Lore, Pittacus - 3. Kilencedik Titka

PITTACUS LOREKILENCEDIK TITKA

A LORIENI KRÓNIKÁKHARMADIK KÖTETE

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Pittacus Lore: The Rise of NineHarperCollins, 2012, New York

Copyright © 2012 by Pittacus Lore

FordítottaILLÉS RÓBERT

SzerkesztetteSZABÓ GÁBOR

Hungarian translation © Illés Róbert, 2012Hungarian edition © Cartaphilus Könyvkiadó, 2012

ISBN 978-963-266-279-4ISSN 2062-2996

A KÖNYVBEN LEÍRT ESEMÉNYEKVALÓSAK.

A NEVEKET ÉS HELYSZÍNEKETA LÓRIENI HATOK

VÉDELMÉBENMEGVÁLTOZTATTUK.

MÁS CIVILIZÁCIÓK IS LÉTEZNEK.ÉS AKADNAK KÖZTÜK

ELLENSÉGESEK IS.

ELSŐ FEJEZET

6A. ez most komoly? A kezembentartott beszàilo-kártyára pillantok. Nagy,nyomtatott szám és betű jelöli ahelyemet. Eltűnődöm, Crayton vajondirekt választotta-e nekem ezt az ülést.Lehet, persze, véletlen is, de az utóbbi

idők történéseinek fényében már nemnagyon hiszek a véletlenekben. Nemlennék meglepve, ha Marina eggyel ahátam mögött ülne, a hetedik sorban,Ella pedig leghátul, a tizedikben. Denem, a két lány szó nélkül lehuppanmellém, és hozzám hasonlóan ők is agépre felszálló utasokat kezdiktanulmányozni. Akire vadásznak, annakegy pillanatra sem lankadhat a figyelme.Ki tudja, mikor bukkannak fel amogadoriak?

Crayton utolsónak fog felszállni,miután végignézte, ki utazik még ezen agépen, és csak akkor maradunk ahelyünkön, ha a járat teljesenbiztonságos.

Felhúzom a rolót, és az odalent

sürgölődő szárazföldi személyzetetfigyelem. A távolban felsejlenekBarcelona körvonalai.

Marina térde idegesen remeg azenyém mellett. A tegnapi csata amogadoriakkal a tónál, Cépanja halála, aLáda – most pedig tíz év után előszörhagyja el a várost, ahol a gyerekkoráttöltötte. Nem csoda, hogy ideges.

– Minden rendben? – kérdezem.Frissen kiszőkített hajam az arcombahullik, és meghökkenek. Elfelejtettem,hogy reggel befestettem. És ez csak egyaz elmúlt negyvennyolc óra változásaiközül.

– Mindenki veszélytelennek tűnik –suttogja Marina, de a szemét továbbrasem veszi le a széksorok között tolongó

emberekről. – Amennyire meg tudomítélni, biztonságban vagyunk.

– Az jó, de most nem erregondoltam. – Gyengéden a lábfejéreteszem a talpamat, mire abbahagyja azideges remegést. Bocsánatkérő mosolytvillant rám, aztán tovább pásztázza afedélzetre lépő utasokat. Néhánymásodperc múlva ismét remegni kezd atérde. Most már csak a fejemet ingatom.

Sajnálom Marinát. Bezárták egyelszigetelt árvaházba, a Cépanja pedigelfordult tőle. A Cépanja megfeledkezettarról, miért is vagyunk itt, a Földön.Minden tőlem telhetőt megteszek, hogysegítsek Marinának: nem akarom, hogyilyen elveszettnek érezze magát.

Megtanítom ereje kontrollálására, éshogy mikor használja éledezőtálentumait. De mindenekelőtt arrólakarom meggyőzni, hogy bízhat bennem.

A mogadoriak megfizetnek azért,amit tettek. Amiért elvették oly sokszerettünk életét itt, a Földön és aLorienen. Személyes küldetésemnektekintem, hogy mind egy szálig kiirtsamőket, és biztos vagyok benne, hogyMarina is bosszút akar állni. Nemcsak alegjobb barátját veszítette el Héctorszemélyében, de a Cépanját is a szemeláttára ölték meg – akárcsak nekem. Ezta terhet örökké a váltunkon fogjukcipelni.

– Mi a helyzet odalent, Hatodik? –kérdezi Ella áthajolva Marina fölött.

Visszafordulok az ablak felé. A földiszemélyzet nekiáll elpakolni afelszerelését, elvégzik az utolsóellenőrzéseket.

– Eddig minden rendben.Az ülésem közvetlenül a szárny

fölött van, s ennek kimondottan örülök.Nemegyszer szükségem volt már atálentumaimra, hogy kimentsek egy-egypilótát szorult helyzetéből. Egyszer Dél-Mexikó fölött telekinézissel emeltemfeljebb egy gép jobb szárnyát néhányfokkal, alig néhány másodperccelazelőtt, hogy egy hegyoldalnak csapódottvolna. Tavaly százhuszonnégy utastmentettem ki egy gyilkos erejű viharbólKansas fölött, amikor egy

áthatolhatatlannak tűnő jéghidegfelhőrétegbe keveredtünk. Hála nekem,úgy száguldottunk keresztül rajta, mintpuskagolyó egy léggömbön.

Amikor a földi személyzet elhagyjaa gépünket, Ellával együtt én is afolyosóra szögezem a tekintetemet.Mindketten türelmetlenül várjukCraytont. Ha felszáll, az azt jelenti, hogyminden rendben. Legalábbis egyelőre.Minden ülés foglalt, csak Ella mögöttvan egy szabad hely. Hol lehet? Ismét aszárnyra pillantok, körbepásztázok atekintetemmel, hátha meglátok valamiszokatlant.

Előrehajolok, és a székem alácsúsztatom a hátizsákomat.Gyakorlatilag üres, könnyedén össze

tudom hajtani. Crayton vette nekem arepülőtéren. Átlagos tinédzsereknek kelllátszanunk,

mondta, mintha iskolai kirándulásraindulnánk. Ezért van egy biológiamunkafüzet Ella ölében.

– Hatodik – szólít meg Marina,idegesen ki-be kapcsolgatva a biztonságiöv csatját.

– Igen?– Te már repültél, ugye?Marina mindössze egy évvel

idősebb nálam. De komoly, okostekintetével és új, vállig érő frizurájávalakár felnőttnek is elmenne. Bár mostéppen a körmét rágja, a térdét pedig amellkasához húzza, mint egy rémült

kisgyerek.– Igen – bólintok. – Nem olyan

vészes. Sőt, ha megnyugszol, egészenkáprázatos élmény.

A gépen ülve ismét eszembe jut aCépanom, Katarina. Nem mintha valahais repültünk volna együtt. De kilencéveskoromban egy clevelandi sikátorbanmajdnem végzett velünk egy mogadori.Az eset – és a mindkettőnket beterítőhamu – nagyon megviselt bennünket.Katarinával ezután Dél-Kaliforniábaköltöztünk. Omladozó, kétszintesfaházunk a tengerpart közelében állt,gyakorlatilag a Los Angeles-iNemzetközi Repülőtérszomszédságában, óránként több százrepülőgép zúgott el a fejünk fölött,

rendre megzavarva Katarina óráit és azta kevéske szabadidőmet, amit egyetlenbarátnőmmel, Ashley-vel, aszomszédban lakó, vézna kislánnyaltöltöttem.

Hét hónapig éltünk a repülőgépekmorajában. Reggel a hangjukraébredtem, amint felkelt a nap. Éjszakabaljós kísértetekként próbáltak ébrentartani, azt sugallva, hogy egy pillanatrasem lankadhat a figyelmem, mindenpillanatban készen kell állnom arra, hogykiugorjak a takaró alól, és bepattanjak akocsiba. Mivel Katarina nem engedte,hogy elkóboroljak a háztól,délutánjaimnak is a repülőgépek adtákmeg a háttérzaját.

Egy napon, amikor egy fejünk fölöttelszálló hatalmas repülőgépmegrezegtette a műanyag poharunkbatöltött limonádét, Ashley így szólt:

– Anyuval a jövő hónapbanmeglátogatjuk nagyit. Alig várom már!Te ültél már repülőn?

Ashley folyton azokról a helyekrőlbeszélt, ahol a családjával járt, meghogy ott miket csináltak. Tudta, hogy miKatarinával sosem mozdulunk kiotthonról, és szeretett dicsekedni.

– Nem igazán – feleltem.– Mi az, hogy „nem igazán”? Vagy

ültél, vagy nem. Nyugodtan bevallhatod.Nem, és kész.

Emlékszem, hogy elvörösödtem

szégyenemben. Szavai az elevenembetaláltak. Végül csak ennyit mondtam:

– Nem, még sosem ültemrepülőgépen.

Szerettem volna az arcába vágni,hogy valami sokkal nagyobbal utaztam,valamivel, ami mellett eltörpülnek aföldi repülőgépek. Szerettem volna azorra alá dörgölni, hogy űrhajóvalérkeztem a Földre egy másik bolygóról,aminek Lórién a neve, és több mintszázmillió mérföldre van innen. De nemtettem, mert tudtam, hogy titokban kelltartanom a Lorient.

Ashley kinevetett. Aztán anélkül,hogy elbúcsúzott volna, hazaszaladt,hogy üdvözölje a munkából érkezőapukáját.

– Miért nem utaztunk még soharepülőgéppel? – kérdeztem Katarinátaznap este, miközben a hálószobarolóján keresztül kukucskált ki a sötétbe.

– Hatodik – fordult felém, majdgyorsan ki is javította magát. – IlletveVeronica. A repülőgépek túlveszélyesek számunkra. Könnyencsapdába eshetünk. Gondolj csak bele,mi történne, ha a mogok követnénekminket a fedélzetre, és ez csak több ezerméteres magasságban derülne ki.

