azaz az addigi árvitának az

értelmetlenségét tette szóvá. Az összes árképzési séma ugyanis a hazai ráfordításokból (önköltségből) indult ki,

azokat tekintette „társadalmilag szükségeseknek” olyan gazdaságban, amelynek léte, fejlődése a

külkereskedelemtől, termékeinek világpiaci versenyképességétől függ. A magyar gazdaságpolitika - legalábbis

szándékaiban, megnyilatkozásaiban - már az 1953. júniusi párthatározattal, az első Nagy Imre-kormány

kormányprogramjával kezdődően elvetette az autark gazdaságfejlesztés önpusztító koncepcióját (más kérdés,

hogy az azt felváltó „KGST-autark” fejlesztésnek, az importhelyettesítés priorizálásának a gazdaságpolitikai

következményei súlyos teherként nehezedtek később a gazdasági növekedés új pályáját kereső magyar

gazdaságpolitikára), de árpolitikájában - mint ezt elsőként Lista Tibor bizonyította - rendületlenül az autark

fejlesztést támasztotta alá, s ezzel az elmaradottságot védelmezte, konzerválta. Liska tehát az egész szemlélet

felülvizsgálatát követelte egy általános mechanizmusreform keretében.

Liska egyfelől - érvelésében, javaslataiban - megismételte az ötvenes évek reformelképzeléseit a tervutasításos

rendszernek szabályozott piacgazdálkodáson alapuló rendszerrel való felváltásáról. Másfelől, e reform

alapelveit, céljait illetően jóval túlment rajtuk, sőt több tekintetben jóval radikálisabb volt a hatvanas évek

második felének megvalósított vagy meghirdetett reformkoncepcióinál is.

Miben állt javaslatainak és kritikájának - akkoriban hallatlan - merész újító volta?

16 Lásd Hegedűs (1960b), (1961).






- Szerinte a szocialista gazdaságot nem a nemzeti határok közé bezárkózva, hanem a világpiacra orientálódva

kell fejleszteni, mert különben elkerülhetetlenül lemaradunk a gazdaság korszerűsödésében, a műszaki

fejlesztésben, a társadalmi termelékenység szintjében.

- A világpiaci orientációnak a belső pénzügyi, árképzési és a többi értékmechanizmust is meg kell határoznia,

amibe a valuta konvertibilitásának a szükségessége is beletartozik (tudomásunk szerint Magyarországon írásban

ezt szintén Liska Tibor vetette fel először).

- A reformnak egy következetes és konzisztens piacgazdálkodási modellt kell megteremtenie (noha ezt a

fogalmat a szerző nem használta), amelyben a hatósági árképzést a kereslet-kínálathoz igazodó rugalmas árak

váltanák fel, a világpiaci árak pedig nem egy új kalkulatív (fiktív) „árbázist” jelentenének, hanem valóságosan

érvényesülnének a belföldi piacon. Liska ugyan nem fejtette részletesen ki, de több utalásból arra

következtethetünk, hogy a szerző a beruházási tevékenységet, a beruházási források allokációját is az elérendő

legnagyobb nyereség, a hosszú távú gazdaságosság kritériumának kívánta alárendelni, bevezetve a vállalatok

versenyeztetését a tőkeforrások megszerzéséért. Szemlélete tehát markánsan különbözött mind az ötvenes

években meg nem valósult, mind a hatvanas években megvalósult koncepcióktól egyaránt, s inkább a 10-20

évvel későbbi elképzelésekkel volt rokon.

Liska Tibor írásában természetesen jó néhány vitára ingerlő vagy kellően ki nem fejtett, nem eléggé bizonyított

elképzelés, társadalomfilozófiai, gazdaságelméleti tétel is megtalálható volt. Gondolunk itt olyanokra, mint a

minden állampolgárt megillető személyi pénzjáradék bevezetése, vagy annak eldöntése, hogy vajon a

szocializmusban vagy a modern kapitalizmus körülményei között kell fejlettebbnek lennie a piacgazdálkodásnak

(„árubb áru”, „pénzebb pénz”) stb. A nagy vihart és a hivatalos megnyilvánulásokban egységesen elutasító,

megbélyegző és ideológiailag „címkéző” állásfoglalásokat azonban nem a szerző eme „különcködései”, hanem

írásának érdemi, pozitív mondanivalója váltotta ki. Ez a mondanivaló olyannyira szemben állt a megelőző 6-7

év hivatalos gazdaságpolitikai és ideológiai kurzusával, hogy tulajdonképpen a megválaszolandó kérdés: hogyan

és miért láthatott egyáltalán napvilágot ez a tanulmány. Egy bizonyos: publikálása nem a véletlen műve, nem

holmi szerkesztői feltűnéskeltési buzgalomnak, hanem hosszasan megfontolt, felsőbb szintről inspirált

döntésnek volt az eredménye.17 Bármi is volt e döntés mögött, Liska Tibor cikke mindenesetre ama

közmondásos fecskére emlékeztet, amely nem csinál ugyan nyarat, de jelzi az évszakváltás eljövetelét, ennek

pedig 1963-ban már mindenképpen érlelődtek a külső és belső feltételei.

Ami a külső feltételeket illeti:

A hatvanas évek elején megváltozott mindenekelőtt a nemzetközi kommunista mozgalom uralkodó ideológiai

vonulata. A döntő mozzanat e tekintetben a Szovjetunió Kommunista Pártjának 1961 októberében megtartott

XXII. kongresszusa volt, amely hitet tett az 1956. évi XX. kongresszus irányvonala mellett, immár nyilvánosan

is feltárta és elítélte a sztálini korszak bűneit, egyben nyilvánvalóvá tette a Sztálin örököseként fellépő Mao Ce-

tung ideológiai-politikai vonalával való szakítást.

Fontos változások indultak meg a közép- és kelet-európai szocialista országok belső gazdasági életében is. A

korábbi gyors mennyiségi jellegű növekedés lelassulása, némely országban kifulladása (Csehszlovákia), a

minőségi-hatékonysági követelmények nyomasztó szorítása több országban napirendre tűzte a működő

gazdasági mechanizmus felülvizsgálatát. Elkezdődött - vagy némely országban hosszabb szünet után újraindult -

a mechanizmusvita. Az első lökést Liberman (1962) harkovi professzornak a Pravdában megjelent cikke adta

meg, amely példátlan belső és nemzetközi visszhangot keltett.18 A Szovjetunióban megindult a reformvita,

különféle kísérletek kezdődtek el, s mindez összességében az 1965 szeptemberében elhatározott Koszigin-féle

gazdaságirányítási reformhoz vezetett el. Az NDK-ban (Kelet-Németországban) a Liberman-cikknek különösen

gyors és közvetlen hatása volt: ott már 1963 júliusában minisztertanácsi határozattal életbe lépett a NÖS (az új

gazdasági rendszer). Ugyanebben az időben elkezdődtek a csehszlovákiai reform előkészületei is.

17 E sorok írójának (akkoriban a Közgazdasági Szemle szerkesztőségi munkatársának) személyes emlékei szerint Liska Tibor kéziratát a

laphoz egy másik, széles profilú társadalomtudományi folyóirattól irányították át (amelynek a szerző eredetileg szánta) azzal az indoklással, hogy a szaklap „illetékesebb” tartalmának elbírálásában, olvasóközönsége pedig alkalmasabb a „megfelelő” értékelésre. Liska kéziratát

azután a Közgazdasági Szemle szerkesztőbizottsága vitatta meg (amely testületileg csak igen ritka esetekben vitatott meg közlésre benyújtott

kéziratokat), s az a furcsa határozat született - amely olvasható a cikkhez fűzött lábjegyzetben is -, hogy a cikket közlik, noha a szerkesztőbizottság nem ért vele egyet. Ez a határozat azért volt furcsa, mert a lap nem szokott közölni olyan cikkeket, amelyekkel a

szerkesztőbizottság nem értett egyet (erre akkoriban nem egy példa akadt). Ráadásul Liska Tibor cikkével együtt, ugyanabban a lapszámban

a szerkesztőbizottság két prominens tagjának is megjelent a Liska nézeteit elutasító írása. [Vö. Csikós-Nagy (1963), Nagy (1963).] 18 Egykorú magyarországi elemzését, kommentálását lásd: Nagy-Ozsvald (1963a), (1963b).






Ami a magyarországi belső feltételeket illeti, a legszembetűnőbbek a politikai konszolidáció eredményei voltak.

A parasztságot kibékítette a rendszerrel a mindjárt 1956 után követett agrárpolitika, amelynek sikerült elérnie,

hogy a kollektivizálás - a szocialista gazdaságok történetében egyedülállóan - nem járt a mezőgazdasági

termelés visszaesésével. Igaz, ez nem csekély - előre be nem tervezett - állami támogatást igényelt, s a termelés

fellendülése is még jó ideig váratott magára. (Viszont a későbbi reformnak köszönhetően, a magyar nagyüzemi

mezőgazdaság eredményei aztán szintén egyedülállóknak bizonyultak a szocialista „táborban”.) A kiegyezést

kereső politika feltétele volt a múlttal, a Rákosi-féle kurzussal való végleges szakítás is, amit megpecsételt - már

jórészt szimbolikus jelentőséggel - az MSZMP Központi Bizottsága 1962. augusztus 14-16-i ülésének

határozata a Rákosi-Gerő-féle csoportról és a pártból való kizárásukról. A politikai konszolidáció jele volt s

egyben a nemzeti megbékélést szolgálta az 1963. márciusi általános amnesztia is, amelynek nyomán

visszanyerte szabadságát az 1956-os felkelés csaknem összes bebörtönzött résztvevője.

Gazdasági téren a sikerek nem voltak ennyire egyértelműek. Igaz, a mezőgazdaság kollektivizálása mellett is

sikerült 1961-1964-ben fenntartani a nemzeti jövedelem gyors, évi 5-6 százalékos növekedési ütemét, de ez csak

a belső és külső egyensúlyhiány fokozódó halmozódása mellett mehetett végbe. A gyors növekedés ugyanis

hagyományos módon - több beruházással, több munkaerő bevonásával -, a hagyományos tervutasításos rendszer

mennyiségi növekedést preferáló szellemében és módszerével történt. Ennek következtében - úgyszintén

hagyományosan - évről évre elmaradt a termelékenységi, hatékonyságjavítási előirányzatok teljesülése. Ezt csak

az erőforrásoknak más területekről - az infrastruktúra fejlesztése, az életkörülmények javítása elől - való

elvonásával, no és természetesen külső források igénybevételével - az országnak a nyugati bankokkal szemben

fokozódó eladósodásával - lehetett ellensúlyozni.19 Magyarországon is - más szocialista országokhoz hasonlóan -

a gazdaságvezetés előtt, legalábbis annak legfelső szintjén, egyre világosabbá kezdett válni, hogy a

gazdaságfejlesztés addig követett útján s a gazdaságirányítás 1956 után is alkalmazott módján változtatni kell.

Magyarország történelmi fejlődésének sajátossága azonban, hogy a nemzetközi feltételekben bekövetkezett

változások, a belső társadalmi és politikai konszolidáció sikerei és a gazdaságirányítás felülvizsgálatának

sürgető igényei úgyszólván nyomtalanul, észrevétlenül maradtak az 1957-ben felülkerekedett ideológiai kurzus,

az ideológiai és propagandaszféra, valamint az őket irányító apparátusok számára. Mi sem mutatta jobban ezt a

furcsa diszkrepanciát, mint az az ideológiai tanácskozás, amelyet 1963 decemberében (!) hívtak össze, hogy a

magyar közgazdaságtudományt az elavult nézetek és dogmák „eszmei tisztaságának” megőrzésére ösztökéljék.

A tanácskozás kijelölt előadója, Háy László már beszámolójának legelején leplezetlen nyíltsággal figyelmeztette

a gazdasági élet és a tudományos kutatás legkülönbözőbb területeiről összehívott nagyszámú közgazdászt: „Az

1957-1958-as évek harcai politikát és ideológiát vittek a tudományos művek megítélésének szempontjaiba, ...

akkori mondanivalónk ma sem vesztette érvényét, jelentőséggel bír a jövő számára is, ... ma is az egyik

legnagyobb veszély az, hogy a közgazdaságtudományból mesterségesen kilúgozzák a politikát és az ideológiát.”

[Háy (1964) 137. o.] A közgazdaságtudomány „politikátlanságának”, a „pártosság mellőzésének”, a polgári

közgazdaságtan előtti „hajbókolás” vádját emelte éppen a magyar közgazdasági kutatás két legeredményesebb

területe, a matematikai módszerek alkalmazása és a gazdasági empíria, a gazdaság valóságos működésének a

vizsgálatával szemben.

Viszont nyilvánosan először ezen a tanácskozáson a meghirdetett „eszmei offenzíva” helyett mély defenzívába

szorultak a gazdasági-politikai-nemzetközi változásokat ignoráló ideológiai purifikátorok; itt derült ki, hogy a

magyar politikai és gazdaságvezetés más irányban keresi a kibontakozás útját. Az MSZMP KB tudományos és

kulturális osztálya, valamint az agitációs és propaganda osztálya által összehívott tanácskozáson ugyanis Nyers

Rezső, a gazdaságpolitikai kérdésekért felelős központi bizottsági titkár elnökölt. Nyers - aki funkciójába egy

évvel korábban került - itt igen világosan határolta el a pártvezetés álláspontját az 1957-ben kialakított

ideológiai sündisznóállás védelmezésétől. Szavaiból azonban nemcsak a megkövesedett ideológiai irányvonaltól

való elhatárolódás szándéka derült ki, hanem ennél valamivel több is: a gazdasági mechanizmus

továbbfejlesztésén való konkrét munkálkodás megindulása. Azóta nyilvánosságra került, hogy Nyers már 1963-

ban (tehát az ideológiai pártaktívát megelőzően) egy személyes informális tanácsadó testületet, „agytrösztöt”

hozott létre elméleti és gyakorlati szakemberekből, amelynek megbeszélésein már akkor formálódott, alakult

egy radikális gazdasági reform terve. [Vö. Berend (1983) 452. o.]

Nyers Rezső arra kérte az „agytröszt” tagjait, írják le, hogy egyéni véleményük szerint mit kell tenni a magyar

gazdaságban. Így tudjuk, hogy összesen nyolc írásmű érkezett be 1964 második és 1965 első felében. Szerzőik

(a megírás sorrendjében) Kopátsy Sándor, a Pénzügykutató Intézet igazgatóhelyettese; Wilcsek Jenő, ugyanazon

19 A mind több ponton éleződő egyensúlyhiányról - az eladhatatlan hazai termékek készleteinek kritikussá váló halmozódásáról, az

eladósodás növekedéséről s ezen belül a rövid lejáratú kereskedelmi hitelek törlesztésének már-már likviditási válságot okozó gondjairól - rövid, de szemléletes összefoglalás található Berend T. Iván (1983) művében (406-447. o.).






intézet igazgatója; Péter György, a Központi Statisztikai Hivatal elnöke és Zala Júlia, a Központi Statisztikai

Hivatal főosztályvezetője; Turánszky Miklós, az Országos Tervhivatal szakértője; Vajda Imre, a Budapesti

Közgazdaságtudományi Egyetem külkereskedelmi tanszékének vezetője; Hont János, földművelésügyi

miniszterhelyettes; Erdei Ferenc, az Agrárgazdasági Kutató Intézet igazgatója és Bognár József, az MTA

Világgazdasági Kutató Intézetének igazgatója voltak. Érdemes felfigyelni arra, hogy a pártvezetés a hatvanas

évek közepén ugyanazt az összetételi mintát követte, mint az 1957-es Varga-féle Közgazdasági Bizottság

felállításakor. Csaknem minden felkért személy közreműködött a Varga-bizottság munkálataiban és az 1945-

1947-es időszakban a koalíciós kormányokat alkotó különböző pártok tagja volt. így ismét betartották a

„népfrontpolitika” elvét az egypárti politikai rendszer keretei között.

Nem minden tanulmány volt érdekes. Némelyik nagyrészt a Varga-bizottság ajánlásait ismételte el vagy azt,

amit a szerzők már másutt publikáltak. Talán leginkább azok a gondolatok voltak figyelemre méltók, amelyeket

az agrárgazdasági szakemberek fejtettek ki. Hont János és Erdei Ferenc nem egyszerűen a szövetkezeti szektor

állami szektorral való „egyenjogúsításának” szükségességéről írtak, hanem arról is, hogy a

termelőszövetkezetek olyan előnyökkel rendelkeznek az állami formával szemben (a dolgozók közvetlen

jövedelemérdekeltsége, rugalmasság és alkalmazkodóképesség stb.), amelyek miatt célszerű lenne ezeket az

intézményi formákat, megoldásokat a gazdaság más területeire is átültetni. Szokatlan volt Erdei (1986) ama

véleménye is, hogy külön kellene választani az állam közhatalmi-hatósági szerepkörét a tulajdonosi rendelkezési

jogától. Szerinte meg kellett volna szüntetni a minisztériumok közvetlen igazgatási és érdekképviseleti szerepét

is, hogy betölthessék a valódi feladatukat, a gazdaságpolitika alakítását. Érdekes, hogy Erdei még azt is

javasolta, hogy az igazgatási szervek mellett szakértői és képviseleti testületek alakuljanak, amelyek „mint

független és az össznépi tulajdon képviseletében eljáró szervek véleményezzék az illető vállalatcsoport

tevékenységét”. Ezek a gondolatok vagy csak elsatnyult formában kaptak helyet, vagy teljesen elsikkadtak a

hatvanas években kidolgozott reform alapelveiben.

Az 1963. decemberi ideológiai tanácskozás volt az utolsó komoly és nyilvános kísérlet arra, hogy érdemi viták

helyett pusztán ideológiai-politikai alapon állják el a gazdasági reform útját. Utána ugyanis megkezdődött - a

pártvezetés kezdeményezésére és közvetlen irányításával - a reform tényleges előkészítése. Erre az MSZMP KB

Államgazdasági Bizottsága 1964. július 21-én hozott határozatot, amelyet a Központi Bizottság 1964. decemberi

ülése is elfogadott. Ezután a reform kialakítandó koncepciója körüli belső és publikus viták már érdemi

kérdésekről folytak, az ideológiai dogmákra való hivatkozást már nemigen használtak érvként ezekben a

vitákban. (Ez a fajta érvelésmód azután a hetvenes évek elején bukkant fel újra a magyar tudományos és

közéletben.)

3.3. Viták a „terv” és a „piac” viszonyáról

Eltérően az ötvenes évek irodalmától, az 1968. évi reform előkészítési időszakában viszonylag kevés volt a

nyilvános vita, de a reform kidolgozásával foglalkozó előkészítő és döntéshozó testületekben is a viták főleg

gyakorlati és részkérdésekről folytak. Így látszik, a koncepcionális „nagy” kérdések eldöntését meggyorsította

és viszonylag könnyűvé tette egyrészt a megelőző évtized igen gazdag és sokirányú hazai tapasztalata, másrészt

a nemzetközi feltételek már említett kedvező alakulása.

Magáról a reformról szóló döntés két lépésben történt. Az MSZMP Központi Bizottságának 1964. decemberi

ülése után alakult munkabizottságok 1965 nyaráig elvégezték az addigi helyzet kritikai vizsgálatát, és az

értékeléseik alapján összeállított alapkoncepciót a Központi Bizottság 1965. november 18-20-i ülése emelte

határozattá. [Lásd Az MSZMP Központi Bizottságának kiinduló... (1968).] Az akkor elfogadott kiinduló

irányelvek lényegében eldöntötték a reform jellegét és irányát. A második lépés a részletes irányelvek

kidolgozása volt, ez a munka 1966 tavaszán zárult le, s a végső döntést a Központi Bizottság 1966. május 25-27-

i ülése hozta meg. Az 1968-ban életbe lépett reform koncepciója tehát már 1966 májusában öltött végső formát.

(Ezért beszél a magyar szakirodalom nem 1968-as, hanem 1966-os koncepcióról.)

Noha nyilvános viták nem folytak a reform alapkoncepciójáról, alapvető jellegének az eldöntése távolról sem

volt vitamentes a munkabizottságokban. A legfontosabb vitatott kérdés, amelyet már 1965 nyarán, a kiinduló

irányelvek meghatározásakor eleve el kellett dönteni, az volt, hogy a magyar gazdaságirányítás megtartsa-e a

tervgazdálkodás tervutasításos formáját (törekedve természetesen a központi tervmutatók számának

csökkentésére, jobb összehangolására, a vállalati jogkör bővítésére és a minőségi-gazdaságossági mutatók

teljesítéséhez fűződő vállalati és egyéni érdekeltség fokozására - tehát a legtöbb szocialista országban

elhatározott, illetve javasolt reformokhoz hasonlóan járjon-e el), vagy indirekt gazdaságirányítási mechanizmust

vezessen-e be.






Ebben a fő kérdésben éles nézeteltérés osztotta meg az előterjesztést összefoglalóan előkészítő ún.

Mechanizmus Bizottság háromtagú titkárságát is. Olyannyira, hogy a kiinduló irányelvek tervezetének a

népgazdasági tervezésről szóló fejezetére a titkárság két változatot készített el, amely a két koncepció kifejtését

tartalmazta. A két variáns leglényegesebb eltérése abban foglalható össze, hogy a Nagy Tamás és Havas Péter

által írt ún. első variáns a vállalatok irányításában a közvetlen állami utasításokat - s ezen belül különösen a

tervutasításokat - kivételnek tekintette, a Morva Tamás által írt ún. második variáns viszont a tervutasításokat az

irányítási rendszer lényegéhez tartozó, annak integráns részét alkotó elemnek tartotta, bár emellett a

mutatószámok körét jelentősen szűkíteni kívánta, és nagyobb teret akart engedni az áru- és pénz- (azaz piaci)

viszonyoknak, a vállalati érdekeltségen alapuló közgazdasági szabályozásnak.

Az első változat előterjesztői érvelésükben rámutattak a második koncepció belső ellentmondásosságára,

tudniillik arra, hogy ha a piaci eszközökön alapuló közgazdasági szabályozás (amelynek fontosságát a második

variáns is elismerte) hatásirányában egybeesik a társadalom érdekeivel, a népgazdasági terv fő célkitűzéseivel,

akkor a kötelező mutatók előírása felesleges. Ha viszont a kettő között eltérés van - s nyilván erre az esetre

vonatkoznék a csökkentett számú mutatók valamelyikének az előírása -, akkor az a jól ismert helyzet állna elő,

hogy mást kíván a központi tervutasítás, és mást diktál a vállalat érdeke. Azt, hogy miféle megoldásokban

oldódik fel ez az ellentét, túlontúl jól ismert a tervutasításos rendszer működésének magyarországi és

nemzetközi tapasztalataiból, s éppen ezeknek a károknak az elhárítását, a hatásfok javítását akarták szolgálni a

tervbe vett reformok. Ezt az érvelést tette magáévá előbb a Mechanizmus Bizottság, majd később a Központi

Bizottság novemberi ülése is, amikor a kiinduló irányelvek alapjául, azaz a magyar reform jellegét meghatározó

koncepcióként lényegében az ún. első variánst fogadta el.

Nem érdektelen viszont ezen időszak egyetlen olyan publikus szakirodalmi terméke, amely már a magyar

reform jellegének eldöntése után látott napvilágot, de a reform okairól, jellegéről, céljairól a hivatalostól

markánsan eltérő álláspontot foglalt el. Sík Györgynek (1966), az Országos Tervhivatal főosztályvezetőjének

nyomtatásban kifejtett nézetei azért érdemelnek figyelmet, mert hasonló álláspontok a későbbi években

meglehetősen népszerűvé váltak több szocialista országban is. Sík György ugyanis nem tagadta a tervutasításos

gazdaságirányítás addigi gyakorlatának bajait, fogyatékosságait, és egészében egyetértett átfogó reformjának a

szükségességével is. De a hiányosságok okát ő végső soron a központi tervezés által használt tervszámítási

eljárások fejletlenségében vagy kidolgozatlanságában, megfelelő matematikai apparátusának és

számítástechnikai bázisának a hiányában látta. Amíg tehát a központi döntéshozatal módszertana és

számítástechnikai megalapozása nem üti meg a kívánatos mértéket, a központilag megbízhatóan el nem

dönthető feladatok megoldását célszerű a gazdasági ösztönzőkre hagyatkozva a vállalatokra bízni, megengedve

ezáltal egy bizonyos szférában az értéktörvény termelésszabályozó szerepének (azaz a piacnak) az

érvényesülését is. Minthogy azonban - a szerző szerint - a tudomány már megtalálta a központi döntéshozatal

matematikai eljárásait, vagy legalábbis rohamosan közeledik e feladat megoldásához, a reform kidolgozásakor

sokak által javasolt decentralizálás, a vállalati önállóság növelése visszafelé tett lépésnek bizonyulhat. A reform

tehát „a szocialista gazdaság irányításában... egy nélkülözhetetlen és látszólagos visszalépés, amely képes

megalapozni a gyorsabb gazdasági fejlődést, de a tervezés - a döntések - tudományának a fejlődése a még

hatékonyabb, a centralizált döntések irányába mutat”. (408. o.) S mivel Sík szerint „bizonyított” a programozási

és optimalizálási eljárások ez irányú gyors fejlődése, a népgazdaság fejlesztési kérdéseiben ez a „látszólagos”

visszalépés „igazivá” válhat. „Ezért (vagyis a tudomány fejlődése okából, nem pedig ideológiai szempontokból,

mint ezt az ötvenes években mondták - Sz. L.) a leghatározottabban ellent kell állni az ösztönösséget

kibontakoztató, a vállalati döntések mindennél jobb voltát hangsúlyozó..., mégoly »népszerű« álláspontoknak,

javaslatoknak.” (414. o.)

Felesleges belebocsátkoznunk annak taglalásába, miért utópisztikus az az elképzelés, hogy a szocialista

népgazdaság racionális működését egy szuperkapacitású komputer automatikus vezérletével szinte tökéletesen

meg lehetne oldani. Elegendő utalnunk azokra az érvekre, amelyeket Szabó Kálmán-Mandel Miklós (1966)

hoztak fel Sík koncepcióját bírálva. A két szerző rámutatott a technokratikus elképzelés fő bajára, arra, hogy

nem számol azzal: a termelésben különböző helyet elfoglaló emberek gazdasági érdekei eltérnek egymástól,

ezek összehangolására pedig a tervgazdaságban nem a központilag kiadott közvetlen utasítások, hanem az áru-

és pénzviszonyok közvetett szabályozása az alkalmasabb. A szerzők hangsúlyozták a gazdasági döntéshozatal

három szükségszerűen létező - makroökonómiai, vállalati és egyéni - szintjét, és rámutattak arra, hogy a

döntéshozatalnak alsóbb szintekről felsőbb szintekre való helyezése nemhogy felesleges, hanem bizonyíthatóan

hatékonyságrontó, veszteséggel jár.

A Szabó-Mandel-tanulmány érdeme, hogy miközben a vállalati önállóság bővítése mellett álltak ki, elméleti

érvelésükben azt bizonyították, mennyire káros, a reform céljainak ellentmondó az újratermelés egységes

folyamatának olyasfajta kettészakítása, amely az egyszerű újratermelést a vállalati hatáskörbe utalja, de a






bővített újratermelésről (a beruházásokról, fejlesztésről) hozott döntéseket a gazdaságirányítási hierarchia

felsőbb szintjein koncentrálja. (Mint tudjuk, az 1950-es évek elképzeléseihez hasonlóan, az 1968-as reform

megvalósítása is ezt az utat járta.)

Ám a két szerző sem tisztázta egyértelműen, pontosabban megkerülte azt a kérdést, hogy milyen legyen a

makro- és a mikrodöntések egymáshoz való viszonya. Miközben ugyanis a szerzők leszögezték, hogy „a

makroökonómiai összefüggésekre irányuló központi akarat - a népgazdasági terv - érvényre juttatásának

módszere semmiképpen sem lehet a vállalatokra lebontott egyedi tervutasítás”, azt is hangsúlyozták, hogy „sem

az egyszerű, sem a bővített újratermelés területén nem szabad a vállalatok gazdálkodását - és a vállalatok közötti

áru-pénz kapcsolatokat - kívül engedni a központi szabályozás hatókörén”. (288-289. o.) Összefoglaló

megállapításuk pedig: „A tervgazdaság olyan szabályozási rendszerére van tehát szükség, amely... összhangot

teremt a népgazdasági és vállalati struktúraváltozások irányai, arányai között.” (291. o.) Ebből nem derült ki

világosan: vajon a központi döntések tervutasításos „lebontásáról” való lemondás és a közvetett szabályozókkal

való helyettesítésük csak a központi tervdöntések rugalmasabb és ezért hatékonyabb megvalósításának módját

jelenti-e, vagy megváltozik magának a központi döntéshozatalnak (tervnek) a szerepe, funkciója, tartalma, a

népgazdasági optimum kialakításának módszere, azaz a „terv” és a „piac” viszonya is?

Ezt a kérdést a reformmal kapcsolatban egyedülálló világossággal Csikós-Nagy Béla (1966) fogalmazta meg.

Mint írta, a tervutasításos rendszer azon a hipotézisen nyugodott, hogy „a terv minden részletet felölelő

szabályozó, a tervszerűséget a központilag kiszámítható népgazdasági optimum és az erre épülő tervutasításos

mechanizmus jelenti” (399. o.). A tervszerűség ilyen koncepciója a piacot szükséges rossznak tekintette,

amelyet csak a lakossági áruforgalom szférájában tűrt meg (átmeneti jelleggel). A gazdasági mechanizmus

reformjáról való vita kezdetben Magyarországon (s ehhez a kezdethez az ötvenes évek időszakát sorolhatjuk) -

mint ezt Csikós-Nagy helyesen hangsúlyozta - azt kívánta bizonyítani, hogy a népgazdasági terv teljesítését

alapvetően gazdasági eszközök igénybevételével, tervutasítások nélkül is lehet biztosítani. A hatvanas évek

közepére nálunk ez a vita pozitíven dőlt el. De az általánosan elfogadott közvetett szabályozás koncepciója is

abból a hipotézisből indult ki, hogy objektíve létezik egy központilag kiszámítható népgazdasági optimum,

amelyet akkor lehet realizálni, ha a vállalatok a jól megállapított gazdasági szabályozók hatására, nekik

megfelelően cselekszenek. „Ez a koncepció a piacot lényegében a központi terv technikai lebonyolító

mechanizmusának tekinti, és ezért alapjaiban megmarad a terv és a piac hagyományos értelmezésénél. Előre

lehet látni - írta Csikós-Nagy -, hogy ha a gazdasági reform e koncepció szerint valósul meg, rendszerré kell

tenni az operatív állami beavatkozást. Teljesen bizonyos ugyanis, hogy a gazdasági szabályozó eszközök

hatására a vállalatok nem cselekedhetnek teljesen úgy, ahogyan ezt a terv (különösen pedig annak számítási

anyaga) központilag feltételezi.” (400. o.)20

S Csikós-Nagy megadta a terv és piac viszonyának másfajta értelmezését, amely tulajdonképpen az egész

megvalósítandó reformnak is egy másfajta koncepcióját jelentette: „a népgazdasági optimum ... a központi terv

szabályozása alapján, de a tényleges piaci folyamatok végeredményeként alakul ki objektíve. Teljes egészében

lehetséges tehát, hogy amikor a vállalatok reagálnak a gazdasági szabályozó eszközökre, nem produkálják

minden részletében a népgazdasági tervet. Ezt egyébként a tervutasításos mechanizmusban sem teszik. A tervet

tehát a tervgazdaság mindkét konkrét rendszerében időről időre felül kell vizsgálni. A lényeges különbség

azonban az, hogy az új gazdasági mechanizmusban feltételezhető, hogy amikor a piac a központi elképzelések

irányában működve visszahat a tervre, ezzel lényegében a népgazdasági optimum felé tereli a gazdasági

folyamatokat.” (uo.) A terv és piac viszonyában e szerint a második koncepció szerint tehát a piac nemcsak a

népgazdasági optimum teljesülésének, hanem meghatározásának is az elengedhetetlen eleme.

Vajon a terv és piac viszonyának Csikós-Nagy Béla vázolta kétféle koncepciója közül végül is melyiket

tekinthetjük az 1968-as mechanizmusreform alapjának?

20 Kovács János Mátyás (1992) mai liberális alapállásából tör pálcát a megelőző négy évtized reformer közgazdászai felett. Abban

marasztalja el őket, hogy a tervet „steril (politikailag semleges) intézménynek” (313. o.) fogták fel. Szerinte „a közgazdasági elmélet szintjén ezeket a fogalmakat a legjobb esetben is csak szimmetrikusan ábrázolták. Jól ismert, hogy kezdetben a tervszerűség

felsőbbrendűsége, vagyis a »jó« terv javára való aszimmetria a reformista körökben vitán felül állt... A nyolcvanas években a reformerek

kezdték elfogadni azt a nézetet, hogy a »jó terv« és a »jó piac« között egyfajta absztrakt szimmetria van. A reform-közgazdaságtan uralkodó diskurzusában mellőzték azt a gondolatot, hogy a tervet és a piacot nem lehet egyenlővé tenni egy elképzelt egyenletben, például azért, mert

a szovjet típusú gazdaságokban a terv »fertőzőbb« a piacnál: a tervezés cseppje egy hordónyi piacot tehet tönkre.” (314. o.) Kovács

figyelmét - irigylésre méltó szakirodalmi tájékozottsága ellenére is - úgy látszik, elkerülte Csikós-Nagynak ez a még 1966-ban kifejtett álláspontja. De meglehet, hogy a magyarázat másutt keresendő: egyszerűen nem illett volna bele a merészen szárnyaló általánosításába.






Ha a reform 1966 májusában elfogadott irányelveinek szövegéből21 indulunk ki, az a következtetés kínálkozik,

hogy a reform kidolgozásakor ezt a kérdést nyitva hagyták; legalábbis a szövegben olyan megfogalmazásokat

találhatunk, amelyek a tervutasítások nélküli tervgazdálkodás mindkét fajta értelmezését egyaránt megengedik.

Ha viszont az 1968. évi reform után kialakult gazdasági mechanizmus működésének történetéből indulunk ki,

arra a következtetésre juthatunk, hogy a gyakorlatban az első koncepció valósult meg. A tervutasítások

rendszerét ugyanis a gazdasági szabályozó eszközök roppant kiterjedésű rendszere helyettesítette, amely

ténylegesen képes volt biztosítani a népgazdasági tervek teljesítését, de a piaci viszonyok közvetett

módszerekkel való szabályozása a központi gazdaságirányító szervek rendszeres és operatív beavatkozásával is

párosult.

Teljesült tehát Csikós-Nagy előrejelzése arról, hogy ha a piacot a központi terv technikai lebonyolító

mechanizmusának tekintik, akkor az operatív állami beavatkozás rendszerré válik? Igen is, meg nem is. Egyfelől

a bonyolult és szövevényes szabályozó rendszer léte - amelyet ráadásul sűrűn (rendszeresen és soron kívül is)

felülvizsgáltak és változtattak, s amelyet az irányító szervek formális és informális operatív beavatkozásának

különféle csatornái egészítettek ki -, úgy tűnik, az igenlő válaszra jogosít fel. Másfelől azonban a piacot nálunk

semmiképpen sem lehetett csupán a központi terv technikai lebonyolító mechanizmusának tekinteni, afféle

cinkelt kártyapaklinak a mindent előre elrendező kártyabűvész kezében. (Emlékezzünk Varga István találó

hasonlatára még 1957-ből!). Már csak azért sem, mert a hagyományos értelemben tételesen részletezett

népgazdasági tervet Magyarországon a központi tervező szervek már nem is készítettek; az állam széles körű és

közvetlen beavatkozását a vállalatok tevékenységébe más okok indokolták, s ezeknek rendszerint nem is volt

közük az eredeti központi tervelőirányzatok teljesítéséhez. Mindenesetre ez arra is feljogosít, hogy Csikós-Nagy

jövendölését nemlegesen is megválaszolhassuk.

3.4. A központi tervgazdálkodás harmadik modellje

Az 1968. évi reform eredményeként létrejött új gazdasági mechanizmus elemzői egyetértenek abban, hogy a

tervutasításos rendszer megszüntetése nem vezetett a valóságos piacgazdaság valamilyen formájának

kialakulásához.22 A több mint két évtizedig működött magyar gazdasági mechanizmus története leginkább azt

igazolja, hogy Magyarországon a központi tervgazdálkodásnak egy új, harmadik válfaja (ha úgy tetszik,

modellje) jött létre az addig ismert központi tervutasításos (szovjet) és az önigazgatási (jugoszláv) típusú

gazdálkodási rendszerek mellett. Ez indirekt módon, mindenekelőtt pénzügyi szabályozókkal irányított központi

tervgazdaság volt. Ez az eredmény részben szándékolt cselekvésnek, részben tudatosan vállalt

kompromisszumoknak, részben lényeges tényezők tévesnek bizonyult mellőzésének és elhanyagolásának,

részben előre nem látott vagy nem látható nemzetközi és belgazdasági fejleményeknek az eredőjeként alakult ki.

Vizsgáljuk meg e fejlemények azon részét, amelyek koncepcionális okokra, tehát az 1966-os reformkoncepció

által tudatosan vállalt vagy mellőzött célkitűzésekre vezethetők vissza! Kezdjük azokkal, amelyeket joggal - és

nemzetközileg elismerten - tekinthetünk az 1968-as reform nagy újításának, vívmányának, pozitív

eredményének!

1. Megvalósult a központi szervek volumen- és választéki előírásai, tervutasításai nélküli tervgazdálkodás. A

nehézkes és költséges tervlebontásos rendszer megszűntével racionálisabb, egyszerűbb lett a központi

elképzelések keresztülvitele. Friss Istvánnak, a magyar tervgazdálkodás és gazdaságpolitika több mint három

évtizeden át vezető szerepet játszó „nagy öregjének” teljes mértékben igaza volt, hogy a reform tízéves mérlegét

megvonó utolsó tanulmányában [Friss (1978)] ezt tekintette a magyar reform differentia specificájának, a többi

kelet-európai országban bevezetett reformoktól megkülönböztető jegyének. Ami az ötvenes évek közepe óta a

szocialista országok reformer közgazdászai számára csak elméleti feltevés, hipotézis volt, az Magyarországon

realizálódott - minden pozitívumával és negatívumával együtt.

2. A másik tartósnak bizonyult eredmény a termelőeszköz-kereskedelemre való áttérés volt a korábbi naturális

gép- és anyagkiutalásos, keretlebontásos és egyéb formájú naturálisan kötött forgalmazás helyett. A fogyasztási

és termelési javak egyfajta piaca jött létre. Ez teremtette meg ugyanis a vállalati önállóság alapját, amely

egyébként más szocialista országok reformjainak is fontos célja volt. De e feltétel - azaz a szabad és közvetlen

vállalatközi szerződéses kapcsolatok, a vevők és eladók közötti választás, a vállalati pénzek szabad elköltésének

lehetősége - nélkül a vállalati önállóság, nyereségérdekeltség és kezdeményezés követelménye nem lehetett több

tiszteletre méltó óhajnál. A naturális formában előírt tervfeladatokat felváltó pénzügyi mutatók magukkal hozták

21 Vö. Az MSZMP KB irányelvei... (1968). 22 Vö. például Kornai (1987), Kornai-Richet (szerk.) (1986), Brus-Laski (1989).






a pénzben, költségekben és elérhető haszonban való gondolkodást (még ha az utóbbiak nagysága központilag

manipulált is volt). A vállalatok és vezetőik, bár korlátolt, de valóságos önállóságot kaptak, más szóval központi

utasítások végrehajtóiból döntéshozókká váltak, hiszen az indirekt irányítás lényege éppen az ő döntéseik

befolyásolása, manipulálása volt. Ezáltal az indirekt irányítási rendszer elvben jó iskolának, közbeeső - talán

elengedhetetlen - tanulási szakasznak bizonyult a valóságos piacgazdálkodáshoz vezető átmenetben.

3. Elismerést nyert - s a kitérők és visszalépések ellenére jórészt megvalósult - a gazdaság többszektorúsága,

pluralizmusa. Az állami, a szövetkezeti, az ipari és a kereskedelmi vállalatok, az egyéni kisgazdaságok, a

magánkisipar stb. egyenjogúságát nemcsak elvben fogadták el, hanem a gyakorlatban is érvényesítették. 1966-

ban az előrelépés mindenekelőtt és hangsúlyozottan az állami és a szövetkezeti tulajdonforma

egyenjogúsításában történt meg. Mi több: az 1966-os reformkoncepció nem egyszerűen az állami tulajdonforma

felsőbbrendűségéről mondott le az egyenjogúság javára, hanem tudatosan arra törekedett, hogy a szövetkezeti

szektorban jól bevált üzemszervezési, gazdálkodási, vállalkozási formákat az állami tulajdonú vállalatokban is

hasznosítsák. Később, már inkább a nyolcvanas években, az egyenjogúsítás nyíltan vagy hallgatólagosan (az ún.

második gazdaság formájában) a magánvállalkozási szféra kiterjedéséhez vezetett el. Az utóbbit a hatalom hol

tiltotta, hol tolerálta, hol támogatta. Ez a kétértelmű, „húzd meg-ereszd meg” viszony már benne rejlett a

reformkoncepcióban, amely a központi tervgazdálkodás megőrzését a piacorientált vagy piacszerű gazdasági

formák fejlődésével kívánta összeegyeztetni. A Kádár-rendszer reformpolitikájában végső soron „a kecske és a

káposzta” problémáját akarta valamiképpen megoldani.

4. Legkevésbé következetesen (befolyásolhatatlan világpiaci fejlemények és téves hazai gazdaságpolitikai

vonalvezetés miatt) valósult meg az 1966-os koncepció másik fontos törekvése a külső és a belső piac

összekapcsolására, a belföldi termelést a külpiacoktól elválasztó válaszfal lebontására. Mégis, az 1968 utáni

gyakorlat a reformkoncepció ez irányú megvalósulása útján indult el, és sok mindent el is ért e téren: az

egységes devizaszorzók, illetve később valutaárfolyamok bevezetését; a bel- és külpiaci beszerzés, illetve eladás

közötti választás (még ha gyakran csak elvi) lehetőségének megteremtését; a külkereskedelmi jogok megadását

belföldi termelő és forgalmazó vállalatoknak, szövetkezeteknek; a világpiaci árak fokozatos érvényesítését a

belföldi árképzésben stb. Mindezek - bár igen lassan és távolról sem elegendő mértékben - a hazai termelők

külpiaci tájékozódásának, érdekeltségének kialakulásához, erősödéséhez vezettek.

Vajon az 1968-as reform fogyatékosságai, gyenge oldalai közül mi az, ami már az 1966-os koncepció

kialakítására vezethető vissza?

1. A reform - mint azt az 1966. májusi párthatározat címében is kimondta - a „gazdasági mechanizmus

reformja” volt. Vagyis szigorúan a gazdaság szférájára korlátozódott, de azon belül sem járt együtt a

gazdaságpolitika céljainak, a fejlesztési stratégiának a felülvizsgálatával. Éppen ellenkezőleg, a párt- és állami

vezetés szinte axiómának, azaz vitán felülinek tekintette azt a tételt, hogy a gazdaságpolitika helyes, csak a

célok megvalósítására szolgáló eszközökön, módszereken (a mechanizmuson) kell javítani. Holott ez a

gazdaságpolitika a „KGST-autarkia” megvalósítását, azaz a KGST-piac igényeinek kielégítését tartotta az ún.

második iparosítási hullám stratégiai céljának. Nem a világpiaci versenynek kitett, korszerű, műszakilag

szüntelenül fejlesztendő termékek gyártása volt a tulajdonképpeni cél, hanem a nagy volumenű, hosszú időre

változatlan összetételű vagy konstrukciójú, nem túl szigorú minőségi igényeknek megfelelő termékek

mennyiségének a növelése. Ezt szolgálták a hetvenes évek állami költségvetésből finanszírozott nagyszabású

központi fejlesztési programjai is. Ennek a gazdaságpolitikának viszont éppen az indirekt gazdaságirányítási

rendszer volt az adekvát gazdasági mechanizmusa, de semmi esetre sem az önszabályozó piac.

2. Az 1966-os koncepció is a beruházási döntések meghozatalát és finanszírozásukat túlnyomórészt a központi

állami szervek hatáskörében hagyta meg. Lényegében változatlanul vette át az 1956/57-es elképzelések egyik

pontját a beruházások szükségszerű centralizációjáról a szocialista gazdaságban. Ez alá csak elméleti bázist

adott a hatvanas évek elején Brus (1967) lengyel közgazdász elmélete a szocialista gazdaság két, centralizált és

decentralizált modelljéről. Brusnak a hatvanas években Magyarországon ismertté vált írásai egyébként kiváló

elméleti muníciót nyújtottak a magyar reformereknek a piacellenes elméleti dogmák és előítéletek leküzdésében.

Miközben azonban nálunk átvették a decentralizált mechanizmus előnyei mellett szóló érvelést, magukévá tették

ama tételét is, hogy az egyszerű újratermelést a vállalatokra kell bízni, míg a bővített újratermelés ebben a

modellben is az állam hatáskörébe kell hogy tartozzék. Az 1966-os Irányelvek nem mondták ugyan ki kerek

perec az egyszerű és a bővített újratermelés különválasztását, de ez derül ki abból, hogy miután a nagy egyedi

beruházásokat eleve a költségvetési finanszírozás körébe utalták, a többire vonatkozóan az Irányelvek a

következőket tartalmazták: „Szinttartó és kisebb fejlesztő beruházásaikat a vállalatok maguk fogják

meghatározni és saját eszközeikből (amortizáció, nyereség egy része) finanszírozni. A beruházások jelentős

része viszont vállalati nyereségből visszafizetendő bankhitelből fog történni olyképpen, hogy a bank által






nyújtandó beruházási hitelek globális összegét s ennek ágazati (részben célok közötti) megoszlását nagy

vonalakban a népgazdasági terv határozza meg...” [Az MSZMP KB irányelvei... (1968) 312. o.]. A reform tehát

kiterjesztette a vállalati beruházások visszterhességét, de mivel a róluk szóló döntést, az eszközök allokációját

hagyományos módon a népgazdasági tervre bízta, a hiteleknek célok (és nemritkán címzettek) szerinti

„pántlikázása”, a különféle „népgazdasági érdekből” nyújtott kedvezmények a gyakorlatban a visszterhesség

követelményét formálissá tették. Ilyen körülmények között a vállalatok „beruházási éhsége” nem csillapult, s az

egész beruházási tevékenység hatékonysága, az állóeszköz-gazdálkodás eredményessége nemigen különbözött a

hagyományos tervutasításos rendszerben megszokottól. De miért is különbözött volna? Hiszen a gazdasági

tevékenység e szektorának intézményes rendszerét, döntéshozási folyamatait az 1968-as reform lényegében alig

érintette.

3. A reform nem kívánt hozzányúlni a gazdasági és politikai intézményrendszerhez, a társadalom hatalmi

struktúrájához sem, bár némileg változtatni kívánt a hatalomgyakorlás módján. A reform nyomán megoldatlanul

maradt vagy keletkezett kérdések közül a szakirodalom akkoriban leginkább a szűken vett gazdasági

intézményrendszer összefüggéseit tárgyalta. A hazai elemzők bőven foglalkoztak azzal, milyen ellentmondások,

milyen visszahúzó hatás származott abból, hogy a gazdasági döntéshozási autonómiával felruházott állami

vállalatok továbbra is az állami gazdaságirányítási hierarchia részei, pontosabban alsó láncszemei maradtak.

Azzal azonban csak később - jórészt a nyolcvanas évek elején elindított gazdasági intézményrendszeri

változásokkal összefüggésben - kezdett foglalkozni a szakirodalom, hogy a reform nem érintette a párt és az

állam közötti munkamegosztást, pontosabban a munkamegosztás hiányát, nem szüntette meg a politikai és a

gazdasági szféra egybeolvadását, a döntéshozás gazdasági kritériumainak felcserélését politikaiakkal (és

viszont). Érintetlen maradt a pártállam hatalmi struktúrája is.

Pető Iván (1987) helyesen mutatja be, hogy a reformról 1966-ban hozott döntés lényegében csak a pártmunka

stílusát és formáit illetően hangoztatott kívánalmakat, mert a pártirányítás mindenre kiterjedő szerepén nem

kívánt változtatni. A vezetés különös gondot fordított arra, hogy mind a reform lefolyása, mind a megreformált

gazdaság működése a pártszervek irányítása és ellenőrzése alatt maradjon. Ezért nem szükséges külön okokat

keresni annak indoklására, miért nem kapott további impulzusokat a reform első „lépcsőjében” kialakított

indirekt irányítási rendszer átlendítése a valóságos piacgazdálkodás valamilyen formájává (a szabályozottat is

beleértve). A piaci ellenőrzés ugyanis már nem egyeztethető össze a pártellenőrzéssel, legalábbis nem úgy,

ahogyan azt az 1966-os párthatározat elgondolta.

4. A reform lefékezésének másik beépített „garanciája” a hivatalos ideológia változatlansága volt, amely

átörökítette a reform utáni időszakba is a szocialista társadalomról és gazdaságról Sztálin által kanonizált

felfogást. A magyar reform jó néhány elméleti újítását (a szocialista gazdaság többféle modelljének, a

tulajdonformák pluralitásának és egyenjogúságának, a szocialista gazdaság árutermelő természetének, a vállalat

állammal szembeni önállóságának stb. az elismerését) a hivatalos ideológia nem adoptálta. A reform

kidolgozásával vette kezdetét az az állapot, amelyet régebbi írásunkban „két malomban őrlésnek” neveztük23: a

gazdaságirányítás a felismert szükségszerűségek útján haladt, míg az ideológia a maga hatalmas

propagandaapparátusával a szocializmusnak olyan eszmeképét igyekezett fenntartani, amely egyre távolabbra

állt a valós problémák megoldásától.

Ez az állapot nem spontán módon, valamiféle agitpropos mulasztás vagy inercia következtében jött létre. A

Kádár-rendszert több mint harmincéves fennállása alatt alapvetően a stabilitásra törekvés jellemezte, csak

kivételesen vállalta a folyamatosság részleges megtörését, ha pedig erre kényszerült, ezt mindenkor a bevált

irányvonal kisebb korrekciójaként interpretálta.24 A reform kidolgozása is a nyilvánosság kizárásával történt,

maga a radikális változtatás szándéka is jó ideig rejtve maradt a közvélemény előtt. Az ideológiának, a

propagandának mindig is a folyamatosság, a kontinuitás, az addig követett politika helyességének és

töretlenségének az igazolása volt a feladata. Ez magyarázza meg például azt a ma már érthetetlen tényt, hogy

mind a hatvanas, mind a hetvenes években nyilvánosan mélyen hallgattak arról, hogy az 1968-as reform

lényegében az 1956-1957-ben megfogalmazott elképzeléseket valósította meg, illetve később arról, hogy ezeket

az elképzeléseket 1957 után „revizionistának” bélyegezték. A kényes kérdéseket ugyanis elsősorban

presztízsokokból mindig gondosan kerülték, de azért is, nehogy irritálják a szovjeteket.

3.5. A reform után - merre tovább?

23 Vö. Szamuely (1987) 211. o. 24 Vö. Pető (1987) 63. o.






Magyarországon valójában sohasem próbálták ki a gyakorlatban azt az elképzelést (amely a nyolcvanas évek

közepe óta Kínában látszik érvényesülni), hogy lehet-e fokozatosan, lépésről lépésre a piacgazdaság irányában

haladni, miközben megtartják a pártállami berendezkedés kellékeit. Már az 1968-as reform elindulásának

pillanatától ezt lehetetlenné tette a nemzetközi feltételek romlása Közép- és Kelet-Európában (az ellenzéki

véleménynyilvánítás erőszakos elfojtása Lengyelországban, Csehszlovákia katonai megszállása stb.). A reform

folytatása nálunk a hetvenes évek elején került le a napirendről, sőt visszájára fordult.

Ennek ellenére a közgazdasági kutatásban még jó néhány évig folytatódott az 1966-ban elfogadott általános

reformkoncepció által kevéssé vagy egyáltalán nem érintett területek további vizsgálata, a velük kapcsolatos

elképzelések vitatása, tehát az újabb reformlépések egész sorozatának az előkészítése. Ezek a további lépések

ugyan logikusan következtek és szervesen illeszkedtek az 1968-ban életbe lépett új gazdasági mechanizmusba,

de már túlmentek az 1966-ban megfogalmazott elhatározásokon. A kutatók a következő megoldandó

problémákat vetették fel:

a) A beruházási döntéseket decentralizálni kell, azaz ki kell venni őket a központi állami szervek kezéből. Ez azt

jelentette (volna), hogy a reformnak el kell vezetnie a tőkepiac megteremtéséhez a már létrehozott árupiacok

mellett. Kopátsy Sándor (1969), a Pénzügykutató Intézet vezető munkatársa új gondolkodási irányt jelző

cikkében felvetette mind a tulajdon feletti felügyelet, mind a vállalatvezetés funkciójának a leválasztását az

államigazgatás feladatköréről. Mindaddig a szocialista gazdaság története csak az utóbbi leválasztást ismerte - s

ezt sem következetesen - az ún. vállalati önálló elszámolás (hozraszcsot) formájában. Kopátsy viszont

közgazdasági érveket hozott fel az előbbi szükségessége mellett is - követve tulajdonképpen Balázsy Sándor

1956-os, Liska Tibor 1963-as és Erdei Ferenc 1965-ös elgondolásainak fonalát. Elképzelése szerint a

vállalatokat részvénytársaságokká kellene átalakítani, és részvénypiacokat (értéktőzsdét) kellene létrehozni.

Kezdetben a részvényeket 20 tulajdonkezelő bank között osztanák szét egyenlő arányban, de a

tulajdonkoncentráció elkerülése végett törvényileg 20 százalékban korlátoznák egy-egy tulajdonkezelő bank

részesedését egy vállalat tulajdonában. Akárhogy is látjuk ma Kopátsy ötletét, az mindenképpen az állami

tulajdon átalakítására tett igen korai javaslat volt, hiszen maga az átalakítás csak húsz évvel később került

napirendre az egykori szocialista országokban.

b) Egy Magyarországhoz hasonlóan külkereskedelem-függő országban a monetáris rendszernek a

világgazdaságba való illeszkedést kell szolgálnia. Csikós-Nagy Béla (1970) a magyar gazdaságpolitika hosszú

távú céljának a konvertibilis forint megteremtését nevezte meg. (A forintkonvertibilitás mint célkitűzés az 1966-

ban elfogadott hivatalos dokumentumokban még csak fel sem bukkant.) Mivel az ország külkereskedelmi

forgalmának kétharmadát akkoriban a KGST-országokkal bonyolította le, egy sajátos, nem monetáris

elszámolási rendszerben, a konvertibilitás felé haladást a szerző csak hosszadalmas folyamatként képzelte el. S

valóban, Csikós-Nagy várakozásainak teljesülése több mint huszonöt évet vett igénybe, és csak a KGST

kereskedelmi rendszerének, majd magának a KGST-nek a kilencvenes évek elején bekövetkezett összeomlása

után válhatott valóra.

c) A gazdasági fejlődés sikeres útjának megtalálásához nemcsak a régi gazdasági mechanizmussal, hanem a

régi gazdaságpolitikai koncepcióval is szakítani kell. Ez volt Jánossy Ferenc (1969) nagy port felvert

tanulmányának a következtetése. Szerinte el kell vetni az extenzív (termelésitényező-igényes), mennyiségi

jellegű, lényegében autark fejlesztés koncepcióját, amely csupán a gazdaság kvázifejlett állapotát eredményezte:

az alacsony minőségi színvonalú javak növekvő kibocsátását. Jánossy csaknem profétának bizonyult, amikor

arra figyelmeztetett, hogy a kvázifejlett gazdaság nem tud helytállni, ha majd ki lesz téve a világpiaci erők

versenyének.

A hetvenes években, miután a reform továbbfejlesztése elakadt, a közgazdasági kutatás figyelme a központi

tervgazdálkodás Magyarországon kialakult addig nem ismert sajátos rendszerének a működése felé fordult.

Ekkor született újjá a magyar gazdasági szociográfia is - némileg hasonlóan az ötvenes évek második feléhez -,

mert a közgazdászok, szociológusok érdeklődése a modellektől és elvektől az empíria, az új jelenségvilág

feltérképezése, megismerése felé fordult. A kutatók, jóllehet kiemelték az új gazdálkodási mechanizmus azon

sajátosságait is, amelyek kedvezően megkülönböztették a szovjet típusú tervgazdálkodástól, meglehetősen korán

rámutattak az új gazdasági mechanizmus belső ellentmondásaira. Alapos elemzésnek vetették alá azokat a

visszásságokat, gazdaságilag káros következményeket, amelyek abból a körülményből származtak, hogy a

döntéshozási autonómiával felruházott állami vállalatok változatlanul betagolódtak az állami gazdaságirányítás

hierarchizált rendszerébe, annak részei (pontosabban: alsó szintjei) maradtak [vö. Tardos (1972); Bauer (1975)].

