Mehes Gyorgy Tatarok a Tengeren

Méhes György

TATÁROKA TENGEREN

ION CREANGĂ KÖNYVKIADÓ BUKARESTA rajzok és a borító ifj. CSEH GUSZTÁV munkája

ELSŐ FEJEZET

UJJÉ, NYARALNI NAGYSZERŰ!

– El van intézve! – jelentette ki biztató mosollyal Vilmos atya. – A nyaralást én fogom megszervezni.

Ebből rögtön tudtuk, hogy most rémes dolgok következnek. Ha ugyanis Vilmos atya kijelenti, hogy „El van intézve!", az azt jelenti, hogy egyáltalán nincs elintézve, sőt nem is lesz, vagy ha igen, akkor csak valamikor a messzi-messzi ködös távolban és semmi esetre sem úgy, ahogy azt józanésszel elgondolná az ember, hanem valahogy egészen másként, meglepő bakugrással, olyan fantasztikusan, mint egy repülő csészealj. De persze mindez lehet fordítva is. Mert megesett már, hogy Vilmos atya kijelentette. „El van intézve!", mire mi tudomásul vettük, hogy nincs elintézve, és másnapra Vilmos atya elintézte gyorsan, hibátlanul azt a valamit, és csodálkozott azon, hogy mi csodálkozunk.

Azt hiszem, már ennyiből is látják, hogy Vilmos atya a meglepetések embere. Tetteit éppen úgy nem lehet kiszámítani, mint válogatott labdarúgó-csapatunk eredményeit – hogy költői kifejezéssel éljek –, ámbár Vilmos atya aligha hasonlítható focicsapathoz, legfeljebb annyiban, hogy időnként ő is ofszájdba kerül, amikor fiacskája, a jó kis Vili, akihez fogható elvetemült gazfickó legfeljebb egy-kettő nyüzsög a föld hátán (ezek közül az egyik én vagyok), valami egészen kivételesen nagyszabású gaztettet követ el.

Szóval Vilmos atya csodálatos ember. Ez attól van, hogy rendkívül élénk a képzelete. Ha ő valamit

elgondolt magában, akkor azt képzeli, hogy az tulajdonképpen meg is valósuk.

Ő ugyanis a jellegzetes alapkő-lerakó fajtájához tartozik. Vagyis imád alapítani, lerakja az alapkövet, aztán a többit mireánk, köznapi emberekre bízza, míg ő továbbáll egy házzal, és újabb alapításoknak gyürkőzik neki.

Ebből aztán remek dolgok sülnek ki. így alapított nemrégiben gombatelepet a mi pincénkben. Az apu költségére lehordatott annyi trágyát a pincébe, hogy a büdösséget tulajdonképpen máig sem sikerült kiszellőztetni. Aztán megvásárolt – ugyancsak az apu költségére – másfél tucat gombatenyésztési szakkönyvet, és minden este felolvasott nekünk belőle, úgy hogy éjszaka légyölő galócának álmodtuk magunkat, és piros pettyes kalapunkat emelgetve köszöngettünk a dongóknak meg döglegyeknek.

Ez persze csak a kezdet volt. A trágya elteregetése után, amit kettőnknek kellett elvégeznünk apuval, és igazán rémes volt, nemcsak azért, mert a trágya büdös, hanem azért, mert utána mindig fürödni kellett, szóval a trágyázás után Vilmos atya körbetelefonálta az összes ismerőseinket, és megkérdezte, hogy mennyi csiperkegombára tartanak igényt. Aztán táblázatba foglalta az igényeket, a dátumot, a mennyiséget, mind különböző színű tintával jegyezve be a táblázatba. Gyönyörűséges munka volt.

Aztán… aztán bekövetkezett az a bizonyos pillanat, amikor Vilmos atya úgy érezte, hogy ő most már éppen eleget tett gombatenyészetünk érdekében. Tehát eltűnt, felszívódott, megsemmisült. Azelőtt naponta hatszor is beállított apuhoz. Villogó szemüveggel és lelkesen pöfékelve a pipájából felolvasott egy cikket arról, hogy a

gomba a világ legtáplálóbb eledele. Most már egy hete nem láttuk. Mint utólag kiderült, visszavonult a padlásán lévő iroda-műhely-laboratóriumába, és nekilátott egy jelzésrendszer kidolgozásának, melynek segítségével érintkezésbe léphetünk más csillagvilágok lakóival, feltéve, ha vannak ilyenek, és feltéve, ha sikerül elég erős rádiókészüléket szerkeszteni.

Most ez a probléma izgatta Vilmos atyát. Visszavonult tehát rejtekhelyére, hogy senki se zavarja a feltalálásban. Mi ez alatt vártunk. Vártuk Vilmos atyát, és méginkább vártuk, mikor dugják elő selymes, hófehér kalapocskájukat az első csiperkegombák a Vilmos atya által költőien televénynek elkeresztelt trágyadombból.

Nem dugták, csak a büdösség vált egyre szúrósabbá. A szomszédok először nekünk panaszkodtak, aztán a milíciának, végül cikket írtak ellenünk az újságban. A cikk megjelenésének napján összeverődtek kapunk előtt, és az újságot rázva durva szavakat kiabáltak ablakaink felé. Egy néni azt visította, hogy apu biztosan kiirtotta a családját, és a pincében rejtette el a hullákat. A hangulat egyre fenyegetőbbé vált. Ekkor apu gyorsan kiállított bennünket az erkélyre, engem, vagyis öcsit, Krisztinkát meg anyut.

Ha azt gondolják, hogy ettől lecsillapodtak a szomszédok, akkor nagyon rosszul tetszik ismerni az embereket. Családunk megjelenése, ha lehetséges még jobban felháborította az utca népét. Egyesek már tömeggyilkosságot emlegettek, és talán be is törik a ház kapuját, ha apu ki nem áll az ablakba, és nem tart szónoklatot a tömegnek egy-egy kiló első osztályú csiperkét ígérve minden családnak.

– Mikor? – kérdezték.

– Amint kikel a gomba.– De én utálom a gombát – jelentette ki Marinkai

bácsi, a nyugdíjas trafikos.– Akkor ön füstölt kolbászt kap.– Rendben.Ezek után a felháborodott tömeg

gombarecepteket tárgyalva szétoszlott. Anyu elmélázott.

– Majd ha kikel a gomba… – idézte az apu szavait, és reá nézett. – De vajon kikel-e?

– Miért ne kelne ki?– Tulajdonképpen mennyi spórát vetettetek el?Apu eltakarta a homlokát, mint akinek valami

fényesség kezd forogva, pörögve szikrázni a szeme előtt. Elszédülve reám támaszkodott, aztán kinyögte:

– Úgy áll a helyzet, hogy a spóra-üggyel Vilmos atya foglalkozott.

– Vilmos atya? – kérdezte metsző hangon anyu. – Akkor már értem.

Természetesen, mint mindig, ezúttal is anyunak volt igaza. Vilmos atya valóban csodálatosan megszervezte a gombatenyésztést, mindenről gondoskodott, csak éppen a gombaspórákat felejtette beszerezni.

– Én? – pislantott reánk szemüvege mögül, mikor betörtünk padlásrejtekébe. – Hát mindent én csináljak? Igazán gondoskodhattatok volna a spórákról. Persze azt várjátok, hogy mindent én végezzek.

Eddig tartott a szemrehányás, de csak eddig és nem/tovább. Mert máris felvillant Vilmos atya zseniális szemüvege, és ő kimondta a varázsszót:

– El van intézve! Holnap beszerzem a spórát. Különleges indiai sivagombát fogunk termeszteni.

Azért hívják sivagombának, mert állítólag istenekhez méltó eledel.

Így szólt Vilmos atya, de az indiai gombatenyészetből semmi sem lett, mert a néptanács három körbélyegzővel és két olvashatatlan aláírással azt a néptanácsot adta nekünk, hogy huszonnégy órán belül pucoljuk el a trágyát a pincéből, mert ellenkező esetben… A többit már nem is olvastuk el.

A kipucolás meg is történt. Én lapátoltam, apu hordta. (Vilmos atya természetesen nem jelent meg.) Mikor este fél tizenkettőkor felvánszorogtunk a lépcsőn, apu meg én, szent esküvéssel megfogadtuk egymásnak, hogy soha többé, amíg élünk, Vilmos atya semmiféle vállalkozásába nem társulunk be.

Azt hiszem most már érthető, hogy valamennyien elsápadtunk, mikor Vilmos atya a tőle megszokott lendülettel kijelentette, hogy a nyaralásunk ügyét ő veszi a kezébe. Hogy ez nem lesz közönséges, mindennapi nyaralás, azt tudhatta az is, aki nem született prófétának.

Márpedig apunak nincsen próféta külseje. Nem visel hosszú szakállt, és nem szokott dörgő hangon jövendölni. Most sem mennydörgött, csak megcsóválta a fejét.

– Vilmos atya, Vilmos atya… ne siesd el a dolgot. Előbb megtanácskozzuk anyuval is.

Úgy is lett. Megkezdődött a hosszú távú tanácskozás.

MÁSODIK FEJEZET

ANYU ELTÚLOZZA A DOLGOT

Anyu és apu folyton eltúlozzák a dolgokat. Most Is valósággal kétségbe vannak esve. Látom rajtuk. Künn ülnek a konyhában; mindig ott beszélik meg a bizalmas dolgaikat. Anyu mosogat vagy főz, apu törölget vagy krumplit pucol. Valahányszor kimegyek a konyhába egy pohár vízért, ízeskenyérért (mert ugye tanulás közben időnként tankolni kell), rögtön elhallgatnak. Szóval megint rólam beszélnek. Azt is tudom, hogy mit. Szervezik a Vilmos atya-féle nyaralást.

Mert az én szüleim olyan szülők, akik imádnak szervezni és tervezni.

Állandóan óriási terveik vannak. Autóra szeretnének Z gyűjteni, meg házat akarnak építeni, és erről rengeteget tanácskoznak. És tárgyalnak, és mérlegelnek, és leveleznek, és telefonálnak ide meg oda, és tanácsot kérnek mindenféle szakértőktől és ismerősöktől, akik viszont őtőlük kérnek tanácsokat ugyanilyen ügyekben. Azt hiszem ezen valamennyien nagyon jól elszórakoznak. Mert igazi jó mulatság, ha az ember tanácsot adhat, közben ugyanis sokkal okosabbnak érezheti magát másoknál.

Mi is így vagyunk az icipici Istvánnal, aki alig kétméteres, és úgy emelkedik az osztály fölé, mint egy kútágas vagy egy világítótorony. Mi is megkérdezünk egymástól mindent.

– Te, elcseréljem ezt a gombfoci-csatárt?

– Mire?– Parittyára.István azt mondja, ne cseréljem el, mert a

parittyából legtöbbször nyakleves lesz. Az ember ugyanis nem tud uralkodni vadászszenvedélyén: meglát az ágon egy verebet, és úgy érzi, hogy azt neki azonnal le kell parittyáznia. Meg is célozza… és egészen világosan látja, hogyha így tartja a parittyát. .. így… egy kicsit ferdén, akkor a kavics nyakon lövi a csurit és aztán…

…és aztán nem lövi nyakon a csurit, mert az meggondolja magát, és elröpül. Ebben neki igaza is van, a verebek ugyanis nem nagyon szeretik, ha nyakon passzintják őket. Ennek aztán az lesz a következménye, hogy a lövedék egyenesen az ablak közepébe repül. Bezzeg azt pontosan eltalálja, mert az ablak nem repülhet el, mint az a piszok csűri és…

… és a következményeket nem nehéz kitalálni. Ha saját ablakunkat találom el, akkor két eset lehetséges: vagy otthon vannak anyuék, vagy nincsenek. Ha otthon vannak, akkor megint két eset lehetséges: vagy anyu jön ki, vagy apu. Ha anyu jön ki, akkor megint csak két eset lehetséges: vagy elszomorodik anyu, és elkezd hangosan búsulni, amiért olyan elvetemült fiacskája van neki, aki bántani akarja a szegény ártatlan verebeket. (Ilyenkor hiába magyarázom neki, hogy a verebek ártalmas állatok, mert anyu minden állatot szeret. Azt hiszem még a tigriseket és a gilisztákat is, amiben pedig nincsen neki igaza.) Ekkor anyu olyan szomorú lesz, hogy én is elszomorodom, amit nem szeretek, mert anyuval együtt én is elkezdek könnyezni szegény ártatlan csűri halálán (pedig a csűri meg sem halt, hanem elrepült a piszok). Vagy

nincs anyu szomorú hangulatban, de akkor sajnos szigorú hangulatban van, és azt mondja nekem:

– Öcsi, úgy viselkedsz, mint egy kannibál. Egy hétig nem nézheted a televíziót. (Ami igazán rémes, mert a héten két meccset közvetítenek.) Ha viszont apu jön ki a parittyázásra, akkor megint csak két eset lehetséges: ha mérges, akkor lehúz egyet nekem, hogy úgy érzem magam, mintha én volnék Cassius Clay nyugalmazott ökölvívó-világbajnok edzőpartnere, ami ugye elég rossz érzés lehet.

Ha viszont nem mérges, akkor én dühösködöm, mert ilyenkor borzasztó udvarias hangon azt mondja:

– Ó, kedves öcsém, öcsi, gyere, beszéljük meg a problémát.

Ezt utálom én a legjobban. Ezeket a megbeszéléseket, amikor apu ilyen borzasztó udvarias. Mert ilyenkor ő tulajdonképpen csúfolkodik velem, mivel úgy viselkedik, mintha felnőtt volnék. Azt mondja például:

– Hát igen, igen… kedves öcsém, öcsi, én igazán megértem, hogy te szeretsz parittyázni. Ezt én megértem – mert én egy jóságos atya vagyok –, hogy neked legfőbb szenvedélyed az ablakok parittyázása. Nincs is kifogásom ellene. Más ember meccsre jár, vagy moziba, gombfocizik, sakkozik, kirándul, te az ablakokat szereted beverni. Kinek-kinek a gusztusa szerint. Rendben van, kedves jó fiam, de azt is be kell látnod, hogy én nem költhetem a jövedelmemet meg az anyu fizetését arra, hogy te eleget tehess ablakbeverő szenvedélyednek.

Az a rémes, hogy közben olyan jóindulattal néz rám, mint egy díjnyertes fejőstehénre. És az ember ugye mit szólhat erre a rettenetesen jóságos dörgedelmére.

– Azt hiszem te is belátod ezt, szeretett egyetlen magzatom…

Rémes, hogy apu ilyenkor milyen ünnepélyes megszólításokat talál ki. Máskor egyszerűen öcsi vagyok neki és kész. De ilyenkor megvannak az összes színárnyalatok. Vagyis pontosan le tudom mérni, milyen felindult, mennyire dühös reám. Ha azt mondja: „Édes öcsém, öcsi," akkor ez még félig tréfa. Lehet, hogy megúszom egy barackkal a fejem búbján. Ha azt mondja: „Tisztelt egyetlen fiam" – akkor már igazán mérges. Ha viszont ünnepélyes hangon szeretett magzatának szólít, akkor tudom, hogy ki fog nyírni. Azt mondja:

– Belátod ugyebár, szeretett egyetlen magzatom?

Holott nem is vagyok neki egyetlen, mert itt van Krisztinka is, de azzal bezzeg sohasem kötődik, az a mintagyerek, mert leány, és a leányokat örökké kímélni szokták, elég igazságtalanul egyébként.

Szóval, amikor elkezdi a magzattal, akkor tudom: most jön a nagy letolás. Jön is. Azt mondja olyan borzalmasan szelíden, hogy az ember ugrálni meg üvölteni szeretne idegességében (dehát persze nem lehet, egyrészt mert sajnos igaza van, másrészt meg… de minek magyarázzam?):

– Belátod?– Belátom – felelem neki lesütött szemmel és

nagyon jámboran, bár egyelőre fogalmam sincs, mit kellene belátnom.

Nem baj, apu mindjárt megmagyarázza:– Szóval belátod, hogy ablaktörési költségeidet

neked magadnak kell vállalnod. Te törted be, te fizeted. Azt hiszem ez így igazságos.

Nem felelek semmit. Persze, hogy ez az igazság. Sajnos. Nem lehet rá semmit mondani. Visszatartják a zsebpénzemet, és kezdődik a

nyomor, az ember még egy rágógumit se vehet. Ugyanazt a vacakot kell rágni, amit már háromszor ragasztott az ember a fülcimpája mögé, és már egyáltalán semmiféle íze sincs, még fülcimpa-íze sem.

Moziba is csak akkor mehetek, ha anyu megkönyörül rajtam. Szerencsére anyu folyton megkönyörül, mert ő nemcsak a csurikat meg a tigriseket szereti, hanem engem is. De apu nem, ő levonja a zsebpénzemből az ablaküveg árát.

Így aztán nem is kérek senkitől tanácsot, még az icipici Istvántól sem, hogy elcseréljem-e gombfoci-középcsatáromat egy összkomfortos parittyára. Mert a parittyából csak baj lehet, mivel beveri az ablakokat, viszont a gombfoci-csatár legfeljebb nem lövi be a gólt. (Megesik ez a valóságos focicsatárokkal is.)

Én tehát nem kérek tanácsot többé senkitől. Maradok a gombfocinál. Viszont apu meg anyu, ők most is mérlegelnek és tanácskoznak, hogy mi legyen velem a nyáron. Táborba küldjenek, hogy megismerjem az erdei életet, vagy falura, hogy megismerjem a falusi életet. Holott én fürödni szeretnék meg focizni és halászni, és semmit sem akarok megismerni, mert az nekem éppen elég, hogy egész tanév alatt folyton meg kell ismerni mindenféle dolgokat: matematikát, állattant, német nyelvtant, úgyhogy az embernek akkora lesz a feje, mint egy hallal teli vödör, amiben csak úgy fickándoznak a halak, vagyis a gondolatok, csak éppen megfogni nehéz őket.

Különben is: nekem ne tervezzenek. Én nem akarok semmit előre látni. Én nem akarom tudni, hol leszek a jövő hét szerdáján, délután félhatkor és három hét múlva reggel nyolc óra negyvenháromkor. Én nem akarok semmiféle

beosztást a vakáció alatt. Elég a tanévben, amikor van az az órarend, és tudja az ember, hogy holnap zúgatni fognak fizikából, és egészen biztosan nem jön be reggel az iskola igazgatója ezzel a hírrel: „No gyerekek… ugye nem találjátok ki?… Képzeljétek, ma egész nap csak tornaóra lesz és három nagy szünet." Nem, az iskolaévben minden pontosan tervszerűsítve van. Legalább most vakációban akarok úgy élni, mint a vademberek. (Ezért szeretjük mi Vilmos atyát, mert őnála tényleg soha semmit sem lehet kiszámítani.)

Szóval anyuék szívósan tervezik a nyaralásomat, amikor ötszörös szaggatott csengetés hallatszik. Erre megélénkül a ház, mindenki felugrik és kiszalad és beszalad és nevet és kiabál és intézkedik. Kávét főznek, és sört hűtenek, csupa mozgás az egész ház, ugyanis megérkezett Vilmos atya.

Ha nem azzal kezdtem volna, hogy elmesélem Vilmos atya gomba-históriáját, akkor most el kellene magyaráznom, hogy kicsoda az a Vilmos atya. így csak azt mondom róla, hogy Vilmos atya az Vilmos atya, és egészen biztosan 8 volna a legzseniálisabb ember egész Kolozsváron, ha nem élne itt a csodálatos Quintusz bácsi, akiről lehet, hogy majd később fogok beszélni.

Vilmos atya apu legjobb barátja, mérnök, s mindenhez ért. Apu azzal szokta bosszantani:

– Te, Vilmos atya, olyan ember vagy, aki nem mindent tud, hanem mindent jobban tud.

Ebben van is némi igazság. Mert ha valaki azt találja mondani, hogy ez vagy az a csillagkép hetvennyolcmilliárd-ötszázhetvennégymillió-kettőszázötvenegyezer-harminc fényévre van a Földtől, akkor Vilmos atya egészen biztosan kiigazítja az illetőt:

– …Kettőszázötvenegyezer-harminchárom fényévre, hogy egészen pontosak legyünk. (Aki nem hiszi, számolja utána centiméterrel.)

Közben Vilmos atya olyan tudományos arcot vág, hogy az illetőnek még akkor is inába száll a bátorsága és egy mukkot sem szól, ha történetesen éppen csillagász.

De az állatidomításhoz éppen úgy ért Vilmos atya, mint a geofizikához és mindenféle egyéb tudományokhoz. Egy logarlécet tart a felső zsebében. Azt szokta csattogtatni, amikor ideges, mert a fia, a jó kis Vilike éppen megint valami olyasmit követett el, amit Vilmos atya helytelenít.

Meg kell mondanom őszintén, elég gyakran csattogtatja a logarlécet, mert Vilikével, a jó kis Vilikével folyton történik valami rémes – főleg amikor nem alszik. De néha akkor is történik, amikor alszik. A múltkor úgy belecsavarodott a takarójába, hogy majdnem megfojtotta saját magát. (Azt álmodta, hogy egy sárkánnyal verekszik.)

Vilmos atya rendszerint így jellemzi a jó kis Vilikét:

– Ha nem volna Vilike, akkor öcsi, te lennél Kolozsvár legelvetemültebb csirkefogója. De így sajnos lemaradtál.

Persze ez sérti apu atyai büszkeségét, és nyomban kijelenti: a jó kis Vilike meg sem közelít engem elvetemültségben.

Ezen aztán egész vasárnap délután elvitáznak, mialatt mi Vilikével csöndesen gombfocizunk, vagy kevésbé csöndesen pingpongozunk, mert ugye a pingpongnál muszáj üvölteni és ugrálni, ha az ellenfél a levegőt találja el.

Apuék is pingpongoznak mivelünk.Azt mondja Vilmos atya:

– Nem Vilike a rosszabb? Hát amikor robinsonosdit játszott a padláson, tüzet gyújtott, úgyhogy majdnem leégett a ház, kivonultak a tűzoltók, és fizettem érte…

Sóhajt és legyint.Pedig az az eset nem is volt olyan borzasztó.

Igaz, hogy Vilike egyszer, amikor éppen összevesztünk, beállt Robinsonnak, és a padláson rendezte be az elhagyatott szigetet (és közben mind megette a létrára fölakasztott száraz kolbászt). De amikor tüzet gyújtott, először letett a padlóra egy nagy bádoglábost, és abban gyújtott tüzet. Csak a füst volt sok egy kicsit, és arra jöttek ki a tűzoltók. Nem is lett senki másnak baja csak Vilikének, mert ő füstmérgezést kapott, öt napig hányt, meg fájt a feje, és még ki is kapott. Azóta sem szabad neki fölmenni a padlásra, mert az anyukája szerint Vilike egy közveszélyes bűnöző. Ez ugyan túlzás, mert inkább önveszélyes, hiszen 8 kapott füstmérgezést és nem más. De az anyukák ilyenek, mindig eltúlozzák a dolgokat.

Hát igen… – apu legörbíti a szája szélét, úgy gondolkozik, hogy melyik rémtettemet hozza fel. Aztán fölcsillan a szeme.

– Hát amikor öcsi kifestette magát cipőpasztával, törülközőből turbánt kötött a fejére, Krisztinka pizsamájából bugyogót csinált, és kiment a főtérre sétálni, mivel ő állítólag maláj királyfi.

Ez igaz, de csak félig. Mert apu is folyton eltúlozza a dolgokat. Én ugyanis nem maláj királyfi voltam, hanem maláj kalózvezér. Mi ugyanis akkor kalózosdit játszottunk az udvaron. A jóemberek hajóján ott volt a kétméteres icipici Istvánka, a mindig mosolygó Mihállyal. Mi voltunk a kalózok a jó kis Vilikével. De Vilike csak olyan vacak kalóz volt. Félszemű meg féllábú és folyton köpködött. Én

azonban igazi maláj kalóz voltam, és egy fakardot tartottam a fogam között. Ez ugyan elég kellemetlen volt, mert nem lehetett tőle beszélni, de muszáj volt a kardot a fogam közt tartani, mert így szokták a kalózok. Nagyon büszke kalóz voltam, Vilike azonban megint csak köpködni kezdett, és azt mondta:

– Miféle kalóz vagy te? Legfeljebb a kalóz majma.

Azután ugrálni kezdett, és mindenféle pofákat vágott, és folyton visítozta, hogy olyan vagyok, mint egy majom.

Ettől én dühös lettem, és azt mondtam Vilikének:– Te… te dinnyefejű! Én majom neked? Vedd

tudomásul, hogy valódi maláji kalóz vagyok! És ha most nemcsak játszanánk, hanem igazándiból kalózok volnánk, akkor máris elvágnám a torkodat ezért a sértésért.

Mire Vilike vigyorgott, és azt mondta, hogy egyáltalán nem látszom sem kalóznak, sem malájnak, hanem pizsamás orangutánnak. Mire én irtó dühbe jöttem, és azt feleltem Vilikének:

– Ide hallgass, te muskátlifejű! (Nem tudom miért, de mindig borzasztó mérges lesz, ha muskátlifejűnek nevezem. Pedig a muskátli egy szép virág. Csak ugye őneki erről az jut az eszébe, biztosan azt akarom mondani, hogy neki cserépből van a feje, olyan buta. Pedig én ezt sose mondtam neki. Csak ő gondolta így.)

Egészen piros lett, mintha tényleg muskátliból lenne a feje, és azt kiáltotta:

– Jó, fogadjunk!– Fogadjunk! Ha végigmegyek az utcán, így

ahogy fel vagyok öltözve, és orangután-majomnak néznek, akkor én fizetek neked tíz fagyit. De ha maláj kalóznak vélnek, akkor te fizetsz.

Vilike bután vigyorgott, és azt mondta:– Kikötöm, hogy a fagyi fele csokoládé legyen.Mondtam neki:– Jó, én tényleg szeretem a csokoládéfagyit.így elvitáztunk egy darabig. Közben

cipőpasztával újra bekentem a kezemet és az arcomat, hogy egészen maláj színű legyek, és újrakötöttem a fejemen a törülközőt. A szandálom orrára ráerősítettem anyu fülbevalóját, hogy csillogjon-villogjon mint egy valódi gyémánt. (Pedig nem is volt gyémánt, mégis kikaptam érte, mikor a bal szandálomról elveszett a fülbevaló. Ebből azt a tanulságot lehet levonni, hogy a fülbevalót leghelyesebb fülben viselni.)

Aztán elindultam sétálni. Persze a fakardot kivettem a fogam közül, mert most már nem kalóz voltam, hanem herceg. És a többi gyerek, az icipici István, aki majdnem kétméteres, a mindig mosolygó Mihály (most azonban nem mosolygott, hanem röhögött – csak azt nem tudom kicsodán: Vilikén vagy rajtam), meg persze a jó kis Vilike, mögöttem ballagtak tíz méterre, hogy ellenőrizzék: majom leszek vagy herceg.

Szóval kisétáltam az utcára, és karba fontam a kezem, ahogy a moziban láttam, és elindultam . ..