Pontosan tudtam, mi történne.Magam elé tudtam képzelni a zűrzavart,ahogy az utasok sikoltozva buknának azülések alá, miközben hatalmas termetűföldönkívüli katonák száguldanak végig

a széksorok közti folyosón, kivontkarddal a kezükben. Ettől függetlenültovábbra is vágytam arra, hogy valamiolyan hétköznapi és emberi dolgottegyek, mint repülőgéppel utazni egyikvárosból a másikba. Úgy éltem aFöldön, hogy bizonyos tevékenységeket,amelyek a korombeli gyerekek számáratermészetesek voltak, sosempróbálhattam ki. Legtöbbször még ahhozsem maradtunk elég ideig egy helyen,hogy megismerkedjem más gyerekekkel,a barátkozásról nem is beszélve –Ashley volt az első lány, akit Katarinaegyáltalán beengedett a házunkba. Néha,mint például Kaliforniában, suliba semjártam, mert Katarina így tartottabiztonságosabbnak.

Tudtam, miért van minderre szükség,hogyne tudtam volna. Általában nem iszavart. De Katarina is látta rajtam,mennyire bánt Ashley lekezelőviselkedése. Valószínűleg feltűnt neki,hogy szokatlanul csendes és magambaforduló lettem a rá következő napokban,mert legnagyobb meglepetésemre vettnekünk két jegyet Denverbe meg vissza.Az úti cél lényegtelen volt, tudta, hogycsak a repülés élményére vágyom.

Alig vártam, hogy elmondhassamAshley-nek.

De az utazás napján, a repülőtérelőtt állva, Katarina elbizonytalanodott.Idegesnek tűnt. Ujjaival rövid, feketehajába túrt. Előző éjjel vágta le és

festette be, közvetlenül azelőtt, hogy újiratokat készített magának, öttagú családhaladt el mellettünk a járdán, nehézcsomagokat vonszolva maguk után. Balratőlem egy édesanya vett könnyes búcsútkét lányától. Annyira szerettem volnacsatlakozni hozzájuk, részesévé válniennek a hétköznapi jelenetnek! Katarinamindenkit alaposan megvizsgáltkörülöttünk, mialatt én türelmetlenülfészkelődtem mellette.

– Nem – jelentette ki végül Katarina.– Nem megyünk. Sajnálom, Veronica, detúl nagy a kockázat.

Szótlanul hajtottunk haza, a fejünkfölött elsuhanó repülőgépek dübörgésebeszélt helyettünk. Amikor hazaértünk,és kiszálltam a kocsiból, Ashley-t

pillantottam meg, amint a házuklépcsőjén ül. Rám nézett, és szájávalhangtalanul ezt a szót formázta: hazudós.Úgy éreztem, nem élem túl amegaláztatást.

De a sors iróniája, hogytulajdonképpen igaza volt. Tényleghazudós voltam. Hazudtam attól apillanattól fogva, hogy megérkeztem aFöldre. Mi a nevem, honnan jöttem, holvan az apám, miért nem alhatok ottsenkinél – hazugság volt minden, éstudtam, hogy ezért vagyok még életben.De amikor Ashley hazudósnak nevezettegy olyan szituációban, amikorkivételesen igazat mondtam,elmondhatatlanul dühös lettem.

Felrohantam a szobámba, magamracsaptam az ajtót, és belebokszoltam afalba.

Meglepetésemre az öklöm akadálynélkül áthatolt rajta.

Katarina feltépte az ajtót, éskonyhakéssel a kezében rontott be.Hallotta a zajt, és azt hitte, itt vannak amogok. Amikor meglátta a lyukat afalban, rájött, hogy valami megváltozottbennem. Leeresztette a kést, éselmosolyodott.

– A mai nap nem arról lesznevezetes, hogy felszálltál egyrepülőgépre, hanem arról, hogyelkezdődik a kiképzésed.

Most, hét évvel később, arepülőgépen ülve Marinával és Ellával,

még mindig a fejemben visszhangoznakKatari-na szavai: „Ott könnyen csapdábaeshetünk.” De most már sokkal jobbanfel vagyok készülve erre az eshetőségre,mint annak idején Katarinával.

Számtalanszor repültem azóta, éssosem akadt semmi probléma.Ugyanakkor ez az első alkalom, hogynem láthatatlanul lopództam fel afedélzetre. Tudom, hogy sokkal erősebbvagyok, mint korábban. És napról napraerősebb leszek. Ha mog katonákrontanának rám a gép orrából, nem egymegszeppent fiatal lánnyal találnákszemben magukat. Tudom, mire vagyokképes; katona lett belőlem, harcos.Vadász vagyok, nem préda.

Marina elengedi a térdét, kihúzzamagát ültében, és hosszan kifújja alevegőt. Alig hallható hangon így szól:

– Félek. Szeretném, ha márfelszállnánk.

– Nem lesz semmi baj – nyugtatom.Elmosolyodik, én pedig viszonzom a

mosolyát. Marina tegnap a csatatérenbizonyította, hogy erős szövetséges, akilenyűgöző tálentumokkal rendelkezik.Tud lélegezni a víz alatt, lát a sötétben,képes meggyógyítani a betegeket és asebesülteket. Mint minden Védő, ő isrendelkezik a telekinézis képességével.És mivel ennyire közel vagyunkegymáshoz a sorban – én Hatodikvagyok, ő Hetedik –, a köztünk lévő

kapocs is különleges. Amíg avédővarázslat élt, és csak sorrendbenlehetett megölni minket, amogadoriaknak előbb velem kellettvolna végezniük ahhoz, hogy őhozzáeljussanak. Márpedig rajtam sosemjutottak volna túl.

Ella néma csöndben ül Marinamásik oldalán. Miközben Craytontvárjuk, kinyitja a

biológiakönyvet az ölében, és alapokra mered. Már éppen szólni akarokneki, hogy nem kell túlzásba vinni aszínjátékot, amikor rájövök, hogy nem isolvas. Lapozni próbál az akaraterejével,a telekinézist használva, de nem történiksemmi.

Ella aeternus, aki képes váltogatni

az életkorát. De még fiatal, és atálentumai egyelőre nem fejlődtek ki.Majd megjelennek, ha elérkezik az ideje,nem lehet siettetni őket.

Ella a második űrhajóval érkezett aFöldre, amelynek létezéséről egészenaddig sejtelmem sem volt, míg JohnSmith, Negyedik, nem beszélt arról, hogylátta a látomásaiban. Ella akkor mégcsecsemő volt, vagyis ez azt jelenti,hogy most majdnem tizenkét éves.Crayton nem a hivatalos Cépanja, mertnem maradt rá idő, hogy hivatalosankijelöljenek mellé egyet. De ő isugyanazt a feladatot kapta, mint azösszes többi Cépan: segíteni Ellának,hogy tovább tudja fejleszteni a

tálentumait. Azt is tőle tudom, hogy ahajójukon volt néhány kiméra, lórinállatok, akik képesek változtatni azalakjukat, és velünk együtt harcolnak.

Örülök, hogy Ella itt van. Első,Második és Harmadik halála után csakhatan maradtunk. Ellával már hetenvagyunk. A hét szerencsés szám. Eztmondják, akik hisznek a szerencsében.Én nem. Én az erőben hiszek.

Végre-valahára felbukkan Crayton,kezében egy fekete aktatáskával.Napszemüveget visel és barna zakót,ami mintha nagy lenne rá. Karakteresálla alatt kék csokornyakkendő virít, ő atanárunk.

– Sziasztok, lányok – mondjamellénk érve.

– Mr. Collins – üdvözli Ella.– Minden hely foglalt – szólal meg

Marina. Ez azt jelenti, hogy a fedélzetenminden rendben.

– Megpróbálok aludni – teszemhozzá, ami az előre megbeszélt kódszerint annyit tesz: odalent is mindenoké.

Crayton bólint, és elfoglalja az Ellamögötti ülést. Aztán előrehajolvaMarina és Ella közé, így szól:

– Használjátok ki a gépen töltöttidőt. Tanuljatok szorgalmasan!

Ez azt jelenti, hogy egy pillanatra selankadjon az éberségünk.

Amikor először találkoztunk, nemtudtam, mit gondoljak Craytonról.

Szigorú, hirtelen haragú férfi, deláthatóan helyén van a szíve, a világrólés a jelenlegi eseményekről pedigelképesztően sokat tud. Hivatalos vagysem, nagyon is komolyan veszi ezt aCépan-szerepet. Azt mondja,bármelyikünkért képes lenne meghalni.Bármire hajlandó, hogy legyőzze amogadoriakat; bármire, ami segítbeteljesíteni a bosszúnkat. Hiszek neki.

Ennek ellenére vonakodva szálltamfel erre az Indiába tartó gépre. Minélhamarabb vissza akartam térni azEgyesült Államokba Johnhoz és Samhez.De tegnap a gát tetején, ami a tókörnyéki csata helyszíne mellettmagasodik, Crayton beszélt nekünkSetrákus Ráról, a nagyhatalmú mogadori

vezetőről, aki hamarosan megérkezik aFöldre, de az is lehet, hogy már itt van.Ez azt jelenti, hogy a mogadoriakfelfogták, komoly fenyegetést jelentünkrájuk nézve, és magasabb fokozatbafognak kapcsolni. Setrákus gyakorlatilagsebezhetetlen. Egyedül Pittacus Lore, aleghatalmasabb Lorieni Bölcs tudnálegyőzni. Elborzadtunk. Mit jelentszámunkra az, hogy Setrákussebezhetetlen? Amikor Marina feltetteezt a kérdést, Crayton még sokkolóbbválasszal állt elő, olyan információval,amit minden Cépan tudott. Az egyikVédő – valamelyikünk – ugyanolyanhatalommal rendelkezik, mint Pittacus.Egyikünkből ugyanolyan erős harcos

válik, mint amilyen ő volt, és képes leszlegyőzni Setrákus Rát. Csakreménykedhetünk, hogy nem Első,Második vagy Harmadik volt az, hanemvalaki az életben maradtak közül. Ha ígyvan, akkor még maradt esélyünk. Csak kikell várnunk, hogy kiderüljön, melyikünkaz, és remélni, hogy minél előbbmegnyilvánul ez az erő.

