Top Banner
História 1985-03 Created by XMLmind XSL-FO Converter.
108

regi.tankonyvtar.hu · Web viewHistória 1985-03 Created by XMLmind XSL-FO Converter. Created by XMLmind XSL-FO Converter. Created by XMLmind XSL-FO Converter. Created by …

Mar 11, 2020

Download

Documents

Welcome message from author
This document is posted to help you gain knowledge. Please leave a comment to let me know what you think about it! Share it to your friends and learn new things together.
Transcript

História 1985-03

História 1985-03

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. 0

1. Nagybirtokos arisztokrácia 0

2. 0

1. A nagybirtok 0

2. Képek 0

3. 0

1. Fõúri vadászat, 1897 0

2. Képek 0

4. 0

1. Katonatiszti becsület és párbaj 0

5. 0

1. Párbajkódex. Clair Vilmos könyvérõl 0

2. Képek 0

6. 0

1. Pisztollyal, karddal, ököllel. Párbajok 1922-ben 0

2. Képek 0

7. 0

1. Fõhercegek király nélkül 0

8. 0

1. DEMETER Zsuzsanna 0

2. Képek 0

9. 0

1. Kitelepítés, 1951 egy kitelepített szemével 0

2. Képek 0

10. 0

1. A fiatal Tisza István 0

2. Képek 0

11. 0

1. Életpálya, 18611918. Kronológia Tisza István életérõl 0

12. 0

1. Herczeg Ferenc és Tisza István 0

2. Képek 0

13. 0

1. A Képes Krónika miniatúrái 0

2. Képek 0

14. 0

1. Sopron a 15. században 0

15. 0

1. Érsekújvár visszavétele, 1685. augusztus 19. 0

2. Képek 0

16. 0

1. Lengyelország, 1939. A nagy stratégia, avagy a szövetséges cserbenhagyása. I. rész 0

17. 0

1. Lengyelország határai két évszázadon át, 1763-1945 0

2. Képek 0

18. 0

1. Igazságot Magyarországnak. A nagyhatalmak játéka, 1927 0

19. 0

1. Angol lordok 0

2. Képek 0

20. 0

1. Magyarország igazsága szobrokon 0

2. Képek 0

História 1985-03

História 1985-03

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Nagybirtokos arisztokrácia

GLATZ Ferenc

[A magyar arisztokráciáról]

1945. március 17-én az Ideiglenes Kormány elfogadta a földreformról szóló 600/1945. sz. rendeletet, amely – mint kézikönyveinkből ismeretes – felosztotta a 100 katasztrális holdnál nagyobb úri, 200 holdnál nagyobb paraszti és mindenféle 1000 holdnál nagyobh földbirtokot A történelemben a gazdasági-adminisztratív rendelkezések gyakran megelőzik a társadalmi átalakulásokat. 1945-ben is így volt. A földrendelet egy társadalmi réteget, az úri felső réteget és ugyanakkor egy társadalmi mentalitást fosztott meg gazdasági alapjaitól. És mint amikor az adminisztratív beavatkozások megelőzik a társadalom mélyén végbemenő, mozgalomban testet öltő változásokat, úgy most is a társadalom felszínén a társadalmi-politikai harc csak ezután kezdődött. Történészeink néha hajlanak már az 1945 előtti történelmünkben kimutatni minden 1945 utáni változás megérlelődését, előzményét. Törekvés ez, szervessé tenni minden forradalmi változtatást 1945 után. A valóságban nem így volt. „Felülről”, adminisztratív eszközökkel történt az átalakulás kezdeményezése. A gazdasági létalapjuktól megfosztott társadalmi rétegek politikai téren igyekeztek ellenállásukat érvényesíteni. Természetes. A baloldali erők politikai téren szálltak szembe velük. Ez is természetes. Később – mint szintén kézikönyvekből ismeretes – a politikai eszközöket felváltotta az önkény. Ez már nem természetes. A társadalmi szinten folyó politikai harcot felváltotta a személyek elleni megbélyegzés. Ez sem természetes.

A magyar arisztokrácia feudális eredetű képződmény volt. Mint minden arisztokrácia. Ha birtokát korszerűsíti, és vagyona alapjainak biztosításában mind nagyobb szerepet kapnak a tőkés elemek, társadalmi szerepében, viselkedésében nem polgárosodott, mint egyes nyugati országok arisztokráciája. A polgári Magyarországon belül a konzerváló, feudális politikai és viselkedésrendszer megtartója maradt. Nemcsak az országgyűlés oszlott két házra, a felsőház megőrizve a született arisztokrácia politikai előkelőségét, de tudományos egyletek, társulatok díszelnökségének, gazdasági vállalkozások névsorának élére is egy-egy előkelő, arisztokrata név kívánkozott.

Az 1945 utáni politikai harc feudalizmus-ellenességéhez szegődött a marxista történetírás is. Természetes. A történelemben feltártuk a nagybirtok politizálásának mindenkori osztályjellegét, a feudális kizsákmányolásban betöltött szerepét, a gazdálkodásban mutatott konzervatív voltát, s ezzel országunk visszamaradásában betöltött „funkcióját”.

Túlkerülve a politikai harc fázisán és azon a politizálási perióduson, amikor a történetírás és politika viszonyában a direkt harci szolgálat követelménye határozta meg a történetírás irányait, mást is látnunk kell. Látni: az, hogy egy ország birtokszerkezete hogyan alakul, nem egyszerűen a régi birtokososztály megátalkodott, pozícióját védő magatartásán múlik. Sőt nem elsősorban azon. Hiszen minden ország minden uralkodó osztálya természetesen védi kiváltságait minden eszközzel, Nemcsak ma, de sok száz év óta mindig. Látni: egy ország világpiaci, világpolitikai elhelyezkedése erősebb konzerváló vagy előrehajtó erő, mint a belső társadalmi erők bármilyen feszítő ereje. Nemcsak ma, de sok száz év óta mindig. Látni: egy országban az uralmat gyakorló erő – politikában vagy akár csak a társasági életben is – szerves része a társadalmi és osztályszerkezet egészének. Mondhatja magát a hatalom „birtokos”-ának a propagandában, ha nem az a valóságban. A valóságos vezető erőt – hosszú távon – a társadalom valós belső termelési-gazdasági igényei „teszik” a társadalom fölé, s nem az nevezi ki oda magát. Nemcsak ma, de sok száz év óta mindig. Látni: a vezető funkció nem egyszerűen a hatalmon kívül állók sanyargatása, elnyomása, megsemmisítése, de egyben a társadalom termelésének, társadalmi életének üzemeltetése. Azon a szinten, amely szintet az ország világpolitikai elhelyezkedése, termelési-társadalmi ereje megkíván. S ezt a funkciót addig tölti be, míg ezek az erők tőle megkívánják. Sok száz év óta mindig.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. A nagybirtok

ELSÜLLYEDT VILÁG

KÁLLAY István

A nagybirtok

A nagybirtok múltjának megítélése a magyar történet egyik legátfogóbb kérdése. Hiszen a nagybirtok fennhatósága alá tartozott az ország területének és lakosságának többsége.

Ahhoz, hogy a földesúr több száz birtokrészét, faluját, pusztáját össze tudja fogni, gondosan kiépített szervezetre volt szüksége. Ez a szervezet intézmények és emberek csoportja volt; működésének célja az uraság hasznának a növelése. Felépítését formális előírások csak kis részben szabályozták, mégis hierarchikusan felépített funkcionális rendszert alkotott.

A nagybirtok: mezőgazdasági üzem

A nagybirtok már Mohács előtt kialakította igazgatási rendszerét. Feladata volt az adószedés, az uradalom és a hozzá tartozó falvak irányítása és az igazságszolgáltatás. A – néha tartományi nagyságú – birtok központja egy-egy vár volt, élén a várnaggyal. Neki alárendelve működött a fegyvereseket vezető tiszt, valamint az udvarbíró, a sáfár, a számvevő, a deák és a kulcsár. Az udvarbírófelügyelt a bírákra, a vámosra és a majorosra, az erdőőrökre, a gulyásokra, a csikósokra, a molnárokra és a kocsmárosokra. Amint a rendelkezésünkre álló néhány adatból is kitűnik, a Mohács előtti magyar nagybirtok szervezete fejlett volt; nyilvánvalóan megfelelt annak a célnak, amelyet létrehozói elvártak tőle.

A birtokszervezetnek ez a felépítése csak a török által meg nem szállt nyugati területeken maradt fenn. A nagybirtokosok ide szorulva irányították tovább uradalmaikat. Itt jöttek létre azok a szervezeti és igazgatási formák is, amelyek a többi uradalomnak is példaképévé váltak.

A németújvári uradalom például az egyre gyarapodó Batthyány birtokok központja lett. 1576-ban 66 helységet fogott össze, amelyek négy tartományra (sáfárságra) voltak felosztva. Élén az udvarbíróval, négy sáfár és a falusi bírák igazgatták az uradalmat és a falvakat. 1634 és 1648 között a németújvári udvartartás 220 személyből állott. A szalonaki uradalmat az udvarbíró (mindig nemes személy) kormányozta. Három kerület volt, élén egy-egy sáfárral. Ők feleltek a robotmunkáért, az úrbéri szolgáltatások begyűjtéséért, a telepítésért, a rendért és a békéért. A falusi bírák minden szombaton a sáfárnál jelentkeztek a következő hétre szóló parancsok átvételére. A majorok személyzete a 17. század derekára a majorosispánból, a majorosnéból, a szolgálólányból, a juhászból, a pásztorból és a béresből állott.

Az esztergomi főkáptalan birtokai két nagy (garamszentbenedeki és esztergomi) birtokkerületre oszlottak, élén a praefectussal és a mellérendelt udvarbíróval. A praefectusok – egy–három évi megbízással – rendszerint papok voltak. A főkáptalan évente két-három magas rangú személyt (commissariust) küldött a praefectus ellenőrzésére. A kapuvári uradalomban 1690-ben 50–100 Ft fizetéssel tiszttartó, számtartó, kasznár, kulcsár és sáfár működött. A birtokszervezet kialakításában fontos szerepet játszott a földrajzi széttagoltság. Egy földesúr birtoka általában szétszórtan fekvő, egyedi javakból tevődött össze. Kivételnek számított, ha a nagybirtok egy összefüggő területet fogott át, vagy egymás mellett fekvő uradalmakból állt. Ez a szétszórtság hozta magával, hogy nem annyira az ágazati vagy szakmai, hanem a területi munkamegosztásérvényesült. Az uradalmi határok sohasem követték a közigazgatásiakat: az Esterházy, Batthyány, Károlyi, Széchényi birtokok kerületi vagy tartományi határai inkább a földrajzi, éghajlati adottságokhoz, mint a megyehatárokhoz igazodtak.

Birtokkormányzat

Új időszak a 18. század eleje a magyar mezőgazdaság és nagybirtok történetében: megteremtette a gazdasága és jövedelmei iránt érdeklődő nagybirtokost és a racionális szervezetet. A birtokosok arra törekedtek, hogy birtokaik kormányzata egyre jobban igazodjék a piacra termelés, a majorsági gazdálkodás követelményeihez.

A birtokkormányzatot nagyrészt a tulajdonos és a birtokokat vezető szervek irányítása mellett működő testületi szervek(családülés, tisztiszék, gazdasági bizottság) végezték. A nem egyéni tulajdonban lévő, hanem egy nemzetséghez tartozó birtokoknál döntő szerepe volt a magánigazgatás egyik különleges fajtájának, a családülésnek. Ezen a család felnőtt férfitagjai döntöttek a család közös ügyeiről. (Az első ismert családülést a Kállay család tartotta a 13. században.)