Azokkal az ellentmondásokkal már csak később, a nyolcvanas években foglalkozott a szakirodalom, amelyek a

politika és gazdaság intézményi egybeolvadásából, elválasztatlanságából adódtak.






A magyar reform ugyanis azzal, hogy - különféle, részben még indokolt okokból is - a pártállam hatalmi

felépítését érintetlenül hagyta, végső soron céljainak megvalósítását blokkolta le - legalábbis a létező rendszer

keretein belül.

Hivatkozások

Andorka Rudolf (1994): A Központi Statisztikai Hivatal szerepe a demográfiai, szociológiai és közgazdaságtani

tudományban Péter György elnöksége idején. Megjelent: Árvay-Hegedűs B. (1994), 121-126. o.

Árvay János-Hegedűs B. András (szerk.) (1994): Egy reformközgazdász emlékére. Péter György, 1903-1969.

Cserépfalvi-T-Twins, Budapest.

Bácskai Tamás (1957): Az értéktörvény jobb felhasználása még nem revizionizmus. Népszabadság, augusztus

14.

Balázsy Sándor (1954): Javítsuk meg tervezési módszereinket. Többtermelés, 11. sz., 2-12. o.

Balázsy Sándor (1955): Válasz a hozzászólásokra. Többtermelés, 5. sz.

Balázsy Sándor (1956): Üzemi munkástanács, vállalati önállóság, iparvezetés... Közgazdasági Szemle, 11-12.

sz., 1293-1306. o.

Balázsy Sándor-Varga György (1959): A szocialista iparirányítás szervezeti kérdéseiből. Közgazdasági Szemle,

8-9. sz., 826-847. o.

Bauer Tamás (1975): A vállalatok ellentmondásos helyzete a magyar gazdasági mechanizmusban.

Közgazdasági Szemle, 6. sz., 725-735. o.

Berend T. Iván (1983): Gazdasági útkeresés 1956-1965. Magvető, Budapest.

Blaug, Mark (szerk.) (1986): Who's Who in Economics. A Biographical Dictionary of Major Economists, 1700-

1986. Second Edition. The MIT Press, Cambridge, MASS.

Brus, Wlodzimierz (1967): A szocialista gazdaság működésének általános problémái. Közgazdasági és Jogi

Könyvkiadó, Budapest.

Brus, Wlodzimierz (1986): Institutional change within a planned economy. Megjelent: Kaser (1986).

Brus, Wlodzimierz-Laski, Kazimierz (1989): From Marx to the market: Socialism in search of an economic

system. Clarendon Press, Oxford.

Csendes Béla-Vági Ferenc (1964): Jövedelmezőség és termelés a szövetkezeti gazdaságokban. MTA KTI-

Kossuth, Budapest.

Csikós-Nagy Béla (1963): Kritikai megjegyzések a világpiaci árbázisú árrendszerhez. Közgazdasági Szemle, 9.

sz., 1077-1084. o.

Csikós-Nagy Béla (1966): A magyarországi árvita két szakasza. Közgazdasági Szemle, 4. sz., 393-404. o.

Csikós-Nagy Béla (1970): Gazdasági mechanizmusunk fejlesztésének főbb kérdései. Közgazdasági Szemle, 4.

sz., 448-458. o.

Csikós-Nagy Béla (1995): Gazdaságpolitikai elképzelések a második világháború utánra. Magyar Tudomány, 2.

sz.

Csikós-Nagy Béla-Jávorka Edit-Schmidt Ádám (1963): A szocialista világpiac ártípusának kérdése.


EGB (1955): Economic Survey of Europe in 1954. United Nations, Economic Commission for Europe, Genf.

Erdei Ferenc (1959): Mezőgazdaság és szövetkezet. Akadémiai Kiadó, Budapest.






Erdei Ferenc (1986): Ajánlások a gazdaságirányítási rendszer továbbfejlesztésére vonatkozó munkához.

Megjelent: Szamuely (1986a), 331-340. o.

Erdei Ferenc-Csete László-Márton János (1963): A mezőgazdaság belterjessége. Közgazdasági és Jogi


Erdős Péter (1956): A népgazdaság központi irányítása és a gazdasági mechanizmusok. Szabad Nép,

szeptember 14.

Fejtő, François (1974): A History of the People's Democracies. Eastern Europe since Stalin. Penguin Books,

Harmondsworth.

Feladataink... (1955): Feladataink a Központi Vezetőség márciusi határozatának megvalósításában.

Közgazdasági Szemle, 3-4. sz., 260-268. o.

Fekete Ferenc (1959): Bővített újratermelés a mezőgazdasági termelőszövetkezetekben. Közgazdasági és Jogi


Friss István (1957): Népgazdaságunk vezetésének néhány gyakorlati és elméleti kérdéséről. Az MSZMP

Központi Bizottságának Politikai Akadémiája. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

Friss István (1978): Tíz év gazdasági reform. Valóság, 7. sz., 1-14. o.

Gadó Ottó (1963): Az iparvállalatok összevonása és a vállalati önálló elszámolás. Közgazdasági Szemle, 2. sz.,

156-168. o.

Gergely István (1961): Tiszta jövedelem a szocialista iparban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Háy László (1964): Közgazdaságtudományunk helyzete és feladatai. Közgazdasági Szemle, 2. sz., 137-150. o.

Hegedűs András (1960a): A munkásbérezés rendszere iparunkban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,

Budapest.

Hegedűs András (1960b): A tervgazdálkodás konkrét rendszeréről. Közgazdasági Szemle, 12. sz., 1422-1438. o.

Hegedűs András (1961): A tervgazdálkodás konkrét rendszere kutatásának néhány elméleti és gyakorlati

kérdése. Közgazdasági Szemle, 12. sz., 1412-1429. o.

Hegedűs András (1988): A történelem és a hatalom igézetében. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

Hegedűs B. András-Rainer M. János (szerk.) (1989), A Petőfi Kör vitái hiteles jegyzőkönyvek alapján. I. Két

közgazdasági vita. Kelenföld Kiadó-ELTE, Budapest.

Hevesi Gyula (1955): A termelés gazdaságosságának feltételeiről. Közgazdasági Szemle, 2. sz., 188-198.o.

Jánossy Ferenc (1969): Gazdaságunk mai ellentmondásainak eredete és felszámolásuk útja. Közgazdasági

Szemle, 7-8. sz., 806-829. o.

Judik József (1947): A hároméves gazdasági terv. Közgazdasági Szemle, 89. köt. 1-2. sz., 1-49. o.

Káldor Miklós (1979): Interjú. Valóság, 12. sz., 74-81. o.

Kaser, M. C. (szerk.) (1986): The Economic History of Eastern Europe, 1919-1975. Volume III. Clarendon

Press, Oxford.

Kemenes Egon (1955): A gazdaságosság szempontjainak érvényesülése a vállalati tevékenységben.

Közgazdasági Szemle, 3-4. sz., 402-411. o.

Komló László (1962a): A munka értékelése és díjazása a termelőszövetkezetben. Közgazdasági és Jogi


Komló László (1962b): A háztáji gazdálkodás szükségessége. Közgazdasági Szemle, 12. sz. 1484-1495. o.






Kopátsy Sándor (1969): A vállalati tevékenység komplex és többéves értékelésének problémája. Pénzügyi

Szemle, 11. sz., 929-936. o.

Kornai János (1956): Gyökerestől írtsuk ki a bürokráciát! Szabad Nép, október 14.

Kornai János (1957): A gazdasági vezetés túlzott központosítása. Kritikai elemzés könnyűipari tapasztalatok

alapján. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Kornai János (1987): A magyar reformfolyamat: víziók, remények és a valóság. I-II. rész. Gazdaság, 2. sz. 5-

46. o., 3. sz., 5-40. o.

Kornai János (1990): A gazdasági vezetés túlzott központosítása. Második kiadás. Közgazdasági és Jogi


Kornai János (1994): Péter György, a reformközgazdász. Megjelent: Árvay-Hegedűs B. (1994), 75-89. o.

Kornai János-Richet, Xavier (szerk.) (1986): La voie hongroise. Analyses et expérimentations économiques.

Calmann-Lévy, Párizs.

Kovács János Mátyás (1992): Compassionate doubts about reform economics (Economic science, ideology,

politics). Megjelent: Kovács, J. M.-Tardos, M. (szerk.) Reform and Transformation in Eastern Europe.

Routledge, London and New York, 299-333. o.

Liberman, J. (1962): Plan, pribil, premija. Pravda, szeptember 9.

Liska Tibor-Márias Antal (1954): A gazdaságosság és a nemzetközi munkamegosztás. Közgazdasági Szemle, 1.

sz., október, 75-94. o.

Liska Tibor (1963): Kritika és koncepció. Tézisek a gazdasági mechanizmus reformjához. Közgazdasági Szemle,

9. sz., 1058-1976. o.

Mátyás Antal (szerk.) (1994): Magyar közgazdászok a két világháború között. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Molnár Endre (1957): Revizionista nézetek a szocialista állam gazdasági szerepéről. Társadalmi Szemle. 2. sz.,

június, 44-59. o.

Az MSZMP KB irányelvei a gazdasági mechanizmus reformjára (1968), Megjelent: A Magyar Szocialista

Munkáspárt határozatai és dokumentumai, 1963-1966. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 301-450. o.

Az MSZMP Központi Bizottságának kiinduló irányelvei a gazdaságirányítási rendszer reformjára (1968):

Megjelent: A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai, 1963-1966. Kossuth Könyvkiadó,

Budapest, 233-264. o.

Nagy Tamás (1956): Előszó. Megjelent: Péter (1956).

Nagy Tamás (1963): Egy kritikáról és koncepcióról. Közgazdasági Szemle, 9. sz., 1085-1093. o.

Nagy Tamás-Esze Zsuzsa (1963): A „többcsatornás” ipari termelői ártípus. Közgazdasági Szemle, 1. sz., 15-29.

o.

Nagy Tamás-Ozsvald László (1963a): Rentabilitás és anyagi ösztönzés. Pénzügy és Számvitel, 1. sz.

Nagy Tamás-Ozsvald László (1963b): Vita az iparvállalatok tervszerű irányításának rendszeréről a

Szovjetunióban. Közgazdasági Szemle, 3. sz., 332-342. o.

Nemény Vilmos Béla (1948): Gondolatok korunk átalakulásának kérdéséhez. Közgazdasági Szemle, 90. köt., 1-

4. sz., 115-128. o.

Ozsvald László (1963): A műszaki dolgozók anyagi ösztönzési rendszere. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,

Budapest.






Péter György (1954): A gazdaságosság jelentőségéről és szerepéről a népgazdaság tervszerű irányításában.

Közgazdasági Szemle, 3. sz., december. Megjelent: Péter (1956), 31-69. o.

Péter György (1956): A gazdaságosság és jövedelmezőség jelentősége a tervgazdálkodásban. Közgazdasági és

Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Péteri György (1994): A Központi Statisztikai Hivatal és a gazdasági reform. Megjelent: Árvay-Hegedűs B.

(1994), 111-120. o.

Pető Iván-Szakács Sándor (1985): A hazai gazdaság négy évtizedének története. 1945-1985. I. Az újjáépítés és a

tervutasításos irányítás időszaka. 1945-1968. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Pető Iván (1987): A gazdaságirányítási mechanizmus és a reform megítélésének változásai a hatvanas évek

közepén. Medvetánc, 4. sz.

Propagandista (1986): A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének határozata a párt politikai

irányvonalában és gyakorlati munkájában elkövetett hibákról s az ezek kijavításával kapcsolatos feladatokról.

1953. június 28. Propagandista, X. évf. 4. sz., 136-167. o.

Schmidt Ádám (1961): A vállalati jövedelemelvonás kérdései. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Schumpeter, Joseph (1942): Capitalism, Socialism and Democracy. HarperaBros., New York.

Sík György (1966): A tervezés tudományos színvonalának és a gazdaságirányítás reformjának kapcsolata.


Szabó Kálmán-Mandel Miklós (1966): Az állóeszköz-gazdálkodás helye az új mechanizmusban. Közgazdasági

Szemle, 5. sz., 525-538. o.

Szamuely László (szerk.) (1986a): A magyar közgazdasági gondolat fejlődése, 1954-1978. Közgazdasági és Jogi


Szamuely László (1986b): Bevezetés. Negyedszázados vita a szocialista gazdaság mechanizmusáról

Magyarországon. Megjelent: Szamuely (1986a), 9-56. o.

Szamuely László (1987): Szocializmusfelfogás, modernizáció és reform Magyarországon, I. rész. Világosság, 4.

sz.

Szurdi István (1958): Néhány észrevétel a Közgazdasági Szakértő Bizottság elgondolásaihoz, javaslataihoz.


Tardos Márton (1972): A gazdasági verseny problémái hazánkban. Közgazdasági Szemle, 7-8. sz., 911-927. o.

Theiss Ede (1947): Dinamikai közgazdaságtudomány és társadalmi folyamat. Közgazdasági Szemle, 89. köt. 3-

4. sz., 129-155. o.

Varga Edit (1958): A tervezés módszereinek megjavítása. Közgazdasági Szemle, 7. sz., 696-705. o.

Varga György (1957): Gazdasági mechanizmus „vagy” gazdaságpolitika? Közgazdasági Szemle, 7. sz., 759-

770. o.

Varga István (1947): A gazdasági élet fejlődése és a közgazdaságtan. Közgazdasági Szemle, 89. köt. 5-12. sz.,

257-274. o.

Varga István (1957): A Közgazdasági Szakértő Bizottság elgondolásai. Közgazdasági Szemle, 10. sz., 997-1008.

o.; 12. sz., 1231-1248. o.

Varga István (1958): Néhány gondolat a népgazdasági tervezés módszereinek megjavításáról. Közgazdasági

Szemle, 2. sz., 151-161. o.

Vincze Imre (1955): Tervezési módszereink tökéletesítésének néhány problémája. Közgazdasági Szemle, 10. sz.,

1215-1225. o.


2. fejezet - A második reformtól a rendszerváltozáson át a szociális piacgazdaságba (1970-1996)

Csaba, László

E mába érő áttekintés fő vonala a valóságban lezajlott eseményeket, s a róluk való gondolkodást követi nyomon.1

Nem feladata az egyes személyek fejlődésének bemutatása, a gyakorta változó álláspontok minősítése, még

kevésbé az időközben más területre „átrándult” kollégák pályaképének megalkotása. Ha van főszereplő, az a

korszellem, egy-egy időszak gondolkodásának fő sodra. Elemzésünk leíró jellegű, s távol áll tőlünk a post hoc,

ergo propter hoc szemlélet, vagy az, hogy bármely irányzatot győztesnek minősítsünk. Nem sugalljuk, hogy

csakis a megtörtént úton, eleve elrendelten lehetett haladni. Kétségtelen viszont: nehéz lenne a történetiségnél

immanensebb rendező elvet találni egy tudományszak - belső értékrendje szerinti - bemutatására.

Minél kevésbé véljük úgy, hogy egyfajta „helyes” álláspont és „egyedül üdvözítő” szemléletmód helyett

meglelhetjük - netán már meg is leltük - a másikat,2 annál kevésbé tekinthető tudományon belülinek az az egyre

terjedő szemléletmód, amelyik során egy-egy iskola - a saját axiómarendszerének meghirdetésével - már eleve

kizár a szakmából (esetleg az egész tudományból) más megközelítéseket. Szomorú, hogy ezt az eljárást egy-két

tekintélyre - netán konvencióra vagy divatáramlatra - hivatkozva, sokan igazoltnak látják. Nincs tehát olyan

objektív vagy közösen elfogadott külső vagy belső mérce, amihez elemi eljárásokkal mérve, kétséget kizárólag

megállapíthatnánk - az atlétikához vagy az úszáshoz hasonlóan - a reálteljesítményeket.

Fő sodornak tekintjük egy-egy gondolat első megfogalmazását, legnagyobb hatású vagy (legalább a korszakot)

jellemző kifejtését. Ennek föltárása nem mindig egyszerű, és nem is mindig egyértelmű, hiszen a minden

nyomtatott termékre vonatkozó többszintű cenzúra csak 1989-ben szűnt meg. Ezért jelentős művek időnként

nem a szaklapokban, vagy nem a keletkezésük által indokolt időben jelentek meg. Ezért gyakori, hogy a kor

ismeretszintjét nem a vezető szakfolyóiratok és a hivatásos szakirányú kiadók tevékenysége jelzi.

A rendszerváltozást követően a kiadás és a terjesztés összeomlása folytán az összkép tartósan mozaikszerűvé

válik, feltárását nemcsak a kellő történelmi rálátás hiánya nehezíti. E fejlemények mellett azonban az időről

időre erősödő, egymással összhangban sem lévő korabeli ideológiai és/vagy gazdaságirányítói buzgalom - a

korszak kézenfekvő tabuin túl - is akadályozza egyes kérdések nyílt tárgyalását. Különösen a külkereskedelem,

a nemzetközi pénzügyek és a döntési rendszer határterületei bizonyulnak politikailag kényesnek. A

rendszerváltozástól pedig az „üzleti titok” bűvös szava válik Jolly Jokerré, és korántsem csak a privatizációs és

más vagyonfüggő kérdésekben. A nemzetgazdasági információs rendszer tartós szétziláltsága ugyancsak

megnehezíti a tájékozódást és az érdemi eszmecserét.

A közgazdasági eszmecsere célja részben e korlátok tágítása, utóbb ledöntése és újrafelállításának

megakadályozása volt. E tények ismeretének híján nehezen érthető, miért (volt) szükségképp oly más a magyar

és más a nemzetközi közgazdasági fő sodor. Továbbá az is, hogy a bevett tudományos mutatók - így a vezető

kiadók és lapok kínálata vagy épp az idézettség3 - miért csak kevéssé megbízhatóan igazítanak el a korszak

termésében. Az eredeti formájában korántsem véletlenül csődbe ment Akadémiai Kiadót sem hazai, sem

nemzetközi kínálata alapján nem lehetett az Oxford, a Cambridge University Press vagy az MIT Press

magyarországi megfelelőjének tekinteni. Ugyanígy egy-egy közlemény megjelenési helye - például irodalmi,

társadalmi vagy szamizdat lapban - elmélettörténetileg sem minősít úgy, ahogy a nemzetközi tudományos világ

az American Economic Review vagy az Economic Journal márkajelét minőségtanúsítványként értelmezi.

1 Köszönet illeti mindazokat, akik e könyvrészlet előzetes angol nyelvű kéziratát elolvasták és bírálták. Megjegyzéseivel lényeges átdolgozásra sarkallt Antal László, Bauer Tamás, Becsky Róbert, Morris Bornstein, Karsai Gábor, Kovács János Mátyás, Marie Lavigne,

Lányi Kamilla, Pekka Sutela és Hans-Jürgen Wagener, akitől az egész kutatási koncepció/kérdésföltevés származik. 1996. június 27. és 30.

között Berlinben nemzetközi tanácskozáson vitattuk meg a kéziratot. Ez, valamint szerzőtársam baráti kritikája sokat használt. A fennmaradó tévedések és pontatlanságok már kizárólag a szerzőt terhelik. A jelenlegi, az eredeti írást terjedelmében és tartalmában is

kétszeresen meghaladó magyar változat létrejöttét a Pénzügyminisztérium kutatási támogatása tette lehetővé Az államháztartási reform

tudományos megalapozása című téma keretében. 2 Utóbbiról lásd Kornai János (1992b), Lányi Kamilla (1994/1995) és Nagy András (1996) fejtegetéseit. 3 Ha korábban a szertartásos citatológia és a művitákat gerjesztő szélsőséges nézetek hatása torzította a hivatkozási indexet, a kilencvenes

években a közlési kultúra rémisztő hanyatlása, a forrás- és előzményfeldolgozás elemi követelményeit mellőző publikációk tömegessé válása viszi tévútra a tudománymetriai közelítést.

A második reformtól a

rendszerváltozáson át a szociális

piacgazdaságba (1970-1996)


Mindez magyarázza, hogy a tárgyalt korszak összképe csak a szokásosnál szélesebb forrásból merítő, szuverén

feldolgozás alapján rajzolható meg.

Az értékelés paraméterei pedig az általános tudományfilozófiai és módszertani szempontok betartása mellett

magának a korszaknak, a történelmi átalakulásnak a természetéből adódnak. Ez persze azt is jelenti, hogy -

Konrád György nyomán - sem a korabeli, sem az utólagos értékelés nem lehet az adott időszak cenzúrájától

függő. A cenzor hol idegesebb, hol engedékenyebb hangulata az elmélettörténet mércéjén végképp külsődleges

szemponttá válik.

1. A reform rehabilitálásával a piacgazdaság lényegének megértéséig

Az első - és máig egyetlen - tudománymetriai elemzés formai jegyek alapján az 1976 előtti szakasz egészét illeti

a „tudomány előtti időszak” jelzőjével. [Such-Tóth (1989), 1238. o.] Saját értelmezésünkben azért van ugyanitt a

szakaszhatár, mert 1975-től jelentek meg azok az írások, amelyek analitikai értelemben is szembeszálltak a

korszak helyes elképzelések-torz végrehajtás sémájú hivatalos dogmájával. A Nyers Rezső és Fehér Lajos

képviselte4 reformszárny 1972 novemberi bukásával az új mechanizmus politikai elhalálozását csak az gátolta

meg, hogy teljes körű és nyilvános visszavonása a párt tévedhetetlenségének dogmájába ütközött volna.

Pártberkekben a reform kudarckénti beállítása, az 1968-as bukott csehek és a jugoszláv elhajlók túlzott

„liberalizmusának” ostorozása közhellyé vált, a gazdasági elemzők ezzel ellentétes következtetésre jutottak

semlegesnek tűnő, technikai elemzéseikben. Helyzetüket erősítette a tervirányítás híveinek súlyos tévedése.

Utóbbiak a külvilágtól való elzárkózás mellett a növekedés felgyorsításával próbáltak a négyszeresére nőtt

világpiaci olajárhoz és az utóbbi kiváltotta világgazdasági recesszióhoz alkalmazkodni. A Szovjetunió azonban

már 1975 februárjától részlegesen érvényesítette a külpiaci áremelkedést. A statisztikai számítások azt is

kimutatták, hogy a növekedésgyorsítás végső soron nettó nemzetijövedelem-vesztéshez vezetett 1974-ben

[Tardos (1975)]. Ezért a politikailag győztes irányvonal alól gazdaságilag - szinte győzelme pillanatában -

kifutott a talaj. A két évtizeddel korábbi helyzettől eltérően sem gazdasági, sem politikai értelemben nem jött a

testvéri szovjet segítség. Komócsin Zoltán, a pártütők vezére rákbetegségben meghalt, az utódjelölt Németh

Károly pedig már a pártkongresszus előtt átállt a Brezsnyev által személyesen megtámogatott Kádár Jánoshoz.

így - tipikus kompromisszumként - a győztes baloldalra maradt a reformpolitika folytatása, az ebben rejlő

számtalan abszurditással.

A világgazdasági változásokra való sikertelen válasz megerősítette a új mechanizmus szakmai kritikáját, ami a

megvalósított tervezet félénk, felemás jellegét hibáztatta. Az érvelés egyik síkja a nemzetközi összefüggésekkel

érvelt. Egyrészt a sikeres alkalmazkodás pontról pontra az ellenkezőjét igényelte mindannak, amit a kormány

éppen csinált, azaz recentralizálás helyett decentralizálást, árrögzítés helyett árliberalizálást, növekedésgyorsítás

helyett az alkalmazkodási recesszió vállalását [Tardos (1975)]. Nyilvánvalóvá vált az is, hogy egyszerűen nincs,

sőt többé soha sem lesz visszaút a „növekedési aranykorba”, ahol „a minél nagyobb, annál jobb” szemlélet

határozhatja meg a gazdaságpolitika és az irányítás értékrendjét [Bognár (1976)]. Mint az utóbb idézett kötet

kissé csapongó fejtegetései sokszálúan igazolták, egyszerűen véget ért az autonóm célkijelölés és

eszközválasztás időszaka, ami pedig a politikai és a gazdasági rendszer lényegi vonásaiból adódott.

Gazdaságilag ez egyenértékű volt azzal, hogy a növekedés rendszerspecifikus, szocialista típusa [Kornai

(1993a) 224-227. o.] - az erőforrások mozgósításán, központosításán és újraelosztásán alapuló

kiegyensúlyozatlan fejlődés stratégiája - vált fenntarthatatlanná.

Az új mechanizmus elégtelenségét másik síkon a belső - inherens, saját céljait számon kérő, nemzeti és az adott

modell keretein belüli érvekkel operáló - tényfeltáró módon bírálták. Ennek megbízható hátterét jelentette az ún.

zöld-fehér kritikai elemzés [Nyers-Nagy (szerk.) (1973)], aminek elkészítésében szinte „mindenki” részt vett, aki

(a döntéshozatal szempontjából) számított. Ez a közel kétszáz ember azért dolgozott pártfeladatként a gazdasági

rendszer kritikai elemzésén, mert az 1966-ban kialakított rendszertervnek csak egy részét vezették be.

Csehszlovákia 1968. augusztusi megszállása után a már jóváhagyott második szakasz bevezetését elnapolták.

Az 1971-1972-ben jelentkező beruházási feszültségekre hivatkozva, a moszkovita csoport ezt az elemzést

kisajátította, és a reformerek ellen fordította. Tehette, hisz a hivatásos reformerek maguk is kritikusan,

kendőzetlen nyíltsággal szóltak a rendszer felemás voltáról és csekély eredményeiről is. Míg azonban ők a piaci

4 A rendkívül befolyásos Vályi Péter miniszterelnök-helyettes tragikus halála (üzemlátogatás során a diósgyőri olvasztóműbe esett) és Aczél

György parkoló pályára állítása tovább erősítette a Moszkvából is bátorított Komócsin Zoltán-Biszku Béla-Pullai Árpád-csoportot, amit a feltörekvő káderek ekkoriban - így Grósz Károly, Berecz János és Pozsgay Imre - is támogattak.





irányú radikalizálódást várták e kendőzetlen hangtól,5 a balosok a - korabeli „munkásmozgalomban” valóban

nem szokásos - kritikai élt a reform kidolgozói ellen fordították: a moszkvai, kelet-berlini és prágai hátszéllel ezt

tették meg botránykővé, egész fellépésük megalapozójává.

Bár győzelmük pirruszinak bizonyult,6 az egypártrendszer lényege miatt egy ilyen „népfrontos” munkát, amiben

„mindenki” benne volt, nem lehetett egyszerűen meg nem történtté tenni, különösen nem a kádári

stabilitásorientált káderpolitika mellett. Sőt, a dolgok természete folytán pontosan a balosok érdekében állt,

hogy az amúgy éppen megregulázás alatt álló sajtó némely termékei - a „bármit, csak ártson” alapon - teret

ad(hat)tak a kritikai elemzés szellemét idéző, annak fonalát felvevő és továbbvivő írásoknak is. Míg tehát a

Pozsgay Imre és Benke Valéria fémjelezte Társadalmi Szemle a munkásosztály rovására élősködő vállalkozók

és más kispolgári elemek ellenében a többi testvérország tapasztalatának átvételére és a szocialista életmód

„elmélyítésére” ösztönzött, másutt egy ideig még teret kapott a szakmai kritika is.

A beruházások decentralizálását, a vállalatok fejlesztési szabadságát elemző cikkében a Beruházási Bank

vezérigazgatója kiemelte: a cégek számára megmaradó pénz a pótlásra és a cserére sem elég. így a korábbi

időszakból öröklött aránytalanságok kiigazítása meg sem indulhatott az 1968-1974 közti időszakban [Deák A.

(1975) 103. o.]. A brusi modell pedig a folyó döntéseket egyértelműen a vállalatokra telepítette volna. De nem

működtek jobban a híres fő arányokat biztosítani hivatott makroszintű döntések sem. A nagyberuházások

indítása kellő műszaki és gazdasági előkészítés nélkül történt, a beruházási piac egyensúlya pedig

véletlenszerűen, a húzd meg, ereszd meg politika szerint alakult [Huszárné-Mandel (1975)]. A mikrogazdasági

elemzések nyomát sem lelték a vállalatok megjavult adaptációs készségének, annál is inkább, mert a szaporodó

egyedi beavatkozások jellege kifejezetten struktúrakonzerváló volt [Laki (1976)]. Mindebből a rendszerszerű

közelítés már levonhatta azt a következtetést, hogy az 1968-as kompromisszum - a korabeli vélelmek

fordítottjaként - nem önkiteljesítő, hanem önfelszámoló jellegű volt. Az intézményi rendszer, az árrendszer és a

hatalomgyakorlás változatlansága - azaz a „beépített fékek” természete - lételemétől fosztotta meg a piacot.

Iránytű nélkül pedig a decentralizálás csak ront a teljesítményen, azaz a visszarendeződés, a központosítás

szükségszerű volt, nem pusztán politikai/végrehajtói tévedés [Bauer (1975)].

A rendszer alapvető megreformálhatatlanságának gondolata is ekkortájt fogalmazódott meg két, merőben eltérő

zsánerű műben. Kozma Géza (1976) pénzügytechnikai munkája a KGST-t a háború előtti és alatti,

piacgazdaságok közti klíringgel állította párhuzamba. Ebből világosan kirajzolódott a KGST zárt,

reformálhatatlan jellege, mivel nemcsak a technikai, hanem a rendszerbeli előfeltételei is hiányoztak bármiféle

áthidaló/közbenső megoldás kialakíthatóságának. A megreformált tervgazdaság oly messze volt a piaci rendtől,

mint Makó Jeruzsálemtől.

A másik művet filozófusok írták [Bence-Kis-Márkus (1972/1991)]. A röviden Anti-Tőkeként is hivatkozott mű

átfogó bölcseleti jellege miatt vált a Kádár-korszak 32 éve alatti egyetlen valódi boszorkányüldözés tárgyává.7

Közgazdasági elmélettörténeti szempontból az Überhauptként - végső soron, egyáltalán lehetséges-e -

emlegetett kötet fő üzenete az, hogy a szabad termelők társulása, az önigazgató és demokratikus köztulajdon,

ami a piaccal vegyíthető, nemcsak önellentmondásos, hanem eleve lehetetlen (294-382. o.). Ez ugyan - például

az osztrák iskola műveiből - korábban is tudható volt, a mű azonban több szempontból és mai mércével mérve is

korszakalkotó.

Először: a Lukács György tanítványaiból álló, neomarxista kör jutott saját logikája szerint olyan felismerésre,

amit korábban csak az ideológiai ellenfelek, a rendszer ellenlábasai állítottak. Ebből a szempontból a kötet a

hatvanas évek közepén megindult magyarországi olvadás egyenes következménye, ha tetszik, eszkalálódása

volt. Végső soron a politikai és a gazdasági rend közti összhang követelményét 8 fogalmazta meg az

egypártrendszer viszonyai között. A marxi logika ellentmondása egyben a politikai egyöntetűség megőrzése és

az - elvileg megcélzott - gazdasági pluralizmus kibékíthetetlen ellentétét is jelenti.

5 Így ezt írta alig néhány héttel a hírhedt, visszovunulót fújó 1972. novemberi párttanácskozás előtt megjelent cikkében Csikós-Nagy Béla (1972), az egyik bizottság vezetője is, a hivatalos reformelképzelések beharangozójaként. (Az általunk idézett eredeti dokumentumszöveg

ugyanis később sem került nyilvánosságra.) 6 E folyamatok és fordulatok leírását - korabeli dokumentáció alapján - lásd [Berend (1988) 316-366. o.]. 7 A szerzőket párthatározatban bélyegezték meg, elbocsátották, s mindent megtettek azért, hogy elüldözzék őket az országból. A

„tudományos világnézet” tanszékein külön tételként is oktatták, számon kérték a - kiátkozása miatt ekkor Magyarországon még ki sem

nyomtatható - mű bírálatát. Ez az eljárás 1957 után egyedülálló volt. 8 Mint ismeretes, e követelményt Walter Eucken (1940/1965) fogalmazta meg elsőnek.





Másodsorban tartós érvénnyel válaszolt meg olyan kérdéseket, amelyek a nyilvánosság számára csak másfél

évtized múltán a tulajdonreform és a privatizálás összefüggésében kezdtek9 tisztázódni. Sőt, az önigazgatás sok

tekintetben váratlan és ellentmondásos reneszánsza révén, a nyolcvanas évek közepének magyar

reformgondolkodása számára külön is hasznos lehetett volna ez a könyv, ha hozzáférhető lett volna az „átlagos

rendszertervező” számára is.

Végül - harmadszor - az Überhauptnak az az üzenete is igazolódott, hogy valóban kritikai, a rendszer alapjait

érintő gazdaságtan csak a diktatórikus hatalom lebomlásakor, e lebomlás mértékében vált lehetségessé. A

reformjavaslatok eszkalálódása, majd rendszerváltozásba történt átcsapásuk ezt kézzel foghatóvá tette. És

viszont: a történeti események - ha bennük nem pusztán a szovjet vezetés hibáinak halmozódását vagy

világméretű összeesküvést, netán puszta véletlent látunk - visszamenőleg, induktíve is igazolták a hetvenes évek

elején még csak deduktíve megfogalmazott felismerést. Az pedig, hogy e kérdésnek van közgazdasági,

fejlődéselméleti jelentősége, az évtizedünkben folyó Kína-vita, a kínai-kelet-európai párhuzamok kedveltsége

pótlólag is szemlélteti.

A hetvenes évek derekán azonban - jórészt a geopolitikai kötöttségekre tekintettel - a magyar közgazdaságtan fő

árama még nem volt ily radikális. A kor gondolkodása a hangsúlyt nem a - politikailag épp lehetetlen -

gyökeres, 1966-os jellegű piacosításra tette, hanem elfogadta: egyensúlyi árak híján nem kerülhető el az állami

beavatkozás. Ekkor fogalmazódott meg először határozottan, hogy a reform súlyos, konstrukciós hibája -

koncepcionálisan is - a bankreform hiánya, közelebbről az, hogy a Nemzeti Bank elsősorban hitelbankként

működött, és csak másodsorban makroirányítási szervként [Hoós (1976) 200. o.].10 Márpedig - Széchenyitől

tudható - önálló hitelintézetek híján nem működik a piacgazdaság. Mivel azonban nem piacos időket éltek,

másfajta megoldások után néztek.

Eredetileg üzemgazdasági, marketingszemléletű javaslatként vetődött fel a műszaki-gazdasági kritériumok

alkalmazása a nyereség kiegészítésére, hosszú távú döntések vállalati szintű megalapozására [Simán-Varga

(1976)]. Nem meglepő, hogy a vállalatok helyett az ágazatok tűzték ezt zászlójukra, mert így a tervutasításos

rendszert vélték formálisan is visszacsempészhetőnek. A másik irányzat a vállalatméret szakadatlan

növekedését vastörvénynek, technikai, szervezési adottságnak tekintette [Hoós (1976) 78-104. o.]. Ez - a

központosítás - ugyancsak az irányító szervek kényelmét fokozta. A kettő ötvözeteként, a KGST-ben ekkoriban

érlelődő hosszú távú célprogramok mintájára megfogalmazódott a műszaki-gazdasági kritériumokra alapozott,

10-15 éves szelektív, alágazatra lebontott állami fejlesztési tervek víziója, természetesen KGST-orientációval

[Kozma F. (1978) 282-344. o.].

Aligha meglepő, ha az említett törekvés mindhárom eleme ellenkezésbe ütközött, s ez fontos, tartós felismerések

forrásává vált. Számos részletes elemzés cáfolta a nagyság varázsát, különösen a sorozat- és szervezetnagyság

fetisizálását találták megalapozatlannak a legkülönbözőbb területeken [(Varga György (1977); Inzelt (1978);

Kevevári (1977); Révész (1978); Schweitzer (1980).] Mind műszaki, mind kereskedelmi oldalról kérdésessé vált:

igaz-e, hogy a mai világban a választék, a rugalmasság, a testre szabottság elhanyagolhatóvá válna. Nem

ellenkező-e a helyzet, hogy lejárt a mutatószámrendszer kora [Tardos (1980a); Kevevári (1981)]? Élesen

vetették fel, hogy indokolt-e és fenntartható-e a keleti külgazdasági orientáció, valamint az ehhez kötődő

beruházáspolitika, hiszen ebből közvetlenül adódott a nyugati eladósodás - ekkorra már veszélyessé váló -

mértéke [Köves (1977); Tardos (1980b); Köves-Oblath (1981)].

E viták nyomán formálódott ki a kis, nyitott gazdaság felfogása, ahol is a belső irányítási módszerek, a

választható rendszermegoldások többé nem lehetnek függetlenek a külvilágban történtektől. Ez utóbbiak

határozzák meg a sikerrel kitűzhető célokat, eszközöket. A tervezéshez szükséges stabilitás és előrelátás

(kalkulálhatóság) nem adottak, s a szándékolatlan hatások sokszor túlsúlyba kerültek a „fő célokkal” szemben

[Bognár (1979)]. Ez nagyjából a fordítottja volt mindannak, amire a szovjet hadiiparosítás a tervgazdaságot

életre hívta volt. Az ágazatok és a piacot pótló mutatók káros volta, a vállalatméret relativizálása, valamint az

állami szelekcióval szembeni kétely a kis, nyitott gazdaság tükörképeként tartós érvényű felismerésnek

bizonyult (ha időnként a közélet soros újoncai meg feledkeznek is róla).

A feszültségek halmozódása, a KGST-től remélt segítség helyett a feltételek keményedése, végül a pártütők

megleckéztetésének szándéka együttesen megérlelte Kádár János újabb fordulatát (a Berend T. Iván által belső

9 A vagyonérdekeltséget tárgyaló kötet zárótanulmányában az MTA-tag szerkesztő külön is hangsúlyozta, hogy ezt a kezdeményezést

összhangban állónak vélte - még ekkor is - a marxi önigazgató hagyományokkal [Szabó Kálmán (1987)], ami a fejlemények ismeretében jól mutatja, mennyivel előzték meg korukat az Überhaupt szerzői 1972-ben. 10 Jól mutatja ezt a jegybanki hitelfelvét és a jegybank eredménye körül 1991 óta fel-fellángoló vita, vagy az az 1996. novemberi javaslat,

amely - a jegybanktörvény módosításával - „feltőkésítette” a bankok bankját, holott ennek nyilván csak üzleti bank esetében lett volna értelme.





kurzusváltásra keresztelt politika- és személycserét). Ennek jeleként 1978 elején sorra jelentek meg az évek óta

csak csepült új mechanizmust rehabilitáló cikkek. Csikós-Nagy Béla (1978, 14. o.) például odáig ment, hogy

naivitásnak nevezte azt a vélelmet, miszerint az állami irányítási gyakorlat „bármikor is” letért volna a reform

jól bevált útjáról. E jelre tovább szaporodtak a kritikai elemzések, különösen azután, hogy az 1978 decemberétől

meghirdetett egyensúlyi politika reformretorikával és -szándéknyilatkozatokkal is társult. Úgy tűnt, az

alkalmazkodás = piacosítás azonosságot immár a politika sem vitatja.

A beruházások központosított rendszeréről kiderült: árnyékárak ide, jobb áttekintőképesség oda, tudományos

előrelátás ide, erő-összpontosítás oda: a központi döntések egyáltalán nem ésszerűbbek gazdaságilag, mint a

sokat szapult vállalatiak [Deák A. (1978)]. A döntésekben fennmaradt az ötvenes és a hatvanas években már

sokat bírált, naturális célválasztáson és hierarchikus döntéseken alapuló rend. A feszültségeket pedig nem

pénzügyi úton, hanem egyre részletezettebb mutatószámrendszerrel próbálták enyhíteni. [Soós (1979) 800. és

803-804. o.]. Pártberkekben megfogalmazódott: a szocialista tervszerűség korabeli posztulátumai ellenében a

beruházási folyamat a gyakorlatban elkerülhetetlenül ciklikus maradt [Hoós (1978) 122-123. o.]. Ez

figyelemreméltó megfigyelés volt, hiszen nemcsak Marx, de utóbb Keynes, sőt Tinbergen is épp a piaci

ingadozások ellenében szorgalmazta az állami irányítást e téren. Az elvileg megtérülési szempontokat (is)

követő hitelezés teljesen a beruházások naturális teljesítésének és az ezekről hozott (nem banki) döntések

függvénye maradt [Kazinczy (1981)]. De nemcsak a beruházásokat határozták meg központilag, hanem a profit

83 százaléka is szubvenciókból származott a pénzügyminisztérium korabeli elemzése szerint [Kónya (1978)

104-106. o.]. Az elvi tilalmak ellenére az ágazatok egyes tervmutatókat vállalati mélységben is lebontottak, saját

terveket készítettek, a versenyt még a versenytárgyalási formában meghirdetett exportberuházások esetén is alig

10 százalékban engedték érvényre jutni [Bartha (1977) 897. o.].

De nem maradt el ettől a magát a felvilágosultság bástyájaként láttatni szerető pénzügyi bürokrácia sem. Egy

vállalati ember az általa kitöltendő bizonylatok összegzésével igazolta: azokból sem makro-, sem mikroszinten

nem lehet semmilyen döntésre jutni [Szabó B. (1977)]. Az értelmetlen és betarthatatlan szabályokkal nem

lehetett azonosulni, ezért mindenféle koordinációs mechanizmus felpuhult, megjelent a szabályozási düh és

ellenszereként a korrupció [Bogár (1980)].

2. Hogyan haladható meg a se terv, se piac rendszere?

Abból azonban, hogy sem az önszabályozás, sem a pénzügyi ösztönzőkkel történő szabályozás, sem a

teljesítménymutatók számonkérése nem működött, még egyáltalán nem következett az, amit minden magyar

diplomásnak életében többször is vizsgakérdésekre kellett hittételként megvallania, nevezetesen, hogy a

rehabilitált új mechanizmus Magyarországán „tervgazdaság” működött volna, s hogy fejlődésében az egyensúly

és „az arányosság tendenciái” törtek volna utat. Ehhez képest, mint láttuk, épp fordítva állt a dolog. A helyzet

pozitív leírása azonban egyáltalán nem (volt) könnyű. A címben szereplő, Bauer Tamástól (1982) való frappáns

szófordulattal jellemzett rendszer kifejtése pedig jeles szellemi erőfeszítéseknek adott alapot.

Ami a tervszerűséget illeti, az az elmondottak alapján nyugodtan ideologikus illúziónak nyilvánítható. A

tervgazdaság tekintetében látszólag bonyolultabb (volt) az ügy, hiszen ha nem a piac és nem a pénz alakítja az

allokációs döntéseket, akkor elvileg csak a terv lehet a főszereplő. Gyakorlatilag azonban nem így volt. Tömpe

István a hazai beruházási gyakorlatot elemző könyvében (1979, 103-105. o.) bemutatta: az igazi gond nem a

beruházási döntések központosítása, hanem hogy egyáltalán nem volt koordinációs centrum. A döntési

„piramis” teteje valójában egy széles sík volt, vagyis bár központi döntések születtek, de az összehangolás

elmaradt. Ugyancsak e kötet (213-230. o.) bizonyítja először empirikusan a beruházási ciklusban megjelenő

negatív visszacsatolást, ami a feszültségek újratermelését elkerülhetetlenné teszi. Ezen az alapon az is belátható

volt, hogy az 1966-os mechanizmuskonstrukció elméletileg is téves volt. A fejlesztési lehetőségeket nem a jelen,

hanem a jövőbeli profitlehetőségektől kell függővé tenni a hatékony megtérüléshez, vagyis - Brus fölvetésével

szemben - éppen nem a folyó, hanem a fejlesztési döntéseket célszerű a (jövőbeli) nyereség függvényévé tenni

[Soós (1979) 809-810. o.].

Az elméleti felismerésektől függetlenül a gazdaságpolitikai gyakorlatban ekkorra már teljesen üres formasággá

silányult az ideológiában még változatlan buzgalommal tömjénezett népgazdasági tervezés. Az évtizedfordulón

már tervhivatali vezetők panaszolták, hogy a gazdaságot lehetetlen egységes tervvel irányítani. Mi több, a

terveket a pénzügyi szabályozókkal sem lehetett egybehangolni, így pedig a vállalatvezetés számára koherens

stratégiát még értelmezni sem lehetett [Horváth (1980) 4. o.]. A párt gazdaságpolitikai stratégája elvileg

kizártnak tartott bármely hosszú távú tervet, amely konkrét intézkedésekre és ezek összehangolására terjedhetett





volna ki, netán szerkezetátalakító döntéseket számszerűsíthetett volna; ezzel szemben a tervezés a gyakorlatban

a bürokratikus alku egyik (de korántsem egyetlen) formájának bizonyult [Hoós (1982) 1305-1307. o.].

Ha pedig a terv nem koordinál és nem alakít struktúrát, akkor az bizony előrejelzés, a Sztálin becsmérelte

tervtalálgatás, ami még politikai önigazolásként is gyenge, gazdaságirányítási eszköznek meg végképp az. Ez a -

gyakorló közgazdászok hetvenes évekbeli tapasztalatából kirajzolódott - kép bizony messze esik még a

revizionista vagy az indikatív tervezéselmélet hívei által propagált modellelképzelésektől is. Az 1979-ben

megalakult s 1986-ig minden jelentős döntést szuprabürokráciaként magához ragadó két kormánybizottság, a

Gazdasági és a Tervgazdasági, a maga folyamatos operatív irányításával és versengésével eleve

értelmezhetetlenné tett bármiféle terv(szerűségi) ideológiát.11

A pénzfolyamatok, különösen a költségvetési rendszer közvetlen és többsíkú politikafüggőségét átütő erővel

dokumentálta Kupa Mihály (1980) könyve. Részletesen igazolta: a pénzügyi szempontok jobb esetben is csak

módosíthatták, ámde sosem formálták, még kevésbé fordították vissza a „magasabb szinten” meghozott

döntéseket, legyen szó beruházásról, tervelőirányzatról vagy akár konkrét pénzügyi szabályozó beállításáról. A

KGST-től való eredendő elzártságot a világpiaccal szembeni védekezés a nyugati kereskedelemre is

„kiteljesítette”. Ez végső soron az egyedi előírások és mentességek páratlanul önkényes dzsungelét teremtette

meg. A kötet a költségvetés áttekinthetővé tétele mellett az újraelosztás jelentős visszametszését szorgalmazta,

méghozzá az egyedi vállalatspecifikus kivételek és szabályok egyidejű eltörlésével.

A részletek ismeretében már kevésbé meglepő, hogy az új gazdasági mechanizmus első évtizedét követően is

kevesen vállalkoztak a magyar modell felvázolására. A reform bevezetését, visszavételét, majd a külgazdasági

alkalmazkodás (későbbiekben ismertetendő) szükségállapotát egyaránt gyakorlatias megfontolások szerint

alakították ki. A legtöbb megoldást minden szereplő - geopolitikai vagy hivatalközi - kompromisszumnak

tekintette. így aztán elméleti általánosításra csak külföldiek, illetve azok vállalkoztak, akik az adott időpontban

nem játszottak központi szerepet a reformpolitika alakításában. Öt jelentős, monografikus általánosítási

kísérletet említünk meg.

Elsőként az akkor feltűnt ifjú kutató jogász, Sárközy Tamás (1973) kísérelte meg az 1968-ban bevezetett magyar

megoldások elméleti általánosítását. Kötetének értéke a szovjet bírálatokkal szembeni szokásos

magyarázkodásokon túlmutató offenzív kifejtésmód volt, ráadásul a többi KGST-ország irányítási

kísérletezésével történő egybevetésre is vállalkozott. Mire műve megjelent, a magyar párt - mint láttuk - épp

megszabadulóban volt reformereitől és a hasonló szellemiségű kritikai elemzőitől. Aligha meglepő, hogy a

könyvet csak 1980-ban adták ki idegen nyelven, akkor is németül, nem pedig angolul vagy oroszul.

1979-ben megjelent könyvében a tervhivatal egyik szellemi meghatározója, Balassa Ákos12 országhatárokon

túlmutató érvényűként értékelte a közvetett tervirányítás modelljét (1979, 16. és 54. o.). Ekkorra azonban - a

fizetésimérleg-nehézségekre való hivatkozással - már kiépült a két kormánybizottságra épülő,

tűzoltó/válságelhárító rendszer [Voszka (1990)], ami az új mechanizmus egész formális építményét, sőt sok

tekintetben a pártállami szolgálati utakat is teljességgel maga alá rendelte. Ebből következően - a reálhatalmi

viszonyok ismeretében - a valóságosan működő magyar gazdálkodási rend leírása vagy elméleti általánosítása

gyanánt az indirekt modell koncepciója az évtizedfordulón már kevéssé volt meggyőző. Értéke inkább a

múltbeli viszonyok elemzésében és az ennek kapcsán kialakított, sok elemében normatív modellelképzelés

részletes kifejtésében ragadható meg. Amilyen idegen volt az ekkorra kialakult, kormánybizottságokra épült

rendszer az indirekt modelltől, olyannyira idegenné vált az indirekt modell mint elméleti konstrukció a

reálműködést általánosító mechanizmusképtől. Mindazonáltal az 1968-at követő évtized törekvéseinek

monografikus terjedelmű, elméleti igényű általánosításaként Balassa könyve maradandó értékű.

A magyar modell mibenlétéről értekezve, az első évtized tapasztalatai alapján Xavier Richet (1981, 34-35. o.) a

következőket állapította meg. A gazdasági tevékenységek bővülő köre került terven kívülre, a tervlebontást

felváltó alkurendszer visszafordíthatatlanná vált. Ugyanakkor a változás nem lépte át a piacgazdaság kritikus

mértékét. Néhány évvel később megjelent magyar tárgyú monográfiájában a francia szerző - a később

tárgyalandó, eszkalálódó változások ellenére - tartózkodott attól, hogy a magyarországi rendszert egyfajta

szabályozott piaci modellként, a bürokratikus és a piaci rend közti harmadik út, a vegyes gazdaság példájaként

értelmezze. A záró fejezetekben [Richet (1989) 181-189. o.] külön is óv attól, hogy az 1956 utáni társadalmi

kompromisszum gazdasági lenyomatát összekeverjük a különféle piaci szocialista modellekkel. Felhívta a

figyelmet arra is, hogy a kompromisszumok annyira sajátszerűek és rendszertelenek voltak, hogy azok Kádár

11 A két kormánybizottság működéséről korabeli dokumentumok és levéltári kutatás alapján átfogó leírást ad Voszka Éva (1988)

monográfiája; itt csak a makrorendszer egészének összefüggésében tárgyaljuk, mint a parancsgazdasági elmélet által is axiómaszerűen

tételezett reálhatalmi központot és mint valós modellképző erőtényezőt. 12 Az összefoglaló főosztály élén az ő kezében formálódott egységgé a politikai döntéseket rögzítő tervdokumentum.





János politikai hatalmát aligha élhették túl. így pedig csak az elméleti általánosításra alkalmatlan egyedi,

sajátos konstrukció maradt.

A magyar modell kérdése azonban sosem maradt ártatlan elméleti felvetés. Különösen Csehszlovákia

megszállását követően a magyar pártvezetés kifejezetten megtiltotta a modellkénti elméleti általánosítást. Az ez

irányú kísérleteket, azok esetleges írásbeli felbukkanását rendre elfojtotta.13 Ezzel szemben rendszeresen jelentek

meg azok a hivatalos magyarázatok, amelyek a népviseletben vagy az étrendben megjelenő sajátosságok

szintjén értelmezték a magyar gyakorlat - a tankönyvi és/vagy szovjet klasszikus modelltől való - elhajlását. Ez

a védekező álláspont nemcsak nevetséges, de káros is volt, amennyiben önmagában véve gátjává vált a

mindenkori reformtörekvések belső fejlődéséből kinövő radikalizálódásának/kiterjesztésének. Gátjává vált

annak is, hogy más „testvérországok” reformerei hivatkozási alapul használhassanak - az 1957-es, illetve 1964-

1966-os vitákban már megfogalmazott - néhány kézenfekvő felismerést, például az információk

központosíthatóságának korlátairól vagy a központi döntések száma és hatékonysága közti fordított arányról.

E politizáltság elmúltával a kérdés úgy vetődik fel, hogy ha immár nem tilos, visszamenőleges hatállyal

értelmes-e modellértékűnek tekinteni az 1968 utáni - de 1988 előtti - magyar gazdasági mechanizmust? A

legtalálóbb e tekintetben Bauer (1983) fogalmazása, amennyiben ő a szovjet megoldás gyakorlati

alternatívájáról beszélt. Itt - és politikai értelemben - a lényeg az, hogy a bizantinus, teokratikus birodalom

kebelén belül létezett valami más, ami jellegzetesen nem olyan volt, mint az e rendszer szempontjából

különösen lényeges önértelmezés. Ez pedig - a birodalom életerejének kimerülésével - egyre erőteljesebb

kihívást jelentett, megmozgatta a hatalmon lévők és az alternatív erők gondolkodásmódját. Az 1981-es szovjet

pártkongresszustól kezdve követelménnyé vált egymás tanulmányozása, azaz a magyar megoldásra történő

pozitív hivatkozás is lehetségessé vált. Ami pedig az ellenzéki erőket illeti, tudható, hogy mind a lengyel

reformerek vitáiban [Balcerowicz (1995) 51-122. o.], mind a cseh [Klaus (1989)] sőt, az orosz reformerek piaci

radikalizmusában állandóan ott munkált a hosszú és ellentmondásos magyar reform - a fokozatosság - rossz

tapasztalataira hivatkozás. A cseh esetben a reform-közgazdaságtan mainstreammel való felváltása vált - Klaus

(1989) cikkének megjelenésétől kezdve - a hivatalos ideológiává (miközben a gyakorlat az elvtelenség határáig

menően kompromisszumkész maradt éveken át). Az orosz privatizálás fő céljává nem a hatékonyság növelése,

hanem a folyamat visszafordíthatatlanná tétele vált [Csubajsz-Visnyevszkaja (1993)]. Ebben - közvetve - az

idézett szerzők magyarországi helyszíni tapasztalatai,14 illetve azok sajátos értelmezése érhető tetten.

A magyar gyakorlat - önértékétől és konkrétumaitól, sőt eredményességének megítélésétől is jórészt független -

erjesztő hatását emelte ki offenzív „revizionista” reformkötetében Bársony Jenő (1987). A szerző - ekkor már a

kínai példára történő jogos15 hivatkozással - a piacosítás elkerülhetetlenségét, főként pedig a félmegoldások

elégtelenségét emelte ki fő, általánosítható tanulságul. A kötet a piaci koordináció általános érvényűvé tételét

szorgalmazta, immár a matyó hímzéstől vagy a kantoni konyhától függetlenedő érvrendszerben.

A magyar gyakorlat elméleti és nemzetközi jelentőségére mutat rá Nigael Swain (1992) monográfiája. Ebben a

szerző a késői magyar reformpraxist Alec Nove-nak a megvalósítható szocializmusról szóló utópiájával (1988)

azonosítja. Ez - Nove személyes közlése, továbbá a peresztrojkairodalom neoliberális „túlkapásai” ellen írott

cikkeiben foglaltak, vagy Kornai (1993a) szocializmuskritikájának elutasítása16 alapján - nem is alaptalan.

Mindkét esetben ugyanis arról van szó, hogy a „rendszertervező” tetszése (megítélése, értékrendje) szerint

adagolhatónak, keverhetőnek véli a bürokratikus és a piaci koordináció elemeit egy emberinek, kényelmesnek

vélt gazdaság és társadalom berendezéséhez.

Swain nagy elméleti és empirikus tárgyismeretre támaszkodva, részletesen igazolja azt, hogy a magyar

tapasztalat - legfelvilágosultabb időszakát tekintve - a legjobb kísérleti cáfolata a tetszés szerinti

vegyíthetőséggel kapcsolatos feltételezésnek. Ellenkezőleg: a magyar reformszocializmus dezintegrálódásában a

vegyes rendszerek eredendő borulékonysága jutott kifejezésre, hiszen a geopolitikai kényszer elmúltával

képtelenné vált önmaga újratermelésére. Más szóval, a gazdaságon kívüli - birodalmi - koordináció kiiktatása

mellett a piaci koordináció abszolút túlsúlyra jutása elkerülhetetlen és szükségszerű volt, bár a kortársak egy

részét ez is meglepetésként érte. Ez a felismerés - ismerve a harmadikutas törekvések elterjedtségét (térben és

időben) - nyilván túlmegy a walrasi egyensúlytalanság egy különösen szélsőséges esetének megfigyelésekor

adódó tudományos megállapítás jelentőségén, nemcsak mértékében, hanem jellegében is.