Az emberek nem szóltak semmit, csak néztek, mintha repülő csészealjból szálltam volna ki. Végül valaki megkérdezte tőlem:

– Melyik cirkusz érkezett a városba?– Zulemma ürübejbej akbár el ibn – és menteni

büszkén tovább, de kacsintottam Vilikének, mert ugye egy majomtól nem kérdeztek volna ilyesmit, beszélő majom ugyanis egyetlenegy van a világon, és azt Vilikének hívják.

Egész biztos meg is nyerem a fogadást, de sajnos nagyon meleg volt aznap délelőtt, és a

napsütéstől meg ugye az izgalomtól, hogy legyőzöm Vilikét, elkezdtem verejtékezni. A verejték végigcsorgott az arcomon, de nem mertem letörölni, mert akkor lejött volna a cipőpaszta is. Sajnos így is lejött és végigfolyt a díszruhámon, vagyis a Krisztinka pizsamáján.

Ekkor a sarokra értünk, és bekövetkezett a baj. Bizonyisten, jobbra akartam kanyarodni, mert már igen sok ember fordult utánam, és egyesek nevettek, mások meg a fejüket csóválták. Szóval mondom, jobbra akartam fordulni, de sajnos az utolsó pillanatban mégis balra fordultam, és ebből lett a baj. Alighogy befordultam balra, szembe jött az oszi.

Az oszi ugye az osztályfőnökünk. Rögtön felfigyelt, mert ő olyan, hogy mindig mindenre felfigyel. Főleg arra, ami az osztályban történik meg velünk, a tanítványaival. Az őszit elsőnek persze az icipici István látta meg, aki úgy kimagaslott Vilikéék közül, mint egy víztorony. Sajnos az oszinak olyan a szeme, mint a vércsének, és folyton úgy néz, mintha nagyítóüvegen át vizsgálna bennünket. Csak egy pillantást vetett Vilikéékre, aztán rámnézett. De ez nem amolyan közönséges oszi-tekintet volt, hanem egészen különleges. Éppen olyan, mint amikor az osztályban hátratett kézzel megáll a katedrán, és végignéz az osztályon, majd megkérdezi:

– Ki nem készült mára? – aztán rögtön kiszúrja azt, akinek tegnap fontosabb dolga volt a tanulásnál.

Nahát, most éppen úgy nézett reám, és én rögtön éreztem, hogy a pizsama reszketni kezd a lábszáramon. Az oszi máris hátratette a kezét, és megkérdezte:

– Mi az, öcsi, bolondot csinálsz magadból?

Én akkor szerettem volna megmagyarázni neki, hogy… de nem lehetett, mert az oszi úgy nézett reám, hogy még dadogni sem tudtam, csak álltam, és tényleg borzasztóan szégyelltem magam, és a legszívesebben azonnal kifizettem volna a tíz csokifagyit a jó kis Vilikének, csak ne kelljen itt állnom az oszi előtt.

De sajnos nem lehetett. Az oszi úgy nézett rám, mintha nem öcsi volnék, hanem tényleg orangután, vagy még annál is rosszabb, és ez nagyon meglepné őt, mert eddig egészen másfélének képzelt engem. Még azt is éreztem – legalábbis akkor –, hogy ez fáj neki, mármint az oszinak, hogy én így kiöltöztem maskarának… Ez volt az egészből a legrosszabb.

Megfordultam, szétlökdöstem a fiúkat, gyorsan letöröltem a pizsama ujjával a cipőkenőcsöt az arcomról, és futottam haza. Mire a fiúk is hazaértek, én már megmosdottam, és beismertem anyunak, hogy milyen hülyeséget csináltam, és összepiszkoltam a pizsamát. Ebből Kriszti rémes cirkuszt rendezett, pedig ki lehetett mosni azt a pizsamát, már alig lehet rajta érezni a suvick-szagot.

Soha többé nem beszéltünk maláj kalózokról és orangutánokról, és Vilike soha nem kérte a csokoládéfagylaltot, de én se. Soha többé nem beszéltünk erről az ügyről. Még az oszi se, pedig úgy gondoltuk, hogy másnap az osztályfőnöki órán lesz nagy lelki fröccs. De nem lett. Most utólag azt mondom, sajnos. Mert sokkal rosszabb, hogy azóta az oszinak, amikor reám néz – és elég gyakran néz reám –, mindig valami csodálkozásféle bujkál a tekintetében. Meg szomorúság és csalódás. Persze lehet, hogy én csak képzelődöm. De ennyi is elég ahhoz, hogy rögtön orangutánnak érezzem magam.

Szóval ilyen dolgok történnek velünk, a jó kis Vilikével és velem. De ez csak azért van így, mert örökké vetélkedünk, hogy melyikünk tudja letromfolni a másikat, és ebből mindig bajok származnak.

De hogy visszatérjek Vilmos atyára, ő mérnök, de csak úgy mellékesen, mert folyton egyebekkel foglalkozik, nyulat tenyészt, meg titkosírásokat dolgoz ki, amivel üzenni lehetne a Holdra, ha ott élnének emberek. Van neki mindenféle találmánya, és általában csodálatos ember. Ez a gombatenyésztő Vilmos atya állított be hozzánk. Megitta a kávéját, és rágyújtott a pipájára. (Mindig nálunk pipázik, mert odahaza Pindur néni nem engedi. Pindur néni szerint a pipa nagyon büdös. És ha már egy háznál a házinyulak büdösek, minek oda még pipa is.) Hátradőlt a székén, aztán így szólt:

– El van intézve. A nyáron megyek a fiúkkal a tengerre.

– Megőrültél? Ezekkel a fiúkkal?– Ezekkel bizony.– Tudod, mire vállalkozol? Persze hogy tudod. A

jó kis Vilike, a bősz öcsi (nem tudom mért nevezett bősznek, mikor ón tulajdonképpen nagyon szelíd vagyok), az icipici István, aki majdnem kétméteres meg a mindig mosolygó Mihály – őreájuk gondoltál?

– Pontosan.– Akkor mégsem tudod, hogy mire vállalkozol.

Vigyél magaddal négy vérszomjas párducot, négy orangutánt (megint orangután!), egy javítóintézet legelvetemültebb növendékeit, mindez rózsavíz és idill ehhez a négy mákvirághoz képest.

Hiába, apu folyton eltúlozza a dolgokat.

– Külön-külön még csak el lehet viselni őket, de együtt.. .? Nem! Te tényleg nem tudod, mire vállalkozol.

Vilmos atya csak pöffentett egyet a pipájából.– Azt bízd reám.– Nézd, én nem akarok jósolni – folytatta a

prófétálást apu. – De megmondom előre, hogy ki fogják pusztítani azt a gyönyörű tengerpartot. Az üdülőkből pánikszerűen elmenekülnek a vendégek, a táncdalénekesek ajkán megfagynak a fals hangok, és egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy rémtetteik nyomán nem omlik-e össze valamelyik tengerparti szálloda.

Vilmos atya ismét pöffentett egyet.– Istenien fogunk szórakozni.– Az biztos. De gondolj arra, hogy a tengerparti

üdülőknek nincs olyan erős idegzetük, mint neked. Ők nincsenek hozzászokva öcsihez meg Vilikéhez. Mi is – gondold meg – hosszú évek gyakorlatából, hogy úgy mondjam apránként edződtünk hozzá, hogy elviseljük okét. Képzeld el, ha mindez egyszerre zúdul reá a tengerpartra.

– Nem lesz semmi baj.– Tatárok a tengeren… – sóhajtott apu.Mi Vilikével a szomszéd szobában felüvöltöttünk,

mert most már tudtuk, hogy eldőlt, megyünk a tengerre. Az idén csodálatos nyaralásunk lesz Vilmos atya társaságában.

HARMADIK FEJEZET

ANYU FOLYTON AGGÓDIK

De azért még nem dőlt el egészen. Igaz ugyan, hogy Vilmos atya kijelentette, hogy „el van intézve!", de ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy tényleg el lett volna intézve. Sőt. A neheze még csak ezután következett.

Ugyanis anyu kezdett aggódni. Mármint értem. Persze, ezt ő nem most kezdte, anyu a születésem óta állandóan aggódik miattam. Ezt én már megbeszéltem az icipici Istvánnal (aki majdnem kétméteres) meg Mihállyal is. Érdekes, de értük is folyton aggódnak otthon. Pedig ugye, aki már tizenkét éves, mint én, aki nemsokára, alig tíz hónap múlva elérem az egytucat évemet, az már éppen elég felnőtt ahhoz, hogy vigyázni tudjon magára.

– Hogyne… – mondja anyu – azért másztál ki a háztetőre, és nem tudtál lejönni. Azért ugye, mert már felnőtt vagy, és vigyázol magadra.

Nem valami szép dolog anyutól, hogy folyton felhozza a háztető-ügyet. Akkoriban még sokkal kisebb voltam, éppen csak betöltöttem a tizenegyet, hiszen két hónappal ezelőtt történt, tehát réges-régen. A mostani eszemet nem lehet összehasonlítani az akkorival.

Az úgy volt, hogy titkos megfigyelőállást akartunk kiépíteni a repülő csészealjak ügyében. Gyuluka ugyanis (Gyuluka az egyik osztálytársam, és arról világhíres, hogy eddig még csak egyetlenegyszer mondott igazat, de akkor is kiderült, hogy nagy láza van és félrebeszél) szóval ez a Gyuluka azt mondta,

hogy látott repülő csészealjakat. Ő hallgatta a zsebrádióján (nincs is neki zsebrádiója).

Mi persze egy szavát se hittük el Gyulukának, de azért körbe álltuk zsebre dugott kézzel. Zsebre dugtuk a kezünket, nehogy idegességünkben lehúzzunk neki egy pofot az ocsmány hazugságáért.

– Na és mi volt abban a titkos üzenetben? – kérdeztük.

Gyuluka titokzatosan lehunyta azt a nagy bölömbikaszemét:

– Nem mondhatom meg.– Nekünk, az osztálytársaidnak se?– Még nektek se.De aztán megtört, amikor az icipici István azzal a

sütőteknő nagyságú kezével megszorongatta egy picikét a nyakát. Gyuluka nyekkent néhányat, majd bevallotta:

– Azt üzenték, hogy holnap visszatérnek, és újból üzenni fognak.

Icipici István, aki majdnem kétméteres és az osztály kosárlabdabajnoka, eleresztette Gyulukát. Gyuluka elszaladt, és messziről mindenfélét kiabált. Mi azonban nem törődtünk vele. Ki törődik azzal, amit Gyuluka mond, hiszen minden szava hazugság. Ha ő azt mondja, hogy üzenni fognak a repülő csészealjak, akkor az ember egészen biztosra veheti, hogy nem fognak üzenni. Sőt, egyáltalán nem is léteznek ezek a repülő korongok meg mifélék. Ha Gyuluka látta őket, akkor egészen biztosan láthatatlanok.

Ebben akkor rögtön megegyeztünk, mind az egész osztály; meg abban is, hogy fütyülünk arra, amit Gyuluka összehazudott. Mert az ugye csak hazugság lehet, és egyáltalán nem törődünk vele.

Nem is törődtünk. Csak nekem jutott eszembe ez az üzenetügy. Milyen kár, hogy Gyuluka hazudott, és nem igaziak azok a repülő csészealjak. Milyen szenzációs volna, ha mégis lennének, és megjelennének a város fölött. Megkerülhetnék az iskolát, aztán a mi házunk fölé ereszkednének, és leadnák a titkos jelentést, amit én fölvennék zsebrádión (ami van nekem, nem úgy, mint Gyulukának, illetve nem nekem van, hanem Krisztinkának, de az mindegy, testvér az testvér). Én persze rögtön megfejteném a titkosírást, mert én borzasztó okos vagyok, és mindenféle rejtvényt rögtön meg tudok fejteni, még az újságból is. Aztán közzétenném a titkos üzenetet. Azt így előre nem tudtam kigondolni, hogy mit üzennének a csészealjak, de biztosan valami rettentően fontosat.

Szünetben aztán mondtam a fiúknak:– Ez a Gyuluka biztosan hazudott.– Hát persze.– De tudjátok milyen Gyuluka, ő mindig mindenkit

be akar csapni.– Az igaz.– Hátha most igazat mondott csak azért, hogy

becsapjon bennünket? Mivel tudja, hogy mi egy szavát se hisszük el, igazat mondott, hogy az igazságot gondoljuk hazugságnak, ugyebár.

Ez egy kicsit bonyolult volt, úgyhogy a fiúk elbólogattak egy darabig, aztán a mindig mosolygó Mihály elkomolyodott.

– Gyuluka képes ilyesmire.Ekkor gondolkozni kezdtünk, hogy mit csináljunk.Az egészben Vilike a hibás. Én ugyanis azt

mondtam, hogy megfigyelőállást kellene berendeznünk a háztetőn, táskarádióval.

– Hogyisne – mondta István –, hogy mialatt mi odafent csücsülünk a háztetőn, megjelenjék Gyuluka, és röhögjön rajtunk, hogy beugratott.

– Elhozod a galambjaidat, és azt mondjuk majd, hogy most tanítjuk őket repülni.

– De már tudnak repülni.– Azt mondjuk, hogy betanítjuk őket

postagalambászatra. Én majd hozom a táskarádiót.A hibás persze Vilike volt. Vagy ezt már

mondtam? Mikor így szépen elhatároztunk mindent, a jó kis Vilike lebiggyesztette a szája szélét, és így szólt:

– Semmi sem lesz az egészből, öcsi fél és szédül majd a háztetőn, és amikor jönnek a repülő csészealjak, úgy megijed, hogy belebújik a kéménybe.

– Majd meglátjuk, hogy ki bújik bele – feleltem mérgesen. Én nem tudom miért, de ez a Vilike folyton kötődik velem.

Délután – mert aznap délutánra ígérte az a hazug Gyuluka a csészealjak visszatérését –, ebéd után, mikor anyuék aludtak, fellopózkodtunk a padlásra, és kinyitottuk a padlásablakot. Sorra kimásztunk a háztetőre. Prímán ment, csak a Vilike nadrágja hasadt el egy kicsit, de azt meg lehet varrni. Tulajdonképpen ez nem is túl nagy baj, legfeljebb kap a jó kis Vilike egy nyaklevest Pindur nénitől. (Ámbár Pindur néni olyan pici – azért is hívják Pindurnak –, hogy a pofonja inkább csak simogatás lesz. Különben is túlságosan imádja azt az elvetemült jó kis Vilikét. Csak tudnám, hogy miért hívják jó kis Vilikének?) Na, szóval kimásztunk a háztetőre, és végigültük a padkát, amelyen a kéményseprő szokott dolgozni, és csudaremek volt. Láttuk az egész várost, illetve a háztetőket, mintha repülőgépen ültünk volna.

– Állítsd be a táskarádiót – mondta a mindig mosolygó Mihály.

Én be is állítottam, de csak tánczenét hallottam meg egy előadást a lucernáról és valami szöveget, hogy „ájnund-fünfcig, cvájundfunfcig", és ez egy cseppet sem volt érdekes, ezt biztosan nem a csészealjasok üzenték.

Mint azt már mondtam, mindenért a jó kis Vilike volt a hibás, mert elkezdett csúfolkodni velem:

– Mi az, öcsi, szédülsz?Azt feleltem, hogy biztosan ő szédül, azért

gondolja, hogy én szédülök.Ekkor Vilike, csak hogy bebizonyítsa, egy

cseppet sem szédül, a korlátba fogózkodva végigmászott a padkán egészen a legszélső antennáig, aztán visszatolatott, és amikor odaért hozzánk, olyan büszke volt, mintha a Niagara zuhatag fölött egyensúlyozott volna végig.

Én rögtön mondtam is neki, hogy ne ugráljon, és ne fújja fel magát, mert ez semmi.

– Az igaz – felelte Viliké, és gúnyosan vigyorgott. – Nekem semmi, mert én vagyok Miszter Vilike, a levegő királya, de neked annál nagyobb dolog, mert te egy kukac vagy.

Ilyet még nem mondtak nekem. Feleltem is rá valami nagyon mérgeset, mire Vilike elhúzta a száját.

– Igazááán? .. . nahát akkor csináld utánam.– Mi az, hogy utánad csinálom ?! – feleltem

büszkén, mert nekem nagyon büszke a természetem. – Én nem mászom majd négykézláb, mint egy tengerimalac, hanem végigsétálok a tetőn, és közben tánczenét hallgatok.

Egy kicsit magam is megijedtem, hogy milyen nagyot ígértem, de már késő volt. Ha egyszer kimondtam, akkor állani kellett a szavam. Persze

István és Mihály rögtön tiltakoztak. Mondták, legyen eszem, és ez szamárság, de a jó kis Vilike gúnyosan vigyorgott, hogy persze persze… és akkor már muszáj volt megcsinálni, pedig legszívesebben visszaszívtam volna. Mindenesetre lehúztam a szandálomat, mert mezítláb jobban tapad az ember talpa, és jobb kezemben a táskarádióval elindultam végig a tetőgerincen. A hátam mögött hallottam a fiúk izgatott szuszogását. Én viszont lélegzeni sem mertem. Alattam körben forgott a város, és hiába szorongattam a padka vaskorlátját, éreztem, hogy hullámzik a háztető.

Jaj, csak eljussak a kéményig…Eljutottam, és gyorsan megöleltem, de közben

sajnos kicsúszott a kezemből a táskarádió, és csúszott, csúszott lefelé, nem is állt meg csak a csatornában.

A fiúk már nem velem törődtek, hanem a rádióval, amelyből vidáman harsogott a tánczene, mintha a készülék prímán érezné magát ott az ereszcsatornában.

Mi lesz most?Ha nem szerezzük vissza a rádiót, akkor kiderül,

hogy felmásztunk a háztetőre. Ha kiderül, hogy felmásztunk a háztetőre, akkor az is kiderül, hogy elmásztam a kéményig, és az is kiderül, hogy bedőltünk a Gyuluka hülye hazugságainak.

Vissza kell szerezni a rádiót. Én egyelőre ott horgonyoztam a kéménynél. Olyan szorosan öleltem magamhoz, mint anya elveszettnek hitt gyermekét, és úgy éreztem, hogy soha többé nem is fogom elereszteni, mert, hogy én visszafelé is megtegyem ezt az utat ezen a körben forgó és hullámzó háztetőn .. . Nem, olyan nincs. .. Inkább itt élem le életem hátralevő napjait.

Közben Istvánka és Mihály bemásztak a padlásra és leoldották a ruhaszárító kötelet. A kötél végére hurkot bogoztak, és megpróbálták, mint lasszóval a vadlovat, elfogni a törhetetlen jókedvvel bömbölő táskarádiót. De azt hiszem, ekkor már egyedül neki (vagyis a táskarádiónak) volt jókedve. Filmen gyakran láttuk már, hogyan fogják el a vadlovakat a

cowboyok. Úgy látszik táskarádiót fogni sokkal nehezebb. Főleg háztetőn.

Ennek nincs nyaka, és nincs sörénye, és nem ficánkol. (Mármint a táskarádió). Ez csak hever a csatornában, és harsogja, hogy „Je… je ..De folyton lecsúszik róla a kötél.

Mit tegyünk? A fiúk csücsültek a padkán, én öleltem a kéményt, és gondolkoztunk. Az igazság az, mind a négyen tudtuk, hogy mi a teendő, de egyikünk se merte javasolni, mert akkor a többiek biztosan azt mondanák:

– Nagyszerű! Mássz le érte, te.Mert ugye mind tudtuk, hogy egyetlen megoldás

van: le kell mászni a rádióért.Végül is az icipici István (aki majdnem

kétméteres) azt mondta:– Tudjátok mit? Kötelet köttök a bokámra, és

leengedtek.Bátor fiú ez az István . ..Én már nem voltam olyan bátor, lehunytam a

szemem, és hason csúszva visszamásztam a fiúkhoz (Vilike szerint olyan bájosan, mint egy krokodil). Muszáj volt visszamászni, mert úgy érezem, hogy már a kémény is mozogni kezd. Aztán lehunyt szemmel ültem legalább öt percig a padkán, és belekapaszkodtam Vilikébe meg Mihálykába. De most még Vilike se mert csúfolkodni, mert olyan fehér voltam, mint egy irkalap, mielőtt Gyuluka telepacázta volna.

Na, szóval miután kipihentem magam, és újból kinyitottam a szemem, és megállapítottam, hogy már nem hullámzik a tető, és a város sem forog, akkor jó erősen megkötöttük az icipici István derekán a kötelet, és egész ügyesen leeresztettük hason csúszva a csatornáig (ő csúszott hason, nem mi, mert mi fent ültünk a padkán), és már húztuk

visszafelé, mikor kidugta a fejét a padlásablakon apu.

Fogalmam sincs arról, honnan jöhetett rá, hogy odafent vagyunk a háztetőn. Legalábbis akkor még csak nem is sejtettem, és azt képzeltem, apu valami különleges nyolcadik érzékkel rendelkezik, amivel azonnal megérzi, hol nem kell lennie, és rögtön odamegy.

Most már persze tudom, hogy semmi nyolcadik érzék. A szemközt lakó Marinkai bácsi meglátott bennünket a háztetőn, és telefonált apunak a trafikból.

– Legyen erős… a fia a barátaival a háztetőn van, most keresik a helyet, hol zuhanhatnának le.

Ilyen vicces ember Marinkai bácsi.Apu mondott néhány köszönő szót, anyunak

persze nem szólt, mert ő rögtön belehalt volna az ijedtségbe, hanem felrohant a padlásra. Mondom, nagyon érdekes látvány volt, amikor megjelent az apu feje a padlásablakban. Egyetlen szót sem szólt, csak remegett az ajka, és még nálam is fehérebb volt az arca. Aztán elkapta a kötél végét, és segített visszahúzni Istvánt.

Több nem is történt, amíg vissza nem másztunk a padlásra. Mikor már bent voltunk mind a négyen, akkor vetkőzött csak vissza apu mészfehér és hallgatag szoborból apuvá, méghozzá egy szörnyű mérges apuvá. Amilyen fehér volt azelőtt, olyan piros lett most; bikavörös, hogy úgy mondjam. Fel is döfött bennünket a tekintetével. Hogy mi mindennek mondott el, azt hiszem fölösleges elismételnem. Mindenesetre nagyon erős kifejezéseket használt. De ha most visszagondolok azokra a percekre, amikor a kéményt átölelve guggoltam, és körtáncot járt a város, és úgy hullámzott a tető, mint egy eleven pikkelyes szörnyeteg az őskorból, és én

biztos voltam már, hogy nem bírom sokáig, és lezuhanok és meghalok, akkor be kell ismernem, hogy teljesen igaza volt apunak. Én ki nem másznék többet a tetőre, még ha körbe táncolnának a fejünk fölött a repülő csészealjak, akkor sem.

Gyuluka másnap azt mondta, hogy igenis ott voltak a csészealjak, és röpködtek, és őt is magukkal vitték egy kis körrepülésre. Azt hazudta, hogy irtó kedvesek voltak a csészealjasok, és mi csak azért nem láttuk őket, mert láthatatlanná tevő gázfelhőbe burkolóztak. De ez persze nem igaz, mert Gyuluka folyton hazudik, és amikor icipici István behúzott neki egyet a lapát-tenyerével, akkor Gyuluka bömbölni kezdett, és megfenyegetett, hogy szólni fog a tányéraljasoknak, és azok elviszik icipici Istvánt (de persze ez is csak hazugság).

így volt ez a háztetővel és a csészealjakkal, és azóta nincsen semmi becsületem anyu előtt.

Hiába mondom neki, hogy azóta már teljesen benőtt a fejem lágya, és megjött az eszem. Ö továbbra is aggódik miattam, hogy csinálok valami szamárságot, és kitöröm a nyakam.

Most is, mikor Vilmos atya bejelentette, hogy visz bennünket a tengerre, anyu gőzerővel aggódni kezdett. Anyu egészen rövid idő alatt rendkívül sok mindenért tud aggódni. Először is kezdte a kosztolással.

– Eszik valamit ez az Ucsi; mert ez az öcsi folyton eszik, de csak olyasmit, ami nem való neki.

Úgy néztem anyura, mint egy sebzett szarvas, kit vadász sérte nyíllal, ahogy ezt olyan gyönyörűen mondja költeményében Vörösmarty Mihály. (De lehet, hogy Arany János mondja, nem tudom biztosan, mert azon az órán én hiányoztam.)

– Én olyat nem eszem, ami nem nekem való.

– Például mit fogsz enni a tengeren? – kérdezte anyu.

– Fagyit.így legyen őszinte az ember.Anyu széttárta karját:– Na, tessék!Rögtön mondani kezdte, hogy milyen borzasztó

veszedelmes étel a fagyi. Mert ugye – mondta anyu –, ha egy rendes gyermek fagylaltozni akar, akkor vesz magának egy fagyit, és szépen megfontoltan nyaldosni kezdi a nyelve hegyével. Gyönyörű kúpalakúra nyalja, nem siet, hanem bölcsen kiélvezi a fagylalt örömeit. De öcsi… ő nem. ö nekiesik a fagyinak, mint tigris a prédának, és egyetlen pillanat alatt szétmarcangolja, és egyetlen darabban lenyeli azt a jégkoloncot, úgyhogy megfekszi a gyomrát, mint egy jéghegy. De öcsi – mármint én – folytatta anyu, nem elégszik meg egy fagylalttal. Ö sohasem elégszik meg. Megeszi, dehogy eszi, felhabzsolja a másodikat, aztán a harmadikat, úgy nyeli el, akár a cethal Jónást, és minél többet falt fel, annál többet kíván, míg egészen kihűl a gyomra, és végül az egész öcsi kihűl.

Anyu olyan festőien magyarázta, hogy szinte éreztem, amint jégcsapok lógnak le a fülemről, az orromról, az ujjam hegyéről. Zúzmarás minden hajamszála, valóságos hóember vagyok ott a tengerparti forró napsütésben.

Az édesanyai képzelet azonban még mindig nem fékezett.

– Nem elég, hogy teljesen kihűl, mint a hold, hanem utána meg is hűl. Mert öcsi persze náthát kap a rengeteg fagyitól. Azonkívül még gyomorfájást is. Igen, igen… tudom, így lesz… Hiába rázza a fejét tagadóan, kedves Vilmos, úgyis tudom, hogy öcsi betegre fagylaltozza magát. Aki

képes olyan ostobaságra, hogy kimásszék a háztetőre, abban nem lehet megbízni.

Megint a háztető! S a legrémesebb, hogy igaza van. Közben anyu olyan szomorúan nézett rám, mintha máris elvesztette volna egyetlen fiacskáját.

– Rettenetes gyomorgörcsei lesznek, és nem tud majd semmi mást enni. Lefogy és tönkremegy – sorolta anyu a borzalmakat.

Még én is összeborzongtam, és elgondoltam, hogy egészen mostanáig nem is sejtettem, milyen veszedelmes a fagylaltozás. Az ember nem is érti, hogy nem pusztult el mostanáig az ország fagylaltozó ifjúsága?

– Minden nap csak két fagyit kap. Egyet délelőtt és egyet délután – ígérte meg Vilmos atya, és közben bátorítóan felém vágott a szemével. – Az én felügyeletem alatt fognak fagyizni. Vezényelek nekik: „Egy!" Erre nyalnak egyet. „Kettő!" Nyalnak még egyet… Nem lesz semmi.