A nagybirtok kormányzatának gerincét a fent említett uradalmi tisztek (tiszttartó, számvevő, számtartó, kasznár, sáfár, levéltárnok stb.) testülete, a tisztiszékalkotta. Az utolsó tisztiszéket 1943-ban tartották a csákvári gróf Esterházy uradalomban. Nemcsak a világi, hanem az egyházi, korona- és kamarai uradalmakban is működött. Mint testületi szerv bekerült a kora kapitalista részvénytársaságok szervezetébe is.

A tisztiszék gyakran – rendszerint hetente – ülésezett. Elnöke a birtokos bizalmi embere: valamelyik főtiszt. Maga a birtokos csak ritkán jelent meg az üléseken, működését sem szabályozta. A tisztiszék hatásköre kiterjedt a birtokgazdálkodásra, a jogszolgáltatásra és bizonyos közigazgatási feladatokra. Legfontosabb feladata mégis a termelés üzemének a fenntartása volt. Nyilvántartotta a mezőgazdasági munkát, szervezte a munkaerőt, felügyelt az úrbéri szolgáltatások teljesítésére. Mint ilyen, a legközvetlenebb kapcsolatban állt a lakossággal, annak helyzetét nagymértékben befolyásolta.

Az uradalmak gyakorlati, napi igazgatási ügyeivel, az uradalmi hivatalok felügyeletével, a jószágigazgatóság, jószágkormányzóságfoglalkozott. A legtöbb nagybirtokon a kormányzat legfőbb szerve volt. Élén az igazgató állt, tagjai a főtisztek közül kerültek ki, de jegyzők, írnokok, gyakornokok is voltak hozzá beosztva. A több uradalmat, birtokterületet is átfogni képes jószágigazgatóságok, kormányzóságok a 18. század közepétől kezdve jöttek létre.

A 18. század első felétől megnövekedett a levéltáriránti érdeklődés. A családi-nemzetségi és uradalmi levéltárak hivatalszerűen a század közepétől kezdve működtek. A herceg Esterházy hitbizományon az 1750-es évektől, a gróf Károlyiaknál 1769-től, a gróf Csákyaknál az 1770-es évektől. A levéltár őrizte és rendezte az egyre növekvő családi és uradalmi iratanyagot, a levéltáros jegyzéket készített, adatokat szolgáltatott, iratokat szerelt, vezette a család genealógiáját. A levéltárnok ugyanakkor, mint uradalmi főtiszt, e feladatok mellett részt vett a birtokigazgatásban, a közigazgatásban, bíráskodásban, gazdálkodásban és a pénzügyletekben.

A nagybirtokkormányzat legjobban szervezett és ellenőrzött ágazata a pénz- és a természetbeniek kezelése; legfontosabb szerve a számvevőség. Feladata az uradalmi számadók, számtartók által készített félévi és évi számadások felülvizsgálata. Alapelvként szolgált, hogy minden számadást kétszer kellett revideálni. A számadásokkal kapcsolatban a számvevőség észrevételeket tett, megállapította a hiányokat és azok megfizetésére kötelezte a számtartó tiszteket.

A beszedett pénzjövedelmek, az eladott termények, állatok ára, a bérleti díjak, a kamatok az uradalmi pénztárakbakerültek.

Ezek folyósították a tisztek, alkalmazottak készpénzjárandóságát, fizettek ki készpénzt urasági, tisztiszéki utalványozásra. Legjelentősebb a kismartoni főpénztár, amely 1759-től kezdve évente mérleget készített herceg Esterházy készpénzbevételeiről és kiadásairól. 1759–1769 között pl. 5 463 773 Ft bevétele és 5 354 918 Ft kiadása volt. A mérlegekből kitűnik, hogy a nagyurak közjogi méltóságaik kiadásait nagyrészt a saját pénztárukból fedezték. Herceg Esterházy Pál Antal 1755 első félévében pl. 53 577 Ft-ot fordított a spanyol követség, Miklós herceg 1763-ban 30 000 Ft-ot a frankfurti nagykövetség költségeire. A „konvenciók” között számolták el Haydn és a zenészek évi 10-12 000 Ft-os járandóságát.

Birtokgazdálkodás

A birtokkormányzat három fő – birtokgazdálkodási, közigazgatási és jogszolgáltatási – funkciója közül a legnagyobb figyelmet a birtokkormányzat természetesen az elsőre fordította. Működésének fő célja, eredményességének mércéje a nagybirtok gazdálkodásának jó megszervezése volt. Ez az üzemszervezést és fenntartást, az úrbéri szolgáltatások és a munkaerő szervezését, a szántóföldi munkák, a növénytermesztés, állattenyésztés és a haszonvételek, ipari üzemek irányítását jelentette. A birtokokhoz nagyszámú épület, mindenekelőtt maga a kastély és melléképületei, a tiszti és alkalmazotti lakóépületek, gazdasági épületek, sör- és pálinkafőzőház, a falvakban házak, malmok, kocsmák, vendégfogadók, téglaégetők tartoztak. Mindezek fenntartása, újak építése a birtokkormányzat feladata volt. Gyorsan és pontosan építkeztek, egy kastély egy-két év alatt felépült. A rossz munkát nem vették át, illetve a kőműves egy fillért sem kapott érte.

Az uradalmak több száz főnyi robotosánaka munkabeosztása nagy szervezettséget és tervszerűséget követelt. A robotról az uradalmi hivatalok a falusi bírák közreműködésével nyilvántartást, vezettek. A robotcédulákat a bíró, mindig az uradalom bizalmi embere, tartotta nyilván és számolt el velük negyedévenként. Különösen a 19. század elejétől fokozott erővel jelentkezett a munkaerőhiány. A birtokkormányzat erőfeszítéseket tett ennek enyhítésére. Az aratás, cséplés, nyomtatás zömét továbbra is az uradalmi alkalmazottak végezték, de egyre inkább részes szerződés alapján.

A haszonvételek közül a legtöbb bevételt a bormérés, a kocsmáltatás hozta. Nagy jelentősége volt, hogy a tizedborokat időben beszedjék, a bort alacsony áron vegyék. A saját termésű, vásárolt vagy úrbéri szolgáltatásként kapott borokat az ár megjelölésével adták át az uradalmi kocsmáknak. Az uradalmi bormérési kiváltságot megsértők, akik az engedélyezett időn kívül mérték a borukat, büntetést fizettek. A haszonvételekből vagy ezekhez kapcsolódva számos ipari üzem – vashámor, papírgyár, fűrészmalom stb. – fejlődött ki, amelyek felügyelete a birtokvezetés feladata volt. Tisztiszéki ülésen említik először (1746-ban) a Komárom megyei Zsemle (Vértessomló) határában talált kőszenet.

Közigazgatás

A nagybirtok a feudális földtulajdonnal járó politikai hatalmától fogva arra törekedett, hogy minél nagyobb közigazgatási feladatkört szerezzen meg magának. Területén, a megyei szervek mellett vagy azok rovására,közigazgatási tevékenységet fejtett ki. Az uradalmi hivatalok üléseinek napirendjén állandóan szerepeltek a hadiadóval, a katonaállítással, a beszállásolással, utak, hidak fenntartásával, a falusi önkormányzattal, a telepítéssel, az építésüggyel, céhüggyel, kereskedelemüggyel, a tűzvédelemmel, egészségüggyel, árvaüggyel, vallásüggyel, földméréssel és a telekkönyvvel kapcsolatos ügyek.

A nagybirtoknak jelentős érdekei fűződtek ahhoz, hogy tájékozott legyen az ország és a megye dolgairól.A herceg Esterházy és a gróf Károlyi birtokok tisztjei az országgyűlés munkáját is figyelemmel kísérték. Nagy gondot fordítottak a megyegyűléseken való részvételre,elsősorban az adókivetés miatt. Az uradalmakra a megyegyűléseken egy összegben kivetett állami és megyei adót a tisztiszék bontotta le a községekre. Az adókivetés alapjául szolgáló összeírás az uradalmi tisztek közreműködésével készült, az adót a nagyobb uradalmakban a tisztek szedték be. A hátralékot nem a megyének, hanem az uradalmi vezetésnek jelentették („Az én alattvalóimat a szolgabíró ne nyomorgassa” – mondta gróf Zichy). A beszedett adót egy összegben fizették be a megyei pénztárba.

A vallásüggyel való foglalkozás egyrészt a földesúr kegyúri jogából következett, másrészt közigazgatási feladat volt. A kérdés jelentőségét mutatja, hogy 1760-ban gróf Károlyi Antal „minden religiót érintő dolgokat” magának tartott fenn. Ez magában foglalta az egyházi személyek kinevezésével, ellátásával, egyházi épületek, intézmények, iskolák fenntartásával, az egyházi pénzkezeléssel, alapítványokkal kapcsolatos ügyeket. Több nagybirtok saját kórházat tartott fenn.

Jogszolgáltatás

A nagybirtok már a középkortól kezdve magára vállalta, hogy az ország lakosságának túlnyomó többsége számára jogszolgáltatási tevékenységet fejtsen ki. Amint a Hármaskönyv az isteni és az emberi jogokra hivatkozva kimondta, az úriszéktartás a földesúrnak nemcsak joga, hanem kötelessége is volt. Az elégtételadás elmulasztásáért a vármegye büntetésben marasztalhatta el az uraságot.

Az úriszék előtt szereplő ügyeknek csak mintegy tizedrészében állt a földesúr mint felsőbbség (magistratus) a saját „alattvalóival”, a jobbágyokkal, zsellérekkel szemben. A magistratualis ügyek közé tartoztak a különböző úrbéri ügyek, perek, a szolgáltatások megtagadása vagy elhanyagolása, az úrbéri kártételek, a tilalmak áthágása, a haszonvétel-monopólium megsértése és a paraszti megmozdulások (tumultus). Az úriszék gyakorlatára a 18–19. században az ítéletek viszonylagos enyhülése a jellemző. Az állatlopás, a paráznaság, a házasságtörés korábban minden esetben halálbüntetést vont maga után. A feudális társadalom kötelékeinek fellazulásával azonban ezért már „csak” tömlöc, áristom, korbács járt. Az úriszék előtti esetek számát tekintve a magánjogi természetűek álltak az első helyen. Egyre gyakrabban tűntek fel néha zsellér státusban lévő jómódú, a telkes jobbágyokat is messze meghaladó vagyonállaggal bíró kereskedők, iparosok. Mindez arra utal, hogy az úriszék csak kis részben szolgálta az elnyomást, nagyobb részben inkább a járásbíróság szerepét töltötte be.

2. Képek

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Fõúri vadászat, 1897

SARLÓS Béla

Főúri vadászat, 1897

1897-ben báró Bánffy Dezső volt Magyarország miniszterelnöke, báró Bánffy János pedig Szilágynagyfalu földesura. Báró Bánffy János sem volt kevésbé erőszakos, mint a „dobokai basaként” emlegetett miniszterelnök-rokona, csak éppen provinciális módon rabiátus, a verekedéstől, sőt a parasztokra lövöldözéstől sem idegenkedő falusi változata volt a Bánffyaknak. Történt aztán 1897. január 5-én, hogy „báró Bánffy János szilágynagyfalui lakos Nagy M. Bálint szilágynagyfalui lakost vadászat közben szőlőjében vétkes gondatlanságból meglővén, nevezett a lövés által szenvedett sérülés következtében másnap reggel meghalt”. Az idézet a zilahi törvényszék 3272/1897. számú ítéletének indokolásából való. Ezt az ítéletet azonban nem báró Bánffy János ellen hozták. Mert őellene a gondatlanságból elkövetett emberölés miatt nem indult bűnvádi eljárás; hogyan is indulhatott volna a miniszterelnök rokona ellen? Az ítéletet abban a bűnügyben szövegezték meg és hirdették ki 1897. augusztus 3-án, amely Szabó Gy. János és 24 társa, szilágynagyfalui lakosok ellenindult meg „a büntető törvénykönyv 175. §-a szerinti magánosok elleni erőszak báró Bánffy János sérelmére elkövetett kísérlete miatt”. Ami az ítélet indokolásában foglalt tényállásból, s annak egyes következtetéseiből a továbbiakban kiderül, olyan mint egy hivatalos nyelven fogalmazott népballada.