13 Szamuely (1986) történeti válogatását a kiadó a nyolcvanas évek reformhullámának kellős közepén két éven át visszatartotta a szerző által

e kérdésben - visszamenőlegesen - képviselt „helytelen” álláspont miatt. 14 Anatolij Csubajsz 1989-ben egy fél éven át a budapesti közgazdasági egyetem vendége volt; cikket is írt az intézmény lapjának 1990. évi folyamába. 15 1982-1984 között magas szintű kínai pártdelegációk zarándokoltak el a magyar „revizionizmus fészkébe”, a Közgazdaságtudományi

Intézetbe, majd többször is népes magyar reformküldöttséget láttak vendégül Pekingben. 16 Lásd a Külgazdaság hasábjain megjelent könyvbírálatát [37. évf. 1993. 9. sz., 75-78. o.].





Végül a magyar gyakorlat modellértékűségének egy másfajta - nemzetközi - jelentőségére mutatott rá Mizsei

Kálmán (1987, 1236. o.). E szerint a decentralizálás nem lehet ugrásszerű: a szovjet modellből nincs nagy ugrás

a szabad piacgazdaságba, mert a félpiaci, alkudozó társadalom kihagyhatatlan közbülső lépcsőfok az úton. A

nagy ugrás bajnokának tekintett Oroszország és Csehország kilencvenes évek közepére kialakult gazdasági

rendszere közvetlenül is igazolja e megállapítás tartós és elméleti érvényét. Más oldalról pedig a kínai rendszer

fejlődése is sok tekintetben e sémát követi, különösen az elmúlt évtizedben.

A „magyar modell” tartalmi vonásainak pozitív leírásához visszatérve: központi jelentőségűvé vált az a kérdés,

hogy mennyiben valósult meg az első évtized gyakorlatában - a korábban már taglalt tervezésen és pénzügyi

szabályozáson túl - a reform fő társadalmi célja, a vállalatok egyenjogúsítása. E kérdésre is csak kétértelmű

válasz adható.

A politikai berendezkedés lenyomataként a pártirányítás és az úgynevezett tervdöntések (a bürokratikus alkuk)

meghatározók maradtak - különösen a közepes és a nagyvállalati körben - a szabályozókkal, a pénzügyi

játékszabályokkal és az önszabályozással szemben. Nemcsak a KGST-beli tervegyeztetés, hanem a vállalati

stratégiai tervek/döntések kimunkálása is elképzelhetetlen lett volna a pártszervek „aktív gazdaságszervező

tevékenysége” nélkül. A hetvenes évtized közepére bevett gyakorlattá vált az ún. tervzsűrizés, amikor is az

ágazati tárca és a területi pártirányítás formálisan is jóváhagyta (vagy átdolgoztatta) a cégek tervét, holott az

utóbbi - 1968 után - elvileg nem is volt része a népgazdasági tervnek. A terv - elvileg csak információs céllal

készült - részletes számítási anyagát az irányító szervek rendre behajtották a jelentősebb vállalatokon. Az egyes

nagyobb megrendelések, a hiánycikkek - különösen az importáruk - beszerzése továbbra is a kijáró pártemberek

jóindulatától/eredményeségétől függött. Lakos Sándor és Jánka József írása szerint a vállalatok gyakorta maguk

ragaszkodtak a pártszervek közbelépéséhez és/vagy a tervutasításhoz, mert így tudták a legkönnyebben

csökkenteni a gazdálkodás kockázatát. Hasonló okokból váltak kedveltté a vállalati körben az állam vezérelte és

szavatolta KGST-kapcsolatok is [Lakos-Jánka (1979) 144-147. o.].

A fenti visszásságokra reagálva, a tervezőapparátusban megfogalmazódott az ágazati minisztériumok

felszámolásának ötlete,17 valamint az a követelmény, hogy minden egyes nagy horderejű (szerkezetformáló)

beruházási döntést csak a terv(ezési folyamat) keretében lehessen meghozni [Balassa Á. (1979) 106-111. o. és

116-119. o.]. Ez utóbbi természetesen naivitás volt, mert a totális rendszer lényegével állt volna ellentétben. Az

előbbi pedig technikailag kivitelezhetetlen, hacsak nem hoznak létre keletnémet mintára egy nagy,

középirányító szervekre épült „vállalati” szervezetet. Ott már valóban csak kézben tartható számú alattvaló

marad, a többi pedig helyi (megyei) irányításba adott kisvállalat, ami makroszinten úgysem számít. Az utóbbi

javaslatot többen is felvetették [Sárközy (1979) III. fejezet; Hoós (1976) 78-104. o.]. E megközelítés logikus

betetőzése volt az, amikor a vállalkozás legfőbb alanyává maga az állam válik, s - Lenin nyomán - a

népgazdasági tervező szerv egyfajta holdingközpontként működik együtt az óriásszervezetekkel [Kozma F.

(1980) 334-335. o.]. Ez ugyan zárt logikájú rendszer, ámde olyannyira ellentétes volt a Magyarországon 1954

óta uralkodóvá vált közgazdasági felfogással, hogy bevezetésének reális esélye nem volt, retrográd jellegét

pedig nyomban felismerték. Szupercentralizáció híján viszont nem volt nélkülözhető az ágazat mint a hatalmi

központ és a vállalatok közti erőátviteli rendszerelem.

Az ágazatok fennmaradása és a közvetlen pártirányítás elburjánzása, sőt 1972 utáni szakadatlan erősödése a

nagyvállalati körben általánossá tette a tervlebontás már bemutatott módon való továbbélését. Ehhez társult a

politikai eredetű, rögtönzött központi fejlesztési (ágazati) programok terjedése, a központi prioritások

elszaporodása, következésképp a „kiemeltség” és a „struktúrapolitika” tartalmi kiüresedése [Balassa Á. (1979)

207-214. o.].

A korábbiakban már idéztük azokat az elemzéseket, amelyek tényként állapították meg a magyar gazdaságban

kialakult beruházásingadozás rendszeresen visszatérő (ciklikus) voltát. Bauer Tamás (1981) kétkötetes

monográfiája két lépéssel ment tovább. Egyfelől bemutatta azt, hogy a beruházási ciklikusság nem magyar

sajátosság. A beruházásoknak a fogyasztással vagy a külkereskedelmi mérleggel szimmetrikus kilengése

rendszeres volt az összes tervgazdaságban. Másfelől azt is igazolta, hogy a szándékolatlan oszcillálás nem

küszöbölhető ki: a beruházási folyamat utólagos és tervszerűtlen alakulása központosított döntéshozatal mellett

épp oly elkerülhetetlen, mint a spontán rendben.

A befektetések központi kézbe vétele tehát nem jár kevesebb veszteséggel és nem vezet jobb műszaki/jóléti

teljesítményre, mint azt a különféle tervezési iskolák előszeretettel feltételezték. Ezért a „szocializmusnak”

tulajdonított különféle „gazdasági törvényekkel” elvileg sem lehet(ett) érvelni a „piaci ösztönösség és pazarlás”

17 Ez korlátozott mértékben megvalósult 1980-ban, amikor a nehéz-, a könnyű-, valamint a kohó- és gépipari tárcát egyetlen ipari minisztériummá vonták össze. Hasonló átszervezésre Oroszországban például csak 1996 augusztusában került sor.





ellenében. Ez a felismerés - nemzetközi jelentősége mellett - közvetlenül is formálta a nyolcvanas évtizedben

egyre inkább jelző nélküli piacgazdaságot igénylő elméleti megközelítéseket, és az általánossá vált szakmai

befogadókészséget is. Ez mind a mai napig jelentős különbség például az orosz vagy a keletnémet, sőt még a

lengyel, a szerb és a horvát közgazdasági gondolkodáshoz képest.

E felismerés tovább radikalizálódott Soós Károly Attila (1986) öt évvel később megjelent, hasonló léptékű

kötetében, amelyben a szerző a reform utáni magyar és jugoszláv gyakorlat összehasonlító elemzését végezte el.

A cikluselmélet számos részlete mellett Soós Károly Attila felvetette a reformok elégtelen hatékonyságát -

makroszinten, hosszabb idő átlagában. Ebben az összefüggésben kiemelt helyet kapott a nagyberuhzások téves

elosztása, amelyen a befektetések központi elrendezését megőrző brusi modell, valamint a folyó

nyereségérdekeltség elvi okokból sem lehetett képes segíteni. A tőkepiac középpontba állításával így a

piacgazdaságról szóló gondolkodás túllépett mindenféle szocializmuson és tervezésen, sőt a harmincas évek óta

művelt (és egyetlen tartós megoldásként magasztalt) irányított gazdaságon is. Soós kötete emellett középpontba

állította az egyensúlyőrző gazdaságpolitika - a pénzügyi megszorítások - és a decentralizáló rendszerbeli

intézkedések egymásra épülését, egymást erősítő voltát.

A ciklus természetét vizsgálva, a szerző kiemelte annak döntően politikai jellegét.18 Több példát is bemutatott,

ahol nem a reformok, hanem már az arra irányuló puszta szándék megfogalmazódása is mozgásba hozta a

politika ellenérdekelt erőit. Épp ebből vezette le a nyílt viták és - ezt követően - az explicit közösségi választás

elkerülhetetlen voltát a reformirányzat fenntarthatóvá tétele érdekében. A fenntarthatóság kérdése a latin-

amerikai tapasztalatok alapján a nemzetközi irodalomban a kilencvenes évek elejére került középpontba.

Az évtizedforduló folyamatai azonban a jaltai alkut felrúgó 1979. decemberi afganisztáni kaland és a politikai

szférára is átterjedt lengyel pluralizálódás 1981. decemberi puccsal történt elfojtása mint határkövek kijelölte

mederben ment végbe. A szovjet birodalmi keretek meghaladása - az amerikaiak vietnami megfutamodását

(1975) követő csúfos iráni (1977) és nicaraguai (1979) kudarcai, valamint az eközben csak erősödő szovjet és

kubai kalandozások idején - egyáltalán nem tűnt lehetségesnek.

Ugyanakkor a rendszer belső megújuló képessége mellett a megújíthatóságába vetett hit maradéka is elillant. Ezt

a mindkét végén zárt alagútban vergődést és reménytelenséget az elemzők az önmagába záródó, önmagát

újratermelő, ésszerűtlen és hatékonyságot nélkülöző zárt rendszer leírásával érzékeltették. Laky Teréz (1980,

37-39. o.) a recentralizálás belső törvényszerűséget követő elkerülhetetlenségéről írt. Ez végső fokon a vezetők

és a vezetettek érdekközösségét jelenítette meg, azaz nem pusztán „sötét erők mesterkedtek”. A pénz szerepéről

értekező Tardos Márton (1981) bemutatta: ahol a különféle területeken képződő egységnyi forint vásárlóereje

nem azonos, ott lehetetlen a döntéseket lejjebb adni, mert az alacsonyabb szinteken - nem lévén mérce és

iránytű - semmivel sem lehet jobban dönteni, mint a hierarchia felsőbb szintjein. A döntések visszavételével

viszont az 1966-ra már a pártvonalon is megbukott parancsgazdaság állt helyre, a maga torzulásaival.

A hasonló témájú írásokat Kornai János (1980) könyve, A hiány tetőzte be. A kötet valószínűleg minden idők

legnagyobb magyar közgazdasági világsikerévé vált. A siker titka - részben legalábbis - a szerző sajátos és

sikeres hídverési kísérlete a Kelet és a Nyugat közgazdasági világa között. Előző - ugyancsak egy tucat nyelvre

lefordított - kötetének, az Anti-equilibiriumnak (1971) a nyomába lépve, Kornai elemi ismeretekből építette fel

saját rendszerét, eközben a hétköznapi megfigyelésekre és a nyugati közgazdaságtan bevett fogalmaira épített.

Ily módon a szovjet birodalom - nyelvileg és intellektuálisan egyaránt - zárt világa megközelíthetővé vált a világ

közgazdaságtana mint fogyasztóközönség számára. Bár egyes téziseinek magyarázó erejéről másfél évtizedes

nemzetközi vita bontakozott ki, a könyv egészének koncepciója, továbbá az általa kialakított fogalom- és

eszközrendszer a világ minden táján az elemzők közkincsévé vált. A puha költségvetési korlát, az állami

paternalizmus, a gazdaság monetizálása és sok más tétele is a standard közgazdaságtan elemévé vált.19

Elemzésünk szempontjából nem az a perdöntő, hogy mennyire (volt) erős a birodalmi rendszer és a

hiánygazdaság közti kölcsönös és egyértelmű megfeleltetés. Elmélettörténeti szempontból inkább azt érdemes

kiemelni, hogy a kötet a parancsgazdaságot logikailag zárt rendszerként láttatta, ahol minden egyes rész

összefügg egymással és a rendszer egészével. Ebből adódóan - a korszak gondolkozását térségszerte jellemző -

részintézkedések, így az árreform, az átszervezés és hasonlók eleve zsákutcának minősültek. Mivel a részleges

reformok ekkor már három évtizede az egész „béketáborban” a gazdaságpolitika fő csapásirányát jelentették, ez

korántsem volt ártatlan - vagy pusztán technikai jellegű - felismerés.

18 Több más szerző kísérelt meg tisztán gazdasági magyarázatot adni, részben formalizált modellek segítségével is, megítélésünk szerint azonban átütő erő nélkül. Az említett értelmezések érdekesek, de a folyamat megszűntét és a mögöttes politikai tartalmat nem tudták

kellőképp megmagyarázni. 19 Ezt jelzi például az EBRD és a Világbank 1996. évi regionális jelentése: mindkettőben magától értetődő természetességgel használják Kornai terminológiáját és megállapításait.





Mi több, Kornai e ponton gondosan elkerült minden olyan megjegyzést, ami a politikai berendezkedésre vagy a

gazdaságpolitikai célok megválasztásának jellegére és természetére utalt volna. Ezzel a megreformálhatatlanság

mélyrétegét, strukturális jellegét állította előtérbe - maradandó érvénnyel. Ezt az üzenetet különösen

egyértelművé tette a záró rész gondolatmenete, amiben az emberi tervezésnek és cselekedeteknek - a társadalom

intézményi és szerkezeti tényezők alkotta szövetével szembeni - korlátozott mozgásterét emelte ki. Ez az üzenet

pedig a közgazdászszakmán messze túl is visszhangra lelt.

Kornai 1956-os kötetét idéző, közvetlen politikai/intézményi elemzést is tartalmazó nagyhatású elemzésében a

pénzügyminiszter tanácsadója Antal László (1979) alkudozó társadalomként 20 írta le az új mechanizmus világát.

A hiány szerzőjétől eltérően, Antal László végső soron a politikai felépítmény természetére vezette vissza a

hűbéries függőségi viszonyok visszaépülését. Ha a hiánygazdaság elméletét könnyen összhangba lehetett hozni

a parancsgazdaság közkeletű nyugati felfogásával, Antal László inkább az alattvalók hatalmát domborította ki.

Szerinte a vezetők sok tekintetben a vezetettek - a nagyvállalatok és a kijáró területi pártemberek -

érdekszövetségének foglyai. Ahol a szovjetológia csak a kíméletlen utasítást látta, ott Antal kölcsönös

függőséget és kölcsönös kiszolgáltatottságot dokumentált. Az érdekközösségek többnyire nem ideológiai

töltetűek voltak, s nem fedték át a formális (érdek)képviseleteket sem. Miközben mindenkinek csurrant-

cseppent valami, a hatékonyság és a racionalitás már látszatként se maradt meg, sem mikro-, sem

makroszinten. Antal 1977-ben írt, de csak három év múlva megjelent diagnózisa, csakúgy, mint Laky (1980)

szociológiai leírása részint robbanékonyabb volt Kornai száraz leíró fejtegetéseinél, részint viszont - szemben

Kornai kívülállásával - jól illett az új mechanizmus feltámasztási kísérletébe. Ha a sokszereplős játszmában

sosincs abszolút Fekete Péter, akkor a nép vezetésére hivatott kormánytól sem indokolt többet várni, mint ami

„objektíve lehetséges”.

3. A vállalkozás az új mechanizmusban: vízió, remény vagy valóság?

Eddigi fejtegetéseinkben a makromegközelítés volt túlsúlyban. Ezért a rendszertervvel (az 1966-os, valamint a

piacgazdasági modellhez) való összehasonlítás kapcsán előtérbe kerültek a reform utáni korszak

gazdaságpolitikai és intézményi (birodalmi) korlátai. E (kézenfekvő) korlátok elismeréséből azonban

elhamarkodott lenne arra következtetni, hogy az új mechanizmus utáni Magyarország is csak egy volt a

tervgazdaságok sorában, amelyek - végső fokon - mind egyformán feketék. Már az eddigiekből kitűnt, hogy ez

sem makroszinten, sem a tervezés és a pénzügyi irányítás, valamint a vállalati reálönállóság metszetében nem

volt igaz. A párhuzamok ellenére mind a gazdálkodásban, mind a gyakorlatban a központosítás immanens

határainak nyílt elismerése jellemezte az országot.21 Meglehetősen világosan megfogalmazták azokat a

korlátokat, amelyekbe bármely reformkommunista vagy piaci szocialista/harmadikutas elképzelés

elkerülhetetlenül beleütközik.

A nyolcvanas évtized gondolati fejlődését azonban aligha érthetnénk meg, ha megfeledkeznénk arról, hogy a

környezetet és a kísérleti terepet adó gazdasági rendszer gyakorlatilag nagyon is kézzelfoghatóan elütött a több

közép-kelet-európai országban tapasztaltaktól. Ez nemcsak az élet minőségében volt így - például jobb

élelmiszer-ellátásban, színvonalasabb könyvkiadásban, a magánélet viszonylagos tiszteletben tartásában, a

korlátozott utazási szabadságban -, hanem a gazdálkodás mindennapjaiban is tetten érthetővé vált.

1968-ban Magyarországon két olyan nagy lépést is megtettek, amit Oroszországban csak a Gajdar-irányvonal (a

„sokkterápia”) bukása után, 1992 szeptemberében: a) eltörölték az összes kötelező tervmutatót, b) eltörölték a

központosított inputkiutalás rendszerét. Ráadásul 1970-1971-ben liberalizálták a mezőgazdasági

termékfelvásárlást (ez Oroszországban 1996 végén sem volt még így). Fokozatosan létrejött a termelőeszközök

nagykereskedelme is [Köbli és szerzőtársai (1988)]. Mindeme változások hatására a vállalatvezetés sok

területen magára maradt, és önálló döntési helyzetbe kényszerült, sokféle innovációt is alkalmaznia kellett [Laki

(1984)]. A legtöbb termék, probléma, helyzet vagy pénzügyi kérdés túl kicsi, számuk is túl sok ahhoz, hogy a

felső szinten kezdjenek el alkudozni róluk. Ezekről - tetszik-nem tetszik - helyben kellett dönteni. Ez

fokozatosan átalakította a vállalatok viselkedését: sokszínűvé és több tekintetben a parancsgazdaság

mikroökonómiájában tételezettől eltérővé téve azt.

20 Ez a kifejezés eredetileg a korporativista jóléti államokat bíráló Nobel-díjas Leif Johansentől (1976/1981) származik. Az eredeti

megjelenés helye a Kyklos. Ez a folyóirat a hazai szakirodalom egyik legritkábban idézett forrása, a magyar nyelvű változat pedig csak négy évvel Antal művének megszületését követően látott napvilágot a Gazdaságban. 21 A hivatalos pártbrosúra maga is hangsúlyozta ezt, például az árak, a műszaki fejlődés és a külgazdasági kapcsolatok, sőt utóbbiaknak a

belföldre, a makrorendszerre gyakorolt hatása kérdésében is [Hoós (1980) 202-215. o.]. Hoós óvott a bürokráciától és - homályos megfogalmazásban - a piactisztító csőd intézményesítését is szorgalmazta.





Ez a felismerés a magyar empirikus vállalatkutatás egyfajta összegzéseként adódott. Az irányzat a hazai kritikai

társadalomtudomány egyik legeredményesebb és legeredetibb irányzatává nőtte ki magát. A szerzők - többnyire

a reformideológiából és a hivatalosságból kiábrándult kutatók - a vállalkozó szempontjából írták le a korabeli

magyar valóságot. Az első reformévtized fejleményét összegző kötetben [Tardos (szerk.) 1980] a szerzők a

hierarchikus függőség túlsúlyával igen nehezen összeegyeztethető magatartási sokféleséget dokumentáltak.

Az új mechanizmus menedzserei egymással versengő stratégiákat alakítottak ki, a siker kulcsa rendre más volt.

Egyesek a hivatal jóindulatának, mások saját lábukra állva, önmaguknak köszönhették eredményeiket. Egyesek

megvédték a piacuralmat, mások versenyben győztek. Volt, aki a keleti piacon „kaszált”, s volt, akinek a

nyugati kooperáció jött be. Sok helyütt megszűnt a monopolhelyzet, javult a vállalatvezetés színvonala is, más

esetben viszont a változatlanság bizonyult sikeresnek. Volt, amikor a növekvő vállalati önállóságot csak arra

használták, hogy meghúzódjanak a védett KGST-piacok szélárnyékában. A nagyvállalatok kezdeményezői és

haszonélvezői voltak az ágazati tárcák kedvelte KGST-szakosítási és együttműködési programoknak. A tsz-

melléküzemágak és az ipari szövetkezetek viszont sokszor valódi vállalkozószellemben léptek fel. Mások

inkább beszállítóik beolvasztásával növekedtek. Kiütköztek a forgalmazás megmaradt hiányosságai, az elemzők

pedig a vállalkozások életképességét megalapozó nagyobb szabadságot szorgalmazták.

A vállalati magatartás és a sikeres stratégiák sokszínűségét dokumentálják Lányi (1979) és Laki (1979)

elemzései. Kimutatták: az állami védőernyő gyakran lyukas, gyakran vezetett téves döntésekre. Minél kevésbé

hatott az állam technológiapolitikája, annál sikeresebbnek bizonyult az innováció. Ez közvetve igazolta a

vállalatvezetők megnőtt mozgásszabadságát.

Kiterjedt empirikus kutatások tárták fel a vállalatvezetők körében igen elterjedt elégedetlenséget, ami a KGST-

piac igénytelensége és innovációellenessége, [Drechsler és szerzőtársai (1982)], valamint az általuk már

megszokott önálló kezdeményezést teljesen kizáró volta miatt [Rácz (1982)]is általánossá vált. Emiatt egyre

inkább nyíltan nyugati partner után néztek minden, valóban új kérdés megválaszolására, stratégiai, technikai

vagy piaci ügyekben egyaránt [Szatmári-Muskovics (1984), Inotai (szerk.) 1984]. A gazdaságpolitika sosem

kezdeményezte ezt a súlypontáthelyezést. Valójában inkább a vállalati szférában spontán végbement irányváltás

alapozta meg a kereskedelem és az általános gazdaságpolitika évtized végi reorientációját.

A gazdasági szabadság növekedése az egyén szintjén is érezhetővé vált. Az országban - a szocialista

viszonyokhoz képest - enyhe volt a hiány, az egyensúlyra törekvő árpolitika növelte a fogyasztói szuverenitást.

Az egyén nemcsak megtehette, hogy erejét és idejét saját céljai szerint optimalizálja, hanem - az emelkedő árak

és a korlátozó jövedelempolitika harapófogójában - erre rá is kényszerült. Tömegessé vált a második

gazdaságban való részvétel. A kérdés kutatása a hazai közgazdaságtan különleges és sajátos nemzeti vonásává

nőtte ki magát.22 A „szocialista embertípus” helyén egy, a racionális várakozások elméletébe illő és az idejét

optimáló, homo oeconomicus tömeges jelenléte volt megfigyelhető [Gábor (1979)]. A témakör térségszerte

úttörő, és jelentős nemzetközi visszhangot is kiváltott monografikus feldolgozása [Gábor-Galasi (1981)] a

második gazdaság és a hivatalos gazdaság békés együttélését és egymásrautaltságát emelte ki. Ez szemben állt a

„valódi magán” vállalkozást a félállamival élesen szembeállító közkeletű nyugati tankönyvi szemlélettel.

Az idő múlásával és e szürkeszektor kiterjedésével - ami a nyolcvanas évtized közepére már négymillió embert

érintett [Révész (1985)] - a bürokratikusan túlszabályozott első gazdasággal való ütközés elemei erősödtek fel.

Gábor (1985) utóbb már két aggasztó vonást is kiemelt: a második gazdaság vállalkozója nem kockáztat saját

vagyont,23 másrészt jövedelmet termel ugyan, de legalizálása esetén sem kerül összhangba a hivatalos gazdaság

folyamataival: ettől elkülönülő, párhuzamos rendszerré válik, és tartósul.

A szürkegazdaság kiterjedését erősítette a - munkaidőben, állami tulajdonú munkaeszközökkel - maszekolás

legalizálása és kiterjesztése az iparban is a vállalati gazdasági munkaközösségek (vgmk) engedélyezésével. Bár

e kezdeményezésekre is jellemző maradt, hogy a jövedelemtermelő funkció erősebb volt a jövedelem-

újraelosztónál, az empirikus elemzés [Laky (1984)] azt emelte ki: a gazdasági viszonyok sehol sem kedveztek a

kisvállalkozás önálló életre keltésének. Az alaphelyzet a tőkeínség volt, aminek leküzdésére remény sem

mutatkozott. A többségi felfogás akkor is hosszú távú adottságnak tekintette a kismagántulajdon

korlátozottságát, a közepes magántulajdon szövetkezeti formájú működtetését, ha emellett valós

versenyviszonyokat és a befektetési lehetőségek liberalizálását is szorgalmazta [Falusné (1986) 248-252. o.].

Más elemzők külön is kiemelték: a második gazdaság bajnokainak nagyra növésével - a törvényi korlátozás

feloldása esetén - nem nő át „magától” valós kapitalista tulajdonná, hiszen magatartási szabályaik és

22 Ennek az irányzatnak nagyívű és jól dokumentált bemutatására Sik Endre (1996) önálló tanulmánya vállalkozott, teljes körűnek mondható

irodalomfeldolgozással. 23 Márpedig ez a vállalkozás közgazdaságtani definíciója.





megélhetésük az állami szektorral való szimbiózishoz köti őket [Gábor (1986)]. Ez mai szóhasználattal azt

jelenti, hogy a liberalizálás/deregulálás csak szükséges, de messze nem elégséges feltétele a valódi piacgazdaság

kiépülésének. E felismerésre a nemzetközi szervezetekben közel egy évtizedes késéssel jutottak el.

Az állammal szembenálló, de az egyenjogú versenyre távlatilag sem számító „kisvállalkozó” számára

természetesen a kapitalizmus sem kínálkozott vonzó távlatnak. A tömegjelenséggé vált maszekolás sajátos

ideológiájaként és kortüneteként alakult ki a Liska-jelenség, ami a nagy állam és a nagy tőke szomszédságában

egyaránt szorongó „kisvállalkozó” életérzését szólaltatta meg a maga plebejus harsányságában. Kortünet volt

annyiban is, amennyiben a totális államosítás (a szocializmus) már nem, a szabad piacgazdaság még nem volt

elfogadható, de legalábbis reális egy sor - amúgy gazdaságilag tettre kész - ember számára, akik a hivatali

karrier útján semmi jóra sem számíthattak (a növekedés lelassulása és a kádári rendszer elmeszesedése miatt).

Liska Tibor nézeteiről nem mondható el az, hogy akár eredetiségükben, akár kritikai tartalmukban felértek volna

a korabeli „akadémikus” vagy „kemény” közgazdaságtanhoz, mozgósító hatásuk azonban meghaladta azt. Ez

felfoghatatlan lenne a szerző rendkívüli kisugárzású, sok tekintetben profetikus személyiségétől

elvonatkoztatva. Mint minden próféta esetében, nála is a személyesség hatása (volt) az igazán magával ragadó,

bár kétségtelen, hogy a főirány képviselőit is nézeteik tisztázására szorította, a vitát pedig „az utcára vitte”.

Liska már az ötvenes és a hatvanas években is szembekerült a hatalommal, emiatt egyfajta belső

visszavonultságban élt (eközben filmfőszerepet játszott, egyetemen állása volt) a Kádár-rendszerben maga volt a

megtestesült ellentmondás. Nem üldözték, és nem tették lehetetlenné, mint Péter Györgyöt, Ausch Sándort,

Bibó Istvánt, nem szorították a margóra, mint Kosáry Domokost, Donáth Ferencet, Szűcs Jenőt vagy Andorka

Rudolfot, emigrációba sem kényszerült, mint Balassa Béla, Szelényi Iván, Heller Ágnes, Kemény István,

Márkus György, s a szamizdatba sem szorult, mint Kis János, Bence György, Vajda Mihály, Hegedűs András

vagy Haraszti Miklós. Egyik fő műve, az Ökonosztát (1965/1988) sokáig kéziratban maradt, végül csak akkor

jelenhetett meg, amikor a vita már túllépett a benne foglalt gondolatokon. Másik fő műve az Antioroszlán

(1990), ez Kornai és Galbraith „állampárti” nézeteit vitató két tanulmányból és három interjúból áll, címe a

francia utópista szocialista Fourier művére utal. Az Ökonosztát pedig Liska szabad versenyes szocialista

modelljének elvi vázlata a hatvanas évek közepéről, amit többen a kuponos privatizálás korai szellemi

előfutáraként méltatnak.

Liska nem is könyveivel vált a magyar közgazdasági gondolkodást és a társadalmat formáló erővé, hanem főleg

nyolcvanas évek eleji előadás- és vitasorozatával, amiben gondolatait közkinccsé tette. „Egyszerű oktató” létére

nyilvános vitasorozatot rendezhetett hétről hétre, több száz résztvevővel a közgazdasági egyetemen. Ott, ahol

eközben a „pöttyös emberektől” a szakszeminárium-vezetés jogát is megvonták egy kerületi pártbizottsági

telefon hatására. Az egyre népszerűbb - utóbb már az Economist által is méltatott - happeningek vonzereje alól a

szakma legnagyobbjai se vonhatták ki magukat. Az így provokált vitákat összegzi a Síklaky István (1985)

szerkesztette kötet, ami kétségkívül jelentős kordokumentum.

Liska Tibor a maga harmadikutas, antielitista, profetikus lendületében a harmincas évek népi íróinak szellemi

hagyatékát folytatta, s írásait áthatja az újrafelfedezés öröme [Lengyel (1985) 107-108. o.]. Ugyanígy lépett fel,

amikor egy, a szocializmuson és a kapitalizmuson „túli” versenygazdaság modelljével hívott ki maga ellen

mindenkit. Eközben nem vesztegetett sok szót a tulajdonlás, a piac, a verseny és a szabályozás ama

sokrétűségére, ami a mai gazdasági rendszereket és az ezeknek szentelt irodalmat jellemzi. Liska - a korabeli

nyugati közgazdaságtantól élesen elkülönülve - egyetlen „helyes” megoldás népszerűsítését tartotta fontosnak.

Ezzel szerinte meghaladhatók volnának azok az ellentmondások, amelyekkel az eddig ismert gazdasági

rendszerekben sehol sem tudott megbékélni.

Ugyancsak a prófétaság sajátosságaként, nézeteit a külvilág24 - a hallgatóságon és a személyes ismeretségen

kívüli kör - számára tanítványa és híve, a szakképzett oktató, Bársony Jenő (1981) cikkéből ismerhette (és

ismerheti) meg bizonyos rendszerességgel. Liska kétfrontos harcot hirdetett: egyfelől a személytelen s így nem

ösztönző állami tulajdon, másfelől az öröklődő, monopolizálódó, ezért szintén nem ösztönző magántulajdon

ellen.25 A megoldást a mindenki által egyként öröklött és szabadon használható társadalmi örökség, továbbá az

egyes tulajdonelemek rendszeres árverésekkel történő, időről időre megújuló használatba adása jelentené. így

szerinte megőrizhető lenne a verseny és az ösztönzés, továbbá az egyenlő esélyek elve, egyszerre kapcsolható ki

a bürokratizmus és a plutokrácia is.

24 Értve ezen a nemzetközi szakmai közéletet is; az idézett Bársony-cikk Acta Oeconomicában közölt angol nyelvű változatára a hivatkozás

a Cambridge Journal of Economics 1996. évi 3. számában bukkant fel. 25Két jellemző idézet a szerzőt akadémiai doktori címhez juttató Antioroszlánból: 1. Hiányszocializmus egyenlő szocializmushiány (52-63. o.); 2. az 1990 januárjában keletkezett záró interjú címe: Jön a pénz diktatúrája (207-220. o.).





Mondani se kell, hogy a gomba módra szaporodó - a túltengő állami bürokrácia és a tulajdoni korlátozások

mellett valós versenyhelyzetre nem számítható - „kisvállalkozások” világában ez a felvetés milyen nagy

visszhangra lelt. Nem üldözte a hatalom sem, hiszen ez - a szocialista vállalkozás ideája - alternatívát jelentett

az immár a hazai reformerek által, a második reform keretében követelt, valódi tulajdoni reform kihívásával

szemben. Ez ugyanis egérutat adott a magántulajdon további elutasítását megkövetelő ideológiai ortodoxia

számára [vö. Kornai (1992c), különösen 792-794. o.].

Liska Tibor fellépése mégis előrevivő volt, amennyiben offenzív ideológiával támogatta meg az 1981-es, akkor

csupán belkereskedelmi osztályvezető által jegyzett leiratban épphogy engedélyezett (és ezért az agitpropos

éberség állandó szemrehányásait elviselni kényszerülő) korlátozott „kisvállalkozási” kört. Nyilvánosság elé vitt

olyan vitákat, amelyek különben szűk - tudományos és államigazgatási - körben zajlottak. Társadalmi

követelménnyé tette a vállalkozáspártolást és a bürokráciaellenességet, példát adott civil kurázsiból, segítette

helyreállítani az egyetemre - mint nyílt vitákból építkező szellemi műhelyre - vonatkozó hagyományos

szemléletet.

Elmélettörténeti értelemben azonban Liska modellje sem eredetinek, sem érdemében előrevivőnek nem volt

mondható. A gondolat először a pétervári egyetemen tanító, utóbb onnan Lengyelországba áttelepült Borisz

Bruckusz (1922) írásában vetődött fel. Ő - a varsói egyetem tanáraként - nagy hatással volt az egész piaci

szocialista vitára, elsősorban az Oskar Lange híres cikkében (1938/1976/1994) kifejtett piaci árveréses

tőkeértékelési gondolata révén. Utóbbi a köztulajdon mellett elérhető hatékonyság legfőbb biztosítéka. A

társadalmi örökség mint szétosztható jószág Rose és Milton Friedmannél (1981, 110-117. o.) jelenik meg,

mégpedig a legszegényebbeket kompenzáló negatív jövedelemadó (természetbeni juttatás) formájában.26 A

harmadik útnak mind önigazgató, mind versenypiaci szocialista változatában óriási irodalma van (és volt már a

Liska-modell kidolgozásakor is). Ezek közül a hazai gyakorlatban közkézen forgott Ota ik (1967), Szamuely

László (1971) és főképp W. Brus (1966) írása.

Az előzményeknél és a részleteknél azonban fontosabb az az összefüggés, amire a kérdéskört összegző írásában

Leszek Balcerowicz (1995, 45-48. o.) mutat rá. Nevezetesen, hogy a piaci szocializmusról szóló vita nem

pusztán azért nem befolyásolta a reformpolitikusokat, mert utóbbiak nem ismerték mibenlétét. Fontosabbnak

bizonyult az, hogy a piaci szocialista és a harmadikutas elmélet axiomatikus szinten vonatkoztat el mindazoktól

a súlyos kérdésektől, amelyek megválaszolása bármely gyakorlati gazdaságpolitika veleje. így valójában nem is

lehet olyan üzenete, amit a döntéshozók - kellő kifinomultságuk esetén - vehetnének.

Liska Tibor modelljében nem pusztán a tulajdoni agnoszticizmus jelenti az akadályt, hanem a tulajdonlás

sematikus felfogása, a tulajdon és a verseny, a tulajdon és a pénz, a tulajdon és a gyakorlását megvalósító

intézmények közti kapcsolat hiánya, azaz a rendszerszemlélet mellőzése. A magyar közgazdaságtan fontos

előnye volt - már ekkor - a nemzetközi beágyazottság felismerése, s az ebből fakadó korlátok, kényszerek és

feladatok elméleti szintű rendszerezése, ami Liskánál fel sem merült. A tulajdoni kérdés a (következőkben

tárgyalandó) második reform és a (korábban már tárgyalt) pénzügyi integrálatlanság - belső és külső

konvertibilitáshiány - összefüggésében, azaz rendszerszervező tényezőként vetődött már fel a nyolcvanas évek

elején, nem lecsupaszított magányosságában.

Ha a magyar közgazdaságtan egyik eredményét ma épp abban látjuk, hogy rendszerszerű megközelítése miatt

egyre feltartóztathatatlanabbul haladt a standard nyugati gazdaságelmélet bevett alaptételeinek felismerése és

elfogadása felé,27 Liska Tibor elméletéből épp e két előrevivő elem hiányzott.28 Ezért nyolcvanas évekbeli

népszerűsége elsősorban kortünetnek, nem pedig időtállósága bizonyítékának tekinthető. Népszerűsége

elősegítette, egyben meg is jelenítette a tervirányítási rendszer szétesését, az inkább csak megtűrt, semmint

támogatott spontán folyamatok túlsúlyra jutását.

A bürokráciaellenes forradalom [Bársony (1981) 42. o.] fennhangon történő hirdethetősége már önmagában

véve is újabb átfogó, az 1968-asnál radikálisabb reform előjelévé vált. A társadalmi reakció a koordinációs

mechanizmusok gyenge és ellentmondásos hatására defenzív és sokszor torz volt. A funkcionális elkülönülés

hiánya a szabályokat s így a szabálykövető magatartást is esetlegessé tette, bevetté vált a korrupció [Bogár

26 Részletes javaslatként kifejtve a társadalombiztosítás reformját körvonalazó gondolatmenetben vetődik fel. 27 Balcerowicz (1995) idézett könyvének első részében közölt tanulmányai kézzelfoghatóvá teszik ezt a párhuzamot, ami a lengyel és a

magyar közgazdasági gondolkodásban időben is egyidejűleg ment végbe. 28 Az Ökonosztát (1965/1988) lényege a 33-43. o. tanúsága szerint nem más, mint az ügyesebben működtetett társadalmi tulajdon. A nagy

találmány, a javaslat pedig a 255-276. o. szerint a szocialista tervpiac, ahol a konkurencia ex ante hozza ki azt az eredményt, amit az

anarchikus kapitalista piac csak utólag. Ez pontosan megfelel Lange (1938) javaslatának, annak ismert gyengéivel. Figyelemre méltó, hogy a kötetben sem erre, sem másra nemigen történik hivatkozás, Hernádi Gyulát és Lenint leszámítva.





(1980) 43-44. o.]. Ez pedig rányomta a bélyegét az egy évtized múltán túlsúlyossá váló piacgazdaság

kialakulására és működésére is.

4. Második reform helyett gazdasági szükségállapot

A „hivatalos” reform-közgazdaságtan ekkoriban az ígéretes vállalkozások piaci jellegű tőkeellátásának és így a

beruházások hatékonyság szerinti allokálásának mint az önszabályozás és az eredményesség biztosítékának

szempontjából vezette le a második reform szükségességét [Nyers-Tardos (1981) 18. o]. Jellemző módon tehát

éppen abból, ami a szocialista vállalkozás eszméjének központi eleme, ámde Liska modelljéből hiányzik. A

szerzőpáros ugyan az 1966-os dokumentumok és a reformeszme természetéből egyaránt fakadó önfejlődésre

tette a hangsúlyt, javaslata azonban túlmutatott az 1966-os kompromisszum szabta kereteken. Ezáltal voltaképp

sokkal radikálisabb álláspontra jutott, mint a „múltat végképp eltörölni” kívánó, ámde a megvalósítandó

gazdasági rendszer meghatározó elemeiről hallgató vállalkozói szocializmus. A tőkepiac, az önszabályozás

ugyanis akkor is túlmutat a tervgazdaságon, ha a versenyszférát - ekkor még - elég szűkre szabták a

javaslattevők.

A második reform követelése [Bauer (1982)] voltaképp rendszerbe foglalása révén forradalmasította a

„hivatalos” közgazdaságtanban szétszórtan már felbukkant reformjavaslatokat, s arra bíztatott, hogy az általa „se

terv, se piac”-ként leírt változatot tudatosan vállalt politikai döntéssel kell meghaladni.

A korábbiakban adott vázlatos összegzésünkben már rámutattunk: másfél évtized tapasztalata és elméleti

fejlődése birtokában hozott szakmai érvek újabb reformot indokoltak volna. Igaz volt ez még az egypártrendszer

kádári - tág, népfrontos - értelmezését elfogadva is.

Egyfelől több elemzést is idéztünk, amelyben megfogalmazódott a külgazdasági alkalmazkodás és a belső

gazdasági rend szerves összefüggése. Érdekes módon ebben - a két kérdés szerves összekapcsolódásában, illetve

az egyes kérdésekre adott válaszok egymásra épülésében - a vitázók nagyon is eltérő csoportjai is egyetértettek,

sőt programjukat is e szerint fogalmazták meg [Nyers-Tardos (1979), Kozma F. (1980) 308-346. o., Köves-

Oblath (1980), Bognár (1979)]. Másrészt a külgazdasági feltételek romlása mellett az évtizedfordulón már

nyíltan lehetett beszélni arról, hogy 1968-ban az eredeti elképzeléseknek csak egy részét vezették be, majd

1972-től még azt is jórészt visszavették. Az önreprodukáló zárt rendszerről, a nyereség mint fejlesztési mutató

elégtelenségéről, a pénz szerepéről időközben feltártak, valamint a vállalati önállóság ellentmondásai az 1966-os

kompromisszumok - a mechanizmusfékek - kártékony és bénító hatására utaltak. Az irányítási és a szervezeti

rendszer, a pénzügyek és a KGST terén egyaránt új megoldásokat lehetett és kellett találni, a korábbi politikai

tabukon a rendszeregész megőrzésének céljából is túl kellett volna lépni [Bognár (1980), Berend (1982), Nyers

(1982), Bródy (1983)].

A pusztán „technikai” jellegű javaslatok is rendre túlmutattak az 1966-os kompromisszum keretein. A gazdasági

reformot nem lehetett elválasztani a közigazgatásitól, s megfogalmazódott az egységes, ágazatközi tulajdonosi

minisztérium gondolata, a tulajdonosi és a szabályozási funkciók szétválasztásának alapvető igénye [Sárközy

(1981) 29. és 33. o.].

A gazdasági elemzés világosan kimondta: szakítani kell az indirekt irányítás - voltaképp még az 1957-es Varga

István vezette bizottságból származó - eszméjével, ahol a piac nem más, mint a központi, magasabb rendű tudat

által eldöntött folyamatokat lefuttató eszköz, s helyét az önszabályozó piacnak kell átvennie, tulajdoni

pluralizmusra épülve [Antal (1982)]. A gazdaságpolitikai vitákba negyedszázados kényszerű távolmaradás után

visszatérő Kornai János (1982, 30. és 32. o.) világosan kimondta: semmilyen piacszimuláció sem pótolja a

valódi piaci versenyt. Kiemelte azt is, hogy „konzervatív” (értsd: kvázisztalinista) ideológiával nem lehet

önerősítő, decentralizáló reformokat végbevinni, mert utóbbiak fennakadnak az előbbiből adódó fékeken. [Vö.

párhuzamosan Berend (1982) is.]

Ekkor fogalmazódott meg, hogy a vállalkozás mint az állam által nem korlátozott tényezőkombináció igénye,

továbbá az, hogy a vállalati struktúra és ennek összefüggésében a termelési szerkezet is spontán alkalmazkodási

folyamatban alakulhasson [Lányi (1982)]. Hangsúlyozottá vált, hogy a reform hatálya alól 1966-ban politikai

megfontolásból kihagyott területeket is be kell vonni. E tekintetben a mezőgazdaság jelentette volna a

legnagyobb áttörést [Komló (1982)]. Ágazati-technikai javaslatok között szerepelt a viszonylati irányváltáltás és

a külkereskedelmi monopólium feladásának követelménye is [Kádár (1983)], ami 1966-ban még szentségtörés





lett volna. Ekkor fogalmazták meg: a reformlépések alapja az államigazgatástól elkülönült tőketulajdonosi

szervezet29 létrehozása és a vezetői érdekképviselet kialakítása [Sárközy (1982) 83-84.o.; Varga György (1982)].

Ekkor vetődik fel - igaz, kezdetleges és kidolgozatlan formában - az az áttörést jelentő gondolat, hogy a piac

csak a maga totalitásában működőképes, azaz az árupiacot ki kell egészíteni tőke- és menedzserpiaccal, a

gyáregységeknek pedig önállósulási jogot kell adni a szerves szervezetfejlődésükhöz [Kopátsy (1983) 252-270.

o.]. Ehhez természetesen az állami vállalatok teljes körű társasággá alakítása (corporatization) is szükséges. A

változásokat programba foglaló Tardos Márton (1982, 717. o.) szerint a terv szerepe már csak a piac működési

feltételeinek a megteremtése. A fenti javaslatok szintézise mellett a vállalati önállóság két további feltételeként

fogalmazta meg, hogy elengedhetetlen az üzleti banki hálózat kialakítása, valamint fel kell számolni a

káderhatásköri listákat - azaz a kommunista párt vezető szerepét is.

1980-1981-ben a külgazdasági nehézségek és a lengyel reform radikalizálódása megérlelte az átfogó reform

igényét. Ugyanakkor a szükségállapot bevezetése, az „egyedül vagyunk” érzése, a szuperhatalmi szembenállás

és a napi fizetési gondok állandósulásával - a KGST- és az arab bankok 1981 végi betétkivonását követően -

gazdasági szükséghelyzet jött létre. Az ország nemzetközi kifizetéseit rendkívüli operatív bizottság sorolta -

Marjai József miniszterelnök-helyettes, Fekete János nemzeti banki alelnök és Pulai Miklós tervhivatali

elnökhelyettes vezetésével. Ők - a hadikommunizmustól eltérően - nem termékeket, hanem pénzt osztottak.

Egyfelől sorolták az igényeket és naponta döntöttek, hogy a követelések közül melyiket és milyen mértékben

kell teljesíteni. Másrészt - 1955-höz és 1963-hoz hasonlóan - napi importengedélyezést vezettek be. Listát

készítettek arról, hogy az esedékes számlákat milyen módon fizetik. Ez a döntési hatáskörök páratlan

központosítását eredményezte.

Az angol kormány, nyomában a Világbank és a Manufacturers Hannover Trust áthidaló hitele, végül az ország

1982. májusi felvétele az IMF-be együttesen - 1982 augusztus végére - túllendítette Magyarországot az azonnali

fizetésképtelenség veszélyén. Az addigra kialakult irányítási megoldások azonban tartósultak. Jó másfél évvel

túlélték e krízishelyzetet, méghozzá annak ellenére, hogy az ebből adódó veszélyekre többen, így Hoós (1982)

és Antal (1983) is nyomatékosan felhívták a figyelmet. A gazdasági rendszerről való gondolkodás, a rendszer

formális, jogi kerete és a reálhatalmi viszonyok egymástól élesen elváltak, és mondhatni köszönő viszonyban

sem maradtak [Csaba (1984b)].

Míg a bírálók a rendszer rendkívüli primitívsége mellett a feláldozott haszonnal és a korszerűsödési hatások

elmaradásával érveltek, az ország vezetését megnyugvással töltötték el a tűzoltó módszerekkel elért „szép

eredmények”, a fizetési mérleg és az államháztartás javuló mutatói. A Gazdaságirányítási Konzultatív Bizottság

a fent ismertetett és más javaslatokon vég nélkül vitatkozhatott anélkül, hogy dűlőre jutott volna. Az abszurd és

meghasonlott helyzet elhúzódása lejáratta a politikavezérelt alkalmazkodás eleve magasabb rendű voltáról szóló

fél évszázados hiedelmet. A közkeletűvé vált, ámde téves „terv és piac” kettős helyett ekkor vezette be Kornai

János (1983) - akadémiai székfoglalójában - a bürokratikus és piaci koordináció szembeállítását, ami

dezideologizálta a gazdasági közbeszédet.30

Ebben az összefüggésben érthetjük meg a kidolgozói által rendkívül haladónak és reformszelleműként

népszerűsített világpiaci árrendszer [Csikós-Nagy (1980a), Rácz (1980)] valódi természetét. A második

olajárrobbanást követően olyan árrendezést hajtottak végre, ami felértékelte egyrészt az energiahordozókat (ez

mindenképp helyes volt), másrészt az ezek árát megszabó hatóságot is (ez már csak kidolgozói, a hivatal vezetői

szerint volt helyes). A külső árakat azonban nem a szokásos központi árlistán, hanem bonyolult kalkulációs

sémákon keresztül „juttatták el” az érintett termelőkhöz. így azok immár nemcsak a tervhivatallal és a

pénzügyminisztériummal, hanem az árhatósággal is állandó alkura kényszerültek, amitől is a korábbi

segédhivatal főhivatallá lépett elő.

A szakma kezdettől fogva visszalépésnek tartotta [Hoch (1979), Kornai (1982) 12. o.] az - amúgy is

konzisztenciáját és áttekinthetőségét vesztett - hazai irányítást tovább bürokratizáló „újítást”. Hivatali emberek

utólag hűvös tényszerűséggel számoltak be a rendszer állítólagos elvi előnyeinek heteken belül történt

felolvadásáról és arról, hogy az új alkucsatornán kívül semmi sem maradt belőle [Somfai (1982)]. Főleg a

nevében szereplő verseny irányába nem vitt. A rendszer kiötlője ebben - utóbb - az alapjául szolgáló Lange-

Lerner-féle modell immanens korlátait ismerte fel [Csikós-Nagy (1986a) 76. o.]. Igaz, ez már évtizedekkel

29 A vállalati tulajdonlás eszközeként már a kritikai elemzés időszakában felmerült a holdingkoncepció [Tardos (1972)]. Ennek a lényege

azonban a verseny ágazatközi jellegének szavatolása és nem a tulajdoni reform lett volna. 30 Empirikus igazolás is bőven akadt. Az MTA Ipargazdasági Intézetének igazgatója Román Zoltán (1980) a tervek - konzisztenciát

szavatoló - ellenőrző szerepét hiányolta, Bauer és szerzőtársai (1980) a bürokratikus alkuk túlsúlyát mutatták be a központi fejlesztési

programokban, míg Schweitzer (1980) rámutatott: e kompromisszumokban mindenkinek csurran-cseppen valami, csak a hatékonyság és a műszaki fejlődés lesz oda.





korábban [Hayek (1935/1995) 157-211. o.] is tudható volt, sőt, mint a szerző egy korábbi könyvéből

megtudhattuk [Csikós-Nagy (1974) 6. fejezet], a szimulált árképzés elméleti buktatóival - a szocialista

kalkulációs vita különféle hullámaiból - intellektuálisan maga is korábban szembesült. Mindenesetre ez az

optimalizáló kísérlet tovább növelte a magyar közgazdászoknak a bármely optimális terv iránti ellenérzését és a

spontaneitásba vetett bizalmát. Ez a hazai átalakulási és privatizációs vitákat a „helyes” megoldás körül zajló

cseh/lengyel/orosz vitáktól élesen eltérő jellegűvé formálta egy évtized múltán.

A szakma képviselői egyáltalán nem fogadták el a kormányzat fizetésiválság-kezelésének rögtönzött eszközeit,

sőt irányát sem. Bár a valódi krízishelyzetben sem javasolt senki átütemezést, elhibázottnak tartották a

külgazdasági feszültségek mérséklését importkorlátozás révén, mivel az a korszerűsítést visszafogta és a

feszültségeket - előre láthatóan - újratermelte [Köves-Oblath (1981)]. Reformok híján, ellenkező irányba

sodródó gyakorlattal a korlátozások csak korlátozást szültek, valóságos veszéllyé vált a restrikciós spirál [Antal

(1983); Rába (1984)].

A hivatalos álláspont képviselői sosem fogadták el, hogy a struktúraformáló döntéseket - az állam és a műszaki

kritériumok helyett - a tőkepiac határozza meg [Hoós (1978) 129. o.]. Továbbra is úgy vélték, a monetizálás a

lényeg, nem a decentralizáció [Csikós-Nagy (1982) 816. o.], azaz negyedszázad múltán is még Varga István

álláspontját31 vallották. Az árfolyam szabályozó szerepével szemben kételyeiket hangoztatták, a kivitel, a

behozatal és a termelés szerkezeti rugalmatlanságára hivatkozva [Tarafás (1981)]. Különösen visszahúzó

állásponton volt a Nemzeti Bank vezetése, amely a hitelbanki funkciók erősítésében látta saját intézménye

szerepét [Palkovits (1984)], hiszen ő volt az egyre központosítottabb devizagazdálkodás gazdája.

Pedig eközben megjelentek azok az elemzések, amelyek a jegybanki és a hitelbanki funkció szétválasztását

tekintették az egész reform sarokkövének [Huszti (1980)]. Mások a monetizálás technikai értelmezésével

szemben a liberalizáló felfogást fejtették ki, rámutatva a globális keresletszabályozás központi szerepére az

egyedi döntések háttérbe szorításában [Bácskai-Várhegyi (1983)]. Márpedig bankrendszer és tőkepiaci szelekció

nélkül működő bürokratikus gazdaságban a visszafogástól minden csak lelassul, a piacgazdaságokat jellemző

szelekciós és piactisztulási folyamat nem tud megindulni, a központi befektetések kockázata pedig aránytalanul

naggyá nő [Bélyácz (1983) 69. és 75. o.].

A bürokratikus irányítás ekkor már három évtizedet felölelő széles körű kritikai irodalmát, annak színvonalát és

(el)ismertségét tekintve, felettébb meglepő, hogy az okafogyottá vált gazdasági szükségállapot

intézkedéseinek/rendszerének fenntartása milyen kézenfekvőnek tűnt a korszak döntéshozói számára. Az 1979-

ben átmenetiként rögtönzött, majd az 1982 eleji fizetési válság idején az GATT-nak (Általános Vámtarifa- és

Kereskedelmi Egyezmény) is részben bejelentett32 importkorlátozó intézkedések azonban csak a jéghegy csúcsát

jelentették. A KGST létéből kiinduló, utóbb a fizetési nehézségekre való hivatkozással szalonképessé tett kézi

vezérlés értelemszerűen a gazdaság más területeire is kiterjedt. Korábban „mechanizmusidegenként” olykor

még hivatalos szinten is elmarasztalták a kormánybizottsági önkényt, ami az új mechanizmus szándékolt - azaz

a spontán folyamatokon túlmutató - liberalizáló elemeit rendszerjelleggel vette vissza. A javuló fizetési mérleg

azonban visszamenőleg is mindent igazolni látszott. A parancsgazdasági módszerek újjáéledését és a részben

épp emiatt romló exportszerkezetet elfogadható, rövid távú költségeknek tekintették. A dinamikus és

hatékonysági szempontokról szinte szó sem eshetett [Hoós (1985) 116-120. és 162-163. o.], az idézett és más

hasonló felvetéseket elvont elméletieskedésként lesöpörték az asztalról. Holott világosan látható volt: a

kereskedelmi mérleg egyenlegének középpontba állításával az állam aktivizálódása épp ellentétes volt

mindazzal, amit a valódi, szerves és tartós világgazdasági alkalmazkodás tartalmilag és eszközrendszerében

megkövetel(t volna), méghozzá szerkezeti és rendszeroldalon egyaránt [Köves (1986)].

Korábbi időszakokat idézően leegyszerűsítették a komplex társadalmi-gazdasági folyamatokat egy-egy jól

mérhető mennyiségi mutatóra. A nagyon is különféle folyamatok téves azonosítása egy sor, a meghirdetett

szándékokkal ellentétes mellékhatást szült. Sőt, ez a leegyszerűsítő, a „kemény tényekre” összpontosító

szemlélet maga vált a sokféle és tartós torzulás forrásává, egyben igazolásává is. A hivatalos álláspont hívei

magától értetődőnek vették azt, hogy a külgazdasági egyensúly hiányának léte önmagában nyomós indoka

lehetne a radikálisabb gazdasági rendszerátalakító lépések elhalasztásának [Csikós-Nagy (1984)]. Ez nem

pusztán azzal ellentétes, amit manapság washingtoni fejlesztéspolitikai konszenzusként ismernek, hanem a

31 A Közgazdasági Bizottság 1957. március 8-i üléséről készült eredeti jegyzőkönyv szövegét a nyilvánossággal elsőként ismerteti Szamuely

(szerk.) (1986, 204-215. o.), ahol a koncepció első megfogalmazása is olvasható. 32 Az importkorlátozó intézkedésekre ekkor átmeneti felmentést kapott a magyar kormány. Ám sem a külgazdasági irányítás valós - 1973-

1981 közötti - természete, sem az 1984-től elvileg felszámolt, gyakorlatilag azonban jó részt továbbélő rendszere [Gács (1986)] nem felelt

meg az 1973-as GATT-csatlakozási, illetve az IMF számára „prezentált” ideának. Ezért az erre vonatkozó minden információt elnyomtak, az idézett elemzés ügyében büntetőjogi feljelentés történt, és belügyi vizsgálat is folyt államtitoksértés címén.





nemzetközi pénzügyi intézmények korabeli ajánlásaival és szemléletével is ellenkezett,33 és sok tekintetben a

mai posztszovjet akadémiai - és alternatív hazai - közgazdaságtan harcos „antimonetarizmusát” előlegezi meg.