Crayton úgy gondolja, hogymegtalálta – a Védőt, aki Pittacusnyomdokaiba léphet.

– Olvastam egy indiai fiúról, aki ajelek szerint elképesztő erővelrendelkezik – mondta. – Fent él aHimalájában.

Egyesek szerint a hindu istenség,Visnu reinkarnációja, mások viszont

földönkívülinek tartják, aki képesváltoztatni az alakját.

– Úgy, mint én, apa? – kérdezte Ella.Apa-lánya kapcsolatuk teljesenmeglepett.

Féltékenység hasított belém.Féltékenység, amiért neki még megvan aCépanja, akihez útmutatásért fordulhat.

– Ő nem az életkorát változtatja,Ella. Vadállatokká és más lényekké tudátváltozni. Minél többet olvasok róla,annál biztosabb vagyok benne, hogy ő isa Védők közé tartozik, és egyre jobbanhiszem, hogy talán ő lehet az, aki azösszes tálentummal rendelkezik, akifelveheti a harcot Setrákusszal, ésmegölheti. Minél előbb meg kell

találnunk.Jelen pillanatban nem szívesen

vágok bele egy újabb Védő hiábavalókeresésébe. Tudom, hol van John, illetvehogy hol kellene lennie. HallomKatarina hangját, aki azt mondja,hallgassak az ösztöneimre, márpedig azösztöneim azt mondják, mindenekelőttJohnnal lépjek kapcsolatba. Az alegkevésbé kockázatos lépés.Egyértelműen kevésbé kockázatos, mintátrepülni a világot Crayton megérzéséreés néhány internetes pletykárahagyatkozva.

– Lehet, hogy csapda – érveltem. –Mi van, ha azokat a híreket szándékosanazért helyezték el az interneten, hogytőrbe csaljanak minket?

– Megértem az aggodalmadat,Hatodik, de bízz bennem, én vagyok azálhírek nagymestere. Ez nem az. Túl sok,egymástól független forrás állítjaugyanazt. És ami a legfontosabb: ez a fiúIndiában nem menekül. Nem próbálelrejtőzni. Egyszerűen csak van, ésnagyon erősnek tűnik. Ha valóbanközétek tartozik, meg kell találnunk méga mogadoriak előtt. Amint ezzel aküldetéssel végzünk, irány Amerika, ésmegkeressük Negyediket – mondtaCrayton.

Marina rám pillantott. Legalábbannyira meg akarta találni Johnt, mint én– követte a róla szóló híreket a neten, ésösztönösen érezte, hogy közénk tartozik.

Amit aztán én megerősítettem.– Megígéred? – kérdezte Craytontól.

A férfi bólintott.A kapitány hangja riaszt fel

merengésemből. Felszálláshozkészülődünk. Legszívesebbeneltéríteném a gépet Nyugat-Virginia felé.Ahol John és Sam vár rám. Remélem, jólvannak. Lelki szemeim előtt Johnt látomegy cellában raboskodni. Nem lett volnaszabad beszélnem neki a mogoktámaszpontjáról a hegyekben, mert aztánJohn mindenáron vissza akarta szerezni aLádáját, sehogy sem tudtam lebeszélniróla, hogy hagyja ott.

A repülőgép ráfordul afelszállópályára, mire Marinamegragadja a csuklómat.

– Bárcsak itt lenne Héctor! Biztosmondana valami okosat, amitől jobbanérezném magam.

– Nyugi, nem lesz semmi baj –szólal meg Ella, és megfogja Marinamásik kezét. – Mi itt vagyunk.

– Én meg mindjárt kitalálok valamiokosat – ajánlom fel.

– Köszi – mondja Marina, bárleginkább egy csuklásnak hangzik, nemszónak. Hagyom, hogy a csuklómba vájjaa körmeit. Bátorítóan rámosolygok, ésegy perc múlva a levegőbe emelkedünk.

MÁSODIK FEJEZET

Két napja szenvedek.Hol elvesztemaz eszméletemet,hol újra magamhoztérek. Hallucinálok. A mogadoriakhegyét körülvevő kék erőtér hatásasokkal tovább tart, mint azt Kilencedikmondta. Mind mentálisan, mindfizikailag. Izmaim percenként görcsberándulnak, és kínzó fájdalom hasítbeléjük.

Azzal próbálom elterelni a

figyelmemet a gyötrelemről, hogykörbehordozom a tekintetem a lepusztultház apró hálószobáján. Kilencedikkészakarva sem választhatott volna ennélgusztustalanabb helyet. Nem bízhatok aszememben. Figyelem, ahogy a sárgatapéta mintái életre kelnek, éshangyákként masíroznak át apenészfoltokon. A repedezett mennyezetmintha lélegezne, rémisztő sebességgelemelkedik és süllyed. A hálószoba és anappali között jókora, egyenetlen szélűlyuk tátong, mintha légkalapáccsalütötték volna a falon. Összegyűrt sörösdobozok hevernek a szobában, alambériát valami rágcsáló forgácsoltaszét. Motozást hallok kintről a fák közül,de túl gyenge vagyok ahhoz, hogy

kinézzek az ablakon. Tegnap éjjel arraébredtem, hogy csótány mászik azarcomon. Alig volt annyi erőm, hogylesöpörjem magamról.

– Hé, Negyedik! – hallom a falbavágott lyuk túloldaláról.

– Ébren vagy már? Ebédidő van,gyere, mert kihűl a kajád!

Nagy nehezen képes vagyokfeltápászkodni. Zúgó fejjel átbotorkálokaz egykori nappaliba, és lerogyok akopott szürke szőnyegre. Tudom, hogyKilencedik itt van valahol, de képtelenvagyok annyi ideig nyitva tartani aszemem, hogy megtaláljam. Semmimásra nem vágyom, mint hogy Sarahölébe hajthassam a fejem. Vagy

Hatodikéba. Mindegy. Képtelen vagyoknormálisan gondolkodni.

Valami meleg csöppen a vállamra.A hátamra gördülök, és meglátomKilencediket, amint a plafonon ülfölöttem, hosszú fekete haja lefelé lóg.Eszik valamit, a keze tiszta ragacs.

– Most hol vagyunk? 1 kérdezem. Azablakon beáramló napfény annyira bántjaa szememet, hogy be kell csuknom. Mégtöbb alvásra van szükségem. Kellenevalami, bármi, amitől kitisztul a fejem,és visszanyerem az erőmet. Kitapintom anyakamban hordott kék amulettet, háthasikerül valahogy energiát nyernembelőle, de hideg marad.

– Nyugat-Virginia északi részén –feleli Kilencedik két harapás között. –

Kifogyott a benzin, nem emlékszel?– Halványan – suttogom. – Hol van

Bernie Kosar?– Odakint. Megállás

nélkül járőrözik. Nagyon zsír kisélőlény. Áruld már el, Negyedik,hogyhogy épp melletted kötött ki annyiVédő közül?

A szoba sarkába kúszok, és a falnakvetem a hátamat.

– BK már a Lorienen is velem volt.Akkor még Headley-nek hívták.Gondolom, Henri ötlete volt, hogyhozzuk magunkkal.

Kilencedik ledob egy apró csontot aplafonról.

– Kölyökként nekem is voltak

kiméráim. A nevükre nem emlékszem, demég mindig látom őket magam előtt,ahogy a ház körül futkároznak. Aháborúban pusztultak el, miközben acsaládomat védték. – Kilencedik egypillanatra elhallgat, és összeszorítja azállkapcsát. Ez az első alkalom, hogyleveti a keményfiú álarcot. Jó látni, hogyilyen is tud lenni, még ha nem is tartsokáig. – Legalábbis a Cépanom ígymesélte.

Csupasz lábfejemre meredek.– Hogy hívták a Cépanodat?– Sándor – feleli, és feláll a

plafonon. Az én cipőm van rajta. –Különös. Szó szerint fel sem tudomidézni, mikor mondtam ki utoljára anevét hangosan. Van, hogy az arca is alig

jut eszembe. – Kilencedik hangjamegkeményedik, és behunyja a szemét. –De így megy ez, gondolom. Mindegy. Őkfeláldozhatóak.

Utolsó mondata sokkolóan hat rám.– Henri nem volt feláldozható, és

Sándor sem! Egyetlen lórin semfeláldozható. És add vissza a cipőmet!

– Kilencedik a szoba közepére rúgjaa cipőmet, majd komótosan végigballaga plafonon, és lesétál a szemközti falon.

– Jól van, haver, nyugi. Én is tudom,hogy nem volt feláldozható. De néhakönnyebb így gondolnom rá, érted?Igazság szerint Sándor fantasztikusCépan volt. – Kilencedik leér a padlóra,és fölém magasodik. Elfelejtettem,

milyen magas. Félelmetes. Az orrom aládug egy maroknyit abból, amit evett. –Kérsz? Mert ha nem, én megeszem.

A látványtól felkavarodik agyomrom.