– No és a gyümölcs? – aggódott tovább anyu.– De hiszen a tengerparton gyönyörű gyümölcsöt

árulnak.– Éppen ez a baj. öcsi nem tud majd ellenállni.

Tavalyelőtt, mikor lent voltunk a tengeren, egy ültében megevett három sárgadinnyét. Német turisták körülállták, és úgy bámulták, mint egy táncoló zsiráfot. Fogadásokat kötöttek, hogy vajon a harmadik dinnyét is fel tudja-e falni. Aztán mikor végzett vele, megtapogatták a hasát, ami úgy feszült, mint egy dinnye, és fizettek öcsinek még három fagyit.

– És azt is megettem! – vágtam közbe büszkén. – Nem lett semmi bajom.

– Igaz, csak délután kellett téged beszállítani a kórházba, ahol gyomormosást hajtottak végre rajtad, és három napig csak teát ihattál.

– Ó anyu – vágtam közbe sietve –, nem a három dinnyétől és a fagyitól lettem rosszul, hanem a melegtől.

De anyuval nem lehetett vitatkozni. Átadott egy listát Vilmos atyának, hogy milyen ételeket nem szabad ennem a tengeren.

Vilmos atya átvette, gondosan összehajtogatta az ívet, zsebre tette, aztán szépen idehaza felejtette Kolozsváron. De hiszen úgyis az volt a fontos, hogy anyu megnyugodjék, abban a hitben éljen, hogy én a tengerparton krumplipürével és tejbegrízzel táplálkozom.

Ha ezek után azt hinné valaki, hogy anyu most már megnyugodott, az borzasztóan téved. A kosztolás csak első állomása volt aggodalmainak. Rögtön utána következett a víz. Vagyis a tenger. Gyanakodva nézett jövendő törzsfőnökünkre.

– Vilmos atya, maga nem fog vigyázni rájuk. Belefulladnak a tengerbe.

– Lehetséges.Anyu hatalmas szemet meresztett.– Hogyhogy lehetséges? Ezt maga ilyen nyugodt

hangon mondja?– Hát hogy mondjam? Csak nem fogok vitatkozni

egy hölggyel? Ha azt mondja, hogy fulladjanak, akkor fulladjanak.

– De hiszen éppen ezt szeretném… ezek a gyerekek nem tudnak vigyázni magukra.

– Az már szent igaz. Belemásznak a vízbe, ahelyett, hogy engedelmesen a parton ülnének, játszadoznának a homokban, és süttetnék magukat a nappal.

– Az se jó… – aggódott új irányban anyu. – A túl sok napsütés is megárt.

– Felöltözve jönnek a strandra.

– Akkor túlságosan melegük lesz, és hőgutát kapnak.

– Akkor levetkeznek.– De akkor jön a napsütés, és lepörköli a

bőrüket.– Akkor bemennek a vízbe.– Hogyne, hogy elsodorják őket a hullámok.

Tudja jól: a hullámok befelé szívják az embert. Egyre beljebb és, beljebb, és hiába kapálózik az áldozat, a hínár megfogja a lábát, és lehúzza a mélybe.

Ezek után anyu áttért a tengeri viharokra, amikor toronymagas hullámok csapkodják a partokat, és mi biztosan éppen akkor akarunk majd bemenni a vízbe, mert felelőtlenek vagyunk. Anyu leírása szerint a tengeren állandóan vihar dühöng, és mindenféle szörnyek leselkednek a mélyben. Óriási polipok meg bálnák meg cápák, melyek mind csak arra lesnek, hogy elkaphassanak bennünket.

–… és akkor nekem nem lesz kisfiam.Magához ölelt.– ígérd meg, édes kicsi fiam, hogy vigyázol

magadra.Ezt úgy mondta anyu, hogy elfacsarodott a

szívem, és egész őszintén megígértem neki, hogy fogok vigyázni.

Irtón fogok vigyázni, és azonkívül vigyázok Vilikére, az icipici Istvánra meg Mihályra is – folytattam. – Mert ugye és vagyok a legidősebb, és nekem kell legyen a legtöbb eszem. Közben arra gondolok, hogy én vagyok anyukámnak az egyetlen fiacskája, és ha nekem valami bajom történnék, azt ő nem élné túl.

Ekkor anyu a könnyein át mosolygott, és megsimogatta a hajamat.

– Jól van, kisfiam…

Hajrá! Ez azt jelentette, hogy elengedett.– Csak arra vigyázzanak – folytatta anyu –,

amikor halat esznek, ne nyeljék le a szálkát. Ha megakad a torkukon egy szálka, megfulladnak… vége…

Vilmos atya mindent megígért, garantálta a testi és lelki épségünket; anyu úgy-ahogy meg is nyugodott, csak apu csóválta a fejét.

– örült vagy! Vakmerő őrültség! Azt mondom neked, Vilmos atya, inkább négy csörgőkígyót vinnél magaddal, mint ezeket a betyárokat.

– Kérlek, kérlek… hol szerezzek ilyenkor tavasszal csörgőkígyót? Különben is kikapcsolódásra vágyom. Úgy fogunk élni, mint a vademberek.

– Látod – bólintott apu –, ebben az egyben tényleg biztos vagyok. Ők lesznek a vadak és te az áldozat.

Vilmos atya újratömte a pipáját, és csak azután mondta, hogy „nono", majd apuhoz fordult:

– Nem jössz velünk te is?– Még mit nem – felelte apu. – És akkor ki visz

majd nektek kompótot a börtönbe?Vilmos atya pöffentett egyet a pipájából.– Börtönbe kerülünk?– Biztosan – felelte apu. – Nyilvános

botrányokozásért.Ebben apunak majdnem igaza lett.Pindurka néni, a jó kis Vilike mamája egészen

más álláspontra helyezkedett, mint anyu.– Menjetek .. . menjetek, Vilmos atya… legalább

pihentetem addig az idegeimet. De azt előre megmondom, hogy nem fogom gondozni a házinyulaidat, a galambjaidat és a fehéregereidet.

Vilmos atya kiverte a pipáját, természetesen egy virágvázába.

– De édes egyetlen Pindurkám, te nagyon jól tudod, hogy nincsenek fehéregereim.

– Most nincsenek, de addig még lehetnek.– De hiszen a jövő hónapban már indulunk.– S egy hónap alatt te nem rendezhetsz be

egérfarmot?– De…– Na látod, hogy igazam van! – diadalmaskodott

Pindurka néni.– Neked mindig igazad van, Pindur szívem.

Szóval mehetünk?– Mi az hogy mehettek… Alig várom, hogy

induljatok.Vilmos atya karon ragadta aput, és kimenekültek

a szobából. Kávét főztek, azt hiszem.Mi Vilikével a sarokban egymást öklöztük

örömünkben.– Tényleg elengeded őket? – kérdezte anyu

Pindur nénit.– Nézd, ha nem engedem, akkor is elmennek.

így legalább azt hiszik, hogy én parancsolok a házban.

Nahát, hogy milyen ravasz ez a Pindur néni!Az alig kétméteres icipici István anyukáját

küldöttségileg kerestük fel.– Ha Vilmos atyával mentek, akkor elengedem

Istvánt. (Hm, úgy látszik, nem nagyon ismeri Vilmos atyát.)

Mihályka mamája már nehezebb eset volt. A Mihályka mamája ugyanis orvosnő, és roppant határozott elvei vannak a nevelésről meg a sportról, a táplálkozásról és általában mindenről. Anikó néni ugyanis tudományosan neveli Mihálykát, amitől ő ugyan egy cseppet sem kisebb vagy nagyobb tekergő minálunk. Sőt a sok vitamintól folyton nyüzsög. Egyszer még hetest is kapott

magaviseletből, mert verekedett az óra alatt. Mikor azzal védekezett, hogy ő nem tehet róla, a vitaminoktól van az egész, akkor az oszi még azt is mondta, hogy szemtelenkedik. Szóval Mihálykát tudományosan neveli. De Vilmos még Anikó nénit is lehengerelte a táblázataival. Ö ugyanis a táblázatok nagy mestere. Most is kitereget Anikó néni előtt egy hatalmas táblázatot. Mindenféle kockák voltak rajta meg görbék, különféle nagyságú pontok, csillagok meg nyilak, és az a másfélméter hosszú papiros olyan volt, mintha éppen most bújt volna elő egy elektronikus számítógépből.

– Nézze, kedves Anikó… ez itt a nyaralási tervünk.

Anikó néni mongolvágású szemében érdeklődés villant.

– Nem egészen értem.Márpedig neki olyan volt a természete, hogyha

valami nem volt előtte világos, azt azonnal meg akarta érteni. (Nem úgy mint mi, akik nem értjük a fizikát, de nem is vagyunk kíváncsiak rá.)

– Nem érti? Pedig roppant egyszerű. Ez tudományos nyaralás lesz – felelte Vilmos atya.

Anikó néni felnézett az abrakadabrával meg krikszkrakszokkal telirajzolt papírlepedőből. A tudományt, azt nagyon tisztelte.

Vilmos atya magyarázni kezdett:– Itt ezen a táblázaton, amint láthatja,

tudományosan kiszámítottam, hogy a napsugár mennyiségétől függően mennyi kalóriát kell fogyasztanunk, hogy szervezetünk háztartási egyensúlya ne billenjen fel. Azt hiszem, ez teljesen világos!

– Teljesen!Azt imádom ebben a Vilmos atyában, hogy ilyen

csodálatos szövegeket tud kivágni. Igazán nem

akarok vele szemtelenkedni, mert Vilmos atya csodaember, de azt hiszem, néha még őmaga is elhiszi, amit mond.

Csavaros ceruzája ide-oda röpködött a táblázat fölött.

– Tetszik látni: ez itt, ez a sárga, ez a napsütés, ennek függvénye… itt ez a zöld, a kalóriafogyasztás. Ez a kék vonal itt a fürdőzési program. Ezek a háromszögek az alvást jelzik. A csillagok a tisztálkodást, az elfogyasztott szappanmennyiség alapján.

Ijedten összebújtunk Vilikével.– Jézusmária… – suttogtam. – Vilmos atya azt

akarja, hogy mosakodjunk a tengeren? Hát nem elég, hogy fürdünk?

Vilike kacsintott.– Ne gyulladj be, öreg harcos. Ez csak a

szülőknek szók. Te bízz apámban.Vagyis Vilmos atyában.Ekkor már Anikó néni is bízott. A tudományos

táblázat egészen elbájolta őt.– Hát így igen… Így már mehet.Szegény Anikó néni ha tudta volna, hogy ez a

táblázat tulajdonképpen… hogy is fejezzem ki magam?… egy olyan általános táblázat volt. Ezt használta Vilmos atya valahányszor be akarta bizonyítani, hogy ő tudományos ember. A házinyulak nevelésénél ugyanez a táblázat szerepel, és ezt használta a méheknél is. Mikor mi költözködtünk, ezt a táblázatot mutatta be apunak mint költözködési tervet, és apu meg is nyugodott tőle. Mikor elhatározta, hogy három négyzetméteren szőlőt és salátát termeszt, akkor ugyanezzel a táblázattal szédítette meg Pindurka nénit is, pedig ő alaposan ismeri a Vilmos atya trükkjeit. El is hervadtak az összes palánták, csak a táblázat virult

tovább, és bizonyította Vilmos atya szédületes szövegeivel körítve azt, amit ő éppen be akart beszélni az embereknek.

Ezek után most már tényleg a nyaralásunk leírása kellene következzék, de úgy érzem még vallomással tartozom, azzal, hogy tulajdonképpen miféle népek is vagyunk mi.

Tessék meghallgatni türelemmel.

NEGYEDIK FEJEZET

EGY PRÍMA OSZTÁLY

Nem mintha attól félnék, hogy valamelyik tanár – vagy éppen az őszi, akinek pedig irtó éles a szimatja – el találja olvasni ezeket a feljegyzéseimet, de meg akarom mondani, hogy én tulajdonképpen szeretem az iskolát. A mi osztályunk az egész iskolában a legprímább osztály. (Hátha még nem volna ott Gyuluka!) Azt hiszem direkt összeválogatták a lányokat és fiúkat.

Mondjak rá egy példát. Állattanból kiadta a tanci a parancsot, hogy mindenkinek bogárgyűjteményt kell készítenie, de senki sem készített, mert úgy gondoltuk, hogy ráérünk, és különben is éljenek azok a szerencsétlen bogarak még egy kicsit. De aztán eljött • a november, és a tanci felszólított, hogy jövő órára hozzuk fel a bogárgyűjteményt. Aki nem hozza fel, az négyest kap. Akkor kitört a pánik. Azt hiszem, mikor a Titanic nevű óceánjáró nekiütközött a jéghegynek és süllyedni kezdett a viharos és ködös tengeren, ott sem volt nagyobb a rémület, mint az osztályunkban. Kiderült, hogy Mártán kívül senkinek sincs bogárgyűjteménye. (Mert Mártának persze az is volt. Igaz, hogy nem ő gyűjtötte, hanem az apukája.) Szinte láttuk, hogy az egész osztály egyetlen nagy négyessé alakul át. Már azon törtük a fejünket, hogy ilyenkor, novemberben honnan szerezzünk bogarakat. Mert miféle bogarat találhat ilyenkor az ember? Legfeljebb svábbogarat. De azzal mégsem állíthatunk be a tanhoz. Húsz bogár kellett volna, de ugyebár mit szólna a tanci, ha az egész osztály

beállítana hozzá, és mindenkinek a dobozában volna húsz svábbogár. Mondjuk legjobb esetben még egy-két légy. Nem négyest adott volna, hanem egyest, mert biztosan úgy gondolta volna, hogy csúfolkodni akarunk vele.

Ekkor jött be az osztályba Cinóka, aki egy lány, de olyan rendes, mintha fiú volna.

– Gyerekek, nekem vannak bogaraim.– Azt tudjuk – feleltem –, főleg az agyadban.– Nem… igazi bogarak.Aztán kiderült, hogy Cinóka egész nyáron

bogarászott, és összegyűjtött vagy ötven bogarat. Aznap délután összeült nála az osztály, megettünk két kiló kekszet, megittunk három üveg málnaszörpöt, és szétosztottuk a bogarakat. Jutott is belőle mindenkinek. Ekkor megint kiderült, hogy a mi osztályunk milyen príma osztály. Mert ott van például Péter, aki valóságos szervezési zseni. Neki jutott eszébe, hogy a tanci a tavalyiaktól is követelt bogárgyűjteményt.

Elrohantunk egy tavalyi hatodikoshoz, a Péter unokatestvéréhez.

– Mi van a bogárgyűjteményeddel?– Tudomisén… – mondta Viktor, mert Viktornak

hívták az unokatestvért. – A tanci visszaadta.– No és most hol van? – türelmetlenkedtünk.– A szekrény tetején. Vagy a padláson.Végül a pincében találtuk meg a gyűjteményt.

Igaz, egy kicsit megpenészedett, és a szarvasbogárnak letört a szarva. De a penészt letörölgettük vattával, a szarvat visszaragasztottuk, és a bogár szebb lett, mint újkorában. A gyűjteményt szétosztattuk, és megkerestük a többi tavalyi hatodikost, és elkunyeráltuk a bogárgyűjteményüket. Közös erővel elosztottuk,

fölragasztottuk, és másnap a tanci megdicsért bennünket.

– Szeretem, hogy rendesen dolgoztatok. Derék, nagyon derék .. . De most lássuk, tudjátok-e a leckét.

Honnan tudtuk volna, mikor egész délután bogarakat gyűjtöttünk? így aztán sorra az egész osztály mégis megkapta a négyest.

A legborzasztóbb az volt, hogy a következő állattanórán kaptunk még egy négyest a bogárgyűjteményért. A tanci ugyanis beszedte a gyűjteményeket, és felvitette valamennyit a szertárba.

A következő órán aztán vészt jósló hangsúllyal így szólt:

– Hát igen, igen, a bogaraitok… Az én régi kedves ismerőseim.

No igen, gondoltuk, ez nagyon is rendben van. Illik is, hogy egy állattan-tanárnak jó ismerősei legyenek az összes bogarak, a hőscincérek, a futrinkák meg a nünükék. De aztán kiderült, hogy nem így értette.

– Nézzétek csak, itt van például ez a nagy bajuszú hőscincér. Egészen különleges példány. A potrohán van egy zöld vonalka. Mit gondoltok, honnan?

Nem gondoltunk semmit. Biztosan minden futrinkának van a hasán ilyen vonalka.

– Lehet, ti azt gondoljátok, hogy ez az úgynevezett rovátkáit potrohú futrinka. Hát nem, gyermekek, egyáltalán nem az. Ezeket a rovátkákat én húztam a futrinka hasára. Meg a katicabogárra .. . meg a nünükére… meg a szarvasbogárra. És mit gondoltok, miért?

Nem gondoltuk, csak sejtettük, de kezdtük egyre rosszabbul érezni magunkat.

A tanci könyörtelenül folytatta:– Azért, fiaim, mert én gyanakvó természetű

vagyok. Eszembe jutott… mert tudjátok, egy természetrajztanár ismeri a tanulók természetét… hogy talán-talán van az osztályban valaki, aki nem maga gyűjti a bogarait, hanem kölcsönkéri a tavalyi hatodikosoktól. Tudniillik én már a tavalyi hatodikosokra is gyanakodtam, hogy ők a tavalyelőtti hatodikosoktól kérték kölcsön a bogarakat. Tehát tavaly, mikor az akkori hatodikosok beszolgáltatták a gyűjteményeiket, minden egyes bogár potrohát megjelöltem zöld tintával. Tessék, nézzétek meg, ezek ugyanazok a bogarak. A hozzám benyújtott gyűjtemények hetvennyolc százalékán fellelhető az én jelem. Kivétel persze Márta, aki, mint addig, most is példamutatóan dolgozott.

No és Cinóka? .. .A drága lélek úgy szétosztotta az ő ötven

bogarát, hogy neki már csak kölcsönbogarak jutottak a tavalyi hatodikosoktól. így teljesen ártatlanul ő is behúzta a négyest. Becsülete mellett szóljon, hogy meg se nyikkant. Nem árult el senkit. Viszont Márta felállt, és olyan piros volt, mint egy spanyol torreádor bikaviadali kendője (ennél pirosabb hirtelen nem jut eszembe). Márta, nyelt egyet, és bevallotta, hogy ő sem saját maga gyűjtötte a bogarakat, hanem az apukája.

Erre azt gondolná az ember, hogy ő is kapott egy négyest. Szó sincs róla. A tanci megdicsérte őszinteségéért, és példának állította őt valamennyiünk elé. Hiába, Mártát imádják a tanárok.

Ami a bogarakat illeti, azt hiszem a tanci tévedett, mikor azt mondta, hogy a mi bogaraink a tavalyelőtti hatodikosoktól származnak. Azt hiszem, sokkal, de

sokkal régebbiek. Úgy gondolom, valamikor még az ősidőkben gyűjthettek őket valami ősdiákok, és azóta vándorolnak diáknemzedékről diáknemzedékre. Most sem szűnt volna meg ez a szép körforgás, ha nem jön a tanci a zöld tintájával.

Hiába, nehéz a tanuló élete… De tulajdonképpen csak akkor lett igazán nehéz, mikor a tanci elrendelte, hogy most már ha felsültünk a bogárgyűjteménnyel, állítsunk össze egy csirkecsontvázat.

Ezt mondta a tanci, és mi azt godoltuk, hogy ez igazán könnyű lesz, mert csirke télen is van, és így legalább alkalom kínálkozik arra, hogy csirkepaprikást együnk. De aztán valahogy megfeledkeztünk róla. Nem a paprikásról, hanem a csontvázról. A tanci sem emlegette többet. Mi már egyáltalán nem gondoltunk reá. Egyikünknek sem jelentek meg álmában csirkecsontvázak, hogy mint hazajáró kísértetek figyelmeztessenek a közeledő veszedelemre. Pedig közeledett. Egy szép napon, vagyis hogy az igazat mondjam, egy csúf napon így szólt a tanci:

– Gyerekek, jövő órára hozzátok föl a csirkecsontvázakat.

Azzal becsukta az osztálykönyvet és kiment. Mi meg csak ültünk a padban, és nem mozdultunk. Meg se nyikkant az osztály, csak egymásra néztünk:

– Neked van?– Nekem?… Hogy volna?Senkinek se volt.Márta sírni kezdett, a mindig mosolygó Mihály

elkomorodott, az alig kétméteres icipici István szemmel láthatóan összezsugorodott. A jó kis Vilike kijelentette, hogy neki borzasztóan fáj a torka, és

különben is émelyeg, és holnaptól nem jön iskolába legalább egy hétig.

Én is émelyegni kezdtem. Vagyis inkább összeszorult a gyomrom… Még egy négyes!

Ekkor felállt a katedrára Cinó, és buzdító beszédet intézett hozzánk, hogy ne hagyjuk magunkat. Még van három nap, azalatt nem egy csirke, de egy elefánt csontvázát is össze lehet állítani.

Így aztán hazamentünk, és másnap az egész osztályban, ahogy mondani szokás, mindenki nagykanállal evett, vagyis csirkepecsenyét.

A csontokat összegyűjtöttük a tányérokról, szódás vízben kifőztük, és nekiláttunk a munkának.

Az ember ugyebár azt gondolná, hogy mi sem könnyebb, mint egy csirkecsontvázat összeállítani. Tapasztalataim alapján azt mondhatom, hogy mi sem nehezebb.

Az ember azt gondolná, hogy a csirke az egy egyszerű élőlény: van egy feje, két lába, két szárnya meg a gerince és kész. De ezt csak hiszi az ember. Egy ilyen csirkecsontváz annyi apró mütyürkéből áll, hogy amikor megnéztem az asztalra kiteregetett dirib-darabokat, káprázni kezdett a szemem. Itt van például ez a kicsi vacak. Ennek olyan formája van, mint egy agyonrágott és megkeményedett rágóguminak. Ez például hová kerüljön? A csirke nyakába vagy a lábába?

Megpróbáltam összerakni – nem ment. Aztán odajött Krisztinka, mondta, hogy szamár vagyok és ügyetlen, és kezdtük együtt összerakni a csontvázat. Ezen egy kicsit összevesztünk, mert ő a lábfej csontjait a csirke nyakába akarta beleilleszteni. Erre odajött anyu, és ő is segített. Anyu általában mindent elintéz, de ezt még ő sem

tudta. És egyszerre csak észrevettük, hogy a csirkének már három lába van.

– Miért ne lehetne háromlábú csirke? Az nagyon érdekes – mondta Kriszti.

Erre bejött apu, összehajtogatta az újságját, és kijelentette.

– Micsoda társaság! Még egy nyomorult csirkecsontvázzal se tudtok elbánni. Ejnye, ejnye . . . No, menjetek innen.

Vidáman és lelkesen látott neki a munkának, mint aki biztos abban, hogy egykettőre elintézi. Mi körbeültük, és némán csodáltuk. Ö azt mondja, hogy ettől lett ideges, és kizárólag mi vagyunk az okozói annak, hogy kapkodni kezdett, és a papiros az összes kirakott csirkecsontokkal együtt leesett a földre, és a csontok szétgurultak. Mi mind a négyen a földön mászkáltunk, és kerestük annak az átkozott csirkének az átkozott csontjait.

Ekkor már mind idegesek voltunk. De még sokkal idegesebbek lettünk akkor, amikor nekiláttunk összeragasztani a csontokat. Mert azok a nyomorult csontok semmiképpen sem akartak ragadni.

– No persze – mondta apu –, enyvet kell főzni.Főztünk. Az enyvfőzéstől olyan büdös lett a

lakás, hogy ki kellett nyitni az összes ablakokat. De még ettől sem ragadtak össze a csontok. Pedig mind a négyen mind a nyolc kezünkkel (ezt úgy kell érteni, hogy nekünk, négyünknek együtt van nyolc kezünk) szorongattuk az összeillesztett csontokat, amik semmiképpen sem akartak ragadni.

Aztán próbáltuk gumiarabikummal és lipinollal és mindenféle más ragasztókkal, de a csirkecsonton egyik se fogott. Ekkor már ragasztós volt az egész lakás. Minden összeragadt mindennel. A párnák a lámpákkal, a szőnyeg a cipőnkkel, a függöny a székekkel. Csak a csirkecsontok, azok nem

ragadtak. Ekkor már borzasztóan idegesek voltunk, és szidtuk a szegény ártatlan csirke csontvázát, mintha ő tehetne róla, hogy nem akar összeragadni.

Végül is apu ledobta a csontjait. (Nem a sajátját, hanem a csirkéjét.) Azt hiszem még káromkodott is egy keveset, és odament a telefonhoz, hogy feltárcsázza Vilmos atyát.

– Mondd, Vilmos atya, mivel lehet összeragasztani csirkecsontokat?

– Jövök, nagyfőnök! – Csak ennyit válaszolt Vilmos atya tömören és férfiasan, mint egy római hadvezér.

Jött is .. . Hozott magával enyvet, lipinolt, gumiarabikumot, szindetikont és még vagy hatféle más ragasztót. Tartott nekünk egy röpke félórás előadást a csirkecsontvázak preparálásáról. A régi egyiptomiakkal kezdte, akik szerinte szakértők voltak ebben, beszélt a piramisokban talált csirkemúmiákról meg mindenféléről, ami csak eszébe jutott (és őneki folyton rengeteg mindenféle jut az eszébe). Aztán mesélt egy darabig valami ősi kínai ragasztószerekről, majd nekilátott kiválogatni a csontokat. Persze ő is összekeverte a lábfejet a szárnyával, és amikor figyelmeztettük erre, akkor kijelentette, hogy készakarva cserélte össze, mert látni akarta, hogy mi észrevesszük-e. Különben is ezek nem csirke csontjai, hanem házinyúlé.

Végül ő is ideges lett, mert a csirkecsontok neki sem engedelmeskedtek. Pedig közben arról tartott előadást, hogy az etruszkok mivel ragasztották össze a csirkék csontjait.

Az ember el se hinné, hogy már az etruszk iskolás gyermekeket is gyötörték a tanáraik. (Lehet, hogy ezért halt ki az etruszk nép. Persze ezt csak gondolom, nem tudom biztosan.) Akkor én már nagyon álmos voltam, és elmentem lefeküdni. Az

egész asztal telidesteli volt csirkecsontokkal. Mintha nem egyetlen ártatlan pipit preparáltunk volna ki, hanem egy egész farmra való csirke csontjait gyűjtöttük volna össze. Most már a Vilmos atya bajusza, pipája és szemüvege is ragasztós volt.

ö meg apu egyre hangosabban veszekedtek, hogy melyik csontnak hol a helye. Aztán én lefeküdtem, és csak másnap tudtam meg, hogy mikor már hangosan kiáltoztak, és anyu könyörgött, hogy hallgassanak, mert felverik a házat, akkor apu meg Vilmos atya összecsomagolták a csontokat, és elmentek Quintusz bácsihoz, aki valóságos természetrajztanár. Ez este féltizenegykor történt.

– Drága barátaim – mosolygott fölényesen Quintusz bácsi –, ezt nem így kell csinálni. Át kell fúrni a csontokat, aztán, mint egy gyöngysort vékony drótra föl kell fűzni szép sorjában. Apu és Vilmos atya elragadtatottan veregették a Quintusz bácsi vállát.

– Hiába, öreg Quintusz, meglátszik, hogy hol a szakértelem.