A „kézi vezérlés” szalonképessé válása annál nyugtalanítóbb volt, mivel nem korlátozódott a külgazdaság

területére. A párt és az állam szervei az élet minden területén kezdték nemcsak megengedhetőnek, de

feladatuknak is tekinteni a spontaneitás „kinövéseinek” saját ízlésük szerinti lenyesegetését. Ez a „konkrét

ügyek végére járó” magatartásforma, ami a kilencvenes évtized politikai elitjének is szocializációs közege volt,

ekkortájt olyan területekre is kiterjedt, amelyek korábban nem számíthattak ily „kitűntető” figyelemre. Ezek

közé tartozott az ipari szövetkezetek köre, amelyet korábban a vállalkozói szellem kialakulása jellemzett [Laki

(1983)]. Az egyre inkább vállalkozássá váló mezőgazdasági szövetkezeteket is - szovjet mintára - agráripari

egyesülésekbe és termelési rendszerek köré kezdték szervezni [Hanyecz (1982)]. A vállalkozói döntések

többcsatornás decentralizálása ellenében újra megfogalmazódott ezek központosításának igénye a vállalkozó

állam elméletének felújításával [Kozma F. (1983)]. Sőt, a korábban már tárgyalt reformelképzeléseket a

tervgazdaság elleni neoliberális agresszióként bélyegezték meg. A neomarxista szerző - a föntebb dokumentált

empirikus bizonyítékok ellenében - azt a régi marxi és kaleckiánus tételt citálta, amely szerint a piac eleve

alkalmatlan volna a beruházások allokációjára, utóbbiak decentralizálása pedig a ciklikusság és az infláció

közvetlen oka lenne [Szegő (1983)].

A valóságban - jórészt az ekkorra általánossá vált operatív irányítás és a beruházási folyamatot is jellemző

egyedi döntések túlsúlya [Bélyácz (1986)] miatt - épp fordítva állt a dolog. Kormányzati és szabályozási

kudarcok sorozata érlelte meg az - ideológiailag rendre elmarasztalt - második reform iránti döntéshozói

fogadókészséget. Szembetűnővé vált ugyanis a válságkezelés önkioltó jellege: az egyik beavatkozás nemcsak a

másik közvetlen kiváltó okává vált, hanem az irányítás konzisztenciájának - rendszerjellegének - feloldására

vezetett [Csikós-Nagy (1986a) 9. o.] így pedig a reálfolyamatok kicsúsztak a papíron „mindent”, sőt egyre

inkább mindent kezébe vevő központi irányítás kezéből. Ez pedig már súlyos, a hatalom saját értékrendjében is

releváns érvvé vált, újra felidézve az 1957 és 1966 között már ismételten megszületett felismeréseket a

központosítás immanens határairól.

5. A párt fékez - a reform elszabadul

A kormánybizottságokra épült operatív irányítás elburjánzása semmiképp sem minősíthető az indirekt irányítási

rendszer és az ezt működtető bürokrácia kiteljesedésének, mint Révész Gábor értékelése véli [Révész (1988)

669-670. o.]. Ellenkezőleg: 1983/1984-re a válságkezelés már az 1968-ban juttatott kis szabadságok teljes körű

visszavételével volt egyenértékű. Ez kiterjedt az uralkodókra, a terebélyes - ám a szűk körű konventek által

mellékszerepbe kényszerített - állami és pártbürokráciára. De kiterjedt az alattvalókra is, akikre - a papíron

sosem visszavont - 1968-as szabályok vagy az 1977-es vállalati törvény szerint a beszámoltatás, a számonkérés

és a telefonos gazdaságirányítás sokféle formája - elvileg - semmiféle kötelező erővel nem bír(hatot)t volna. Az

ágazati, a funkcionális és a területi irányítás legtöbb szintjén dolgozók - inkább több, mint kevesebb - joggal úgy

érezhették: kihúzták lábuk alól a talajt, munkájuk és funkciójuk lényegét vonták el tőlük.

Ráadásul ezt a csendes puccsot semmi sem legitimálta: nem volt erre nézve semmilyen (párt- vagy állami)

határozat, törvény vagy eljárás, amelynek keretében az alávetettek együttműködési készségét kivívták volna. Ez

nagy szerepet játszott abban, hogy a piacosítási törekvésekkel szemben korábban kimondottan ellenségesen

viseltető helyeken, így a tervhivatalban, a külkereskedelem irányításában, a jegybankban és még a pártközpont

gazdaságpolitikai osztályán is csöndes hangulati, felfogásbeli fordulat ment végbe. A napi tapasztalat, a

sikertelenség és a tehetetlenségre szorítottság élménye szülte meg a decentrális döntések elkerülhetetlen

túlsúlyát, a decentrális ismeretek pótolhatatlanságát középpontba állító neoliberális felfogás [Hayek (1945/1995)

241-252. o.] gondolkodási fő árammá válását, méghozzá az államigazgatásban is, különösen a fiatalabb és a

képzettebb rétegekben.34 Ez a fordulat kellőképpen széles körűvé vált ahhoz, hogy a lengyel szükségállapot és a

szuperhatalmi szembenállás bénító hatásainak enyhültével a reformpolitika radikalizálódására vezessen - az

egyre inkább elaggott politikai felépítmény ellenében is. Márpedig az önmagát túlélt és újításképtelen politikai

keret az 1983-1988-as időszak kemény adottsága maradt.

Ugyanakkor az évtizedforduló fejleményei igazolták: a Szovjetunió sem a régi. A világ egy tucat legszegényebb

országa közé számító Afganisztánban a Vörös Hadsereg ugyanúgy pórul járt, mint az amerikaiak Vietnamban.

33 Amint ez a korabeli irodalomban Balassa Béla (1982) cikkéből, a visszapillantó feldolgozások közül pedig egyebek mellett Antalóczy-Kinczer (1995) írásából megismerhető. 34 Nagy András (1993, 10-11. o.) épp ebben a mentalitásváltozásban látja a későbbi rendszerváltozás békés voltának egyik legfőbb

magyarázatát. Eközben megjegyzi: a nyolcvanas évekre kialakult, monopolhelyzetre épülő, a vagyonbefektetés és -kockáztatás szempontját kiiktató közegben való előre törtetés aligha érdemli ki a „polgárosodás” jelzőt, amit pedig több jeles szociológus is megelőlegezett számára.





Lengyelországban a puccs után a helyzet sokkal inkább kikerült a párt ellenőrzése alól, mint 1968-ban

Csehszlovákiában, invázióra mégse került sor. Sőt, Jaruzelski tábornok jórészt megvalósította az eredetileg

tervezett reformok gazdasági részét [Mizsei (1990) 202-267. o.].

Ezzel megtört a magyar reform „táboron belüli” másfél évtizedes elszigeteltsége, sőt Andropov is reformokat

helyezett kilátásba. Míg 1956-ban gazdasági segítség érkezett, 1981 októberében egyoldalúan csökkentették az

évek során már kialkudott olajszállítási mennyiséget. 1981 decemberében pedig - a szovjet geopolitika kiváltotta

fizetési válság kellős közepén - a KGST bankja a magyarországi betétekből fedezte a lengyel számlát. Az 1982-

es fizetési válság leküzdésében is az angol konzervatív kormány, nem pedig a szovjet szövetséges segített.

Mindez gyengítette azok pozícióját, akik külgazdaságilag és a rendszer alapvonásai tekintetében is a KGST-hez

kívántak közelíteni, s megerősítette az ellentábor érveinek befolyását. A hatvanas és a hetvenes évtized

megismételhetetlenségének belátása az 1983-1984-ben felerősödőben lévő reformhajlandóság fontos magyarázó

elemévé vált.

A reformirodalom - mint láttuk - ekkorra már egyértelműen túljutott a piac - korábban túlnyomó -

instrumentalista felfogásán, ami a monetizálást és a döntési hatáskörök egy részének leadását csupán a központi

állami irányítás hatékonyságát fokozó eszközként értelmezte [Csikós-Nagy (1980b) 21-22. o.; (1982) 816. o.].

Ez - a Varga István-féle indirekt tervgazdálkodás 35 - ekkorra már az önszabályozó piac koncepciójának adta át a

helyét, amint a korábban hivatkozott művek [Antal (1982); Bauer (1982); Tardos (1982); Kornai (1982)] ezt

egyértelműsítik. A második reformban tehát „már csak” az maradt a kérdés: milyen úton és milyen

piacgazdasági rendet kell kialakítani? Az összes tényező, különösen a tőkepiac, továbbá a külkereskedelem és a

mezőgazdaság bevonása, valamint a bankreform szorgalmazása révén az ekkor kirajzolódó második reform

mind szélességben, mind mélységben messze túlmutatott - a párt által visszavett 1968-as modell mellett - az

„eredeti 1966-os” koncepción is.

A korszak ellentmondásosságát mi sem jelzi jobban, mint a következő kettősség. Egyfelől az idézett radikális

reformerek kis példányszámú szaklapokba lettek szorítva - a Gazdaságot például csak előfizetők kaphatták.

Megjelenése esetenként háromnegyed évet is késett (ami az elitlap döntés-előkészítő funkcióját enyhén szólva

nem erősítette). A szerzők közül többen időnként tilalmi listákon szerepeltek, a szélesebb nyilvánosság előtt

nemigen publikáltak. Szórványos egyetemi fellépéseiket feljelentések és pártvizsgálatok kísérték. Másfelől a

Magyar Nemzeti Bankban Bácskai Tamás szellemi védnöksége alatt viszonylag széles körű reformviták folytak,

főleg 1981-1983-ban. A szellem kiszabadult a palackból. A korábban említett egyetemi Liska-viták mellett a

Közgazdaságtudományi Intézetben és esetenként más helyeken - például a Pénzügyminisztériumban - is

viszonylag sokan és viszonylag nyíltan tárgyalhattak a radikális reformelképzelésekről, gyakran magas

beosztásúak részvételével.

E „partizánakciók” hátterében az állt, hogy a Gazdaságirányítási Konzultatív Bizottság (GKB) több ismert

„revizionistától” is rendelt hivatali használatra elemzéseket; Bauer (1982) második reformról szóló cikke is ide

készült eredetileg.36 Tardos (1982) reformprogramja is egy kiemelt központi finanszírozású kutatási program

indító, irányadó írásaként született meg. Utóbbi minőségében kapott helyet az - akkor már egyre inkább területi

és népfront-politikai szempontok szerint szerkesztett - Közgazdasági Szemle hasábjain. E - részben hivatalos

csatornákon is gerjesztett - gondolati pezsgésben született meg az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének

átfogó reformcsomag-javaslata is [KTI (1983)]. A programnak, amelyet a következőkben ismertetünk, egyik

fontos vonása az volt, hogy benne sokkal radikálisabb elképzelések nyertek polgárjogot (és némi védelmet),

mint amit a hivatalos pártirányítás, különösen pedig annak az ideológiai tisztaság felett őrködő korifeusai jónak

láttak (volna).

A szellem úgy szabadult ki a palackból, hogy 1954-1956-hoz hasonlóan, egyszerre több helyen, több témán,

több szálon indult el az erjedés. A folyamat és a vita fontosabbá vált a vitázó felek által konkrét részleteiben

képviselt javaslatok tartalmi kiérleltségénél. Bármit cikkelyezett ugyanis be a hatalom - általában inkább

kevesebbet, mint többet -, a vitákat többé sosem lehetett olyan értelemben lezártnak nyilvánítani - mondjuk egy

35 W. Brus 1961-ben, eleve évekkel később vetette papírra művét, mint ahogy Varga István hozzászólása 1957-ben a Közgazdasági Bizottságban elhangzott. S közel egy évtizeddel a magyar javaslat elhangzása után jelent meg magyarul (1966), Varga pedig nem tudott

lengyelül. Az 1983-tól ismét Magyarorszára látogató Brus személyes közlése szerint ő az Acta Oeconomicában ekkortájt megjelent

reformtörténeti cikkekből ismerkedett meg Varga István és Péter György 1954-1957 között kialakított koncepciójával, amelyek sok tekintetben párhuzamosak voltak, és időben egybeestek saját nézeteivel. Varga sorsa azonban a periferizálódás és az elhallgatás volt; a

közgazdásznemzedékek a koncepciót Szabó Kálmán (1967) tankönyvfejezeteiből ismerhették meg. Tanulságos, ahogy Sárközy (1973) és

Bauer (1981) is ezt használja a fogalmi tisztázás során, eközben Varga István munkásságára hivatkozni - a nyolcvanas évek közepéig - önmagában is bátorságra vallott. 36 Kulin Ferenc leváltását a - Bauer-tanulmányt végül is közlő - Mozgó Világ éléről egyebek mellett az is indokolta, hogy az illetékességi

körön kívüli terület belső anyagát szivárogtatta ki. Igaz, a kiszivárogtatás oka a reformmunkák jegelése volt, ámde ez csak súlyosbító körülménynek bizonyult.





párthatározattal -, mint például 1966-ban, 1972-ben, vagy akár még 1978-ban is. A párt elvesztette a

megvitatandó témák kijelölésének és a vita szabályozásának korábbi monopóliumát. Ezért a politikai és a

hivatalközi kompromisszum pillanatnyi eredményét - a korábbiaktól élesen eltérően - senki sem tekintette

„véglegesnek”. A kérdések továbbvitatása és az újabb javaslatokból kialakult gondolati folyam sokszor

fontosabbnak bizonyult - főleg elmélettörténetileg - a korszak törvénykezése és irányítási gyakorlata által

bevezetésre méltónak ítélt megoldások körénél.37 Utóbbi rendkívül földhözragadt, tétova jellege épp azzal

függött össze, hogy a politika a szellemi gátszakadást, és ennek potenciális következményeit ösztönösen

megérezte.

A megvalósított és a szükségesnek ítélt (szakmai) javaslatok közti eltérést jól szemlélteti a

Közgazdaságtudományi Intézet (!) jegyezte tervezet és az elfogadott pártállásfoglalás szembesítése [KTI (1983);

Pártállásfoglalás (1984)]. A KTI tervezete a diszkrecionális, egyedi mérlegelésre épülő döntéshozatali

gyakorlat elleni frontális támadásra épült. Elutasította ezt mind a napi beavatkozások, telefonok, utasítások és

megrendelések, mind az egyedi pénzügyi szabályozók - immár hagyományos - vállalati és ágazatspecifikus

megoldásai, mind az ágazatokkal kötött megállapodások (és a fejében nyújtott pénzügyi kedvezmények)

formájában. Határozottan kifejtette: a versenyszférában a piaci önszabályozásnak feltétlen alapelvként kell

érvényre jutnia. Ezért a behozatal és az árak egyidejű felszabadítását szorgalmazta, szemben azzal a korabeli

dogmával, ami ezt csak az egyensúly „tervszerű” eszközökkel történt helyreállítását követően tartotta

mérlegelendőnek. Javasolta, hogy a beruházási döntéseket a várható jövedelmezőség alapján a vállalatok hozzák

meg, töröljék el a bérszabályozást, sőt egyenjogúsítsák - a szövetkezetek mellett - a valódi

magánvállalkozásokat is. Szorgalmazta mind a bel-, mind a külkereskedelem demonopolizálását.

Ebben az összefüggésben rendkívüli előrelátásra vallott az a felismerés, amely szerint a piacra lépés

szabadsága, az új versenytársak megjelenésének esélye a piac működőképessége szempontjából fontosabb a

nagyszervezeti rendszer hivatali úton történő feldarabolásánál. Ez - a nyolcvanas évek közepének vállalati

dekoncentrációs kampánya ismeretében - különösen időszerű felismerés volt. Hasonlóképpen a kilépés, az

elbukott vállalkozás megszűnésének lehetősége e szerint sokkal fontosabb, mint az „optimális” szervezeti rend38

kialakítása. A csődeljárás és a felszámolás tehát a piactisztítás és -működés conditio sine qua nonja. A KTI

(1983) elemzői külön is vitatták az ekkor új erőre kapó önigazgatási törekvések indokoltságát, mivel az mind a

tőkeérték maximálásával, mind a tőke - megtérülési szempontot követő - ágazatközi áramlásának

követelményével ellentétes, piacidegen megoldás.

A korabeli döntéshozók átvették a KTI-javaslat nyelvezetét, ámde elutasították annak összes lényegi, tartalmi

elemét. A vállalati tanácsok bevezetésével győzelemre jutó önigazgatási iskola képviselői [Csillag (1983)] közül

kerültek ki. Felfogásuk szerint működő tőkepiac híján a vállalatvezetést csak a felügyelettel szembeni

társadalmi ellensúly 39 tudja megvédeni a hivatali önkénytől, annál is inkább, mert az állami tulajdonú

holdingok a politikai visszaélések melegágyai világszerte. E megközelítés győzelemre jutásából az évtized végi

átalakulások során egy sor gazdasági és társadalmi diszfunkció adódott. Igaz, akkorra épp azok a politikai

változások teljesültek be, amelyekre az évtized elejének javaslattevői nem számítottak, így pedig az egyes

megoldások tartalma - a változó környezeti összefüggésben - alapvetően átértelmeződött.

A Gazdaságirányítási Konzultatív Bizottság belső használatú záródokumentuma [Gadó-Varga (szerk.) (1984)]

az elméleti viták színvonalához mérve kiábrándító kompromisszumnak bizonyult. Ebben a párt ideologikus

szárnyának nagy erejű és nyilvános ellentámadása is tükröződött [Kozma (1982); Szegő (1983)]. Ennél

fontosabb volt azonban a korosodó pártfőtitkár antiinflációs törekvése, amit kizárólag az árellenőrzés

szigorításával és a megkötések kiterjesztésével vélt elérhetőnek. Az 1984. áprilisi vitazáróként a párt nem

határozott, azaz nyitva hagyta a vitás kérdéseket: az állásfoglalás - nem tekinthető a tanítóhivatal

megfellebbezhetetlen álláspontjának. A pártállásfoglalás (1984) alapjául szolgáló elemzés általános része

[Gadó-Varga (szerk.) (1984), különösen a 83-91. o.] az indirekt irányítás meghaladott filozófiáját ismételte. Ez

az álláspont elmaradt például az óvatosságáról ismert gazdaságpolitikus korabeli vélekedésétől is, aki ellenezte

37 Ez a feltartóztathatatlan szellemi dinamizmus, a javaslatok eszkalálódása és ennek következményei, úgy tűnik, némiképp háttérbe

szorultak Kornai János (1987) híres reformtörténeti cikkében, ami a szakma abszolút csúcsának számító Journal of Economic Literature legelegánsabb - survey article - rovata számára készült. A szerző válogatásában a publikált és a megvalósított javaslati körre szorítkozott,

amiben - érthető okokból - a napi és geopolitikai kompromisszum elemének túlsúlyát lehetett kimutatni a fundamentális kérdések rovására. 38 A főleg ipargazdasági és üzemszervezési írásokban és az ágazati programokban felkarolt optimális üzemszervezet kialakítása elméletileg értelmezhetetlen - mutatta be Schweitzer (1982), ezzel mind az 1962-1964-es összevonási, mind az 1985-1986-os szétbontási kampány

időtálló kritikáját adva. 39 Érdemes felidézni azt, hogy Magyarországon - Lengyelországtól és Jugoszláviától eltérően - sosem volt számottevő az önigazgató irányzat, mivel az öntörvényű szocialista mozgalom történetileg mindig gyenge maradt. Az egyetlen komoly ilyen tervezet a Nagy-

budapesti Munkástanácsé volt 1956-ban [Pető-Szakács (1985) 343-368. o.], ami a kádári konszolidációval az irattárba került. A nyolcvanas

években ez már nem ideológia, hanem a vállalati tulajdonjogot az ágazatoktól és a pártszervektől elvitató puszta harci eszköz volt a kidolgozók kezében.





ugyan az ár- és importliberalizálást, de abszurdnak tartotta, hogy a beruházásokat nem megtérülési, hanem

műszaki-gazdasági kritériumok szerint sorolják még ezután is [Csikós-Nagy (1983) 730. o.]. Ezzel szemben a

Gazdasági Koordinációs Bizottság tervezetének azon kitétele, hogy a központi beruházásokat is nyereségelven

kell allokálni - Lange szellemében -, üres normatív követelmény maradt [Gadó-Varga (szerk.) (1984) 286. o.].

Mind a bel-, mind a külkereskedelem rendkívül aprólékos hivatali szabályozása maradt fenn, amiben a

kontingensektől az utasításokig, a forgalmi kényszerpályától az egyedi - és persze szóródó - adómértékekig

minden megmaradt, ami az addigi gazdaságpolitikát jellemezte. Az árak felét központilag szabályozták, a

tisztességtelen árképzés tilalma, a kalkulációs szabályok és a bérszabályozás is érintetlen maradt. A megcélzott

javaslatok leginkább „előremutató” elemei a költségvetési kiadások mérséklésére irányultak.

Három területen terveztek érdemi változást 40 olyan kérdésekben, amelyek a modellszerű gondolkodást, illetve

az állami szerepvállalást érdemben érintették. 1. Elvi szinten elfogadták a kétszintű bankrendszer modelljét, és

ezzel a globális keresletszabályozás elvét. Igaz, ebből csak három év elteltével vonták le az első következtetést,

már az új fizetési krízis kényszerének hatása alatt, akkor is felemás módon (lásd később). 2. A hivatalos

dokumentumokban először jelenik meg a vagyonérdekeltség elve [Gadó-Varga (szerk.) (1984) 105-106. o.], bár

ebből ekkor még konkrétan semmi sem következett. 3. Elfogadták a „vállalatvezetés demokratizálódását”, a

vállalati tanácsok (vt) megalakítását. Ez utóbbi a politikai stabilitás magabiztosságának kinyilvánítása mellett a

napi gondok leadásának, a reformellenességéről ismert vállalatvezetői kör megzabolázásának eszközeként tűnt

elfogadhatónak.

Ahol tehát a Gazdasági Koordinációs Bizottság anyaga előrelépést vagy annak esélyét tartalmazta, ott a

pártállásfoglalás az erők egyensúlyát, a döntetlent (pontosabban a kettős vereséget) jelenítette meg. A 3. pont

azonban maga is olyan volt, hogy - ellentmondásos tartalma dacára - maga vált a gondolati és cselekvési folyam

fenntartásának, továbbgördülésének közvetlen kiváltójává, nem maradt pusztán hivatkozási alap. A vt-

választásokat meg kellett szervezni, le kellett bonyolítani, utasításokat és eljárásokat kellett kidolgozni, s mindez

lekötötte a népes propagandaapparátust, valamint az ágazati és a területi pártirányítás figyelmét.

Az eldöntetlenségből fakadó továbblépési kényszer jelent meg a Gazdasági Koordinációs Bizottság két operatív

vezetőjének cikkében, ahol új középtávú reformprogram körvonalazódott [Pulai-Vissi (1984)].41 Ez néhány

fontos, az államigazgatást is kötő határidőt is tartalmazott (például a közös piaci országokban használatos áfa-

és szja-rendszer bevezetésére az 1987. évet). Az alig hat hónappal korábbról keletkezett GKB-beli összefoglaló

dokumentumban nem szereplő, azon túllépő fontos új elemek is megjelentek. Ezek közé tartozott a

nagyvállalatok szétszedését célul tűző központi kampány meghirdetése, a tulajdonosi és a szabályozási funkciók

szétválasztása, a piacépítés és a tőkepiac kérdéseinek napirendre vétele.

Szinte felfoghatatlan lenne ez a fordulat, ha eltekintenénk az uralkodó korszellemtől, amit a válságtudat hatott

át. A távlat, különösen a jólét kézzelfogható, belátható időn belüli és jelentős növelési esélyének hiánya írás volt

a falon. Különösen a Kádár-rendszer számára, amely az alattvalók türelmét 1956 után a fogyasztás szerény, de

tartós növelésével vásárolta meg. Ehhez képest 1984 már a hatodik sovány év volt. Ha ekkor sikerült volna

megalapozni azt a - politikai vezetők által már-már látni vélt - távlatot, amiben helyreáll a gulyáskommunizmus

rendje, akár az önkizsákmányoló másodállások és vgmk-k helyén vagy révén is, akkor fel is lehetett volna

sóhajtani: a neheze mögöttünk van, a fizetési válságot leküzdöttük. Erről azonban szó sem volt. Mint a

tervhivatal államtitkára, Hoós János a közép- és hosszú távú tervszámítások eredményeit ismertetve, nyíltan

beismerte: 1990 előtt a belső felhasználás növekedésére nem lehetett számítani [Hoós (1984) 16. o.]. Ez pedig

nem kevesebbet jelentett, mint azt, hogy az 1956 után létrejött társadalmi kompromisszum alól kicsúszóban volt

a talaj. 42

Mások ezzel szemben azt hangsúlyozták: van alternatíva. Igaz, ez a Nyers Rezső és Tardos Márton (1984) által

körvonalazott stratégia pontról pontra az ellenkezője lett volna a pártfőtitkár által épp kijelölt irányvonalnak. E

szerint 1. nem célszerű szerkezetmegőrzési célból és életszínvonal-politikai megfontolásokból további

eladósodást vállalni; 2. a politikai és intézményi stabilitás megőrzése (mint önérték) helyett a tőkeérdekeltség és

a tőkeáramlás új intézményeit célszerű kialakítani; 3. fel kell adni a koncentrált beruházások gyakorlatát; 4. az

önszabályozó piacot védő, nem pedig az állami önkényt óvó biztosítékokat kell kialakítani; 5. a kialakult

jövedelemarányok védelme helyett azok teljesítményelvű átrendeződését kell előmozdítani; 6. fel kell adni a

munkahelyvédelmet; 7. ne a terv szabja meg előzetesen és hivatali úton az inflációs rátát; 8. az ideológia ismerje

40 Haladásnak ezt - a ténylegesen megvalósult lépések töredékessége, illetve a mögöttes elvek zavarossága miatt - inkább csak a korabeli

hatalom tekinthette (érdeme szerint). 41 Így a Gazdasági Koordinációs Bizottság, illetve a pártállásfoglalás nyomán kirajzolódó „új rendszer” [leírását lásd: Pulai-Vissi (szerk.)

(1984)] jórészt már kihirdetése pillanatában idejétmúltnak volt tekinthető. 42 Ez fogalmazódik meg Kozma Ferencnél (1987, 255-257. o.) a fogyasztásmaximáló politika kényszere és az ehhez szükséges teljesítmény elérhetetlensége közti áthidalhatatlan ellentmondásként.





be a kormányzati kudarc lehetőségét (és tényét). Ez egészében az 1956 után kialakult állami szerepvállalás és

prioritásrendszer átrendezését jelentette volna. A gazdasági reformot azonban összhangba kívánták hozni a

„társadalom” - azaz a kommunista párt - befogadókészségével; márpedig az állami tulajdonnak de facto a

vállalatvezetésre történt átruházása ekkorra már „épp elégnek” tűnt [Faluvégi (1984) 12. és 16. o.].

A gazdasági reform tehát fokozatosan és minden elemében kikezdte az 1956 után kialakult, „bevált”

társadalomirányítási módszer minden elemét. Az 1945-1946. évi hiperinfláció emléke miatt Kádár János

rettegett az árszint utólagos, piaci jellegű kialakulásának esélyétől. Az életszínvonalat immár sem a beruházások

megkurtításával, sem a „kisvállalkozás” engedélyezésével, sem a növekedés felgyorsításával nem lehetett

emelni. Az ismét várva várt szovjet segítség elmaradt: mint a kudarcba fulladt 1984. márciusi KGST-

csúcstalálkozón részt vevő magyar delegáció egyik irányítója megrendülten írta, a szovjet fél segítségnyújtás

helyett nyíltan azzal az igénnyel állt elő, hogy a korábbi támogatásért cserébe ekkortól a „testvérországok”

segítsék ki a „nagy testvért” a gazdasági nehézségeiből - akár saját kereskedelmi érdekeik ellenében is [Bartha

(1984)]. A keleti kapu bezáródott, s ezzel megnyílt az út a gazdaságpolitikai újítások előtt, bármit is gondoltak

ezekről Moszkvában. Ez bizony szakítást jelentett e megelőző negyven év (!) gyakorlatával. A reformok

ideológiai gátjai leomoltak, bár a kereskedelmi és szerkezeti függőségből csak a dollárelszámolás és a

külgazdasági irányváltás 1989. évi meghirdetésével nyílt meg a kiút.

6. A harmadik reform modelljének kibontakozása

A gazdaságpolitika egészét és főbb prioritásait korábban is gyakorta bírálták külkereskedelmi és nemzetközi

témájú írásokban, melyek közül néhányat már idéztünk. Kádár Béla (1984) monográfiája azonban a korszak

gazdaságpolitikáját minden részletében és egész megközelítésmódjában kérdésessé tette. A sikeresen

alkalmazkodó fejlődő és OECD-országok ellenpéldáival bizonyította: az ellátásbiztonsági szempontok előtérbe

állítása, a kitermelő- és az alapanyagiparok egyre növekvő beruházási részaránya, a műszaki-gazdasági

sebezhetetlenséget célul tűző fejlesztéspolitika, valamint a közvetlen tőkebefektetésektől, az intézményes és

főleg a vállalatközi integrációtól elzárkózó hazai gyakorlat a lemaradás biztos receptje volt. Külön is kiemelte:

összetettebb terméket, műszakilag igényesebb árucikket nem lehet a nemzetközi értékesítési láncokon kívül

sikerrel exportálni, még ha rendre „önmagában véve” olcsó és kiváló termékekről lenne is szó. Ez a

gazdaságpolitika egyfajta horizontális, minden részterületét átfogó bírálatát jelentette, s az exportvezérelt

növekedési alternatívát vázolta.

Korábbi elemzéseit összegző nagysikerű könyvében Antal László (1985a) a gazdaságpolitika mélységi/vertikális

bírálatát adta. Kifejtése az állam-vállalat viszonyra és a pénzügyekre korlátozódott, azonban az egyes

eseményeken/tévedéseken túlmutató, a döntések mélyrétegét, a hibák ismétlődését magyarázó elméletalkotásra

vállalkozott. Kiemelten szólt a szabályozási illúzióról (146-166. o.), ami szemben áll a valóságos döntéshozatal

kölcsönös függőségek formálta végkimenetével. Kötete második részében a szerző kiemelte: az új mechanizmus

1968-ban nem pusztán végrehajtási hibák miatt akadt el, hanem elméleti modellje bizonyult illúziónak,

méghozzá a kulcspontokon. A vállalati dolgozók jövedelmének nyereségfüggősége és az általánosan

érvényesíthető pénzügyi szabályok kivitelezhetetlen elveknek bizonyultak. A nagyvállalati körben a tervalkut

szabályozóalku, a tervfeladatok lebontását a pénzügyi feltételek testre szabása váltotta fel. A harmadik részben a

szerző kérdésessé tette - konkrét tapasztalatok alapján -, hogy a magyar mechanizmusban a feszültségek

minimalizálásának törekvésén túl fellelhető-e bármiféle ésszerűség vagy szabály, ami azt rendszerré tenné.

Ahogy elapadtak a növekmények, a kormányzatnak nem maradt mit újraelosztania, a folyamat szétzilálódott, a

központi szervek pedig többé nem voltak abban a helyzetben, hogy a reálfolyamatokat érdemben

befolyásolhassák. Ez a fejlődési zsákutca látlelete, ahol a szétesés - nem annyira a robbanás - elkerülhetetlen.

Amit Antal elméleti modellként vázolt fel, azt Szegvári Iván (1988a) empirikus tényként írja le. Az 1979-1986-

os időszakot tárgyalva, bevezeti az implicit gazdaságpolitika fogalmát, amit a valós - és a meghirdetett elvekkel

és törekvésekkel legfeljebb távoli kapcsolatban álló - gazdaságpolitikai prioritások jellemzésére használ. Az

intézményesült, formális célok és eljárások, valamint a reáldöntések és -folyamatok közt egyáltalán nem maradt

kapcsolat. A szabályozási rítus egyre inkább irrelevánssá vált a valós folyamatok szempontjából. A tervhivatalt

belülről is jól ismerő Szegvári által adott plasztikus leírás meggyőzően dokumentálta a túlérett szocializmus

egész makrorendszerének elkorhadását. Ahol a szándék és az eredmény már köszönő viszonyban sincs, ott az

irányítás szétzilálódott, és nem kell ahhoz Gorbacsov vagy máltai megállapodás, csak a külső katonai

beavatkozás veszélyének elmúlta - és szétesik magától. Erre utalt az, ahogy az egyetlen valódi tervcélt, a fizetési

egyensúly megőrzését sem sikerült elérni, pedig a sokat várt növekedésről csak beszéltek, az nem valósult meg

az évtized közepén.





Az általános krízishangulatban az elemzők figyelme részint empirikus kérdések felé fordult, részint annak

kifejtésére, miben is állna konkrétan a jól működő piacgazdaság. Eközben a hatóságok a legváratlanabb

helyeken és időpontokban tettek - e „technikai” részkérdések némelyikében - olyan engedményeket, amelyeket

voltaképp senki sem várt. Ez megváltoztatta a korábbi játékszabályokat, s ezáltal a végkimenetelt is. Az egyes

elemzésekben felbukkanó nosztalgia ellenében érdemes felidéznünk e döntések rögtönzött, részleges,

kifejezetten rendszertelen voltát, ami önmagában is arra utal, hogy az összfolyamat minőségi ugrásaiban a

szándékolatlan mellékhatások túlsúlyát lehetett megfigyelni.

Amíg tehát az elmélet síkján egyre konzisztensebben és határozottabban rajzolódott ki a piacgazdaság - mint

bonyolult szabályozási és működési rendszer - összképe és ennek feltételrendszere, az irányítási gyakorlat ezzel

egyáltalán nem számolt. Ezért a legmeglepőbb - és a kor értékrendjébe legkevésbé illő - helyeken és módokon

tett engedményekkel végső fokon maga járult hozzá az áttöréshez. Előbb a pártállásfoglalás ellenében

végbement egy - harmadik - gazdasági reform léptékű átalakulás 1987-1989 között, utóbb pedig ez

rendszerváltozássá terebélyesedett.

De már az 1985-1987-es időszak gyakorlati változásai is jelentősen túlléptek a pártállásfoglalás tétovaságán. A

vállalati tanácsok megalakulásával a káderhatáskör és a tulajdonosi jogok gyakorlása kikerült az ágazati tárcák

kezéből, és így a pártirányítás is rászorult a - helyi - konszenzusépítésre. A később tárgyalandó 1986. évi

csődtörvénnyel a tőkekivonás, azaz a vállalati kezdeményezésű struktúrapolitika vált lehetővé, amit az 1984. évi

versenytörvény monopolellenes rendelkezései is támogattak. Az adóreform pedig a pénzügyi hatóságok egyedi

mérlegelési lehetőségét korlátozta radikálisan. Mindez együttesen reálváltozás volt - a stagnáló politikai

felépítmény alatt - a gazdasági „alapban”. Ezért nem is tudjuk a következőkben élesen elválasztani az elméleti

lépcsőfokokat, hiszen az a gyakorlat, amihez képest a javaslat megfogalmazódott, egyre változott: nem lehetett

többé az 1957-es vagy az 1966-os modellelképzelésekhez hasonló „1984-es modellről” beszélni. A tulajdoni, a

vagyonérdekeltségi és az önigazgatási vita ama ága, amely mégis így tett, már menet közben érdektelenné vált.

A pártállásfoglalás kompromisszumát elméleti szintre emelő, az önigazgatás, a központi vagyongazdálkodó

szerv és a vagyonérdekeltség hármasának összebékíthetőségét hirdető felvetés [Szabó Kálmán (1985)]

ellentmondására nyomban élesen rámutattak. Egyfelől az önigazgatás és a vagyonérdekeltség - motivációs és

koordinációs rendszerükből adódó - egymást kizáró voltát, másrészt az állami vagyon egyetlen központban

történő összpontosításában rejlő bürokratizálódási tendenciát, harmadrészt e megoldás tőkepiacot csonkító voltát

vetették fel [Nagy Aladár (1986)] - ma már tudható, teljes joggal. Az állami szerepvállalás módjáról és

mértékéről ugyanis nyílt és egyértelmű, intézményekkel alátámasztott döntést kell(ett volna) hozni, különösen a

korábbiakban már vázolt szétesési folyamat megállítására. Ekkor pedig a gazdaságpolitika három alapeleme és

az ezek ellátására hivatott intézmények közt világos funkcionális elkülönülés kialakítása szükséges. A

„gyakorlatias kompromisszumok”, a „politikus megoldások” önfelszámoló, önsorvasztó jellege a következő

évtizedben egyértelművé vált. A különféle elméleti megoldások tetszés szerinti vegyíthetősége a gyakorlatban is

veszélyes illúziónak bizonyult.

A funckionális elkülönülés és a rendszerszemlélet - már-már Niklas Luhmannt idéző - határozottsággal

fogalmazódott meg a plurális gazdasági rendszer lényegét megragadni szándékozó írásokban. A későbbi

pénzügyminiszter és jegybankelnök a pénz történeti szerepéről szóló közös kötetében az intézményi és

szerkezeti válság - hivatalosan mindig is tagadott - tényét kiindulópontként vette [Bokros-Surányi (1985)]. A

válság fő oka a bürokratikus koordináció túlsúlya, a piac csökevényessége, a pénz elfojtottsága, hiszen - és ez

volt a kötet fő üzenete - a piaci koordináció minden körülmények közt hatékonyabb (volt) a bürokratikusnál. A

kötet második része a piaci rendszer fő betegségével, az inflációval foglalkozik. A szerzők megszigorították a

Kupa Mihály kötetében (1980) még elfogadhatónak tekintett „természetes deficittel” kapcsolatos álláspontot.

Bizonyítják: az államháztartás hiánya valószínűleg - az esetek túlnyomó részében - inflációt eredményez, és

csak kivételképp nő meg az eladható termékek termelése [Bokros-Surányi (1985) 280-289. o.]. Ebből adódóan a

külgazdasági/fizetési egyensúly fenntarthatóságának elengedhetetlen feltétele a belső pénzpolitika semleges

(korlátozó) jellegének megőrzése.43

Érdemes felidézni ennek az összefüggésnek a technikai jellegét, aminek érvénye nem függ attól, hogy a

kormányzat neokeynesianus, strukturalista, monetarista vagy eklektikus44 irányzatot követ. A zárófejezetben a

szerzőpáros kifejti: a pénzügyi intézményrendszernek - mind mikro-, mind makroszinten - központi szerepe van

43 Már 1987-től szembetűnővé vált, hogy e - technikai minimumként értelmezhető - felismerés a közvéleményben mily kevéssé ismert, ezért

érvényesítése a modellszinten beláthatónál lényegesen nagyobb politikai erőfeszítést igényel Magyarországon, ahol a monetarizmus és a liberalizmus szitokszavakká váltak. 44 Az utóbbi összefüggés elhanyagolása vezet(ett) ahhoz a terminológiai zűrzavarhoz, ami a külgazdasági egyensúly helyreállítását és

megőrzését célzó gazdaságpolitikát keresztelte át „monetarizmusnak”, függetlenül annak valódi tartalmától, a stabil pénzmennyiségre épülő, nem diszkrecionális gazdaságpolitikai magatartástól [Friedman (1986); Pete (1996)].





az önjáró alkalmazkodás45 feltételeinek életre hívásában, méghozzá makro- és mikroszinten egyaránt. A szerzők

kiemelik: az e korszakban bevettnek számító [Pulai-Vissi (szerk.) (1984)] kalkulációs és bérszabályozási

előírások, egyedi adók és elvonások, külkereskedelmi árkiegyenlítés és szubvenció, hitelpreferenciák és

kontingensek, forgalmazási kényszerpályák s hasonló megkötések teljes eltörlése elengedhetetlen. Ez azonban

náluk - a korabeli reformerek többségétől eltérően - nem vezetett az inflációval szembeni elnéző megközelítésre.

E gondolatkör gyakorlati elágazásaként a monetáris és a fiskális szféra és funkciók intézményes elválasztásának

szükségessége fogalmazódott meg [Asztalos-Bokros-Surányi (1984) 325-327. o.]. A jegybank teljes,

intézményesen alátámasztott függetlensége nélkül a közérdeknek számító pénzstabilitás bizonyára áldozatául

esik a „pillanatnyilag elháríthatatlan” politikai és lobbyérdekeknek, mert nincs, ami a fiskális túlköltést

megfegyelmezhetné. A jegy- és hitelbanki funkció elválasztásán túl, az ágazati és területi megkötések

felszámolása, valamint a bankrendszeren kívüli tőkejuttatás formáinak kialakítása vetődött fel követelményként.

Ez utóbbi annál fontosabb, minél inkább felismerik: a szerkezeti változásokat nem lehet főleg

nagyberuházásokkal megoldani. Sőt, az azóta is állandóan hallható „általános pénztelenség” emlegetése is a

tőkeallokáció és a pénzügyi közvetítés megoldatlanságát tükrözte, hiszen az makroszinten sosem (volt)

értelmezhető [Bélyácz (1985) 109-110. o.]. Mindez - a korszak gyakorlatával történő gyökeres szakításként -

véget vetett (volna) az egyszer már jóváhagyott - politikailag kierőszakolt - beruházási tervek automatikus

finanszírozási gyakorlatának. Ezáltal lehetetlenné vált (volna) a pénzügyi lehetőségektől független, pusztán az

„önmagában vett szükségesség” érvére épülő beruházásmegvalósítás és intézményfinanszírozás. Csak e

feltételek együttese mellett jött (volna) létre az egymással versengő üzleti bankok működéséhez szükséges tér.

Az említett gondolatokat általánosítva, a pénzügyi szférában megszületett felismeréseket a gazdálkodói szféra

egészére terjesztették ki. A pénz ugyanis csak akkor integrálja a gazdaságot, ha nem pusztán egy-egy

ágazatban/területen van hatalma, logikája nemcsak részterületeken érvényesül. Ez azt követeli meg, hogy ne

csupán a pénzemberek érdekeltsége kötődjön a tőkeérték növekedéséhez, hanem minden vállalkozásé.46 Ez

egyfelől az új mechanizmus nyereségérdekeltségi elvének, az évente egyre csak növekvő nyereség

kényszerének, továbbá a szerkezetformáló és a folyó beruházási döntések közti különbségtételnek a teljes

feladását jelentette [Antal (1985b)].

Másfelől - a pártállásfoglalásból kinőtt furcsa társadalmi kompromisszum éppen kibontakozó megoldásai

ellenében - a tőketulajdon és a menedzseri felelősség intézményes elválasztását is követelménnyé teszi [Tardos

(1985) 1295-1296. o.]. Ha ez megvalósul, akkor a tulajdoni kérdés annál élesebbé válik, minél kevésbé tekintjük

a tulajdonosi és a vállalatvezetői feladat szétválasztását a piaci szocialista hagyományba illeszkedve

technikailag megoldhatónak, számítógépesítéssel menedzselhetőnek, formáját és szerveződését tekintve

külsődlegesnek a „reálfolyamat” szempontjából.

Az ekkortájt megfogalmazódó megoldás - a szabadpiaci gazdaság geopolitikai kizártsága folytán - még mindig

csak az intézményi tulajdon és a plurális tulajdonlás lehetett. Az intézményi tulajdonnal kapcsolatban

fogalmazódott meg először a társadalombiztosítás vagyonhoz juttatása [Tardos (1987)], a menedzseri és a

dolgozói tulajdon kiterjesztése [Lengyel (szerk.) (1988)]. Ez később a gyakorlatban súlyos társadalmi és

gazdasági visszásságok forrásává vált. Látni kell azonban, hogy a kényszerhelyzetre kiötlött megoldás és az

elméletileg legjobb változat reálissá válása közötti időszakban alapvető kontextuális változás ment végbe.

Eközben a kézenfekvően átmenetinek, illetve pótléknak szánt javaslatok - intézményesülve - önálló létre kelt

gólemként járkáltak tovább a rendszerváltozás éveiben is.

Korábban az osztatlan szocialista tulajdon differenciálatlan tömbjében fel se vetődött a vállalatalapító és -

megszüntető személye. Ez részint „történetileg adott” volt az államosítást megelőző időszakból, részint pedig -

magától értetődően - csakis az alapító szervezetek, azaz az ágazati tárcák vagy a helyi tanácsok hatáskörébe

tartozott. 1995-ben éppen ezek veszítették el - a hatásköri listával együtt - alapítói jogaikat. Márpedig az

önigazgató körön kívülre lépve, minél lényegesebbnek tűnik - a fönt tárgyalt makroösszefüggésekben is - a

vállalati kezdeményezésű tőkekivonás és -átcsoportosítás, annál fontosabbá válik a vállalatalapító és -

megszüntető kiléte.47

45 Ez annál fontosabb felismerés, minél inkább belátják: a válságkezelő részintézkedések többnyire egymás hatását oltják ki, s maguk válnak az újabb beavatkozást „követő” közvetlen okká [Csikós-Nagy (1986b) 8. o.), azaz a stratégiát nélkülöző, s lehetetlenné is tévő válságkezelés

állandósul, újraszüli magát. 46 Az nyilvánvalóan értékrendi és közösségi választásra tartozó kérdés, hogy a közhasznúnak tekintett szféra határait hol vonják meg, továbbá hogy utóbbin belül milyen mértékben és miképpen kívánják a kereskedelmi szellemet érvényre juttatni. Az OECD-országok

gyakorlatában e tekintetben csak a sokféleség a közös [vö. Bara-Szabó (szerk.) (1996)]. 47 Ez fontos lépés volt a tulajdon „megszemélyesítésének” és a tulajdonlás intézményi kérdéseinek tisztázásához vezető úton, amire hamarosan sor is került [Tardos (1988)].





A többszektorú, egyenjogú tulajdonformák elvén álló vegyes gazdaság korabeli ideológiájába az új alapítások

még csak-csak belefértek, különösen amíg a margón maradtak (beljebb pedig az ágazati és a méretbeli

korlátozások miatt eleve nemigen juthattak). A piacról való kilépés viszont a piactisztításhoz nélkülözhetetlen.

Ha ugyanis az egyszer létrehozott cég „nem tud meghalni”, akkor állandóan az újraelosztás „vastüdejére” kell

kapcsolódnia, s az életképesebbtől rendre elszívja a forrásokat. Minél szűkösebbek ez utóbbiak, annál

súlyosabbá válik ez az ellentmondás, ahogy ez a nyolcvanas évek elejére közismertté vált.

Látszólag mi sem könnyebb a totális állam számára, mint bárminek a megszüntetése, ami elvileg bármely - így a

krónikusan veszteséges - vállalatra is érvényes. Gyakorlatilag azonban - különösen az 1978. végi gyárbezárási

kísérletek kapcsán - kiderült, hogy az efféle fellépés minden társadalomban súlyos érdekütközésekkel jár.

Ráadásul 1985 után már a választott vállalati tanácsok és a vállalati törvény előírásai is szavatolták a vállalat

önállóságát. Így - a tulajdoni reformot kézzel foghatóvá téve - egyetlen államigazgatási szervnek sem volt joga

egy céget - például veszteségesség vagy vagyonvesztés miatt - bezárni. A vállalati tanácsi formában pedig még

az igazgató visszahívását sem kezdeményezhette senki a beosztottakon kívül.

Így aztán nem is meglepő, hogy a Gazdaságirányítási Konzultatív Bizottságban nyíltan megtárgyalták a nyugati

típusú csődeljárások intézményesítéséről mint a vállalati válsághelyzetek decentrális alku útján történő

megoldási módjáról [Matolcsy (1984)] szóló javaslatot. Ekkor fogalmazódott meg: a hitelezők képesek a

legjobban megítélni - és kellő felhatalmazás esetén kikényszeríteni - a reménytelenné vált adósaik

felszámolását. A Magyar Nemzeti Bank elemzői erre teljes joggal válaszolták: addig, amíg a fizetőképesség

megőrzése nem olyan érték, ami szó szerint minden mást maga alá rendel, addig nem reális azt várni, hogy a

visszafejlesztésre és a tőkeelemek újrafelhasználására irányuló kényszer lebírhatatlan legyen [Jánossy (1985)].

A Pénzügyminisztérium szakértői emellett a csődbe jutott cégek átalakítására és felszámolására szakosodó

szervezet felállítását is javasolták [Asztalos (1985)]. Nem kellett sokáig várni, hogy a gazdasági jog szakértői

nyugati szabású csődtörvénnyel rukkoljanak elő [Török G. (1985)]. Ebben a - meglehetősen puha - nyugat-

európai megoldásokat vették irányadónak.

Az 1986 augusztusától (!) hatályos csődtörvény elsősorban a magántulajdonú kisvállalkozásokat és a nem

mezőgazdasági szövetkezeteket érintette. A témát elsőként monografikus jelleggel feldolgozó Veress József

(1986, 175. o.) az adott társadalmi-gazdasági viszonyok közepette elkerülhetetlennek tekintette a

csődtörvénykezés puha, veszteségminimalizáló jellegét. A beépített biztosítékok azonban túlságosan is jól

működtek.48 Az előzetes várakozások - az utólagos ténybeli elemzés alapján [Kúti-Móra (1990)] -

„maximálisan” teljesültek, ugyanis senki sem vált érdekeltté e drasztikus piactisztító formák mozgásba

hozatalában. Inkább az volt a jellemző, hogy szanálták - állami pénzből talpra állították - a „bajba került”

cégeket; ha ez némi fogyókúrával járt is, ámde az alaptevékenységet mindenképpen megőrizték.

A felszámolások és csődök csekély száma ellenére már az első szakaszban feltűnt a vagyonvédelem

megoldatlansága és a bankok passzivitása [Gálik-Veress (szerk.) (1988) 171. és 187. o.]. A politikai vállalatok

vezetői nyílt levelekkel, sajtófellépéssel és politikai kapcsolataik mozgósításával védekeztek minden fenyegetés

ellen, és ekkortájt a pénzügyi szervek is rendre a „jobb a békesség” álláspontjára helyezkedtek. Mindazonáltal a

folyamatosan keletkező veszteség és a fizetésképtelenség - rendszeressé vált - nyilvános taglalása aláásta az

érintett nagyvállalatok presztízsét és befolyását. Egyre többen és egyre hangosabban tárgyalták a „ki fizeti a

révészt” kérdését. Elfogadottá vált - a kor ideológiája ellenében is - az, hogy nincs előrelépés úgy, hogy az

senkinek se fájjon: a kádári konfliktuskerülés láthatólag maga vált a hanyatlás okává.

Az állam diszkrecionális gazdaságirányító szerepét alapjaiban érintette a korábban teljesen háttérben maradt, a

közteherviselés jellegét és arányait - legalább részben - nyílttá tevő adóreform. A személyi jövedelemadóztatás

bevezetésével [Kupa (1987)] létrejött az az egész társadalmat megmozgató információrobbanás, ami feltárta az

egyes ember által teljesített befizetések és a közszolgáltatások közt korábban teljesen rejtve maradt kapcsolatot.49

Az általános forgalmi adó bevezetése [Koltay (1987)] a közterhek behajtását jórészt megkerülhetetlen

automatizmussá tette. Ez egyrészt korlátozta a kivetők önkényét, másrészt ellensúlyozta az adóbehajtás gyakori

lazaságát, ami különösen az átmenet időszakában vált fontossá. A költségvetési kiadások tervezésénél a

behajtható adójövedelemmel is számolni kellett: ez korlátozta a célok megválasztásának korábban abszolút

szabad szárnyalását.

48 Ekkoriban az OTP rendkívül büszke volt arra, hogy Magyarországon nem létezik a csekkbűntény - ugyanis ez a fizetési forma még egy

évtizeddel később sem vált elterjedtté, részben éppen a csekkbűntényeket megakadályozó biztosítékrendszer és eljárási bonyolultság miatt. 49 Ennek a jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy azokon a területeken, ahol hasonló kapcsolat nem jött létre - elsősorban a

nyugdíj- és az egészségbiztosításban - a polgárok túlnyomó része egy évtizeddel később sem érzékelte, hogy a tőle elvont közterhek és a

közszolgáltatások (szintje) közt kapcsolat létezne. Általában a munkáltató által lebonyolított elvonások tényéről nem vettek tudomást, a közszolgáltatás ingyenességét pedig szó szerint elhitték [Csontos-Kornai-Tóth (1996)].





Ez a szigorú, átlátható költséggazdálkodási eljárás nemcsak a több évtizedes, irányított gazdaságban kialakult

hagyományokkal, hanem az egypólusú politikai rendszer természetével is ellentétes volt. Áthidaló megoldásként

az adókulcsok nagy száma, az adómértékek változékonysága és egészében magas szintje, a mentességek és

külön szabályok burjánzása adódott. Az viszonylag hamar kiderült, hogy e kompromisszumok és a

társadalombiztosítási járulék magas szintje az adórendszert túlzott mértékben alakítja - az átmenetinek szánt

kompromisszumok révén - a kiinduló helyzethez [Koltay (1989)]. Utóbb erre rárakódott az infláció révén

növekvő implicit terhelés és a más adófajtákból kieső kincstári jövedelem pótlásának feladata [Koltay (1993)].

Ez az, ami végső soron rendkívül magas közteherszintet, vállalkozásellenes (beruházásgátló) klímát és önkényes

bevételi szerkezetet tartósított egy évtizeden át [Gáspár (1996)].

Az eddig vizsgált rendszerelemek - így a tulajdonlás, az adózás, a vállalatalapítás és -megszüntetés, a banki és a

tőkepiaci reform, az adóreform - kapcsán rendre megfigyelhetővé vált az a patent, amelyben a rendszer

alapelemeit meghaladni próbáló, technikailag szükséges újítások rendre a politikai rendszer szerkezetéből adódó

korlátokba ütköztek. Ez a második reformhullám gyakorlatában és az ennek kapcsán - részint az azt megelőző,

részint az arra reflektáló - elméleti felvetésekben is megjelent. A gazdasági teljesítőképesség javításához az

állami szerepvállalás alapvető átértelmezése, más szóval a szocialista tervgazdálkodás - a szovjet birodalmi

alrendszer - kereteit egyre inkább szétfeszítő intézkedések váltak logikusan szükségessé. Ezért kevéssé meglepő,

hogy az évtized végi harmadik reformhullám utóbb fokozatosan rendszerváltozássá teljesedett. A

következőkben a harmadik reform négy fő terepét: a szervezeti reformot, a pénzintézeti reformot, a

tulajdonreformot és a világgazdasági nyitást tárgyaljuk behatóbban.

6.1. A szervezeti reform

1957-ben, 1966-ban és voltaképp még 1984-ben is50 a szervezeti rendszer a reformviták kevés számú

tabuterületének egyike maradt. Az irodalomban nagyjából egységes volt az a felfogás, ami az 1962-1964-es

szervezeti összevonással összetákolt nagyvállalati rendszert a piackonform magatartás kialakulásának

akadályaként tartotta számon. Az ágazatok és a nagyvállalatok szövetségét joggal tekintették a visszarendeződés

fő hajtóerejének [Laky (1979); Antal (1979); Szalai (1981); Voszka (1984)]. Ennek ellenére kisebb

átszervezéseket leszámítva, mint például a három iparági minisztérium egységes hivatallá olvasztása (1980-

ban), vagy a kül- és belkereskedelmi tárca összevonása (1986-ban) nem sok minden történt. Eközben a

reformbizottsági gondolkodásban - a résztvevő egykori tanúbizonysága szerint [Sárközy (1986)] - két fő irányzat

rajzolódott ki. Az egyik tábor - benne Sárközy Tamás maga - az ágazati és a pártirányítást tekintette a

nagyobbik rossznak. Ezt kívánta minden áron korlátozni. Ennek érdekében központosított, funkcionális

kormányzati felépítést szorgalmazott, s megvalósíthatósága érdekében hajlandónak mutatkozott a szocialista

nagyipari lobby szövetségét keresni. A másik tábor Hetényi István pénzügyminiszter körül tömörült. Ők a

lobbysták hatalmát akarták mindenekelőtt megtörni, és ezért a pénzügyi szektor reformját és a kisvállalkozások

- köztük a magán- és a szövetkezeti vállalatok - felfuttatását pártolták.