Szilágynagyfalu parasztjai nem nyugodtak bele olyan könnyen Nagy M. Bálint agyonlövésébe. Meg voltak győződve arról, hogy a földesúr nem gondatlanságból, hanem szándékosan lőtte le Nagy M. Bálintot. (A mai történész sem tudja természetesen eldönteni: nem volt-e igazuk?) Ezért „hozzátartozóinak siránkozása és jajgatása folytán a községi lakosok báró Bánffy János ellen – akire több községi lakos, jogtalan bántalmazása miatt különben is haragudott – nagy ingerültségbe jöttek, s midőn a halottas háznál szóba került, hogy a báróra kellene menni, az elhaltnak édesanyja, aki szintén abban a hiszemben volt, hogy fiát szándékosan lőtte meg báró Bánffy János, elkeseredésében azt mondta a jelenlevőknek: »menjetek s verjétek félre a harangot a báróra«.”A halottas háznál jelen volt Szabó B. András és Torkos I. Ferenc, akik elmentek a „községi főbíróhoz és követelték tőle, hogy veresse félre a harangokat”. A bíró azonban ekkor már tudta, hogy miért akarják félreveretni a harangokat és, nem teljesítette a falubeliek kívánságát. Erre négy parasztember a református lelkészhez ment, s kérték tőle a templom kulcsát, most már hatósági engedély nélkül akarván félreverni a harangokat. A lelkész azonban – tartva a Bánffyaktól – megtagadta a templomkulcs kiadását. A négy parasztember tovább már nem kísérletezett a harangok félreverésével, hanem hazament. Egri Bálint, ugyancsak szilágynagyfalui paraszt viszont „többek társaságában” a templomhoz ment és „a templom ajtaját a tolózár félretolásával kinyitván, Kálló György, Nagy István, Egri Bálint és Nagy György felmentek a toronyba, s mindegyikők a harangokat félreverte. A harang félreverésére a községi lakosok, miután sejtették annak okát, pillanatszerűleg összefutottak a templom és a községháza előtti térre, s anélkül, hogy előzőleg megállapodás jött volna köztük létre, nagy tömegben, folytonosan kiabálva »megyünk a báróra, meg kell ölni a bárót« a báró Bánffy János kastélyához mentek, s annak udvarán akartak betörni, s mivel a kerítés ajtaját s a kapukat bezárva találták s ezeket fegyveres csendőrök őrizték, a kastélyt védelmező házbeliek és a csendőrök felé göröngyöket és köveket dobáltak, s a cselédháznak több ablakát betörték, s a kerítést is egy helyen megrongálták.” Rendkívül figyelemreméltó, hogy a csoportosulás tagjait nem félemlítette meg a fegyveres csendőrök jelenléte. Vagyis a báró elleni felháborodás igen nagy volt.

A felháborodás és az elszántság nagysága aztán újabb tragédiához vezetett, mert a vádlottak, „a kiabálással és a dobálással mindaddig fel nem hagytak, míg a bárói lak udvarán levő Antal Károly csendőr őrmester, kit egy kődobás az arcán ért, lőfegyverét használta, s a tömeg közé lővén, az ott levő Somogyi L. Györgynét lelőtte, a tömeg ezt látva megijedt és szétoszlott”.

A csendőrök tehát nem azért voltak a kastély udvarán, hogy báró Bánffy Jánost őrizetbe vegyék s az emberölés miatt a nyomozó hatóságnak átadják, hanem egyedül és kizárólag a báró védelmére rendelte ki őket a közigazgatási hatóság,nyilván az alispán, aki jól ismerte a báró és a szilágyfalui nép közötti rendkívül rossz viszonyt. S rendkívül jellemző a Bánffy-korszakra, hogy a csendőr őrmester egy kődobás miatt azonnal a tömeg közé lőtt, s előtte még csak fel sem szólította távozásra a tömeget.

A kettős véres tragédia nem maradt hatás nélkül a bíróság tagjaira. Olyan ítéletet hoztak, amely a Bánffy-korszakban – amikor a bíróságok nagy része a Bánffy-féle politika szolgálatában az erőszakos törvénytelenségek terére tévedt – szinte példa nélküli. Különösen felháboríthatta a bírákat, hogy az ügyész a magánosok elleni erőszak kísérletére történő felbujtás miatt özv. Nagy Györgyné – a báró által vadászat közben lelőtt Nagy, M. Bálint édesanyja – ellen is vádat emelt.

A bíróság bűnösnek mondotta ki a csoport felismert 25 tagját magánosok elleni erőszak bűntettének kísérletében, s a rendkívüli enyhítést lehetővé tevő 92. § alkalmazásával börtön helyett fejenként három-három napi fogházra ítélte őket. Ennél enyhébb ítéletet gyakorlatilag nem hozhatott.A fogházbüntetésnek minimuma 1 nap volt, ezt alig haladta meg a kiszabott 3 nap. A bíróság teljesen korrekt módon megmagyarázta, hogy a törvény szerint azokat is el kellett ítélnie, akik semmiféle erőszakoskodásban, kődobálásban nem vettek részt, mert a bűnösség megállapításához nem szükséges, hogy a csoport minden egyes tagja „az erőszakoskodásban tényleg közreműködött légyen, hanem tettes az is, ki a csoportban részt vesz”. Ez a magyarázat pontosan megfelelt a büntetőtörvénykönyv 175. §-a szövegének, de magyarázkodó jellegű volt: a bíróság nem szívesen ítélte el a vádlottakat,shogy mennyire nem, azt a fogházbüntetés alacsony voltát megindokoló ítéletrész bizonyítja. A bíróság nyomatékos enyhítő körülményként tekintettel volt „a panaszos báró Bánffy Jánosnak a községi lakosokkal szemben tanúsított kihívó magaviseletére, mostoha bánásmódjára, mely miatt a községnek csaknem minden lakosa ellenszenvvel viseltetik iránta, s azon körülményre, hogy a megkísérlett erőszakoskodást a panaszos, báró Bánffy János azon tette idézte elő, hogy Nagy M. Bálintot gondatlanságból meglőtte”.

Rendkívül érdekes, s a kor jogszolgáltatását ismerve egyedülállónak tekinthető az özv. Nagy Györgyné felmentését indokoló ítélet bekezdése: „Özvegy Nagy Györgyné vádlottnak azon cselekménye, hogy felhívta és biztatta a halottas háznál jelenlevőket, hogy verjék félre a harangokat s menjenek a báróra, a Btk. 175. §-ába ütköző magánosok elleni erőszak bűntettének a felhívottak [ti. az elítélt vádlottak] által elkövetett, a Btk. 65. §-a alá eső kísérletének a Btk. 69. § 1. pontja szerinti bűnrészességét [ti. felbujtást] állapítja meg, azonban ezen cselekménye neki be nem számítható, mert ő a fiának, a panaszos [ti. báró Bánffy János] által meglőtt Nagy M. Bálint elhalálozása miatti bánatában olyan nagyfokú izgatottságba jött, hogy mint egy őrült szaladgált ide-oda, s így az, mit ilyen állapotában tett, s amit kiabált – az ő szabad elhatározásából jövőnek nem tekinthető, s elfogadható volt ama állítása, hogy ő nem tudta, mit cselekedett, miért is nevezett vádlottat a büntetés alól a Btk. 76. §-a alapján felmenteni kellett.”

Az 1897-ben már közel húsz éve hatályban levő Btk. (Csemegi-kódex) 76. §-a öntudatlan állapot vagy olyan elmebetegség esetén állapított meg büntetlenséget, amely miatt a vádlott nem rendelkezett akaratának szabad elhatározási képességével. Az ekkor még hatályban nem volt, de már törvényerőre emelkedett bűnvádi perrendtartás (1896: XXXIII. tc.) és a teljesen egységes bírói gyakorlat ugyan nem mondotta ki kötelező erővel, hogy a Btk. 76. §-a alkalmazásánál elengedhetetlen az orvos szakértő igénybevétele, de már évtizedek óta törvényszéki orvos szakértőt alkalmaztak a bíróságok minden olyan esetben, amikor a vádlott esetleges elmebajának fennállása vagy fenn nem állása képezte a büntethetőség előfeltételét. Ez természetes is volt, hiszen a bíróság nem rendelkezett olyan szakértelemmel, amelynek birtokában az elmebaj létezését vagy hiányát meg tudta volna állapítani. A zilahi törvényszékazonban nem alkalmazott orvos szakértőt, hanem elhitte özv. Nagy Györgynének, hogy fiának a báró általi megölése miatt átmenetileg olyan elmebajos állapotba került, hogy nem tudta, mit tesz. Példátlan eset a modern magyar jogszolgáltatás történetében! De hát a bíróságnak nyilvánvalóan sok volt, hogy báró Bánffy János ellen garázdálkodása és gyilkolása miatt még csak bűnvádi eljárás sem indult, hanem ellenkezőleg, személye különleges csendőri védelemben részesült. Elítélte ugyan minimális büntetésre a bárói kerítés és udvar ellen támadó, s végső soron a báró személye ellen támadni kívánó parasztokat, mert a törvény szerint el kellett ítélnie, de hogy már a báró által lelőtt Nagy M. Bálint édesanyját is elítélje, az végképp ellenkezett lelkiismeretével.Ez a helyzet, mármint a vadászat halálos áldozatának édesanyja, özv. Nagy Györgyé elleni vádemelés annyira égbekiáltó volt, hogy az ítéletnek ezt a felmentő részét mind a debreceni ítélőtábla, mind a Kúria helybenhagyta, holott mind a két felsőbíróság nagyon jól tudta: az orvos szakértő mellőzése özv. Nagy Györgyé esetében teljesen egyedülálló és a bírói gyakorlattal ellentétes volt. De azzal is tisztában voltak, hogy átmeneti, néhány óráig tartó elmebaj nem létezik, s hogy az esetleges tudatzavar alapján, beszámíthatóság hiányában nem lehet felmentő ítéletet hozni, mert a Btk. a tudatzavart nem tekintette beszámíthatóságot kizáró oknak.

De a többi vádlottal szemben sem a debreceni ítélőtábla,sem a Kúria nem volt ilyen elnéző. Mégiscsak hallatlan eset, hogy a falubeli parasztok egy bárói kastélyt megtámadni merészeljenek, s még hallatlanabb, hogy az elsőfokú bíróság enyhítő körülménynek tekintse, miszerint a „panaszos báró Bánffy Jánosnak a községi lakosokkal szemben tanúsított kihívó magaviselete, mostoha bánásmódja miatt a községnek csaknem minden lakosa ellenszenvvel viseltetik iránta”, s ez egyik előidézője volt a magánosok elleni erőszak kísérletének. A parasztok sem a bántalmazások, sem a kihívó magaviselet és a mostoha bánásmód miatt nem háborodhatnak fel! – gondolta mindkét felsőbíróság, s ezért a debreceni ítélőtábla a „báró Bánffy János és a községi lakosok közötti viszonyra vonatkozó, s a jelen eljárás keretébe nem tartozó megállapításnak s arra helytelenül alapít enyhítő körülménynek mellőzésével” az egyes vádlottak 3 napi fogházbüntetését 14 napi fogházbüntetésre emelte fel. A Kúria a büntetéseknek e felemelését „indokainál fogva” helybenhagyta.