Csak akkor hagyták abba a vállveregetést, amikor kiderült, hogy Quintusz bácsinak nincsen vékony drótja. Vannak neki csiszolt kőbaltái meg lepkegyűjteménye meg moszatjai és felfújható csónakja, de vékony drótja nincsen.

– Ha nincsen, akkor szerzünk! – vágta oda Vilmos atya, aki ekkor már nagyon mérges volt, és levágott a falról egy villanydrótot, és kibontotta.

Aztán fúrni kezdték a csontokat. Látszólag ez is roppant egyszerű ügy, egészen addig, amíg hozzá nem fog az ember. Aztán kiderül, hogy roppant nehéz. Apuék időnként belefúrtak a saját hüvelykujjukba, de ezzel sem törődtek, mert ekkor már nagyon sok teát ittak, és egész addig itták a teát, amíg el nem fogyott az az üveg rum, amit

magukkal vittek Quintusz bácsihoz. Ekkor Vilmos atya már olyan jó hangulatban volt, hogy azt mondta, igyák le a spirituszt az üvegekben eltett gyíkokról. [De ezt Quintusz bácsi nem engedte.]

Erre aztán gyorsan felfűzték a csontokat találomra úgy ahogy jött. Közben énekelgettek egy kicsit, mert jókedvük kerekedett, és Vilmos atya kijelentette, hogy már egy cseppet sem haragszik a csirkére.

Hajnali félháromra elkészült a csontváz. Egy kicsit kajla volt a nyaka, az egyik lába rövidebb a másiknál, mert apuék közben elvesztettek néhány csontocskát, de azért mégiscsak megvolt a csirke, úgyhogy lelkes kiáltozásokkal és hálálkodva búcsúztak el Quintusztól.

Apu mesélte, hogy mikor az éjszakai ködben hazafelé jöttek Vilmos atyával, összetalálkoztak egy részeggel. Amint meglátta őket a csirkecsontvázzal, belekapaszkodott egy villanyfába, és sírni kezdett.

Vilmos atya odament hozzá, megveregette a hátát, mert Vilmos atya barátságos természetű.

– Mi a baj, tata?– Gsi… esi… csirke… – dadogta a részeg, és

reszketve nyújtogatta a kezét a csirkecsontváz felé.– Nincs itt semmiféle csirke.– De… de… én lát… látom.– Akkor magának látomásai vannak.

Szellemcsirkéket lát. Hányat?– Egyet. Iszákossági reszgörcsöm van! – sírt fel

a szerencsétlen. – Tő… tő… bbé semmit sem iszom.

Otthagyták a síró részeget, és apu megkérdezte Vilmos atyát:

– Nem volt túl erős a tréfa?– Egyáltalán nem, nagyfőnök – felelte

magabiztosan Vilmos atya –, leszoktatjuk az ivásról.

Az ilyen elvadult részegek fehéregereket szoktak látni. Ő csirkecsontvázat látott, lelke legmélyéig megrázta ez a látomás. Ezentúl is józan életet fog élni.

Másnap felvittem a csontvázat az iskolába.Persze én voltam az egyetlen. A tanci letette

maga elé a tanári asztalra, és hosszan-hosszan nézte.

– Érdekes – mondta aztán –, roppant érdekes. Az ember nem is hinné, hogy ilyen különös szörnyek léteznek ezen a világon. Mi ez?

– Csirkecsontváz – mondtam bizonytalanul.A tanci láthatóan elcsodálkozott.– Valóban? Azt hittem, törpe púposteve.Ami azt illeti, valami igaza volt a tancinak, a

csirkém tényleg hasonlított egy kicsit a tevére.Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és belépett

iskolánk igazgatója kíséretében Quintusz bácsi, aki tanfelügyelő volt, és ellenőriznie kellett az iskolánkban a természetrajzoktatást.

A tanci intett a szemével, hogy tűnjek el, és még egyet intett a szemöldökével, ami – szerinte – azt jelentette, hogy tűntessem el a púpostevét is. De ón pucoltam, és elbújtam az icipici István háta mögött.

Erre a tanci a csontváz elé állt, hogy eltakarja. De az igazgató bácsi már a háta mögé került, és mikor meglátta a csontvázat, levette a szemüvegét, és feltett egy még erősebbet. Egészen közel hajolt a csirkecsontvázhoz, és a mutatóujjával megérintette,

mire a drótra fűzött csirke összerázkódott. Az igazgató bácsi visszakapta az ujját.

– Nézze kolléga… milyen érdekes – fordult Quintuszhoz, majd megkérdezte a tancit: – Őslénytannal foglalkoznak?

A tanci motyogott valamit, amit egyformán lehetett nemnek is, igennek is érteni.

Quintusz bácsi közelebb lépett, odahajolt, mintha elvörösödött volna, aztán körülnézett az osztályban. Akárhogy is bújtam az icipici István háta mögé, azonnal fölfedezett, és megvillant a szemüvege.

– Egy csirkecsontváz… – mondta aztán az igazgató bácsi felé fordulva. – Hm. Egészen jól sikerült, már úgy értem ahhoz viszonyítva ugyebár…

Hogy mihez akarta viszonyítani, sosem derült ki, mert az órájára pillantott, és kijelentette, hogy menjenek át egy másik osztályba.

Mi felálltunk, kimentek, mi leültünk, és a tanci is leroskadt. Még mindig nem tudta levenni a szemét a csirkeszörnyetegről.

– Gyerekek… – mondta aztán halkan –, inkább ne készítsétek el a csontvázakat, de ezt.. . ezt megőrzöm az iskola múzeuma számára.

Hallgatott egy darabig, ingatta a fejét. Valószínűleg azon töprengett, miről ismerhette fel a csirkét Quintusz bácsi.

Hiába, a tudós az tudós.így ért véget az osztályban a bogárgyűjtési és

csirkecsontváz-ragasztási kampány. A dolgozatírásokig egészen kellemesen teltek a napjaink. Persze még kellemesebb is lehetett volna, ha nincsenek felelgetések. Mert amint mondtam, a mi osztályunk egy príma osztály. Csodásan szórakoznánk, ha nem kellene az órák alatt

aránylag csöndben ülni, és nem volnának dolgozatok meg feleltetés.

Igazán itt az ideje, hogy föltalálják a tanítás nélküli iskolát. Annyi mindent föltaláltak már: rakétákat meg számítógépeket meg a televíziót, csak éppen ezt az egyet ne lehetne feltalálni?

Pedig azt hiszem nagyon népszerű volna a tanulók körében. Minden reggel bejönnénk az iskolába (nem nyolcra persze, mert az túl korán van, hanem úgy féltízre), és itt töltenőnk az időnket egészen délig. A tanárok lenn ülnének a tanáriban, feketekávéznának, cigarettáznának, beszélgetnének, mi meg az osztályban csinálnék a magunkét. Ők nem bántanának minket, és mi sem zavarnók őket, s év végén kiadnák az érettségi bizonyítványt.

Minden óra közt tartanánk egy-egy harmincperces szünetet. Ezalatt mi fiúk fociznánk, a lányok meg összebújnának, suttognának meg vihognának, mert ők ugye folyton vihognak. Mikor az ember megkérdi tőlük, hogy most éppen min kacagnak, akkor összenéznek, és még hangosabban elkezdenek vihogni. Hiába, ilyenek a lányok, nem lehet rajtuk segíteni.

Szóval egy ilyen iskolát kellene végre megszervezni. Van füst nélküli lőpor, legyen végre tanulás nélküli iskola is. De persze sohasem lesz. Legfeljebb ha Vilmos atya veszi kezébe a szervezést. Mert ő még ezt is meg tudná csinálni. Sőt, még arról is meggyőzné a szülőket, hogy ez a legnagyszerűbb módszer arra, hogy mindent megtanuljunk. Úgy megmagyarázná, hogy a szülők el is hinnék neki, és boldogan adnák a gyerekeket a tanulásmentes iskolába.

De sajnos semmi sem lesz ebből a gyönyörű álomból, mert Vilmos atya mással foglalkozik. Mint

azt már többször említettem, a nyaralásunkat intézi. A szülőket lehengerelte, Pindurka néni ellenállását megtörte, és most összehívott bennünket, a „bandát", ahogy nevezte, vagyis hogy felsoroljam: a jó kis Vilikét, a fiát (aki rémesen elvetemült), az icipici Istvánt (aki majdnem kétméteres), a mindig mosolygó Mihályt (aki tele van pumpálva vitaminnal) meg engem, öcsit.

Vilmos atya leült az asztalfőre, és összekulcsolta a kezét:

– Vészesen közeledik a vakáció. No csak, ne vigyorogjatok. Az idei nyáron kijárjátok az élet iskoláját. Jössztök velem a tengerre. Ne üvöltsetek, banditák, úgyis hiába, nem süketülök meg, vattát dugtam a fülembe, mert előre tudtam, hogy bömbölni fogtok. Majd akkor ordítsatok, amikor megérzitek acélos kezem szorítását. Már úgy értem persze jelképesen. Vagyis, vegyétek tudomásul, hogy nálunk vasfegyelem lesz. Megértettétek?

– Meeeg… – üvöltöttünk kórusban és nagyon lelkesen, mert egy csöppet sem féltünk Vilmos atyától.

– Ez azt jelenti – folytatta Vilmos atya komor arckifejezéssel –, hogy amikor felhúzom a bal szemöldökömet, akkor haragszom, és abban a pillanatban eltűnjetek a szemhatárról, tűzrevaló csirkefogók… Most hová rohantok?

– De Vilmos atya – mondta az alig kétméteres icipici István –, fel tetszett húzni a bal szemöldökét.

– Ez csak próbagyakorlat volt. Ha viszont a jobb szemöldökömet rántom fel, ez azt jelenti, hogy fontos parancsokat adok ki, és álljon mindenki vigyázzba.

– Vilmos atya is a szemöldökével igazgatja a világot éppen úgy, mint a villámokat szóró Zeusz – szólalt meg áhítatosan Mihály, de olyan áhítatos

volt a képe, hogy lefogadnám akármibe, tulajdonképpen szemtelenkedett.

Vilmos atya azonban ezt nem vette észre, és atyailag megveregette a mindig mosolygó Mihályka vállát.

– Látom, megértjük egymást. Tehát bal szemöldök: reszkessetek! Jobb szemöldök: vigyázz, parancsra kész!

Meg kell mondanom most «utólag, hogy Vilmos atya egész nyaralásunk alatt egyetlenegyszer sem rángatta a szemöldökét. Illetve egyszer mégis, de azért, mert homok került a szemébe.

– Tehát vasfegyelem, acélfegyelem, gyémántfegyelem – folytatta előadását Vilmos atya –, ez lesz minálunk, és aki nem engedelmeskedik .. .

–… azt belefojtjuk a tengerbe – kottyantotta közbe Viliké.

– Kikötjük egy cölöphöz a partra, hogy süljön pirosra – vérszomjaskodott István.

– Nem, nem… – rázta a fejét Vilmos atya. – Az naponta megold tizenöt számtanpéldát.

Elsápadtunk. Csak most láttuk, hogy Vilmos atyával nem lehet kukoricázni.

Számtanpéldát a nyaralás alatt egyet sem oldottunk meg, vagy azért mert hátborzongatóan jók voltunk, vagy azért, mert Vilmos atya erről is megfeledkezett éppen úgy, mint a szemöldökrángatásról. De ez nem is csoda, hiszen rengeteg dolga volt a beszerzés megszervezésével. Pedig minden a legegyszerűbben indult.

– Az élet iskoláját járjátok ki, fiaim. Semmit sem viszünk magúinkkal.

– De Vilmos atya! – szörnyülködött Anikó néni, aki szintén megjelent a tanácskozáson.

– Fogkefe a mellényzsebben! Ez lesz a jelszavunk.

– De azt nem lehet.– Egy ilyen harcedzett bandának, mint a miénk,

mindent lehet. Igaz, fiúk?– Igaz! – zúgtuk rá lelkesen.– Egyetlen fogkefével átvágjuk magunkat az

országon. Nem, kedves hölgyeim, mi nem fogunk hatalmas kofferekkel és dagadó hátizsákok alatt izzadni Kolozsvártól Konstancáig.

– Úgy van! – bömbölte a kórus.– Zsebre dugott kézzel, fütyörészve sétálgattunk.

A jelszó…– Fogkefe a mellényzsebben! – vágtuk reá.– A harisnyánkat kimossuk, különben is mezítláb

járunk egész idő alatt. Nemzeti viseletünk a fürdőnadrág lesz, mindenki hoz egy zsebkendőt, törülköző… nem, az nem kell, a napsütésben szárítkozunk.

– Szappan? – kérdezte anyu.– Majd ott veszünk… – felelte Vilmos atya, és

közben biztatóan felénk kacsintott. (Vagy csak idegesen rángatózott a szeme?) Mi mindenesetre úgy értettük, hogy nem kell félni, mosakodás nem lesz.

– És az ennivaló? Azt nem visznek magukkal? Avagy a fogkeféjüket fogják megenni?

Ezt persze anyu kérdezte, akinek borzasztóan erős érzéke van a gyakorlati dolgok iránt.

– Enni… ennivaló?…Vilmos atya mintha zavarba jött volna, mert ő,

ahogy apu szokta mondani, mindenre gondol, csak a legfontosabb dolgokra nem. De máris magához tért a váratlan támadástól.

– Ennivalót, azt persze viszünk. De ez olyan természetes, hogy meg sem említettem.

– De ha ennivalót visznek, akkor nem fütyörészhetnek zsebre dugott kézzel – akadékoskodott anyu.

– Ez ugyebár amolyan költői kifejezése volt lelki gondtalanságunknak. Természetesen viszünk egy hátizsákot. Egy kicsi hátizsákot. Majd felváltva cipeljük.

– Kis hátizsák? – bámult rá Vilmos atyára Pindur néni. – Ezt te komolyan mondod, atyus? Ennek a bandának akarsz te egy kis hátizsákban elegendő elemózsiát csomagolni? Talán mondanád inkább, hogy kibérelsz egy külön tehervagont, és abban szállítjátok az ennivalót. Mert, ahogy én az ő étvágyukat ismerem . . .

– No jó, jó, Pindurkám . .. hát akkor rendben van… viszünk egy nagy hátizsákot.

– Kettőt! – szóltam közbe, mert arra gondoltam, hogy milyen hosszú az út Kolozsvártól Konstancáig – az ember a vonaton állandóan megéhezik. Én legalábbis egyfolytában 'éhes vagyok.

– Én nem – mosolygott ártatlanul Mihályka –, én sohasem vagyok éhes, de amikor meglátom az ételt, rögtön kedvem támad, hogy megkóstoljam. Csipegetni kezdek.

– …és addig csipegetsz, amíg egy morzsányi étel sem marad – folytatta a jó kis Viliké. – Tudjuk. Olyan étvágyad van, mint egy madárnak.

– Igen, mint egy keselyűnek – sütötte el az ócska viccet István.

De a jó vicc akkor is jó, ha ócska. Nagyot nevettünk tehát keselyű-Mihályon, és nyomban elhatároztuk, hogy nem két, hanem három hátizsák ennivalót viszünk.

Utólag kiderült, ez nagyon okos elhatározás volt, mert így útközben csak Bukarestben kellett két

veknit, egy tábla vajat és sajtot vásárolnunk. Meg öt tábla csokoládét persze.

Miután a három hátizsákban megállapodtunk, lassan-lassacskán tovább omladozott Vilmos atya gyönyörű terve a fogkefés utazásról. Az icipici István ugyanis születésnapjára kapott egy felfújható gumiágyat.

Persze azonnal felfújtuk. Illetve felfújási versenyt rendeztünk, hogy ki fújja fel hamarább. Vilike a nagy erőlködéstől, hogy ő nyerje meg a versenyt, olyan bíborlila lett, mint az alkonyat. Meg is nyerte, de utána egy félóráig pihegett, mint egy eltaposott kecskebéka, és mi közben vízzel fröcsköltük. De végül mégis magához tért, mert nagyon szívós a természete, csak még egy órán át kancsalított az erőlködéstől.

Ekkor bejött a szobába Bogárka (ez a jó kis Vilike nénje), és kijelentette, hogy egytől egyig őrültek vagyunk és olyan közveszélyesek, hogy mindegyikünkre táblát kellene szerelni, mint a magasfeszültségű vezetékre, hogy

VIGYÁZAT, ÉLETVESZÉLY!!!De aztán szerencsére elment, és mi tovább

szórakozhattunk a felfújt gumimatraccal. Fejest ugráltunk reá (mintha víz volna) először a székről, aztán az asztalról, és már éppen azon gondolkoztunk, hogy a szekrény tetejéről ugráljunk, mert ekkor a matrac már a tenger hullámait képviselte a játékban –

…ekkor, éppen az icipici István ugrott – és nagyot koppant a padlón. Ugyanis az alig kétméteres Istvánka a maga hetven kilójával szétpukkasztotta a matracot. Ott hevert a földön véget nem érő kezével és lábával, és most már őt kellett vízzel fröcskölni és nem a jó kis Vilikét. Szerencsére ő is magához tért, mert neki is nagyon

szívós a természete, és nem is kancsalított, csak egy nagy kékespiros búb maradt a feje tetején. De ezt alig lehetett észrevenni, mert eltakarta a haja. Ekkor már láttuk, hogy milyen remekül lehet szórakozni a felfújható gumimatraccal, és elkezdtünk odahaza kunyerálni meg siránkozni, hogy nekünk is kell a nyaraláshoz gumimatrac.

– Nincs pénz, különben sincs benne a költségvetésünkben – felelte komoran apu. De ő mindig mindenre ezt feleli. Egyébként nem az volt a fontos, amit ő mond, hanem amit anyu.

Tehát anyu felé fordultam, és úgy néztem reá, mint egy őzike. Mert én úgy is tudok nézni, ha nagyon erőlködöm, és nincsenek a közelben Mihályka meg icipici István, akik azonnal röhögni kezdenek, amikor én ártatlankodom. De most csak mi hárman voltunk, apu (aki ebben az ügyben nem számít, mert őneki csak a pénzt kell adnia), anyu, akitől a döntés függött meg én.

– Hallod, öcsikém, mit mond apu. Nincs pénzünk – mondta szelíden anyu.

– Tudom, édesanyám. Nem is mondom, hogy vegyünk felfújtható matracot, csak szerettem volna, hogy ti nyugodtak legyetek.

Apu olyan – hogy is mondjam – sastekintettel nézett reám, mint aki a vesémbe lát. De csak nézett, és nem látott.

– Azért szeretnél gumimatracot, hogy mi nyugodtak legyünk. Ó, a nagy lélek… – mondta gúnyosan apu.

– Nem egészen értelek – szólt közbe anyu szemrehányó pillantást vetve apura, hogy mért gúnyolódik egy olyan érzékeny lelkű kisfiúval, mint én. – Miért lennénk mi nyugodtabbak, ha neked gumimatracod volna?

– Azért, édesanyám – feleltem olyan szelíden és jótanulósan, ahogy csak kitelt tőlem –, mert ha volna gumimatracom, akkor, amikor vízbe mennék, mindig belekapaszkodnék a gumimatracba. Az fenntartana a víz felszínén, mint egy mentőöv, és semmiképpen sem fulladhatnék bele a tengerbe.

Persze tudom én jól, hogy borzasztó nagy arcátlanság mikor egy gyermek szülei legszentebb érzelmeire hivatkozik. De olyan nagyon szerettem volna azt a matracot…

Anyu csak egyetlen villámszerű pillantást vetett apu felé, de az aztán úgy szikrázott, hogy egy félméteres ólomlemezt is keresztülütött volna.

– Vedd a kabátodat! – mondta aztán határozott hangon apunak, és elmentek megvenni a gumimatracot. Elvégre az én életemről és az ő lelki nyugalmukról volt szó. És ez megért egy matracot.

Persze Vilike és Mihályka is kisírták a gumiágyat. Majd éppen ők nem sírják ki… Sőt, Vilmos atya rögtön kettőt vásárolt, Pindurka néni kétségbeesésére.

– Miért? – védekezett az atya. – Csak Vilikének szabad játszani, nekem nem?

Szóval a „fogkefe-jelszó" egyre halkult, most már a három hátizsák mellé volt öt felfújható gumimatracunk is.

Aztán kiderült, hogy Mihálykának föltétlenül el kell hoznia a táskarádióját.

– Világos! – döntött Vilmos atya. – Táskarádió nélkül nincs élet. Ha nincs táskarádiónk, mivel bosszantjuk halálra szomszédainkat? Elvégre reggeltől éjfélig mi sem bírjuk az üvöltözést és kurjongatást. Elfáradunk, berekedünk, és az ugye mégsem lehetséges, hogy elcsendesedjék a tengerpart. Olyankor, mikor már nem bírjuk szusszal, bekapcsoljuk a táskarádiót. Teljes

hangerővel persze. Elűzzük a szomszédokat. S mikor elmenekültek, akkor kikapcsoljuk a készüléket.

– Nem kell kikapcsolni – szólt közbe Istvánka. – A Mihályka készüléke saját magától is elhallgat. Ez olyan alattomos és makrancos táskarádió, amely csak akkor szól, amikor akar.

– És mikor akar? – érdeklődött Vilmos atya.– Soha.– Nem igaz! Tegnap is szólt – védte a rádióját

Mihályka, és most kivételesen nem mosolygott.– Azt a tegnapot ne emlegesd.– Azt ne is.. .A Mihályka rádiója miatt kapott négyest fizikából

az osztály. Pedig az óra igazán úgy kezdődött, hogy csupa vidámság és napsütés lesz. A fizikatanéi jókedvűen jött be az osztályba. Ki sem nyitotta a katalógust, hanem bejelentette, hogy tovább megyünk. Erre mi mindnyájan megnyugodtunk. A tanci éppen valami képleteket írt fel a táblára, és mi szép csendben másoltuk a füzetbe. Olyan csönd volt, hogy a Cinó öreg karórájának tiktakját is meg lehetett hallani. Ekkor robbant a bomba. Illetve nem is bomba volt, hanem rádió. A Mihályka táskarádiója, az szólalt meg bömbölve.

A tanci kezében megállt a kréta. Minekünk a szívverésünk állt meg.

Megőrült ez a Mihály?A rádió azt bömbölte, hogy „Sárika egy kicsikét

butácska".De olyan elvetemedett pincehangon, hogy a tanci

kezében kettétört a kréta.– Mi ez?– Tá… táskarádió – állt fel haloványan Mihály,

mert eszébe jutott, hogy a fizikatanéit Saroltának hívják.

– Hogy merted megindítani?– Én nem… tanárnő kérem…– Magától szólalt meg?– Magától. Bizonyisten… – Szegény Mihály

majdnem…– Hallgattasd el!– Igenis.Mihályka idegesen nyomkodni meg csavarni

kezdte a készüléket, de ebben a rádióban vagy valamiféle gonosz lélek lakozott, vagy pedig ha elvetjük ezt a lehetőséget, akkor azt kell feltételeznünk, hogy a készülék félreértette a csavargatást, és azt képzelte, hogy Mihály nincs megelégedve a zenebonával. Tehát rákapcsolt. Ha eddig zengett, akkor most már harsogott.

A tanci kezdett begerjedni:– Zárd le azonnal!De a rádió addigra már megvadult. Nyilván úgy

képzelte, azt várják tőle, vágja ki a rezet, és minél dühösebben nyomogatta Mihály a gombokat, annál nagyobb lármát csapott. Most egyszerre két állomás szólt. A dzsesszzenekar tovább bömbölte, hogy „Sárika egy kicsikét butácska", és ugyanakkor egy katonazenekar is szólt, mindenféle üstdobok és cintányérok s mély hangon recsegő öblös rézfúvók.

Igazán borzasztó volt. Mihály úgy verekedett azzal az átkozott táskarádióval, mint Szent György lovag a sárkánynyal. Közben a tanci lett egyre sárkányabb. Nem tudom: a Sárikától vagy a cintány érők tói? Ismét rákiabált Mihályra, de már nem lehetett megérteni, mit.

Én réges-régen ismerem Mihálykának a táskarádióját. Tényleg a legritkább esetben szokott megszólalni, akkor is csak cérnavékony hangon, és mindenféle sercegések és recsegések közt susog.

Muzsikát a legritkább esetben lehet rajta hallani. Most egyszerre mindent bepótolt.

Mihály később becsületszavát adta, hogy hozzá sem ért a készülékhez. Azért hozta csak magával az iskolába, hogy órák után beadja a rádiójavítóba, mert a készülék már hetek óta nem is sercegett.

– Lehet, hogy véletlenül meglöktem a térdemmel, de máskor ököllel serkenthettem, kalapáccsal ütögethettem, srófhúzóval csavargathattam, akkor se nyikkant meg.

Most aztán egyszerre mindent bepótolt. Mihályka főtt rák képpel és izzadva birkózott az elhallgatni nem akaró rádióval.

„Sárika egy kicsikét butácska” Legalább ezt az átkozott slágert hagyná abba.

Borzasztó volt. Mihály már a pad széléhez ütögette. Erre megszólalt a rádióban egy férfi meg egy női hang a Sárika meg a cintányér mellé. Valami színdarab lehetett, mert irtózatosan veszekedtek, azt hiszem olaszul.

Mihály végül odacsapta a földhöz, mire a rádió reccsent egyet, a veszekedés meg a cintányér elhallgatott, viszont annál diadalmasabban zengett a nóta a butácska Sárikáról.

Sárika tanci nem szólt semmit, de a szemében olyan fény lobogott, hogy valamennyien lekushadtunk a padra. Úgy is mondhatnám, hogy jeges szél süvített az osztály fölött.

Mihály odarúgott a rádióhoz, az nyekergett még egy Sárikát, aztán elhallgatott.

Valamennyien a padok közt heverő szörnyetegre néztünk. Mit lehessen tudni… De nem, megdöglött. Nem szólalt meg újból.

Bezzeg megszólalt a tanci. Méghozzá vésztjósló nyugalommal:

– E kellemes zenei betét után halljuk a mai leckét.

Ami ezután következett, arra csak akkor szoktam visszaemlékezni, amikor túl sok túrósgaluskát vacsorázom, és hörögve felébredek a lidércnyomástól, hogy Sárika tanci feleket.

A mohácsi vész az semmi ahhoz a vérengzéshez képest, ami aznap fizikából végbement. Csak úgy süvítettek a négyesek.

Óra után meg akartuk verni Mihályt, de ő könnyekkel a szemében pionír-becsületszavára megesküdött, hogy hozzá se nyúlt a rádióhoz.

Ezt a híres táskarádiót akarta magával hozni Mihályka.

– Jöhet! Legfeljebb elriasztjuk vele a cápákat – mondta Vilmos atya, miután végighallgatta a rádió rémtörténetét.

– Ha Mihály hozza a táskarádiót, akkor én hozom a gitáromat – szóltam én.

– Nagyszerű! -– csapta össze a kezét Vilmos atya. – Te tudsz gitározni?

– Tulajdonképpen még nem tudok, mert idehaza nem engednek gyakorolni. Apu azonnal ideges lesz, amikor előveszem a szekrényből (nem őt, hanem a gitárt), és kijelenti, ő nem bánja, ha gyakorolok, nagyon helyes, csak játsszam, de ne most, mert neki ma nagyon megerőltető napja volt, és az idegei így remegnek.