Az utóbbi irányzat közvetlenül is épített a Gazdaságirányítási Konzultatív Bizottságban már megfogalmazódott

dekoncentrációs elképzelésekre, s ennek alapján központosított vállalatszétszedési kampányt indított [Vince

(1986); Voszka (1988)]. Az első tábor az utóbb Treuhand-modellként ismertté váló felfogást követte, s

tulajdonosi minisztériumban, illetve központi vagyonalapban gondolkodott. A második tábor a vállalkozások

alulról építkező felnövése, azaz szerves módon kialakuló piaci verseny révén kísérelte meg a dinoszauruszok

hatalmának megtörését. Az első tábor hívei a szervezeti méretek növekedését - az egy évtizeddel korábbról már

idézett irodalommal összhangban - a modern világ általános technikai törvényszerűségének tekintették. A

második tábor a kisvállalkozás és a verseny pártolását nemcsak gazdasági szempontból, hanem társadalmi

megfontolásokból is támogatta [Csillag-Lengyel (1985)]. Ez bizony szakított az új mechanizmus pusztán

megengedő álláspontjával, ami a mezőgazdaságra korlátozódott; s túllépett az 1982-es leiratok általános, immár

minden tevékenység felett „szemet hunyó”, jóindulatú közönyén is. Most már kimondottan veszélyes, a fennálló

alá-fölérendeltségi viszonyokat alapjaiban kikezdő - a beosztottakat potenciálisan főnökké tévő -, tétre menő,

éles és kíméletlen versenyre szólítottak fel.

A Csillag-Lengyel (1985) kötet keményen bírálta a korszak slágerének számító vállalaton belüli gazdasági

munkaközösségeket, hisz azok teljesen beépültek a szocialista nagyszervezeti rendszerbe. A hierarchiát

erősítették. Nekik potenciálisan és távlatilag sem lehetett (volna) versenyt támasztani. Ez a hangsúlyváltozás

egyáltalán nem volt mellékes akkor, amikor már 4 millió embert érintett a magántevékenység valamilyen

formája, s ezeknek csak a fele volt a mezőgazdaságban [Révész (1985) 96. o.]. A mesterséges tiltások,

50 Az ágazati tárcák kezéből ugyan kivették a tulajdonosi és az alapítói jogosítványokat, időről időre elvettek tőlük pénzalapokat is, de létüket semmi sem veszélyeztette. Közepes és nagyvállalatok létesítése sem volt gyakori, legfeljebb átszervezésekre került sor.





adókedvezmények együttesen a versenyt, a hatékonyságot és az ésszerű allokációt egyaránt torzították, viszont

az új elemek rendszerbe építésével a túlérett „tervgazdaságot” átmenetileg még stabilizálták.

Így aztán a szervezeti rendszer átalakításának témája joggal vált az évtized közepének slágerévé.51 A szervezeti

rendszert empirikus, ágazati szempontból kutató tanulmányok a monopolrendszer felszámolását számos

területen a piaci szabályozás életképességét megalapozó előfeltételként mutatták be. Ez részletes igazolást nyert

a belkereskedelemben [Karsai G. (1988)], a termékforgalmazásban (nagykereskedelemben) [Köbli és

szerzőtársai (1988)], a mezőgzadaságban [Lányi (1984) és (1985); Sipos-Halmai (1988) 277-290. o.], sőt még a

korábban érinthetetlen - „elvi” - kérdésnek számító külkereskedelemben is [Pete (1984); Salgó (1989).

Így a már említett, az MTA Közgazdaságtudományi Intézete által szervezett kutatás 234 empirikus felmérésnek

tanulságait összegző Sipos Aladár és Tardos Márton (1986) cikke immár nemcsak elméleti érvek alapján

állíthatta: a szervezeti rendszer a piacorientált magatartás kialakulásának legfőbb gátja, méghozzá minden

tulajdoni formánál egyaránt. A szerzők erre vezették vissza azt is, hogy az 1979-1984 közötti pénzügyi

megszorítások nem hoztak szerkezeti alkalmazkodást, s - bár a korabeli gazdaságpolitika a nyugati analógiák

alapján ezt várta volna - nem vezettek az új növekedési pálya kialakulásához sem. Kiemelték:

vagyonérdekeltség és csődfenyegetettség híján a decentralizálás csak az inflációt növeli, a hatékonyságot nem.

E felismerések alapján a kormányzat a nagyvállalati szervezet ellen egyszerre indított támadást alulról: a

kiválásokat is okozó vállalati tanácsok és a csődeljárás révén; valamint felülről: a vidéki gyáregységek

kiválásának ösztönzésével és külön átszervezési bizottság segítségével megkísérelt vállalatfeldarabolásokkal. Ez

a gondolat később is megfogalmazódott a hatékony privatizálás előfeltételeként [Newbery (1991)], a

gyakorlatban azonban megbukott. Nem pusztán azért, mert az ellenérdekelt erők - így az ágazati irányítók, a

területi pártszervek, a szakszervezetek, sőt a hagyományos KGST-partnerek is - összefogtak. Nemcsak azért,

mert az állami irányítás voltaképpen egyáltalán nem bánta, ha kevés számú nagyszervezettel lehetett „elrendezni

az ügyeket”. S nem is csak azért, mert a kádári 32 év egyik titka a konfliktusok kerülése volt. A folyamat

empirikus elemzése [Vince (1986); Voszka (1988)] a központi döntések eredendő önkényességét állította

előtérbe, ami bármely centralizált eljárás velejárója. A felvilágosult hivatalnokok a vállalati ügyekben éppen oly

véletlenszerű döntésekre jutottak, mint bárki más, hisz nem a tőkeérték hosszú távú gyarapítása volt a fő

szempontjuk, nem ismerték belülről az adott céget, s nem is saját vagyonukról döntöttek. Ez a felismerés magát

az irányítást is igen óvatossá tette a kilencvenes években felbukkanó iparpolitikai kezdeményezésekkel

szemben.

A nyolcvanas évtized sikertelen dekoncentrációs kampányán alapul az a - szociológiai irodalomban máig is

népszerű - gondolat, ami a politikai szférával összefonódott nagyvállalati hatalmi szerkezetnek különös

vitalitást, sőt mindent túlélő képességet tulajdonít [Szalai (1989)], és ezt a rendszerváltozás időszakára nézve is

fenntartja, sőt megerősíti [Szalai (1992)]. E szerint semmilyen konstruktivista ötlet nem lehet képes e

szövevényt feloszlatni: inkább az (fog) minden reformot a maga logikájára formálni.

A mai ismeretek szerint ez a megközelítés alábecsülte a vertikális függőségek rendszerének döntően politikai

tartalmát, amit Kornai János (1993a, 380-399. o.) a rendszer genetikai programjaként, Csanádi Mária (1995)

pedig működési elveként meggyőzően bizonyít. Az idézett szociológiai megközelítésből teljesen kimaradt a

szovjet birodalmi beágyazottság és meghatározottság, aminek kiesése pedig a korábban mindenható

magyarországi függőségi viszonyokat teljességgel kiüresítette. A kilencvenes években a csődtörvény kiélesítése,

a külgazdasági nyitás, a felértékelő árfolyam-politika és az üres kincstár együttesen megrendítő erejű csapást

mért e nagyvállalati szektorra. Ami ebből életben maradt, az átalakult, feldarabolódott, nyugati partner

alvállalkozója lett, technológiát, piacot és terméket váltott, s ha még a cég neve meg maradt is , más már semmi

sem. A Rába traktorgyár és a Suzuki autógyár egyaránt SITC 7 a statisztikában, egyébként semmi közük

egymáshoz. Az amerikai piacra szállított Ikarus már szervezetileg sem kötődik a mátyásföldi maradéküzemhez,

és természetesen az Ipari Minisztériumra sem úgy hat (és viszont), mint ahogy az a Kohó- és Gépipari

Minisztérium és az MSZMP Központi Bizottság összefüggésében megszokottá vált.

A nyolcvanas évek szétdarabolási kampányának kudarca inkább a gazdasági rend komplexitását állíthatta

előtérbe, ami minden egyes részelemnél fontosabb, ez utóbbiak egyenkénti cseréjével pedig nem módosítható.

Arra is rámutatott, hogy az emberi tervezeteknek eleve csak alárendelt szerepe lehet a spontán rend

kialakításában.52 Ezért nem véletlen torzulás, hanem szükségszerű fejlemény, hogy az ágazati-technikai

reformtervezetek radikalizálódása, politikailag érzékeny területekre történő átcsapása - így a tőkepiac, a

51 Ne tévessze meg az Olvasót, hogy e nagyjából azonos tőről fakadó, egy időben keletkezett elemzések utóbb meglehetősen nagy késéssel,

ötletszerű helyeken és időpontokban láthattak csak napvilágot. 52 Eredetiben és részleteiben lásd Hayek (1967/1995, 292-301. o.).





tulajdon, az állami irányítás, a külgazdasági orientáció előtérbe kerülése - magának a szovjet

birodalmi/tervgazdasági modellnek a megkérdőjelezésébe torkollott, méghozzá annak rendszeregészét

(totalitását) érintően.

6.2. A pénzügyi intézményrendszer reformja

A pénzügyi rendszerben gyors, lineáris és önerősítő reformok történtek. A bankreform szükségességét - a

nemzeti bank, valamint az egyetemi tanszéki munkatársak jó részének ellenállása dacára - a hatalom egyre

inkább elfogadta. Ennek egyik magyarázata a monetáris politika jelentőségének felismerése, a másik pedig a

szűkös beruházások jobb elosztásával elérhető, azaz a beruházásnövelés nélküli gazdasági fejlődésnek egyre

erősödő kényszere. Mivel az 1984-1985. évi növekedésgyorsítási kísérlet mind a hazai reformerek, mind az IMF

tanácsa ellenében bontakozott ki, a törekvés összeomlása mindkettőjük pozícióját megerősítette. A magyar

hatóságoknak jobban figyelniük kellett az IMF tanácsaira és követelményeire; a Valutaalap pedig az 1984. évi

rendszermátrixba53 foglalt lépéseket kérte számon. Belföldön eközben egyre megkerülhetetlenebbé vált az

allokációs hatékonyság növelésének kényszere, mert ez maradt a - fogyasztáscsökkentés nélküli -

növekedésgerjesztés egyetlen forrása.54

Hosszas bürokratikus belharcokat követően [Antal-Surányi (1987)] s a Nemzeti Bank ellenkezését legyűrve,

1987-től megalkották a kétszintű bankrendszert. Ennek módja a jegybank három ágazati főosztályának

önállósítása volt. Mint a folyamat korabeli leírásából [Bácskai (1989)] kitűnt, az új kereskedelmi bankok a régi

adósságok és a kényszerűen szétosztott régi ügyfélkör kettős terhét cipelték. A bankokat nem tőkésítették fel.55

Mind infrastruktúrájuk, mind személyi állományuk képzettsége siralmas volt (a piacgazdaság szempontjából),

hiszen mindkettő a „tervgazdaság” kiszolgáló és ellenőri feladatának betöltésére jött létre. A hitelezés

automatikus volt, kockázati elemek nélkül (legalábbis a bank számára; legfeljebb az ügyfél prémiumát vonták

néha meg a beruházás elhúzódása vagy a költségterv túlzott mértékű túllépése esetén). Az árrendszer torzulásait

a szubvenciók és más pénzügyi hidak „korrigálták”. így önálló kockázatértékelésre, hitelminősítésre, adós- és

adósságtörténetekre, bankközi információs szolgálatra, jelzálogra, biztosítékra és utóbbiak behajtására nemigen

volt szükség.

Ráadásul a bankreform kidolgozói is világosan látták [Bokros (1987a)]: a szervezeti változással a magyar

bankrendszerben még egyáltalán nem jöttek létre az üzleti viselkedés feltételei. A hitelpolitikai irányelvekben

továbbra is ágazati, sőt vállalati mélységű tervlebontás valósult meg. Ezzel szemben a hitelbírálat lényege

szerint kizárta volna a tervszerű hitelezés továbbfolytatását. Nem lett volna mód a kormányzati elképzelések

keresztülverésére és az előre meghatározott ügyfélkör megtartására sem. A jegybank képviselőinek is kész volt a

válaszuk: ekkor még a bankreform mint szervezeti intézkedés nem hozta létre az önálló központi bankot. így a

kereskedelmi bankok elvileg sem válhattak önálló és felelős pénzmenedzserekké, akikre rá lehet bízni a döntést

[Bódy (1988)]. Ekkor - a jegybanki és az államháztartási törvény mellett - szaporítani kellett volna a

pénzkölcsönző intézeteket, magánintézmények és külföldiek piaci belépésének engedélyezésével, továbbá a

pénzpiac - közte a deviza- és az értékpapírpiac - kibontakoztatásával [Bokros (1988)].

A makrodöntések piacivá válása - elméletileg - a Rubicon átlépését jelenti a bürokratikus gazdaságból a piaci

koordináció túlsúlya felé vezető úton. A reform utáni bankrendszer monografikus elemzése [Antal-Várhegyi

(1987)] bebizonyította: két évtized piacosító kísérletezése sem volt képes megoldani a növekvő vagyonértékű, jó

profitkilátású vállalkozások új tőkéhez juttatását (a hitel ugyanis csak átmeneti, nem végleges forrásszerzés). Ez

a megtakarítások nem kellő allokációja mellett a kínálat hosszú távú merevségét, az alkalmazkodás rendre

elégtelen voltát közvetlenül kiváltó tényező. A könyv valóságos tárházát adja azoknak a kísérleteknek,

amelyekkel a végleges tőkejuttatást szimulálni és/vagy helyettesíteni próbálták - csekély sikerrel. Minden

szimuláció zsákutcának bizonyult - ez pedig a piaci szocializmus bármely elméletileg tételezhető formája feletti

halálos ítélettel egyenértékű. Ha kísérleti alapon bebizonyosodott, hogy a tőkepiac nem helyettesíthető, a „hátha

53 Antalóczy-Kinczer (1995, 67. o.) szerint ez nagyjából az IMF szokásos - stabilizáló és piacépítő - intézkedéseit tartalmazta, táblázatos

formában felsorolva az egyes intézkedések ütemezését és egymásra épülésüket is. Ezenkívül felszólította a magyar kormányt az 1973-ban vállalt GATT-kötelezettségek (az importliberalizáció) betartására is. Ezt 1984-ben - a szükséghelyzet elmúltával - a magyar kormány amúgy

is megígérte (de nem tartotta be, mert nem is gondolta komolyan). A mátrix egyébként a mai napig is titokvédelem alá tartozik, közvetlenül

nem hozzáférhető és így nem is idézhető. 54 Ez a felismerés közvetlenül is formálta a már említett válsághangulatot. A tervhivatal vezetője ezt a növekedés és egyensúly, a

szerkezetváltozás és beruházásínség, a decentralizálás és kézben tarthatóság dilemmájaként írta le [Hoós (1988)]. Nem meglepő módon ő

határozott struktúrapolitikára szólított fel, ezzel mellőzve mind a rendszer szétzilálódásának gyakorlati, mind a tőkepiac kapcsán már megismert elméleti megfontolásokat. Eközben - mint Bélyácz (1986) dokumentálta, a döntések tovább centralizálódtak, a vállalatok csak

irreális - évi 30-40 százalékos (!) megtérülést - vállalva juthattak (volna) külső forráshoz, különben a központi preferenciákat kellett

követniük. 55 Erre csak a botránykővé vált bankkonszolidációban került sor 1992-1994-ben.





mégis” tudományos értéke - akár elvont formális modell szintjén - sem több, mint az örökmozgó vagy a

halhatatlanság gyógyszerének kikísérletezésére irányuló játszadozásé.

E megközelítésből a tőkepiac kialakításának hogyanjára közvetlen következtetések adódtak [Asztalos (1987)

204-213. o.]: 1. a vállalati vagyont általános jelleggel értékpapír formájában kell megjeleníteni; 2. ezek

forgalmazását központilag szervezett értékpapírpiac (tőzsde) formájában kell megszervezni, méghozzá alapos

szabályozás és szigorú felügyelet mellett; 3. az állam összes adósságát értékpapírosítani kell (kamattal és

lejárattal);56 4. szükséges az értékpapírok forgalmazására külön, szakmai szűrőn átengedett szakértő (bróker-)

cégek megalakulása, megfelelő szabályozás, befektetővédelem és felügyelet mellett; 5. az értékpapír formájú

megtakarításokat - a lakosság esetében is - adókedvezményekkel kell ösztönözni. Ez a vállalati és az intézményi

szféra átmenetileg felszabaduló eszközeit is mozgásba hozhatja; 6. a megtakarítást gyűjtő intézmények

sokszínűségét kell biztosítani, a befektetési alapok és más, nem banki intézmények kiépítése révén.

Amíg a decentralizált tőkegazdálkodás feltételei nem jöttek létre, mind a szerkezeti döntések központosítása,

mind a kínálat és a forráselosztás rugalmatlanságából adódó ellentmondások újratermelődése elkerülhetetlen

volt. Hosszabb távra is figyelemre méltó, hogy az 1986-1996 közötti évtizedben viszonylag milyen lassú volt a

fejlődés e téren, ami a magyar gazdaság növekedési problémáinak bizonyára jó részét megmagyarázza.

Kiemelendő, hogy ebben az időszakban jelent meg a hitelpiac és a pénztőke idődimenzióját gyakorlati

szempontból is tárgyaló monográfia Száz János (1989) tollából, ami a tárcaberuházás és az értékpapír-

forgalmazás gyakorlati kérdéssé válását jelezte.

Meglepő lett volna, ha e hullámból a költségvetési reform kérdése maradt volna ki [Hetényi (1988a)]. Az

elemzés kiinduló pontja az a tapasztalat volt, hogy az állami cégek minden szektorban kevésbé hatékonynak

bizonyultak, mint a nem államiak. Az állam gazdasági szerepvállalása, különösen a versenyszférában volt

túlzott. Az állam kivonulása és a bankszektor tartós gyengélkedése57 megerősítette az alternatív forrásszerzés

lehetőségét biztosító tőzsde kialakításának igényét - az ezzel kapcsolatos munkálatok hamarosan eredményre

vezettek [Járai (1989)]. Ugyanakkor elmaradtak azok a reformlépések, amelyek alapján a költségvetés már nem

rendelte volna maga alá a monetáris politikát, a gazdaságpolitika célkitűzéseinek természete pedig összhangba

került volna a pénzgazdálkodással [Huszti (1987) 195-196. o.].

Részben ettől is maradt kevéssé hatékony a monetáris politika, s ezért ragadt felerősítésének híveire a

„monetarista” szitokszó. Pedig a monetáris irányítás erősítése és a monetarizmus egyáltalán nem ikerfogalmak.

Mint akadémiai székfoglalójában Erdős Tibor (1988, 786. o.) kiemelte, a monetáris eszközök - például a

kamatláb - aktivista használatát épp a keynesianusok támogatják lelkesen, míg a monetáris iskola ennek

pontosan az ellenkezőjét javasolja. Míg tehát a szocialista és az onnan kivezető reformok ezeknek az

eszközöknek az aktivizálását célozták, a monetarizmus ezek használatában nagyfokú önmérsékletet tart

szükségesnek, és ellenzi az egyedileg mérlegelt pénzügyi intézkedések alkalmazását.

6.3. A tulajdoni reform

A megváltozott környezetben, mint láttuk, lényegi - hatalmi, döntési és motivációs - kérdéssé lépett elő a

megelőző évtizedek terméketlen skolasztikájában kissé megkopott tulajdoni kérdés. Mivel a geopolitikai

korlátok 1947-1987 között az önigazgatást és a magántulajdont nemzetgazdasági szinten nem tették komolyan

mérlegelhető alternatívává, a tulajdonvitának ekkor nem volt tétje. Ha mégis, az pusztán a mindenkori szovjet

ideológiai éberség begyűrűződését jelentette. Megjelentek a szövetkezeti és magántulajdont elmarasztaló

cikkek, a zaklatások, beolvasztások, államosítások mellett akcióba léptek a rendőrhatósági, adóügyi és

közigazgatási szervek. A reformgondolkodásnak tehát nem volt nehéz elkerülnie a Kádár-rendszer eme tabuját.

A második reformhullám intézkedései hatására azonban a tulajdoni viszonyok kérdése kiéleződött. Lassan tétre

ment az, hogy a tulajdon „kit miként talál meg”. Az elméleti felismerések túlnyomóvá válása egybeesett az

ország geopolitikai nagykorúsodásával és a kérdés gyakorlativá válásával is.

Az évtizedeken át mellőzött alapkérdések felvetésének fordulópontjaként a pártkiadónál megjelent könyvében

Sárközy Tamás (1987) a csúcsminisztérium örökzöldje mellett úgy érvelt, hogy a társaság a vállalatirányítás

politikailag közömbös technikai formája. Ez a tézis talán a korábban taglaltak fügefalevele is maradhatott volna,

ha a szerző hamarosan nem kerül igazságügyi államtitkárként a törvény-előkészítés egyik kulcspozíciójába. Az

56 Ez a javaslat 1997. január 1-jével valósult meg. 57 Az elmondottakhoz képest a megvalósult bankreform igen szerénynek mondható. Már a pénzügyi rendszer többi elemének megváltozása

is egy második bankreformot indokolt volna [Asztalos (1988)], erre azonban később sem került sor. Ehelyett a bankkonszolidáció, majd

1994-1996 során a privatizálás keretében (részint azt megelőzően) kerítettek sort a nyolcvanas évek közepéről visszamaradt lépésekre. így aztán a gazdaság 1985-1987 között pénzügyileg is és hivatali parancsokkal is irányíthatatlanná vált [Balassa-Vértes (1988)].





általa kidolgozott társasági törvény alapján ezerszám alakultak át társasággá az állami vállalatok, két évvel a

privatizációs törvény elfogadása előtt. Ezáltal az egykori osztatlan szocialista tulajdon előbb a kereskedelmi jog,

utóbb a kereskedelmi ügyletek tárgyává vált.

Különösen Tardos Márton (1985) korábban már tárgyalt reformprogramja nyomán, az összes piacra és

tényezőre kiterjedő piaci koordinációval kapcsolatban vált sarkalatos kérdéssé a magántulajdon. Ugyanis a többi

változás csak ezen a bázison nyerhet értelmet és tartalmat, mert ez hozza létre a működtetésük feltételezte

motivációkat és késztetéseket. Kornai (1990a) cikke már nyíltan ki is mondta ezt: ha valaki piacot mond,

magántulajdont is kell mondania, és viszont, egyik tagadásával a másikat is tagadja. A magyar közgazdasági

gondolat ily módon a piaci elemek elfogadásától eljutott a piaci rend mint totalitás 58 igenlésére.

A tulajdonelmélet új dimenzióját nyitotta meg Szabó Katalin ekkoriban közreadott munkája, amelyben túllép a

tulajdon szokásos, leegyszerűsített és tagolatlan felfogásán. A kötet számos mezzoökonómiai kérdés újszerű

tárgyalása mellett az információs hiánygazdaságra vezeti vissza a magyar gazdaságban megmaradt kemény

tulajdoni elemek túlsúlyát: ez az informatizált társadalomban az elmaradottságnak jele és alapja [Szabó (1989)

176-180. o.]. Ez a felismerés túlmutat a korszakban túlnyomóvá váló tulajdoni dichotómián, és fontos

előzménye a tulajdon és a hatékonyság közti sokszálú közvetítési lánc felismerésének, amit a korai privatizációs

megközelítések utóbb teljességgel elhanyagoltak.

A rendszerváltozás időszakára a különféle informáltsági szint, az eltérő háttér, az eltérő politikai kötődés és az

eltérő vitázási szintek miatt utólag is nehezen állapítható meg, hogy egy-egy javaslatot ki, mikor és milyen mély

meggyőződéssel képviselt.59 A meglehetősen egyenetlen és szerteágazó tulajdoni vita mai napig is legjobb

összegzése [Kőhegyi (1991)] azt a következtetést vonja le, hogy ez a vita - elsődleges politikaformáló hatásán

túl - kevés eredeti vagy elméletileg új felismeréssel gazdagította a közgazdaságtudományt. Ez Magyarország

(sajátosságainak) felfedezésére épp úgy igaz, mint az elméleti közgazdaságtan és a piacműködés világszerte

érvényes összefüggéseire. A sokféle végiggondolatlan és taktikai megfontolás mellett Kőhegyi joggal hiányolta

a megbízó-ügynök viszonyból adódó szerteágazó kérdéskör tárgyalását, s az ebből fakadó megoldási

javaslatokat. Nem is meglepő, hogy ez a témakör - a hosszú reformelőzmény ellenére - a magyar

privatizációnak is tartósan kényes kérdése maradt; a szabályozásban - úgy tűnik - a mai napig sem sikerült

kielégítő válaszokat találni [Vince (1996)]. Az előadottak miatt indokoltabbnak tűnt a tulajdonosváltozások

konkrét módja és eszközei körüli vitákat a rendszerváltó politika egyik fejezeteként, s nem itt, az elméleti

kérdések körében tárgyalnunk.

6.4. Kulcsszerepben a külgazdasági nyitás

A külkereskedelem volt az a terület, ahol egész a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójáig az elméleti tudás és a

gyakorlat között a legmélyebb volt a szakadék. Miközben az e területen dolgozók idegen nyelveket beszéltek,

külföldre jártak és a világ szakirodalmát is olvashatták (volna), az irányítási gyakorlatot kőkorszaki megoldások

jellemezték. Mint Salgó István (1989) könyve részleteiben is bemutatja, ez a káderkiválasztástól a területet

átható államvédelmi és politikai ellenőrzéséig és az ott alkalmazott parancsgazdasági eljárások végletes

értelmetlenségéig terjedt. Ráadásul nemcsak az 1966-os reform, hanem az 1984-es reformintézkedési együttes is

egy sor kimondottan szovjet ízlésű megoldást tartalmazott. Magyarország jelentős - statisztikai - nyitottsága

intézményi zártsággal társult, ahol egészen 1989-ig a külvilágban történtek nem gyakorolhattak közvetlen hatást

az ár-, a jövedelmi vagy a beruházási folyamatokra. Ez annyiban indokolt is volt, hogy egy kis, nyitott gazdaság

eleve alkalmatlan a tervgazdálkodásra, főleg hosszabb ideig. Ha pedig a szovjet birodalmi alávetettség ezt mégis

megkövetelte, akkor nemcsak a tervszerű környezetben - a KGST-ben -, hanem az ellenséges külvilággal

szemben még fokozottabban fenn kellett tartani a külkereskedelmi és a devizamonopólium zsiliprendszerét.

Ezen annak összes mikro- és makrogazdasági ésszerűtlensége és az utóbbiakkal kapcsolatos hatékonysági és

versenyképességi veszteségek sem változtathattak. Ha ugyanis ezt a vastörvényt mellőzik, a parancsgazdaság

rendszere nyomban összeomlik - lényegében ez történt 1989/90-ben.

Ezért egyáltalán nem meglepő az a - különben felfoghatatlan - tény, hogy az amúgy főleg világlátott,

felvilágosult és külgazdasághoz értő emberek által kiötlött 1966-os új mechanizmus egy sor bénító féket épített a

külkereskedelembe, holott ezzel közvetlenül és előre láthatóan behatárolta a piaci koordináció lehetséges

58 Érdekes, hogy az - itt nem tárgyalt - tananyagreform is ekkorra jutott el odáig, hogy a marxi(záló) elméletek helyett az általános

egyensúlyi elmélet teljes apparátusát és fontos szerzőit (Arrow, Dixit, Debreu, Leontief, Morgenstern) tartalmazó, sőt az apparátus

alkalmazását kötelező rendben számon kérő alaptankönyv született Zalai Ernő (1989) tollából. Ez áttörést jelentett a korábban az ideologikus tárgyak (szigorlati) túlsúlyával jellemzett tanrenddel szemben. 59 Diczházi (1988) fölvetése, akárcsak Matolcsy (1988) eklekticizmusa [megjelent a Lengyel (szerk.) (1988) kötetben] inkább taktikai jellegű

volt (a szerzők későbbi tevékenysége ismeretében), míg például Liska (1990) vagy a Hoch-Radnóti (1989) szerzőpáros nyilvánvalóan mélyebb személyes meggyőződésüknek adtak hangot.





hatókörét. Ezt részben igazolta a KGST elmaradott együttműködési rendszere, hiszen 1956, 1968 és 1981

világosan jelezte, hogy a szovjet birodalmi nagyvonalúságnak jól kitapintható határai vannak. Az elméletileg

érdekesebb nyugati forgalomban az árfolyamnak a deviza-átlagkitermelési költségek szintjén való megállapítása

már eleve kizárta, hogy közgazdasági értelemben árfolyamként működhessék a devizaszorzó [Lakos-Oblath

(1979)]. Ezen túlmenően elkerülhetetlenné vált a pénzügyi hidak - az elvonások, a támogatások, az

árkiegyenlítések, a viszonylati terelő eszközök, az engedélyezés, a kvóták stb. - áttekinthetetlen rendszerének

kiegészítő alkalmazása. Utóbbit 1973-tól egy hasonlóképpen önkényes mértékű, szintű és szóródású

vámrendszer teljesítette ki [Kozma G. (1981)]. Az 1929 óta működő devizabeszolgáltatási rendszer „természetes

követelménnyé”, sőt „elvvé” magasztosult. Az enyhítését célzó javaslat [Deák J. (1987)] még a harmadik

reformhullám idején is hisztérikus válaszreakcióra vezetett a jegybanki vezetők részéről. A gazdasági

szükségállapot idején a rendszer még átláthatatlanabbá vált, s a többes árfolyamrendszer gyakorlata az évtized

végéig fönnmaradt [Oblath (1988)] - az 1976-ban deklarált egységesség ellenére is.

Mint korábban láttuk, a hivatalos álláspont [Tarafás (1981)] a termelés, az export és a behozatal

rugalmatlanságával érvelt az árfolyam „aktivizálása”, azaz antiinflációs célú felértéklése mellett. Ez az érvelés

empirikusan megalapozatlan volt. Mint Halpern László (1989) számításai igazolták, a támogatásokkal és

elvonásokkal korrigált árfolyam a nyolcvanas évtizedben is aktív szabályozója maradt a külkereskedelem

volumenfolyamatainak.

Ugyanakkor - mint a Riecke-Szalkai-Száz (1985) monográfia a teljes nemzetközi irodalomra támaszkodva

bemutatta - az árfolyam sosem önmagában, hanem a költségvetési és a hitelpolitika, valamint a külkereskedelmi

mérleg hatásának együttesében fejti ki szabályozó hatását. A szerzők kiemelik: a korlátozó keresletszabályozás

mellett a szabad tőkeáramlás is elengedhetetlen feltétele az árfolyam szabályozó hatása kibontakozásának (217-

219. o.). Mivel az utóbbi feltétel a „tervgazdaságban” sosem teljesülhet, a passzív árfolyam, s az

exportorientált/importkiváltó döntések ebből adódó rendszeres torzulása nem volt elkerülhető. A torzulások

tényét részletes empirikus felméréssel igazolta Török Ádám (1986, 201-210 o.) monogárfiája, ami ezért a

magyar fejlesztéspolitika tényezőadottságokkal ellentétes vonásait hibáztatta. Simon András (1988) az export

jövedelmezősége és mennyisége közti kapcsolat hiányát igazolta, ami önmagában minősíti a központi

struktúrapolitika eredményességét.

Az említett eredmények nem igazolják azt a régóta hangoztatott szkepszist, hogy a valuta leértékelése csak

cserearány-veszteségre vezetne [Szalkai (1980)]. Még teljes rugalmatlanság feltételezése esetén sem mindegy,

milyen a tájolási pont az exportra vagy hazai piacra termelő, illetve az importáló vagy hazait vásárló döntés

meghozója számára. Az persze igaz, hogy az árfolyam csak a makrokereslet szabályozásával együtt szabályoz,

de akkor sem igazán autonóm eszközként [Riecke (1985)]. Az elmondottak alapján belátható, hogy a gyakorlat

harmincéves helyben járása ellenére az elmélet művelői a nemzetközi irodalom szintjén és szempontjai szerint

vitatták az országban megfigyelt, illetve bizonyos feltételek mellett várható fejleményeket.

A gyakorlat elmaradottsága és a változ(tat)ás reménytelensége miatt a világgazdasági alkalmazkodásról szóló

írásokban gyakorta fogalmazódtak meg olyan nagy ívű kritikai elemzések és javaslatok, amelyek túlmutattak a

belgazdasági irodalom - az ideológiai tabuk és az irányítói fogadókészség korlátozta - horizontján. Ezért a hazai

gazdasági gondolkodás egészének teljesítményszintje egyáltalán nem ítélhető meg reálisan a külgazdasági

írások mellőzésével.

A korábban jórészt60 apologetikus világgazdasági irodalom új szakaszát nyitotta meg Kádár Béla (1979) kötete,

ami a reformpolitika rehabilitálásakor jelent meg. A szerző szembesítette a „béketábor” filozófiáját,

gazdaságicél-választását és irányítási eszköztárát az olajválságok utáni világgazdasági realitásokkal. Az

egybevetés minden egyes pontján az derült ki, hogy „az emberiség leghaladóbb társadalmi berendezkedése”

többszörösen elavult, fejlődésben visszamaradott képződmény. A nehézipar első világháborús korszakot idéző

túlsúlya, a technológia, az elektronika és az informatika elhanyagolása és cenzúrázása/korlátozása, a

kontraszelekció és az elzárkózás mind-mind a jövő hajtóerőit kioltó gyakorlatot jelzett. Mi több, a nemzetközi

versenyben egyre jelentéktelenebbé vált mindaz, ami a KGST előnye volt, s eközben egyre súlyosabbá vált

minden hátránya. A világot a szerző egypólusúnak láttatta, ahol a KGST lemarad versenytársai, a fejlődő

újonnan iparosodó országok mögött. Az importhelyettesítést ostorozó Kádár Béla a lemaradás halmozódó és

visszafordíthatatlan voltát mutatta be, amit a változásokkal szembeni védekezés gyakorlata csak súlyosbított.

60 Kivételt jelentett mindenekelőtt Ausch Sándor (1969) KGST-könyve, amely a szervezet feloszlatásáig bibliája volt a téma minden komoly

kutatójának. Ausch - a többi 1966-os reformerhez hasonlóan - a piaci szocializmus regionális elterjedését várta, ami nyilvánvaló ellentmondásban volt a „szovjet birodalmi” logikával. Ennek ellenére szókimondása, tömörsége és letisztult érvelése messze fölötte áll a

téma nagy mennyiségű irodalmán - és ez magyarázza tartós hatását. Más országban hasonló mű nem született. A hatvanas évtized néhány

más jelentős írását - így Ádám György, Becsky György, Ehrlich Éva, Jánossy Ferenc, Kádár Béla és Bognár József korabeli munkáit - Szamuely (1986) áttekintése taglalja.





E felismeréseket támasztotta alá és bővítette ki Köves András (1980) nagy jelentőségű monográfiája, amely a

kelet-európai országok - különösen Oroszország és Magyarország - világgazdasági beágyazódottságának

következményeit taglalta. Az afganisztáni szovjet bevonulást követően megjelent könyv az elzárkózó politika

gazdasági lehetetlenségét bizonyította, s ennek alátámasztására az orosz gazdaság szerkezeti függőségével

érvelt. A kötet külön is taglalta az importkiváltó célú KGST-nagyberuházások kártékony következményeit, s

rámutatott ezek jelentős szerepére a cserearányromlás állandósulását előidéző tényezők között. Az eladósodás

újratermelődésében is meghatározó volt az, hogy az exportképesség növelése helyett mindig az importkiváltás -

sokszor névleges - előnyeit szorgalmazó fejlesztések uralták a beruházási folyamat egészét, s a tervezhetőség

rendre a versenyképességnél fontosabb szempontnak bizonyult.

Az évtizedforduló elemzéseit Inotai András (1980) kötete foglalta keretbe. Ebben a regionális együttműködés -

végső fokon a KGST - törvényszerűen csökkenő világgazdasági jelentőségét mutatta be. A regionalizmus

korlátai a pénzpiacok és a vállalatközi hálózatok globalizálódásával függenek össze, ami leértékelte a korábban

túlnyomó földrajzi és történelmi tényezők szerepét a partnerválasztásban. E megközelítésben a keleti blokk

gyengesége sokkal alapvetőbbnek mutatkozott, mint ahogy az együttműködési rendszer hiányosságait tárgyaló

korabeli irodalomból az kitetszett volna. Végső fokon mindhárom kötet - többé-kevésbé nyíltan - a gyökeres

külgazdasági irányváltás követelményét fogalmazta meg.

Ez a felismerés összhangban volt a korábbiakban már ismertetett pénzügyi és mikroökonómiai irányzatok

következtetéseivel is. Az olajválság utáni időszakot elemezve a hivatalos álláspontot kifejtő Wiesel-Wilcsek-

szerzőpáros (1978, különösen a 46., 77., 163. és 213. o.) kiemelte: a devizális megkötések révén nem lehet(ett)

megvédeni egyetlen gazdaságot sem a külső megrázkódtatásoktól. A szerzők eloszlatták azt a korabeli tévhitet

is, ami a valutakonvertibilitást a fejlettségi szint, nem pedig a gazdaságszervezési elvek függvényeként állította

be. A külkereskedelem és a keleti kapcsolatok pénzügyeit taglalva, három pénzügyi szakértő rámutatott arra,

hogy a versenyviszonyok rendszerszerű kizárásában végső fokon a szocialista nagyvállalatok érdekviszonyai

jelentek meg. A pénzügyi szabályozás konkrétumaiban ugyanis leginkább ez jelentkezett, nem ideológiai vagy

elméleti megfontolások [Botos-Patai-Szalkai (1980) 240-244. o.]. A vállalati érdekek minden másnál

erősebbnek bizonyultak a sajátos „szocialista komparatív előnyök” kialakításában és fenntartásában is, mert ez

megóvta a cégeket a világpiac jeges - és változó irányból fújó - szelétől.

A térségbeli országokban egyedülálló módon a magyar közgazdasági gondolkodás hangot adott annak, hogy a

szovjet erőpozíció mellett és azon túl saját(os), „nemzeti” érdekek is kötődtek az önálló létre kelt KGST-világ

fönnmaradásához. Ez pedig nagy hatással volt arra, hogy a szakma miként értékelte a tapasztalati úton felmért

rendszert és az ezzel szemben alternatívát kínáló megoldásokat.

A KGST kényelmes világát elemezve, Bauer Tamás (1979) e közeg innovációellenességét emelte ki. Tardos

Márton (1980b) eloszlatta a 350 milliós KGST-óriáspiac mítoszát, amikor kiemelte: ez kétoldalú viszonylatokra

és árucsoportokra darabolódott, valós nagysága és fizetőképessége nem is volt mérhető. A működése olyannyira

- minden elemében - idegen (volt) a piaci követelményektől, hogy az ilyesfajta „piac” legfeljebb menedékül

szolgálhatott a világpiacról kiszorulók számára, de semmiképp sem lehetett alkalmas edzőtere a felfutó új

iparágaknak és vállalatoknak a valódi világpiacon való megmérettetés előtti megizmosodásukhoz. Egy másik

írásában a szerző felhívta a figyelmet arra, hogy a nem piaci környezetben alkalmazott megszorítások további

torzulásokra vezetnek a vállalati viselkedésben, amennyiben a növekményi és a mennyiségi szempontok

túlsúlya, a választék, a minőség és a vevőszolgálat elhanyagolása a KGST-ben felfutó céget eleve vesztessé

tették a saját pályáján kívül [Tardos (1981)]. A KGST-szakosítás termékei sokszor már a korabeli magyar

piacon sem voltak kelendők, ez pedig intő jel volt a világpiaci versenyképesség (és a szükségessé vált

külgazdasági nyitás következményei) szempontjából is.

A változó világban a változatlanság megőrzését lehetővé tevő környezet torzító és káros, még akkor is, ha az

érdekeltek átmenetileg jól érzik magukat e kényelemben - mutatta be Köves-Oblath (1981). Nem a behozatal

növekedése volt patologikus, hiszen anélkül nincs korszerűsödés és versenyképesség, hanem az, hogy az

importigényes tevékenységek nem fordultak sosem termőre (dollárbevétellel mérve az eredményt). Egy másik

cikkében Oblath (1980) bemutatta: a világpiaci versenyárrendszer révén a vállalatok minden korábbinál torzabb

és tévesebb jelzőrendszerbe kerültek, hiszen az árfolyam létesítette természetes kapcsolatot egy sor mesterkélt

hivatali elrendezés és ezek bürokratikus kiigazatítása váltotta fel. Ezáltal tehát a korábbinál is nagyobbá vált a

pénzügyi önkény, és végképp lehetetlenné vált az export és az importhelyettesítés közötti megalapozott

választás.

E felismerést erősítette meg Pásztor Sára (1983) könyve, amelyben a magyar gazdaságban megfigyelt önellátási

törekvések, a befelé forduló gazdaságpolitikai irányzat megerősödése és a hivatali függőségi viszonyokra épülő

intézményi rendszer kölcsönös összefüggését állította a középpontba. A kölcsönös egymásra épülés miatt a





rendszer önreprodukáló hajlama függetlenné válik az eredményességtől, ráadásul ami az egyik összefüggésben

okozat - például a keleti orientáció -, az utóbb maga válik okká.

Hasonló szellemű kötetében e sorok szerzője két szempontból emelte ki, hogy zsákutcába vezetett a KGST-re

épülés. Egyrészt: az integrációs rendszer a bürokratikus koordináció természete és a hatalmi elrendezés jellege

miatt nem volt javítható. Másrészt: a kibontakozó válságjelenségek elfedésével növelték a bajt. Amikor a válság

magvait már elvetették, az ebből - az évtizedes nem alkalmazkodásból és a fonák reagálásból61 - adódó

krízistüneteket a mindent rendben lévőnek mutató felszín elfedte [Csaba (1984)].

A szakmai közgondolkodás szempontjából rendkívül fontos volt a külföldi működőtőke szerepéről folytatott

vita. Ha a regionális elzárkózás lehetetlenné válik, a nyitással kapcsolatban azonnal felvetődik a függőség, a

sebezhetőség kérdése. Ez a multinacionális vállalati munkamegosztás természetéből is adódik. Ez a kérdés

különösen izgalmassá vált, hiszen a hagyományos marxista felfogás mindig is ellenségesen szemlélte a

transznacionális vállalatok térnyerését, a hivatalos világgazdasági oktatásban pedig hagyományosan - még ma is

- a függőségi iskola uralkodik. A nyolcvanas évtized eleji vitákban - összegzését lásd Krasznai-Laki (1982),

valamint Krasznai (1983) - sokan cáfolták meg ezeknek a hagyományos félelmeknek a realitását, és ezzel

megalapozták, hogy az évtized végére a transznacionális munkamegosztás iránt meglegyen a fogadókészség.

Ezt a felfogást teljes lendülettel fejtette ki Inotai András (1990) akadémiai doktori értekezése, ami a

multinacionális munkamegosztásba történő beépülést a felzárkózás egyetlen reális útjaként mutatta be. Ez a

szemléleti fordulat alapozta meg azt, hogy Magyarország lett az egyetlen olyan rendszerváltoztató ország, amely

a külföldi tőkével szemben a nyitott kapuk politikáját alkalmazta.

Ennek hatására Magyarország olyan átalakulási stratégiát választhatott, amelyben a nagyvállalati kör

korszerűsítése nem függ közvetlenül a belföldi megtakarítások növekményétől. Ez pedig - a nemzetközi irodalom

egészében - a piacgazdaságra való áttérés legfőbb akadályának minősült, hisz elégtelen megtakarítás mellett

csak mesterkélt eljárásokkal lehet privatizálni.62 Ez egyben megmagyarázza azt, hogy a nemzetközi irodalomban

egy időben oly népszerű nem hagyományos privatizációs eljárásokat63 miért fogadta oly egyöntetű

távolságtartással a hazai szakma. Az ezek által megoldandó problémát ugyanis - joggal - nem létezőnek, illetve

pusztán politikai természetűnek tekintették [Major (1994)]. Az 1978-at követő évtized elhúzódó válságjelei - és

az ezekhez társult kilátástalanság - együttesen leküzdötték az idegen tőke elleni fenntartásokat, s meggyőzték a

szakma - ha nem is a közélet - túlnyomó többségét arról, hogy a külföldi tulajdon alternatívája a kilátástalan

vergődés, az elhúzódó és visszafordíthatatlanná váló lemaradás.

Ez a meggyőződés csak megerősödött azáltal, hogy a nyolcvanas évtizedben a hatóságok oly kilátástalanul

próbáltak a KGST vonata után futni, ami - szükségszerű okokból - nem vett fel bennünket. Ez a képtelen

törekvés abból a vágyból táplálkozott, hogy ne kelljen alkalmazkodni a megváltozott világgazdasághoz. A

realitások elleni szélmalomharcot elemző Köves (1984) kimutatta, hogy ez a törekvés maga vált okává annak,

hogy ekkoriban a válságba jutott szovjet piacoktól való egyoldalú magyar függőség még erősödött is. Ráadásul -

tehetjük hozzá a történtek ismeretében - ez nem pusztán egy újabb évtized elvesztegetésével járt, bár felgyorsult

világunkban ez sem épp mellékes. Ezenfelül az alkalmazkodást és a piacváltást épp ez tette az elkerülhetetlennél

is sokkal költségesebbé, mégpedig a KGST-piac - korábban bemutatott - bénító sajátosságai következtében.

Meglepő lett volna, ha e radikális felismerések nem váltottak volna ki semmilyen visszhangot a korszak

ideológiájának éber őrzői között. A pártfőiskola professzora, Hoch Róbert (1986) akadémiai székfoglalójában

teljes mellszélességgel szembefordult a külgazdasági nyitást pártoló korszellemmel. Előadásában a nyitás

értelmét tette kérdésessé. Itt, majd utóbb - állandó szerzőtársával közreadott - monográfiájában a belső piac

élénkítésére alapozott növekedésgerjesztő politika mellett érvelt [Hoch-Radnóti (1989)].64 Ez végső fokon a régi

vágású keynesi receptura újrafelfedezését jelentette. Ő nevezte először „monetaristáknak” a pénzügyi egyensúly

híveit - ez a terminológia utóbb (tudattalanul) a populista jobboldal szótárának vált szerves részévé.

Valószínűleg inkább az idők jele, semmint az elméleti kifinomultság bizonyítéka volt az, hogy ezen - újszerűnek

már akkor sem mondható - gondolatok csaknem kétéves intenzív elméleti vitát váltottak ki a nyitás értelméről.

61 A kérdést kibontó akadémiai doktori értekezésében Bekker Zsuzsa (1995) visszatérően fordított késztetésekről beszélt, amikor az 1970 és

1990 közötti időszakban a kelet-európai országok alkalmazkodási reakcióját a nyugat-európai normával veti egybe. Ezzel azt hangsúlyozta,

hogy a versenykövetelményekkel ellentétes reakció nem egyszeri tévedés/kisiklás, hanem törvényszerű volt. A szovjet birodalmi rendszer működési módjából fakadt az alkalmazkodó-képtelensége is. 62 Hunya Gábor (1992, 507-510. o.) e vonást kiemelve rámutat a működőtőke beáramlásának multiplikátorhatására. Egyrészt a vásárlás

újabb - reorganizációs - befektetéseket vált ki, másrészt a belső tőkeképződést gyorsítja, harmadrészt - a hálózati hatás révén - az állóeszköz tőkeértéke nő, végül felgyorsítja a kínálati oldal alkalmazkodását is. 63 Az átalakulás irodalmában az eladáson alapuló vagy brit módszert hagyományosnak, az osztogatásos, kedvezményes eljárásokat nem

hagyományosnak nevezték el. 64 Hasonlóképpen - de más érvrendszerrel - Mandel Miklós (1987) is.





A témánk szabta terjedelemben legyen elég két jellemző nézetet felidéznünk. A kereskedelemelmélet egyik

vezető személyisége, aki - nem is meglepően - a liberális gondolkodás egyik meghatározó alakja országunkban,

vitriolos kritikával illette a felvetést [Nagy András (1986)]. Már az is példátlannak mondható, hogy a

tudományos rituálé efféle végtermékét vitacikkel illessék, továbbá hogy ennek a vezető akadémiai lap adjon

teret. Nagy András kimutatta: az elméleti irodalom és a megelőző két évtized nemzetközi tapasztalatait Hoch

Róbert - „új” elméletének felépítése során - egyszerűen mellőzte.

Nagy András a külgazdasági nyitást, a kifelé forduló gazdaságpolitikát és a piacosítást egyetlen csomagterv

részeként javasolta. Ezért - mai szempontból - úgy értékelhető, hogy ez volt - Jeffrey Sachs színre lépése előtt

három esztendővel - az első radikális rendszerátalakítási program térségünkben.65 Igaz, Nagy András -

évtizedek reformtapasztalata birtokában - elkerülte az e felfogást utóbb lejárató olyan képtelenségeket, mint az

intézményi nagy ugrások szorgalmazása vagy az álprivatizálás. A radikális átmenet valójában a változás

komplexitását, az intézkedések egymásra épülését és egyidejűségét jelenti, a stabilizáció léte vagy hiánya ehhez

képest külsődleges [Csaba (1994) 5. fejezet; Balcerowicz (1995) 13. fejezet].

E felfogással szemben Szegvári Iván (1988b) fejtette ki a másik jellemző érvrendszert. Maga is a kereskedelmi

elmélet művelője lévén, Szegvári elutasította Hoch megalapozatlan felvetéseit, ugyanakkor szembefordult Nagy

András érvelésével is, mivel az - szerinte - elvont elméleti modellekből közvetítő lépések nélkül jutott

gazdaságpolitikai ajánlásokra. Megítélése szerint a lényeg nem a végcél - az intézményileg is nyitott gazdaság

és a konvertibilitás -, hanem az oda vezető út.

Cikkében Szegvári előadta mindama érveket, amelyeket utóbb az evolucionista vagy fokozatos átalakulás

programja mellett érvelők hoztak fel álláspontjuk védelmében, és ezért többéves átmeneti stratégia részletes

kimunkálására szólított fel.66 Ez az elméleti szembenállás már a kilencvenes éveket előlegezte meg, miközben

Lengyelországban a korlátozott devizapiac, Csehszlovákiában a külkereskedelmi árak hatásának részleges

begyűrűztetése volt a reformviták tárgya, a Szovjetunióban az 1987. júniusi vállalati törvénnyel épp a

korlátozott vállalati önigazgatást vezették be.

Eközben újabb, térségszerte unikumnak számító kutatás is véget ért. A tényfeltáró [Rácz-Richter (1987)], majd a

normatív analitikai megközelítés [Richter (1989)] egyértelművé tette: a birodalmi központ kereskedelmi túlsúlya

összeegyeztethetetlen a (belső) piacgazdaság kiépítésével (és viszont), ezért mindenképp le kell szakadni a

szovjet Titanicról. így a piacváltás és a redszerátalakítás kérdése összeért.

Az elmondottakból érthetővé válik, hogy a közgazdasági gondolkodás fejlődése és a szovjet birodalom

válságának nyílttá válása miért épp 1988/89 fordulójára érlelte meg a magyar külgazdasági rezsimben az

áttörést. Már 1988 során óvatos, de egyáltalán nem mellékes lépések történtek az állami külkereskedelmi

monopólium oldására, a külső és belső piacot elválasztó szervezeti rendszer átalakítására, a diszkrecionális

elemek korlátozására [Náray (1987)]. Az a - korábban teljesen visszhangtalanul maradt - felismerés, amely

szerint azonos nemzetiségű vállalatok külföldi versenye egyáltalán nem eredendően rossz, ahogy azt a korábbi

irányítás már-már hittételszerűen hirdette, hanem sok szempontból kedvező [Kozma G. (1980)] - most hirtelen

áttört a gyakorlatban is.

Az 1987. októberi KGST-ülésszakon végképp egyértelművé vált: Gorbacsov alatt sem lesz KGST-reform. 32

évi uralkodás után 1988 májusában Kádár Jánost is eltávolították a hatalomból. Az elmélet és a gyakorlat

párhuzamosan lódult meg: a Nyers Rezső államminiszter vezette külgazdasági reformbizottság a Medgyessy

Péter miniszterelnök-helyettes koordinálta reformcsapatok szerves részeként dolgozott a maga radikális

javaslatain.

Hirtelen minden megváltozott: a pártállami rendszer s a vele összefonódott nagyvállalatok hatalma - amivel a

megelőző két évtized gyakorlati helyben járását magyarázták [Nagy András (1988)] - megroppant. Hetek alatt

többségi állásponttá vált a gyökeres külgazdasági irányváltás és az intézményi reformok ikerstratégiája

65 Kovács (1996b, 16. o.) Liskának ítélné e címet. Ám - mint láttuk - Liska nem kívánt a kapitalizmusba való visszmenetet, mellőzte a gazdságpolitikai kérdéseket (főleg a külgazdaságot) és a rendszerszemléletet is. így a mai nemzetközi konvenciók szerint semmiképp sem

tekinthetjük - pusztán harsánysága okán - a „sokkterápia” hírnökének. 66 Figyelemre méltó, ahogy mindkét szerző meghaladta a kor jellemző gazdaságpolitikai szemléletét, ami a piaci és a szabályozási kudarcok egyidejű létéből az eklektikus megközelítés elkerülhetetlenségére következtetett [Csikós-Nagy (1987) 276. o.]. Ebben a felfogásban

természetesen bármely minőségi változás - így a rendszerváltozás és az importliberalizálás is - csak „ideológikus túlkapás”, amint ezt a

szerző a már többször idézett születésnapi emlékkötetben [Halm (szerk.) (1995)] tiszteletre méltó következetességgel ismételten ki is mondott.





[Szamuely (szerk) (1989); Köves (1989)]. A szabad gazdálkodási rend részeként megfogalmazódott a

devizagazdálkodás liberalizálásának és a konvertibilitás bevezetésének az igénye is [Nagy András (1989b)].67

Két évvel a KGST felszámolása előtt, 1989 márciusában a magyar kormány kezdeményezte a Szovjetunióval a

„dollárelszámolás” bevezetését. Mint a korabeli vita számtalan szálát egybefoglaló máig legjobb áttekintésből

kitűnik, ez nem pénzügytechnikai, hanem rendszerváltó kezdeményezés volt, az általános liberalizálás szerves

részeként, a hazai piaci rend megalapozhatósága érdekében [Lányi (1990)]. De bármilyen érv és ellenérv

született is a nyitást és a „dollárelszámolást” övező parttalan vitában, gyakorlatilag a lényeg az állami

kereskedelmi rendszer egészének kártyavárszerű összeomlása volt [vö. Lányi-Szabó (szerk.) (1993) kötetben

leírtakkal].

A változás mindkét relációban földrengésszerű volt. így az elvontan jogos - és a korabeli nyugati elemzők egy

része által is panaszolt - szakaszosságot indokló érvek megfogadásának egyszerűen nem maradt tere. Az utóbb

megfogalmazott kételyek [Oblath (1991a); Gács (1993)] ellenére mind a nyitás egyoldalúsága, mind sebessége

a reform rendszerváltozássá terebélyesedésével, valamint a régi rend összeomlásával elkerülhetetlenné vált.

Ráadásul az ekkor már hat évtizedes elzártság viszonyainak felszámolása, új magatartási minták kikényszerítése

aligha lett volna reális más módszerekkel. Az 1992-es orosz külgazdasági nyitás - a fokozatos visszarendeződés

iskolapéldájaként - emlékeztet e régi összefüggés hazai érvényére is. A korabeli elemzés részletes érvanyaggal

cáfolta a nemzetközi szervezetek által ekkoriban szorgalmazott átmeneti kereskedelemtechnikai megoldások

értelmetlen és sehova sem vivő voltát [Köves (1991)]. Az összeomlás logikája maga alá temette a tankönyvízű

bölcsességeket.

7. A kapitalizmusba való visszmenet

A reformok rendszerváltozássá válása meglepően sima volt. Ebben nagy szerepe volt a lendületes előkészítő

munkálatoknak, amelyek belföldi [Bokros (1987b)], nemzetközi [Török (1988)] és szemléleti-ideológiai [Antal

(1988)] síkon egyaránt egyértelművé tették a stabilizációs politika, a liberalizálás, a külgazdsági nyitás és

irányváltás, valamint a tulajdonreform [Tardos (1988)] közti szerves és rendszerjellegű összefüggést. Sok

tekintetben a gazdasági reform radikalizálódása vált a politikai erőtér formálójává.