– Mi ez?– Grillezett nyúl. Igazi ínyencfalat.Nem merem kinyitni a számat, mert

félek, hogy elhányom magam. Inkábbvisszabotorkálok a hálószobába, ügyetsem vetve Kilencedik gúnyosnevetésére. A hálószoba ajtaja annyirael van vetemedve, hogy alig lehetbecsukni, de igyekszem minélszorosabbra zárni. Lefekszem a padlóra,összegyűrt pulóveremet használompárnának, és közben azon gondolkodom,hogy kerültem ide, hogyan jutottam

idáig. Henri nélkül. Sam nélkül. Sam alegjobb barátom, és még mindig nembírom elhinni, hogy ott hagytuk. Akörültekintő, hűséges, segítőkész Sam –akivel hónapokig utaztunk és harcoltunkegymás oldalán – pontosan az ellentéteKilencediknek. Kilencedik vakmerő,arrogáns, önző és végtelenül goromba.Lelki szemeim előtt látom Samet amogok barlangjában, amint hátát a falnakvetve tüzel a rárontó mogadori katonákgyűrűjében. Nem tudtam érte menni.Nem tudtam megmenteni. Elszántabbankellett volna harcolnom, gyorsabbanfutnom. Nem lett volna szabadKilencedikre hallgatnom, vissza kellettvolna mennem Samért. Ő biztosan

megtette volna értem. A rám törőbűntudat teljesen megbénít. Végülelalszom.

Sötét van. Már nem a hegyvidékiházban vagyok Kilencedikkel. Már nemérzem a kék erőtér fájdalmas utóhatását.A fejem végre kitisztult, bár fogalmamsincs, hol vagyok, és hogyan kerültemoda. Segítségért kiáltok, de nem halloma saját hangomat, noha érzem, hogymozog az ajkam. Kinyújtott kézzelcsoszogok előre. A tenyerem hirtelenvilágítani kezd. A Lumen. Eleinte csakhalványan pislákol, de gyorsan vakítófénycsóvává erősödik.

– John. – Rekedtes hang suttogja anevemet.

Körbevezetem a fényt a kezemmel,

hogy lássam, hová kerültem, de mindenirányból üres sötétség vesz körül. Egylátomásban vagyok. A föld felé fordítoma tenyeremet, hogy a Lumen világítsa azutat előttem, és elindulok a hangirányába. A rekedtes suttogás egyre anevemet ismételgeti. Fiatal, rémült hang.Aztán egy másik hang szólal meg:goromba, szaggatott, parancsoló.

A hangok fokozatosan kitisztulnak.Sam az, elveszett barátom, és SetrákusRa, a legnagyobb ellenségem. Érzem,hogy közeledem a mogadoriaktámaszpontjához. Látom a kék erőteret,annak a sok fájdalomnak a forrását.Valami miatt tudom, hogy ezúttal nemfog kárt tenni bennem, és habozás nélkül

áthaladok rajta. Nem a saját sikolyomathallom, hanem Samét. Megkínzott hangjabetölti a koponyámat, ahogy belépek ahegy belsejébe, és elindulok azútvesztőszerű alagutakon. Látom anemrégiben lezajlott csata nyomait.Megperzselt falak árulkodnak arról,hogy az üzemanyag-tartályokra dobtam azöld lávagolyót, s tűzbe borítottam azegész alsó szintet. Áthaladok a spirálisívű párkányzattal szegélyezett központicsarnokon. Rálépek a kőhídra, amelyenSammel láthatatlanul keltünk át. Nemállok meg, folytatom utamat amellékfolyosók és alagutaklabirintusában, s közben kénytelenvagyok a legjobb barátom velőtrázóüvöltését hallgatni.

Mielőtt odaérnék, már tudom, hovátartok. A meredek lejtő egybörtöncellákkal szegélyezett tágasterembe vezet.

Ott vannak. Setrákus Ra a teremközepén áll. H a t a l m a s termetű,visszataszító alak. És ott van Sam is.Szűk, gömb alakú ketrecben lóg mellette.A saját, külön bejáratú kínzókamrája.Sam kifeszített karját és lábát láncokrögzítik a gömb négy pontjához. Csövekfutnak fölötte, amikből gőzölgő folyadékcsöpög különböző testtájaira. A ketrecalján tócsába gyűlt Sam vére.

Három méterre állok meg tőlük.Setrákus Ra megérzi a jelenlétemet, ésmegfordul. Nyakában a három

meggyilkolt Védő lórin amulettjehimbálózik. A nyakán végigfutó sebhelysötét energiáktól lüktet.

– Rég láttuk egymást – mordul felSetrákus Ra.

Kinyitom a számat, de nem jön kirajta hang. Sam felém fordítja kékszemét, de nem tudom megmondani, hogylát-e.

Újabb forró cseppek hullanak Samcsuklójára, mellkasára, térdére éslábfejére. Egy vastagabb sugár az arcátéri, és lecsorog a nyakára. Samszenvedése láttán végre megjön ahangom.

– Engedd el! – kiáltom.Setrákus Ra tekintete

megkeményedik. A nyakában lógó

amulettek felragyognak, mire válaszul azenyém is izzani kezd. A kék loralit égetia bőrömet, aztán hirtelen lángra lobban,és a tálentumom átveszi az irányítást.Hagyom, hogy a tűz felkússzon avállamra.

– Elengedem, ha visszajössz, ésmegküzdesz velem – mondja.

Vetek egy gyors pillantást Samre, éslátom, hogy elveszítette a fájdalommalvívott küzdelmet. Feje a mellére bukott.Elájult.

Setrákus Ra Sam meggyötört testéremutat, és így szól:

– A sorsa a te kezedben van. Ha nemjössz el, megölöm, és aztánmindnyájatokat egyenként. Ha eljössz,

megkímélem az életüket.Hangot hallok, ami engem szólongat.

Azt mondja, indulnunk kell. Kilencedik.Zihálva ülök fel, kipattan a szemem.Szakad rólam a víz. Keresztülbámulok afalon tátongó lyukon, és beletelik néhánymásodpercbe, mire rájövök, hol isvagyok.

– Kelj föl, haver! – kiabálKilencedik a másik szobából. – Csomódolgunk van!

Feltérdelek, és remegő kézzelkitapintom a nyakamban lógó amulettet.Tiszta erőből megszorítom, hátha sikerülkiűzni a fejemből Sam sikolyát.Kivágódik a szoba ajtaja. Kilencedik állaz ajtónyílásban, kezével megtörli azarcát.

– Komolyan beszélek, testvér. Szeddössze a holmidat! El kell tűnnünk innen.

HARMADIK FEJEZET

Nehéz pàràs levegö fogadminket.Ahogy kilépünk. Új-Delhirepülőteréről. A járdán sétálunk, MarinaLádája Crayton hóna alatt lapul. Tülkölőkocsik araszolnak a zsúfolt utakon. Minda négyen feszülten keressük a jeleket,amelyek arra utalhatnak, hogy követnekbennünket. Elérünk egykereszteződéshez, és minden oldalrólkörülvesz minket a tömeg. Nőktülekednek jókora kosarakategyensúlyozva a fejükön; vállukonvizesvödröt cipelő férfiak kiabálnakránk, hogy menjünk az útból. A szagok, azajok, ennek a nyüzsgő világnak a fizikaiközelsége szinte elviselhetetlen. Deéberek maradunk.

Az utca túloldalán forgalmas piacot

pillantunk meg, ami mintha mérföldekrenyúlna el. Gyerekek rohannak megminket eladásra kínált csecsebecséikkel,de udvariasan visszautasítjuk a faragotttárgyakat és az elefántcsontból készültékszereket. Lenyűgöz ez a szervezettkáosz, boldogan figyelem ezt az élettelikavalkádot, és örülök, hogy egypillanatra megfeledkezhetek aháborúnkról.

– Most hová megyünk? – kérdeziMarina túlkiabálva az utcazajt.

Crayton az utcát pásztázza atekintetével.

– Most, hogy eltávolodtunk areptértől és a biztonsági kameráktól, azthiszem, fogunk egy... – Taxi fékez azorrunk előtt csikorgó kerekekkel, és a

sofőr kitárja előttünk az ajtót. – Taxit –fejezi be a mondatot Crayton.

– Kérem. Hová vihetem önöket? –kérdezi a sofőr. Fiatal, és idegesnektűnik, mintha ez lenne az elsőmunkanapja. Marina vagy megsajnálja,vagy bármire hajlandó, hogymegszabaduljon a tömegtől, merthabozás nélkül beszáll a kocsi hátsóülésére.

Crayton megad a sofőrnek egy címet,miközben behajtogatja magát azanyósülésre. Ellával hátraülünk Marinamellé.

A sofőr bólint, és beletapos a gázba,mire mindnyájan a repedezettműanyagülésekbe préselődünk. Új-Delhi

színei és hangjai elmosódnak mellettünk.Autók, riksák, kecskék és tehenek közöttcikázunk. Olyan sebességgel vesszük bea kanyarokat, hogy csodálkozom, nembillen fel az autó. Többször is csak egyhajszálon múlik, hogy nem gázolunkhalálra gyalogosokat. Egy idő után úgydöntök, az lesz a legjobb, ha kicsitelengedem magam. Hol jobbra, hol balradőlünk a hátsó ülésen. Csak úgy tudjukelkerülni, hogy a kocsi mocskospadlójára zuhanjunk, ha egymásba vagyvalami szilárd pontba kapaszkodunk.

A taxi egyszer felhajt a padkára, ésvégigszáguld egy szűk járdaszakaszon,hogy kikerülje a dugót, őrültség, amitművelünk, de be kell vallanom, mindenpillanatát élvezem. Az évek óta tartó

menekülés, bujkálás és harc igaziadrenalinfüggővé tett. Marina két kézzelkapaszkodik az előtte lévő fejtámlába, ésnem néz se jobbra, se balra. Ella viszontáthajol rajta, hogy minél többet lásson.

A sofőr figyelmeztetés nélkülfélrekapja a kormányt, és végigszáguldegy hosszú, raktárépületekkelszegélyezett úton. A raktárak előtt férfiakstrázsálnak AK-47-esekkel a kezükben.Sofőrünk biccent nekik, ahogy elhúzunkmellettük. Crayton hátrapillant a vállafölött. Gondterhelt arca láttán görcsberándul a gyomrom. Az utca hirtelenkiürül, egyetlen autót sem látni rajtunkkívül.