Nem hallgathatjuk el, hogy az ilyen vagy ehhez hasonló ítélet a századforduló idején már ritka volt. A bíróságok zöme ekkor már behódolt a Bánffy-kormány erőszakos, soviniszta, a paraszt- és munkásmozgalmat gátlás nélkül üldöző politikájának. Ezekben az években ítélték el teljesen alaptalanul, koncepciós jellegű perben Várkonyi Istvánt, a Független Szocialista Párt vezetőjét, s az a liberalizmus, melyet az 1880-as években még gyakran tapasztalhattunk a bíróságok részéről, a század végére már semmivé foszlott.

2. Képek

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Katonatiszti becsület és párbaj

DEÁK István

Katonatiszti becsület és párbaj

A századforduló évében, 1900. július 1-jén, Augustin Weigel, a 22. császári és királyi (más néven: közös) gyalogezred hadnagya egy bajtársával együtt felkereste Zára (ma: Zadar) dalmát város egyik jó nevű nyilvánosházát, hogy kellemes körülmények között fejezze be italozással töltött estéjét. A pásztoróra létre is jött, ám a zárai katonai parancsnokságnak a közös hadügyminiszterhez Bécsbe felküldött iratai tanúsága szerint Weigel hadnagy a pásztoróra előtt vitába keveredett Cirillo Cristo helybeli lakossal, aki magának követelte a hadnagy által kibérelt szobát. Később, miközben hadnagyunk az örömház szalonjában bajtársára várakozott, az olasz vendég durva szavakkal nekitámadt és megfenyegette. A hadnagy erre előírásszerűen a kardjához kapott, hogy véres erőszakkal vessen véget az őt és az egész osztrák–magyar hadsereget illető szitoközönnek: a kardrántásban, azonban megakadályozták az összesereglett vendégek és örömlányok, akik lefogták a kezét. Nem járt jobban az időközben újra előbukkant hadnagytársa sem, úgyhogy a két tiszt végül szégyenteljesen távozott.

A kijózanodott Weigel hadnagy pontosan tudta, hogy bajban van, és hogy valamiképpen muszáj elégtételt szereznie. Ellenfele nem számított úriembernek, azaz nem volt párbajképes (satisfaktionsfähig). Így hát a következő vasárnap a templom előtt megvárta Cirillo Cristot és kutyakorbáccsal arcul ütötte. Ezzel azonban az incidens még nem ért véget Weigel hadnagy és bajtársa szamara; az ezred becsületügyi választmánya ugyanis vizsgálatot indított ellenük. Az összehívott ezredgyűlés szavazással elrendelte a becsületügyi eljárást, majd a hadosztály becsületügyi tanácsának (Ehrenrat) döntése alapján a Hadügyminisztérium Weigelt megfosztotta rangjától. Bajtársát figyelmeztetésben részesítették.

A becsületügyi tanács döntésének indoklása jól jellemzi a kor s a hadsereg szellemét. Weigelnek legfőbb bűnéül nem azt rótták fel, hogy leitta magát, vagy hogy nyilvánosházban járt, és az utcán verekedett, hanem azt, hogy Cirillo Cristo gyalázkodásának nem vetett véget a kardjával. A hadsereg szempontjából Weigel hadnagy szorongatott helyzete a nyilvánosházban kimerítette a jogos becsületvédelem (Ehrennotwehr) ismérvét. Becsülete végső veszélyben forgott, s ezért kötelessége lett volna mindent megtenni annak megmentéséért. A becsületügyi szabályzat azonban azt is kimondta, hogy a tiszt csak olyan mértékben használhatja fegyverét, ami biztosítja a fenti cél elérését: vagyis Weigelnek nem lett volna szabad megölnie vagy súlyosan megsebesítenie az ellenfelét. Weigel azonban semmit sem tett, ezért elvesztette a becsületét (Verlust der Standesehre), s így nem maradhatott a tisztikarban. Bajtársának, Bonkowski hadnagynak azt vetették a szemére, hogy nem sietett Weigel segítségére, s ezzel „veszélyeztette saját becsületét”.

Másik példánk annak a tüzér főhadnagynak az esete, aki egy este bajtársai társaságában elkártyázta az üteg tisztjeinek különleges alkalmakra tartogatott közös vagyonát, összesen harmincegynéhány koronát. Bár a főhadnagy másnap reggel azonnal útnak indult, hogy saját tekintélyes takarékbetétjéből megtérítse az elvesztett összeget, ezzel nem nyerte el az ütegparancsnok bocsánatát. Ellenkezőleg, a parancsnok félreérthetetlenül éreztette, hogyan kell a főhadnagynak az önmaga és az üteg becsületén esett csorbát kiköszörülnie. A főhadnagy még aznap főbe lőtte magát.

Becsületügy

Az osztrák–magyar hadsereg tisztjeinek magatartását a korszak valamennyi hadseregében ismert becsületügyi kódex és a szolgálati szabályzat szabta meg. Az előírások történelmi példák tömegéből álltak össze, anélkül azonban, hogy egyértelműen megmondták volna, mi is a kötelessége a katonatisztnek önmagával, csapattestével, a hadsereg egészével és az uralkodójával szemben. A sokszor megfogalmazott, de soha végérvényesen nem rendszerezett becsületügyi szabályzat mégis nagyobb befolyást gyakorolt a tisztek életmódjára, mint vallásuknak és államuknak törvényei, a szokásjog, vagy a családi és nemzetiségi hagyományok. A becsületügyi szabályzat béklyó volt, amely a tisztet szabadságában korlátozta, de ugyanez a szabályzat emelte a tisztet társadalmi rangban és önérzetében a polgári társadalom fölé. Egy korabeli kézikönyv szavai szerint: „A katonai becsületről vallott szigorú felfogás az, mely a tisztikart összességében nemesíti és a lovagiasság legnemesebb értelmét ráruházza.”

A becsületügyi szabályzat a tiszti becsületet fontosabbnak mondotta a tiszt egyéni boldogulásánál, karrierjénél, sőt életénél. A becsület megvédésének joga és kötelezettsége a tisztet olyan különleges embertípussá emelte, aki – legfőbb hadurához hasonlóan – sok tekintetben az állam törvényei felett áll. A katonai írók szerint minden állampolgárnak joga és kötelessége, hogy megoltalmazza a vagyonát, valamint önmaga és családja életét. A tisztnek ezen felül joga és kötelessége az is, hogy megoltalmazza becsületét. A tisztet ért sértés nemcsak őt érintette, hanem a hadsereg egészét, sőt magát az uralkodót is. Így a tiszt megsértése tulajdonképpen felségsértés volt, s nyilvánvalóan nem maradhatott megtorlatlanul.

Párbajképesség

A becsület megvédésének legfőbb eszköze a pontos előírások szerint lefolytatott lovagi párbaj volt. Valószínű, hogy a polgári liberalizmus korában, vagyis kb. 1815 és 1914 között több párbajt vívtak Európában, mint az előző korokban együttvéve. Elméletileg párbajképes volt mindenki, aki közönséges bűnténnyel, „piszkos” adósságokkal, gyávasággal (például párbaj elől való kitéréssel) nem veszítette el a becsületét. A valóságban persze csak bizonyos „emelkedett” társadalmi osztályok minősültek párbajképesnek.

A becsület fogalma valószínűleg magával a társadalommal egyidős: a régi germán törzsek éppoly jól ismerték, mint a rómaiak, vagy a középkor népei. A középkori költők, jogászok és egyházférfiak a „lovag” személyét felmagasztosították, hiszen a lovag keresztényi és nemesemberi kötelességét teljesítette akkor, amikor hűséggel szolgálta urát, védte egyházát. A 19. század katonatiszti kara szinte betűről betűre átvette e középkori ideálokat és igyekezett őket a modern világban is érvényesíteni. A középkor keresztény katonája, a „Mikes christianus” a kardját forgatva tartozott gyakorolni a hűség, a becsület, a szolgálat, az igazságosság, a bátorság és a mértékletesség erényeit. Ezért lett a kard a modern kor katonatisztjeinek is egyetlen igazán lovagias, a tiszti hivatáshoz méltó fegyvere.

A 19. század hadseregeinek tisztikara mindenütt polgárosodásnak indult. A tisztikar polgárosodása azonban nem hozta meg a tiszti hivatás demokratizálódását, sőt a középiskolai előképzés megkövetelése fokozatosan elzárta a tiszti karrier útját a közemberek, a közkatonák előtt, akik a régi világban aránylag könnyebben jutottak tiszti ranghoz. Az általános hadkötelezettség bevezetése (a Monarchiában 1868-ban) megnyitotta a tartalékos, nem hivatásos tiszti karrier útját a középiskolai végzettséggel bíró civilek előtt. A tiszti becsületügyi szabályzat most már a tartalékos tisztekre is vonatkozott, mégpedig nemcsak katonai szolgálatuk idején, hanem a civil életben is. Így aztán a tartalékos tiszt egyszerre tartozott engedelmeskedni a polgári büntetőtörvénykönyv előírásainak és a tiszti becsületügyi kódexnek. A kettő pedig – a sértés azonnali megtorlása, valamint a párbaj kérdésében – homlokegyenest ellentétben állt egymással.

A modern állam, ahol csak tehette, erőszakkal vetett véget az alacsonyabb néposztályok körében dívó önbíráskodásnak. A paraszttársadalmak maguk is kifejlesztették a becsület fogalmát, és íratlan szabályok szerint, a maguk módján gyakorolták a becsület megvédését. A 19. és 20. században az ilyesfajta paraszti önbíráskodás csak ott folytatódott, ahol az államhatalom tehetetlennek bizonyult vele szemben, például Szicíliában. Az úri osztály esetében ugyanakkor az államhatalom kétféle, egymásnak ellentmondó álláspontra helyezkedett, valósággal kétféle etikát alkalmazott, amikor egyrészt tiltotta, másrészt tűrte, sőt néha megkövetelte az önbíráskodást. Ez különösen vonatkozott az abszolút igényű közép- és kelet-európai monarchiákra, ahol az uralkodó, mint államfő, rossz szemmel nézte, ha a katonatisztek és az úriemberek általában öldöklik egymást, ahelyett, hogy az államhatalom képviselőihez fordulnának jogorvoslatért. Viszont az uralkodó maga is arisztokrata és katona – a birodalom első arisztokratája és első katonája – volt, s ezért nem szívesen fosztotta meg a vezető osztályokat különleges jogaiktól és kötelezettségeiktől. Így történhetett, hogy a Habsburg monarchiában már Mária Terézia és II. József is gyilkosságnak minősítette a párbajban elkövetett emberölést, ugyanakkor viszont a gyakorlatban egyik uralkodó sem üldözte a párbajt. A 19. század törvényhozása megerősítette a II. József-féle, 1787-ből keltezett tilalmat, már csak azért is, mert a liberális szellemű törvényhozók ellenséges szemmel nézték a katonatisztek és a nemesek életmódját. De a nemesség soraiból származó, vagy oda igyekvő törvényhozók a nemesi ideálokkal mégsem fordultak szembe, sőt legtöbbjük – tartalékos katonatiszti minőségében – maga sem riadt vissza a párbajozástól. Pedig ekkor már nemcsak a polgári büntetőtörvénykönyv (Magyarországon az 1878. évi V. törvénycikk) tiltotta a párbajozást és az abban való segédletet, hanem a katonai büntetőtörvény is. A valóságban, különböző mentőkörülményekre hivatkozva, a párbajban résztvevőket nem büntették, vagy csak rövid ideig tartó és nem megalázó államfogház-büntetéssel sújtották. A katolikus egyház, a szabadkőművesség, a szociáldemokrácia egyaránt ellenezte a párbajt, de eltűrte, hogy hívei párbajozzanak. Mindennek az okait lehetetlen néhány sorban elemezni, de biztos, hogy szerepet játszott benne a feudális világból fennmaradt diffúziós hagyomány, amely minden csoportra különleges jogokat és kötelezettségeket ruházott, valamint az a felfogás, hogy a privilegizált rétegek természetes joga, hogy megkülönböztessék magukat a többi néprétegtől.