Az első lépés az 1986 végéről származó, piaci áttörést és demokratizálást sürgető Fordulat és reform című

program volt [Antal és szerzőtársai (1987)]. Ekkor az egyik oldalon az éber pártokraták a külhoni magyarság és

a publikációs szabadság ügyében mozgolódó írószövetség elleni fellépéssel próbáltak példát statuálni. A másik

oldalon - a földalatti ellenzék mozgolódásával (a kor fogalmai szerinti tömeges - 100-120 fős -

összejöveteleivel) egy időben került sor mintegy kétszáz fő részvételével egy olyan reformprogram

kialakítására, amelynél forma szerint sem a pártközpont bábáskodott. Nem hivatalok kértek fel válogatott

személyeket, hanem alulról, részben spontán szerveződött, szakmákon és intézményeken átívelve, egyéni

civilkurázsiból. Ilyen anarchikus szerveződésre a Petőfi Kör óta nem volt példa. A Gazdaságirányítási

Konzultatív Bizottság árnyékában indult viták - 1981-1983-at követően - részint elhaltak, részint önképzőköri és

hivatali pályákra terelődtek, a társadalmiság eleme nélkül.

Az utóbbi elem túlsúlyát azért fontos kiemelni, mert a platform tartalmi része nem ment túl a korabeli

ismeretszintből adódó, korábban már sokrétűen idézett felismeréseken. Ugyanakkor - mint öt évvel korábban

Bauer (1982) második reform cikke - a kapukon kívülre kerülve, sőt most már alulról szerveződő mozgalmi

zászlóvá válva - forradalmasító hatásúvá vált. A javaslat a korábban szigorúan üldözött civiltársadalmi fellépés

jelképévé lépett elő. S miközben egyetlen tartalmi elem sincs, ami csak itt szerepelt volna, a korábban idézett -

immár kivétel nélkül nyilvános - dokumentumokban pedig nem, vagy nem olyan radikálisan, a társadalmiasulás

ténye és hatása lavinaszerű volt.

Különösen a liberális gazdasági vonalnál vaskalaposabb ideológiai és kultúrirányításhoz tartozók, így a

tömegtájékoztatásban dolgozók, írók, jogászok számára, de a „nem központi” intézményekben is reveláció erejű

volt ez az összegzés, és főként az egyenes beszéd. Az írók körében felsült pártvezetés nagyvonalúságot mutatott,

s az eredetileg szamizdat kiadvány erősen szerkesztett változata - a „helyes álláspontot” kifejtő hat kritikával

ellensúlyozva - végül a Közgazdasági Szemlében is megjelenhetett. Az 1987. júniusi számot szétkapkodták,

olyanok is, akik sem korábban, sem később nem tartoztak e lap törzsolvasói közé.

A helyzet furcsaságát mutatta, hogy - Cseh- és Lengyelországtól élesen eltérően - ekkoriban nálunk még nem

vált el élesen a kormányzat és a formálódó ellenzék értelmiségi holdudvara [Lengyel (1987)]. A korabeli

67 Igaz, az illetékes albizottság ezt egyáltalán nem támogatta [Timár-Tenner (1989)], sőt évek múlva is megfogalmazódott még a lépés elsietettségét taglaló álláspont [Oblath (1991b)], ami főleg a fizetési mérleg instabilitásából adódó veszélyekkel érvelt.





krónikás ezt a megállapítását utóbb azzal egészítette ki, hogy amikor már a „népi” és az „urbánus” ellenzék

közti szakadás nyílttá vált, még akkor is mindegyiküknek megvolt a maga külön közvetítő embere a hatalom

legfelső köreihez [Lengyel (1989)].68 A sokszor személyi azonosság miatt az ellenzék két fő ereje főleg nem a

Grósz- és a Németh-kormány gazdasági elképzeléseinek/gyakorlatának megítélésében, az ezzel szembesíthető

alternatíva mentén különült el, hanem más - stiláris, kulturális és hasonló - választóvonalakat követve [vö. Nagy

András (1993) 15. jegyzet is]. Ez tartós eltérés maradt más rendszerátalakító országokkal szemben.

Közelebbről ez azt jelentette, hogy a hivatalos, a félhivatalos és az ellenzéki platformok kialakításában jórészt

azonos kör vett részt (a munkatársi gárdát és a személyes kapcsolatokat is beleértve). Jórészt éppen ennek

köszönhetően az átmeneti szakasz mentes maradt a durva kilengésektől és megrázkódtatásoktól is. A

piacgazdaságra való áttérés fő vonalában - a fordulatos politikai történések közepette - figyelemreméltó

következetességgel bontakozott ki az elmélet által különösen nagyra értékelt fenntarthatóság, egy azonos

zsánerű gazdaságpolitikai irányvonal töretlen érvényre jutása. E tekintetben a Fordulat és reform sajátos arcélét

a III. számú melléklete adta - amely a társadalmi reformot részletezte -, valamint a szabad sajtó

feltételrendszerét taglaló IV. számú melléklet. Ez már a „hagyományos” (a korábbi) gazdasági reformokhoz

képest új témakörnek számított.

A Fordulat és reform gazdaság tekintetében megfogalmazott javaslatai e kötetben már tárgyalt elképzelések

közül inkább a mérsékeltebbek, a visszafogottabbak közé sorolhatók. A platform életérzése sok más,

párhuzamosan közreadott írásműben is kifejezésre jutott, így - a korábbiakon túl - Bauer (1987), Bogár (1989),

Lányi (1985), Szamuely (1987), Voszka (1990), Csáki-Varga (1990), Falusné (1990) és valószínűleg még más

szerzők írásai is hivatkozhatók, amelyekben más és más nézőpontból, ámde a krízis véglegessége és

elkerülhetetlensége sütött.69

Az áttörésre 1988 őszén került sor, amikor a kormányzat is szembesült a szovjet Titanic sorsával, és hozzálátott

a menekülés megszervezéséhez. Ennek formája a KGST intézményi kényszerzubbonyának levetkezése volt,

forma szerint a szabad dollárban elszámolt kereskedelem kezdeményezésével. Nem volt kétséges, hogy ezen a

rövid távon a szovjet fél nyer. Cserébe viszont az ország felszabadult ama geopolitikai és intézményi

gúzsbakötöttségből, ami az 1953-at követő három és fél évtizedben minden átütő erejű átalakulás gátjává vált. A

szovjet fél pedig - szembesülvén az elkerülhetetlennel, vagyis azzal, hogy sem az elszakadást, sem az átalakulást

nem tudja többé megakadályozni - legalább egy kis aprópénz besöprésével vigasztalta magát.70

Az új szabadságot a Németh-kormány a piacgazdasági modellt teljeskörűen vállaló reformtervezet kialakításával

töltötte ki [Tézisek... (1988)]. Ebben a magántulajdon egyenjogúsítása, a kereskedelem és az összes termelési

tényező piacának felszabadítása szerepelt. Megfogalmazódott a korábbi bürokratikus szertartásrend központi

elemét jelentő éves tervezés felszámolása. Az adórendszer szociálpolitikai célú felhasználását fel kívánták

számolni, ennek érdekében megfogalmazódott az egykulcsú általános forgalmi adó bevezetésének terve [Hetényi

(1988b)]. Az államháztartási reform terve kiterjedt a társadalombiztosítás átalakítására is. Ugyanakkor a Kádár-

korszak túl hosszú ideig tartott, a Németh-kormányzat pedig joggal érezte saját helyzetét túlságosan átmenetinek

e nagyléptékű intézkedésekhez. Igaz, más esetekben épp a tét nélküliség ösztökélte ugyanezt a csoportot a salto

mortalék megugrására, például a munkahelyi pártszervezetek felszámolásakor, a munkásőrség feloszlatásakor, a

tábornoki kar lefejezésekor, Nagy Imre újratemetésekor vagy a pluralizmust intézményesítő új alkotmány

elfogadásakor.

A korabeli kormányzati elemzések hangvétele [Antal (1988)] és az intézkedések tartalma miatt indokolatlan úgy

beállítani, mintha ebben az időszakban még mindig csak modellváltásra, s nem rendszerátalakításra készültek

volna, mint az eredetileg az Egyesült Államok Kongresszusa számára készített visszatekintésében Paul Marer

(1995, 6-7. o.) véli. Ez a kormányzati intézkedésekből, így a gyökeres külgazdasági nyitásból, a privatizáció

pártolásából és az új alkotmány tartalmából egyértelműen azonosítható, utólag sem elvitatható vonás.

Természetesen a nagy elosztó rendszerek módosítása, a társadalombiztosítási reform - mindig és mindenütt - az

implicit társadalmi szerződés átírásával egyenértékű, s ezért hosszú és robbanásveszélyes folyamat. Ezért a

Németh-kormány csak a kevésbé veszélyes utat választhatta, amikor olyan liberalizációs intézkedéseket hozott,

68 Gazdag eredeti dokumentáció alapján számos példával igazolja ezt Kenedi (1996). 69 Ezért választ adhatunk az egyik vezető értelmiségi elitlap néhány évvel későbbi kérdésfeltevésére: Láttuk-e, hogy jön? A fentebb nem teljeskörűen hivatkozott forrásanyag bősége és változatossága, a válaszok egybecsengő jellege önmaga válaszolta meg azt a kérdést, amiről

utóbb a nagyszabású konferenciát rendezték. 70 A kilencvenes évekre az orosz fél rendre egymilliárd dollár körüli fizetési többletet ért el Magyarországgal szemben, miközben nemzetközi fizetési helyzete egészen 1996-ig törékeny volt.





amelyek közvetlenül nem váltottak ki akkora ellenállást, mint a nagy elosztó rendszerek módosítása.71 Ebbe a

körbe tartozott a hároméves liberalizációs terv, valamint a társasági és az átalakulási törvény, ami szélesre tárta

a kaput a spontán privatizáció előtt. Ez utóbbi kezelésében a korábbi személytelen szocialista tulajdont -

többnyire bennfentes - magánszemélyek vették saját tulajdonukba. A menedzser választotta tulajdonos a

magánkézbe adáskor szokásos megbízó és ügynök közti szereposztásnak épp a fordítottja.

A folyamat mindenesetre sokkal gyorsabban ment végbe, semmint hogy az ellenérdekelt társadalmi erők

megszerveződhettek volna. A folyamat logikája Matolcsy (1990) magyarázata szerint a következő volt:

semmilyen privatizálás nem sikerülhet a vállalatvezetés ellenében. Sok tekintetben a lelépő nómenklatúra volt

az egyetlen társadalmi csoport, amely hajlandó és képes is volt a termelési tényezők kombinációjának és

átrendezésének feladatát ellátni. A válságelhárítás egyik központi feladata a problémák decentralizálásában állt:

más aktív szereplő nem adódott. A megközelítés sok tekintetben Hayek (1945/1995, 241-252. o.) felfogására

emlékeztetett, ám társadalmi tartalma a korábbi helyzeti előnyök tőkésítésében és átörökíthetővé tételében állt.72

Ugyanakkor nem kétséges, hogy a vállalatvezetés - még a korábbi legfőbb bajforrásnak számító nagy cégekben

is - felhagyott a hivatali alkuk korábbi egyoldalú erőltetésével, megpróbált saját lábra állni. Kezdett

önhatalmúan intézkedni a válság elhárítására, beleértve a korábbi nagyszervezet feldarabolását, az üzem

bezárását vagy egész más célra történő átalakítását (például gyárépületből áruházat alakítottak), vagy éppen a

nyugati tőkéstárssal vegyes vállalattá alakultak. Ez voltaképpen várható volt, mert az évtized végén készült

felmérésekből [Lányi (1988)] kiderült, hogy a magyar vállalatvezetők nem voltak többé parancsra váró, azt

továbbító ügyintézők. Ekkorra már önálló és nagyon is újításra kész üzletemberekké váltak, akik saját

viszonyaik közt - részint ösztönösen - alkalmazták a nyugati menedzsmentirodalom újdonságait is.

A spontán átalakulások társadalmi elutasításának hatására még a Németh-kormány végnapjaiban megszületett az

Állami Vagyonügynökség és a vagyonvédelmi törvény is. A kormány reformbizottságának záródokumentuma

már jelző nélküli piacgazdaságról beszélt, s helyesen ismerte fel: az állami jövedelem-újraelosztás és a

költségvetés kiszorító hatása lesz a kialakuló piaci rend működőképességének legsúlyosabb korlátja, miközben

az állami struktúrapolitika szerepe határozottan visszaszorul [Antal (1990b) 42-44. o.].

A kép teljességéhez hozzátartozik, hogy a gondolat világossága a szabályozási gyakorlatot nemigen hatotta át.

Az empirikus elemzés (Révész-Zalai, 1992) 1990-re azt mutatta ki, hogy nagyszámú új pénzügyi eszköz csak

formálisan érvényesült a valóságban, esetleg egyáltalán nem működött. A pénzügyi rendszer funkcionalitása így

igen csekély maradt, s a régóta szidalmazott önkényes pénzügyi döntések és szabályok inkább szaporodtak,

semmint visszaszorultak volna az irányítás mindennapjaiban.

Az új kormány megalakulását követően viszonylag hamar megfogalmazódott az a felismerés, hogy a gazdaság

versenyjellegének szavatolása az alapvető közvetítő láncszem a magántulajdon és a hatékonyság között [Nagy

András (1990); Török Á. (1992)]. Ennek a felismerésnek azonban gyakorlatformáló hatása elhanyagolhatónak

bizonyult. Az Antall-kormány - létrejöttétől fogva - saját belső egyensúlyának megőrzésére irányuló állandó

trapézmutatványokra kényszerült. A jobbközép koalíciót alkotó pártok közt az egyetértés csak az 1990 előtti

viszonyok totális tagadásában állt. Saját gazdasági programjuk nem volt, vagy ha mégis, az igen távol állt az

eddigiekben összegzett szakmai konszenzustól, abból nemigen merített.

így nem is meglepő, hogy az átmenet fentebb sorolt érdemi kérdéseire, a rendszeregész működésére és egyes

meghatározó elemeire vonatkozó dilemmákra a demokratikus kormány kezdetben nemigen tudott reflektálni. A

kormányzat gazdasági szakértőinek energiáit maradéktalanul felemésztette a fenyegető fizetésképtelenség

elhárítása, a KGST összeomlása, a kárpótlás, majd a taxisblokádot követő helyzethez való illeszkedés napi

feladatai. Ehhez adódott az öröklött államigazgatással való együttélés és együttműködés megszervezése,

továbbá a belső rivalizálás. Mind a korabeli programok [Laki (1989)], mind a szociális piacgazdaság -

jelszavakon alig túlmutató - töredékes ismerete [Lányi (1996)], mind a sokféle új feladattal szembesülő

újdonsült politikai gárda tapasztalatlansága nehezítette az érdemi kérdésfelvetéseket és ezek megválaszolását.

Végül a gyakorlat sokkal nagyobb fokú kiegyensúlyozottságot és folytonosságot mutatott, mint ahogy az a

végletesen megosztott és folytonos érzelmi viharokkal elfoglalt közvélemény számára érzékelhetővé vált [Csaba

(1992)]. A liberalizálás, a privatizálás, az árfolyam antiinflációs szerepeltetése, az egyensúly biztosítását

feladatának tartó, ám nagy kezdeményezésektől tartózkodó irányvonal a másfajta szavak-hasonló tettek

71 Ez a Bokros-csomag fogadtatása kapcsán egyértelművé vált, pedig 1995 márciusában nem ügyvezető, hanem háromnegyedes törvényhozási többségű új kormány kísérletezett vele. 72 Nagy András (1993, 13-14. o.) joggal emeli ki azt a mozzanatot, hogy a puha diktatúra ekkorra már nem nyújtott kellő (személyi és

vagyoni) biztonságot, nem biztosította a megszerzett vagyon szabad forgathatóságát és átörökíthetőségét, vagyis a magántulajdon becikkelyezése ekkorra már a nómenklatúra elsőrendű önérdekévé vált.





folytonosságát alapozta meg. A pragmatizmus és a fokozatosság kultusza sem változott meg alapvetően - főleg

hosszabb időszakra nem.

A magukat jobbközépként meghatározó erők a valódi piacgazdaságra való átmenet kulcskérdését, a privatizációt

sajátos módon ítélték meg. Egyrészt - a „hatalomátmentés” lehetősége miatt - „nem szerették”, másrészt viszont

szorgalmazniuk is kellett a nyugatihoz hasonló rendszerré alakuláshoz. így fennmaradt a tulajdonosváltozás

eredendő spontaneitása. Ez még a sokat reklámozott (és negyedévente változó) kormányzati tervezetek

bénultsága és a „fű alatt” tovább folyó vállalati kezdeményezésű átalakulások kettőséből is adódott.

A közéletet átható érzelmi és politikai véleményalkotás árnyékában a szakmai elemzés azt nehezményezte, hogy

az átalakulás egyik útja sem „termett” valódi magántulajdont [Móra (1991); Tóth (1991)], az új rendszerből

hiányzik a saját vagyon kockáztatása és nincs tulajdonosi ellenőrzés [Voszka (1991a)], nem alakultak ki az

egymástól jól elhatárolódó tulajdonosi, illetve menedzseri hatáskörök és a versenypiacok sem [Somogyi-Török

(1993)]. Ehelyett gyakorta az állami monopólium változott át magánmonopóliummá. Bár az Antall-kormány

törekedett arra, hogy az összfolyamatot befolyása alá vonja, az általa fontosnak tartott nemzeti középosztály

kialakítása érdekében [A kormány ... (1991)], ez végül is a valóságot nemigen befolyásolta. Mint azt több

empirikus elemzés is igazolta, a vállalatvezetés túlsúlya s a folyamat ebből fakadó tartós spontaneitása mit sem

változott [Voszka (1991b); Mihályi (1992)]. A kedvezményes és a mesterséges tulajdonosteremtő módszerek -

munkavállalói résztulajdonosi program, Egzisztencia-hitel, kárpótlás - általában a vállalati vezetők helyzetét

megerősítő kivásárlási folyamatokat takartak [Karsai J. (1993b)]. A vagyonosztogató sémák el sem indulhattak,

a szakma is elutasítóan reagált rájuk [Major (1994)].

Az elmondottak alapján a magyarországi átmenet legfőbb jellemzője a folytonosság és a spontaneitás -

rendszerváltoztatási terveket uraló - túlsúlya volt. A nemzetközi összehasonlító elemzések [Major (1993);

Mihályi (1994)] ezt külön kiemelik. Ez bizonyos fokig elkerülhetetlen minden olyan esetben, ahol az üzleti

szempontok a politikai/társadalomátszabó elemnél lényegesebbnek bizonyulnak [Tömpe (1992)]. Bármi legyen

is a mindenkori elemző értékítélete, az üzleti értékesítési formák túlsúlya így kétségkívül közvetlenül is alakította

a magyarországi kapitalizmus arculatát.

A magyarországi átmenet békés volta az 1989/1990-es változások tárgyalásos jellegéből is adódott. A lelépő

kormányzat (és párt) képviselői - láthatólag teljes joggal - középtávú befektetésnek tekintették azt, hogy szakítva

az ideologikussággal, maguk álltak az átalakulás élére. Ez a - látszólag önérdekei ellenében képviselt - politika

alapozta meg, hogy a mérsékelt baloldal tudott az új küzdőtér első tartós képződménye lenni, miközben a

gazdasági kulcspozíciókat - a kormányváltozásoktól függetlenül - magáénak tudhatja, a vállalkozói szektor

túlnyomó részének támogatásával együtt.

Ezt természetesen többen az átmenet felszabadító, megtisztító élményének hiányaként élték meg. Az új helyzet

érzelmi ütőkártyáit - Nagy Imrétől a szovjet csapatkivonáson és a németek kiengedésén át az új alkotmányig -

mind a Németh-kormány játszotta ki. így a többsíkú válság hagyatékát [Kádár (1990)] átvevő jobbközép

koalíció nem élvezte azt, amit Balcerowicz (1995, 160-163. o.) a „különleges politika” kegyelmi idejének nevez.

Ekkor a fordulat eufóriája a jövő szempontjából nélkülözhetetlen, ám fájdalmas intézkedések megtételére ad

egyszeri lehetőséget. Az Antall-kormány mércéje szerint is kívülállónak számító Rabár Ferenc

pénzügyminiszter 1990. októberi szubvenciófelszámolási terve - ami töredéke sem volt a korabeli lengyel, cseh

vagy orosz kiigazításoknak - a mai napig az egyetlen valóban társadalmi lázadásra vezetett - alig három

hónappal a demokratikus kormány megalakulása után.

Ebben - egyebek mellett - az is erőteljesen kifejezésre jutott, hogy 1918-1919, 1945-1949 és 1956-1957 után a

magyar társadalomnak egyszerűen elege lett mindenfajta kísérletezésből.73 Mind a választási pártprogramok

elemzése [Laki (1989; Karsai G. (1994)], mind a korabeli szakmai átmenettel kapcsolatos viták összegzése

[Major (1991)] kimutatta a gyökeres fordulatokat elutasító közmegegyezést. Ebben a fentiek mellett a

kormányzati és az ellenzéki értelmiségi holdudvar átfedése is megjelent, ami az ország mérete és a Kádár-

korszak közösségteremtő viszonyai74 ismeretében korántsem volt meglepő.

Ez magyarázza azt az első látásra meglepő tényt, hogy Kornai János (1989) tizenkét nyelvre lefordított

sikerkönyve, az Indulatos röpirat, amiben a nemzetközi közgazdász szakmában elfogadott radikális stabilizáció

és privatizáció programja körvonalazódott, itthon vegyes fogadtatásra talált. Kornai javaslata az infláció gyors

73 Egyebek mellett éppen ezért szavazott rendre a kipárnázott átmenetet hirdető erőkre, így 1990-ben az MDF-re, 1994-ben pedig az MSZP-re. 74 A magukat utóbb jobbközépként meghatározó pártok erőteljes törekvése vezéregyéniségeik közismert múltbeli kompromisszumainak

elhallgatására és harcossággal való leplezésére ezért éppoly társadalmi ellenszenvet keltett, mint az SZDSZ némely korabeli hangadójának „bűnös kor, bűnös nemzet” sugalmazása (a saját kiválasztottságuk igazolásaképpen).





és határozott (végleges) megzabolázását állította a középpontba. Ezzel homlokegyenest ellenkező nézetet vallott

a kormány hivatalos reformstratégiája [Berend és szerzőtársai (1990) 131-135. és 145-148. o.], ami a szerkezeti

illeszkedést tekintette elsődlegesnek, a fizetőképesség megőrzését peremfeltételnek, s az áremelkedés

mérséklését csak a harmadik helyre sorolta. A kormány csapata 15-20 százalékos inflációban még semmi

kivetni valót sem látott. Kornai a szocialista menedzserek aktivizálódását is sokkal ellentmondásosabbnak látta,

mint a legtöbb hazai elemző. Az 1990-es választások e megítélést igazolták, hiszen a spontán átalakulás

ellenfelei egyértelműen győztek.

Ugyanakkor a kötet egyes javaslataival sokan vitatkoztak, elsősorban Figyelő hasábjain. A kritikai ismertetések

eme áradata egyáltalán nem jellemző a magyar közéletre. A vitázók a hazai viszonyokat egész másként

értékelték, mint a Röpirat - és később a Kritikai politikai gazdaságtan [Kornai (1993a) 587-602. o.] - a

reformszocializmust általában. Különösen nagy ellenállásba ütközött a két elkülönült, egész más elvek alapján

szabályozott gazdasági szektor gondolata, ahol is az állami cégek szigorú ellenőrzés, míg a magánvállalatok a

legteljesebb szabadság rendjében működhetnének. A vitázók azt emelték ki, hogy - különösen az átalakulási és a

társasági törvény után másfél-két esztendővel - sem elvileg, sem gyakorlatilag nem lehetett élesen elválasztani a

különféle hazai vállalatokat. A nem állami (de nem is teljesen magán-) tevékenységek is kiterjedtek voltak. A

„stabilizációs műtét” sürgetését is többen ellenezték, hisz - Lengyelországtól vagy Oroszországtól eltérően - a

magyar piacra a hiány és/vagy a hiperinfláció nem volt jellemező.

Más felidézhető bíráló észrevételeknél fontosabb azonban az, hogy a Röpirat a kapitalizmusba, a szabadpiaci

gazdaságba történő visszmenet első átfogó programja volt, amely nemcsak implikálta - mint az egyre

radikalizálódó kormányzati reformtervezetek tartalma -, hanem nyíltan nevén is nevezte a célállapotot, sőt annak

főbb jellemzőit is. Ez a fajta kendőzetlen beszéd még ma sem jellemzi a hazai politikai erőket, a kötet

megjelentetése idején pedig még nagyobb volt a zűrzavar. A demokratikus pártok inkább harmadikutas

elképzeléseket népszerűsítettek, míg a leköszönő kormányzat politikailag a tulajdoni agnoszticizmus, a

tulajdonformák egyenrangú kezelése mellett érvelt (teljesen érthetően).75

Kornai erőteljes inflációellenes fellépésével is az ár ellen úszott. Míg ő ekkor az „aki piacpárti, az

inflációellenes” megfogalmazással élt, a többség a szerkezeti átalakulás költségeként és az árarányok

kiigazításával járó természetes vagy kisebbik rosszként tekintett az - ekkorra már a 20 százalékot megközelítő -

inflációra. Jellemző, hogy ekkoriban az elméleti tekintélyek közül csak Erdős Tibor (1989) hangoztatta -

Kornaival együtt - az inflációval szembeni engedékenységben rejlő csapdát. Felhívta a figyelmet: veszélyekkel

jár a „mérsékelt infláció”, a 25 százalék körüli határérték túllépése, de már ennek tartósulása is. Ez ugyanis

alapvetően megváltoztatja a gazdasági szereplők viselkedési mintáit, motivációit és kalkulációit. Ezek hatására a

monetáris politika s általában a pénzen keresztüli szabályozás kicsorbul, a gazdaság a cserekereskedelem

és/vagy a dollárizálódás felé hanyatlik.

Ez a reakció késztette Kornait a Röpirat kiegészítésére. A kritikákra válaszolva, kitartott a reform és a

stabilizáció összekapcsolása mellett, mi több, szükségesnek tartotta, hogy az egészet egyetlen csomagként

vezessék be [Kornai (1990b) 791-793. o.).76 Ismét felszólított a spontán privatizálás betiltására és a személyes

tulajdonlás kiterjesztésére. Fenntartásait hangoztatta az intézményi és a vegyes tulajdonformák tartós túlsúlyával

szemben, ami a korabeli magyar gazdaságban reális veszély lehetett.

Eközben Antal és szerzőtársai (1990) a liberalizálás és a deregulálás központi szerepét hangsúlyozták a

piacgazdasági rend létrejöttében. Vértes-Kardos (1990) a korszak megmerevedett intézményi és

érdekstruktúráját hibáztatta azért, hogy 1987 és 1989 között az a neoliberális felfogás csak az elméletben tudott

maradéktalanul áttörni. 1989-1990 fordulóján az állampárt összeomlásával azonban ez a helyzet alapjában

változott meg. A szovjet összeomlás pedig betetézte és visszafordíthatatlanná tette 1991 végére a -

Magyarországon addigra már lezárult - rendszerátalakulást. Éppen a régi hatalmi struktúrákba való beépültségük

[Szalai (1989)] miatt váltak e fordulattól a nagyvállalatok és a korábbi kiemelt ágazatok teljesen védtelenné a

külgazdasági nyitás és a pénzügyi megszorítások harapófogójában. A valóságban ez volt a meghatározó,

szemben az ideológiai káosszal, majd az Antall-kormány dirigista gazdaságfilozófiai elképzeléseivel [Csaba

(1992)].

75 A könyv megjelenésekor az MDF a harmadikutas (1987-ből származó) Lakitelki Nyilatkozat alapján állt; az FKGP a teljes reprivatizálást

hirdette, míg az SZDSZ a területi és a társadalombiztosítási önkormányzatok felállítása és a jólétiminimum-programja mellett érvelt; az

MSZP ekkor vált a demokratikus szocializmus pártjává, míg a KDNP programja ettől balra állt (az állam szerepvállalása tekintetében). A Fidesz ebben az időben gazdasági kérdésekben nem különült el élesen az SZDSZ-től. 76 Általában Magyarországon éppen ezt tekintették a sokkterápia jellemzőjének. Ugyanakkor - egy jellemző kifakadásban - Balcerowicz

(1995, 195-200. o.) Kornait „pécézte ki” az evolucionizmus buktatóinak mintapéldányaként. A két reakció egyidejűsége mutatja, hogy a „sokk avagy fokozatosság” vita teljes egészében célt tévesztett, és kezdettől fogva csupán tárgytalan címkézés volt.





Az Antall-kormány megalakulásakor azonban ez a kép korántsem volt ily világos. A Magyar Demokrata Fórum

által hangoztatott szociális piacgazdaságnak igen kevés köze volt a német ordoliberális közgazdászok gondolati

építményéhez, inkább csak a magyar radikálisok vadnyugati kapitalizmusképének ellensúlyozását célozta

[részletesen lásd Lányi (1996)]. Utóbbira nagy szüksége volt, hiszen a nemzetközi támogatással működő Kék

Szalag Bizottság programjavaslata (Berend és szerzőtárasai 1990) nagyon is az SZDSZ szellemiségét idézte, a

választott seriffektől az erős területi önkormányzatokig és a gyors privatizációig terjedő körben. Másfelől a

helyzet nyilvánvalóan túllépett a Lakitelki Nyilatkozat (1991) harmadikutas elképzelésein is. A megváltozott

viszonyok közt végképp idejétmúlttá vált a legnagyobb kormányerő alapító atyáinak eredeti elképzelése,

különösen a kormányzati munka feladatai és követelményei szempontjából. Az új kormány még leginkább a

Híd-csoport javaslataira támaszkodhatott volna [Híd (1990)], ezt azonban inkább jellemezte a pragmatizmus,

mint a jövőképformálás. Lényege a liberális gazdasági irányvonal továbbvitelét célozta, és sürgette az

államháztartási reform mielőbbi radikális megindítását.

Láthatóan a korszak jellemzőnek mondható, a folyamatbefolyásolók számára is ismert/megismerhető szellemi

termékei csak igen korlátozott befolyást gyakorol(hat)tak a rendszerátalakító kormányzati politikára. Az MDF-

SZDSZ paktum lehetővé tette a jobboldali kormányzat radikálisainak margóra szorítását. Ugyanakkor a

konstruktív bizalmatlansági indítvány intézménye kancellári típusú hatalom-összpontosítást hozott, és

bebetonozta a (mindenkori) kormányfőt. Ez egyrészt lehetővé tette, hogy Magyarországon - a többi

rendszerváltó országhoz képest - páratlan stabilitással, az érett demokráciákra jellemző módon működjék a

többpártrendszer és a parlamentarizmus.77 Másfelől hamar megmutatkozott e megoldás két váratlan korlátja: a

taxisblokádban megjelent társadalmi ellenállás és a miniszterelnök - ekkorra már nyilvánosságra került - halálos

betegsége. Ebben a helyzetben a vezetés legtöbb energiáját a saját táborán belüli egyensúlyozás és a

„berendezkedés” fentebb már vázolt dilemmái kötötték le. Nagyszabású társadalom- és gazdaságátszabó

tervezeteknek még a kiötlésére sem igen futotta, bevezetésük megkezdésének esélye sem volt. Ez a politikai

fordulat tartalma, potenciálja és gyakorlati mozgástere közötti alapellentmondásnak bizonyult az 1990-1995

közötti időszak egészében.

Az új patthelyzet felismerése megkönnyítette, hogy az Antall-kormány - zsigeri idegenkedését leküzdve -

egykettőre elődje nyomdokába lépjen a középtávú gazdaságpolitikai program [Hároméves... (1990)]

elfogadásával. Ez már csak a harmadát tartalmazta Rabár Ferenc 1990. augusztusi szubvenciócsökkentési

terveinek. A tervezet egyértelműen elvetette a reprivatizálást, a kormányzó koalíció második erejét alkotó

kisgazdák egyetlen értelmezhető gazdasági követelését. Az export és a bérek felszabadítását szorgalmazta, ezen

túlmenően azonban - zavaros nyelvezetbe burkolva - valamennyi érdemi kérdésben elnapolta az állásfoglalást,

különösen ami a társadalombiztosítás reformját is érintette volna. A Pénzügyminisztérium tervezete hallgatott a

legtöbb - politikai, közösségi döntést igénylő - kérdésben, így a bős-nagymarosi vízi erőmű, a világkiállítás, a

szegénypolitika, a tömegessé váló munkanélküliség kezelése, a privatizálás módja és kerete, a bankok öröklött

adósságainak leírása és feltőkésítésük,78 az államadósság korrekt telepítése és könyvelése, a kormányzat

piacgazdasághoz illeszkedő átszervezése és az állampénzügyek információs rendszerének áttekinthetővé tétele

ügyében (hogy csak az akkoriban már tudatosult, a különféle hivatali javaslatokban ekkor már tárgyalt ügyeket

említsük).

Míg a korabeli bírálatok a kormányzat elképzeléseit történelmi, erkölcsi, ideológiai vagy mennyiségi

szempontból tették kritika tárgyává, Illés Iván (1991) idejekorán rámutatott a lényegre: a prioritások hiányára,

ami a sodródás továbbfolytatódását szinte beprogramozta. Még elvi távlatként, vázlatosan sem merült fel az

állam gazdasági szerepének újraértékelése, az államháztartás révén megvalósult túlzó és teljesítményellenes

újraelosztás mérséklése.

Érdekes módon amikor Kupa Mihály, az 1987. évi adóreform egyik vezéralakja vette át a pénzügyi tárcát, az

államapparátusi program érdemi része tovább élt. Az egyetlen lényeges különbségként a terv számítási anyaga -

a beolvasztó pénzügyi hatóság elsőségét megjelenítve - immár a mellékletbe került, míg a Kupa-programra

[Stabilizáció... (1991)] elkeresztelt tervezet főszöveg részébe az intézményépítést megalapozó jogszabályok

kerültek. Ez fontos és helyes irányú hangsúlyeltolódást jelzett volna, ha a kormánytöbbség a törvénykezés

napirendjének kialakításában valóban ezt használta volna sorvezetőül; erről azonban szó sem volt.

77 Utóbbinak a közvetlen demokráciával kapcsolatáról és érdekképviseleti törekvésekkel való konfliktusos együttéléséről lásd például

Greskovits (1995), (1996), Békesi (1996) és Kornai (1996, 227-305. o.) elemzéseit. 78 Gazdaságelméleti oldalról talán ez volt a legköltségesebb mulasztás. Amint Várhegyi (1995a) monografikus áttekintése bemutatta, a

kereskedelmi bankok 1993-ra már elvesztették induló tőkéjüket (!) is; kimentésük rögtönzött, áttekinthetetlen, szükségtelenül költséges és

erkölcsi kockázatokkal terhes volt. Ráadásul - egész magánkézbe adásukig - az üzleti viselkedés és a verseny feltételei ezután sem és a konszolidációtól sem jöttek létre.





A törvénykezést - kezdettől fogva - a személyes, a napi és a pártpolitikai megfontolások alakították, a gazdaság

és különösen annak rendszerét (nem a folyó pénzek elosztását) érintő kérdések tartósan háttérbe szorultak, a

törvényhozói érdektelenség homályába vesztek.79 Ez csak részben vezethető le az induló helyzet adottságaiból.

Tartósulása - szocializációs problémákon túl - mélyebb összefüggésekre, a gazdasági alkotmányosság igen

gyenge alapjaira utalnak, s érthetővé teszik a gazdaság némely szereplőjének elképesztően fejletlen jogérzékét

és -gyakorlatát.

A döntéseket tehát a koalíción belüli patthelyzet, a lavírozás és a - korabeli „szakértői” bizottságok, „alternatív”

felvetések és más csodadoktori receptek sugalmazásával szembeni - kármérséklés szempontja vezérelte. A

stratégia hiánya [Mizsei (1993)] utólag is rendkívül szembetűnővé vált a pártatlan megfigyelők számára.

Márpedig ez éppen az ellenkezője a - mindenkori magyar kormány által hirdetett - fokozatosság fogalmának.

A hazai közgazdaságtanban mindig is erős eklekticizmus és a kompromisszumok iránti hagyományos vonzódás

(vagy azok kényszere) aligha ad felmentést az egyszeri történelmi feladat vállalása, értelmezése és bizonyos

fokú operacionalizálása mint kormányzati főszerep (másra nem hárítható funkció) alól. Úgy tűnik, az átmenet

kormányai ezt - a napi ügyintézés ellenében - háttérbe szorították, holott az állami szerepvállalás

újraértelmezése a rendszerváltozás kulcskérdése. E nélkül a többi módosítás csak szólam. Az elmúlt évtizedek

alapján belátható: ekkor csak az újraelosztás formája változik, hatása - és így a makroteljesítmény - aligha.

A fenti összkép alól kivételt jelent a négy piacgazdasági törvény - a jegybanktörvény, a pénzintézeti törvény, a

kiélesített csődtörvény és a számviteli törvény - egyidejű életbe léptetése 1992. január 1-jétől. Ez több elemző

kínálatoldali vagy intézményi sokkterápiaként értékelte [Bokros (1993); Kádár (1993); Köves (1994)]. E lépések

logikusan következtek az átmenet kontúrjait felvázoló s a fejezet elején ismertetett elképzelésekből. Időzítésüket

értékelve, jogosnak mondható, hogy amikor a kormányzati stabilitás létrejött, a fizetési válság veszélye elmúlt,

választási kampány viszont még nem fenyegetett, éppen akkorra ütemezték e lépéseket.80

Pozitívan értékelhető e törvények egyidejűsége is, hiszen a pénzgazdálkodás, a pénzforgalom szerves egységet

(körforgást) alkot, s a piactisztítást hozó - az elbukott vállalkozásokat valóban kiiktató - eljárással (vagy a

decentrális kompromisszummal) csak együttesen alkot rendszert. Az 1986-1991-es időszak részleges

megoldásainak kudarca épp ezt igazolta, ahogy a korabeli irodalom fenti szemlézéséből ez ki is tűnt. A

törvények működését nehezményező nagyszámú közlemény természetesen jelzi az ellenérdekelt részérdekek

kiterjedtségét. Ugyanakkor - az egyes törvények mindig vitatható módszereit és végrehajtási szabályait érintő

észrevételeiken túl - nem hangzott el olyan érv, amely a részleges bevezetés és/vagy más koncepcionális

megoldás hasznosságát a piaci rend egésze, nem pedig egyes termelők szempontjából indokolta volna.

Valós és főleg korrekt verseny - például a megtakarításokért vagy a különböző méretű és az eltérő nemzetiségű

szállítók és szervezetek között - sosem jöhet létre anélkül, hogy azt a megfelelő pénzügyi szabályok az egyes

részpiacokon ne biztosítanák. Ezért az egyenlő versenyzői feltételeket - a korábban egyoldalúan

kedvezményezettek, vagy éppen a világgazdaságban be nem vált elszámolási trükkökből élők rovására is -

biztosítani kell(ett), különben a piac csak ideológia, de nem működési rend. A pénzügyi törvénycsomag éppen

ezt az elengedhetetlen lépést tette meg 1992-ben.

Igaz, hogy a korábbi torzulások és az alkalmazkodás költségeinek, reális mértékének nyílttá válása miatt a

kormányzat megijedt. A kipárnázott átmenet legitimációs jellege legfeljebb egy-két esztendei visszaesést

tűrhetett meg. Ezáltal a közvélemény rendszeresen és nagyságrendileg becsülte alá azt, amit utóbb Kornai János

(1993b) részletes elemzésben transzformációs visszaesésként értelmezett. A rendszerváltozással járó sokrétű

megrázkódtatásból ugyanis olyan átmeneti termelés- és munkahelyvesztés származott, ami nem hasonlít a

piacgazdaságok konjunktúrakilengéseire, sőt a sokat idézett 1929-1933-as nagy válságra sem, mert tényezői és

természete is más, így sem időtartamát, sem mélységét nem indokolt ahhoz mérni.

A korabeli elemzők ezzel szembeszállva, a visszaesést váratlannak minősítették, mind mélységét, mind

időtartamát tekintve, s leküzdésére állami aktivizmust sürgettek. Egy jellemző nézet szerint a válságos idők

egyszerűen nem engedték meg az állami újraelosztás mérséklését, sőt kimondottan a pénzügyi rendszeren

túlmutató beavatkozásokat követelték volna meg [Mellár (1994)]. A kormány - növekedésserkentőként - a

kamatszint mesterséges leszorításával kísérletezett. Derűlátó nyilatkozatokkal, utóbb keresletgeneráló

intézkedésekkel, vállalatok kimentésével is próbálkozott [Karsai J. (1993a)]. Tette ezt annak ellenére, hogy

79 A társadalombiztosítás de facto államosítását, a sok száz milliárdos tételek sorsát 10-20 honatya részvételével vitatták 1996 végén is, míg néhány tíz- és százmilliós ügyekről (lakásvásárlás, sikerdíj, célzott pénzek, a személyi jövedelemadó 1 százaléka) egész napszakokat

vitáztak „telt ház” előtt. 80 1996-ban a Bokros-csomagot követő hasonló esély a nagy elosztó rendszereket átszabó, megalapozott és tartós törvények kidolgozására - úgy tűnik - kihasználatlan maradt, és bevezetése még várat magára.





időben megfogalmazódott a felismerés: az ilyen kezdeményezések egykettőre visszaütnek [Vértes (1992)]. S

valóban, 1993-ban és 1994-ben is a GDP belső felhasználása évente egytizedével (!) haladta meg a megtermelt

szintet. Ezzel a Kádár-korszak legrosszabb éveit - 1956-ot és 1974-et - is alulmúlva, két egymást követő

esztendőben duplázott. A két év alatt felhalmozott 8 milliárd dolláros fizetési hiányt a jegybank által kimutatott

1993. évi 8,1 milliárd dolláros (1994. évi 10,1 milliárd dolláros) kivitelhez képest kell értékelni - e számok

önmagukért beszélnek.81

A krízis leküzdésére néhány nap alatt rögtönzött Bokros-csomag - radikalizmusa és bevezetési módja miatt

egyaránt - megosztotta a magyar társadalmat és a közgazdászszakmát is. Az ekkor megfogalmazott intézkedések

bírálói [Augusztinovics (1996); Köves (1995), (1996); Matolcsy (1996)] világosan kifejtették: itt már nem a

kiigazítás a lényeg, hanem a jövőbeli piaci modell jellege vált kérdésessé. Ez pedig az átmeneti szakaszon

túlmutató témakör, amit a következő fejezet tárgyal.

Az átmenet ezúttal - a kommunizmus építéséhez vezetőtől eltérően - az 1989-1995 közti időszakban lezárult

Magyarországon. Kezdőpontja a pluralizmus jegyében készült hároméves liberalizációs és piacépítési terv,

végpontja pedig a Bokros-csomag, amiben immár a megszilárdult piacgazdaság és demokrácia viszonyai közt

vetődött fel a jóléti állam reformja, azaz a modellválasztás. Az átmenet szakaszát ekképpen lezártnak ismerte el

az OECD, amikor 1996 márciusától - alapos részterületi elemzések után - a piacgazdaságok elitklubjába fogadta

Magyarországot.

A magyarországi átmenet tehát a következő kettősséggel írható le. Egyfelől a közgazdász szakmában

figyelemreméltó konszenzus közeli állapot jött létre és maradt fönn az átmenet legkényesebb, első időszakában.

Ez az - összes többi rendszerátalakító országtól, köztük a néhai NDK-tól is gyökeresen eltérő - nemzeti

sajátosság jól dokumentálható a Cambridge University Press által 1993-ban kiadott reprezentatív

országmonográfiával [Székely-Newbery (szerk.) (1993)]. Közel kéttucat - eltérő felfogású - szakértő közül senki

sem vonta kétségbe a kialakuló piacgazdaság jellegét, az átmenet irányát és szükségszerű lépéseit, a

külgazdasági nyitást és irányváltást, az euroatlanti orientációt, az adósságstratégiát, a privatizálás elsősorban

üzleti jellegét, vagy az 1992-es pénzügyi csomagot, valamint az ár-, adó- és versenyviszonyok további

közelítését az EU filozófiájához. Ez a nagyon figyelemre méltó, az érett demokráciákat idéző szakmai

közmegegyezés az átmenet összes tartalmi kérdéseire kiterjedt. Különösen Oroszországgal, Romániával,

Horvátországgal és Szerbiával egybevetve rajzolódik ki eme egyöntetűség egyedi és előrevivő jellege, ami

természetesen nem a részletek, a módszerek vagy az eljárások egyhangú megítélését tükrözte.

A közéletet a legtöbb kérdésben egyáltalán nem jellemezte és ma sem jellemzi hasonló, az alapértékekre

kiterjedő egyetértés. így a hazai fejlődés második - az előzővel ellentétes - sajátosságaként a politikai

hovatartozás (és filozófia), valamint a gazdaságelméleti pozíció többnyire semmiféle kapcsolatba sem hozható

egymással. Az a fajta összhang, ami a nyugati országokat jellemzi, és bal/jobboldali jelzőkkel vagy a

szociáldemokrata-liberális-konzervatív hármassal megfeleltethető gazdasági platformok kialakítását jelentené,

Magyarországon nem jellemző. Ez a balközép kormány 1994. júliusi megalakulásával szembeszövőké vált. A

Horn-kormányt meghatározó szocialisták gyakorlata az OECD-országok neoliberális gazdaságpolitikai

konszenzusát idézi, legalábbis célok megválasztásában és filozófiájában, ha nem is a kormányzati

mindennapokban. Ezzel szemben nemcsak a populista, de a magát jobbközépként tételező ellenzék is a Kádár-

korszak jóléti államának védelmezése és egy aktivista, államközpontú gazdaságpolitika szorgalmazása jegyében

formálta meg saját arcélét.82 Ez a szereposztás - választóközönségük ismeretében kézenfekvő magyarázata

mellett is83 - épp az ellenkezője az OECD-országokban szokásosnak. így aztán a jövő piacmodelljéről folyó

viták részvevőit nehéz a politikai triászba illesztve kategorizálni, és gyakori, hogy a közéletben távol lévő

táborok képviselői állnak elő hasonló javaslatokkal és érvekkel.

8. A közgazdasági irányzatok újjászületése - avagy milyen kapitalizmust akarjunk?

81 Az 1995. márciusi kiigazító intézkedéseket megelőző egy-két hónapban még a közvélemény nagy része - nemcsak a szakszervezetek, de a legnagyobb kormánypárt képviselőcsoportja és az ellenzék is - hajlott arra, hogy a mértékek semmibevételével egyszeri kisiklást lásson

csupán, s a reagálást még tovább halassza. 82 1993-ban és 1995-ben a kisgazdák százezer aláírást gyűjtöttek az újdonsült házasok első lakáshoz juttatását kikényszerítő népszavazás érdekében, 1996-ban pedig a kereszténydemokraták gyűjtöttek ezerszám aláírásokat a nyugdíjkorhatár felemelése és a családi pótlék

megkurtítása ellen. 83 Míg az 1994-es ellenzék szavazói közt a transzferből élők (idősek, alacsony státusúak, munkanélküliek, közszolgálatiak) vannak túlsúlyban, a magas státusúak és a vállalkozók pártja, az MSZP - ez az eddig elmondottak alapján nem is meglepő.





A társadalmi élet pluralizmusának a szellemi élet és a társadalomtudományok pluralizmusa felel meg, ha nem is

közvetlenül egymást fedő kategóriákban. A magyar közgazdasági gondolatot hagyományosan jellemző

eklekticizmus és prakticizmus, a geopolitikai diktátumokkal való hosszú együttélés közel lehetetlenné teszi,

hogy a szó bevett értelmében iskolákról beszélhessünk. Igaz, immár Nyugaton is gyakori, hogy a vezető

személyiségek köré szerveződő, szigorú felvételi eljárásokkal szabályozott iskolaképződés mellett és részben

helyett megjelennek a korábbi kategóriákat szétfeszítő, s a szigorú elemző számára felfoghatatlan irányzatok.

Ilyen a berlini monetáris keynesianusok köre vagy a főirány eszközeit és szemléletmódját magáévá tevő

neoinstitucionalizmus. Sőt, a második világháború utáni közgazdaságtan fejlődését is a két fő iskola egymásra

hatása, a másik eredményeinek beépítése, a sajátos szintézisre való törekvés jellemezte [Mátyás (1991)].

Ezzel együtt sem tűnik feleslegesnek a nézetek csoportba sorolása, s egy-egy tipikus mű vagy személyiség

kapcsán történő bemutatása. Ez akkor is megkönnyítheti az áttekintést, ha a szigorúan vett iskola vagy irányzat

nem minden követelménye teljesül, valamint ha egyes szerzők - más szerzőkhöz fűződő személyes viszonyuk, a

csoport leírására szolgáló címkétől való idegenkedésük, vagy eltérő értékfelfogásuk alapján - bizonyára

vitathatónak érzik a csoportba sorolást. Az elkerülhetetlen önkényességi elemek vállalásával végzett

rendszerezés azonban még mindig hasznosabb lehet az Olvasó tájékozódásának megkönnyítésében, mint ha

kezünket széttárva magára hagyjuk: „ha ránk hallgat, azt olvas, amit akar”.

Mint láttuk, az átalakulás természete számos olyan feladatot tett elkerülhetetlenné, s „állította” azt a gyakorlati

cselekvés tengelyébe, amit általában a neoliberális főirány gazdaságpolitikai értelmezésének szokás tekinteni. E

feladatok elvégeztével szükségképpen merül fel az a kérdés - amit többen szeretnének száműzni az akadémiai

közgazdaságtan falai közül -, hogy megérte-e „helyesen” cselekedni. Nem volt-e elfogadhatatlan a - többek

szerint csak elvont - előnyökért fizetett ár? Ez nem pusztán filozófiai, hanem empirikusan is felettébb releváns

kérdés [Szamuely (1996)]. Talán nem is meglepő, hogy az utóbbi megközelítés először a térség hivatalos

statisztikáinak rendszerezett és összehasonlító közreadására és elemzésére létrehozott ENSZ Európai Gazdasági

Bizottságának éves szemléjében vetődött fel 1991-től évenként. A megközelítés jellegéből adódóan az ENSZ

elemzői a negatív mutatók84 megfordításában látták a fő feladatot. Ezzel válságellenes politikát szorgalmaztak,

növekvő állami szerepvállalással. Márpedig ez nem más, mint a keynesi megközelítés gazdaságpolitikai lényege.

Igaz, a keynesianizmus mint elméleti irányzat az évtizedek alatt sokat fejlődött és kifinomult elemzési

eszköztárral is gazdagodott. Ennek ellenére nehéz lenne elvitatni: a keynesi felfogás mindenekelőtt válságkezelő

javaslat. Ugyanakkor természetesen az is igaz, hogy nem minden, állami aktivizmust sürgető irányzat keynesi

jellegű. Mégis, a hazai javaslatok egy jellegzetes csoportját, amely a diszkrecionális állami válságkezelés

középpontba állításával jellemezhető - jobb híján - keynesi jellegű megközelítésnek tekintjük, függetlenül attól,

hogy mondanivalójában mennyi az imitáció és az invenció aránya, és milyen a nyugati megjelenési formákkal

való azonosíthatósága.

E megközelítés hagyományos változata sosem hiányzott a hazai színtérről, ahogy Hoch (1986), Mandel (1987),

Hoch-Radnóti (1989) eddig idézett írásai, a Magyar Gazdasági Kamara átmenetprogramja [Balázsy és

szerzőtársai (1990)], vagy a válságellenes politikát keresletbővítéssel azonosító egyetemi elemzések [Veress

(1991); Rabár (1992)] ezt bőségesen szemléltetik. A közhangulat változását megjelenítve a korábban pénzügyi

reformközgazdászként is85 szereplő Kopátsy Sándor (1992) vette fel a Hoch Róbert által elejtett fonalat és a

monetáris (sic!) gazdaságpolitika egyoldalúságára, az infláció elleni küzdelem bálványozására vezetett vissza

minden rosszat. Kopátsy egy későbbi cikkében (1993) a monetarizmus téves koncepcióját hibáztatta azért,

amiért - szerinte - a magyar fejlődés egésze tévútra siklott. Ebben az álláspontban a plebejus elitellenesség és a

fősodorral szembeni különállás jelenti a korábbiakkal való konzisztenciát Lengyel (1997, 18-20. o.) értékelése

szerint. Talán hasonló okok magyarázzák, hogy ez a felfogás utóbb - érdekes módon - a politikai küzdőtér

mindkét oldalán állók számára fontos, értékítélet-alkotó tényező lett átfogó helyzetértékeléseikben [Matolcsi

(szerk.) (1997); Szalai (1997)].

Más szerzők elméleti érveket vetettek be annak igazolására, hogy a „depresszióból” csak a keresletteremtő

politika révén vezet kiút [Mandel-Szombathelyi (1995)]. További írásokban adócsökkentéssel kombinált belpiaci

élénkítést és a jegybank által hitelezett, fiskális kereslet gerjesztette növekedésélénkítést szorgalmaznak

[Gergely (1995), Matolcsy (1996)]. Ismét mások a szabadpiaci gazdaságpolitikát történelmileg megbukottnak

láttatják minden perifériaországban [Berend (1995)]. A megközelítés filozófiai szintre emelkedve, a liberális

84 Annak taglalása, hogy egy-egy makromutató önmagában s a két-három politikai mutató együttesen mennyire jól méri a reálteljesítményt (a fenntartható fejlődés elméleti hátterével), igen messzire vezetne, ezért itt csak a teljesítménymutatóknak a néhány számszerű

makromutatóval történő szokásos összemosásától óvunk. 85 Emellett irodalmi, történelemfilozófiai, politikai, publicisztikai és más írások szerzőjeként is állandóan jelen van a hazai közéletben. Utóbbi műveinek elemzése kívül áll egy szakmonográfia illetékességi körén, az egyidejűség miatt azonban említést érdemel.





piacgazdaság republikánus kiigazításaként jelentkezik, ahol a közjó megjelenítője és képviselője eleve és

feltétlenül az állami hatalom, főként piackorlátozó voltában [Kende (1996)].-

Az idézett megközelítések közös vonása, hogy megfogalmazóik gyakorta egyfajta üldözöttségi, pálya szélére

szorítottsági érzés hangján szólva küzdenek a „mindent elöntő” főirány ellen. Keynes - és egymás - munkáira

vagy az adott iskola képviselőinek számosságára a hazai akadémia, az egyetemek és a tudományos társaságok

vezetésében, a tananyagokban vagy a tömegtájékoztatásban nincs hivatkozás. Igaz, egyik újabb könyvében

Kopátsy Sándor (1995, 209-239. o.) tesz általános jellegű hivatkozást a New Dealre és Ázsia állam vezérelte

iparosítási sikereire, ez azonban nem azonos a nyugati tudományos diskurzusban kialakult hivatkozási

szokásokkal.

Miközben a hazai agrárgazdaság válságát az elemzők [Lányi (1985); Szabó M. (1989); Csáki-Rabár (1990, 214.

o.); Sipos-Halmai (1993)] régóta a piacépítés hiányára és a túlszabályozásra vezetik vissza, az ágazat

érdekképviselői [Romány (1992)] a „magyar út” követése mellett érvelnek, mondván: ha ez a Szovjetunió

ellenében lehetséges volt, miért ne lehetne az EU ellenében is az? Ismét mások a társasággá alakult állami

gazdaságok és szövetkezetek további állami felkarolását szorgalmazzák, a falusi gazdálkodás kisüzemi

formáinak - valóban fönnálló - korlátaival érvelve [Varga Gyula (1993)].

A keynesi irányzat korszerű megjelenítői elismerik az állami túlköltésből adódó infláció veszélyeit, főleg ha az

tartósul. A megközelítés a deficitcsökkentést a hitelínség (credit crunch) megelőzésével társítaná, szelektív

megszorításokkal [Erdős (1992)]. Elismeri a kiszorítási hatás jelentőségét hazai viszonyok között, s azt, hogy

ezért nálunk a deficit maga is fellendülést gátló tényező [Erdős (1993), különösen 18-22. o.]. E szerint a fiskális

expanzió önmagában véve káros; a kibontakozáshoz a beruházási rátát kell megemelni [Erdős (1994)]. Az iskola

hívei a vegyes gazdaságpolitikát szorgalmazzák [Veress (szerk.) (1993)] abból a megfontolásból, hogy a

radikális rendszerváltó stratégia középpontjában álló intézményépítés önmagában nem segít a strukturális

gondokon [Mellár-Veress (1994) 90-92. o.].