– Hová visz minket? – fordul

Crayton dühösen a sofőrhöz. – Dél felékellene mennünk, maga meg északnakhajt.

– Marina felkapja a fejét, és Ellávalkérdő pillantást vetnek rám.

A kocsi hirtelen csikorgó kerekekkelmegáll, a sofőr kiugrik az ajtón, és aföldön hemperegve messzire gördül azautótól. Furgonok és ponyvás platójúkisteherautók vesznek körül bennünket.Mindegyik autónak ugyanolyanelmosódott piros minta virít az ajtaján,de nem tudom elolvasni. Férfiakugrálnak elő a furgonokból gépfegyvertszegezve ránk.

Most aztán tényleg beindul azadrenalintermelésem. Ahogy harc előttmindig. Marinára nézek, és látom, hogy

kiül az arcára a rettegés, de tudom, hogyrám hallgatni fog. Igyekszem nyugodtmaradni.

– Készen álltok? Marina? Ella?Bólintanak.Crayton felemeli a kezét.– Várj! Nézd azokat a teherautókat,

Hatodik! Az ajtókat!– Mi az? – kérdezi Ella. – Mi van az

ajtókon?A fegyveresek közelebb jönnek,

egyre ingerültebben kiáltoznak.Túlságosan lefoglal a közvetlen veszélyahhoz, hogy felfogjam, miről beszélCrayton. Ha fegyvert fognak rám vagy aszeretteimre, mindig gondoskodom róla,hogy megbánják.

Marina kipillant az ablakon.– Odanézz, Hatodik! Azok a

számok...Végre én is meglátom, mit bámulnak

mindnyájan, miközben Marina oldalánvadul feltépik az ajtót. A furgonokajtaján az elmosódott minta egy nyolcas.

– Kifelé! – ordít ránk egy férfi.– Tegyétek, amit mond – suttogja

Crayton higgadtan. – Egyelőre fogadjunkszót nekik.

Óvatosan, feltartott kézzel mászunkki a kocsiból. Mindnyájanmegbabonázva bámuljuk a teherautókajtajára festett számokat. Valószínűlegtúl lassúak vagyunk, mert az egyik férfitürelmetlenül meglöki Ellát, aki ettől

elveszíti az egyensúlyát, és orra bukik.Képtelen vagyok visszafogni magam.Nem érdekel, hogy Nyolcadik emberei-evagy sem, egy tizenkét éves kislánytakkor sem lökünk föl. Akaraterőmmel alevegőbe emelem a fickót, és áthajítomaz utca túloldalán álló raktárépülettetejére. Társai pánikba esnek, vadulhadonásznak a fegyvereikkel, ésidegesen kiabálnak egymással.

Crayton megragadja a karomat.– Derítsük ki, mit keresnek itt, és

hogy ismerik-e Nyolcadikat. Ha kell,majd utána elbánunk velük. – Mégmindig dühösen lerázom magamról akezét, de bólintok. Igaza van: nemtudjuk, mit akarnak tőlünk. Könnyebbkideríteni, ha el tudják mondani.

Magas, szakállas pasas száll ki azegyik ponyvás teherautóból, fején pirossvájci sapka. Lassan elindul felénk.Magabiztos mosoly ül az arcán, de atekintete óvatos. Kisméretű fegyvermarkolata kandikál ki apisztolytáskájából.

– Jó napot! – üdvözöl minket erősakcentussal. – Grahis Sarma vagyok, aVisnu Nacionalistái Nyolclázadócsoport parancsnoka. Békések aszándékaink.

– Akkor minek a fegyverek? –kérdezi Crayton.

– A fegyverek azért kellenek, hogymeggyőzzük önöket, tartsanak velünk.Tudjuk, kicsodák, és sosem mernénk

harcba szállni magukkal. Tudjuk, hogynem lenne esélyünk. Visnu azt mondta,ugyanolyan hatalommal rendelkeznek,mint ő.

– Hogy találtak meg minket? –faggatja tovább Crayton.

– És ki az a Visnu?– Visnu a minden élőt magába

foglaló lény, a múlt, a jelen és a jövőura, a felsőbbrendű isten, és avilágegyetem őrzője, ő mondta, hogynégyen érkeznek: három fiatal lány ésegy férfi. Megkért, hogy adjak át együzenetet.

– Mi az az üzenet? – kérdezem.Sarma parancsnok megköszörüli a

torkát, és elmosolyodik.– Az üzenet így szól: Nyolcadik

vagyok. Legyetek üdvözölve Indiában.Kérlek benneteket, látogassatok megminél előbb.

NEGYEDIK FEJEZET

AZ ÉGBOLT SZÜRKE ÉS BORÚS. AZERDŐ SÖTÉT ÉS HIDEG. A levelek nagyrésze már lehullott a fákról, ésélettelenül hever a földön. Kilencedikelőttem halad, fürkésző tekintete vadra

leselkedik.– Tudod, az a nyúl finomabb volt,

mint vártam. – Madzagot húz elő azsebéből, és lófarokba köti rasztás,fekete haját.

– Ha akarod, csinálok ma este is.– Azt hiszem, én inkább valami mást

szeretnék.Meglepődik finnyásságomon.– Nem szereted a friss húst? Enned

kell, ha vissza akarod nyerni az erődet.Nem tudom, miért, de a gyógyító kő szartse ér. És meg kell mondanom, hogy ez anyavalyád kezd egyre kellemetlenebbéválni. Nem vesztegethetjük a drága időt,haver. Minél előbb össze kelleneszedned magad, hogy továbbállhassunkinnen.

Érzem, hogy rettenetesen le vagyokgyengülve, mert a gyaloglás végtelenülkifáraszt. Alig néhány száz méterrevagyunk düledező házunktól, de máristeljesen kimerültem. Semmi másra nemvágyom, csak hogy visszamehessek, éslefekhessek aludni. De tudom, hogysosem fogok erőre kapni, ha nem szedemössze magam, és nem mozgok.

– Figyelj csak, Kilencedik, haddmeséljem el az iménti álmomat –mondom.

Felhorkan.– Álmodat? Kösz, haver, de inkább

ne. Illetve csak ha csajok is voltakbenne. Akkor viszont mondj el mindent,részletesen.

– Láttam Setrákus Rát. Beszéltem isvele. – Kilencedik egy pillanatramegtorpan, majd továbbindul. –Egyezséget ajánlott.

– Csak nem? Miféle egyezséget?– Ha visszamegyek, és kiállók vele,

azt mondta, mindenkit életben hagy,Samet is beleértve.

– Baromság – nevet fel Kilencedikgúnyosan. – A mogadóriak nem kötnekegyezséget. Legalábbis nem azzal aszándékkal, hogy betartsák az alku rájukeső részét. És senkinek nemkegyelmeznek.

– Csak arra gondoltam, miért netehetnék úgy, mintha belemennék? Így is,úgy is vissza kell mennem a barlangba,

hogy kiszabadítsam Samet.Kilencedik közönyös arccal fordul

felém.– Nem akarlak elkeseríteni, haver,

de Sam valószínűleg halott. A mogoknaknem számítunk, se mi, se az emberek.Szerintem csak rosszat álmodtál, ésőszintén sajnálom, hogy úgy érezted,engem kell untatnod vele. De még haigaz, és valóban Setrákus Ra üzentneked, egy ilyen ajánlat kétségkívülcsapda, és meghalsz, ha belesétálsz. Sőt,biztosra veszem, hogy a barlangtízmérföldes körzetébe sem tudsz élveeljutni.

– Azzal sarkon fordul, és elindul.– Sam nem halt meg! – kiáltom, és a

feltoluló harag olyan erőt kölcsönöz a

tagjaimnak, amit napok óta nem éreztem.– És az álom valódi volt. Setrákus

Ra a szemem láttára kínozta! Láttam,ahogy a bőre sistereg a rácsöpögtetettforró folyadéktól! Nem fogok ölbe tettkézzel ülni, miközben megölik!

Kilencedik ismét elneveti magát, deezúttal nincs benne gúny. Azt semmondhatnám, hogy megnyugtató anevetése, de egy fokkal mindenesetrekedvesebb.

– Idehallgass, Negyedik! A helybenfutáshoz is gyenge vagy, ehhez képest agalaxis legerősebb teremtményévelakarsz megküzdeni. Tudom, hogyszívtelenül hangzik, haver, deSamember. Nincs esélyed megmenteni

mindnyájukat, csak az idődet és azenergiádat pazarolod vele. És jobb, hatudod, hogy egyikből sem rendelkezelkiapadhatatlan forrásokkal.

A Lumen világítani kezd atenyeremben. Képes vagyok irányítaniis, ez egyértelműen a javulás jele.Remélem, ez egyben azt is jelenti, hogy akék erőtér utóhatása kezd elmúlni.

– Sam a legjobb barátom. Sajnálom,ha ezt nem tudod felfogni, Kilencedik.Az energiámmal kapcsolatosvéleményedet pedig tartsd megmagadnak, rendben?

– Nem, haver, te nem fogod fel,miről van szó – feleli Kilencedikkifejezéstelen hangon. – Nincs időnkjátszadozni. Háború van, cimbora:

háború. Nem hagyhatod, hogy a Samiránti érzelmeid befolyásoljanak, haezzel másokat sodorsz veszélybe. Nemhagyom, hogy Sam kedvéértkiszolgáltass minket Setrákus Rának.Megvárjuk, míg jobban leszel,bármeddig tart is, aztán megkeressük atöbbieket, és addig edzünk, míg készennem állunk a leszámolásra. Ha nemtetszik, akkor előbb velem kellmegküzdened ahhoz, hogy kijuss innen.És én bármikor szívesen harcolok,úgyhogy csináld csak. Amúgy isszükségem van a gyakorlásra.