Meg is mutatja az ujjaival.Szóval sohasem lehet gyakorolni, mert apunak

folyton nehéz napjai vannak.Fölmentem a padlásra, hogy ott gyakoroljak, de

nem tudom miért, alig csaptam bele a húrokba, mint egy walesi bárd, mikor a környékről mind odagyűltek a macskák, és elkezdtek nyávogni.

Rájuk kiáltottam:

– Sicc! Keoc innen!! – De a macskák nem mozdultak, hanem leguggoltak körbe. Én ültem a gerendán, a macskák körülöttem, s csak egyet pendítettem a gitáron, máris éktelenül nyávogni kezdtek.

Kriszti szerint zenei képességgel megáldott kandúrok voltak, és nekik is megerőltető napjuk volt, mint apunak, és az ő idegeik is teljesen tönkrementek.

– De ha nem mentek tönkre eddig, akkor most mennek, amikor te elkezdesz gitározni.

Annyi biztos, hogy a macskák állandó ügyeletet tartottak a padláson, és valahányszor föllopóztam, hogy gyakoroljak egy kicsit, máris megjelent legalább egy tucat macska [nagyrészt tépett fülű, rohadt öreg kandúr], és folyton belenyivákoltak az én gyönyörű játékomba.

Az icipici István, akinek rengeteg esze van, azt mondta, hogy szervezzünk macskazenekart.

– Meglátod, olyan híres leszel, mint a beatlesek.Csak sajnos a piszok macskák sehogy sem

akartak lejönni a padlásról. Néha ilyen apróságokon múlik a világhír.

Na, hát ezt az én híres gitáromat is magunkkal visszük a tengerre. Ha már cipelünk három hátizsákot, öt felcsavart gumimatracot, táskarádiót, akkor miért ne vihetnénk gitárt is?

Nem is volt kifogása senkinek sem.– Elvégre macskák akadnak a tengerparton is –

jegyezte meg Kriszti, és úgy képzelte, hogy most nagyon szellemes.

Én azonban megvetően hallgattam. Csak nem fogok vitatkozni egy leánnyal?

ÖTÖDIK FEJEZET

VÉGÜL MÉGISCSAK ELINDULUNK

Vilmos atya gyönyörű terve, hogy egyetlen fogkefével a mellényzsebben végigfütyörésszük az országot, tehát összeomlott. De őmaga, mármint Vilmos atya, nem omlott össze.

Figyelmeztetően magasba görbítette mutatóujját:– Látjátok gyermekeim… megmondtam, hogy

kijárjátok velem az élet iskoláját. Rózsaszínű terveket szőttünk a fogkeféről, s lám verejtékezve, szuszogva cipeljük az élet terheit. Roppant nagy tanulság!

így kezdődött az élet iskolája. Aztán azt mondta apu, hogy most már sürgősen induljunk, mert ha még egy hétig itthon maradunk, Vilmos atyának eszébe jut, hogy magával vigye a házinyulait, hisz azoknak is jót tesz az élet iskolája meg a tengeri napsütés.

– Azok már régen megdöglöttek – legyintett Pindurka néni.

– De hátha feltámadnak? [Hiába, apu szeret csúfolkodni.] Vagy esetleg naposcsibét visz, hogy kísérletezzen.

– Miért?– Fogalmam sincs. De Vilmos atya majd csak

kitalál valamiféle kísérletet a csirkékkel. Én azt mondom, vigyen csirkéket.

Vilmos atya érdeklődve félrebillentette a fejét, éppen úgy, mint egy csirke, mikor a meteorológiai viszonyokat kémleli. Látszott rajta, hogy máris motoszkál benne egy-két új ötlet.

– Még mindig jobb, ha csirkéken kísérletezik, mintha a gyermekeinken – vélte Pindurka néni.

Vilmos atya semmit sem felelt, csak mély gondolataiba süppedve pöfékelt a pipájából. Mikor aztán elindultunk, kihozott az állomásra egy nagy dobozt. Olyan gyöngéden ölelte magához, mint ifjú vőlegény a menyasszonyát, vagy futballkapus egy kifogott tizenegyest.

– Mi van abban a skatulyában? – bökött oda apu.Vilmos atya ijedten elkapta a dobozt.– Vigyázz! Törékeny. Válogatott fajtojások.

Megpróbálom kikelteni a homokban. A teknősbéka tojásai is a homokban kelnek ki. Ha sikerül, javasolni fogom a földművelésügyi miniszternek, hogy rendezzenek be nagy tengerparti csirkekeltetőket.

Most utólag megmondhatom, hogy Vilmos atya gyönyörű és zseniális tervéből semmi sem lett. Egyrészt mert útközben eltört a tojások egyharmada, másrészt mert a tengerparti izgalmaink közepette az atya tökéletesen megfeledkezett a tervéről, harmadrészt meg azért, mert megérkezésünk másnapján a jó kis Vilike szalonnás rántottát készített az egész jövendő csirkefarmból. Egyelőre azonban ott tartottunk, hogy Vilmos atya „utánam, csőcselék!" – kiáltással magasba emelve skatulyáját, föltornászta magát a vonatba. Mi utána özönlöttünk. Aztán az ablakban, egymás hegyire-hátára mászva hallgattuk az anyukák utolsó intelmeit, hogy mi mindenre vigyázzunk, mit tegyünk, és mit ne tegyünk. Azt hiszem, ha megfogadtuk volna az összes jó tanácsokat, akkor egész tengerparti nyaralásunk alatt bent kellett volna kuksolnunk a szobában, lehetőleg mozdulatlanul, hósapkával a fejünkön. (Amikor anyu ezeket a sorokat elolvasta,

megjegyezte, hogy szemtelen vagyok és hálátlan. És hogy hósapkáról szó sem volt.)

Mi lekiabáltunk a vonatablakból, mindent megígértünk, még azt is, hogy irtózatosan jók leszünk, és ha csak egyetlen lehetőségünk lesz reá, nem fulladunk bele a tengerbe, nem kapunk napszúrást és gyomorrontást is csak hetenként egyszer.

– Egy pillanat! – szólalt meg Pindurka néni, és kotorászni kezdett a táskájában.

Azt hittük, a zsebkendőjét keresi, hogy elsirassa egyetlen fiacskáját, a jó kis Vilikét (bár inkább örülnie kellene, hogy megszabadul tőle egy időre). De nem, hosszúkás tokot húzott elő, és felnyújtotta a kupé ablakába.

– Atyus… a fogkeféd. Otthon felejtetted.Ezzel a jelenettel ért véget a „fogkefével a

mellényzsebben " mozgalom. Nem is emlegette többé senki.

Vilmos atya akart valamit felelni: talán azt, hogy Pindurka néni készakarva dugta el a fogkefét, de ekkor nagyot nyekkenve meglódult a vonat.

– Bízzatok bennem! – üvöltötte Vilmos atya, mikor a vonat sűrű integetések és mamakönnyek közt kiszuszogott az állomásról.

Ahogy azonban abban a percben anyu, Anikó néni és Pindur néni arcán láttam, egy cseppet sem bíztak Vilmos atyában.

Mi viszont igen.Túljutottunk a váltókon, minden baj nélkül

elhelyeztük a csomagjainkat, csak az egyik hátizsák esett kétszer egymásután az István fejére, de oda se neki, Istvánnak viharvert feje van. Annyi kő meg futball-labda és miegyéb esett már reá, hogy egy hátizsák meg se kottyant neki.

– Kezdődik az élet iskolája – mondta Vilmos atya. – Dolgozzuk ki a munkatervet.

– Először is együnk – javasolta Mihályka, akinek a gyomornedveire élénkítően hatott az indulás.

– Kitűnő javaslat. Mit együnk?– Tésztát!Elővettünk egy doboz tésztát. Az alig kétméteres

icipici István anyukája sütötte. Nagyon finom tészta volt. Egy teli cipődobozzal, öt perc alatt elfogyott.

– Na és most mit csináljunk, aludjunk? – tette fel a kérdést Vilmos atya.

– Nem vagyunk álmosak.– Akkor mit csináljunk?– Együnk.– Okos javaslat. Mit együnk?– Tésztát.Megettük a Vilikéék tésztáját is. Ez is egy teli

cipődobozzal volt. Aztán társasjátékot játszottunk, és később még megettünk két rúd szalámit és tizenöt kemény tojást. Ebből kettő lágy volt, és szétkenődött a jó kis Vilike ingén. De Vilmos atya azt mondta, oda se neki, ez így nagyon modern. Aztán jött a kosaras ember, és vettünk tőle tizenegy üveg Pepsi-Colát, amitől úgy pezsgett a gyomrunk," mint a borszéki pezsgőfürdő. És kénytelenek voltunk megvásárolni a kosaras bácsitól az összes cukrászsüteményt, mert még mindig éhesek voltunk egy kicsit. Aztán aludtunk egy darabig, és én arra ébredtem fel, hogy a Mihály nagylábujja belelóg a számba. Beleharaptam, de egy cseppet sem volt jó íze. Erre kiköptem. Rögtön utána rájöttem, hogy nem is a nagylábujjtól ébredtem fel, hanem egyrészt azért, mert már reggel volt, és a vonat megállt egy állomáson, másrészt azért, mert az egyik hátizsák mélyén megszólalt Mihályka híres táskarádiója. Úgy látszik a vonatzötyögés jót tett neki. Most azonban

nem azt recsegte, hogy „Sárika egy kicsikét butácska" (nem is lett volna értelme, mert nem volt velünk egyetlen Sárika sem), hanem egy rettentően paprikás indulót, amitől mindenki fölébredt, és rögtön megint enni kezdtünk.

Mihályka különösen föllelkesedett a rádiójától, kiszedte és kilógatta az ablakon, hogy a többi utas is gyönyörködjék az indulóban. Ebben a percben tolatni kezdtek, vagy hozzánk kapcsoltak még egy

mozdonyt, és a vonat nagyot zökkent. A táskarádió kicsúszott Mihály ujjai közül, reá egyenesen egy külföldi turista bácsi kalapjára, és onnan ropogta-recsegte frissen az indulót. A bácsinak hosszú szőke szakálla volt, kurta bőrnadrágja és virágos inge. Valami olyasfélét mondott, hogy „hiring-biring", és visszaadta a táskarádiót. Becsszavamra még mosolygott is. Biztosan azt gondolta, nálunk népszokás táskarádióval dobálni a külföldi turistákat.

Aztán elindult a vonat, és a szűnni nem akaró rádiót visszadugtuk a hátizsákba, beletekerve az én pulóverembe, hogy ne bömböljön olyan hangosan, mert azt ugye mondanom se kell, hogy a kikapcsoló-gombja megint elromlott. Kinéztünk az ablakon, de nem láttunk mást, csak petróleumkutakat. Vilmos atya kiment borotválkozni a mosdóba, pedig igyekeztünk meggyőzni arról, hogy iszonyúan jól állna neki a szakáll.

– Szívesen szakállt eresztenék, gyermekeim, de sajnos lehetetlen, legalább egyvalakinek kell lennie köztünk, akinek nincs rablógyilkos külseje.

Azzal elvonult a mosdóba, és mi egymásra néztünk. Úgy találtuk, hogy egyelőre legalábbis nagyon tisztességes, jól nevelt kisfiúknak látszunk. Persze nem vagyunk azok, de ezt nem lehet észrevenni rajtunk. Az icipici István például majdnem olyannak látszik, mint egy első tanuló, a mindig mosolygó Mihályról csak kevesen hinnék el, hogy félelmes verekedő, a jó kis Vilike elvetemültségeit pedig egy tudós lélekbúvár sem olvashatná ki ártatlan kék szeméből. Ami engem illet, én tényleg nagyon rendes fiú vagyok, mondhatnám: mintagyerek. Nincs is velem semmi baj egészen addig, amíg föl nem bosszantanak. Akkor igen… Mi tagadás… Akkor felöklelek

mindent, ami utamba kerül. De ne tessék engem bosszantani, és akkor én vagyok a világ legjámborabb gyermeke.

A vonat zötyögött tovább, és mi kezdtünk unatkozni. De ez nem tartott sokáig, mert a jó kis Vilike fogadásból megevett egy fél doboz makarónit, úgy szárazon, főttelenül. Ropogott a foga alatt, mint az üveg. Megivott reá két üveg Pepsi-Colát, a makaróni földagadt a gyomrában, és borzasztó görcsei lettek tőle. A hasa úgy feszült, mint egy dob, és mi minden oldalról megtámasztottuk a tenyerünkkel (mármint a hasát), hogy ki ne repedjen. Ekkor Vilike már bőgött és ordított, hogy Mihály találta ki az egész hülye fogadást, és egyék ő is száraz makarónit. Ezt mi is igazságosnak találtuk, de Mihályka semmiképpen sem akart. Már éppen lefogtuk, hogy végrehajtsuk rajta a népítéletet, amikor visszajött Vilmos atya a mosdóból, és fuccsba ment az egész cirkusz. Szódabikarbónát etetett Vilikével, hasra fektette, és légzési gyakorlatokat végeztetett vele. De Vilike azért egészen Bukarestig jajgatott, úgyhogy egy csöpp időnk se maradt arra, hogy unatkozzunk.

Megérkeztünk Bukarestbe. Az Északi Pályaudvaron – mi legalább úgy éreztük – százezer ember kiabált százezer nyelven. Mindenféle külföldiek, csuda bolondos öltözetben, és közben ide-oda futkároztak a villamos targoncák és dudáltak. Szóval remek volt minden, még muzsika is szólt egy hangszóróból, aztán meg mindenféle vonatok indulását és érkezését is bekiabálták. Úgy forgolódtunk a nagy üvegtető alatt, mint az eltévedt báránykák. Vilmos atya azonban nem veszítette el a fejét, összeterelt bennünket:

– A déli vonattal megyünk tovább. Addig körülnézünk a városban.

Beraktuk a holminkat az állomási ruhatárba, aztán irány a trolibusz.

– Utánam, csőcselék! – adta ki a vezényszót Vilmos atya. – Mindig csak mögöttem, s akkor semmi baj sem lesz.

Nem is lett. Felszálltunk szépen a trolibuszra, illetve felnyomtuk és felhúztuk egymást, és elindultunk a város közepe felé.

– A központban szállunk le – adta ki a jelszót az atyus és azt hiszem ezzel követte el a hibát, mert ha meggondoljuk Bukarestnek több központja is van.

A troli kanyargott jobbra, kanyargott balra, megállt, újból elindult, egymásnak ütődtünk, ráléptünk a szomszédunk lábára, pardont rebegtünk, aztán egyszerre csak fölcsendült Vilmos atya érces vezényszava.

– Leszállás, csőcselék!Engedelmesen tódultunk utána.– Egy, kettő, három… – a negyediknél elakadt.

Ez a negyedik, aki hiányzott, a jó kis Vilike volt.A troli szerencsére még állt. Az atyus felugrott a

lép csőre.– Viliké!Idegen arcok fordultak felénk.– Talán csak nem azt a csíkos trikós kisfiút

tetszik keresni?– De… de azt.– Ó, az már három megállóval előbb leszállt,– Atyaúristen! – kapott a fejéhez Vilmos atya, és

leugrott az induló kocsiról. – Ti miért nem szóltatok?– Nem vettük észre.Különben is Vilike mindig szakértő volt az

eltűnésekben.Órák alatt, ha nem akart felelni (és

tulajdonképpen mikor akart ő felelni?), úgy eltűnt az

előtte ülők háta mögött, belesimult a padba, hogy a tanár még akkor sem vette észre, ha ^yenesen reá nézett.

– Gyerünk visszafelé!Ekkor már jó forrón sütött a nap. Mi loholtunk

visszafelé a troli vonala mentén.– Ott megy! – rikkantotta az icipici István, és

szaladni kezdett. Mi utána. Tényleg ott a sarkon most fordult be a csíkos trikós Viliké.

Utolérjük. A csíkos trikó meg is van, de aki viseli az nem Vilike, hiszen annyi az ilyen trikó.

Cserkészünk tovább. Jobbra-balra jár a szemünk, és egyszerre csak észrevesszük – igazán rémítő pillanat volt –, hogy elveszítettük Vilmos atyát.

Most mit tegyünk?Az előbb azt mondtam, hogy rémítő volt a

pillanat. De az igazat megvallva az első pillanatban egy cseppet sem ijedtünk meg. Vilmos atya nem olyan ember, aki véglegesen el szokott veszni. Vilmos atyával nagyon sok minden megtörténhetik ebben az életben. Nagyon valószínű, előbb-utóbb elintézi, hogy kirándulhasson a Holdra, s ott megszervezze a nyúltenyésztést. Lehet, hogy világ körüli útra indul ócska konzervdobozokból készült hajóval, tisztességes embert nevel Vilikéből (ám ebben azért nem nagyon bízom), szóval nagyon sokféle kalandos dolog megtörténhetik vele. De hogy örökre és véglegesen elvesszen Bukarestben, az egész biztosan nem lehetséges. Legfeljebb visszamegy az állomásra.

Akkor eszünkbe se jutott, hogy nem mi vesztettük el Vilmos atyát, hanem ő veszített el bennünket. (Hogy ki kicsodát, tulajdonképpen máig se tisztázódott teljesen.)

Az úgy volt, hogy Vilmos atya ment elöl, de aztán egy kicsit hátramaradt, és bekukkantott egy cukrászdába, mivel eszébe jutott, hogy Vilike esetleg bement fagylaltozni. Mert Vilike olyan gyerek, akinek mindenről a fagylalt jut eszébe. Ha jókedve van – fagylaltozik; ha nem sikerül a dolija – fagylaltozik. Fagylaltot nyal nyáron, és fagylalttól vásik a foga télen. Fagylaltot eszik, ha van pénze, ha meg nincs, akkor kér valakitől kölcsön, csak hogy fagylaltot ehessék.

Vilmos atya ötlete tehát, hogy Vilikét a bukaresti fagylaltozókban kell keresni, tulajdonképpen zseniális volt, csak éppen elfelejtette közölni velünk is. így tehát mi tovább bandukoltunk, és egyszerre csak észrevettük, hogy nincs Vilmos atya.

– Megkeressük! – vette át a vezényletet István. – Te arra mész, én erre. Te meg, öcsi, amarra. Tíz perc múlva ugyanitt találkozunk, itt a sarkon a trafik előtt.

A jó szándék meg is volt bennünk, csak éppen arra nem emlékeztünk, hogy hol is van az az ugyanott. Emerre vagy amarra? Bukarestben rengeteg az utca, az egyik kanyarodik erre, a másik kanyarodik arra, keresztezik egymást, és a kereszteződések újabb utcákkal kereszteződnek. Minek szaporítsam a szót: elveszítettük egymást. Az utcakereszteződést a trafikkal megtaláltuk, csak éppen mind a hárman egy-egy más utcakereszteződést. Autók száguldottak, trolik gördültek a sokemeletes házakkal szegélyezett utcákon, tolongott a nép… mi meg ácsorogtunk egy-egy trafik előtt, vártunk és szidtuk a többieket, s közben nyaltuk a fagyit (mert azt nemcsak Vilike szereti, hanem mi is). Végül is meguntuk, és elindultunk az Északi Pályaudvar felé, ami nem veszett el, hanem szürkén, szilárdan, oszloposán

várt reánk a helyén. Ott aztán szerencsésen megtaláltuk egymást a fagylaltozóban. Sorra érkeztünk, legutolsónak Vilmos atya, aki csapzottan és halálra izzadva érkezett vissza délután négykor az állomásra. A lépcsőn ülve talált bennünket, amint vöröspecsenyéztünk.

– Apu… – mondta panaszosan a jó kis Vilike, mikor meglátta édesapját, aki most inkább hasonlított egy partra vetődött hajóroncshoz, mint a mindig tettre kész Vilmos atyához – olyan borzasztóan éhes vagyok. Máma semmit sem ettem, csak fagyit.

Vilmos atya lerogyott a lépcsőre. Egyelőre még annyi ereje se volt, hogy mérgelődjék.

– Mi történt veled, te elvetemült bandita… – törölgette a verejtékét.

– Semmi… – válaszolt szemrehányóan a jó kis Vilike – csak az, hogy otthagytatok a troliban.

Ilyen méretű szemtelenségtől egy halott is feléledt volna. Hát még Vilmos atya, aki csak félhalott volt.

– Mi hagytunk ott téged?! Talán te bennünket!– Hogyne. Ülök szépen a troliban, és egyszerre

csak látom, hogy sehol sem vagytok. Megszöktetek, magamra hagytatok. Akkor gyorsan leugrottam, és szaladtam visszafelé. Bizony még sírtam is.

Csak úgy zárójelben megjegyzem, hogy Vilike meséjének két gyönge pontja volt. Az egyik az, hogy ő csendben ült. Ez az, amire a jó kis Vilike képtelen. Talán ha jó vastag acéldróttal odakötöznék, vagy erős altatószerrel elkábítanák, akkor talán-talán elképzelhető volna, hogy csendben maradjon. De egyébként?… A másik képtelenség az, hogy sírt. Vilike nem szokott sírni. Szokott toporzékolni, üvölteni, vinnyogni, visítani, jajgatni, bömbölni, de sírni…? Mint egy szomorú kis

árva a téli éjszakában? Ugyan kérem! Fogadni mernék, hogy amikor leugrott a troliból, vidáman körülnézett, és elindult kalandot keresni.

Ámbár az sem lehetetlen, ahogy én a jó kis Vilikét ismerem, hogy egész idő alatt az utcasarkok mögé meg a kapumélyedésekbe bújva nyomon követett bennünket, és vigyorogva figyelte, milyen kétségbeesetten keressük őt. Mert Vilikénél minden lehetséges.

Hiába állítottuk egybehangzóan mind a négyen, hogy átkutattuk a trolibuszt, ő megesküdött arra, hogy igenis a kocsiban volt, és mi hagytuk el őt. A végén úgy belefáradtunk a szemtelenségébe, hogy ráhagytuk, legyen neki igaza. Aztán bementünk az állomási vendéglőbe, amit restinek hívnak, és egyfolytában megettük az ebédet, az uzsonnát és vacsorát, és olyan sokáig ettünk, hogy közben este lett. Akkor aztán felültünk a vonatra, és meg sem álltunk Konstancáig.

HATODIK FEJEZET

BIKA BÁCSI PALOTÁJA

Iszonyú meleg volt mire megérkeztünk, és rögtön ettünk egy-egy nagy fagyit. Utána megállapítottuk, hogy a tenger még megvan, ugyanúgy hullámzik, mint tavaly, a sirályok is a régiek és a hajók is úgy füstölögnek a kikötőben, mint tavaly és tavalyelőtt. Ettől megnyugodtunk, és ettünk még egy-egy fagyit. Aztán felültünk az autóbuszra, hogy kimenjünk a halászfaluba, ahol lakni fogunk. Útközben az autóbuszon nem történt semmi különös, csak sajnos az emberek nem szeretik a szépet.

Például a zenét.Ezt onnan tudom, hogy amikor elkezdtem

gitározni és énekelni, mert jókedvem kerekedett a tengertől meg a rengeteg virágtól, a napsütéstől, a gyönyörű villáktól meg attól, hogy itt a tengerparton minden öt lépésre van egy-egy fagylaltozó, szóval amikor énekelni kezdtem, akkor egyszerre csak a sofőr bácsi fékezett, és azt mondta, hogy amikor ilyen rémes zörejeket hall, nem tud vezetni. Mert – azt mondta – mindig azt gondolja, hogy valami el van romolva a motorban, és ilyenkor ideges lesz, és aki ideges, az nem tud vezetni.

Eleinte nem tudtam mire érti, de aztán az utasok és főleg az icipici István meg Vilike megmagyarázták, hogy az én gitározásomat nevezte zörejnek. Mondtam, hogy a macskáknak nagyon tetszik az én gitározásom, de a sofőr bácsi haragos képet vágott, és azt felelte: ő nem kandúr, és vagy elteszem a gitárt, vagy szálljak le azonnal. így aztán kénytelen voltam abbahagyni a

muzsikálást, és az utasok mind nagyon örültek. Vilike szerint annak, hogy abbahagytam a gitározást.

Abból persze egy szó sem igaz, hogy az autóbusz ablaka az én énekemtől repedt meg. Az ablak igenis akkor repedt meg, amikor Mihályka be akarta bizonyítani, hogy ő jobban fejel, mint Dembrovschi, aki válogatott csatár.

Vilmos atya elöl ült, és éppen megbeszélte a kalauzzal, hol kell nekünk leszállni, hogy eljussunk a halászfaluba, amikor kanyar következett, és Mihályka éppen a fején táncoltatta a labdát. A kocsi kanyarodott, és a labda nekiment az ablaknak, így tehát tulajdonképpen a kanyar volt a hibás.

Vilmos atya szó nélkül kifizette az ablakot, és akkor sem szólt semmit, amikor a sofőr bácsi azt mondta, hogy szálljunk le, mert szeretné legalább félig-meddig épen elvezetni a kocsit a végállomásig.

– Itt vágjanak keresztül a barackültet vény mellett, egyenesen mindig csak előre, míg eljutnak a faluba.

Mi leszálltunk, és az autóbusz elindult. Mi utána szaladtunk, és üvöltöttünk, és a kezünkkel hadonásztunk, ugyanis odafent felejtettük a gitáromat. A sofőr bácsi személyesen mászott hátra az utasok lábán keresztül, és a kitört ablakon át leadta nekünk a gitárt. Még azt is mondta, hogyha észreveszi, személyesen hozta volna el, mert ha meglátja ezt a gitárt, idegességében rögtön remegni kezd a keze.

Aztán elindultunk a barackültetvény mellett, és Vilmos atya már a második percben adott egy óriási pofont a jó kis Vilikének, mert a drótkerítésről kellett őt leszedni.

– Barackot akarok enni! – üvöltötte a jó kis Viliké.– Majd veszünk az Aprozarban.

– De én ezt a barackot akarom – bömbölt tovább Viliké.

– Ezt nem lehet. Egyrészt mert ez lopás lenne, és lopni bűn, másrészt mert még teljesen zöld, és megfájdulna tőle a hasad. Utánam, csőcselék! Énekeljünk! – indítványozta Vilmos atya.

Rögtön ajánlottam, hogy gitározni fogok.Ő azonban azt kérte, inkább vigyem a hátizsákot.– Ha mindenáron gitározni akarsz – mondta

Istvánka –, akkor majd leszerződtetünk a gyümölcsösbe madárijesztőnek. Te gitározol, és a madarak rémülten elrepülnek.

Ezt csak azért írtam ide, hogy lássák, gyakran még az ember legjobb barátai is milyen igazságtalanok. Én örömet akartam szerezni meg művészi élvezetet, és ők csúfolkodtak velem.

Végül nem volt más választásom, fölvettem a hátizsákot, (persze a legnehezebbet hagyták nekem), és elindultam a többiek nyomában.

Irtózatosan meleg volt. Először levetettük az inget, aztán a szandált. Hátizsákkal megpakolva, fejünkön a Konstancában vásárolt szalmakalappal végre bevonultunk a faluba, hogy megkeressük Bika bácsit, az öreg halászt.