E megközelítés jelentős állomásaként Köves András (1992) nagydoktori értekezése a visszaesést tekintette a

rendszerváltozás kiváltotta legfontosabb fejlemények, szerte térségünkben. Ebből adódóan a szerző egyre

nagyobb megértést tanúsít a - korábban reformellenesként elvileg ellenzett - szelektív és adminisztratív

eszközökkel szemben, feltéve hogy azok hatása a „depresszió” leküzdéséhez segít [Köves (1994) 15-16. o.]. A

Bokros-csomag filozófiájának más ellenzőivel [Augusztinovics (1996)] együtt a szerző kétségbe vonta az

intézkedési együttesnek minden, a pénzügyi egyensúly helyreállításán túlmutató elemét [Köves (1995) 41-43.

o.]. Utóbb pedig a jóléti állam meghaladását célzó kísérletek végleges feladásában jelöli meg a belföldi

társadalmi béke - és így a demokratikus rendszer - megőrzésének zálogát [Köves (1996)]. Érdekes módon

hasonló érvrendszerrel jutott el a jegybank leváltott elnöke [Bod (1995)] is a „sokkterápia” és az elsietett

külgazdasági nyitás bírálatától a jóléti államot visszagöngyölni próbáló elképzelések elmarasztalásáig - igaz, ő

egy konzervatív, jobboldali folyóirat lapjain. A megközelítés kitüntetően fontos érve az, hogy nem fogadja el a

(nemzetközi) pénzügyi szervezetek ikerdeficit-elméletét, és ezért nem gondolja, hogy a hazai fogyasztás

visszafogása lenne az exportképesség javításához vezető - fő vagy egyetlen - út [Oblath (1995)]. A

megközelítést elméleti igénnyel Csáki (1997) foglalta össze, kiemelve az alapjául szolgáló szociális látásmódot

is.

Az előző - és a többi „alternatív” - irányzat által rendre elmarasztalt főáramú, monetarista megközelítés jelenléte

- az árfolyamelméleteken kívül - nem dokumentálható a hazai gazdaságpolitikai és gazdasági rendszerrel

foglalkozó szakirodalomban.86 A matematikai gazdaságtan nálunk főként a marxizáló és a tervezési

kísérletekhez kötődött hagyományosan [Bródy (1969); Augusztinovics (szerk.) (1979); Zalai (1988)]. Ez persze

nem volt kizárólagos, hisz érdekes kísérletek történtek többek közt a beruházási ciklus [Simonovits (1987)], a

hiánygazdaság [Lackó (1980); Simon (1990)] és a második gazdaság [Lackó (1990)] modellezése és elemzése

terén is. Az irányzatnak a tervezéshez való túl szoros kötődését már egy évtizede is (ön)bírálat érte [Ámon-Ligeti

(1987)], míg mások ezzel hozták összefüggésbe a nagy, lineáris optimalizáló modellek elhúzódó túlsúlyát és a

módszertani fejlődés lassúságát [Sivák (1987)].

Nem feladata a jelen áttekintésnek e sajátos tudományszak fejlődésének értékelése, amire nemrégiben két

színvonalas írás is meggyőző kísérletet tett [Kőrösi (1996); Simonovits (1996)]. Legyen elég e helyütt

emlékeztetni az irányzat alkalmazásának jelentős eredményeire a nyugdíjrendszer reformjával kapcsolatos

problémák természetének és nagyságrendjének előrejelzésében [Augusztinovics (1992) (1993); Simonovits

(1994)]. Ezzel számos illúziót oszlattak el, köztük azt, hogy ezen a rendszeren a folyó költségvetés - bármilyen

86 Még a leginkább hasonló szellemiségű Antal-Riecke (1993) tanulmány is inkább csak a nehézségeknek a fiskális hatóságra való áthárításában, nem pedig érv- és elemzési rendszerében rokonítható a monetarizmussal.





megoldás mellett - nyerhetne. Fontos eredmények születtek a stabilizációs politika [Halpern (1991] és az

átmenet modellezésében [Neményi (1994)], valamint a politikai küzdelem eszközévé vált árfolyam-politika

korlátozott mozgásterének tisztázásában [Halpern-Wyplosz (1995)]. Ezen a nyelven fogalmazódott meg az

evolúciós közgazdaságtan mint a jövőbeli elméleti szintézis egy lehetséges útja [Vincze (1993)] és a privatizálás

makroökonómiai értelmezése [Simon (1992)] is.

A matematikai irányzat sokszálúsága mellett is szembetűnő, mennyire hiányzik a hazai kínálatból a valódi,

kemény monetáris makroökonómia. Az irányzat első jelentős megjelenése Pete Péter (1996) tankönyvében

dokumentálható; ennek a hazai közgondolkodást formáló hatása inkább csak a jövőben lesz.

Ebből adódóan a hazai gazdaságpolitikai neoliberalizmus 87 lényegi törekvése az állami szerepvállalás

korlátozása, az igazgatás egyedi mérlegelési jogosítványainak lehetőség szerinti megszűntetése, továbbá a

jövedelem-újraelosztás visszametszése, a vállalkozók és az öngondoskodás mozgásterének megteremtése

céljából. Az elmúlt negyedszázad lényegi adottságai folytán ezek az elemzések az intézmények alakításához és

átalakításához kötődtek. Míg tehát Amerikában vagy Franciaországban az intézményi közgazdaságtan

hagyományos változata csak egy lépésre van a marxizmus és a dirigizmus fogalmától, Magyarországon a

félmúlt történelemből - és a rendszerváltozás természetéből - adódik az, hogy neoklasszikus alapú

institucionalisták, azaz az új intézményi közgazdaságtan elméleti irányzatába tartozók képviselik azt az

értékrendet, amit Amerikában a monetaristák (és politikailag a konzervatívok).88 Ami egy amerikai tankönyvben

csak értelmetlenség lenne, esetünkben maga a realitás, az angolszász világban kedvelt „kemény tény” a

társadalomtudományban. Ez - tetszik, nem tetszik - a hazai közgazdasági gondolkodás egyik nemzeti

sajátossága, méghozzá leíró értelemben, és nem kizárólagos jelleggel.89

Az iskola képviselői nagy súllyal szólnak a rendszeres költségvetési hiány sajátos okairól [Kornai (1992a);

Semjén (1996)]. Ez nem jelent engedékeny magatartást, nem tekinti a hiányt beépített stabilizátornak, mint a

keynesiánusok, hanem az idődimenziót hozza vissza a közgazdasági elemzésbe. A piaci irányú változások

ugyanis előbb hoznak bevételkiesést, és többnyire csak utóbb keletkeztetnek jövedelmet vagy a jövőben - e

nélkül elkerülhetetlenné váló - pénzügy támogatásoktól mentesítik a következő évek adófizetőit és

államháztartását. Ezzel szemben a költségvetési egyensúly minden pillanatban történő kikényszerítése lelassítja

a reformot és vele ellentétes gyakorlatot vált(hat) ki a fiskális szerveknél.

A neoliberálisok fenntartásaikat hangoztatták a nemzetközi irodalomból származó egyenreceptekkel szemben.

Kifogásolták a privatizáció szezonvégi kiárusítást idéző kampányjellegét (Laki (1993) a valós magántulajdoni

viszonyok kibontakozásának hiányát. Visszatérő kritika tárgyává vált a privatizálás hivatali bürokratizmusa

(Karsai G. (1993) az átláthatóság hiánya és a politikai szempontok túltengése (Major-Mihályi (1994). Az

irányzat nagy súllyal szól az elosztó rendszerek reformjának és a korporativista gyakorlat meghaladásának

szükségességéről [Békesi (1996); Kornai (1996) 205-226. o.]. Ebbe az irányzatba tartozik a külgazdasági nyitás

félbemaradását bemutató elemzés: a vámszint csökkentése, a szóródó vámtételek egységesítése elakadt, a

paratarifális eljárások elterjedtek, mindez pedig egyértelműsíti az elakadás tényét [Bock (1995)].

A kormányzat központosítási törekvései az irányzat örökzöld témaforrásai maradtak. Sárközy Tamás (1993,

179-196. o.) megfogalmazta a privatizáció gyorsításának módszertani követelményét, majd egy újabb írásában

(1994, 94-95. o.) a folyamat (ismételt) decentralizálásának igényét. Ez utóbbi kötet negyedik részében

fogalmazódott meg az új deregulációs program igénye is. Az irányzat egyes képviselői külön is kikeltek a

szakelemet pótló, mindent maga alá gyűrő politikai gyámkodás káros volta ellen [Petschnig (1994) 228. o.]. Ez

az - egy időben elterjedt - felfogás főként (csaknem kizárólag) a politikai akarat hiányát látta az államháztartási

reform elmaradása okaként (uo. 184-210. o.). Az iparpolitikai kezdeményezéseket egyértelműen a bürokrácia

önfoglalkoztatási igényére vezették vissza [Csillag (1992)]. Voszka Éva monográfiája (1995) részletesen

bemutatta a privatizációs szervezetekben és körülöttük folyó - mindenféle stratégiát nélkülöző - politikai,

hivatali és kenyérharcot, s felhívta a figyelmet a folyamat központosított és át nem látható rendjében rejlő

veszélyekre is.

87 A neo jelző a felfogás klasszikusaival történő (filozófiai) azonosítás formális korlátaira utal, amire a kézirat vitájában többen is utaltak. Mégis, mint a jeles elmélettörténész, Tadeusz Kowalik kiemelte, az állam korlátozására és az öntevékenység erősítésére irányuló

kísérleteket nem teljesen véletlenül szokták a liberális politika címkéjével illetni. 88 Mint Hayek (1960/1995, 420-435. o.) Miért nem vagyok konzervatív? című tanulmánya már a negyvenes évek végén kiemelte, a terminológiai konvenciók Amerikában és Európában gyökeresen eltérnek. Ezért nem indokolt, hogy Kovács (1994) a tekintélyelvűség

szunnyadó szellemét véli tetten érni a térségben terjedő neoinstitucionalizmusban is, mivel az csak a Hayek által már bemutatott eltérések

figyelmen kívül hagyásával állítható. 89 Párhuzamos a helyzet Lengyelországban és részben Németországban is, míg Csehországban vagy Angliában ez egész másként van.





Miközben a hivatalos felfogás a bankkonszolidációt - a nemzetközi pénzügyi irodalomban szokásos és

gyakorlati érvek alapján - utólag is elkerülhetetlen és végső fokon eredményes lépéssorozatnak látta [Balassa

(1996)], a neoliberálisok a túlzott költségek, az erkölcsi kockázat és a terhek jövő nemzedékre hárítása okán

felettébb kritikusak maradtak [Király (1994); Köbli (1994)]. Hozzájuk hasonlóan Várhegyi (1995a)

monográfiája is nehezményezi, hogy az üzleti viselkedés feltételei még évek múltán sem - és főleg a

konszolidációtól nem - alakultak ki a bankszektorban egészen a magánkézbe adás lezárultáig.

Érdekes - bár nem meglepő -, hogy az 1994. júliusi kormányváltozást követően a neoliberálisok ellenzéki

szerepben maradtak. A balközép kormánynak is felrótták a kliensrendszert, az átláthatóság hiányát, a piaci

eljárások mellőzését [Csillag (1995)]. Már a nagy 1995. évi karácsonyi vásárt90 követően rámutattak a

privatizálás tervmutatókénti értelmezéséből és központosított „vezényléséből” fakadó ellentmondásokra [Voszka

(1996)], amelyek az idő múlásával nemhogy enyhültek volna, hanem előtérbe kerültek [Vince (1996)]. A kritika

éle arra irányult, hogy a tulajdoni jogcím puszta átruházása önmagában nem teremt(ett) versenypiacot.

A hivatalos költségvetési reformtervek fő vonala a közpénzekkel való gazdálkodás központosítása [PM (1994)],

ami az 1980 és 1986 között bátorított önállósulás - leben und leben lassen - visszavételét, így az intézmények

túlélési stratégiájának keresztülhúzását jelentette. Ezzel szembeszállva a neoliberálisok ezt a hetvenes évek eleji

pénzügyi bürokrácia visszatéréseként bírálták [Egri (1995)]. Megfogalmazódott, hogy az egyre inkább

rögtönző/diszkrecionális és alkudozó politikai gyakorlat, valamint az eközben hirdetett neoliberális elvek között

nincs összhang [Csaba (1995)] .

Az állami pénzügyek reformja - derült ki László Csaba (1994) kötetéből - elsősorban a bizalomépítésen, az

átláthatóságon és az alávetettek együttműködési készségén múlik. Ezért a diszkrecionális döntéshozatal

elterjedése a rendszerváltoztató (és az egész) politika valamennyi fontos területén alapjaiban rendítette meg a

reformpolitika kivitelezhetőségét, a kiszámítható és szavahihető kormányzat kiépülésének esélyét. Ekképpen a

fiskális kiadások GDP-n mért arányának 10 százalékpontos csökkentése nem járt együtt az állampénzügyek

„maradékának” ésszerűbb megszervezésével [Gáspár (1996)]. Az államháztartási reform átfogó tervezete ugyan

- másfél éves szakmai előkészítés után - végre konkrét formát öltött [Hetényi (1996)], ámde a politika egyre

erősödő kompromisszumkészsége a nagy átalakítási programok elhalasztására vezetett. Választás előtt pedig

nem szokás nagy átalakításokba fogni (ahogy az az oktatás, a helyi közigazgatás és az egészségügy területén

már egyértelműnek tűnik).

Az események ilyetén menete néhány fontos új felismerést szült. Kornai János (1996) kötetének zárófejezetében

megfogalmazódott a konszenzuális döntési gyakorlat korlátainak kérdése, amikor a rendszer működési

elemeinek szükségessé vált átrendezése nem történhet közfelkiáltással. Az örökös halasztás ugyanis a

költségeket utóbb elviselhetetlenné növelheti. Csontos László (1995) írása pedig rámutatott: az elfogadás

pillanatában nem megjelenő, elköteleződés jellegű költségek terhelik leginkább és a legsúlyosabban az

államháztartást. Az egyes döntések valós fiskális terhe a döntéshozók és főleg a választók előtt rejtve marad, így

utóbbiak szolgáltatásigénye elkerülhetetlenül rendre meghaladhatja a jövedelemtermelő-képesség által határolt

szintet.

A hagyományos felosztást követő két fő sodor egyikébe sem illeszkedik a libertinus irányzat, amelyik

hangsúlyozott antietatizmusával és az emberi szempontok közvetlen előtérbe helyezésével jellemezhető, diffúz

együttes. Bródy András (1982) nagyhatású esszéje elsőként vetette fel az ezredfordulóig húzódó pangás és a

környezeti katasztrófa kettős veszélyét. Ugyancsak Bródy (1986), (1990) írásai mutattak rá először: nemcsak a

szovjet, a magyar fejlődést is eltorzította a hadiipar túlsúlya. Végül ugyancsak ő kelt ki először a pénzügyi

egyensúly - összefüggéséből kiragadott s így értelmetlen - fetisizálása ellen, kiemelve annak potenciálisan

pusztító hatását [Bródy (1992)]. Utóbb ennek kifejtésére külön vitairatot szentelt [Bródy (1996)]. Ugyanebbe a

gondolkodáskörbe illeszkedik Lányi Kamilla (1994/1995) kifinomult átmenetkritikai írása, amiben a pénzügyi

koordinációs formák és önmozgások minden mást - termelést, fogyasztást, kulturális és társadalmi kapcsolatokat

- maga alá rendelő túlburjánzása ellen emelt szót. Kovács János Mátyás (1992), (1994) állítólagos etatista,

intervencionista törekvéseik változatlansága, az emberi szabadság megnyilvánulásaival és az önszabályozó

megoldásokkal szembeni idegenkedésük és államközpontúságuk miatt marasztalta el az e könyvben

neoliberálisnak nevezett szerzőket, kétségbe vonva a klasszikus liberalizmushoz való szellemi kötődésük

alaposságát és őszinteségét egyaránt. A kritika kiterjedt a neoliberális iskola földhözragadtságára; újabban

[Kovács (1996a)] már a nyugati értelemben vett elméletként való besorolhatóságuk is kérdésessé vált.

Irányzatokhoz nem köthető külön területként szólni kell a rendszerátalakításnak szentelt elméleti igényű

tanulmányokról is. Ezek koránt sincsenek oly nagy számban, mint ahogy az élenjáró reformországtól elvárható

90 Ekkor két héten belül adták el a legtöbb áramszolgáltatót és a Matáv-részvények második harmadát is.





(lett volna). Ebben a közgazdászszakma erőteljes vérvesztesége is jelentkezik: a politika, az üzleti élet és a

külföld sokak számára vonzóbb tereppé vált. Az utánpótlás pedig a jövedelmi szakadék tartósulásával és a

szabad külföldre áramlás miatt is igen szűkössé vált. A legfontosabb művekről már többnyire szót ejtettünk

valamilyen összefüggésben. Szamuely (1994) összegzése jól mutatta az új terület formálódásnak nehézségeit, s

jelezte a kialakuló irányzatok körvonalait. Kádár Béla (1994) az állam fejlesztéspolitikai szerepének

újraértékelését hiányolta, s ezáltal a világgazdasági felzárkózás szempontjainak mellőzéséből adódó veszélyeket

prognosztizált, ami kis nyitott országban nem elhanyagolható. Greskovits Béla (1993), (1995) élenjáró munkát

végzett a gazdasági programok társadalmi megvalósíthatóságával foglalkozó új politikai gazdaságtan hazai

meggyökereztetésében. Csaba (1994) kötete a pénzügyi közvetítő rendszer, a verseny és a pályafüggőség

szempontjait emelte ki az átalakulás fő sodrában slágerré vált témákkal szemben, s szorgalmazta a közgazdasági

fő áram módszereinek értőbb alkalmazását.

A tranzitológiai tanulmányok nagy kérdése a jövőkép, közelebbről a kevésbé sikeres rendszerátalakítást követő

autoriter politika és populista gazdaságpolitika esélyének megítélése. E tekintetben az optimizmust Greskovits

(1996) képviseli, aki a demokratikus intézményrendszer megfelelő működése és a gyakorlatilag releváns

gazdasági elméletek közös - piaci - jellege miatt a populista fordulatot gyakorlatilag kizárta. Ezzel szemben Kis

(1996) és Csaba (1996) reális veszélyként mutatta be, hogy külön irányvonal meghirdetése nélkül is létrejöhet a

populizmus diadala - nem is csak egyfajta ideológia mentén, pusztán a napi rögtönzések eredőjeképpen. E

témakör leágazásaként merül fel az EU-integráció rendszerformáló hatása [Palánkai (1995)]. E tekintetben

Inotai (1995) az offenzív, Török (1996) pedig a defenzív jellegű feladatok rendszerezett számbavételére

vállalkozott.

A kilencvenes években is tovább él a hetvenes és nyolcvanas évek mikroökonómiai irányzata. Gábor (1991)

előrejelzése a magyar gazdaság duális szerkezetéről igazolást nyert, különösen Laki (1994) az autokton magyar

magánvállalkozásokat érintő felmérései révén. A nagyvállalatok viselkedésére vonatkozó - ritkuló, de létező -

felmérések [Szanyi (1993), (1994); Török (1993), (1994)] a vállalati sodródás, a passzív alkalmazkodás és a

versenyviszonyok elégtelenségének ellentmondásait emelik ki. Mohácsi (1996) eredményei ezzel szemben az

élelmiszeriparban, Fertő (1996) írása pedig az agrárelméletben jelzi a piaci jellegű áttörést. Hamar Judit (1996)

vizsgálatai pedig cáfolták, hogy a nyugati cégek csak piacot vennének; ő az exportteljesítményben is

megmutatkozó vezetési és szervezési kultúra átadását igazolta - méghozzá makroszinten.

9. Zárszó helyett: a magyar közgazdasági gondolat néhány sajátszerűségéről

Már csak a történelmi távlat hiánya és a közgazdaságtan eredendő pluralizmusa okán sem lehet végleges

mérleget készíteni a hazai közgazdaságtan szovjet korszakbeli teljesítményéről, még a jelen írásban választott

leszűkítő értelmezés szerint sem. Az események leírása, a dokumentálás és a rendszerezés feladatának elvégzése

után sem lehet az esetek többségében a nyugati közgazdaságtani irányzatok közvetlen hatását tetten érni. Ez a

demokrácia viszonyai közt újjászülető irányzatok besorolhatatlansága és - a matematikai közgazdaságtan

kivételével - tartós sajátszerűsége révén is kimutatható.

Ezért minden olyan állítás, amely közvetlen hatások/átvételek/illeszkedések létére vagy valószínűségére utal,

magával cipeli a bizonyítás terhét. Ez természetesen igaz a „csak egyfajta közgazdaságtan lehet” hitelven álló,

bizonyos módszertani elveket mindenki számára kötelező erővel előíró neofita buzgalom növekvő számú hívére

is. Utóbbiak valószínűleg nem sokat tudnak a törekvés hatvanas évekbeli első nekirugaszkodásáról, s az ebből

levont - módszertani, filozófiai és gyakorlati - tanulságokról [vö. Nagy András (1996)]. Mind e tapasztalatok,

mind a formalizált eljárások röviden áttekintett fordulatos története ismeretében sem indokolt, hogy tartósuljon a

rendszerváltozás hajnalának naiv lelkesültsége [Such-Tóth (1989) 1239-1240. o.], ami a mainstream

megismerésére és kellő szintű elsajátítására korlátozná a hazai kutatások feladatát és jövőjét. A csereszabatos

képzés didaktikai és munkapiaci követelményét nem szabad a tudományosság immanens mércéjével

összekeverni.

A bevezető kézikönyvek definícióira rácáfolva a közgazdaságtudomány Amerikában és szerte a világon

sokszólamú társadalomtudomány maradt. Ebben egyes országok, ágazatok, vállalatok, időszakok, eszmék,

történések és más tények leírása, rendszerezése, magyarázata épp úgy teljes értékű tudományos teljesítmény

marad, ahogy például az analitikai kémiában is ugyanezek az eljárások is annak számítanak. Sőt, az

alapmodellhez képesti eltérések dokumentálása, majd az elmélet valamely elismert iskolája szerinti

értelmezésük - bevett eljárások alapján - éppenséggel a valódi tudományos munkálkodás mércéje és feladata

marad. Ez általános ismeretelméleti és tudományfilozófiai alapon, valamint a hagyományok alapján, erőszakos





divatok ellenében is érvényes marad. Ilyen értelemben a hazai közgazdaságtudomány egyre inkább konvergált

az OECD-országokban kialakult irányzathoz. A hazai gazdaságpolitika, gazdasági rendszer és gazdasági helyzet

elemzésében91 egyre hasonlóbb szempont- és követelményrendszert érvényesít(ett), mint ami az OECD-

országok gazdaságpolitikáját áthatja - a monetarista ellenforradalom áttörését követően. Alaptalan lenne tehát

mindenütt az IMF kezét/pecsétjét keresni.

Nem érdektelen rámutatni arra, hogy a többek által adottnak vett mérce a jelen elmélettörténeti áttekintés

kisebbik szakaszában, lényegében az utolsó 15 évben vált etalonná. A megelőző időszak gondolatait és

teljesítményét a saját kor mérce- és eszmerendszerébe helyezve jogos és méltányos értékelnünk. Ebből a

szempontból sem lehet eltekinteni attól, hogy a geopolitikai korlát a szempontunkból releváns felismerések

eredeti forrásanyagának - így az osztrák iskola, a tulajdonjogi irányzat, az ordoliberalizmus vagy a

monetarizmus - felhasználását, következtetéseik érvényesítését, sőt a velük való közvetlen kapcsolatot - is eleve

kizárta.

A tárgyalt anyagban éppen ezért - a határeseten túlmenően - is figyelemre méltó, ahogy az elemi tényekből és

megfigyelésekből építkezve, azaz a klasszikus természettudományos eljárással fokozatosan kikristályosodik a

bevett irányzatok számos alapvető felismerése. A deduktív módon már ismert összefüggések kísérleti-induktív

úton való újbóli kimutatását igazolásnak/bizonyításnak szokás tekinteni. Az az elmélet, ami ilyesmire nem tart

igényt, a természettudományokban eleve nem is értelmezhető (a kivételt jelentő bölcselet és matematika pedig

elsősorban módszertan).

Anélkül, hogy a leíró, módszertani és elemző tudományszakok közt hierarchiát állítanánk fel (ami messze

vezető episztemológiai és metodológiai igazolásra szorulna), tehát nem lehet kétségbe vonni azt, hogy az 1945-

1996 közti bő fél évszázad hazai közgazdasági termésének jó része tudományos értékű volt, mind önmagában

(nemzeti önismeretként), mind a világ korabeli tudományosságának részeként. A kelet-európai összehasonlítás

[Wagener (1998)] egyértelműen igazolta azt, hogy a verbális kifejtés nagyobb részaránya legalábbis nem kisebb

megjelenési arányt jelent(ett) a világ vezető közlési helyeiben, mint az ugyanebben a fél évszázadban a hazai

formalizált iskolák képviselői között jellemző volt. Az idézettségi mutatókra vonatkozó számításokat nem

végeztük el, de a hasonló végeredmény biztonsággal vélelmezhető. Ebből az értékelésből nem következik a

jövőre nézve semmilyen iránymutatás, „csak így tovább” jellegű biztatás vagy a maradandósággal kapcsolatos

előrejelzés. Eredendő gazdaságtörténeti és eszmetörténeti értékén túl a korszak fejlődése segíthet bizonyos

tévutak és újrafelfedezések elkerülésében. Mindkettőre nagy hajlandóság mutatkozott már a demokratikus

közélet első évtizedében. Az emlékezet halványulása kedvez a felújításoknak.

Így most már nemcsak a témaválasztás szempontjából állítható, hogy a hazai közgazdasági gondolkodás -

sokfajta, részben módszertani - gyengesége ellenére is egyre inkább releváns közgazdaságtanná vált. Ennek a

gazdaságelmélet, a gazdasági rendszer, a gazdaságpolitika és a módszertan tekintetében kézzel fogható jelei

vannak. Ettől semmi szükségünk megszabadulni ahhoz, hogy a nagyvilág részévé válhassunk. Különösen az

1965 utáni időszak hazai terméséről alaptalan azt állítani, hogy szovjet stílusú és tartalmú, tárgyát és módszerét

vesztett kövület lenne. Egyebek mellett az a tény, hogy a hiánygazdaságtól a privatizáció makrohatásáig és az

átmeneti gazdaság egyensúlyi árfolyamáig terjed a formalizált eszközökkel is - már ezen írás lezárásakor -

feldolgozott kérdések köre, bizonyítja, hogy a hazai kutatások tárgya és témája a feldolgozási módszertől

függetlenül - sőt a kvantitatív módszerek mellett is - releváns. A nyugdíjreformtól az EU-integrálódásig terjed az

a kör, ahol a gazdaságpolitikai gyakorlat kérdéseire nem is lehet másképp megfelelő válaszokat adni, mint a

kvantitatív eszközökkel, ámde a relevancia forrása ez esetben sem pusztán a módszertan. Különösen a

(felső)oktatásban lehet káros az e szempontokat és a történetiséget mellőző módszertani egyoldalúság, ami a

korszerű nyugati eljárások szükséges megismertetését öncéllá teheti, s így kevés hasznosítható ismerettel vértezi

fel a jövő magyar vállalatvezetőit és közszereplőit. Hasonló veszélyekre figyelmeztet a szociológia területén

Böröcz (1997) egy amerikai tankönyvfordítást értékelve.

A hazai közgazdaságtant a sorstárs országokétól megkülönböztető sajátosság volt a marxi(záló) irányzatok

gyengesége, ezzel szemben az empirikus - szociológiai, vállalatgazdasági - megközelítések elterjedt és nagyon

eredményes alkalmazása. Részint ezért, részint a hazai formalizált irányzat egy részének a tervezéshez kötődése

miatt az empirikus irányzat a hazai gazdaságtudomány tartós jellemvonásaként, sajátosságaként értékelhető.

A tervezés, az árreform és a szervezeti reform számos sikertelen kísérlete miatt az optimalitás gondolatával

szembeni idegenkedés erősebb, a spontaneitás pártolása pedig elterjedtebb, mint a legtöbb nyugati országban.

91 Efféle „tudománytalanságokkal” foglalkozik a dinamikus modellezők jelentős része és az összes vezető folyóirat, a Quarterly Journal of Economicstól a Kykloson és a Journal of Economic Perspective-en át az Economic Journalig.





Ez a fő áram technicizmusával szemben a filozófiai, társadalmi beágyazottság iránti nagyobb érzékenységet is

jelent.

A kis, nyitott gazdaság felismerése és az ebből adódó következtetések levonása ugyancsak sajátos jellemzője

(marad) a hazai közgazdaságtannak. Ebből egyfelől az állami szerepvállalás korlátainak készségesebb

felismerése, másfelől a külkereskedelmi, világgazdasági kutatások nagy - időnként meghatározó - szerepe

következik. Ez utóbbi az orosz vagy az amerikai közgazdaságtanban valószínűleg sosem lehet/lesz így.

A KGST-hez, majd az IMF-hez fűződő viszony nagy jelentőségű volt a hazai közgazdasági gondolkodás

fejlődésében. Előbbi - a bürokratikus rendszer meghaladhatatlanságának tudatosítása mellett - a világgazdasági

nyitás szükségességének és a belső intézményi változásokkal való szerves kapcsolata tudatosításában játszott

pótolhatatlan szerepet. Sajnálatos, hogy a nyitással járó érdeksérelmek hatására ez a felismerés mintha feledésbe

kezdene merülni. Ám örvendetes, hogy a nyitás tartóssága megteremtette a fenntartásában érdekelt társadalmi

bázist. Kis, nyitott gazdaságban a liberális kereskedelmi rendszer egyben a legjobb versenypolitika is. Mi több, a

protekcionizmus mellett nem teljes és nem is igazán működőképes a piacgazdaság. Ez a hazai gazdasági

kutatásoknak (is) tartós eredménye.

Az IMF-be lépése révén az ország függősége kétoldalúvá vált. Az IMF időről időre kezdeményező szerepet

játszott a piaci reformok kiteljesítése és a piacgazdaságokban általános közgazdasági szemlélet elfogadtatása

érdekében. Az IMF szerepe - a geopolitikain túl - akkor és ott (volt) kedvező, ahol és amikor az elemi gazdasági

ésszerűség intézményi és gazdaságpolitikai megalapozására irányult. Más esetekben inkább alapfeladata, a

fizetési mérleg rövid távú alakulásának ellenőrzése nyomult előtérbe. Ilyenkor a szűk feladatértelmezéshez illő

léptékű és „horizontú” tanácsok és követelmények születtek. Utóbbiak hatása ellentmondásos volt. Kellő helyi

értékű elkönyvelésére az - évtizedes titkolódzáshoz szokott - hazai szakmai közvélemény még nem mindig

(volt) képes. A szervezet egységcsomag-javaslatai ugyanakkor segítik, időként kikényszerítik az adott

terület/helyzet vagy az ország sajátosságainak mibenlétét megállapító kutatást, esetenként az alternatív

tervezetek kiizzadását (bár ezek is önértékű és önérdekű feladatok lennének).

Az e könyvben áttekintett lassú, öntanuló, de éppen ezért következetes piacpárti szemlélet a szakmában a

kérdések széles körében konszenzus közeli megközelítést eredményezett mind a „tervgazdasági” rendszer

meghaladása, mind a piacgazdaságba való „átmenet” összes főbb kérdésében. Ez egyetlen más rendszerátalakító

országra sem jellemző, de alapjává válhat az OECD-országokat idéző gazdaságpolitikai Grundkonsens 92

kialakulásának. Ez a főbb vonásokra vonatkozik, míg a jóléti állam reformja vagy az agrárszféra jövőbeli helye

tipikusan közösségi választást igénylő kérdéseket vet fel, ahol hasonló közmegegyezésre számítani indokolatlan.

Ugyanakkor a rendszerátalakító politika fenntarthatóvá válásának esélyei így sokkal jobbak, mint mondjuk

Romániában vagy Szlovákiában. Figyelemre méltó, hogy a hazai közgazdászszakma egyetlen jelentős

képviselője sem szegődött el a szélsőségesek és merőben szokatlan követelések szószólójává.

Történeti elemzés esetében elkerülhetetlenül felvetődik az a - korábban a magyar modell körüli viták kapcsán

taglalt - kérdés, hogy a közgazdasági kutatások eredményei alapján mennyiben volt más Magyarország, mint

bármely szovjet típusú tervgazdaság? Gazdasági szempontból meglehetősen, amit legalább öt pontban tetten

lehet érni.

1. Már 1968-ban megszűntek az utasítások és - fokozatosan - a termékkiutalás és a forgalmazási kényszerpályák

is. 1970-1971-től a felvásárlási rendszert is liberalizálták. Ily módon a vállalati vezetők számtalan, központi

telefonnal nem rendezhető termelési, piaci, szervezési és szociológiai problémahalmaz közepében találták

magukat.

2. Részben ezért, részben az árpolitika rugalmasabb volta miatt a pénz szerepe önálló és aktív volt. Egyre többet

számított mind makro-, mind vállalati szinten. Lényeges felismerések születtek épp ezért a bank- és a

költségvetési rendszer ügyében, a jegybanki függetlenség és az üzleti bankok közti verseny fontosságáról.

92 Sem az angol munkáspárt, sem az SPD nem kezd államosításba; a svéd szociáldemokraták - felvizezve bár, de - folytatták elődeik

megszorító lépéseit; az erős frank politikája Beregovoy szocialista pénzügyiminiszter nevéhez kötődik, s az olasz államot Prodi professzor

baloldali kormánya szanálja; a francia haderőt a gaulle-ista elnök vitte vissza a NATO katonai szervezetébe. Ezekben az alapkérdésekben egyetértve, még tág tere marad az értékrendbeli, stílusbeli, jövőképhez kötődő és más szempontok szerinti elkülönülésnek az egyes

társadalmi erők között. Az újdemokraták vagy az újlabour azért nem mosódnak egybe a republikánus/konzervatív ellenfeleikkel vagy éppen

a populista, a környezetvédő vagy fajvédő és más szélsőséges irányzatokkal, amelyek továbbra is jelen vannak az angolszász országok közéletében.





3. Az elmondottak miatt a vállalkozás elterjedt és fokozatosan a nagyvállalati kört is elérte. Épp ezért

Magyarországon jelentős vállalkozói réteg szerves úton jött létre, amit nem kellett nem konvencionális úton

életre hívni és szaporítani.

4. Ezzel is összefüggésben az ország fogadni tudta a külföldi működőtőkét, és kialakulhatott a multinacionális

munkamegosztás. Ezért Magyarországon valódi tulajdonosokkal valódi privatizálás történhetett, másrészt -

Lengyelországtól vagy Horvátországtól eltérően - a nagyszervezetek mellett a bankrendszer sem ragadt benn az

államigazgatás kezében.

5. Az intézményi változások - a hosszú reformtörténet hozományaként - sokkal mélyrehatóbbak és átfogóbbak

voltak, mint bármely más rendszerváltó országban. Ez alapot ad a növekedés hosszú távú kilátásaival és az

ország integrációérettségével kapcsolatos derűlátásra. Az átalakulási költségek jó részét az 1989-1995 közötti

időszakban a magyar társadalom megfizette. A hátralévő lépések már az újraelosztás, nem az általános

alkalmazkodási recesszió összefüggésében mennek végbe.

A magyar reformszocializmus mássága tehát közvetlen hatással volt és lesz mind a rendszerváltozás feltételeire

(és reálfolyamataira), mind az ezekkel kapcsolatos elméletekre. Sőt, az egyes nyugati iskolák és javaslatok iránti

fogadókészség - legfeljebb Szlovéniára hasonlító - sajátossága is jórészt ezt a hagyatékot jeleníti meg.

Ez egyben megválaszolja a közgazdaságtan „magyar útjára” vonatkozó kérdést [Vincze (1996)]. Olyan

értelemben, hogy a világ tudományosságán kívüli és független, „különutas” kísérletezés lenne jellemző, nincs

„magyar út”, ámde jól látható sajátos vonások és hangsúlyok jelennek meg a hazai közgazdaságtudományban.

Ez - Ausztriát, Olaszországot, Franciaországot vagy Németországot ismerve - sem meglepőnek, sem különösnek

nem mondható.

Az egyik ilyen sajátosság talán épp az, hogy a technikai, a részletkérdéseket érintő, a mikro-, az ágazati és a

határterületi viták mindig is érdekesebbek és gyakorta fontosabbak (voltak és lesznek is) az alapkérdéseket

érintő, fundamentális nézetütközéseknél. Részben ebből fakad a „sok kicsi sokra megy” jelleg, s a külföld által

gyakran hiányolt nagy iskolateremtő személyiségek tartós hiánya. Kiemelkedő tudósok voltak szép számmal,

ám Keynes, Hayek, Debreux vagy Eucken jellegű irányzatalapítók nem. A múltban például a külgazdasági

nyitás vagy a bank- és csődszabályozás részleteiről szóló viták tartalmasabbnak bizonyultak a legtöbb tulajdoni

vagy a növekedéselméleti eszmecserénél. A következő évtizedben a jóléti állam és a költségvetés reformja,

valamint az EU-integrálódás továbbra sem teszi lehetővé, hogy az intézménymentes neoklasszikus ortodoxia

akár az akadémiai tudományban vagy az egyetemi tanszékeken oly mértékben váljék egyeduralkodóvá, mint

ahogy az a legfejlettebb országokban történt.

Ez annál valószínűbb, mivel a spontaneitás kultusza ellenére a gyenge és rosszul szabályozó állam, valamint az

archaikusan/anarchikusan működő piac együttélése [Falusné (1993)] az elmélet, és nemcsak a bűnüldöző

szervek gyakorlata számára izgalmas és megválaszolatlan kérdések sorát vetette fel már eddig is. így a

szabályozás, a nem kooperatív játékok, a stratégiai viselkedés, a megbízó-ügynök viszony, a pályafüggőség, az

új szabályok működőképességi feltételei, a szavahihetőség és sok más - a nyugati irodalomban bőven tárgyalt -

eljárás és elmélet alkalmazásában és továbbfejlesztésében lesz tere a hazai közgazdasági kutatásnak. A korábban

nem versenyszférának tekintett egészségügy, közszolgáltatás vagy az államháztartási alrendszerek átalakítása

mind-mind olyan kérdés, ahol a neoinstitucionalisták, a koalíciós és szavazási elméletek művelői és az új

politikai gazdaságtan éppúgy talál témát, mint a dinamikus modellezés.

Ezért - a legkorszerűbb módszerek térnyerése mellett és a nyugati iskolák növekvő közvetlen jelenléte közepette

- a hazai közgazdaságtan sosem lesz olyan, a tiszta matematikára vagy filozófiára emlékeztető diszciplína, mint

a nyolcvanas évek Lucas utáni amerikai akadémiai közgazdaságtana. Ez azonban összhangban van azzal a

tapasztalattal, ami a közgazdászoknak a gyakorlathoz való visszatérésében, a Nobel-díjasokat is a tanácsadásba

vonzó, majd utóbbi élményeiket elméletekbe is visszacsatoló „kirándulások” mindennapossá válásában

láthatunk, s ami a klasszikus közgazdaságtantól Keynesen át Friedmanig érően ível át a közgazdasági elmélet

történetén.

Az állami irányításnak tehát van és lesz is miből merítenie a magyar közgazdaságtudomány eredményeiből. A fő

áram következtetéseivel összhangban nagy szerepet kap a koherencia, a funkcióra szabályozás, a

fenntarthatóság és a szavahihetőség szempontja. A hazai és a nemzetközi felismerések egyaránt óvnak a

szabályozási illúziótól, attól a tévhittől, hogy diszkrecionális intézkedések szaporításával ellensúlyozni lehetne a

folyamatok időigényéből vagy a rendszer tévesen megkonstruált (esetleg önellentmondásosra szabályozott)

voltából fakadó veszteségeket.





Ugyanakkor az ügyintézés mellőzése nem a minimális, hanem a színvonalasan, kiszámíthatóan és betarthatóan

szabályozó állam eszményét állítja előtérbe. Ezek az elméleti követelmények, csakúgy, mint az árstabilitás

erénye az európai pénzügyi unió kialakulásával közvetlen követelményként fogalmazódnak meg - a közösségi

vívmányok átvételére való képessége alapján megmérettető - magyar gazdaságszabályozás számára. Az EU-

érettséget ugyanis nem mennyiségi, hanem minőségi módon mérik - utóbbi pedig a gazdaságpolitika céljában és

eszközeiben megnyilvánuló szellemisége a döntő. Itt pedig a kis, nyitott gazdaság rég felismert tételéből

adódóan a kereslet vagy a kamatláb szintje és formája tetszés szerinti méretezésével, a fejlesztő állammal, az

autonóm árfolyam-politikával és a nagy modernizációs hitelkérelmekkel előállók elméleti megalapozottsága, s

így szavahihetősége iránt joggal táplálnak kételyeket.

A könyv - korántsem teljes körű, inkább nagyon is szelektív, az Olvasó tájékozódását segíteni célzó -

válogatásával reményünk szerint igazoltuk: a magyar közgazdaságtant alaptalanul érte - a jobbközép kormány

időszakában, illetve a demokráciába már beleszületett nemzedék egy részéről - az a vád, hogy

„reformkommunista bütése” van, illetve hogy módszerei miatt eleve nem is lehet nyugati értelemben tudomány.

A tényanyag feldolgozásával, forráskritikai módszerrel igazoltuk mindkét állítás ellenkezőjét, a magyar

közgazdaságtannak a rendszerváltozásban játszott tevékeny - felvilágosító és gyakorlatformáló - szerepét.

Ezzel mindkét vonatkozásban élesen elütött a nemzetközi közvélemény figyelmének középpontjában álló orosz,

keletnémet és csehszlovák példáktól. Utóbbiak korlátozott érvényét némely szerző az egész térségre terjeszti ki.

A rendszerváltozás - mint láttuk - megjelent már a közgazdaságtanban, és számos további kérdés feldolgozására

is reményt ad az elmúlt 15 évben létrejött elemzési eszköztár. Az OECD-taggá vált Magyarország joggal

remélheti, hogy mind az ide látogató külföldiek, mind a standard elemzési nyelvet immár alapképzésben

megismert hazai erők a korábbinál jobb eszközrendszerrel élve releváns elemzésekkel segíthetik a nyugati

országokban is nyitott kérdések megválaszolását. Ezek pedig a jóléti állam reformjától az ökológiai tényezők

bevonásán át a vidéki életforma megőrzéséig terjednek.

A közösségi választások megszületése után az állami irányításnak kell kialakítania az elméleti felismerésekből

fakadó gyakorlati intézkedéseket. A két fél közti kölcsönhatás erősödése pedig pluralista viszonyok közt nem

fenyeget sem az elmélet ideologizálódásával, sem a gyakorlat valóságidegenné, doktrinerré válásával. Sőt, az

elmélet le sem teheti annak a terhét, hogy - passzivitása esetén - hallgatása árát a magyar társadalom fizeti majd

meg, oly módon, hogy saját kárán kényszerül megtanulni azt, ami ma már könyvből is tudható. Ha a szovjet

korszakban a geopolitika kikényszerítette is az öntanulást és az újrafelfedezést, a szabad országok közé kerülve

ez a kényszer már nem elkerülhetetlen többé. Jó lenne azt hinni, hogy a múltból tanulhat a jövő is, és az egyszer

már elkövetett hibákat legalább nem ismétlik meg, a szűkös erőket pedig nem az örökmozgó felfedezésére

tartogatják.

Hivatkozások

A kormány tulajdonosi és privatizációs stratégiája (dokumentum). Napi Gazdaság, 1991. október 1.

Ámon Zsolt-Ligeti István (1987): A tervezés kvantitatív módszereinek fejlesztése. Tervgazdasági Fórum, 3. évf.

3. sz. 101-110. o.

Antal László (1979): Fejlődés - kitérővel. A Pénzügykutatási Intézet Tanulmányai, 2. sz. 113 o. - Rövidítve

megjelent azonos címen: Gazdaság, 14. évf. 1980. 2. sz. 28-56. o.

Antal László (1982): Gondolatok a mechanizmusreform továbbfejlesztéséről. Gazdaság, 16. évf. 3. sz. 36-58. o.

Antal László (1983): A pénzügyi tervezés és a szabályozás konfliktusa. Gazdaság, 17. évf. 2. sz. 31-55. o.

Antal László (1985a): Gazdaságirányítási és pénzügyi rendszerünk a reform útján. Közgazdasági és Jogi

Könyvkiadó, Budapest, 362 o.

Antal László (1985b): A vagyonérdekeltségről. Pénzügyi Szemle, 29. évf. 4. sz.

Antal László (1988): Piacgazdasági reformot, vagy „igazi” szocialista reformot? Tervgazdasági Fórum, 4. évf.

4. sz. 115-126. o.

Antal László-Bokros Lajos-Csillag István-Lengyel László-Matolcsy György (1987): Fordulat és reform.

Medvetánc, 2. sz. - melléklet, 5-46. o. - háttértanulmányok a 47-129. oldalon. - rövidítve és elmarasztaló

hivatalos kommentárokkal megjelent még: Közgazdasági Szemle, 33. évf. 6. sz.





Antal László és szerzőtársai (1990a): Gazdaságpolitika, gazdasági folyamatok, 1987-1989. Külgazdaság, 34.

évf. 5. sz. 17-29. o.

Antal László és szerzőtársai (szerk.) (1990b): A Gazdasági Reformbizottság összefoglaló dokumentuma. A

gazdasági rendszer reformja. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Antal László-Surányi György (1987): A bankrendszer átalakításának előtörténete. Külgazdaság, 31. évf. 1. sz. 3-

12. o.

Antal László-Várhegyi Éva (1987): Tőkeáramlás Magyarországon. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,

Budapest, 325 o.

Antal László-Riecke Werner (1993): Sound money, fiscal problems. Megjelent: Portes, R. (szerk.): Economic

Transformation in Central Europe. a Gazdaságpolitikai Kutatóközpont (CEPR) kiadása, London, 107-129. o.

Antalóczy Katalin-Kinczer Éva (1995): Magyarország és a Világbank kapcsolatai. Európa Fórum, 5. évf. 4. sz.

49-70. o.

Asztalos László György (1985): Javaslat a vállalatok szanálásának pénzügyi intézményrendszerére. Bankszemle,

29. évf. 7. sz.

Asztalos László (1987): Megtakarítás és infláció. Megjelent: Hágelmayer István (szerk.): Infláció és pénzügyek

Magyarországon. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 113-215. o.

Asztalos László György (1988): Tőkepiac és bankrendszer. Külgazdaság, 32. évf. 6. sz. 21-29. o.

Asztalos László-Bokros Lajos-Surányi György (1984): Reform és pénzügyi intézményrendszer. Közgazdasági

Szemle, 31. évf. 3. sz. 321-334. o.

Augusztinovics Mária (1979): Népgazdasági modellek a távlati tervezésben. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,

Budapest.

Augusztinovics Mária (1992): A nyugdíjrendszer válsága. Közgazdasági Szemle, 39. évf. 7-8. sz. 624-641. o.

Augusztinovics Mária (1993): Egy értelmes nyugdíjrendszer. Közgazdasági Szemle, 40. évf. 5. sz. 415-531. o.

Augusztinovics Mária (1996): Újraelosztás és jóléti állam. Társadalmi Szemle, 51. évf. 2. sz. 14-28. o.

Ausch Sándor (1969): A KGST-együttműködés helyzete, mechanizmusa, távlatai. Közgazdasági és Jogi


Bácskai Tamás (1989): The reorganization of the banking system in Hungary. Megjelent: Bácskai Tamás-

Várhegyi Éva (1983): A magyar gazdaság monetizálása. Gazdaság, 17. évf. 2. sz. 16-30. o.

Balassa Ákos (1979): A magyar népgazdaság tervezésének alapjai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,

Budapest, 410 o.

Balassa Ákos (1996): A magyar bankrendszer konszolidációja és a jelenlegi helyzete, I-II. rész. Külgazdaság,

40. évf. 4. sz. 4-30. o. és 5. sz. 20-42. o.

Balassa Ákos-Vértes András (1988): A megtört konszolidációról. Reflektor, 1. sz. 124-156. o.

Balassa Béla (1982): Az új gazdasági mechanizmus reformja Magyarországon. Közgazdasági Szemle, 29. évf.

7-8. sz. 827-847. o.

Balázsy Sándor és szerzőtársai (1990): Ajánlások a gazdaságpolitika megújításához. Közgazdasági Szemle, 37.

évf. 7-8. sz. 810-834. o.

Balcerowicz, L. (1995): Socialism, Capitalism, Transformation. Közép-Európai Egyetem, Budapest-London-

New York, 369 o.

Bara Zoltán-Szabó Katalin (szerk.) (1996): Összehasonlító közgazdaságtan. Bevezetés a gazdasági rendszerek

elméletébe. Aula Kiadó, Budapest.





Bársony Jenő (1981): Liska Tibor koncepciója: a szocialista vállalkozás. Valóság, 24. évf. 12. sz. 22-44. o.

Bársony Jenő (1987): A gazdaságirányítás továbbfejlesztése a szocialista országokban. Közgazdasági és Jogi


Bartha Ferenc (1977): Exportfejlesztés az V. ötéves tervidőszakban. Külgazdaság, 21. évf. 12. sz.

Bartha Ferenc (1984): A KGST továbbfejlesztésének távlatai. Külpolitika, 11. évf. 3. sz.

Bauer Tamás (1975): A vállalatok ellentmondásos helyzete a magyar gazdasági mechanizmusban.

Közgazdasági Szemle, 22. évf. 6. sz. 725-735. o.

Bauer Tamás (1979): Gazdaságirányítás, nemzetközi munkamegosztás, műszaki fejlődés. Külgazdaság, 23. évf.

9. sz.

Bauer Tamás (1981): Tervgazdaság, beruházás, ciklusok. I-II. kötet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,

Budapest, 622+182 o.

Bauer Tamás (1982): A második gazdasági reform és a tulajdonviszonyok. Mozgó Világ, 8. évf. 1. sz. 17-42. o.

Bauer Tamás (1983): The Hungarian alternative to Soviet-type planning. The Journal of Comparative

Economics, 7. évf. 3. sz. 304-316. o.

Bauer Tamás (1987): Ciklusok helyett válság? Közgazdasági Szemle, 37. évf. 12. sz. 1409-1434. o.

Bauer Tamás és szerzőtársai (1980): Járműprogram és gazdaságirányítás. Az MTA Közgazdaságtudományi

Intézete Közleményei, Budapest, új sorozat, 19. sz. 200 o.

Békesi László (1996): Kényszerpályák és lehetőségek. A Belvárosi Szabadegyetem Egyesület kiadása, Budapest,

november, 20 o.

Bekker Zsuzsa (1995): Rendszerválság (1970-1990). Aula Kiadó, Budapest, 309 o.

Bélyácz Iván (1983): A beruházások szabályozása. Gazdaság, 17. évf. 4. sz. 62-76. o.

Bélyácz Iván (1985): Beruházáspolitika és struktúraváltozás. Közgazdasági Szemle, 32. évf. 1. sz. 99-112. o.

Bélyácz Iván (1986): Gondolatok a beruházási döntési rendszer továbbfejlesztéséhez. Gazdaság, 20. évf. 3. sz.

102-115. o.

Bence György-Kis János-Márkus György (1972/1992): Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan? A T-Twins

Kiadó és a Lukács Archívum közös kiadása, Budapest, 462 o.

Berend T. Iván (1982): Gazdaság- és társadalompolitikai vitáink történetéhez. Magyar Tudomány, új folyam, 27.

évf. 8-9. sz. 563-583. o.

Berend T. Iván (1988): A magyar gazdasági reform útja. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 448 o.

Berend T. Iván (1995): Átalakulás a világgazdaság perifériáján. Magyar Tudomány, új folyam, 40. kötet, 7. sz.

761-778. o.

Berend T. Iván és szerzőtársai. (1989): A Gazdasági Reformbizottság programjavaslata (1990-1992).

Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 162. o.

Berend T. Iván és szerzőtársai (1990): A Kék Szalag Bizottság programjavaslata: Magyarország az átalakulás és

a jólét utján.

Bock Gyula (1995): A hazai külgazdasági liberalizálás előrehaladása és megalapozottsága. Külgazdság, 39. évf.

9. sz. 4-19. o.

Bod Péter Ákos (1995): Fokozatosság vagy sokkterápia? I-II. rész. Magyar Szemle, 5. évf. 10. és 11. sz.

Bódy László (1988): Az új bankrendszer működése és fejlődése. Pénzügyi Szemle, 37. évf. 1. sz. 27-35. o.





Bogár László (1980): Érdekviszonyok, másodlagos Gazdaság, korrupció. Valóság, 23. évf. 8. sz. 38-46. o.

Bogár László (1989): Kitörési kísérleteink. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 179 o.

Bognár József (1976): Világgazdasági korszakváltás. Gondolat Kiadó, Budapest, 340 o.

Bognár József (1979): A gazdasági haladás lehetséges útjai a jövőben. Valóság, 22. évf. 1. sz. 14-21. o.

Bognár József (1980): Strukturális váltásunk társadalmi-gazdasági összetevői és ellentmondásai. Közgazdasági

Szemle, 17. évf. 7-8. szám.

Bognár József (1982): Negyedszázados fejlődésünk eredményei a világgazdasági korszakváltás mérlegén.

Közgazdasági Szemle, 29. évf. 7-8. sz. 794-807. o.

Bognár József (1985): Negyedszázad a hazai közgazdaságtudományban. Tervgazdasági Fórum, 1. évf. 2. sz. 31-

40. o.

Bognár József (1995): Rendszerváltás: várakozások és realitások. Megjelent: Halm Tamás (szerk.): Reform,

rendszerváltás, modernizáció. Az Akadémiai Kiadó és a Magyar Közgazdász Alapítvány közös kiadása,

Budapest, 28-45. o.

Bokros Lajos (1987a): Az üzleti viselkedés kibontakozásának feltételei kétszintű bankrendszerben.

Külgazdaság, 31. évf. 1. sz. 21-32. o.

Bokros Lajos (1987b): A stabilizáció gazdaságpolitikája, jövedelemfolyamatai és pénzügyi rendszere.


Bokros Lajos (1988): A monetáris modenrizáció mélyrétegei. Gazdaság, 22. évf. 4. sz. 42-53. o.

Bokros Lajos (1993): Privatizáció és bankrendszer Magyarországon. Külgazdaság, 37. évf. 10. sz. 4-14. o.

Bokros Lajos-Surányi György (1985): Piac és pénz a modern gazdaságban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,

Budapest, 341 o.

Botos Katalin-Patai Mihály-Szalkai István (1980): Pénzügyek és nemzetközi gazdasági kapcsolataink.

Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 293 o.

Böröcz József (1997): Recenzió A. Giddens Szociológia című alaptankönyvéről. BUKSZ, 9. évf. 3. sz. 341-345.

o.

Bródy András (1969): Érték és újratermelés. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 325 o.

Bródy András (1982): Lassuló idő. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 163 o.

Bródy András (1983): A gazdasági mechanizmus bírálatának három hulláma. Közgazdasági Szemle, 30. évf. 7-

8. sz. 802-807. o.

Bródy András (1986): Védelmi kiadások és gazdasági prioritások. Tervgazdasági Fórum, 2. évf. 2. sz. 49-57. o.

Bródy András (1990): A hon védelméről. Valóság, 33. évf. 6. sz. 30-37. o.

Bródy András (1996): Szociális? Piac? Gazdaság? Kritika, 6. sz. 13-17. o. újraközli: Gazdaság, új folyam, 5.

évf. 2. sz.

Bruckusz, B. (1922): Problemi narodnovo hozjajsztva pri szocialisztyicseszkom sztroje. Ekonomiszt, 1-3. sz. 48-

65. o., 163-183 o., 54-72. o.

Brus, W. (1966): A szocialista gazdaság működésének problémái. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Csaba László (1984a): A magyar gazdasági reform dilemmái. Jogtudományi Közlöny, új folyam, 39. évf. 7. sz.

347-359. o.

Csaba László (1984b): Kelet-Európa a világgazdaságban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 315 o.





Csaba László (1992): Költészet és Valóság a magyar gazdaságpolitikában. Valóság, 36. évf. 11. sz. 1-18. o.

Csaba László (1994): Az összeomlás forgatókönyvei. Figyelő Kiadói Rt., Budapest, 297 o.

Csaba László (1995): Vázlat a modernizációs gazdaságpolitikáról. Társadalmi Szemle, 50. évf. 1. sz. 20-32. o.

Csaba László (1996): A populizmus diadala. Élet és Irodalom, 40. évf. 13. sz.

Csáki Csaba-Varga Gyula (1990): Agrárproblémák és agrárátalakulás Magyarországon. Aula, 12. évf. 3. sz.

40-63. o.

Csáki Csaba-Rabár Ferenc (1990): Nemzetközi fejlődés - magyar agrárpolitika. Közgazdasági és Jogi


Csáki György (1996): A Valutaalap és a stabilizáció. Európai Szemle, 7. évf. 1. sz. 89-112. o.

Csáki György (1997): Átmenet és választás. Kritika, 4. sz. 4-7. o.

Csanádi Mária (1995): Honnan tovább? T-Twins Kiadó, Budapest, 284 o.

Csikós-Nagy Béla (1972): A magyar gazdasági reform eredményei és perspektívái. Közgazdasági Szemle, 9. sz.