A párbaj

Az újkor párbajai korántsem voltak jelképesek. Hubert Mader megállapította, hogy az általa vizsgált ötven neves osztrák katonatiszti párbaj 28 százaléka végződött halállal. Néhány esetben mindkét fél a porondon maradt. A katonatiszt a párbajt gyakorlatilag nem kerülhette el, mert az a tiszt – akár hivatásos, akár tartalékos –, aki vonakodott sértés esetén kihívni ellenfelét, vagy aki vonakodott elfogadni egy „jogos” kihívást, a becsületügyi eljárás során könnyen elveszthette a rangját. Így a párbajozás kenyérkérdéssé vált.

Minthogy az osztrák–magyar hadsereg nem ismerte sem a nemzetiségi, sem a vallási megkülönböztetést, a párbajkötelezettség egyes, eladdig nem privilegizált népcsoportoknak – elsősorban a zsidóknak – előnyére szolgált. Az antiszemita szervezeteknek gyakran meggyűlt a baja a hadsereggel. A 19. század végén egyes antiszemita osztrák–német egyetemi és szabadfoglalkozású szövetségek határozatban mondták ki, hogy zsidóval nem párbajoznak, mert a zsidó nem párbajképes. De az antiszemita egyetemi hallgató, orvos vagy ügyvéd, amennyiben tartalékos tiszt volt, a tiszti rangját veszélyeztette, ha visszautasította egy zsidó kihívását. Az ilyesfajta, a hadsereg által kikényszerített keresztény–zsidó párbaj nem ment ritkaságszámba, ami nem csoda, ha meggondoljuk, hogy 1900 körül az osztrák–magyar hadsereg tartalékos tisztikarának kb. 18%-a zsidó vallású volt. (Tehát Szabó István Redl ezredes című filmjének számos történeti képtelensége közül az egyik az, amelyben Schramm hadnagy azzal a kifogással utasítja vissza a zsidó ezredorvos kihívását, hogy egy zsidó tiszt nem párbajképes. Valójában az ilyesfajta összetűzésben mindkét felet a legszigorúbb párbajkötelezettség terhelte.)

A lovagias eljárás rendkívül bonyolult előkészületek után, szigorúan megszabott keretek között ment végbe, kezdve a névjegyek kicserélésével, folytatva a két-két kijelölt párbajsegéd ünnepélyes tárgyalásával, esetleg a becsületügyi választmány, sőt a becsületbíróság bevonásával, s végül a párbajjal. Párbajozni lehetett párbajtőrrel, karddal vagy pisztollyal, s mindén egyes fegyvernem használatán belül sokféle módon. A szúrás nélküli kardpárbajt általában egyszerű sértések esetében választották, a kardpárbaj és a pisztolypárbaj veszélyesebb formáit a gyalázás általi másodfokú és a tettleges bántalmazás általi Harmadfokú sértés esetében. Rendkívül veszélyesnek minősült az a pisztolypárbaj, amelyben a felek egymás felé „nyomultak előre” (Avance) és így tüzeltek. Végül is a két felet, ha még éltek, csupán húsz lépés választotta el egymástól. A párbajszabályok megsértése a párbajozót közönséges bűnözővé alacsonyította le, ezért a katonatisztek és más potenciális párbajozók gondosan tanulmányozták a párbajozás olyan bibliáit, mint Bolgár Ferenc „Párbalyszabályai” (!), Clair Vilmos „Párbaj-codex”-e, vagy De Sgardelli Caesar „Párbaj zsebkódex”-e, hogy csak néhány magyar nyelvű kiadványt említsünk.

Mai szemmel nézve elképesztő, hogy mi minden szolgálhatott alapul egy „lovagias ügyhöz”. Elég volt a legkisebb udvariatlanság egy tiszttel vagy női hozzátartozójával szemben, egy „szemtelen, kihívó tekintet”, egy véletlen összeütközésből származó szóváltás a tömött villamoson, a hadsereg becsmérlése egy tiszt jelenlétében, s a felek máris névjegyet cseréltek. Párbajoztak erdei tisztásokon ugyanúgy, mint a kaszárnyák lovardáiban, vagy a sportegyesületek vívótermeiben. A gyalázkodás azonnali, helyben való megtorlására ritkábban került sor, már csak azért is, mert a korabeli újságok és politikusok az ilyesmit a „békés és védtelen polgárokkal” szembeni „tiszti önkény brutális megnyilatkozásának” nevezték. A tiszt tehát kétszer is meggondolta, mielőtt nyilvános helyen a kardjához nyúlt.

A Monarchia tisztikarának becsületügyi szabályzata nem akadályozott meg egyes tiszteket abban, hogy csaljanak, lopjanak, erőszakoskodjanak, sőt hogy pénzért a saját hadseregük ellen kémkedjenek, mégis úgy tűnik, hogy a hadsereg tisztikarában kisebb volt a korrupció, mint ez a nagy hatalmú közintézményekben általában szokásos. Ugyanakkor a becsületügyi szabályzat fennmaradásának legfőbb történelmi következménye az volt, hogy a tisztet többé-kevésbé szembefordította a polgári liberális ideológia hétköznapibb, racionálisabb erkölcsiségével, vagy legalábbis megnehezítette annak elfogadását. Így nem csoda, ha a becsület, a hűség és a szolgálat ideálját kergető katonatiszt értetlenül állt szemben a szabadság, egyenlőség és testvériség ideálját kergető modern társadalommal.

A tiszti becsület megvédésének kötelezettsége nem szűnt meg a császári birodalmak bukásával az első világháború után, sőt Magyarországon az 1930:II. tc. törvénybe iktatta a tiszti fegyverhasználatot.* Ez a példátlan törvényhozási lépés büntetlenné tette a fegyverhasználatot, feltéve, hogy a sértett tiszt „a jogtalan támadás” megakadályozásának célját „másként nem érhette el és a fegyver használatában az elkerülhetetlen szükségesség hatását nem lépte át” (38. §. 3. pont). Fegyverhasználatra elegendő ok volt, ha a sértő a lovagias eljárást visszautasította, vagy lovagias elégtételadásra nem volt képes. A gyakorlatban az ilyesfajta fegyverhasználatra a legritkább esetben került sor.

A világháború végével a lovagias ügyek sem szűntek meg, csak a párbajok lettek ritkábbak és szelídebbek. Tisztek helyett leginkább hetyke fiatal civilek és politikusok párbajoztak, s az „első vér” láttán – ami egy csöppnyi karcolástól kiserkent – a segédek az ügyet befejezettnek nyilvánították. A mindenható állam azóta véget vetett az ilyesfajta romantikus játékoknak: a sértés megtorlásának jogát végképpen elvette a sértett féltől és átadta az ügyvédeknek, a rendőröknek és a bíráknak. Kétségtelen, hogy ez kedvez az államhatalomnak meg az ügyvédeknek, de kérdéses, hogy ezzel a sértett fél mindig jobban jár-e. A becsület védelmének demokratizálása nem oldotta meg az egyéni becsület problémáját.

* Vö. Vargyai Gyula: Fegyverhasználat – kiváltságként. História, 1981/4. szám

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Párbajkódex. Clair Vilmos könyvérõl

DEMETER Zsuzsanna

Párbajkódex

„Ezer év dicsőséges tradíciói, nemzeti függetlenségünk büszke önérzete, fajunk ősi harcias jellege, véralkatunk, szigorú fogalmaink a becsületről s a női eszmény, amelynek még mindig a lovagkor magasztos idealizmusával hódolunk, mind szinte predesztinálnak bennünket a párbajra.” – írja könyve előszavában Clair Vilmos, s ezért érzi szükségesnek egy, a kor követelményeinek megfelelő magyar „párbaj-codex” összeállítását, annak reményében, hogy „szigorú és lelkiismeretes” szabályokkal hozzájárul a párbajok visszaszorításához.

Clair Vilmos (1858–1951) jogász, újságíró. Először a Magyar Lapok, a Budapest, majd a Függetlenség munkatársa, szerkesztője a Szikra című élclapnak, a szépirodalmi Társalgónak, főtitkára a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyletnek. Fordított Alexander Dumas-tól, írt tanulmányokat (pl. Ipar az őskorban), sajtó alá rendezte Táncsics Mihály műveit, de nevét az 1897-ben megjelent és 29 kiadást megért Párbaj-codex tette ismertté, s ettől kezdve egészen a felszabadulásig az első számú párbajszakértőnek számított. A „codex” mellett megírta a magyarországi párbajok történetét is, Magyar párbajok Attila hun király idejétől az 1923. év végéig címmel.

A Párbaj-codex öt nagy fejezetre oszlik, s a fejezeteken belül paragrafusokba foglalta a szerző a párbajokkal kapcsolatos tudnivalókat s azok szabályait. Az első nagy rész felsorolja a sértések nemeit, a sértett fél jogait, a sértő fél kötelességeit, a kihívás szabályait, a választható fegyvereket és kellékeket, a segédek kötelességeit. A második részben Clair a párbajok – külön a kardpárbajok és pisztolypárbajok – alaki szabályait foglalja össze, majd az ezt követő fejezetben a rendkívüli párbajokkal foglalkozik. (Rendkívüli párbajoknak azokat tekinti, amelyekben az ellenfelek nem a Magyarországon szokásos párbajnemeket választották, hanem pl. párbajtőrrel, egyenes vívótőrrel, puskával, karabéllyal vagy más, tetszés szerint választott fegyverrel szereztek maguknak elégtételt.) A negyedik és ötödik fejezetben a lovagias ügyek békés úton történő elintézésének szabályait találhatjuk, s emellett a Becsületügyi Választott Bíróságok tevékenységét foglalja össze. A Becsületbíróság volt hivatott megállapítani, hogy a felek párbajképesek-e. A Párbajbíróság döntött a segédek véleménykülönbsége esetén a lovagias ügyek békés vagy fegyveres elintézésének elvi kérdésében, a Fegyverbíróság pedig a párbajnál használt fegyvereket és a párbajfeltételeket jelölhette ki.

A Párbaj-codex első kiadását, amelyet Kimnach László és Iványi Grünwald Imre rajzaival illusztrált a szerző, még ugyanabban az évben (1897-ben) követte a második kiadás. Ezután az első világháborúig összesen hét alkalommal jelent meg különböző kiadóknál (Pátria, Hungaria) a „codex”. 1923-tól – ekkor már a Singer és Wolfner kiadónál – évente adták ki az újabb kiadásokat, van úgy, hogy évente kettőt is (pl. 1931-ben, 1934-ben, 1941-ben). Az 1923-ban megjelent 10. javított kiadás az előzőekhez képest a „codex” alapján szerkesztett áttekintő táblázatokkal bővült. A harmincas évek közepétől kezdve báró Perényi Zsigmond koronaőr bevezetőjével. (méltató soraival) jelentek meg az újabb kiadások, a rajzos illusztrációt pedig „eredeti fényképfelvételek” váltották fel.