Felemeli a kezét, és célba veszvalamit a fák között. A következőpillanatban fájdalmas nyüsszentés

hallatszik.– Megvan. – Kilencedik

elvigyorodik. Láthatóan büszke atelekinetikus vadásztudományára.Követem. Nem vagyok hajlandóbeletörődni a vereségbe.

– Nincs senki, akiért hajlandó lennélmeghalni? Akiért kockára tennéd azéleted?

– A Lorienért kockáztatom az életem– feleli Kilencedik, és olyan tekintettelmered rám, hogy elhallgatok. – Hajlandólennék meghalni a Lorienért és mindenegyes lorinért. Ha pedig ténylegmeghalok, akkor azt úgy tervezem, hogykét mog koponyája porladjon szét akezemben, egy meg a talpam alatt. Deegyelőre nem szeretném, hogy a te jeled

is beleégjen a lábamba, úgyhogy nőjélfel, hagyd abba a gyerekeskedést, éspróbálj meg másra is gondolni, ne csakmagadra.

Szavai az elevenembe vágnak.Tudom, hogy Henri igazat adna neki, denem fogok még egyszer hátat fordítaniSamnek. Nem tudom, hogy Kilencedikarrogáns viselkedése, a látomásom vagya séta a friss levegőn teszi-e, de úgyérzem, kitisztul a fejem, és napok ótanem éreztem ilyen erősnek magam.

– Sam több alkalommal ismegmentette az életemet, az apja pedigott volt azok között, akik az űrhajónkatfogadták, amikor leszállt a Földre. Azapja minden valószínűség szerint értünk

halt meg, a Lorienért. Te is tartozol nekiannyival, hogy visszamenjünk érte abarlangba. Még ma.

– Szó sem lehet róla.Teszek felé egy lépést, Kilencedik

pedig habozás nélkül megragad, és egyfatörzsnek csap. Nagy nehezenfeltápászkodom, és már éppen rávetnémmagam, amikor ágak reccsenését halljuka hátunk mögül. Kilencedik a zaj feléfordul. A fához lapulok. A tenyeremhalványan világít, készen arra, hogybárkit elvakítson. Remélem, nembecsültem túl az erőmet, és valóbanvisszatért.

Kilencedik rám néz, és azt suttogja:– Bocs, haver, az előbbiért.

Gyerünk, nézzük meg, ki követ, és

nyírjuk ki, mielőtt ő nyír ki bennünket!Bólintok, és elindulunk. A zaj egy

sűrű fenyves felől jön, amelynektűlevelei kiváló fedezéket nyújtanak. Harajtam múlna, megvárnánk, ki vagy miaz, de Kilencedik máshogy gondolja.Különös mosoly játszik az ajkán, ahogyközeledünk a fenyőfákhoz. Alig várja,hogy elpusztítsa a ránk leselkedőellenséget. A fenyőgallyak ismétmegzörrennek, és az egyik alsó ágmegmozdul. De nem egy mogadorilőfegyvere vagy világító kardja bukkanelő mögüle, hanem egy barna-fehérbeagle fekete orra.

– Bernie Kosar – mondommegkönnyebbülten. – De jó, hogy látlak,

cimbora.Odaüget hozzám, én pedig lehajolok

megsimogatni a fejét, ö az egyetlen, akikezdettől fogva velem van. Bernie Kosarazt mondja, örül, hogy újra lábra tudokállni.

– Elég sokáig tartott, ugye? – kérdeziKilencedik.

Elfelejtettem, hogy az egyiktálentumának köszönhetően ő is képeskommunikálni az állatokkal. Tudom,hogy gyerekes dolog, de bosszant, hogyosztoznom kell vele ezen a képességen.Így is ő a legnagyobb, legerősebb Védő,akivel eddig találkoztam: át tudja adni aképességeit az embereknek, rendelkezikantigravitációs tálentummal,szupergyorsasággal és – hallással,

telekinézissel, meg ki tudja, még mivel,amit nem árult el nekem. A Lumen azegyetlen olyan képességem, ami kiemel atöbbiek közül, de ha nem tudomvalamilyen tűz-forrással kombinálni,akkor gyakorlatilag haszontalan. Azállatokkal kommunikálás képességénekörültem volna, ha korábban kifejlődik,de most, hogy Kilencedik is rendelkezikvele, biztosra veszem, ügyesebben fogjahasználni, mint én.

Bernie Kosár nyilván látja acsalódottságot az arcomon, mertmegkérdezi, nincs-e kedvem sétálnivele. Egyedül.

Kilencedik meghallja, és így szól:– Menjetek csak! BK másról sem

beszél, csak rólad. Amikor nem a házkörül járőrözött, a hálószobádbanvigyázott rád.

Megsimogatom a fejét.– Tényleg?Bernie Kosar válaszul megnyalja a

kezem.– A másik legjobb barátom –

mondom. – Érted is meghalnék, BK.Kilencedik hangosan felnyög az

érzelemnyilvánítás hallatán. Tudom,hogy vállvetve kellene küzdenünk ebbenaz intergalaktikus háborúban, de néha aztkívánom, bárcsak ketten lennénk BernieKosarral. Meg Sam. És Sarah. ÉsHatodik. És Henri. Igazából bárki, csakne Kilencedik.

– Megnézem, mit ejtettem el az

előbb, és szerzek valami kaját estére –szólal meg Kilencedik, majd elindul azellenkező irányba. – Ti meg addigsétálgassatok kettesben. Amikorvisszaérek, megbeszéljük, hogyantaláljuk meg a többi Védőt. Most, hogyvégre összeszedted magad.

– És mégis hogyan akarodmegtalálni őket? A cím, ahol Hatodikkaltalálkoznánk, Sam zsebében maradt.Mostanra a mogok valószínűlegmegszerezték, és ott várják Hatodikfelbukkanását. Egy okkal több, hogykiszabadítsuk Samet – teszem hozzányomatékosan.

Bernie Kosar egyetért. Úgy tűnik,legalább annyira szeretné viszontlátni

Samet, mint én.– Vacsora közben megbeszéljük.

Szerintem oposszum lesz az, vagyvalami cickány – mondja, azzal eltűnik afák között a zsákmánya után kutatva.

Bernie Kosar azt mondja, kövessem,és egy magas fűvel benőtt dombra vezet.A talaj néhány méterre vízszintessé válika lábunk alatt, majd ismét emelkednikezd. Gyorsan haladunk, és jólesik atestmozgás most, hogy visszatérőben azerőm. Két egymásra boruló fatörzsetpillantok meg magam előtt.Összpontosítok, és az akaraterőmmelszétválasztom őket. Amint elég nagy réskeletkezik, BK átugrik rajta, én pedigkövetem. Eszembe jutnak reggelifutásaink Paradise-ban. Sokkal

egyszerűbb volt az életem, amikor anapjaim gyakorlatozással teltek, aszabadidőmet pedig Sarah-val töltöttem.Izgalmas volt felfedezni, mire vagyokképes, és képességeim hogyansegíthetnek céljaim elérésében. Mégamikor csalódott vagy rémült voltam,akkor is rengeteg lehetőség állt előttem,csak arra kellett koncentrálnom. Fel semfogtam, milyen jó dolgom van.

A póló a hátamra tapad azizzadságtól, mire felérünk a kis csúcsra.Jobban vagyok, de még nemszázszázalékos állapotban. A látványlenyűgöző, panorámakép a fenyvesektőlölelt Appalache-hegységről, aminthalványra festi a délutáni napfény.

Mérföldekre ellátok.– Meg kell mondanom, cimbora,

hogy ez egészen káprázatos. Ezt akartadmegmutatni? – kérdezem.

A távolban, balra lent, mondjaBernie Kosar. Látod?

A tájat fürkészem.– Abban a mély völgyben?A völgyön túl, feleli. Látod azt a

ragyogást?Hunyorogva erőltetem a szemem. A

völgyön túl sűrű erdőséget látok, és egysziklás folyómeder körvonalait. Aztánmegpillantom. A fák alól halvány, kékragyogás szűrődik ki. A mogokfőhadiszállását védő erőtér.

Nem lehet messzebb két mérföldnél.Bernie Kosar szerint akár rögtön

indulhatnánk. Ezúttal be is jöhet velem,hiszen Sammel tönkretettük a rendszert,ami korábban mérges gázzal pusztítottael a hegy közelébe merészkedő állatokat.

Remegés fut végig a testemen a kékfény láttán. Sam odabent van. ÉsSetrákus Ra is.

– Mi legyen Kilencedikkel?Szóljunk neki?

Bernie Kosar kétszer megkerüli alábamat, majd leül a földre.

Ahogy akarod, mondja. Kilencedikerős és gyors, de teljesenkiszámíthatatlan.

– Őt is felhoztad ide? – kérdezem. –Tudja, milyen közel vagyunk?

Bernie Kosar bólint egyet, mintha

azt mondaná: igen. Nem bírom elhinni,hogy tudta, és nem mondta el nekem.Betelt a pohár. Végeztem Kilencedikkel.

– Visszamegyek a házba.Felajánlom, hogy velünk tarthat, ha akar,de bárhogy is dönt, ideje szembenéznemSetrákusszal.

ÖTÖDIK FEJEZET

Katonai teherautoval zötykölödünkvégig a hepe-hupás úton. A városbólkiérve magas hegyvonulatok sej fenek fela távolban, de fogalmam sincs, holvagyunk, vagy hová tartunk. Előttünk ésmögöttünk katonákkal megrakottjárművek haladnak A Ládám a lábam

előtt hever, Hatodik mellettem ül. Eznémileg megnyugtat. A spanyolországicsata óta csak akkor érzem magam kicsitis biztonságban, ha Hatodik aközelemben van.