Meg is találtuk elég hamar. Messziről látszott, hogy Bika bácsi csuda remek ember. Ezt már a házáról lehetett tudni. Nagyon szeretném leírni azt, hogy milyen az a ház, de nem tudom, sikerül-e. Tessék elképzelni, hogy egyszer réges-régen valaki, biztosan még a Bika bácsi nagypapája, aki szintén halász volt, levert egy cölöpöt. Jó nagyot, vastagot, görcsöset. Aztán gondolt egyet, és nádból meg fűzfavesszőből sövénykerítést font köréje, és odabenn tartotta a kecskéit meg a tyúkjait. Aztán megint valamivel később, úgy tíz-húsz év múlva valakinek – a legöregebb Bika bácsi fiának, a

mostani Bika bácsi papájának eszébe jutott, hogy abból a karambol házat is lehetne építeni. Kiterelgette tehát a kecs kéket meg a tyúkokat, kitapasztotta ügyesen, ledöngölte a padlót agyaggal, és a tetejét befedte náddal. Vágott reá egy gyönyörű kis ablakot, és készen volt a ház.

Aztán később, mikor megszületett a kisfia, a mostani Bika bácsi és még nyolc testvére, a többi Bika, akkor persze szűknek bizonyult a ház. Szerzett tehát valahonnan bádogot, és épített melléje egy kalyibát, aztán meg uszadék-fából meg mit tudom én miből még egy szobát, amely olyan hosszú és keskeny volt, mint egy kolbász. Annak a végébe kerekített még egy szobát, és abban laktak és nőttek fel a kis Bikák, amíg szerteszét széledtek az országban, és nem maradt itthon csak az a Bika bácsi, akihez mi jöttünk lakni.

Közben azonban ez a Bika bácsi, akiben nem volt semmiféle fantázia, épített magának egy egészen közönséges és unalmas házat, rendes szobákkal, cseréptetővel meg üvegablakokkal, rádióval meg az összes unalmas vacakokkal. A vesszőből font meg bádogból kalapált gyönyörű régi ház a kolbász formájú szobával üresen maradt. Illetve Bika bácsi visszatelepítette a kecskéit meg a tyúkokat. Ugyanazoknak a kecskéknek és tyúkoknak az ük-ükunokáit, akik már laktak itt egyszer. Mindez teljesen rendben volt egészen addig, amíg el nem jöttek a mi tengerpartunkra is a külföldiek, amikor még nem épültek fel Mamaián és Mangálián és a két Eforián az óriási nagy szállodák és vendéglők és fagylaltozók.

A külföldiek, akkora autókban, mint egy-egy fürdőszoba, végigszáguldottak a tengerparton, és mindenféle érdekességeket kerestek. így akadt rá valaki a Bika bácsi csodálatos kecskeóljára is. Rögtön lefényképezte Bika bácsival, aki büszkén odaállt eléje.

Másnap aztán az az autós visszajött négy más autóssal, és azok is fényképeztek, sőt még filmet is készítettek, és mindenféle bolondságot kérdeztek Bika bácsitól.

Azon túl minden nap jött nyolc-tíz autós, de később gyalog is jöttek, és mindenki álmélkodott és csodálkozott, hogy milyen érdekes régi ház.

Egészen addig mondták, amíg Bika bácsi is elhitte, és kikergette a csirkéket meg a kecskéket, éppen úgy, mint a nagypapája csinálta, és betapasztotta és lemeszelte a falakat, és ledöngölte a padlót. Az idegenek bemásztak a hosszú alacsony folyosón keresztül, és mondták, hogy fantasztikus, és borravalót adtak Bika bácsinak, hogy megnézhették az épületet. Még hálálkodtak is, és azt mondták, ez volt a legcsodálatosabb élményük.

Azonkívül Bika bácsi kiadta az ócska kecske ólat a fürdővendégeknek, méghozzá dupla áron mint az új házat. És a fürdővendégek irtó boldogok voltak, hogy ilyen házban lakhattak.

– Ez kérem egy ősi halásztanya. Az egyetlen az egész tengerparton – magyarázta a vendégeknek Bika bácsi, és megmutatta, hogy ez le van írva egy könyvben is.

Addigra ugyanis már nála járt egy fiatal tudós, aki fényképezett, és lerajzolta Bika bácsi kolbász formájú házát, és tényleg írt róla egy könyvet, még Bika bácsinak is küldött belőle egy példányt. Abban a könyvben valóban azt írta, hogy a Bika bácsi kecske ólja az ősi halászépítkezés jellegzetes és utolsó megmaradt emléke. Még sok egyebet is írt, csupa idegen kifejezésekkel, amiket nem nagyon értettünk.

Vilmos atya már tavaly is itt lakott Vilikével, és olyan rettenetesen összebarátkoztak Bika bácsival, hogy őneki fél áron adta ki a házát.

– Tetszik tudni Vilmos úrral annyi minden történik itt három hét alatt, hogy az egész hosszú télen át

mind erről beszélgetünk Bika nénivel. Ezért adom ilyen olcsón.

– No, akkor az idén éppenséggel lesz miről beszélniük. Úgy nézze meg ezeket a gyerekeket, hogy versenyvizsga alapján válogattam össze őket. Ezek Kolozsvár legelvetemültebb gazfickói.

Bika bácsi mindegyikünknek adott két barackot (egy valódit a kezünkbe s egy másikat az öklével a fejünkre), és azt mondta: látszik rajtunk, hogy helyes, jól nevelt kisfiúk vagyunk, és ő egyáltalán nem ijed meg tőlünk.

Vilmos atya szerint azért nem, mert Bika bácsi fiatalkorában cápavadász volt, úgyhogy ő semmitől se fél.

Mert mint mondtam, Bika bácsi halász. Vagyis már csak volt halász, mert öreg. Hosszú fehér szakálla van és olyan gyönyörű, repedezett bőrű halászcsizmája, amit már biztosan a nagypapája, a legöregebb Bika bácsi is viselt. A csizmából olyan halszag árad, hogy harapni lehet.

– Befelé! – vezényelte Vilmos atya, és mi begyömöszöltük a csodálatos halásztanyára a kolbász formájú folyosón keresztül a felfújható matracokat, a gitárt, a táskarádiót és a szalmakalapokat. Amíg másztunk befelé, egy kicsit recsegett-ropogott az épület, a nádtető is megmozdult, amikor az alig kétméteres icipici István felállt, és beleverte a fejét. Odakint Bika bácsi elkezdett siránkozni és káromkodni, hogy tönkretesszük a házát. Gyönyörűen káromkodott. Azt is mondta, hogy látja, most az egyszer Vilmos atya nem tréfált vele, és tényleg elvetemültek vagyunk. Pedig akkor még semmit sem csináltunk, csak a jó kis Vilike kezdett gödröt ásni az agyagpadlóba. Azt mondta, hogy alagutat ásunk, és

úgy fogunk kijárni, mint ahogy régen a börtönökből szöktek ki a rabok.

– Csuda érdekes lesz, amikor átkúszunk a föld alatti folyosón, és egyszerre csak felbukkanunk a Bika bácsi háta mögött.

– Ássunk földalatti folyosót egészen a tengerig – mondtam én. Mind nagyon lelkesek voltunk, és azonnal ásni kezdtünk, de sajnos ekkor bemászott a házba Vilmos atya, és szelíden kijelentette, hogy szétveri a fejünket. Ezt ugyan mi nem hittük el neki, de azért az alagutat sajnos be kellett tömni.

Hiába, a felnőttek néha olyan furcsák az ilyesmiben. Még Vilmos atya is, akiben pedig úgy bíztunk.

Később mégis megvigasztalódtunk, mert az atyus azt mondta, hogy lemegyünk a tengerre fürdeni. Erre mind ordítozni kezdtünk, kimásztunk az udvarra, és fölfújtuk a gumimatracokat. Aztán a fejünkre raktuk, és szép libasorban – elöl – Vilmos atyával – elindultunk a tenger felé.

A tenger, mint az közismert, főleg sós vízből áll, de csak beljebb, mert a part közelében fürdőzők, gumimatracok, kiflivégek, fehérpöttyös piros labdák meg moszat és sziklák alkotják a tengert és főleg rengeteg bőgő kisgyerek. Található ezen kívül eldobott szalámi héj is elég szép számban.

De azért ha az ember nagyon igyekszik, találhat annyi helyet, hogy vízre bocsáthassa a gumimatracát. Mi is ezt tettük, és nemsokára mind a négyen a hullámok fölött lebegtünk, vagyis lovagoltunk a matracunkon, és így kiabáltunk:

– Vilmos atya… Vilmos atya . .. tessék bejönni a vízbe.

Vilmos atya bedugta nagylábujját a tengerbe, összerázkódott, majd azt felelte, hogy ő álmos.

Bélelt magának egy nagy csíkos ernyőt, és befeküdt alája aludni.

Mi viszont azonnal óriási tengeri csatát rendeztünk, és nagyszerűen szórakoztunk. Azzal kezdtük, hogy lelöktük a matracáról Vilikét. Gyönyörűség volt nézni, hogy prüszköl, pislog, milyen mérges. Aztán megtámadtuk az icipici Istvánt is, de ez már nehezebben ment, mert Istvánka végtelenül hosszú lábával és karjával belekapaszkodott a gumimatracába, átölelte, mint anya búcsúzó gyermekét. De minket se a gólya költött. Megfogtuk és felfordítottuk matracostul, úgyhogy az icipici István került alól, vagyis a vízbe. Kis idő múlva felbukkant, fújtatva mint egy fóka. Még furcsa arcot is vágott, mint aki megsértődik amiatt, hogy nevetünk rajta. Sajnos az emberek nem nagyon értik a tréfát. Mihályka például valóságos dührohamot kapott, mikor hárman három felől körülfogtuk a gumimatracát és addig rugdaltuk és taszigáltuk, amíg lefordult róla, és annyi vizet ivott, hogy a tenger szintje legalább egy félujjnyival leapadt. Mi valósággal görcsöt kaptunk a kacagástól, egyedül Mihályka nem nevetett, hanem valami olyasmit morgott az orra alatt, amit nem ismételek meg, mert tudom, hogy ezeket a feljegyzéseimet jól nevelt kislányok és kisfiúk fogják olvasni.

Remekül mulattunk egészen addig, amíg a fiúk ostoba módon bele nem fordítottak engem is a tengerbe. Tisztességtelenül viselkedtek, mert egyszerre támadtak mind a hárman, és kihúzták alólam a matracomat. Nagyot kiáltottam, a szájam megtelt tengervízzel, a szememet csípte a sós lé, és azt hiszem lenyeltem egy tengeri csillagot is. Úgy éreztem, mintha az egész Fekete-tenger egyszerre a mellemre zuhant volna, örvény ragadna meg és

eszeveszetten körbeforgatna, hogy lehúzzon örökre a mélybe. De azért nem hagytam magam, hősiesen verekedtem az életemért, és sikerült is a felszínre vergődnöm. A többiek körbeúsztak a matracukkal, és valósággal fetrengtek a kacagástól. Igazán nem tudom mi a mulatságos abban, ha egy jó barátunkat erőnek erejével bele akarjuk fullasztani a tengerbe. Az ilyen durva tréfák, a más kárán való mulatozás a huligánokra jellemző. Ezt meg is mondtam a fiúknak, de ők egy cseppet sem vették lelkükre a szemrehányásaimat, hanem minél hangosabban dorgáltam őket, annál nagyobbakat nevettek. Icipici István még görcsöt is kapott a kacagástól, úgyhogy befordult a vízbe. De gyorsan visszamászott a matracára, és ott folytatta az idétlenkedést, ahol abbahagyta.

– Most tulajdonképpen mit vihogtok? – kérdeztem mérgesen.

El is határoztam, hogy nem barátkozom velük. Ilyen ostoba fickókkal nincs mit kezdeni.

– Azon kacagunk – hahotázott Mihály –, hogy elúszott a matracod.

– Miii?!Valósággal kiszöktem a vízből, mint egy delfin.Tényleg, a matracom már a második hullámtaraj

hátán libegett, és éppen most tűnt el egy hullámvölgyben.

– Megszökött a matrac! – visította Vilike, és kezével lábával kalimpálva evezni kezdett a gumimatrac után. István meg Mihály a nyomában. Én is teljes erőmből úsztam, de úgy látszik a matracomnak megvoltak a maga tervei. Háta mögött a fürdőzőkkel és napolajos üvegekkel meg bőgő csecsemőkkel telezsúfolt part – előtte a végtelen szabad tenger, ahol kalandok, viharok várnak reá. Talán óceánjárónak álmodta magát,

vagy pálmafás tengerpartról álmodozott. Esetleg arra vágyott, hogy jégtörőként vágjon neki a sarkvidéknek. Nem tudhatjuk, mik voltak a tervei, de egy biztos: minél hamarább minél messzebbre igyekezett a parttól. Fürgén libbent hullámról hullámra, eltűnt, aztán megint fölvillant vörös-kék háta vagy hasa.

Én már alig fújtattam, belekapaszkodtam a Mihály matracába. Vilikéék is lankadni kezdtek. A partról kiabáltak meg fütyültek, integettek, hogy térjünk vissza.

Ekkor tűnt föl sűrű evezőcsapásokkal a mentőcsónak, utolérte és nyakon csípte a gumimatracomat. Aztán visszakanyarodott.

– Kifelé a partra – szólt ránk szigorúan a csokoládé színűre sült matrózsapkás fiatalember. Felrángatott a gumimatracra, és úgy hajtott bennünket a part felé, mint pásztor elveszett báránykák.

– Meg ne lássalak még egyszer benneteket a mély vízben. Na .. . egy-kettő-három. Kifelé!

Így végződött a tengeri csata.Én ekkor nagyon megharagudtam Istvánékra, és

ezt rögtön meg is mondtam nekik. De ők azt felelték: úgy látszik belőlem teljesen hiányzik a humorérzék. Vegyem tudomásul, igenis kitűnő tréfa volt, amikor prüszkölve nyeltem a tengervizet. Hát ha az ilyesmi őnekik tréfa, akkor megvan róluk a véleményem.

El is határoztam, szóba se állok többé ezekkel a vaddisznókkal. Nem beszélek velük, nem ismerem őket, fütyülök reájuk; mint a levegőn, úgy nézek keresztül rajtuk.

Már láttam is, amint az idétlenül hosszú kezű-lábú István, az állandóan vigyorgó Mihály meg Vilike, az az elvetemült bandita, esengve körülállnák

és könyörögnek, hogy bocsássak meg. Én azonban hidegen hátat fordítok nekik, ők meg lesütött szemmel szégyenkezve megbánják, hogy olyan gyalázatosan viselkedtek a legjobb barátjukkal, azzal a fiatalemberrel, aki az elkövetkező évek valamelyikében magasugró-világbajnok, válogatott középcsatár és nagy feltaláló lesz. (Hogy mit fogok feltalálni, azt még nem döntöttem el, de biztosan valami olyasmit, amit eddig még nem talált fel senki.) Szóval nagyon szépen elképzeltem magamban, hogy milyen hosszan könyörögnek nekem, de én nem és nem, dacosan elfordulok, s mikor végül mégis meglágyul a szívem és megbocsátok nekik, könnyekben törnek ki mind a hárman.

Sajnos, ezekben a gazfickókban nem volt semmi emberi érzés. Ahelyett hogy belátták volna, milyen súlyosan hibáztak, és őszintén megbánták volna velem szemben elkövetett bűneiket, lélektelenül vihorásztak, fogtak egy labdát, és mintha ott se volnék, elmentek focizni.

Legalább hívtak volna engem is, hogy visszautasíthassam őket. De ezek a kemény szívű fickók nem is törődtek velem. Persze azt várták, hogy én menjek hozzájuk. Azt várhatják!

Leültem Vilmos atya mellé, aki végigaludta a tengeri csatát, a tengerbe fulladásomat, a gumimatrac szökését, és most ásítozva, hasát vakargatva ébredezett. Nyögött néhányat, kinyitotta a bal szemét, aztán ismét lecsukta, utána a jobb szemét nyitotta ki, majd nagy-nagy erőfeszítéssel mind a kettőt. Reám nézett, de tudtam, hogy még nem lát. Végül, mégis észrevett.

– Ááhahaha . ..– ásította dallamosan. – Hát veled mi van?

– Semmi.

– A többiek?Vállat vontam. Mit törődöm én velük!Mindenki más azt kérdezte volna: „Mi az,

összevesztetek?" Vilmos atya azonban azért volt Vilmos atya, hogy ne kérdezzen ilyesmit. Lassan föltápászkodott és körülnézett. Meglátta Mihályékat, amint bömbölő csecsemőkön, szalámis kenyeret majszoló kisfiúkon és babázó kislányokon keresztülugrálva rugdossák a labdát, mialatt a napozó fürdővendégek átkokat kiáltoznak feléjük, mivel Vilikéék labdarúgás közben homokot szórnak reájuk.

Borzasztó, hogy egyes gyerekek milyen neveletlenek…

Vilmos atya föltette szemüvegét, hümmögött egyet-kettőt, és máris készen volt a zseniális terve: – Öcsi, gyermekkorom óta legforróbb vágyam, hogy homokvárat építsek.

– Nekem is.– Örök életemben úgy éreztem, hogy

tulajdonképpen várépítő mérnöknek kellett volna mennem. Ehhez van igazán tehetségem, csak eddig még nem tudtam bebizonyítani. De most majd elkészítjük a legújabb Vilmos-rendszerű vármodellt homokból. Segítesz?

– Én ne segítenék? – szóltam elszántam.Vilikééknek csorog majd a nyáluk a sárga

irigységtől,mikor meglátják a mi csodálatos homokvárunkat.

Ez lesz a világ legszebb homokvára.Vilmos atya előadta nekem a tervét, sőt le is

rajzolta a homokba a bonyolult várrendszert. Nem sokat tettünk-vettünk, máris nekiláttunk. Mi a tett emberei vagyunk. Megöntöztük a homokot egy kölcsönkért vederrel, hogy jól tapadjon, és nekiláttunk az építkezésnek.

Ekkor odajött egy kisleány, megállt az épülő homokvár mellett és nézte. Én igazán egy cseppet sem törődöm a lányokkal, unom őket, mert folyton összebújnak, pusmognak és vihognak, de erről a kislányról igazán el kellett ismerni, hogy nagyon szép kislány. Ennek nem olyan – hogy is mondjam? – szemtelen az arca, hanem inkább szelíd és kedves. Hosszú szőke haja volt, nagyon szép virágos fürdőruhája meg virág formájú napszemüvege.

Megállt és nézte, hogy ássuk az árkot Vilmos atyával a jövendő vár körül. Nagyon kedvesen és udvariasan állt. Körülbelül egyidős lehetett velünk. (Már úgy értem velem, nem Vilmos atyával.) Én igazán nem törődöm a lányokkal, mert általában mind hülyék, időnként még Krisztinka is, pedig ő már egészen nagylány és mégis… De ez a lány, ez más volt. Erre muszáj volt odanézni és mosolyogni, mert látszott rajta, hogy rendes.

Vilmos atya is észrevette, hogy én észrevettem azt a kislányt. Mert Vilmos atya olyan mint az oszi, ő is mindent észrevesz.

Rögtön megszólította:– Te lány, akarsz segíteni?A kislány mosolygott, és megvonta a vállát. Nem

azért mondom, de nagyon kedvesen mosolygott.Vilmos atya, aki könyökig belefúrta magát a

homokba, és még az orra hegye és a feje búbja is tele volt homokkal, feltérdelt:

– Leányzó . .. segítsz vagy nem segítsz?A kislány még kedvesebben mosolygott, aztán

mondott valamit, ami így hangzott:– Smörkusz-börkusz.– Ahá . .. külföldi a leányzó.

– Sprichst Du deutsch?– No… no.– Français?– No… no.– Ruszki?– No, no.– Espagnole?– No, no.

– Italiano…? Hát akkor mi a fittyfene lehet ez a leányzó? – töprengett hangosan Vilmos atya.

– Ekkor jöttem én.– English?A kislány olyan gyönyörűen mosolygott, hogy

tiszta csoda, és megszólalt angolul. Elmondta, hogy ő norvég, de azért tud angolul.

Szerencsére nem valami jól tudott angolul. Azért szerencsére, mert én sem tudok valami nagyon jól. De azért megértettük egymást. Úgy is mondhatnám: remekül értettük egymást!

– Kérdezd meg a leányzót, öcsi.Megkérdeztem. A leányzó, akit Karinnak hívtak,

kijelentette, hogy a legnagyobb örömmel együttműködik velünk a várépítésben. El is szaladt azonnal, és hozta az ásóját, lapátját, vödrét.

Közben Vilmos atya kinevezett engem a vár hivatalos tolmácsának. Egyébként Vilmos atyának nem kellett tolmácsolni. Kézzel-lábbal integetve remekül megértették egymást Karinnal. Közben óriásiakat nevettek. Karin úgy nevetett, mintha azt mondta volna: csiling… csiling...

– Nemzetközi vár lesz – határozta el Vilmos atya. – Egy norvég lobogót is tűzünk a vár ormára. Mondd meg a leányzónak.

Karin derék várépítőnek bizonyult. Úgy ásott, mintha napszámban fizettük volna. Már körbeástuk az árkot, és éppen nekiláttunk a belső várudvar kiépítésének, mikor megjelent a labdarúgócsapat. Az élen Vilike, mögötte Mihály, enyhén sántikálva (remélem jól megrugdosták), leghátul az icipici István magaslott, mint egy televíziós adótorony. Most éppen azzal foglalkozott, hogy a markába köpdösve tenyérrel próbálta lesimítani borzas hajzatát.

Aha… Ezek Karín miatt jöttek.

– Huhu… – mondta bájos közvetlenséggel Vilike, mialatt Mihály olyan barátságosan vigyorgott Karinra, hogy attól lehetett tartani, felreped a szája széle.

– Huhu… – válaszolta Karin ugyancsak barátságosan, és szemügyre vette az icipici Istvánt, aki még mindig a haját masszírozta.

– Na, mi van? – kérdeztem ellenségesen.– Semmi – felelte a jó kis Vilike olyan nyájasan,

mintha nem akartak volna a tengerbe fullasztani, és utána nem hagytak volna faképnél. – Láttuk, hogy dolgoztok, jöttünk segíteni.

A drága lélek…A jó kis Vilike elegáns tartást vett fel, ami nála azt

jelentette, hogy előregörbítette a vállát, és úgy lógatta a két karját, mint egy gorilla. Aztán fölhúzta a bal szemöldökét, és Karinhoz fordult. Magyarázni kezdett neki… Hagytam… Mihály is közbekotyogott, mialatt fölvette legsugárzóbb mosolyát. Icipici István a hátuk mögött állt, és – hogy is fejezzem ki magam? – egyik lábával zavartan vakargatta a másikat.

Tetszik nekik a leányzó. Ezért jelent meg a három bandita. Hagytam, hogy kibeszéljék a lelküket. Aztán a leányzó megszólalt: „Smörkusz-börkusz", majd angolul folytatta.

– Angol a kislány? – kérdezte bizonytalanul Mihály, és már nem mosolygott, ő ugyanis az iskolában franciául tanul. Vilike meg István viszont németül.

– Nem angol, hanem norvég. De tud angolul. Én vagyok a tolmácsa. Akartok neki valamit mondani?

– Nem… semmit… – felelte icipici István, és úgy idétlenkedett kezével-lábával, hogy öröm volt nézni.

Azt hiszem ősz öregember koromban is nagy megelégedéssel gondolok vissza majd a szép

tolmács-időkre. Mert azt mondanom sem kell, hogy a három lókötő azonnal és végérvényesen beleszeretett Karinba. Legfőképpen azonban az icipici István, aki valahányszor meglátta Karint, bíborvörösre gyúlt, és sűrűn nyelni kezdett, sőt időnként érzelmesen pislogott.

– Valami baja van Pisztukának? – kérdezte ártatlanul Karin, mert amint tapasztaltam, a nők már ifjúkorukban csalfák.

– Mondd meg neki, hogy ne nevezzen Pisztukának – hörögte István.

– Mit mond Pisztuka? – érdeklődött bájosan Karin.

Én hűségesen tolmácsoltam:– Azt mondja, nagyon örül, hogy Pisztukának

szólítod.– De akkor miért hörög?– Fáj neki a hasa. Sok zöldszilvát evett.Épült a homokvár. Tornyot akartunk a közepébe.– Mondd meg Karinnak… – kezdte icipici István.– Megmondom, nagyon szívesen, bármit –

vágtam közbe udvariasan. – De nem most.– Miért nem most?– Mert fáradt vagyok. Kimerültem a rengeteg

tolmácsolásban. Majd ha felüdítettem magam egy fagylalttal.

– Hát akkor eredj.Lustán elnyúltam a homokon, és nem

válaszoltam. Nagyot ásítottam, és lehunytam a szemem, hogy kifejezzem végtelen fáradtságomat.

Istvánkának keresztbe állt a szeme a méregtől:– Piszok zsaroló vagy. – Én? – csodálkoztam. – Miért?– Mert ki akarsz zsarolni tőlem egy fagyit a

tolmácsolásért.

– Szóltam én egy szót? – méltatlankodtam. – Kértem, hogy fagylaltot fizess nekem? Sőt, ezek után kijelentem, nem is fogadom el tőled. Nagyon-nagyon megbántottál, vedd tudomásul.

Szegény Istvánka, végül valósággal könyörögnie kellett, hogy fogadjam el a fagylaltjait. Mert természetesen, kiengesztelésképpen már két adag fagylaltot kellett fizetnie. Illetve négyet, mert Karint is meghívtam.

Aki gavallér, az fizet.Kitűnően éltem én ezekben a napokban, amíg

Karin el nem utazott. Leesett nekem napi két-három fagyi. Hol Vilike fizette, hol Mihály, de leginkább icipici István. Tiszta kacagás, mennyire oda voltak Karinért.

– Mondd meg neki… – kezdte az icipici ifjú.– Mit?– Hát azt, hogy… – és elpirult.– Nyögd ki már.Hiszen nyögte volna szegény, ha tudta volna, ha

merte volna .. . Amióta ismerem icipici Istvánt (kábé tizenkét éve), még nem láttam ilyen zavarban. Ha Karin közelébe került, rögtön pirosra gyúlt a két füle, akár az autó stoplámpái, és olyan arcot vágott, mint akit most szólítottak fel fizikából. De azért mégis állandóan Karin körül sündörgött, és kezdte elölről a motyogást.

– Mondd meg Karinnak…– Mit?– Hát azt hogy…Nyelt és elhallgatott.Közben Karin bűbájosán nyalta a fagyit, és hol

reám (főleg reám) nézett, hol meg Istvánkára.– Mit mond Pisztuka?– Pisztuka semmit sem mond – tolmácsoltam.

– Miért nem mond semmit Pisztuka? – érdeklődött Karin, és szeme sarkából huncutul vizsgálgatta Icipicit, aki bal talpával jobb lábszárát súrolgatta.

Szerintem leginkább egy özvegy szúnyoghoz hasonlított. Ezt meg is mondtam volna Karinnak, de nem tudtam, hogy hívják a szúnyogot angolul. Mondtam, hogy „bzzz… bzzz ..de ezt nem értette, hanem barátságosan mosolygott Pisztukára. Úgy látszik tetszett neki, hogy Icipici ilyen hülyén viselkedik.