1940-ben a magyar királyi honvédelmi miniszter 23.319. eln. tbü 1940. számú körrendeletével új Becsületügyi szabályzatot adott ki a magyar királyi honvédség és a magyar királyi csendőrség számára (ún. A-46. jel. szolgálati könyv). Ennek szellemében jelent meg 1941-ben a 26., újonnan átdolgozott kiadás. A 27. kiadás a Becsületügyi szabályzat módosításával összhangban a honvédtisztviselőkre, a honvéd tisztjelöltekre s a tábori lelkészekre vonatkozó határozatokkal egészült ki.

A 28. kiadás a karpaszományosok becsületét érintő ügyekre vonatkozó eljárások ismertetésével bővült. A Párbaj-codex utolsó (29.) kiadása 1944-ben, már a magyarországi német megszállás alatt jelent meg, az Új Idők Irodalmi Intézet Rt. (Singer és Wolfner) gondozásában Budapesten.

2. Képek

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Pisztollyal, karddal, ököllel. Párbajok 1922-ben

JUHARI Zsuzsa

Pisztollyal, karddal, ököllel

Századunk ’20-as éveiben a párbajozás újból virágkorát éli Magyarországon. Aki egy kicsit is úrnak érzi magát, vitás ügyeit feltétlenül párbajjal intézi el. Nem is kelt különösebb feltűnést még Bethlen István, a miniszterelnök párbajügye sem. 1922. január 21-én, majd január 22-én mégis fő helyen közlik a napilapok Beniczky Ödön (1878–1931) legitimista politikus, volt belügyminiszter (1919. szeptember–1920. március) két párbaját. A párbaj – amelyen a kor szokásaitól eltérően vér is folyt – szenzációját tulajdonképpen előzménye jelenti.

A nemzetgyűlésen 1922. január 20-án, pénteken, az 1922. évi indemnitási vita folyt, amikor Szilágyi Lajos legitimista politikus, párton kívüli képviselő kért szót. Beszédében – amelyet délelőtt fél 11-kor kezdett meg – támadta a kormányt és a kormányzót. „Alkotmányellenesnek és imparlamentárisnak” minősítette uralmukat, főként azért, mert megakadályozták a király visszatérését. A szónokot az elnök, Gaál Gaszton (1868–1932) kisgazdapárti politikus a délelőtti tárgyalás folyamán többször figyelmeztette a kormányzó személyét sértő kifejezéseiért. Délután öt óra felé a képviselő beszédében, amelyet végig közbekiabálások és zajongás kísért, s amelyet éppen zárni készült, kijelentette: „Az ideiglenes államfő az egész idő alatt nem respektálta a nemzetgyűlés többségének akaratát.” Ekkor a délután soros elnök, Bottlik József megvonta tőle a szót a kormányzó személyének újabb megsértése miatt. Erre elszabadult a pokol. Szilágyi Lajos nem engedelmeskedett az elnöknek, s folytatni akarta beszédét. A képviselők erre előrerohantak, kiabáltak, s amikor az elnök azzal próbálta fékezni az indulatokat, hogy egyes képviselőket figyelmeztetett: mentelmi bizottság elé utalja őket, Beniczky Ödön bekiabálta: „Tessék behozni a különítményeseket!”

Gaál Gaszton, aki eddig az elnöki szobában pihent, besietett az ülésterembe, hogy lecsillapítsa a kedélyeket, azonban rögtön összeszólalkozott Beniczkyvel, akit Gaál Gaszton a vita hevében két kezével hátralökött. Ebbe a lökdösődésbe a kisgazdapárti politikusok – élükön Gömbös Gyulával (1886–1936), Horthy bizalmas hívével, a későbbi miniszterelnökkel – Gaál Gaszton védelmében, az ellenzéki politikusok pedig Beniczkyt védelmezve avatkoztak be. Tumultuózus jelenet kezdődött. Gömbös Gyula az általános verekedésben Beniczkybe öklözött, majd zsebéhez kapott. Beniczky, aki – későbbi nyilatkozata szerint – azt hitte: Gömbös revolveréért nyúl, előkapta pisztolyát, mire több képviselőnek sikerült lefognia őket.

Beniczky a történtekről később annyit mondott: nem volt kifejezett szándéka, hogy használja fegyverét, de „szükség esetén lőttem volna”. Gömbös pedig büszkén dicsekedett: „miután Gaál Gaszton a barátom, beleszóltam – az öklömmel.” Arra a kérdésre pedig, hogy a revolveréért nyúlt-e, azt válaszolta: „Gar keine Spur.” (Egyáltalán nem.) A verekedés után Beniczkyt Gaál Gaszton és Gömbös Gyula is provokálta pisztolyrántása miatt.

Az első kardpárbajra Beniczky Ödön és Gaál Gaszton között került sor 1922. január 21-én, enyhe feltételek mellett. A párbajt 9-kor kezdték meg a Rákossy-féle vívóteremben, s miután Gaál két karcolást kapott a keze fején, befejezetté nyilvánították, s a felek kibékültek.

A második párbajra sokkal nagyobb közönség érdeklődése mellett került sor. 1922. január 22-én a vívóterem folyosóin, de még az utcán is álltak érdeklődők. A tömeget a felek személyén kívül nyilván a szokatlanul súlyos feltételek is vonzották. A párbajt nehéz lovassági karddal, végkimerülésig kellett vívni. Windischgrätz Lajos herceg, mint vezetősegéd, kibékülésre szólította fel a feleket, Beniczky Ödönt és Gömbös Gyulát, akik ezt visszautasították. A párbajt délelőtt 10-kor kezdték meg. Gömbös kétszer is támadást kezdeményezett, de Beniczky riposzttal bal oldalon a homlokán eltalálta. A jelenlevő dr. Hültl Hümér egyetemi tanár orvosi jelentése szerint a vágás 3-4 cm hosszú, és a csonthártyáig hatolt. Miután Gömbös Gyulát így harcképtelenné nyilvánították, kezelésre a Pajor-szanatóriumba vitték.

Szilágyi Lajost, aki a párbajok egyik előidézője volt, a mentelmi bizottság kötelezte, hogy nyilvánosan kövesse meg a Házat, amit január 23-án meg is tett. Gaál Gasztont pedig, aki a nemzetgyűlési verekedés után, január 21-én lemondott elnöki tisztéről, a Ház január 26-án – „férfias helytállását” kihangsúlyozva – újra elnökévé választotta.

Egyáltalán nem keltett meglepetést viszont még ugyanezen évben a hír, hogy gróf Klebelsberg Kunó (1875–1932) vallás- és közoktatásügyi miniszter pisztolypárbajt vívott. A hír szenzációját csupán az jelentette, hogy az akkor már nagyhírű politikust mindaddig higgadtnak, a vitás kérdéseket minden körülmények között békésen megoldani akaró embernek ismerték.

A párbaj előzménye Pallavicini György őrgróf (1881–1946) legitimista politikus nemzetgyűlési beszéde volt, amelyet 1922. július 21-én mondott el. 1922. március 2-án választójogi rendeletet hozott a kormány, amely erősen szűkítette, s különféle feltételekhez kötötte a választásra jogosultak számát, majd ennek alapján tartották meg 1922 május–júniusában a nemzetgyűlési választásokat. Pallavicini György beszédében a választások során történt visszaélések elnézésével, s azok elősegítésével vádolta a kormányt, köztük Klebelsberg Kunót is – aki akkor még belügyminiszter volt –, hozzátéve, hogy tőle „senki sem vár ugyan férfiasságot”. Pallavicini György tévedett. Sem Bethlen István, sem Gömbös Gyula – akiket név szerint is említett – nem reagált a vádra, bár mindkettő dicsekedhetett már „párbaj-múlttal”, ez utóbbi sértést Klebelsberg Kunó azonban nem nyelte le. Almásy László és Prónay György báró útján lovagias elégtételt kért.

A pisztolypárbajra 1922. július 25-én került sor a Nemzeti Lovardában, a feltételek szerint kétszeri golyóváltással, 30 lépésről. Az első golyóváltásnál a pisztolyok csütörtököt mondtak, másodszorra pedig senki sem talált, így az affért mindkét fél sebesülés nélkül „úszta meg”, de amint az újságcikk hírül adja, a lezajlott párbajjal nem tekintették lezártnak az ügyet, s a kibékülésre egyik fél sem volt hajlandó.

2. Képek

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Fõhercegek király nélkül

BÖLÖNY József

Főhercegek király nélkül

A főhercegi rangot 1453. január 6-án III. Frigyes német-római császár diplomájával öröklődően adományozta az Ausztriai Ház (Domus Austriaca = Habsburg-család) hercegeinek. Egyedül és kizárólag a Habsburg- (1741-től, illetve 1780-tól Habsburg-Lotharingiai-) család tagjait illette meg ez a rang, mégpedig mint családtagokat. (Vö. leszármazási táblázatunkat a 16. oldalon.)Főhercegnőa család nőtagja – ideértve a főherceg feleségét és özvegyét is –, ha rangszerű (standesgemäss) házasságához beleegyezését adta a mindenkori családfő. Házasságkötésével így nemcsak a főherceg feleségévé vált, hanem egyben családtaggá is. Rangja tehát nem főhercegné, hanem főhercegnő (főhercegasszony) lett.

Magyarországon az uralkodóház teljeskorú főhercegeiaz 1885: VII. tc. 2. §. a) pontja értelmében tagjai maradtak az újjászervezett főrendiháznak. Majd, amikor 1919 után az országgyűlés újbóli szabályozására került sor (1926), a Habsburg–Lotharingiai-család férfitagjaiközül azok, akik a huszonnegyedik életévüket betöltötték, magyar állampolgárok és állandóan az ország területén laknak, a felsőház tagjai lettek, amennyiben megfeleltek a megszabott vagyoni képesítésnek (1926: XXII. tc. 12. §.). Az 1885. évi főrendiházi törvény 3000 Ft évi adó fizetésében jelölte meg a cenzust. Ez sokszorosa volt az 1926. évi 2000 pengőnek, melybe pedig már a földadó mellett a házadó is beleszámított.

A főhercegek teljeskorúsága a 18., később a 20. életévük betöltésével következett be. Egyedül ők lehettek tehát a 24. évük betöltése előtt tagjai a képviselőházból és főrendiházból állott országgyűlésnek.

1918 után, 1926 végéig, amikor egykamarás nemzetgyűlés működött, nem volt főhercegi tagja a törvényhozó testületnek. Az 1927. január 28-án megnyitott újabb kétkamarás országgyűlés felsőházának négyfőhercegi tagja volt: Frigyes, Albrecht, József és József Ferenc; mégpedig ebben a sorrendben (rangsorban). A főhercegek egymás közti rangsorát ugyanis nem koruk vagy katonai rangjuk állapította meg, hanem águknak rokonsági foka az uralkodóhoz.

A József-ág József nevű tagjai atyjuk életében második keresztnevüket is viselték. József főherceg neve tehát atyjának, József főhercegnek, a honvédség főparancsnokának életében József Ágostfőherceg volt. Felesége, Auguszta főhercegnő – korábban bajor hercegnő –, Ferenc József és Erzsébet királyné unokája. Fiuk József Ferenc főherceg, felesége pedig Anna főhercegnő, a szász király leánya volt.

A Frigyes-ág házasságairól már nem emlékezhetünk meg ilyen röviden. Frigyes főherceg felesége, Izabella főhercegnő, született Croy-Dülmen hercegnő volt. A fia, Albrecht érdekében kifejtett és félhivatalosan is támogatott propaganda nem mulasztotta el, annak célzatos kihangsúlyozását, hogy anyja családja az Árpádoktól származik, tehát származásánál fogva is nemzeti király lenne.