Csikós-Nagy Béla (1974): Szocialista árelmélet és árpolitika. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 370 o.

Csikós-Nagy Béla (1978): Tízéves a magyar gazdasági reform. Közgazdasági Szemle, 25. évf. 1. sz. 10-15. o.

Csikós-Nagy Béla (1980a): A magyar árpolitika. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 257 o.

Csikós-Nagy Béla (1980b): A piacprobléma - a szocialista tervgazdaság kulcskérdése. Gazdaság, 14. évf. 2. sz.

57-77. o.

Csikós-Nagy Béla (1982): A magyar gazdaság növekedési problémái. Közgazdasági Szemle, 29. évf. 10. sz.

724-736. o.

Csikós-Nagy Béla (1983): Az árrendszer továbbfejlesztése. Pénzügyi Szemle, 27. évf. 10. sz. 724-736. o.

Csikós-Nagy Béla (1984): A new phase in the Hungarian economic reform. The New Hungarian Quarterly, 96.

sz.

Csikós-Nagy Béla (1986a): Adalékok a magyar gazdaságirányítás fejlődéséhez. Gazdaság, 20. évf. 1. sz. 70-81.

o.

Csikós-Nagy Béla (1986b): Az új gazdaságnövekedési pályáról. Valóság, 29. évf. 11. sz. 1-9. o.

Csikós-Nagy Béla (1987): Szocializmus, piac, gazdaság. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 295. o.

Csillag István (1983): Az új „vállalati” szervezet alapvonásai. Valóság, 26. évf. 7. sz. 45-59. o.

Csillag István (1993): Karácsonyi megbékélés - gazdasági megbékülés. Gazdaság, 2. új folyam, 1. sz.

Csillag István (1995): A privatizáció és az új kormány. Megjelent: Gombár Csaba és társai (szerk.): Kérdőjelek:

a magyar kormány, 1994/95. Budapest: Korridor Politikai Kutatások Központja, 307-334. o.

Csillag István (1996): Megáll az idő. Figyelő, 40. évf. 38. sz.

Csillag István-Lengyel László (1985): Vállalkozás, állam, társadalom. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,

Budapest, 252 o.

Csontos László (1995): Fiskális illúziók, döntéselmélet és az államháztartási rendszer reformja. Közgazdasági

Szemle, 42. évf. 12. sz. 1118-1135. o.

Csontos László-Kornai János-Tóth István György (1996): Az állampolgár, az adók és a jóléti rendszer reformja.

Századvég, új folyam, I. évf. 2. sz. 3-28. o.





Csubajsz, A.-Visnyevszkaja, M. (1993): Main issues of privatisation in Russia. Megjelent: Aslund, A.-Layard, R.

(szerk.): Changing the Economic System in Russia. F. Pinter, London, 89-99. o.

Deák Andrea (1975): A vállalatok beruházási döntési lehetőségeiről. Közgazdasági Szemle, 22. évf. 1. sz. 97-

104. o.

Deák Andrea (1978): Vállalati beruházási döntések és a gazdaságosság. Gazdaság, 12. évf. 1. sz. 17-31. o.

Deák János (1987): Stratégiai szükségszerűség-e a devizamonopólium mai rendszerének fenntartása?

Bankszemle, 31. évf. 6. sz.

Diczházi Bertalan (1988): A népi részvényszocializmus vázlata. Figyelő, 32. évf. 45. sz.

Drechsler László és szerzőtársai (1982): A szocialista kooperációkról: célok és realitások. Gazdaság, 16. évf. 4.

sz. 89-98. o.

Egri Péterné (1995): Modellváltás a kincstár ürügyén? Figyelő, 39. évf. 15. sz.

Erdős Tibor (1988): A monetáris szabályozás tartalma és gondjai Magyarországon. Közgazdasági Szemle, 35.

évf. 7-8. sz. 785-795. o.

Erdős Tibor (1989): Átgondolt gazdaságpolitikát! Közgazdasági Szemle, 36. évf. 6. sz. 545-575. o.

Erdős Tibor (1992): A gazdaság stabilizálásáról. Közgazdasági Szemle, 39. évf. 11. sz. 985-1000. o.

Erdős Tibor (1993): Kiszorítási hatás és válságellenes gazdaságpolitika. Külgazdaság, 37. évf. 11. sz. 4-22. o.

Erdős Tibor (1994): A vegyes gazdaságpolitika célszerűsége és tényezői. Külgazdaság, 38. évf. 9. sz. 4-17. o.

Erdős Tibor (1995): Antiinflációs politika és gazdasági válság. Megjelent: Halm Tamás (szerk.): Reform,

rendszerváltás, modernizáció. Akadémiai Kiadó-Magyar Közgazdász Alapítvány, Budapest, 91-111. o.

Eucken, W. (1940/1965): Die Grundlagen der Nationalökonomie. 8. kiadás. Duncen und Humblot, Berlin.

Falusné Szikra Katalin (1986): A kistulajdon helyzete és jövője. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest,

263 o.

Falusné Szikra Katalin (1990): A tudás leértékelődése. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 246 o.

Falusné Szikra Katalin (1993): Vadkapitalizmus? Közgazdasági Szemle, 40. évf. 7-8. sz. 680-693. o.

Faluvégi Lajos (1984): Bevezető. Megjelent: Pulai Miklós-Vissi Ferenc (szerk.): Gazdaságirányítás, 1985.

Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 7-18. o.

Fertő Imre (1996): A mezőgazdaság a piacgazdaságban. Közgazdasági Szemle, 43. évf. 2. sz. 114-128. o.

Friedman, M. (1986): A fogyasztási függvény. Megjelent: Friedman, M.: Infláció, munkanélküliség,

monetarizmus. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 199-220. o.

Friedman, M.- Friedman, R. (1981): Free to Choose. Chicago University Press, Chicago.

Gábor R. István (1979): A második (másodlagos) gazdaság. Valóság, 22. évf. 1. sz. 22-36. o.

Gábor R. István (1985): Második gazdaság: a magyar tapasztalatok általánosíthatónak tűnő tanulságai. Valóság,

28. évf. 2. sz. 20-37. o.

Gábor R. István (1986). Reformok, második Gazdaság, „államszocializmus”. Valóság, 29. évf. 7. sz. 32-48. o.

Gábor R. István (1991): Második gazdaság - modernitás - dualitás. Tegnapi jövőképeink mai szemmel.


Gábor R. István-Galasi Péter (1981): A második gazdaság. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 206 o.





Gács János (1986): A fokozatos importliberalizálás megvalósításának feltételei, lehetősége és várható

következményei a magyar gazdaságban. Külgazdaság, 30. évf. 4. sz. 11-26. o.

Gács János (1993): A külkereskedelem liberalizálása Kelet-Európában: gyors reformok és újraértékelés.

Külgazdaság, 37. évf. 12. sz. 12-33. o.

Gadó Ottó-Varga György (szerk.) (1984): A magyar tervezés és gazdaságirányítás. A Gazdaságirányítási

Konzultatív Bizottság záródokumentuma, Budapest, január, 656 o. (sokszorosítás).

Gálik Mihály-Veress József (1988): A felszámolási és a szanálási eljárás első tapasztalatai. Megjelent: Veress

József (szerk.): Tőkekivonás, szanálás, felszámolás. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 161-188. o.

Gáspár Pál (1996): Halogató taktikázás. Figyelő, 40. évf. 13. sz. - újraközli: Gazdaság, új folyam, 5. évf. 2. sz.

Gergely István (1995): Rendszerváltó és modernizációs válságunk. Megjelent: Halm Tamás (szerk.): Reform,

rendszerváltás, modernizáció. Akadémiai Kiadó-Magyar Közgazdász Alapítvány, Budapest, 53-67. o.

Greskovits Béla (1993): A gazdasági alkalmazkodás vesztesei és a kompenzáció. Európa Fórum, 3. évf. 3. sz.

57-80. o.

Greskovits Béla (1995): Demokrácia - szegény országban. Társadalmi Szemle, 50. évf. 5. sz. 3-21. o.

Greskovits Béla (1996): Populista átmenetprogramok Magyarországon. 2000, 8. évf. 7. sz. 11-18. o.

Halm Tamás (1995): Beszélgetés a nyolcvanéves Csikós-Nagy Béla akadémikussal. Megjelent: Halm Tamás

(szerk.): Reform, rendszerváltás, modernizáció. Akadémiai Kiadó-Magyar Közgadász Alapítvány, Budapest.

Halpern László (1989): A leértékelés makroökonómiai hatása. Közgazdasági Szemle, 36. évf. 9. sz. 1047-1063.

o.

Halpern László (1991): Hiperinfláció, bizalom és várakozások. Közgazdasági Szemle, 38. évf. 4. sz. 407-423. o.

Halpern László-Wyplosz, Ch. (1995): Equilibrium real exchange rates in transition. CEPR Discussion Papers,

London, 1435. sz. április, 41. o.

Hamar Judit (1996): A vegyes vállalatok és a magyar gazdaság importigényessége. Külgazdaság, 40. évf. 12. sz.

Hanyecz Vince (1982): Az Agráripari Egyesülések Dilemmái. Közgazdasági Szemle, 29. évf. 7-8. sz. 923-932.

o.

Hároméves... (1990): Hároméves gazdaságpolitikai program. A Pénzügyminisztérium dokumentuma

(sokszorosítás), Budapest, november, 65 o. - összefoglaló ismertetését lásd: Figyelő, 34. évf. 49. és 50. sz.

Hayek, F. A. (1995): Piac és szabadság. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Hetényi István (1988a): Gondolatok a költségvetési kiadások helyzetéről. Pénzügyi Szemle, 32. évf. 3. sz. 163-

171. o.

Hetényi István (1988b): A költségvetési reform egyes gazdaságirányítási kérdései. Gazdaság, 22. évf. 4. sz. 7-

19. o.

Hetényi István (1996): Az államháztartás reformja. Pénzügyminisztérium, Budapest, január, 45 o.

Híd-csoport (1990): Javaslat a koalíciós kormány 1990. évben megteendő legfontosabb gazdaságpolitikai

lépéseire. Külgazdaság, 43. évf. 7. sz. 4-34. o.

Hoch Róbert (1979): Szabályozó módosítás - mechanizmus továbbfejlesztés. Gazdaság, 13. évf. 2. sz. 19-32. o.

Hoch Róbert (1986): A gazdaság nyitottsága és a belső felhasználás. Közgazdasági Szemle, 32. évf. 7-8. sz. 769-

777. o.

Hoch Róbert-Radnóti Éva (1989): Belső piac - minőségi nyitás: egy élénkítő gazdaságpolitika körvonalai.






Hoós János (1976): Műszaki fejlődés - struktúraváltozás - gazdaságirányítás. Kossuth Könyvkiadó, Budapest,

246 o.

Hoós János (1978): Beruházások a szocialista gazdaságban. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 151 o.

Hoós János (1980). Gazdaság és gazdaságpolitika. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 221 o.

Hoós János (1982): Gazdaságfejlődésünk új növekedési pályájáról. Gazdaság, 16. évf. 2. sz. 7-20. o.

Hoós János (1984): Fejlődési lehetőségek és dilemmák a nyolcvanas években. Gazdaság, 18. évf. 1. sz. 5-24. o.

Hoós János (1985): Az új növekedési pálya feltételei és követelményei. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,

Budapest, 229 o.

Hoós János (1988): Szelektív fejlesztés - struktúrapolitika. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 225 o.

Horváth László (1980): Az 1980-as gazdasági szabályozók. Közgazdasági Szemle, 27. évf. 1. sz. 3-11. o.

Hunya Gábor (1992): Foreign direct investment and privatisation in Central and Eastern Europe. Communist

Economies and Economic Transformation, 4. évf. 2. sz. 501-511. o.

Huszár Józsefné-Mandel Miklós (1975): A beruházási rendszer működésének néhány tapasztalata. Közgazdasági

Szemle, 22. évf. 12. sz. 1387-1395. o.

Huszti Ernő (1980): A szocialista bankrendszerek és -szervezetek fejlődésének főbb vonásai. (A jegybanki és a

hitelbanki funciók viszonya). Gazdaság, 14. évf. 2. sz. 57-77. o.

Huszti Ernő (1987): Antiinflációs útkeresés. Monetáris politika és -gyakorlat Magyarországon. Közgazdasági és

Jogi Könyvkiadó, Budapest, 225 o.

Illés Iván (1991): Fehér könyv helyett. Figyelő, 35. évf. 5. sz.

Inotai András (1980): A regionális integrációk az új világgazdaság környezetben. Közgazdasági és Jogi


Inotai András (1990): Működőtőke-áramlás a világgazdaságban. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

Inotai András (1995): Út az uniós tagsághoz. Európai Szemle, 6. évf. 4. sz. 75-101. o.

Inotai András (szerk.) (1984): Magyar vállalatok KGST-kapcsolatai. Az MTA VKI TTSZ Közleményei, Budapest,

356 o.

Inotai András-Palánkai Tibor (1994): Magyarország csatlakozása az Európai Unióhoz. Közgazdasági Szemle,

41. évf. 10. sz. 859-87. o.

Inzelt Annamária (1978): A vállalati centralizációról. Gazdaság, 12. évf. 2. sz. 58-76. o.

Jánossy Dániel (1985): A vállalatok fizetőképessége. Bankszemle, 29. évf. 7. sz.

Járai Zsigmond (1989): Értékpapírpiac és a tőzsde Magyarországon. Közgazdasági Szemle, 36. évf. 4. sz. 399-

413. o.

Kádár Béla (1990): A hagyaték. Külgazdaság, 34. évf. 5. sz. 4-16. o.

Kádár Béla (1993): Gazdaságpolitika - válságban. Külgazdaság, 37. évf. 8. sz. 4-13. o.

Kádár Béla (1994): Economies in transition: problems, patterns and policies. Megjelent: Csaba László (szerk.):

Privatization, Liberalization and Destruction. Dartmouth Publishing Co., Aldershot (Anglia) - Brookfield

(Egyesült Államok), 7-20. o.

Karsai Gábor (1988): Ellátási felelősség vagy piacorientáció? Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 337

o.





Karsai Gábor (1993): Lehet, hogy a Tervhivatalban jártam? Figyelő, 36. évf. 19. sz.

Karsai Gábor (1994): A populisták, a kormány és a liberálisok. Közgazdasági Szemle, 41. évf. 4. sz. 285-297. o.

Karsai Judit (1993a): Fedőneve: reorganizáció. Közgazdasági Szemle, 40. évf. 9. sz. 788-800. o.

Karsai Judit (1993b): Management buy-out - külföldön és itthon. Külgazdaság, 37. évf. 2. sz. 26-33. o.

Kazinczy Győző (1981): Gondolatok a vállalati beruházások döntési rendszeréről. Bankszemle, 25. évf. 8. sz.

Kende Péter (1996): A liberalizmus republikánus kiigazítása. Világosság, 37. évf. 2. sz. 40-45. o.

Kenedi János (1996): Kis állambiztonsági olvasókönyv, I-II. Magvető Kiadó, Budapest.

Kessides, Ch.-King, T.-Nuti, M.-Sokil, C. (szerk.): Financial Reform in Socialist Economies. Világbank kiadása,

Washington, 73-84. o.

Kevevári Béla (1977): A tröszti szervezet általános problémái. Gazdaság, 13. évf. 2. sz. 109-120. o.

Kevevári Béla (1981): Fejlesztéspolitika és műszaki-gazdasági koncepciók. Gazdaság, 15. évf. 1. sz. 75-83. o.

Király Júlia (1994): A hazai bankrendszer mint pénzügyi közvetítő. Külgazdaság, 38. évf. 10. sz. 13-24. o.

Kis János (1996): A rendszerváltásnak vége. Beszélő, III. folyam, I. évf. 6. sz. 4-10. o.

Klaus, V. (1989): Socialist economies, economic reforms and economists: Reflections of a Czechoslovak

economist. Communist Economies, 1. évf. 1. sz. 89-97. o.

Koltay Jenő (1987): Az általános forgalmi adóztatás helye adórendszerünkben. Közgazdasági Szemle, 34. évf. 7-

8. sz. 809-827. o.

Koltay Jenő (1989): Az új adórendszer korszerűségéről és működéséről. Közgazdasági Szemle, 36. évf. 11. sz.

1302-1322. o.

Koltay Jenő (1993): Tax reform in Hungary. Megjelent: Székely P. István-David G. Newbery (szerk.): Hungary -

an Economy in Transition. Cambridge University Press, Cambridge - New York, 249-269. o.

Komló László (1982): Mezőgazdaságunk szervezeti rendszere. Közgazdasági Szemle, 26. évf. 6. sz. 730-742. o.

Kónya Lajos (1978): A gazdasági szabályozók 1978. évi módosítása. Pénzügyi Szemle, 22. évf. 2. sz. 100-110.

o.

Kopátsy Sándor (1983): Hiánycikk: a vállalkozás. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 285 o.

Kopátsy Sándor (1992): A jó pénz, I-II. rész. Valóság, 35. évf. 9. sz. 1-14. o. és 10. sz. 1-11. o.

Kopátsy Sándor (1993): Úttévesztés. Társadalmi Szemle, 48. évf. 5. sz. 27-36. o.

Kopátsy Sándor (1995): Van kiút! Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 242 o.

Kornai János (1971): Anti-equilibrium. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Kornai János (1980): A hiány. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 610 o.

Kornai János (1982): A magyar gazdasági reform jelenlegi helyzetéről és kilátásairól. Gazdaság, 16. évf. 3. sz.

5-35. o.

Kornai János (1983): Bürokratikus és piaci koordináció. Közgazdasági Szemle, 30. évf. 9. sz. 1025-1038. o.

Kornai János (1987): A magyar reformfolyamat: víziók, remények és a Valóság. I-II. rész. Gazdaság, 21. évf. 2.

sz. 5-46. o. és 3. sz. 5-40. o. I-II. rész.

Kornai János (1989): Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében. Heti Világgazdaság Kiadói Rt., Budapest,

128 o.





Kornai János (1990a): Kiegészítések a Röpirathoz. Közgazdasági Szemle, 36. évf. 7-8. sz. 771-793. o.

Kornai János (1990b): A tulajdonformák és a koordinációs mechanizmusok affinitása. Valóság, 33. évf. 1. sz. 1-

15.o.

Kornai János (1992a): A posztszocialista átmenet és az állam. Közgazdasági Szemle, 39. évf. 6. sz. 489-512. o.

Kornai János (1992b): Gondolatok a magyar közgazdasági kutatás és felsőoktatás helyzetéről és feladatairól.

Magyar Tudomány, új folyam, 38. kötet. 8. sz. 935-944. o.

Kornai János (1992c): Még egyszer a piaci szocializmusról. Közgazdasági Szemle, 39. évf. 9. sz. 773-796. o.

Kornai János (1993a): A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan. Heti Világgazdaság Kiadói Rt.,

Budapest, 670 o.

Kornai János (1993b): Transzformációs visszaesés. Közgazdasági Szemle, 40. évf. 7-8. sz. 569-599. o.

Kornai János (1996): Vergődés és remény. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 336 o.

Kovács János Mátyás (1992): Az átmenet mérnökei. Intervencionista kísértés a kelet-európai közgazdasági

gondolkodásban. 2000, 4. évf. 1. sz. 5-11. o.

Kovács János Mátyás (1994): Az institucionalizmus népszerűségéről. Világosság, 35. évf. (5-6). sz. 109-117. o.

Kovács János Mátyás (1996a): Örökség - utánzás - felfedezés. Közgazdasági gondolkodás Magyarországon

1989 után. Közgazdasági Szemle, 43. évf. 4. sz. 321-325. o.

Kovács János Mátyás (1996b): Liska-torzó. 2000, 8. évf. 1. sz. 15-17. o.

Kozma Ferenc (1978): Mire képes a magyar népgazdaság? Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 389 o.

Kozma Ferenc (1980): A nyitott szerkezetű gazdaság. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 349 o.

Kozma Ferenc (1982): A gazdaságpolitika vállalatszemléletéről. Társadalmi Szemle, 37. évf. 12. sz. 25-39. o.

Kozma Ferenc (1983): A vállalkozó szocialista állam. Gazdaság, 17. évf. 2. sz. 56-75. o.

Kozma Ferenc (1987): Kérdőjelek a gazdaságfejlődés válaszútján. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 327 o.

Kozma Géza (1976): Bilaterális mérlegegyensúly és külkereskedelmi hatékonyság. Közgazdasági és Jogi


Kozma Géza (1980): Azonos nemzetiségű vállalatok versenye külföldön. Külgazdaság, 24. évf. 9. sz. 25-32. o.

Kozma Géza (1981): The role of exchange rate in Hungary's adjustment to external economic disturbances.

Megjelent: Hare, P.-Radice, H.-Swain, N. (szerk.): Hungary - a Decade of Economic Reform. London: Allen

and Unwin, 205-221. o.

Köbli József (1994): Bank- és adóskonszolidáció Magyarországon (1990-1994). Külgazdaság, 38. évf. 10. sz.

25-39. o.

Köbli József-Mohácsi Kálmán-Nikodémus Antal-Pálfi József-Soós Károly Attila (1988): Monopólium, hiány,

elosztás. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 285 o.

Kőhegyi Kálmán (1991): A tulajdonosi szerkezet átalakításának hazai koncepciói. Külgazdaság, 35. évf. 4. sz.

19-35. o.

Kőrösi Gábor (1996): Az átalakulás ökonometriája, avagy az ökonometria átalakulása. Közgazdasági Szemle,

43. évf. 4. sz. 356-362. o.

Köves András (1977): A világgazdasági integrálódás és a gazdaságfejlesztés iránya. Gazdaság, 11. évf. 4. sz.

50-68. o.





Köves András (1980): A világgazdasági nyitás: kihívás és kényszer. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,

Budapest, 420 o.

Köves András (1984): Importrestrikciós kényszer és importmaximalizálási törekvések. Külgazdaság, 28. évf. 9.

sz. 3-14. o.

Köves András (1986): Külgazdasági egyensúly, gazdaságfejlődés és gazdaságpolitika a KGST-országokban.

Valóság, 29. évf. 3. sz. 7-20. o.

Köves András (1989): A világgazdasági nyitás és KGST-kapcsolataink megújítása. Közgazdasági Szemle, 36.

évf. 6. sz. 558-575. o.

Köves András (1991): A kifelé fordulás gyötrelmes útja. Közgazdasági Szemle, 38. évf. 3. sz. 233-242. o.

Köves András (1992): Central and Eastern Europe in Transition: the International Dimension. Westview Press.

Boulder (Colorado).

Köves András (1994): A Nagy Ugrástól a hétköznapok felé. Külgazdaság, 38. évf. 8. sz. 4-19. o.

Köves András (1995): Egy alternatív gazdaságpolitika szükségessége és lehetősége. Külgazdaság, 39. évf. 6. sz.

4-17. o.

Köves András (1996): Gazdaság és gazdaságpolitika Bokros után. Társadalmi Szemle, 51. évf. (8-9). sz. 5-20. o.

Köves András-Oblath Gábor (1980): Beruházási struktúra és gazdálkodási feltételek. Gazdaság, 14. évf. 4. sz.

89-106. o.

Köves András-Oblath Gábor (1981): A magyar külkereskedelem a hetvenes évtizedben. Gazdaság, 15. évf. 4.

sz. 70-89. o.

Krasznai Zoltán (1983): Multinacionális munkamegosztás. Valóság, 26. évf. 3. sz. 1-11.o.

Krasznai Zoltán-Laki Mihály (1982): A tőkés vállalatokkal való termelési és kereskedelmi együttműködés

feltételei és lehetőségei. Külgazdaság, 26. évf. 4. sz. 50-63. o.

KTI (1983): Javaslat gazdaságunk szervezeti rendszerének átalakítására. MTA Közgazdasátudományi Intézete,

Budapest, január (sokszorosítás), 57 o.

Kupa Mihály (1980): Jövedelemelosztás - költségvetés- gazdasági folyamatok. Közgazdasági és Jogi


Kupa Mihály (1987): Személyi jövedelemadó: elvek és viták. Közgazdasági Szemle, 34. évf. 6. sz. 721-731. o.

Kúti Anna-Móra Mária (1990): Szanálás és felszámolás 1986 után. Közgazdasági Szemle, 37. évf. 6. sz. 701-

717. o.

Lackó Mária (1980): Feszültségek felhalmozása és leépítése. Közgazdasági Szemle, 7-8. sz. 923-940. o.

Laki Mihály (1976): Téves üzleti döntések. Közgazdasági Szemle, 23. évf. 11. sz. 1296-1313.o.

Laki Mihály (1979): Új termékek bevezetése és a piaci alkalmazkodás. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,

Budapest, 220 o.

Laki Mihály (1983): Vállalatok megszűnése és összevonása. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 215.

o.

Laki Mihály (1984): Kényszerített innováció. Szociológia, 3-4. sz.-

Laki Mihály (1989): Az új politikai szervezetek a gazdaságpolitikáról és a gazdaságirányításról. Tervgazdasági

Fórum, 5. évf. 4. sz. 1-17. o.

Laki Mihály (1993): A posztszocialista állam a vállalatok piacán. Közgazdasági Szemle, 40. évf. 5. sz. 457-464.

o.





Laki Mihály (1994): A magánvállalkozások növekedésének esélyei Magyarországon. Külgazdaság, 38. évf. 12.

sz. 41-54. o.

Lakitelki Nyilatkozat. Püski Kiadó, Budapest, 1991.

Lakos István-Oblath Gábor (1979): A valutaárfolyam és a külkereskedelmi árszorzó. Külgazdaság, 23. évf. 6.

sz. 20-30. o.

Lakos Sándor-Jánka József: A gazdaságirányítás fejlesztése a Magyar Népköztársaságban. Megjelent:

Belouszov, R. A.-Kulikov, A. G. (szerk.): A gazdaságirányítás fejlesztése a szocialista országokban. Kossuth

Könyvkiadó, Budapest, 135-160. o.

Laky Teréz (1979): Vállalatok alkupozícióban. Gazdaság, 13. évf. 1. sz. 74-91. o.

Laky Teréz (1980): A recentralizáció rejtett mechanizmusai. Valóság, 23. évf. 2. sz. 31-41. o.

Laky Teréz (1984): Mítoszok és valóság. Valóság, 27. évf. 1. sz. 1-17. o.

Lange, O. (1938): On the economic theory of socialism. Megjelent: Lange, O.-Taylor, F. (szerk.): On the

Economic Theory of Socialism. University of Minneasota Press, Minneapolis. A tanulmány hozzáférhető még:

Nove, A.-Nuti, M. (szerk.): Socialist Economics. Penguin Modern Economics Readings, Hammondsworth-New

York stb. 1976, 92-110. o. és Bornstein, M. (szerk.): Comparative Economic Systems. Models and Cases. Irwin

Co, Burr Ridge (Illinois)-Boston-Sidney, 1994. 7. kiadás, 280-289. o.

Lányi Kamilla (1979): Vállalatok, piacok, versenyhelyzet. Külgazdaság, 23. évf. 10. sz. 26-37. o.

Lányi Kamilla (1982): A vállalkozás problémája gazdaságunkban. Külgazdaság, 26. évf. 1. sz. 3-11. o.

Lányi Kamilla (1984): A gazdaságos növekedés és export korlátai a magyar mezőgazdaságban. Külgazdaság,

28. évf. 8. sz. 11-20. o.

Lányi Kamilla (1985): Magyar mezőgazdaság: exportfölösleg vagy fölös növekedés? Külgazdaság, 29. évf. 3.

sz. 3-16. o.

Lányi Kamilla (1988): Vállalati viselkedés a nyolcvanas években: hiedelmek és valóság. Külgazdaság, 32. évf.

(2-3). sz. 425-435. o.

Lányi Kamilla (1990): Veszélyes-e dollárban kereskedni a Szovjetunióval? I-II. rész. Külgazdaság, 34. évf. 6.

sz. 4-15. o. és 7. sz. 45-57. o.

Lányi Kamilla (1994/1995): Alkalmazkodás és gazdasági visszaesés Magyarországon és más országokban.

Társadalmi Szemle, 49. évf. 12. sz. és 50. évf. 1. sz. 3-20. o.

Lányi Kamilla (1996): Szociális piacgazdaság - nálunk, most? 2000, 8. évf. 4. sz. 8-17. o.

Lányi Kamilla-Szabó Judit (szerk.) (1993): A nyitás gazdaságpolitikája - importliberalizálási tapasztalatok.

MTA Közgazdaságtudományi Intézete-Kopint-Datorg Konjunktúra Kutatási Alapítvány, Budapest, 478 o.

László Csaba (1994): Tépett vitorlák. Az államháztartás közgazdasági és jogi szempontból. Aula Kiadó,

Budapest, 365 o.

Lengyel László (1985): Koncepció és kritika. Valóság, 28. évf. 9. sz. 102-111. o.

Lengyel László (1987): Adalékok a Fordulat és reform történetéhez. Medvetánc, 2. sz. melléklete, 131-164. o.

Lengyel László (1989): Végkifejlet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 317. o.

Lengyel László (szerk.) (1988): A tulajdon reformja. Pénzügykutatási Intézet-Soros Alapítvány, Budapest, 148

o.

Lengyel László (1997): Azt adja a világ, amit belelát a kiváncsiság. Kritika, 2. sz. 18-20. o.

Liska Tibor (1988): Ökonosztát. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 320 o.





Liska Tibor (1990): Antioroszlán. Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 220 o.

Major Iván (1991): Credibility and shock therapy in economic transformation: the Hungarian case. Communist

Economies and Economic Transformation, 3. évf. 4. sz. 439-454. o.

Major Iván (1993): Privatisation in Eastern Europe: a Critical Approach. Edward Elgar Publishing Co.,

Aldershot (Anglia) - Brookfield (Egyesült Államok).

Major Iván (1994): A hiteljegytől a Kisbefektetői Részvényvásárlási Programig. Külgazdaság, 38. évf. 3. sz. 40-

51. o.

Major Iván-Mihályi Péter (1994): Privatizáció: hogyan tovább? Közgazdasági Szemle, 41. évf. 3.sz. 214-228. o.

Mandel Miklós (1987): A struktúrapolitika válaszúton. Közgazdasági Szemle, 34. évf. 9. sz. 1017-1026. o.

Mandel Miklós-Szombathelyi Ferenc (1995): Van-e a monetarizmusnak alternatívája? Társadalmi Szemle, 50.

évf. 4. sz. 32-39. o.

Marer, P. (1995): Magyarország útja 1988-1994 között: politikai gazdaságtani számvetés. Külgazdaság, 39. évf.

5. sz. 4-27. o.

Matolcsy György (1984): Adós, hitelező, bíróság és állam új típusú együttműködése a felszámolási

eljárásokban. A Gazdaságirányítási Konzultatív Bizottság számára készült anyag, október (sokszorosítás),

Budapest.

Matolcsy György (1990): A spontán tulajdonreform védelmében. Külgazdaság, 34. évf. 3. sz. 38-60. o.

Matolcsy György (1996): Milyen gazdaságpolitikával integrálódhatunk az Európai Unióba? Valóság, 39. évf. 8.

sz. 21-35. o.

Matolcsy György (szerk.) (1997): Helybenjárás és szabadesés. Társadalmi Szemle, 52. évf. 3. sz. 3-16. o.

Mátyás Antal (1991): A makroökonómiai fejlődés a monetarista és a neokeynesiánus közgazdák közötti vitában.


Mellár Tamás (1991): Van másik út! A kínálatösztönzés lehetőségei. Közgazdasági Szemle, 38. évf. 10. sz. 993-

1008. o.

Mellár Tamás (1994): Stabilizációs politika Magyarországon (1990-93). Aula, 16. évf. 5. sz. 140-164. o.

Mellár Tamás-Veress József (1994): A magyarországi transzformáció gazdaságpolitikai dilemmái. Megjelent:

Veress József (szerk.): A gazdaságpolitika változó súlypontjai. Akadémiai Kiadó, Budapest, 75-95. o.

Mihályi Péter (1992): Fosztogatás - osztogatás - fosztogatás. Közgazdasági Szemle, 39. évf. 11. sz. 1001-1017.

o.

Mihályi Péter (1994): Common patterns and particularities of privatization: a progress report on transition

economies. Acta Oeconomica, 46. évf. 1-2. sz. 3-12. o.

Mizsei Kálmán (1987): Modellértékű-e a magyar gazdasági mechanizmus? Közgazdasági Szemle, 34. évf. 10.

sz. 1230-1238. o.

Mizsei Kálmán (1990): Lengyelországi válságok, reformpótlékok és reformok. Közgazdasági és Jogi


Mizsei Kálmán (1993): Hungary - gradualism needs a strategy. Megjelent: Portes, R. (szerk.): Economic

Transformation in Central Europe. A Gazdaságpolitikai Kutatóközpont (CEPR) és az EU Bizottság közös

kiadása, London, 131-185. o.

Mohácsi Kálmán (1996): A vállalati magatartás változása az élelmiszer-gazdaságban. Külgazdaság, 40. évf. 4.

sz. 50-61. o.

Móra Mária (1991): Az állami vállalatok (ál)privatizációja. Közgazdasági Szemle, 38. évf. 6. sz. 565-584. o.





Nagy Aladár (1986): A vagyonérdekeltség néhány kérdéséről. Közgazdasági Szemle, 33. évf. 7-8. sz. 938-943.

o.

Nagy András (1986): Nyitni kék! Közgazdasági Szemle, 33. évf. 12. sz. 1489-1504. o.

Nagy András (1988): Miért nem megy? Valóság, 31. évf. 2. sz. 23-37. o.

Nagy András (1989a): Külkereskedelmi orientációváltást! Közgazdasági Szemle, 36. évf. 9. sz. 1033-1046. o.

Nagy András (1989b): A devizagazdálkodás monopóliuma és liberalizálása. Gazdaság, 23. évf. 4. sz. 44-71. o.

Nagy András (1990): Részérdekek az összeomlásban és a felemelkedésben. Közgazdasági Szemle, 37. évf. 9. sz.

1012-1024. o.

Nagy András (1993):Átmenet? Honnan hová? Valóság, 36. évf. 9. sz. 1-18. o.

Nagy András (1996): A déja vu-től a what's new?-ig. Közgazdasági Szemle, 43. évf. 4. sz. 335-342. o.

Náray Péter (1987): A külkereskedelem szervezeti és intézményi reformja. Külgazdaság, 31. évf. 11. sz. 3-18.

o.

Neményi Judit (1994): A strukturális változások kezelése az átmenet gazdaságának ökonometriai modelljében.


Newbery, D. (1991): A privatizáció helye a magyar reformlépések sorában. Külgazdaság, 35. évf. 2. sz. 4-16. o.

Nove, A. (1988): A megvalósítható szocializmus. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Nyers Rezső (1982): Politikai fejlődés és gazdasági reform összefüggése Magyarországon. Külgazdaság, 26.

évf. 8. sz. 3-16. o.

Nyers Rezső-Nagy Tamás (szerk.) (1973): Az ötödik ötéves terv gazdaságirányítási feladatainak elemzése. Az új

irányítási rendszer eddigi tapasztalatai. Az MSZMP KB gazdaságpolitikai osztályának kiadása, Budapest, 597

o.

Nyers Rezső-Tardos Márton (1979): Milyen gazdaságfejlesztési stratégiát válasszunk? Gazdaság, 13. évf. 1. sz.

5-15. o.

Nyers Rezső-Tardos Márton (1981): Vállalatok a gazdasági reform előtt és után. Valóság, 24. évf. 3. sz. 9-19. o.

Nyers Rezső-Tardos Márton (1984): A gazdasági konszolidáció szükségessége és a fejlődés lehetőségei.

Gazdaság, 18. évf. 1. sz. 25-43. o.

Oblath Gábor (1980). A magyar árfolyam-politika alternatívái. Külgazdaság, 24. évf. 10. sz. 12-27. o.

Oblath Gábor (1988): Az árfolyam-politika helye a reformcsomagban. Külgazdaság, 32. évf. (2-3). sz. 255-265.

o.

Oblath Gábor (1991a): A magyarországi importliberalizálás korlátai, sikerei és kérdőjelei. Külgazdaság, 35.

évf. 5. sz. 4-13. o.

Oblath Gábor (1991b): Forintkonvertibilitás és „európaiság”. Európa Fórum, 1. évf. 4. sz. 110-120. o.

Oblath Gábor (1995): A költségvetési deficit makrogazdasági hatása Magyarországon. Külgazdaság, 39. évf. 7-

8. sz. 22-33. o.

Palánkai Tibor (1995): Az európai integráció gazdaságtana. Aula Kiadó, Budapest, 447 o.

Palkovits Rezső (1984): A bankrendszer fejlesztése. Megjelent: Pulai Miklós-Vissi Ferenc (szerk).:

Gazdaságirányítás, 1985. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 131-138. o.

Pártállásfoglalás (1984): Az MSZMP KB 1984. április 17-i állásfoglalása a gazdaságirányítási rendszer

továbbfejlesztésének feladatairól. Közgazdasági Szemle, 31. évf. 7-8. sz. 786-796. o.





Pásztor Sára (1983): A külgazdaság és a fejlesztéspolitika kapcsolata. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,

Budapest, 263 o.

Pénzügyminisztérium (1994): Az államháztartási reform kulcsa: hol a kincstár kulcsa? - (dokumentum). Magyar

Hírlap, szeptember 30.

Pete Péter (1984): Verseny a külkereskedelemben. Külgazdaság, 28. évf. 9. sz. 37-51. o.

Pete Péter (1996): Bevezetés a monetáris makroökonómiába. Osiris Kiadó, Budapest, 179 o.

Pető Iván-Szakács Sándor (1985): A hazai gazdaság négy évtizedének története (1945-1985), I. Közgazdasági és

Jogi Könyvkiadó, Budapest, 746 o.

Petschnig Mária Zita (1994): Örökségtől örökségig. Századvég Kiadó, Budapest, 300 o.

Pulai Miklós-Vissi Ferenc (1984): Munka közben. Társadalmi Szemle, 39. évf. 7-8. sz. 27-39. o.

Pulai Miklós-Vissi Ferenc (szerk.) (1984): Gazdaságirányítás, 1985. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,

Budapest, 180 o.

Rába András (1984): Korlátozás és alkalmazkodás. Gazdaság, 18. évf. 1. sz. 44-61. o.

Rabár Ferenc (1992): The loneliness of the tightrope-walker. Aula, 14. évf. 1. sz. 124-129. o.

Rácz László (1980): Az új árrendszer. Közgazdasági Szemle, 27. évf. 2. sz. 129-141. o.

Rácz Margit (1982): A KGST gazdasági szervezetei és a vállalatközi együttműködés. Közgazdasági és Jogi

Könyvkiadó, Budapest. 173 o.

Rácz Margit-Richter Sándor (1987): A magyar-szovjet gazdasági kapcsolatok néhány kérdése. Közgazdasági

Szemle, 34. évf. 11. sz. 1302-1323. o.

Révész Gábor (1978): Iparunk vállalat- és üzemnagyság szerinti szerkezete. Gazdaság, 12. évf. 3. sz. 55-74. o.

Révész Gábor (1985): Gazdaságunk közvetlenül piaci szektorának kiterjedéséről. Gazdaság, 19. évf. 4. sz.

Révész Gábor (1988): A gazdasági reform eltorzulásának folyamata. Közgazdasági Szemle, 33. évf. 6. sz.

Révész Tamás-Zalai Ernő (1992): Adók és támogatások az átalakuló magyar gazdaságban. Aula, 14. évf. 2. sz.

30-54. o.

Richet, X. (1981): Is there a Hungarian model of planning? Megjelent: Hare, P.-Radice, H.-Swain, N. (szerk.):

Hungary - a Decade of Economic Reform. Allen and Unwin, London, 23-40. o.

Richet, X. (1989): The Hungarian Model of Planning. Cambridge University Press, Cambridge-New York, 260

o.

Richter Sándor (1989): Kereskedelem a Szovjetunióval: az osztrák, finn, jugoszláv és a magyar tapasztalatok

összehasonlítása, I-II. rész. Külgazdaság, 33. évf. 11. sz. 3-15. o. és 12. sz. 22-34. o.

Riecke Werner (1985): Az árfolyampolitika elméleti kerete. Külgazdaság, 29. évf. 3. sz. 17-37. o.

Riecke Werner-Szalkai István-Száz János (1985): Árfolyamelméletek és pénzügypolitika. Közgazdasági és Jogi


Román Zoltán (1980): Iparpolitikánk ma és holnap. Megjelent: Román Zoltán (szerk.): Iparfejlesztés és

iparpolitika. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 141-171. o.

Romány Pál (1992): Föld, ember, falu. Valóság, 35. évf. 6. sz. 11-23. o.

Salgó István (1989): Külkereskedelmi vállalat - külkereskedelmi szervezet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,

Budapest, 232 o.





Sárközy Tamás (1973): Indirekt gazdaságirányítás, vállalati árutermelés és a tulajdonjog. Akadémiai Kiadó,

Budapest, 339 o.

Sárközy Tamás (1979): A gazdaságirányítás és a vállalatok. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 173 o.

Sárközy Tamás (1981): A népgazdaság intézményrendszerének távlati fejlesztése, különös tekintettel a központi

gazdaságirányítás szervezetére. Közgazdasági Szemle, 28. évf. 1. sz. 16-33. o.

Sárközy Tamás (1982): A tulajdonosi szervezet kérdései. Gazdaság, 16. évf. 3. sz. 59-87. o.

Sárközy Tamás (1986): Egy gazdasági szervezeti reform sodrában. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 431 o.

Sárközy Tamás (1987): Gazdaságpolitika - szervezetrendszer - jogpolitika. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 230

o.

Sárközy Tamás (1993): A privatizáció joga Magyarországon (1989-1993). Akadémiai Kiadó Budapest (az Unió

Kiadónál 1991-ben megjelent hasonló tárgyú mű átdolgozott változata), 198 o.

Sárközy Tamás (1994): Javaslat a piacgazdaságot szolgáló modern kormányzás felépítésére. MTA Állam- és

Jogtudományi Intézete-Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 152. o.

Schweitzer Iván (1980): A vállalatszervezet és a gazdasági mechanizmus néhány összefüggése. Gazdaság, 14.

évf. 2. sz.

Schweitzer Iván (1982): A vállalatnagyság. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 147 o.

Semjén András (1996): A gazdasági átmenet költségvetési problémái Magyarországon, I-II. rész. Külgazdaság,

40. évf. 1. sz. 31-44. o. és 2. sz. 37-53. o.

Sik Endre (1996): Egy ló-öszvér a lovakról és a szamarakról. Közgazdasági Szemle, 43. évf. 7-8. sz. 704-724. o.

ik, O. (1968): A szocialista áruviszonyok. Kossuth Könyvkiadó-Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest,

422 o.

Síklaky István (szerk.) (1985): Koncepció és kritika. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 387 o.

Simán Miklós-Varga György (1976): Adalékok a termelési szerkezet átalakításának szelektív módszeréhez.

Gazdaság, 10. évf. 2. sz. 7-23. o.

Simon András (1988): Miért nincs kapcsolat az export jövedelmezősége és volumene között? Külgazdaság, 32.

évf. 5. sz. 13-18. o.

Simon András (1992): Privatizációs stratégiák makroökonómiája. Közgazdasági Szemle, 39. évf. 98. sz. 815-

823. o.

Simonovits András (1987): A stop-go beruházási ciklus. Közgazdasági Szemle, 34. évf. 9. sz. 1027-1034. o.

Simonovits András (1994): Korosztályok közti különbségek és optimális nyugdíjrendszerek. Megjelent:

Madarász Aladár-Szabó Judit (szerk.): Miért hagytuk, hogy így legyen? MTA Közgazdaságtudományi Intézete-

Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 66-84. o.

Simonovits András (1996): A magyar matematikai közgazdaságtan múltja, jelene és jövője. Közgazdasági

Szemle, 43. évf. 4.sz. 350-355. o.

Sipos Aladár-Halmai Péter (1988). Válaszúton az agrárpolitika. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest,

305 o.

Sipos Aladár-Halmai Péter (1993): Jelenkori agrárproblémák. Magyar Tudomány, új folyam, 38. évf. 2. sz. 121-

135. o.

Sipos Aladár-Tardos Márton (1986): Gazdaságirányítás és szervezeti rendszer a reform második évtizedének

végén. Gazdaság, 20. évf. 3. sz. 5-29. o.





Sivák József (1987): Illúzióvesztés vagy lépésváltás a modellezésben? Tervgazdasági Fórum, 3. évf. 2. sz. 58-

62. o.

Somfai Gábor (1982): Versenyárrendszerünk gyakorlati problémái. Közgazdasági Szemle, 29. évf. 2. sz. 189-

195. o.

Somogyi László-Török Ádám (1993): Property rights, competition policy and privatisation in the transition from

socialism to market economy. Megjelent: Somogyi László (szerk.): The Political Economy of the Transition

Process in Eastern Europe. Edward Elgar, Aldershot (Anglia) - Brookfiled (Egyesült Államok), 208-226. o.

Soós Károly Attila (1979): Beruházási rendszerünk néhány általános problémája. Közgazdasági Szemle, 26. évf.

7-8. sz. 795-811. o.

Soós Károly Attila (1986): Terv, kampány, pénz. A Kossuth Könyvkiadó-Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

közös kiadása, Budapest, 533 o.

Stabilizáció és konvertibilitás. I-II. rész. Pénzügyi Szemle, 35. évf. 6. sz. 447-469. és 7. sz. 511-587. o.

Such György-Tóth István János (1989): A magyar közgazdaságtudomány a Közgazdasági Szemle

tudománymetriai vizsgálatának tükrében. Közgazdasági Szemle, 36. évf. 10. sz. 1163-1241. o.

Swain, N. (1992): Hungary - the Rise and Fall of Feasible Socialism. Verso, London-New York, 264 o.

Szabó Béla (1977): Vállalati adózás, nyereségelvonás. Valóság, 20. évf. 8. sz. 91-95. o.

Szabó Kálmán (1967): A szocialista gazdaságirányítási rendszer. Megjelent: Berei Andor (szerk.): A

szocializmus politikai gazdaságtana. Kossuth Könyvkiadó. Budapest.

Szabó Kálmán (1985): Vagyonérdekeltség és gazdasági mechanizmus. Közgazdasági Szemle, 32. évf. 12. sz.

Szabó Kálmán (szerk.) (1987): Tőkevagyon-érdekeltség és a marxi gazdaságelméleti örökség. Megjelent: Szabó

Kálmán (szerk.): Vagyonérdekeltség - reform. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 215-242. o.

Szabó Katalin (1989): A „lágyuló” gazdaság. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 191 o.

Szabó Márton (1989): Az élelmiszeripar problémái és a megoldás lehetőségei. Megjelent: Csendes Béla (szerk.):

Új agrárpolitika. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 171-197. o.

Szalai Erzsébet (1981): Kiemelt vállalat, beruházás, érdek. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Szalai Erzsébet (1989): Gazdasági mechanizmus, reformtörekvések és nagyvállalati érdek. Közgazdasági és Jogi

Könyvkiadó, Budapest, 397. o.

Szalai Erzsébet (1992): Perpetuum mobile? Valóság, 35. évf. 4. sz. 1-24. o.

Szalai Erzsébet (1997): A bűnbakképzés anatómiája. Mozgó Világ, 23. évf. 1. sz. 73-77. o.

Szalkai István (1980): A valutaleértékelés szerepe a fizetési mérlegek kiegyensúlyozásában. Külgazdaság, 24.

évf. 7. sz. 39-49. o.

Szamuely László (1977): Az első szocialista gazdasági mechanizmusok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,

Budapest.

Szamuely László (1987): Szocializmus, modernizáció és reform Magyarországon, I-II. rész. Világosság, 27. évf.

4. és 5. sz.

Szamuely László (1994): Kifelé az államszocializmusból: merre és hogyan? Holmi, 6. évf. 3. sz. 429-443. o.

Szamuely László (1996): A közép- és kelet-európai átalakulás társadalmi költségei. Gazdaság, új folyam, 5. évf.

1. sz.

Szamuely László (szerk.) (1986): A magyar közgazdasági gondolat fejlődése (1954-1978). Közgazdasági és Jogi






Szamuely László (szerk.) (1989): A világgazdasági nyitás: gazdaságpolitikai fordulat és intézményi reform.


Szanyi Miklós (1993): Mi is történt? Közgazdasági Szemle, 40. évf. 2. sz. 180- 194. o.

Szanyi Miklós (1994): Magyar iparvállalatok alkalmazkodási törekvései az átalakulási válság során.


Szatmári Tamás-Muskovics István (1984). Feldolgozóiparunk a nemzetközi együttműködés tükrében. OT

Tervgazdasági Intézet, Budapest, június, (sokszorosítás) 231 o.

Száz János (1989): Hitel, pénz, tőke. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 249 o.

Szegő Andrea (1983): Érdek és gazdasági intézményrendszer. Valóság, 26. évf. 6. sz. 22-36. o.

Szegvári Iván (1988a): A gazdaságpolitika eredménytelen küzdelme a Külgazdasági egyensúlyhiánnyal (1979-

1986), I-II. rész. Külgazdaság, 32. évf. 10. sz. 3-19. o. és 11. sz. 3-20. o.

Szegvári Iván (1988b): Nyitottság, nyitás, átmenet. Közgazdasági Szemle, 34. évf. 1. sz. 81-94. o.

Székely P. István-Newbery, D. (szerk) (1993): Hungary - an Economy in Transition. Cambridge-New York:

Cambridge University Press, 360 o.

Tarafás Imre (1981): A gazdaságpolitikai koncepció és az árfolyam-politika. Közgazdasági Szemle, 28. évf. 7-8.

sz. 913-926. o.

Tarafás Imre (1994): Monetáris politika, árfolyampolitika-perspektívában. Külgazdaság, 38. évf. 10. sz. 4-12. o.

Tardos Márton (1972): A gazdasági verseny problémái korunkban. Közgazdasági Szemle, 28. évf. 7-8.szám.

Tardos Márton (1975): Világgazdasági változások és a magyar gazdaság. Gazdaság, 9. évf. 4. sz. 7-19. o.

Tardos Márton (1980a): Műszaki ismeretek átvétele a fejlett ipari országokból. Külgazdaság, 24. évf. 3. sz. 3-

17. o.

Tardos Márton (1980b): Külgazdasági alternatívák. Külgazdaság, 24. évf. 12. sz. 3-20. o.

Tardos Márton (1981): Gondolatok a pénz szerepéről. Gazdaság, 15. évf. 1. sz. 58-74. o.

Tardos Márton (1982): Program a gazdaságirányítás és a szervezeti rendszer fejlesztésére. Közgazdasági

Szemle, 29. évf. 6. sz. 715-729. o.

Tardos Márton (1985): A szabályozott piac kialakításának feltételei. Közgazdasági Szemle, 32. évf. 3. sz. 3-11.

o.

Tardos Márton (1987): Vállalati tulajdon, vagyonérdekeltség, tőkepiac. Külgazdaság, 31. évf. 3. sz. 3-11. o.

Tardos Márton (1988): A gazdasági szervezetek és a tulajdon. Gazdaság, 22. évf. 3. sz. 7-21. o.

Tardos Márton (szerk.) (1980): Vállalati magatartás-vállalati környezet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,

Budapest, 490 o.

Tézisek... (1988): Tézisek a gazdasági reformkoncepciót kidolgozó munkabizottságok számára (kormányzati

dokumentum). Figyelő, 32. évf. 49. sz.

Timár Mátyás-Tenner György (szerk.) (1989): A forint konvertibilitásáról. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,

Budapest.

Tóth István János (1991): A spontán privatizáció mint kormányzati politika. Külgazdaság, 35. évf. 9. sz. 35-52.

o.

Tömpe István (1979): Struktúraalakító beruházási döntések. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 328

o.





Tömpe István (1992): Hittük, amit hittünk, történt, amit tapasztaltunk. Figyelő, 35. évf. 27. sz.

Török Ádám (1986): Komparativ előnyök. Nemzetközi példák, hazai tapasztalatok. Közgazdasági és Jogi


Török Ádám (1988): Konszolidációs gazdaságpolitikák nemzetközi tapasztalatai. Közgazdasági Szemle, 35. évf.

5. sz. 549-564. o.

Török Ádám (1992): A tulajdonjogok közgazdaságtana és a versenypolitika. Közgazdasági Szemle, 39. évf. 6.

sz. 550-564. o.

Török Ádám (1993): Vállalati magatartási minták az átmeneti gazdaságban. Közgazdasági Szemle, 40 évf. 3. sz.

228-242. o.

Török Ádám (1994): Stratégia-e a vállalati sodródás? Közgazdasági Szemle, 41. évf. 10. sz. 878-889. o.

Török Ádám (1996): Piacműködés és iparvédelem. A Jannus Pannonius Egyetemi Kiadó kiadása, Pécs, 181 o.

Török Gábor (1985): Csőd és felszámolás. Jogtudományi Közlöny, 119. évf. 6. sz.

Varga György (1977): Vállalati nagyság és rugalmas alkalmazkodás. Gazdaság, 11. évf. 2. sz. 51-64. o.

Varga György (1982): Vezetés és vállalkozás - reformlépések a vállalati rendszerben. Külgazdaság, 26. évf. 9.

szá, 3-14. o.

Varga Gyula (1993): A mezőgazdaság és a szövetkezetek átalakulása. Társadalmi Szemle, 48. évf. 4. sz. 32-41.

o.

Várhegyi Éva (1995a): Bankok versenyben. Pénzügykutató Rt., Budapest, 191 o.

Várhegyi Éva (1995b): Kincstári optimizmus. Figyelő, 39. évf. 30. sz.

Veress József (1986): A veszélyhelyzetbe került vállalatok és a gazdaságirányítás. Közgazdasági és Jogi


Veress József (1991): Adalékok a gazdasági és a gazdaságpolitikai válság leküzdéséhez. Aula, 13. évf. 1. sz. 37-

45. o.

Veress József (szerk.) (1993): Gazdaságpolitika - IV. A rendszerváltás gazdaságpolitikája. Aula Kiadó,

Budapest, 130 o.

Vértes András (1992): A rózsaszín bumeráng. Társadalmi Szemle, 47. évf. 2. sz. 3-13. o.

Vértes András-Kardos Péter (1990): Körforgás. Külgazdaság, 34. évf. 5. sz. 30-37. o.

Vince Péter (1986): A vállalati szervezet decentralizálásának dilemmái. Gazdaság, 20. évf. 4. sz. 4-20. o.

Vince Péter (1996): Privatizáció közben és szabályozás után. Külgazdaság, 40. évf. 11. sz. 4-20. o.

Vincze János (1993): Evolúció és közgazdasági elmélet. Közgazdasági Szemle, 40. évf. 3. sz. 1-17. o.

Vincze János (1996): Van-e magyar út az elméleti közgazdaságtanban? Közgazdasági Szemle, 43. évf. 4. sz.

331-335. o.

Vissi Ferenc (1988): A verseny és a piac gazdaságpolitikai kérdései. Tervgazdasági Fórum, 4. évf. 2. sz. 9-22. o.

Voszka Éva (1984): Érdek és kölcsönös függőség. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

Voszka Éva (1988): Reform és átszervezés a nyolcvanas években. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest,

383 o.

Voszka Éva (1990): Hármasút. A Pénzügykutató Rt. kiadása, Budapest, 227 o.

Voszka Éva (1991a): Homályból homályba. Társadalmi Szemle, 46. évf. 5. sz. 3-12. o.





Voszka Éva (1991b): A „spontaneitástól” a „központosításig” - és tovább. Külgazdaság, 35. évf. 9. sz. 19-34. o.

Voszka Éva (1992): Az ellenkezője sem igaz: a központosítás és a decentralizáció szineváltozásai. Külgazdaság,

36. évf. 6. sz. 4-15. o.

Voszka Éva (1995): Az agyaglábakon álló óriás. A Pénzügykutató Rt. kiadása, Budapest, 240 o.

Voszka Éva (1996): A tulajdonosváltás felemás sikeréve. Közgazdasági Szemle, 43. évf. 5. sz. 385-419. o.

Wagener, H. J. (szerk.) (1998): The History of East European Economic Thought in the Postwar Period.

Routledge, London, 400 o.

Wiesel Iván-Wilcsek Jenő (1978): A monetáris rendszer fejlődése és a konvertibilitás. Kossuth Könyvkiadó,

Budapest, 278 o.

Zalai Ernő (1988): Munkaérték és sajátérték. Akadémiai Kiadó, Budapest, 212 o.

Zalai Ernő (1989): Bevezetés a matematikai közgazdaságtanba. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest,

389 o.

sz. 3-12. o.


Irodalomjegyzék

Rendszerváltozás a közgazdaságtanban közgazdaságtan a rendszerváltozásban · Created by XMLmind XSL-FO Converter. Rendszerváltozás a közgazdaságtanban - közgazdaságtan

Documents