Én meg segítettem Icipicit, mert ugye a barát az barát. Megmagyaráztam Karinnak:

– Azért nem mond neked semmit Pisztuka, mert semmi sem jut az eszébe. Reád néz, és ettől tökéletesen megbutul.

Csiling… csiling… – nevetett Karin. Nagyon tetszett neki, hogy Pisztuka megbutul őmiatta.

így ment ez napokon keresztül. Remekül szórakoztunk. Főleg én.

Mihály meg a jó kis Vilike később feladták a meccset. Beléjük nem szorult olyan költői lélek, mint Icipicibe, aki azt hiszem titokban még verset is írt Karinhoz, de abbahagyta, mert sehogy sem talált megfelelő rímet a Karinra. (A költői mesterség se olyan könnyű, mint ahogy egyesek gondolják.)

De azért még ők is izgalomba jöttek, amikor Karin meglátogatott bennünket Bika bácsinál. A kapuban vártuk. Karin térdre ereszkedett, és bebújt az alagúton, illetve a kolbász formájú bejáraton keresztül a nagy kerek szobába, az egykori kecskeólba, ahol Vilmos atya trónolt pipájából pöfékelve, mint egy fürdőnadrágos keleti istenség.

Karin leányzó mélyen megilletődött.– Gyönyörűen laktok… – mondta, és áhítattal

körbe hordozta tekintetét a vesszőfalakra

felaggatott nadrágokon és ingeken. – Ha meggondolom, hogy én egy közönséges szállodában lakom, fürdőszobával, ággyal és minden egyéb vacakkal.. . mialatt ti itt ilyen gyönyörűen… – Olyat sóhajtott szegény Karin, hogy házunk vályogfala beleremegett. Hiába, rendes lány ez, látszott rajta az első pillanatban.

– Költözz ide hozzánk – tolmácsoltam Vilmos atya ajánlatát.

– Azt már ne fordítsd le neki, hogy akkor volna legalább aki mosogasson helyettünk.

– Ide költöznék boldogan, de attól félek, nem fognak engedni. Ismerem Mammyt és Pappyt.

Búbánatosan mászott ki a házból, és másnap elhozta édesapját, egy szalmaszőke és nagyon sovány bácsit. Mikor Pappy (vagyis a Karin apukája) meglátta a házunkat, olyan izgalomba jött, hogy az ádámcsutkája majdnem kiugrott a helyéből. Rögtön filmezni kezdett bennünket meg a házat. Oda hívtuk Bika bácsit is, de ő nem érdekelte Pappyt. Azt mondta, Bika bácsinak nincs eléggé vad külseje, vagyis olyan mint nekünk.

Aztán hosszan és melegen kezet rázott valamennyiünkkel (még Vilikével is, pedig ő egy tróger), és kijelentette, mennynyire örül, hogy megismert bennünket, de arról, hogy Karin ideköltözzék, szó sem lehet. Esetleg ő…

Hiába, ilyen önzőek egyes felnőttek.így aztán semmi sem lett a költözködésből, pedig

csudajó dolga lett volna Karinnak. Pisztuka biztosan elmosogatott volna helyette.

Mi csak figyeltük, amint egyre inkább elkorcsosult szegény. Azelőtt focizott, meg az evésen járt az esze, és kitalált mindenféle ravaszságot (éppen úgy mint mi), hogy a mások, vagyis a mi nyakunkba sózza a munkát. Most csak ült, ült, bámult maga elé

átszellemült mosollyal. Az embernek jött hogy nyakon öntse, de attól se tért volna magához.

Én szorgalmasan tápláltam Pisztuka szerelmének lángját.,, Nekem megérte. Soha ennyi fagyit nem ettem életemben.

Mondta is Karin:– Nem kéne ennyi fagyit együnk.Pisztuka nagy szemeket vetett a leányzóra, aztán

fuvolázó hangon megkérdezte:– Mit mond a kisédes?– Azt mondja, hogy imádja a fagyit.Mert ugye ha az ember tolmács, akkor ne essék

a feje lágyára.Később sajnos gyanakodni kezdtek.– Te, biztos, hogy azt tolmácsolod, amit mondok?

– kérdezte Icipici.– Hát persze. Neked különben sem nehéz

tolmácsolni, mert semmit se mondasz, csak vigyorogsz, mint a fakutya.

– Most mit mondtál Pisztukának? – érdeklődött Karin.

Na tessék, fordítsam le neki a fakutyát. Mondom: fából csinált kutya. De sehogy sem értette, mi ebben a tréfa.

Vilmos atya előbújt az egyik épülő homokbástya mögül. (Már két hete építettük a várat, de úgy látszik, sose készül el.) – Öcsi, munkára! Hozz néhány vödör vizet.

Ez a Vilmos atya kitartó ember. Mi már régen abbahagytuk a várépítést. Inkább labdázunk meg fürdünk, meg ugratjuk Karint és Pisztukát. Egyedül Vilmos atya az, aki építi a homokvárat. Ha éjjel felcsap idáig a hullám, másnap reggel kijavítja a beszakadt falakat. Már egész sereget gyűjtött maga köré kisebb gyerekekből, akik hűségesen ássák,

tömik, tapasztják a homokfalakat és árkokat. Az atya egyre bonyolultabb várrendszert épít ki.

– Látod – magyarázza –, ha itt betör az ellenség, akkor eltéved az útvesztőben, és éhenhal.

– Feltéve, ha Vilmos atya meg nem kegyelmez nekik.

– Nekik lehet, hogy megkegyelmezek, de neked soha; indulj vízért!

Elbaktattam. Mire visszatértem, Karin és Istvánka eltűnt.

– Hol vannak?– Ott a mólón – felelte Mihály.Tényleg a móló legvégén ült Karin meg

Pisztukája. Lelógatták lábukat a kőmellvédről. A hullámok időnként fölcsaptak, és lefröcskölték őket. De nem törődtek ezzel, csak ültek egymás mellett, és bámulták a tengert.

– Taszítsuk be őket a vízbe – javasolta a jó kis Vilike, és mi mélyen lehajolva elindultunk a móló mellvédje mögött. Mint a komancs harcosok a vadbivalyokat, olyan nesztelenül közelítettük meg őket. Már éppen fel akartunk ugrani, hogy vad csatakiáltással betaszítsuk az ábrándos ifjú párt a vízbe, mikor az icipici István megfogta a Karin kezét. Fél szemmel átpislogtam a mellvéden.

Mi lesz most?Az lett, hogy Karin odaadta a kezét, és

mosolygott mellé, mint egy boci. Aztán valami ilyesmit mondott:

– Pisztuka . . . szmörkusz-börkusz.Igaz ami igaz, nagyon gyöngéd hangon mondta.

Aztán úgy maradtak, fogták egymás kezét, és hallgattak. De úgy hallgattak, hogy én intettem a szememmel Vilikének, Vilike meg Mihálynak, szépen megfordultunk, és visszaosontunk úgy ahogy jöttünk.

Délután kérdezem Karint:– No… miről beszéltetek Pisztukáddal?– Ó, sok mindenről.– Megértettétek egymást?– Kitűnően.Még tiszta szerencse, hogy Karinék aznap

éjszaka elutaztak, mert Pisztuka már teljesen használhatatlan volt.

Egy hétbe telt, amíg magához tért. Ezt abból vettük észre, hogy ordítozni kezdett: ő nem mosogat tovább. Addig aranyéletünk volt. Csak ránéztünk az ábrándosan saját lábujjára meredő Pisztukára.

– Hé, Icipici, ma te vagy soros a mosogatásnál.Pisztuka engedelmesen felkelt, beverte fejét a

mennyezetbe, és ment mosogatni. Olyan áhítatos képpel törölgette az edényt, mintha Karin aranyhaját simogatná. (Egyébként azt hiszem sohasem merte megsimogatni a Karin haját, legfeljebb a szemével. Én még meg is húztam, úgyhogy Karin nagyot visított, és felém rúgott. Persze csak barátságból, mert mi csuda jó cimborák voltunk, Karin meg én.)

Szóval engedelmesen öblögette az edényeket a derék Istvánka. Így ment ez egy hétig, egészen addig, amíg egyszer csak fel nem horkant:

– Ti hülyének néztek engem? Mindennap én mosogassak?

Ebből láttuk, hogy az ábrándozás felhőiből visszatért a földi mosogatás virányaira, ahogy azt olyan szépen kifejezte Vilmos atya.

Még azután is megtörtént egyszer-másszor, hogy maga elé bámult, de egyre ritkábban. Nem maradt meg az óriási szerelem emlékéből más (legalábbis nekünk), minthogy azon túl egy darabig Pisztukának neveztük.

Azontúl sajnos mi is mosogattunk. Minden ötödik napon reám került a sor. Vilmos atyával lehetett beszélni. Sok mindent megengedett, de ebben az egyben nem ismerte a tréfát; mármint a konyhaszolgálat dolgában. Ez már rögtön a második napon kiderült.

Reggel fölkeltünk, kimásztunk az udvarra, megállapítottuk, hogy semmi értelme a mosakodásnak, hiszen amúgy is mindjárt megyünk fürdeni. Nyújtózkodtunk néhányat a melegen cirógató reggeli napsütésben, szipákoltuk a sós levegőt, a közeli nádas illatát, és elkergettük a lábunkhoz dörgölődő kecskéket.

– Asztalhoz! – vezényelt az atya, aki közben teát főzött nekünk. Ezen a reggelen kivételesen éhesnek éreztük magunkat. (Persze Mihályka mindig kivételesen éhes, de most mi is azok voltunk.) így aztán megettünk mindent, ami szemünk elé és kezünk ügyébe került. Körülbelül háromnegyed órán át ettünk egyfolytában, pedig igazán nem vagyunk lassúak, már legalábbis az evés terén. Vilike lepényevő versenyt is nyert. És Mihály gyomrának méreteit legfeljebb egy struccéval lehetne összehasonlítani. (Kifejlett öreg struccra gondolok.)

Szóval jó tempóban ettünk, aztán elnyúltunk az eperfa árnyékában, és szelíden simogattuk a hasunkat.

– Menjünk fürdeni, mert pípet kapok ebben a melegben – mondtam én.

– Menjünk – helyeselt Vilmos atya. – De valakinek idehaza kell maradnia.

– Miért?– Az ebéd miatt. Főzni kell, gyermekeim, öt

személyre, méghozzá öt kiválóan jó étvágyú személyre. Egyébként semmi az egész, gyermekeim, öten vagyunk, így csak minden ötödik

nap jut egyikünkre a konyhaszolgálat. Az illető bevásárol, főz, felszolgál, mosogat, és közben megtelik a lelke örömmel, hogy tehet valamit embertársaiért. Ez igen magasztos feladat.

Mikor látta, hogy a lelkünk nem telik meg semmiféle örömmel, megpróbált másként lelkesíteni:

– Szakácsversenyt rendezünk. Versengeni fogunk, ki szolgál finomabb falatokkal. Helyes?

– Finom falatokat fogunk enni? – támadt fel az érdeklődés Mihálykában.

– Istenieket!… Halljuk tehát, gyermekeim, kedves ifjú banditák, ki vállalja mára a konyhaszolgálatot?

Hullacsend lett, ahogy ezt Vilike olyan költőien szokta mondani. Egymásra néztünk, és csupa biztatás volt a tekintetünk, mintha azt mondanók:

– Rajta, öreg fiú, jelentkezz! Én nem akadályozlak meg abban, hogy a lelked megteljék örömmel embertársaid szolgálatában.

Vagyis mind egyetértettünk Vilmos atya tervével, valamint azzal is, hogy ma másvalaki legyen a szolgálatos. Ismét egymásra néztünk bátorítóan, még mosolyogtunk is, hogy na . . . rajta… de a csönd azért csak hullacsönd maradt.

– Húzzunk sorsot – javasoltam végül csak azért, hogy mondjak valamit. Bár ne mondtam volna, mert persze az én nevemet húzták ki. (Most utólag gyanakszom, hogy az összes cédulákra az én nevemet írták fel.)

– Tessék – nyújtotta át a kibontott cédulát Vilike olyan diadalmas képpel, mintha megnyertem volna a főnyereményt.

– Vilmos atya kérem – nyögtem keservesen –, én nem tudok főzni.

– Mit sem tesz, gyermekem, mi sem tudunk. De ne csüggedj, ahogy a közmondás megjegyzi: gyakorlat teszi a mestert. Itt egy zacskó rizs, egy szép nagy givecskonzerv, itt ez a szál csabai kolbász, ezekből a remekségekből még egy óvodista is fejedelmi ebédet rittyentene. Utánam, csőcselék!

Ez a többieknek szólt, s ők víg kurjongatással, egy pillantást se vetve rám, szegény rabszolgára, elviharzottak a tenger felé.

Ezek barátok? Leültem a Bika bácsi házának küszöbére, és megettem egy tábla csokoládét.

Ezeknek főzzek, akik még csak nem is sajnáltak, hanem igenis gyalázatos módon örültek annak, hogy én kerültem a pácba, nem pedig ők. Most vígan lubickolnak a tengerben, mialatt én itt munkában görnyedezek, hogy ők majd délben rnegtömhessék a hasukat.

Ó, ha most itt volnál, drága édesanyám… látnád szegény elhagyatott fiad szenvedéseit. Neked volt igazad, amikor féltettél a tengeri nyaralás veszedelmeitől. Milyen igazad volt, drága jó édesanyám… Ha most itt volnál, szép csendesen kimennél a konyhára, begyújtanál, s megfőznéd az ebédet.

Úgy elkeseredtem, hogy megettem még egy tábla csokoládét. Ettől aztán felmérgelődtem.

Hát igazság ez? Ők fürödnek, és én húzom az igát! Igenis, nem igazság. Nem főzök nekik, nem én! Mindent én csináljak? Mindent csak én, mindig csak én?! Persze Vilikének protekciója van, Mihálynak szerencséje, az icipici István biztosan nem is tett be cédulát, nehogy kihúzzuk. Egyedül én vagyok a jó bolond.

Hát nem leszek az. Igenis, nem!

Micsoda képet vágnak majd mikor hazacsörtetnek a tengerről farkaséhesen, és én dacosan a szemükbe vágom, hogy nincs ebéd. Nem fogok kiabálni, nem is mérgelődöm, nem gorombáskodom, csak szép csöndesen, elegánsan megmagyarázom nekik.

– Mit?Álljunk meg egy pillanatra.

Ha azt mondom nekik, hogy nem vagyok hajlandó főzni, akkor amilyen szemtelen fickók, holnap Vilike sem főz. De ha a jó kis Vilike felmondja a szolgálatot, akkor miért főzzön icipici Istvánka meg Mihály? Merthogy az atyus nem főz ha én nem főzök, az egészen biztos.

Szóval akkor éhen halunk.Akkor haljunk éhen! – gondoltam először

dacosan és elkeseredve. Később azonban meggondoltam, hogy az én éhhalálom túlságosan nagy ár volna Vilikéék jól megérdemelt éhhaláláért.

Üsse kő – éljenek!Fogtam a givecskonzervet, a rizsét, a kolbászt,

és elindultam Bika bácsi konyhája felé. Bika bácsi, aki lakhatott volna a gyönyörű ősi halászkunyhóban, és mégis épített magának egy egészen közönséges házat, a tűz mellett ült, báránybőr mellénnyel a hátán, és melegedett. Odakünn harmincfokos hőség volt; idebenn legalább negyven. S még hozzá a legyek. De Bika bácsi azért melegedett. A tűz fölé terjesztette görcsös öreg kezét.

– A tűz, fiam, az ám a jó… – szortyogtatta a pipáját. – Aki annyit volt vízen mint én, gyakran órákig álltam a vízben, hogy kihúzzuk a hálót. Csak a halászember tudja megbecsülni a tüzet. Melléje ül, s azt mondja: „Melegíts, tüzecske ..Te még fiatalka vagy, fiam, forróvérű… majd megtanulod te is.

Egyelőre folyt rólam a verejték, hessegettem a legyeket. Borzasztóan szemtelen legyek voltak. Folyton az orromba meg a fülembe akartak berepülni.

– Bika bácsit miért nem bántják?– Engem ismernek, fiam.

Beleöntöttem a fütyülős fazékba a vizet, a rizsét, belezúdítottam a givecskonzervet, s közéje aprítottam a kolbászt.

Bika bácsi még mindig a kezét melengette a tűz fölött.

– Nesze… itt ez a hal, az este fogtam. Aprítsd bele azt is. Meg ezt a pityókát. Paprikázd meg jó erősen.

Gyerünk, zsupsz belé!Még egy marék sót reá, aztán isten nevében

főjön, aminek főnie kell. Majd amikor hallom, hogy fütyül a fazék, akkor félrehúzom.

Na . .. Nem is olyan nagy mesterség… Legfeljebb délután fürdöm.

Bemásztam a lakásunkba, rendet csináltam, sepertem, vízzel megfröcsköltem a padlót, és már hallottam is, hogy fütyül a fazék.

Délben büszkén cipeltem a kőasztalhoz a nagy eperfa alá a fütyülős fazekat.

– Mi az ebéd? – fente össze villáját és kanalát Vilmos atya.

– Kolbászos halásztokány. Bika bácsi módra.Az atyus belepislogott a fazékba.– Színe az van… – aztán gyanakodva reám

nézett. – Te megkóstoltad?– Hogyne… kitűnő! – lelkesedtem.– Megkóstolta, és életben maradt – szimatolt

bele a fütyülős fazékba icipici István. – Nem tudom, hogy maradhatott életben. Vagy lehet, hogy ez már csak a kísértete?

A kísértet, vagyis én leültem, és tele mertem a tányéromat. A csípős, szúrós illat – mert szó ami szó – a halásztokánynak az illata kétségkívül szúrt, nem is szúrt, harapott. A legyek, melyek mostanáig a fejünk körül büzsörögtek, rémülten elrepültek, még Vilmos atya is hátrakapta a fejét, és a jó kis

Vilike kijelentette, hogy ő máma inkább szalámit eszik.

Csak azért is belemerítettem a kanalamat az ételbe. Lenyeltem [nem a kanalat, hanem az ételt], bár úgy éreztem, mintha egy tüzes kanalat nyeltem volna le, vagy egy kanál tüzet. A szemem könnybe lábadt. Gyerünk csak azért is még egy kanállal! Most egy falás kenyeret… ez valahogy megszelídíti.

– Tényleg megeszi… – csodálkozott icipici István. – Ő főzte, és mégis megeszi.

– Én is kérek – nyújtotta tányérját Mihály, és olyan volt az arca, mint a halálba induló római hősöké.

Végül Vilmos atya és icipici István is evett belőle. Törölgették a könnyüket, a halszálkát kiköhögték, egyébként nagyszerűen sikerült az ebéd. Egyedül Vilike nem volt hajlandó asztalhoz ülni. Behúzódott a konyhába. Mint később megtudtuk, megsütötte magának a Vilmos atya keltetésre hozott fajtojásait.

Így kezdődött a szakácskodásunk. Mikor ismét sorra kerültem, már sokkal jobban ment a főzés. Addigra ugyanis Vilmos atya, sűrű átkokat mormolva tengerbe szórta bors- és paprikakészletünket. Makarónit főztem. De a banda nem lelkesedett.

– Megint makaróni – húzta el a száját a jó kis Viliké.

Felháborodtam.– Érdekes, tegnap te makarónit főztél.

Tegnapelőtt Mihályka makarónit, Vilmos atya makarónit és Icipici is makarónit.

– De hát nem lehet folyton makarónit enni – védekezett Viliké.

– Eddig lehetett, csak máma nem lehet? Akinek nem tetszik, ne egyék belőle.

Nem tetszett egyiküknek sem, de azért ettek. Mihályka, aki legalábbis az evés terén igazán vakmerő fickó, megcukrozta a sajtos makarónimat, és úgy ette meg. Azt mondta, hogy majdnem tűrhető. Ha volna még egy kis bors meg paprika, egyenesen a halásztokányomra emlékeztetné.

– No látod, mégiscsak jobb volt az én halásztokányom – mondtam büszkén, és az ötnapi makaróni evésben elfásult társaság rábólintott: bizony jobb.

– Megmondtam, gyermekeim, hogy kijárjátok mellettem az élet iskoláját – mosolygott atyaian Vilmos atya. – A spártai ifjak zabkenyéren éltek.

– De nem makarónin.– Elpuhult nemzedék… – mormogta megvetően

az atyus, de aztán megkegyelmezett nekünk.– Nem bánom, holnaptól kezdve kantinban

eszünk.Vállra emeltük, és szakadatlanul hurrázva

körülszaladtunk Vilmos atyával az udvaron, mint egy bajnokságot nyert futballcsapat az edzőjével.

HETEDIK FEJEZET

A TENGERI SZÖRNYETEG ÉS EGYÉB SZÖRNYŰSÉGEK

A tengeri szörnyeteg az egy olyan szörnyeteg, mely a tengerben él, és azért hívják szörnyetegnek, mert olyan szörnyű külseje van szegénynek, hogy aki reá pillant, nyomban szörnyethal, vagy ha nagyon erős a szíve, akkor is szörnyen megijed.

Ezt nem én mondom, ezt Bika bácsi mondja, akinek a tanyája közvetlenül a nádas mellett fekszik, ahol rengeteg a madár, de még rengetegebb a szúnyog. A madarakkal nincs semmi bajunk, mert azok csak csicseregnek meg rikácsolnak és sipítoznak meg halat esznek. A szúnyogok viszont bennünket esznek. Illetve most már nem esznek, mert Vilmos atya kitalálta, hogy kenjük be magunkat petróleummal, mert azt utálják a szúnyogok. Ez igaz is. Elindul felénk éhes zümmögéssel egy vérszomjas szúnyog. Kiszemeli magának, mondjuk a Vilike nyakát, hogy ő onnan most milyen finom friss vért fog szipolyozni. Aztán egyszerre csak röptében megtántorodik az iszonytató petróleumszagtól, és elkanyarodik icipici István felé, aki a hasát sütteti a tengerparti nappal. Igen ám, de Icipici legalább olyan petróleum büdös. Mit tehet a szúnyog? Káromkodva elszáll, mert utálja a petróleumot. Sajnos mi is. Főleg újabban, amikor az egész világ petróleumszagú lett. Petróleumhullámok ringatóznak a Fekete-tenger medencéjében, a parti homok tocsog a petróleumtól, ez még nem volna túl nagy baj, ezt

meg lehet szokni, de most már az ételeink is petróleumszagúak.

Ettek már petróleumos rántottát? Mi ettünk. Illetve nem ettünk, csak Mihály; s neki nagyon ízlett. De hát van-e egyáltalán valami megehető, ami Mihálynak ne ízlenék?

Egész nap a petróleum járt az eszünkben, úgy mászkáltunk ide-oda, mint a két lábon járó petróleumkutak, s csak esténként feledkeztünk meg a rémes szagról, amikor Bika bácsi belekezdett valamelyik csodálatos tengerészhistóriájába.

Bika bácsi már nagyon öreg, szép fehér szakálla van és éjjeliőr, ő vigyáz éjjelenként a tengerre, hogy el ne lopják. Azelőtt halász volt, s a legmélyebb tengereket járta a Hatágú Szigony nevű halászhajóval, és a legnagyobb bálnákat és legvadabb cápákat fogta ki, amik valaha is lubickoltak a tengereken. Ez így igaz, mert ő maga mesélte el nekünk.

A legizgalmasabb mégis a tengeri szörnyről szóló története volt.

– Fiaim… – mondta, mialatt megtömte pipáját a tőlünk kapott ajándékdohánnyal. Ugyanis kizárólag akkor mesélt, ha megkínáltuk dohánnyal. – Szóval, fiaim… úgy áll a helyzet, hogy a tenger mélyén él egy szörnyeteg. Sokan azt gondolják, hogy ez csak amolyan tengerészhistória, mert tudjátok, akad a vízinép közt olyan is, aki szeret nagyokat mondani. Kevesen látták ezt a tengeri szörnyet, de azok is nyomban szörnyethaltak, vagy örökre megnémultak a félelemtől.

– Akkor hogy mondhatták el? – kotyogott közbe Viliké.

Az ilyen okvetetlenkedésre persze Bika bácsi csak legyintett. Vilike aztán nem is szólt közbe

többé, különösen miután Vilmos atya az asztal alatt bokán rúgta.

– Úgy bizony… – szortyogtatta a pipáját Bika bácsi.

– Én vagyok az egyetlen élő ember, aki látta a szörnyeteget. Nagy vihar idején történt, az óceán közepén. Éjfélkor a kormánynál álltam. A hullámok ide-oda dobálták a Hatágú Szigonyt. Azt hiszem mondtam már, hogy így hívták a hajónkat. Szóval egyedül álltam a fedélzeten, a szél üvöltött, amikor egyszer csak egy óriási hullám mélyéről felbukkant a szörny.

– Milyen volt? – kérdezte áhítattal Mihály.– Hát… olyan… – pöffentett egy füstfelleget a

pipájából Bika bácsi – kardfogú, a feje mint egy ház, a háta mint egy hegy. A szeme forgott. Egyenesen reám nézett, mintha azon töprengene, bekapja-e a hajónkat. Aztán csapott egyet a farkával, a hajónk felszökött egy hullám hátára. Ha jól meg nem kapaszkodom a kormánykerékben, engem is elsodor. Aztán mire visszahullottunk a hullámvölgybe, akkorra már eltűnt a szörny. Másnap reggel jelentem a kapitánynak. Azt mondja: „Bika fiam, az isten szerelmére egy léleknek se szólj, tudod milyen babonás az ilyen tengerésznépség, még itt hagyják a hajómat".

Azóta sok esztendő eltelt. A Hatágú Szigony réges-régen elkorhadt valami elhagyatott kikötőben, a matrózcimborák is ki tudja élnek-e még, most már beszélhetek. Az ám, de hát ki hisz a magamfajta öregembernek?

Minden keserűség nélkül simogatta meg fehér szakállát, mint aki már beletörődött az emberi csalafintaságba. Kiverte a hamut a pipájából, és öregesen felcihelődött:

– Hej, mit nem adnék, ha még egyszer láthatnám az öreget.

– Miféle öreget?– Hát. .. mármint a Szörnyet. Mi tengerésznépek

magunk között csak így nevezzük: az öreg. No, jóccakát maguknak.

Végigheveredtünk petróleumszagú gumimatracainkon, de nem tudtunk elaludni. Valamennyien az öregre gondoltunk, s ha mi egyszer gondolkozni kezdünk, abból mindig valami zseniális dolog szokott kisülni. Így ezúttal is. Másnap vettünk egy petróleumszagú görögdinnyét, kivájtuk, és megettük petróleumszagú belsejét, aztán a héjjal bevonultunk a nádas mélyén berendezett titkos műhelyünkbe. A dinnyehéjra rászereltük ormánynak a búvárfelszerelésünk légző pipáját, szemnek az üvegjét. Két csápot is szerkesztettünk nádbugából, s ezt a rettenetes fejet ráerősítettük egy seprűnyélre.

– Így, most fújjátok fel a gumimatracokat – vezényelte Vilmos atya az alkotás lázában égve. öcsi, Mihály, húzzátok fel a békalábakat.

Hátunkra vettük a két gumimatracot, kezembe fogtam a görögdinnyés seprűnyelet, és máris készen állt a világ legpetróleumszagúbb tengeri herkentyűje.