Albrecht főherceg a társasági életben a botránykrónikákat gazdagító házasságairól vált nevezetessé. Sem az első felesége, Lelbach Irén, sem a második, Bocskay Katalin nem vált a házasságkötéssel főhercegnővé, mert egyik házassága sem felelt meg az ehhez megkívánt feltételeknek. Bár a magyar házassági jog szerint érvényesek voltak, a családfő beleegyezésének hiányában a házasságkötés előtt le kellett volna mondania főhercegi rangjáról. Házasságaival tehát nemcsak főhercegi rangjának, hanem a családtagi minőségéhez kötött felsőházi tagságának további jogszerűségét is megkérdőjelezte.

Személyével és törekvéseivel kapcsolatban ki kell térni a legitim trónutódlás kérdésére is. A legitimizmus mint politikai fogalom a két világháború között a törvényesség betartását, az adott esetben tehát a trónutódlás törvényben megállapított rendjét jelentette, szemben az ideiglenes államrenddel és az ennek véglegesítésére irányuló törekvésekkel. Eszerint pedig a királyt nem valamelyik főherceg, hanem elsőszülött fia követi a trónon. A Habsburg-ház más tagjának (lett légyen az József, Albrecht, vagy bárki más) kacsingatása a trónra tehát éppen olyan antilegitimista, azaz szabad királyválasztó törekvés volt, mint – teszem azt – Horthynak, az unokájának, Rothermere lord fiának, vagy bárki másnak a trónjelöltsége.

Képeinken a két magyarországi főhercegi család tagjai láthatók. (Lásd a következő oldalakon.)

Közülük József főhercegés felesége, Augusztafőhercegasszony már az első világháború előtt, de a két háború között is egyike volt a főváros legismertebb s talán leggyakrabban fényképezett személyiségeinek. József főhercegnek úgyszólván csak órákkal azután, hogy a Károlyi-kormány előtte, mint homo regius (királyi megbízott) előtt letette az esküt, az volt a legnagyobb gondja, hogy Alcsuth József vagy tapolcsányi Tapolcsányi József néven tegye le az esküt ő maga és fia a Nemzeti Tanács előtt.

Minthogy Horthy kormányzóvá választásától a főhercegek a második helyre szorultak, a kormányzó lehetőleg kerülte együttes megjelenésüket a nyilvánosság előtt, vagy legalábbis enyhíteni igyekezett a protokolláris különbséget. Így pl. amikor Gömbös gyászmenetéből Horthy kilépett a Nyugati pályaudvarnál, vele együtt kiléptek a főhercegek is. Alig pár hónappal később azonban, egy másik temetésen, annál erősebben mutatkozott meg a rangkülönbség a főhercegek javára. Amikor ugyanis Frigyes főherceg magyaróvári temetésén Horthy elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy a feleségével jelent meg, az elhunyt testvéröccse, Jenő főherceg tábornagy, a világháborús hadvezér ezzel fordult németül a kormányzói párhoz: Kedves Horthy, mutassa be nekem a feleségét! (Tudni kell ehhez az etikettnek azt a szabályát, hogy mindig a férfit mutatják be a hölgynek, nem fordítva. Ettől eltérni csak igen nagy rangkülönbség vagy még nagyobb korkülönbség esetén lehetett.) A temetésen egyébként a koporsó után Jenő főherceg haladt főgyászolóként, jobbján unokaöccsével, a spanyol királlyal, balján a másik unokaöccsével, az elhunyt fiával, Albrecht főherceggel.

Auguszta főhercegnőnek a nagyanyjától, Erzsébet királynétól örökölt leánykori szépségének utolsó nyomait is hamarosan eltüntette erős elhízása, amit köztudomás szerint saját magának köszönhetett. Nem mulasztott el ti. egyetlen alkalmat sem az evésre. Úgyszólván minden este megjelent hosszabb-rövidebb időre az Operaház főhercegi páholyában, a baloldali emeleti proszcéniumpáholyban; még itt is állandóan evett, ha mást nem, édességet nassolt. Az így szerzett többletkilóit azután hiába próbálta ledolgozni naponkénti sétalovaglásával a Vérmezőn. Az akkor még erősen az úttest alá süllyesztett Vérmező – melyet csak a második világháborús várbeli romokkal töltöttek fel – teljes területét szegélyező lovaglópályának egyedüli, de elmaradhatatlan látogatója volt reggelente. Külső megjelenése mellett túlzottan közvetlen modora is közrejátszott abban, hogy a közismerten gyilkos pesti humor Ungusztának becézte.

Kevésbé ismert, de szintén jellegzetes látogatója volt a húszas években délelőttönként a várbeli Bástya sétánynak Albrecht anyja, Izabella főhercegnő,aki – ha önhibáján kívül is – még jobban el volt hízva, olyannyira, hogy pórázon vezetett, illetve inkább visszahúzott három dakszlikutyája kíséretében végzett sétája során mindjárt leült a sétány legelső padjára, és csak a pihenőt megunt kutyuskák vonszolták tovább padról padra.

Albrecht főherceg a Mátyás-templom déli miséjének volt állandó látogatója, többnyire elvegyülve a közönség között. József Ferenc főherceg házasságkötése után a Tapolcsányi úton bérelt villában meglehetősen visszavonultan élt népes családja körében. Anna főhercegnőszámos jótékonysági intézményt patronált.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. DEMETER Zsuzsanna

DEMETER Zsuzsanna

Mihályfi Ernő gyűjteményéből

Mihályfi Ernő 1924-től dolgozott újságíróként az Est lapoknál, ahol 15-20 fényképészt foglalkoztató képosztály és archívum működött. Mihályfi napi, munkája során foglalkozott ezekkel a képekkel – részt vett a Pesti Napló Képes műmelléklete szerkesztésében –, ez adta az ötletet és a lehetőséget, hogy azokból a képekből, amelyeket különösen érdekesnek tartott, vagy amelyek kimaradtak az újságból, a későbbiekben egy albumot állítson össze.

Közel hétszáz fényképet számláló gyűjteménye keresztmetszetet ad a két világháború közötti Magyarországról, s részben Európáról is. Szándéka egy önálló fotóalbum létrehozása volt – Ó, huszadik század! címmel.

A gyűjteményen belül pl. külön összeállítás foglalkozik a korabeli Magyarország politikusaival (Horthy Miklós, Bethlen István, Gömbös Gyula stb.), jellemző vagy kirívó társadalmi jelenségeivel (rendőrterror, zsidóüldözés), s a századra jellemző életforma jelenségeivel (autóverseny, szépségverseny, strandolás, sportolás).

A gyűjteményből egy olyan összeállítást választottunk ki, amely a Magyarországon élő Habsburg főhercegek életével foglalkozik. A királyi család tagjairól készült tudósítások mindig is kedvenc csemegéi voltak a lapoknak, s a két világháború közötti időszaknak társadalmi és közéleti eseményei is szinte kivétel nélkül valamelyik főherceg részvételével zajlottak. Ünnepségek, megemlékezések, szoboravatások, jótékonysági gyűlések Auguszta főhercegasszonnyal, József főherceggel, Albrechttel.

A képek között vannak olyanok, amelyek megjelentek a Pesti Napló Képes műmellékletében.

A képeket Mihályfi Ernőné bocsátotta rendelkezésünkre.

2. Képek

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Kitelepítés, 1951 egy kitelepített szemével

SZENTIRMAY László, ifj.

Kitelepítés, 1951 – egy kitelepített szemével

Curriculum vitae

A História 1981. évi 3. számában igyekeztünk vázlatos összefoglalást adni az,1951-es kitelepítésekről. Jeleztük, hogy a kor politikai folyamatainak részeként került sor a már politikai és gazdasági hatalmától megfosztott volt uralkodó osztályok itthon maradó csekély számú képviselőinek és családtagjainak kitelepítésére.

Az itt következő visszaemlékezés konkrét, személyes dokumentuma a korabeli események és helyzetek egyedi, de valóságos lefolyásának. Egyedisége, hogy a pedagóguscsaládból származó köztisztviselő hőse személyes élményként véletlenül – és hányan érezhették ezt így! – került a listára. Véletlenül, mert háborúban elpusztult lakásából apósa, a volt államtitkár villájába költözött családtagként.

Ha egy pillanatra belehelyezkedünk a kor politikai gondolkodásmódjába, természetesnek kell elfogadnunk, hogy a volt főtisztviselő veje, aki maga is kereskedő, a kor felfogása szerint kistőkés, nem kerülhette el a generálisan fogalmazott ítéletet.

A memoár két további mozzanatára szeretnék még röviden kitérni. Itt és minden más személyes visszaemlékezésben találkozunk a munkával,mint lehetőséggel, kényszerrel és nevelési eszközzel. A bontakozó, alakuló szocializmusnak eszménye és fejlődésének extenzivitása következtében gyakorlati igénye, hogy minden polgárának lehetőséget adjon a munkára, sőt a legnaivabb szocializmus-eszmények szellemében alakult ki a valóságos munkakényszer (aki nem dolgozik, ne is egyék). Kézenfekvő módja volt, hogy a frissen érkezett, új munkavállalók kapták a legkevésbé jövedelmező, a legalacsonyabb presztízzsel rendelkező feladatokat, lettek kiszolgáltatottságuk következtében az adott helyzet vendégmunkásai. De a kitelepítettek többsége – ha a mezőgazdasági fizikai munkában járatlan is volt – környezeténél lényegesen magasabb intellektuális felkészültséggel, civilizációs szinttel rendelkezett. És ez előbb-utóbb befolyásolta a munkamegosztásban elfoglalt helyét.

A másik, a visszaemlékezésekben visszatérő tapasztalat, hogy a kitelepítés első, alapvető megrázkódtatásait követően a forradalmi kényszert és sajnos igen gyakran az emberi megalázásig menő felügyeletet szinte kizárólag a helyi végrehajtó hatalmi szervekképviselték. Az ötvenes évek elején érvényre jutott voluntarista, szektásan bizalmatlan politika alakította ki azt az elidegenített végrehajtó apparátust, amely automatikusan igényelte magának a szocializmus ügyének egyedüli képviseletét és főleg védelmét. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a gyors személyi változások számos, a helyi körülményeket, embereket nem ismerő fiatalt juttattak hatalmi pozícióba, akkor érthetjük meg, hogy milyen sajátos jakobinizmus sújtotta a magyar arisztokráciát.