Nem gondoltam volna, hogy valahais hiányozni fognak a Santa Teresanővérei, de jelen pillanatban bármitmegadnék érte, ha visszakerülhetnék akolostorba. Évekig csak azon törtem afejem, hogyan menekülhetnék meg aszabályaiktól és a büntetéseiktől. Demost, hogy megmenekültem, valamibiztos pontra vágyom, még ha az vallásifegyelem formájában jelentkezik is. ACépanom, Adelina halott, megölték amogadoriak. Egyetlen és legjobbbarátom, Héctor Ricardo, szintén

meghalt. A város és a kolostor porigégett a mogok pusztítása nyomán. Aholtak súlya a vállamat nyomja: Adelinaés Héctor engem akartak megvédeni,ezért vesztették életüket. Istenem,remélem, nem hozok bajt másokra.Tapasztalatlanságom és képzetlenségemitt is könnyen veszélybe sodorhatja atöbbieket. Nem akarom kockára tenni azindiai küldetés sikerét a jelenlétemmel.

Végül Sarma parancsnokhátrafordul, és így szól hozzánk:

– Az utazás eltart néhány óráig.Helyezzék magukat kényelembe. Vizettalálnak a hűtőládában, szolgálják kimagukat Ne keltsenek feltűnést; senkivelne álljanak szóba. Még csak ne ismosolyogjanak vagy biccentsenek.

Körözés alatt állunk.Crayton bólint.– Mit gondolsz erről az egészről? –

vonja kérdőre Hatodik Craytont. –Szerinted tényleg odafent van?

– Igen. Logikusnak tűnik.– Miért? – szólok közbe.– A hegyek ideális búvóhelyet

nyújthatnak egy Védő számára. Azemberek évszázadokig nem mertek aKínától északra fekvő gleccserekközelébe menni. A földönkívüliekrőlszóló mesék elijesztették a helyieket, akínai hadsereg pedig nem tudjakivizsgálni a jelentéseket, mert egyrejtélyes tó alakult ki a völgyben,elzárva előlük az utat. Nem tudni, mi

igaz a pletykákból, de az biztos, hogykiváló búvóhely.

– Szerinted más földönkívüliek islehetnek ott Nyolcadikon kívül? –kérdezi Ella. – Mondjuk mogadoriak?

Én is ugyanezen tűnődtem.– Nem tudom, ki lehet még odafent,

de hamarosan kiderül – feleli Crayton.Letörli az izzadságot a homlokáról, aztánujjheggyel megérinti a Ládámat. – Addigis, ha Marina megengedi, átnézhetnénk,mi van a Ládában, hogy szükség eseténhasználni is tudjuk őket.

– Persze – válaszolom halkan, és énis a Ládára nézek. Nincs ellenemre, hogymegosszam velük az örökségemet, csakszégyellem magam, amiért ilyen kevesettudok róla. A Ládámat Adelinával

közösen kellett volna felnyitnunk. Az őfeladata lett volna elmagyarázni, mi mirevaló, és hogyan mentheti meg azéletemet. De erre nem került sor. Egypillanatnyi szünet után így folytatom:

– De egyiket sem tudom, hogyan kellhasználni.

Crayton megfogja a kezem. Komoly,bátorító tekintete találkozik azenyémmel.

– Ne aggódj, Marina, amit tudok,megmutatok – mondja Crayton. – Mostmár nemcsak Ella Cépanja vagyok,hanem mindnyájatoké. Amíg élek,számíthattok rám.

Bólintok, és a lakatra helyezem atenyeremet. Mivel Adelina meghalt,

egyedül is ki tudom nyitni a Ládát –nyomasztó hatalom. Hatodik engem néz,és tudom, hogy átérzi, ml játszódik lebennem, hiszen ő is elveszítette aCépanját. A hideg fémlakat remegni kezda tenyeremben, aztán egy kattanással ateherautó padlójára hullik. A földút televan kátyúval és törmelékkel, állandóanrázkódunk, alig tudok benyúlni a Ládába.Vigyázok, nehogy véletlenül hozzáérjeka vörösen ragyogó kristályhoz, ami úgymegijesztett az árvaháztoronyszobájában, és amit lóringránátnak, vagy valami még rosszabbnakvéltem. Egy sötét szemüveget emelek ki.

– Tudod, mire való? – kérdezemCraytontól. Röviden megvizsgálja, majda fejét rázva visszaadja.

– Nem vagyok biztos benne, deelképzelhető, hogy átlátsz vele a falon,mint egy röntgenszemüveggel. Vagy az islehet, hogy hőérzékelő, ami éjszaka jöhetjól. Csak egyféleképpen deríthetjük ki.

Felveszem a szemüveget, és kinézekaz ablakon. Azon kívül, hogyelhomályosítja a napot, semmi nemtörténik. A kezemre pillantok, de nemlátom a csontjaimat, és amikor Craytonarcára nézek, azon sem jelennek meghőfoltok.

– Na? – kérdezi Hatodik. – Mirevaló?

– Nem tudom – válaszolom, és ismétkinézek az ablakon a kopár tájatfürkészve. – Lehet, hogy csak szimpla

napszemüveg.– Meglepődnék – mondja Crayton. –

Előbb-utóbb rá fogsz jönni, hogyan kellhasználni, akárcsak az összes többitárgyat.

– Megnézhetem? – kérdezi Ella.Átnyújtom neki.

Az orrára csúsztatja a szemüveget,majd megfordul, és kinéz a hátsóablakon.

Újra a Ládám fölé hajolok.– Várjatok csak... – motyogja Ella. –

Minden egy kicsit más, de nem tudnámmegmondani, mért. Mintha mindent egykicsit késleltetve látnék... vagyfelgyorsítva... nem is tudom. – Hirtelenelakad a lélegzete, majd felkiált. –Rakéta! Rakéta!

Követjük a tekintetét, de semmit semlátunk, csak a kristálytiszta kék eget.

– Hol? – kérdezi Crayton.Ella az égre mutat.– Ki a teherautóból! Azonnal ki kell

szállnunk!– Nincs ott semmi. – Hatodik

hunyorogva fürkészi a horizontot.– Ella, szerintem szórakozik veled

az a szemüveg, mert én semmit nemlátok.

Ella nem figyel rá. Kétségbeesettenmászik át rajtam, orrán még mindig aszemüveggel, és kinyitja a teherautóajtaját. Az utat éles sziklák és kiszáradtbokrok szegélyezik.

– Ugrás! Most azonnal!

Végül meghalljuk. Távoli süvítéshasít a levegőbe, és hirtelen fekete pontjelenik meg az égen azon a helyen, ahováElla mutatott.

– Kifelé! – üvölti Crayton.Felkapom a nyitott Ládát, és

kiugróm. Földet éréskor aláfordul abokám, a világ egyszerre barna talaj, kékég és éles fájdalom elmosódottkeverékévé válik. A teherautónk hátsókereké súrolja a karomat, és alig maradidőm félregurulni az utánunk haladójármű elől. Beütöm a fejem egy éleskőbe, még egyszer átfordulok, és aLádámon landolok. Az ütközés erejekipréseli a levegőt a tüdőmből, a Ládámtartalma pedig szétszóródik a földön.

Hallom Ella és Hatodik köhögését, denem látom őket a mindent elborítóporfelhőben. A következő pillanatban arakéta közvetlenül a száguldó teherautómögött csapódik be, amelyikbőlkiugrottunk. Fülsiketítő robbanáshallatszik, és a jármű a még mindigbenne utazó Sarma parancsnokkal együttfelborul. Sűrű füst száll a levegőbe. Amögötte rohanó dzsip képtelen kikerülnia rakéta robbantotta krátert, ésbelezuhan. Két további találat éri akonvojt. A füst teljesen elvakít minket. Afejünk fölött köröző helikoptereket semlátjuk, csak a hangjukat halljuk.

Vaktában tapogatózom, próbálokmindent összeszedni, ami kiborult aLádámból. Valószínűleg egy csomó

követ és fadarabot is bedobálok azörökségem mellé, de majd későbbkiválogatom.

Éppen a kezembe fogom a vöröskristályt, amikor fegyverropogás hasít alevegőbe.

– Hatodik! Jól vagy? – kiáltom.Aztán meghallom Ella sikolyát.

HATODIK FEJEZET

Idegesen tépem fel aszekrényajtokat.Benézek minden bútoralá, amikor hallom, hogy valakibecsörtet a házba. Gyanítom, hogyKilencedik az, Bernie ugyanis nemszokott morogni.

– Kilencedik – kiáltom. – Hová

rejtetted a Ládámat?– Nézd meg a mosogató alatt –

kiabál vissza.Kimegyek a konyhába. A

felpúposodott linóleumpadló leginkábbegy töredezett sakktáblára emlékeztet,amire kávé ömlött. A mosogató alattiszekrény fogantyúja meg van lazulva, ésapró kattanást hallok, amikormegrántom.

– Várj, Negyedik! – üvölti a másikszobából. – Csináltam egy kis...

A szekrény ajtaja kirobban, és akonyha másik végébe repít.

-...csapdát! – fejezi be Kilencedik.Tucatnyi kihegyezett fadarab száll

egyenesen felém. Már csakcentiméterekre vannak az arcomtól,

amikor a reflexeim működésbe lépnek,és telekinézissel eltérítem őket. Jobbra-balra zúgnak el mellettem, és a falbafúródnak.

Kilencedik nevetve áll meg azajtóban.

– Bocs, haver, sajnálom, de totálelfelejtettem szólni, hogy be vanélesítve.