– Bőgjetek mély, érzelmes hangon – tanácsolta Vilmos atya, s nyomban meg is mutatta, hogyan. Úgy reszkettette a hangját, mint egy operaénekes az ötödik felvonás végén, mikor már mindenki meghalt a színpadon.

Eljött az este. Megettük a petróleumszagú szalámit a petróleumszagú paradicsommal, aztán búcsút vettünk Bika bácsitól, aki ellenőrző körútra indult, hogy vajon nem lopták-e el a tengert. Alig fordult be a tanya mögött, mi máris rohantunk a

nádasba, felháborodott madarak és dühös szúnyogok hadait verve fel. Mihállyal a hátunkra vettük a délután készült szörnyeteget, és lehúzódtunk a vízbe. Senki sem járt arrafelé, csak a messzeségből csillogott Mamaia lámpáinak gyöngysora.

Sütött a hold. A banda a nádasban kuksolt, mi a vízben lapultunk. Végre meghallottuk a közeledő Bika bácsi köhécselését. Most lép ki a nádas mögül.

– Most… – suttogtam Mihálynak, s békalábunkkal nehézkesen tocsogva kimásztunk a vízből. Szelíden bőgni kezdtem, mint egy borját hívogató tehénke. Mihály mély hangon kuruttyolt melléje.

Bika bácsi megtorpant, a pipa megreccsent a foga között, aztán a Rettenetes Tengeri Szörny elindult feléje. Még ki sem ért a partra a fenevad, amikor Bika bácsi megkezdte a visszavonulást. Azt nem lehet mondani, hogy szaladt. Nem, csak hátrált, de nagyon gyorsan hátrált. Ilyen gyors hátrálást én még nem láttam. Máris eltűnt a nádas mögött.

Még egy utolsót bőgtünk búcsúzóul, aztán vége volt a szép szörnyetegéletnek. Egy óra múlva a tűz mellett ültünk, Bika bácsi körül.

– Ha hiszik, ha nem… – szólalt meg hosszas töprengés után Bika bácsi, és nagyot szívott az ajándékdohányból – márna ismét láttam az öreget.

Lélegzet visszafojtva hallgattuk.– Jövök haza az őrszolgálatból, hát amint

befordulok a nádas mellett, rögtön érzem, hogy valami nincs rendjén. Olyan furcsán sustorog a nádas, aztán örvényleni kezd a tenger, s egyszerre csak kiemelkedik a feje, aztán a háta. Rögtön megismertem: az öreg volt. Kiemelkedett egészen a vízből, és olyan iszonyatosan nagyot ordított, hogy biztosan elhallatszott Konstancáig is. Maguk nem hallották?

– Hallottuk – feleltük kórusban. Aztán Vilike kotyogott:

– Mekkora volt a szörnyeteg?

– Háát… – Bika bácsi elnézett Mamaia felé. – Látják ott azt a szállodát? – mutatott egy nyolcemeletes palota irányába. – Hát akkora. Nem biz a… valamivel azért mégis kisebb. Tüzet lövellt a szeme, kiúszott egészen a part mellé, és így szólt hozzám: „öreg Bika. Különben el sem mondom, mert még azt találnák hinni, hogy dicsekszem. De hát ugyebár egy ilyen Tengeri öreg tudja ám, hogy mit ér az ember. Különben is, meg kellett fogadnom neki, hogy örök titok marad, amit ketten beszéltünk.

Ilyenformán mi most már sohasem tudhatjuk meg, miféle titkot bízott a Tengeri Szörnyeteg Bika bácsira. Azt viszont megtudtuk ebből a históriából, hogyan születnek a mesék.

Aztán rögtön Vilmos atya tért át egy másik mesére, a tücsök és a hangya tanulságos történetére. Az élet iskoláját emlegette, végül kijelentette, hogy teljesen elszegényedtünk.

– Ezentúl gyűjtögető életmódot folytatunk, mint az ősemberek. Azt eszünk, amit találunk. Fagyi pedig nincs és cukrásztészta sem.

Ijedten bámultunk reá.– Hja… a tücsök és a hangya. .. idáig cirpeltetek,

most fagyoskodjatok.Így szólt Vilmos atya, és közben a homlokát

törölgette. , '– Mégis…. mit fogunk enni?– Halat. Halászunk. Értjük egymást?– S a kenyér?– Kenyérre még lesz pénzünk. A házbért is

kifizettük Bika bácsinak, csak kosztpénzünk nincsen.

Fejünk fölött vészt jóslóan vijjogtak a sirályok. A tenger felől forró szél fújt, s idehallatszott, amint a hullámok mérgesen csapkodják a partot.

Másnap reggel Vilmos atya így szólt:

– Gyerünk halászni!Magunkhoz vettük a két búvárfelszerelésünket és

a merítőhálóinkat.Levonultunk a tengerpartra. Persze nem a

strandra, mert az ottani szörnyű visítozás meg csapkodás, fröcskölés még az éhes cápákat is elijesztette volna. Fölgyalogoltunk az öblön túl, s a nádas mellett nekiláttunk a halászatnak. Vilike meg én fölvettük a búvárfölszerelést, és kezünkben a hálóval beleereszkedtünk a vízbe.

– Semmiség az egész, kedves gyermekeim. Ezzel a merítőhálóval úgy fogjátok a halat, mint a pillangót.

Aztán előadást tartott nekünk a búvárhalászat technikájáról. Igaz ugyan, hogy Vilmos atya még soha életében nem vette magára a búvárkészüléket. Azt mondta, fülébe megy a víz, és ő azt nem szereti. Elméletileg azonban csudamód értette a víz alatti halászatot. Az ember szinte látta, amint a hal egyenesen odaúszik a halászhoz. Óriási békának vagy minek képzeli. Akkor az ember hirtelen, egyetlen könnyed mozdulattal, ahogy Vilmos atya kifejezte magát, odacsap a hálóval, és máris megvan a pillangó, illetve a hal, vagyis a mai ebéd.

Nagyon lelkesítő volt az atyus előadása, és mi is ilyen hangulatban, halász-láztól égve ereszkedtünk a vízbe. Eddig talált is minden. A víz víz volt, kellemesen hűs a rekkenő melegben, háló a kezünkben, légző pipa a fogunk között… Körülnézünk a halványzöld, napfénytől átszőtt víz alatti világban. A tengerfenék márványerezetes kövein imbolyog a fény… Minden olyan tiszta és áttetsző… Ott egy medúza-szellem árnya imbolyog… Van itt minden, csak hal nincs. Mintha

azt mondták volna a halak (mert állítólag ők is tudnak beszélni):

– Gyerünk vissza, ne zavarjuk a srácokat a búvárkodásban.

Nem is zavartak. A tengerfenéken guggoltunk Vilikével mint merítőhálóval fölszerelt két egyiptomi szfinx… és vártunk. A halakat vártuk, de nem jöttek. Valószínűleg délelőtti álmukat aludták a nádasban, és egyáltalán nem törődtek azzal, hogy nekünk ebéd kellene. Szorgalmasan pipáltuk a levegőt a légző csövön keresztül. Időnként kidugtuk a fejünket a vízből.

– Vilmos atya – mondtuk panaszosan és szemrehányóan –, nem jönnek a halak.

Az atyus a parton sakkozott icipici Istvánnal. Ilyenkor egy-egy bölcs mondással vigasztalt. Ilyenekkel hogy: „A türelem halat terem" meg hogy: „Türelem a győzelem anyja" meg: „Több hal mint kolbász" főleg ez az utóbbi nagyon szépen hangzott, kár hogy nem volt semmi értelme, mivel még mindig nem mutatkoztak a halak.

Végül aztán megszánt bennünket egy hal. Nem tengeri szörny volt, csak egy mutatóujjnyi halacska. Máskor a bokánkat csiklandozva százával fickándoztak körülöttünk a sekély vízben, úgyhogy az embernek vigyáznia kellett, nehogy rájuk taposson. Akkor bezzeg ügyet sem vetettünk reájuk, most azonban lázas izgalommal fogadtuk még ezt a nyeszlett példányt is.

A halacska lusta farkcsapásokkal körülúszkált bennünket. Nagy, kerek szemmel meredt reánk. Mi mozdulatlanul guggoltunk a vízben.

Kifogjuk? Száz ilyen kellene, hogy jóllakjunk vele.Várjunk.S a türelem valóban, ha nem is rózsát, de halat

termett. Mert mintha az ujjnyi halacska csupán

elővéd lett volna, egyszerre csak beúszott az öbölbe egy nagy, kövér hal. Éppen olyan, amilyenre szükségünk volt a mai ebédhez. Mint egy tengeralattjáró közeledett felénk, farkának meg uszonyainak alig észrevehető csapásaival. Gyönyörű példány volt. A vízen átszűrődő fénysugarak zöldesen csillámlottak az oldalán. Valami ősemberi izgalom fogott el. Szerettem volna felordítani, valahogy így:

– Üááá…! – és e harci kiáltással rávetni magamat a zsákmányra. Ez azonban több okból sem volt lehetséges. Először is mert lélegző pipát tartottam a számban, másodszor azért, mert az üvöltésre elmenekült volna a hal, harmadszor mert… Őszintén szólva már nem is jut eszembe, mi volt a harmadik, de akkor volt egy harmadik ok is, ami mozdulatlanságra kényszerített. Csak a hálót szorongattam egyre keményebben.

A hal… nem is: A HAL, így nagybetűkkel, mintha érezné saját fontosságát, úgy úszott egyre közelebb, ünnepélyesen, mint egy győztes hadvezér, vagyis tengernagy a saját nevéről elkeresztelt csatahajón. Mozdulatlan, kerek halszeme barátságosan meredt reánk, mintha azt mondaná:

– Mi az, srácok, kellene ebédre egy kis halpaprikás? Nocsak, szóljatok bátran!

Az incifinci halacska eleibe úszott, mint udvaronc az uralkodója elé, csóválta a farkát, ide-oda fickándozott, tátogatta a száját, mintha jelentést tenne arról, hogy igenis itt vannak, várják őfelségét, méltóztassék közelebb fáradni.

És ő méltóztatott. Közelebb úszott, királyi gőggel, mit sem törődve velünk.

Kövér és nagyon lustának látszó hal volt. Ebből még két ebédre való is bőven kitelik. Az egyik paprikás lesz, a másik roston sült.

Gyere csak, gyere… – bűvöltem a szememmel, illetve a búvárszemüvegemmel, és mikor hálótávolságnyira jutott, egyetlen, de valóban nagyon elegáns mozdulattal ráborítottam a hálót.

– Megvan!… Megfogtam! – bugyborékoltam diadalmasan a légző pipán keresztül, és hasra vágódtam, akkorát rántott rajtam a hal.

Szerettem volna levegő után kapni, ám csak vizet nyeltem, de még akkor sem eresztettem el a merítőháló vadul rángatózó nyelét. Szorítottam, keményen leszorítottam a halat a tengerfenékre. Ebben a pillanatban azonban, mikor a halászgyőzelem férfias öröme elöntötte már a lelkemet, orvul új ellenség tört reám. Hátulról támadott, én csak azt éreztem, hogy valaki vagy valami teljes erővel lesújt a tarkómra.

Mi ez? Cápa? Bálna? Még akkor ott a víz alatt elhatároztam, hogy keményen fogok küzdeni az életemért. Felkaptam a merítőhálót. Mit törődik az ember a déli halpaprikással, mikor az életét kell megvédelmeznie. Odacsaptam, ahol a leghabosabb volt a víz.

Puff! Visszakaptam a csapást, mintha egy ökölvívó ütött volna le.

A víz fölkavarodott, moszat tapadt búvárszemüvegemre, és én fuldokolva, csapkodva harcoltam az életemért. Ellenfelem azonban – cápa, bálna, tengeri szörny vagy miféle? – szintén nem hagyta magát. Hol a hasamba döfött, hol a fejemre sújtott, bár én is alaposan helybenhagytam.

Egyszerre csak éreztem, hogy megragadnak, hurcolnak… Kifelé a partra? Be a mélyvízbe? Akkor már nem tudtam, merre van a merre. Tovább

verekedtem, csapkodtam, fuldokoltam, aztán kint voltam a parton, és Vilmos atya letépte fejemről a búvárszemüveget.

– Megőrültetek?– Ki?… Mi…? Miért?Vilmos atya, szeretett vezérünk leült a homokba,

és két tenyere közé fogta a fejét.– Én ilyet még nem láttam. Ez a két vadszamár,

ez a két kakadu… (Ezek mi voltunk, Vilike meg én.) Mért vertétek agyba-főbe egymást a merítőhálóval?

– Mi? – csodálkoztam. – Én kifogtam a halat.– Te fogtad ki?! – visította Vilike, és tapogatni

kezdte a feje búbján növekedő dudort. – Én fogtam ki, te eleresztetted.

– Benne volt a hálóban.– Az enyémben volt. A tiédből kicsúszott.– Mikor te reám csaptál…– Te csaptál reám.– Amikor láttam, hogy öcsi elszalasztja…– Akkor fejbe vertél!– Én? Én a halat vertem fejbe.– Ha te nem tudsz engem megkülönböztetni egy

haltól.Már megint majdnem összeverekedtünk.– Csend! – dördült reám az atyus. – Ez a halász

szenvedély. Értem, értem… Ha nem csípünk nyakon és nem hurcolunk ki a partra, simán agyonvertétek volna egymást. Derék gyerekek vagytok, szó se róla.

Valahol, vagy húsz méterre a parttól fölvetette magát egy hal. Fogadni mernék a mi halunk volt. Ellenőrizte, hogy jól végezte-e ördögi munkáját.

Nyilván két halász-hullát remélt a parton.Vilmos atya erélyes mozdulattal magához vette a

merítőhálókat. Mindkettőnek alaposan összevissza görbült a drótkarikája. A mi fejünkön görbült el.

– A halászat szép sport, a halászat nemes sport, de életveszélyes. Főleg ha ti művelitek.

Ezzel zárta le Vilmos atya a halászkirándulást, és azontúl csak egyenként engedett bennünket búvárkodni. Vagy ha kettesben, akkor halászháló nélkül. Ezért is nem fogtunk egyetlen halat sem.

Viszont három napon át turbánt viseltünk fölrepedt fejbőrünkön. Istvánkáék áhítatosan így köszöntöttek bennünket, mellükön keresetbe tett karral, mélyen meghajolva:

– Szálem alejkum.Így ért véget a tengeri halászat, és mire véget ért,

rájöttünk, hogy nem is olyan könnyű mesterség a gyűjtögető életmód.

Szerencsére Bika bácsi megkönyörült rajtunk, és megtraktált hallal. Én nem tudom, ismerték-e a halak, vagy ő ismerte a halakat, de olyan engedelmesen akadtak rá a horgára, mintha parancsszóra tennék.

– Hány hal kell maguknak? – kérdezte reggel, szakálla tövét vakargatva. – Három? Mekkora? Ekkora? – mutatott a könyökére. – No, hozom.

Egy óra múlva már jött is a három hallal.Egyszer utána lopóztunk. Odatelepedett a nádas

mellé, oda, ahol mi búvárkodás közben majdhogy agyon nem ütik egymást Vilikével. Hopp! Máris kirántotta az első halat. Újra bevetette a horgot… Hopp! már csillámlott is a második hal a levegőben, ahogy kirántotta a partra. Tisztára csoda volt, mint valami varázsló.

A nádasból leselkedtünk reá, de ő észrevett. Megvakarta a szakálla tövét, ez jellegzetes mozdulata volt, aztán nevetett.

– Mi az, fiúcskák? Bujkáltok?

Előszégyenkeztünk. Hogy is vehetett észre, mikor meg se moccantunk, lélegzeni is alig mertünk.

– Szeretnétek megtanulni halászni, fiúcskák, mi?Megint nevetett, összeszaladtak arcán a ráncok.

Választ nem várt, hanem mint egy ostorral végigcsapott a vízen. Hopp! Megint kirántott egy halat.

– Hogy csinálja, Bika bácsi? – kérdeztük áhítattal.

– Hogy csinálom, hogy csinálom… Úgy csinálom, ahogy kell. összebarátkoztam a halakkal, ők megteszik nekem azt a szívességet, hogy kifogatják magukat. Már hogy is ne… Bika bácsi horgára kerülni nagy tisztesség.

Úgy kacagott, hogy topogott bele. Többet nem is mondott, hanem összepakolta a halásztarisznyát. Megvolt a mai ebéd.

Hiába, igazi halász nem árulja el a titkait.Odahaza aztán újabb meglepetés ért. Nem

nehéz kitalálni, hogy Vilmos atya részéről. Bámulatos ember ez az atyus. Néha olyanokat kérdez, hogy eláll az ember lélegzete. Most például azt kérdezte:

– Mondjátok, gyermekeim, mikor mosakodtatok utoljára?

Egész nap lenn vagyunk a tengeren, és olyan lubickolást csapunk, hogy már kifröcsköltük a fél Fekete-tengert.

– Most az előbb is – felelte icipici István.– Nem, gyermekeim, nem tengeri fürdőről van

szó, hanem mosakodásról. Tetszik érteni: édesvízben, szappannal, tisztálkodási célból.

Egymásra bámultunk. Hát nem vagyunk mi elég tiszták? Úgy találtuk, hogy tisztábbak már nem is lehetnénk. Különben is, ha az ember másfél

hónapot tölt a tengeren, akkor már úgyis olyan fekete, hogy semmiféle piszok nem látszik meg rajta.

– Szóval, mikor mosakodtatok?– Negyvennyolc nappal és kilenc óra húsz

perccel ezelőtt, odahaza Kolozsváron – számította ki villámgyorsan Mihály, aki lángeszű matematikus, vagyis majdnem úgy érti a számtant, mint én.

Borzongva egymásra néztünk.Mosakodás… Kolozsvár… közeledik az ősz…

Hát nem borzasztó, hogy ez a nyár is véget ért? Nemsokára vége az odakozmásodott paprikás krumplinak, a péppé főtt sajtos makaróninak, amit harmadnap már csak lekvárral lehet megenni. Igen, itt az ősz, nemsokára, mi az hogy nemsokára… Holnapután utazunk haza. Feketére égett bőrünk ismét fehérre kopik, és állandóan mosakodni kell majd, mert meglátszik rajtunk a kosz.

Szóval nagyon elkomorodtunk, és lógatni kezdtük az orrunkat.

Szomorúak voltunk, kivéve természetesen Vilmos atyát, aki olyan tetterővel nézett körül, mint egy teljes forgásban lévő dinamó.

– Elő a törülközőt, szappant, nyomás a kúthoz mosakodni.

– Apu, valami baj van? – kérdezte aggódva a jó kis Viliké.

– Miért volna baj? Mindössze arról van szó, hogy ma este urak leszünk.

Kissé bambán nézhettünk reá, mert megmagyarázta:

– Megmosakodunk, kiöltözünk, lehet, hogy még én is megborotválkozom, aztán cipőt húzunk, és – igenis, kipucolt cipővel – elmegyünk vacsorázni a Tengeri Rózsába.

– Lottón nyert, Vilmos atya?

Ezt azért kérdeztem, mert köztudomású, hogy a Tengeri Rózsa az egész tengerpart legelőkelőbb és legdrágább étterme. Kívül üveg, belül üveg, és ahol nem üveg, ott márvány meg kristály, és állandóan telitesteli van mindenféle külföldivel. Szóval borzasztó előkelő hely a Tengeri Rózsa, mi is megnéztük már kívülről, mikor mindenféle vendégek érkeztek oda akkora gépkocsikkal, mint egy-egy uszoda.

– Nem játszottam lottón – felelte Vilmos atya –, ellenben takarékoskodtam, úgyhogy most van egy kis fölöslegünk, és azt elvacsorázzuk. Kitapasztaljuk, milyen az, amikor az ember előkelően nyaral.

Nem részletezem a közel háromórás mosakodási és pucolási műveleteket, elég annyi, hogy mikor bevonultunk az étterembe, két oldalt sorfalat álltak a pincérek, és úgy bámultak bennünket. Vilike jött leghátul, időnként megállt, és röhögött. Mirajtunk persze, mert a nyár folyamán kinőttük a ruhánkat, és ezért nagyon óvatosan lépegettünk, nehogy kiszakadjon a nadrágunk.

Végül eljutottunk az asztalig. Aztán felhordták az asztalunkra a sok francia nevű ételt, egyről se találtuk el, hogy mi lehet tulajdonképpen, mert a hús cukrásztésztának látszott, a tészta meg kocsonyának. Mégis minden nagyon finom volt, de a legfinomabbak mi voltunk. Odahaza, Bika bácsinál, mikor Vilmos atya elkurjantotta magát, hogy: „Vályúhoz!" vagyis hogy kész az étel, mi üvöltve, egymást taszigálva rohantuk meg a kerek kőasztalt.

Itt bezzeg finoman egymásra mosolyogtunk.– Parancsolj kérlek. Foglalj helyet.– Ó, köszönöm…Hátborzongató volt.

Éppen olyanok voltunk, mint egy illemtankönyv. Vilikéről kiderült, hogy nemcsak kézzel, hanem villával is tud enni.

Sőt, igen kecsesen kezeli az evőeszközt. Pedig volt a tányérunk mellett vagy ötféle villa, görbe kanál, egyenes lapát, még fűrészelt szélű is. Nekünk kellett eltalálnunk, mikor melyiket használjuk, mert úgy éreztük, mindenki bennünket néz, és még azt is fölfedezik, hogy a szandálom talpa elvált a fejétől, és kilátszik a nagylábujjam.

Mialatt az evőeszközökkel küszködtünk, nekünk is finoman kellett csevegnünk, éppen úgy, mint a többi asztalnál ülő felnőttnek; nekünk, akik második hónapja úgy éltünk a tenger partján, mint a vademberek, egy szál árva fürdőgatyában.

Sikerült az előkelőség, de az erőfeszítéstől csurgott a hátunkon a veríték. Ám a finomság, abból egy jottányit sem engedtünk.

Mihály nem bődült reám ha mondtam valamit, István sem vágta hozzám, hogy „hülyeség!", hanem udvariasan megkérdezte: mit gondolok, vajon nem tévedek-e? Én sem vetettem oda neki, hogy ne marhuljon, hanem rábólintottam, hogy bizony az meglehet. Ha jó édesanyánk látott volna bennünket a fehér damasztabrosz mellett csevegni a kristálypoharak fölött, aligha könnyekre nem fakad.

Nem is lett volna semmi baj, ha Vilikében, abban az elvetemült jó kis Vilikében nem élnek bűnös szenvedélyek a fagylalt iránt. Van neki egy különös vinnyogása. Mihez is hasonlítsam? Leginkább védtelen, agyongyötört, félig megfagyott árva gyermekek nyöghetnek így a téli éjszakában. Szóval Vilike vinnyogni kezdett:

– Apu… még egy fagylaltot szeretnék.– Sok lesz, Viliké.Vinnyogás.– Majd holnap.Vinnyogás.– Kapsz egy pofont.Vinnyogás.– Soha többé nem viszlek sehová.Ekkor már az egész étterem bennünket nézett,

részvéttel és megbotránkozva. Két jóságos arcú bácsi összesúgott, majd intettek a főpincérnek. Néhány markos felszolgáló elindult felénk. Mindenki reánk bámult megbotránkozva. Azt hiszem, csak egy biztató szó kellett volna, és reánk rohannak, elvetemült fickókra, akik halálra kínozunk egy ártatlan kisfiút.

Borzasztó volt a helyzet. Egyedül Vilmos atya nem vesztette el lélekjelenlétét.

– Vilike, ha nem vinnyogsz, holnap dupla adag fagylaltot kapsz.

– Csokoládést?– Azt.– Narancsot is?– Azt is s még hozzá két pofont, ha még egyet

vinnyogsz.– Nem vinnyogok. Fagylaltot akarok, most is,

holnap is.Hajmeresztő! Két pincér már az asztalunknál állt,

Vilmos atya erőltetetten mosolygott.– Egy csokoládéfagylaltot a kisfiúnak.– És narancsot is.Vili bácsi nyelt egyet.– És narancsot is.Hát ilyen az, amikor valaki szemtelen. Nagyon fel

voltunk háborodva, ekkor azonban Vilmos atya a pincér után szólt:

– Bocsánat, mindenkinek egy-egy adagot.Hm, tulajdonképpen nem olyan buta gyerek ez a

Viliké.Hozták a fagylaltot, tejszínhab-heggyel és

ostyavitorlákkal díszítve. Jó volt? Nem, azt ilyen egyszerűen nem is lehet elmesélni. Csodálatos volt. Valamennyien elismeréssel néztük Vilikét.

Egyedül Vilmos atya nem veszítette el lélekjelenlétét.

– Egyétek, gyermekeim, egyétek, de úgy egyétek, hogy holnapi ebédünket és vacsoránkat fagylaltozzátok el a jó kis Vilike jóvoltából.

– Holnap semmit sem eszünk?– Azt éppen nem. Lehet, hogy kerül majd egy kis

zsíros kenyér paprikával.Másnap mikor körülültük Bika bácsi kerek

kőasztalát és rágtuk a zsíros kenyeret, arra gondoltunk, hogy… Mi tagadás arra gondoltunk, hogy jó dolog, ha finom modorú az ember, csak fárasztó egy kicsit.

Itt most befejezem nyaralási följegyzéseimet. Igaz, csudadolgok történtek még velünk, három könyvet is megtölthetnék velük. Még csak azt mondom el, hogy hazafelé semmi sem történt. Engedelmesen, csendesen ültünk a vasúti fülkében, és – mi tagadás – unatkoztunk. Csak az villanyozott fel, mikor Vilmos atya kijelentette, Bukarestben egy hosszú spárgával összeköti a csuklónkat, hogy ne veszítsen el. Az lett volna ám a szép, ha így pórázon járjuk a várost. Néztek volna a bukaresti népek. Már meg is csináltuk a pórázt. De aztán mást gondolt az atyus, mert neki folyton új meg új gondolatai támadnak. Előszedte a pénzt, ami még megmaradt, szétosztotta köztünk, aztán a markunkba nyomta a vasúti jegyet.

– Itt van holnap reggelig az elemózsia. Nesztek.

Szétosztotta azt is, és Mihályka rögtön enni kezdett.

– Drága gyermekeim, a nyaralás véget ért. Eleget izgultam és bosszankodtam miattatok (ez nem egészen igaz, mi nem bosszantottuk, hanem szórakoztattuk az atyust, mert ő szereti, ha minden felfordul körülötte). Nesztek, én nem szaladgálok többet utánatok, nem megyek a milíciára elhagyott kisdedeket keresni, vigyázzatok magatokra ti. Gyertek velem várost nézni, ha kedvetek van, ha akartok, vesszetek el, elvégre komoly, majdnem felnőtt fiatalemberek vagytok. Aztán vissza se nézve, fütyörészve elindult. Mi engedelmesen utána.

Úgy látszik nincs más megoldás, végül mégis meg kell komolyodnunk.

Lector: PETRE JUDIT Műszaki szerkesztő: ION COSMESCU

A megjelenés éve: 1972. A megrendelés száma: 621 Nyomdai ivek száma: 8.

Intreprinderea PoligraficS Cluj, str. Brassai nr. 5–7. Comanda nr. 101/1972.

Republica Socialistá Románia.