RÁTKI ANDRÁS

1912-ben születtem Versecen, egy bánáti pedagógus családban. Apám – nagyapámhoz hasonlóan – tanár volt, matematikát és fizikát oktatott gimnáziumban, később igazgató lett. Anyám a fiumei posta vezetőjének lánya volt, egész életében háztartásbeli. 1920-ban a család Budapestre költözött, pontosabban menekült. A gimnázium után a jogi egyetemre jártam, 1934 nyarán végeztem. Egy évig Budapesten katona voltam, s 1935-ben munkába léptem a Budapest Székesfővárosi Statisztikai Hivatalban, ahol 1946-ig voltam állásban. Először segédfogalmazó, fogalmazó, majd jegyző lettem. Közben 1939-ben az élelmiszerjegy-központ helyettes vezetője, illetve 1941-ben egy évig az árellenőrzés országos kormánybiztosának személyi titkára voltam. (Munkahelyemen talán az egyedüli voltam, aki egyetlen pártba sem lépett be.) 1945 februárjában szép, négyszobás lakásunkat, amely a Várfok utca és a Vérmező út sarkán volt, a bombázások és a Várból kitörő németek felgyújtották, így értékeink szinte teljesen elpusztultak. Átköltöztünk feleségem mostohaapjának Fillér utcai villájába. (Ő az 1930-as években államtitkári rangban postavezérigazgató volt.) Az igazoláson átesve csak pár hónapig dolgozhattam munkahelyemen, mert 1946 augusztusában „bélistáztak”. Ezután – feleségem nevén – átvettem egy Margit körúti [ma Mártírok útja] papír-írószer kereskedést, amit szorgalmas munkával sikerült is felfuttatnunk. 1951. július 4-én viszont mi is belekerültünk a kitelepítések második hullámába, egyúttal államosították az üzletet. A kitelepítés következtében több mint egy hónapra a Szabolcs-Szatmár megyei Gyulaházára kerültünk, majd a Nógrád megyei Ősagárdra; megint a nulláról kellett elindulnunk. 1955-ben Érdre költöztünk, s onnan jártam be az Albertfalvai Vegyigyár furán-üzemébe, segédmunkásként. 1957-ben kiemeltek a könyvelésbe. 1959-ben – apám halála után – visszakerültünk Pestre, családtagként anyám lakásába költöztünk, öten egy tizenkilenc négyzetméteres szobába. 1964-től a KHV 2. sz. gyáregységének főkönyvelője voltam 1973-ig, amikor nyugdíjba mentem.

*

1951 májusától kezdtek szállingózni a hírek, hogy kitelepítik az osztályidegen családokat. A csengőfrásznak nevezett lelkiállapot hétfőn, szerdán és pénteken a hajnali órákban hágott tetőfokára. Reggel hét óra után már nem volt félelemre ok: a nappali csengőszó – jó barát. Július másodikának reggelén például egyik rokonunk váratlan örömhírrel állított be: a Szabad Európa Rádió bemondta, hogy megszűntek a kitelepítések.

Két napra rá – nagyobbik lányom nyolcadik születésnapján – hajnali öt órakor megszólalt a esengő. Kézbesítették a Belügyminisztérium kitiltó véghatározatát, és értesültünk róla, hogy éjfélre be kell csomagolnunk, maximum kétmázsányi holmit. Két szekrényben összegyűjtöttük a legszükségesebb dolgokat, a bútort elajándékoztuk vagy „kölcsönadtuk”. Írtam egy fellebbezést, majd egy közeli üzletnek fél-, illetve negyedáron eladtuk a kereskedés áruinak nagy részét. Sok írószert, játékot ingyen osztogattunk szét az összesereglett gyerekeknek.

Éjjel fél tizenkettő felé megjelent két géppisztolyos rendőr, három jól megtermett cigánylegénnyel. Velük vitették le a két szekrényt, s rakatták fel az utcán várakozó két leponyvázott teherautó egyikére. Mi a másikra szálltunk. Mi voltunk az első utasok. Ömlött az eső. Nemsokára megálltunk, és rövid, de annál harsányabb kiabálás után újabb költözködők szálltak fel a sötétben. Majd egyre újabbak, mindaddig, amíg meg nem telt az autó. Egy teherpályaudvarra vittek – már akkor sem tudtam volna megmondani, melyikre – , s ott közölték, mi minden tilos: a személyvonatot elhagyni, kinézni, jelt adni, üzenetet kidobni. Látni nemigen lehetett a sötétben, hallani azonban igen: bemutatkoztunk. Volt köztünk egykori huszártábornok, bankigazgató, a gettót végigszenvedő nagykereskedő, velük zokogó feleségek, gyerekek, sőt még egy pár hónapos csecsemő is.

A vonat főleg éjjel haladt ismeretlen rendeltetése felé, nappal mellékvágányokon állt. A harmadik napon már le-leszállítottak egy-egy családot a vagonunkból. Sokan – különösen az idősebbek – kezdték elveszíteni a fejüket, rémhírek kaptak lábra, például – mert keleti irányban haladtunk –, hogy Oroszországba visznek bennünket.

Éjjel háromkor Gyulaházán minket is kiparancsoltak a vagonból. Begyalogoltam a faluba, a megadott címre, ahol a kijelölt szállásadó parasztgazda együttérzően fogadott. Sietve befogott a szekérbe, majd segített kiválogatni a holminkat a vasútállomáson egy kupacba hányt bútorok, csomagok közül. Azzal megindultunk „hazafelé”.

Szállásadónk, Péter bácsi, szegény parasztember létére kuláklistára került, állandó nyilvános megszégyenítés volt az osztályrésze, házát, földjét elvették, és a lovait is csak azért hagyták meg, hogy ő gondozza őket, s a tanács bármikor igénybe vehesse az ingyen fuvart. A külső szobába mi kerültünk öten a sógorommal, a belsőbe egy huszártábornok és egy vezérkari ezredes a feleségeikkel, a kamrába pedig egy miniszteri tanácsos és a felesége. Péter bácsi kiköltözött az istállóba, bár kértük, lakjon velünk. Ő, mondta, megmarad az állatainál...

A helybeliek többsége emberségesen viselkedett, igyekeztek segíteni, gyakran hoztak a gyerekeknek friss tejet, zöldséget, gyümölcsöt, tojást. Az első napon délután háromkor névsorolvasás volt a tanácsházán. Az elnök hosszasan köszörülte a nyelvét a régi urakon, majd kihirdette, hogy a községet senki sem hagyhatja el, s a tanács – kívánságunkra – mindannyiunknak gondoskodik munkáról: másnap reggel minden munkaképes személy köteles dolgozni menni. Megkérdeztük, hogy az élelmiszerjegyeket kitől kapjuk meg. Nem tudom, örüljenek, hogy élnek, volt a válasz. Másnap reggel már hét óra előtt ott volt a rendőr. Elharsogott néhány „öltözni”-t és ,,gyerünk”-et, azzal elindultunk a Nyírtassi Állami Gazdaság gyümölcsösébe, az almafák körül magasra nőtt gazt kapálni. A hétvégén a fizetést is megkaptuk, tíz–tizenöt forint közötti összeget, abból is levonták a társadalombiztosítási díjat. Évekkel később kiderült, hogy nem is szerepeltünk a gazdaság nyilvántartásában.

A következő hetekben a község melletti kukoricásban, majd répaföldeken dolgoztunk, és a fizetésünk ekkor már a heti harminc–negyven forintot is elérte. A kitelepített családok lassanként összebarátkoztak, egy-két látogató is jött Budapestről. Ilyenkor – besúgás alapján – hamar megjelent a rendőr, igazoltatott és gorombáskodott, de ha épp jókedve volt, beérte egy kis szónoklattal is. Levelek jöttek-mentek, csomagokat is kaptunk, álneves feladóktól. Később megtudtam, hogy két egykori munkatársamat is elbocsátották, mert kitelepítettek részére gyűjtöttek és csomagokat küldtek. Évek múlva visszavették őket, sőt vezető pozícióba is kerülhettek.

Augusztus közepén értesítettek, hogy engedélyezik, átköltözhetünk az apósomhoz, Ősagárdra. Ő, feleségével együtt, a várható kitelepítést megelőzendő, önszántából vert tanyát a túlnyomórészt szlovákok lakta kisközségben. Péter bácsi vitt ki minket a vasútállomásra és könnyezve búcsúztatott a Budapestre induló vonatnál. Két napra ismét szabadnak érezhettük magunkat. Szüleim, ismerőseink fogadtak. „Elhelyezett” ingóságainkból néhány bútort feladtunk Vácra: a gyulaházi csomagokat is odaküldtük. Egy nap elteltével autóbusszal indultunk új kényszerlakhelyünkre, de a két kislánynak orvosi papírt szereztem, hogy édesapáméknál maradhassanak még pár napig, amíg Ősagárdon berendezkedünk.

A szálláskeresésben nagy segítségünkre volt apósom ismerőse, Rudi bácsi, az egykori csallóközi földbirtokos, lovag, a K. u. K. hadsereg ulánus tisztje és ráadásul állítólag Ferenc József törvénytelen fia. Hosszas kérdezősködés után a falu végén kaptunk szállást egy kedves özvegyasszonynál, havi száz forintért és ház körüli segítségért. Először féléves próbaidőre, aztán végül is négy év lett belőle. Az utcai tisztaszobát kaptuk meg, néhány bútorral együtt. A harmadik napon felutaztam Pestre a gyerekekért. Édesapám szomorúan mondta, elmesélték neki, hogy fellebbezésem ügyében egy rendőrnő ki is ment a lakásunkhoz, de a házfelügyelő közölte vele, hogy már elvittek minket. No, akkor rendben is van, volt a válasz, s az autó elment. Megnéztem a lakásunk ajtaját: még rajta volt a pecsét. Visszatérve a két kislánnyal, háziasszonyunk, Irma néni kijelentette: ezentúl ő lesz a nagymamájuk. Az is volt, amíg csak nála laktunk. Irma néni sokat segített az újabb letelepedésben. A falusiak is gyakran eljöttek: tejet, kenyeret, lisztet, krumplit, gyümölcsöt hoztak. Segíteni akartak, de néhányuk már csak puszta kíváncsiságból is benézett, hogy megszemlélje a jövevényeket.

Mindez a nagy barátkozás nemigen volt ínyére az alsópetényi őrsről kijáró rendőrnek, aki az első időben naponta többször is kitüntetett látogatásával. Mindig ugyanazokat a kérdéseket tette föl: hol született? anyja neve? – és az urakat szidva... hadarva magyarázgatott. Később is előfordult, hogy ő meg a társa éjjelente felkeltettek, és a kötelező kérdések után több ízben követelték, hogy házőrző kuvaszunkat, Bundit pusztítsuk el. De nemcsak a kuvasz volt a begyében. Nemegyszer mondta nekem: Akkor akasztatom fel, amikor akarom! Néha komolyan is gondolhatta, mert az egyik éjjel két szomszéd férfit is hosszasan pofozott, arra próbálva rávenni őket, hogy tanúsítsák: egy gépfegyvert dobtam a kútba. Becsületükre váljék, nem hajlottak a hamis tanúzásra.

Tüzelőnk nem volt, s ekkor ismét mintha csoda történt volna: a faluban az egyik szívtelennek ismert, nyers modorú gazda meghívott és azt mondta: van a községi erdőben – szinte hozzáférhetetlen helyen – némi fája, nekem adja, ha kivágom és lehozom a szakadékon át, a meredek lejtőn, az erdő szélére. Délután, amikor megérkezett, ugyancsak elámult, hogy az idegen „úr” mennyi fát, gallyat hozott le: alig fért fel a szekérre.

Napszámba jártam, feleségem a ház körül dolgozott, a gyerekek a szünidő utolsó napjait élvezték. Lassan kitanultam a falusi munkát: lovat hajtottam, tehenet gondoztam, szénát gyűjtöttem, boglyát rakni és kocsira feltenni is megtanultam. A napszám reggeli, ebéd és valami termény, élelem volt. Pénzt nem szívesen adtak a gazdák, ha mégis, akkor akár húsz forintot is. Otthon leggyakoribb meleg étkünk a krumplipaprikás és a rakott krumpli volt. Ha nem akadt munkám és fogytán volt az élelem, szilvát ettünk. Pénzt csak sóra, nagy ritkán cukorra és petróleumra adtunk ki. Villany nem volt, spórolni kellett a petróleummal, de egyébként is esténként korán feküdtünk.

Az egyik nap a kisbíró kidobolta, hogy munkára lehet jelentkezni az erdőgazdasághoz. A fizetés nem volt sok, de betegség esetén orvosi ellátás, gyógyszer, táppénz járt és tűzifát is adtak. Később a legnagyobb hidegben is ki kellett mennünk az erdőre, hogy meglegyen a tizennyolc m