Dühödten talpra ugrok. BernieKosar ront be a konyhába morogva.Miközben Kilencediket korholjaostobaságáért, én arra összpontosítok,hogy kihúzzam a hegyes kis karókat afalból. Azután akaraterőmmel alevegőbe emelem, és Kilencedikreirányítom őket.

– Egyáltalán nem úgy festesz, mintaki sajnálja.

Komolyan megfordul a fejemben,hogy a kihegyezett karókkal célbaveszem, de mielőtt megmozdíthatnámőket, Kilencedik telekinézissel előbbkettő, aztán négy, majd nyolc darabratördeli mindegyiket. A fadarabok apadlóra zuhannak.

– Tényleg elfelejtettem – vonja mega vállát. Megfordul, hogy visszamenjen amásik szobába. – Hozd a Ládádat, ésgyere te is. Ideje startolnunk, úgyhogyszedd össze a holmidat.

A Lumennel bevilágítok a penészesszekrénybe, és óvatosan bedugom afejem a mosogató alá. Először nem látok

semmit, és azt gondolom, Kilencedikmegint szórakozik velem. Már éppenazon vagyok, hogy utánamegyek anappaliba, és felelősségre vonom,amikor észreveszek valamit. A szekrénybal oldala mélyebb, mint a jobb.Beljebb nyomulok, és félrehúzom avékony farostlemezt. Bingó! Ott van.Megfogom a Ládát, és kicipelem akonyhából.

A nappaliban Kilencedik a sajátLádájában matat, abban a Ládában, amita mogok barlangjából menekítettünk ki.

– Örülök, hogy látlak, cimbora –mondja, amikor elővesz egy rövidezüstszínű tárgyat. Azután valamigömbölyű, sárga dolgot fog meg, aminekapró dudorok vannak a felszínén.

Leginkább valami egzotikus gyümölcsrehasonlít, és félig-meddig arra számítok,hogy beleharap, és sárga lé fröccsenbelőle. Kilencedik a tenyerére helyezi,majd mielőtt megkérdezhetném, mi az, apadlóra dobja, és gyorsan a falhozhátrál. A sárga valami magasra felpattana szőnyegről, a színe feketére vált, ésgrapefruit nagyságúra hízik. Amikorvállmagasságba ér, az apró dudorokhirtelen felrobbannak, és pengeélestüskék röppennek a szélrózsa mindenirányába. Lehúzom a fejem, és BK felégördülök, nehogy felnyársaljanak.

– Mi a franc ütött beléd? – üvöltökKilencedikre. – Legalábbfigyelmeztethettél volna! Öt percen belül

másodszor akarsz kinyírni!Kilencedik arca meg se rezzen. A

tüskék visszahúzódnak a labdába, amiaztán a kezébe pattan.

– Hé, haver, csillapodj már le! –veti oda Kilencedik. A szeméhez emeli agömböt, mire a lélegzetem is elakad. –Tudtam, hogy nem fog eltalálni. Képesvagyok irányítani a gondolataimmal.Legalábbis részben. Többnyire.

– Részben? Többnyire? Ez valamivicc? Egyáltalán nem láttam, hogybármit is irányítottál volna. Félre kellettugranom az útjából.

Kilencedik leengedi a labdát.Mintha kissé bántaná a dolog. De nemeléggé.

– Jelen pillanatban csak a színét

tudom kontrollálni.– Ez minden? – kérdezem

hitetlenkedve.Megvonja a vállát.BK közli vele, hogy fejezze be a

mellébeszélést.– Nyugi, csak ellenőrizni akartam,

hogy jól emlékszem-e, mi hogyanműködik. Legalábbis azokat, amikrőltudom, hogyan kell használni. –Visszateszi a gömböt a Ládába. – Mertsosem lehet tudni.

Előveszi a zöld kavicsokból fűzöttláncot, amire emlékszem a mogokbarlangjából, és feldobja a levegőbe.Tökéletes kört alkotva lebeg a padlófölött, és fekete lyukként szív magába

minden törmeléket a szőnyegről. Azutána hátsó ablak felé pördül, fehérenfelizzik, és amikor Kilencedik csettint azujjával, a törmelék kirobban a körből, ésszilánkokra töri az amúgy is repedezettablaktáblát.

– Ez király volt – kacagja.Kinyitom a saját Ládámat.

Kilencedik szerint van benne valami,ami segíthet megtalálni a többieket. Azelső, amit megpillantok, a kékkávésdoboz Henri hamvaival. Elakad alélegzetem. Egy szempillantás alatt ismétParadise erdejében vagyok, és Sarah-valaz oldalamon trappolunk a latyakoshóban Henri holtteste felé. MegígértemHenrinak, hogy visszaviszem a Lorienre,és be is tartom a szavamat.

Óvatosan kiteszem a kávésdobozt apadlóra, megfogom a gyémánt pengéjűtőrt, és hagyom, hogy a markolatakörülfonja az öklömet. Megfordítom, apengére pillantok. Lerakom a tőrt,tovább kutatok a Ládában. Igyekszemtávol tartani magam azoktól a tárgyaktól,amiket nem ismerek – a csillag alakútalizmántól, a madzaggal átkötött,törékeny falevelektől, az élénkpirosovális karkötőtől –, és nagyon vigyázok,nehogy hozzáérjek a kristályhoz, amitörölközőkbe csomagolva lapul egyműanyag tasakban. Amikor legutóbbmegérintettem azt a kristályt,felkavarodott a gyomrom, és hányingertört rám.

Félrerakom a sárga xitharist, amineksegítségével át lehet adni egymásnak atálentumokat, aztán kézbe veszem azemlékeket őrző hosszúkás, téglalapalakú kristályt. A felszíne viaszos, abelsejében pedig mintha füst lenne. Ezvolt az első tárgy, amit Henri elővett aLádából, hogy megmutassa nekem.Amikor a köd kavarogni kezdett benne,az jelezte, hogy kifejlődött az elsőtálentumom. Ez a kristály volt a kezdet.

Aztán meglátom Sam apjánakszemüvegét és a fehér táblagépet, amitMalcolm Goode ciszternába rejtettirodájában találtunk. Ez elég ahhoz, hogyvisszarántson a valóságba.

Kilencedikre nézek.

– Talán van valami ezekben aLádákban, ami segíthet átjutni a kékerőtéren. Egyébként is mintha gyengültvolna a hatása. Hátha el tudunk jutniSamhez ma este.

– Jó lenne, ha akadna valami ilyesmia Ládában, az egyszer biztos – mondjaKilencedik közömbösen. Szemével a lilakavicsot szuggerálja, amit a kézfejénegyensúlyoz. A kavics eltűnik.

– Mi az? – kérdezem.Megfordítja a kezét, mire a kavics

megjelenik a tenyerén.– Lövésem sincs, de tuti csaj fogó

trükknek tűnik, nem gondolod?A fejemet ingatva a csuklómra

húzom a piros karkötőt. Reménykedem,

hátha a levegőbe emel, vagylézernyalábokat lövell magából, deernyedten lóg a csuklómon. A fejem föléemelem a karomat, könyörgök, hogymutassa meg, mit tud. Hiába. Nemtörténik semmi.

– Talán ha megnyalnád – nevetgélKilencedik.

– Bármire hajlandó vagyok –motyogom csalódottan. Mindenestre nemveszem le, hátha történik valami. A Ládatartalmát a Bölcsek állították össze.Semmi nem került bele véletlenül, ezérttudom, hogy ennek a tárgynak is megvana maga szerepe. Végigsimítok abársonyzacskón, ami a Lóriénnaprendszerének hét bolygójáttartalmazza. Kinyitom a zacskót, a

tenyerembe szórom a gömböket, ésmegmutatom őket Kilencediknek.Eszembe jut a nap, amikor Henri mutattameg nekem ugyanígy őket.

– Ezzel gondoltad megtalálni atöbbieket? Henrié volt ez a zacskó. ígyderítettük ki, hogy az egyik VédőSpanyolországban van.

– Most látok ilyet először. Mirevaló?

Finoman ráfújok a kövekre, mirefelragyognak és életre kelnek. BernieKosar megugatja a tenyerem fölöttlebegő gömböket. A gömbök bolygókkáválnak és a nap körül keringenek. Éppenbe akarom kapcsolni a Lument, hogymegmutassam, milyen buján zöldellő

édenkert volt a Lórién a mogadoritámadás előtt, amikor a gömbökfelgyorsulnak, fényesebbé válnak, és márnem tudom irányítani őket.

Kilencedik közelebb lép, és együttnézzük végig, ahogy a bolygók szépsorban beolvadnak a napba, míg végülegyetlen, jókora labda lebeg előttünk. Azúj bolygó a saját tengelye körül forog, ésolyan fényesen világít, hogy el kelltakarnunk a szemünket. Végülelhalványul, felszíne pedig addigemelkedik és süllyed, míg a Földtökéletes makettjévé nem válik.

Kilencedik megbabonázva bámulja.A Föld tovább forog, és azonnalmeglátjuk a felszínén villogó két aprópontot félig-meddig egymást takarva.

Amint betájoljuk magunkat,megállapítjuk, hogy a két pont Nyugat-Virginiában villog.

– Ezek mi vagyunk – mondom.A labda tovább forog, és látjuk,

hogy Indiában is villog egy pont; egynegyedik pedig észak felé halad nagysebességgel valahonnan, ami leginkábbBrazíliának látszik.

– Amikor néhány napja a kocsibanmegmutattam a naprendszerünketHatodiknak és Samnek, ugyanez történt.Átváltozott a Földdé. Korábban sohanem csinált ilyet.

– Nem értem – szólal megKilencedik. – Csak négy világító pontlátszik, pedig elvileg még hatan vagyunk.

– Igazad van, én sem értem.Legutóbb Spanyolországban láttunkegyet – magyarázom. – Aztán a gömbelhomályosult, és valaki pánikba esveszólongatott egy bizonyos Adelinát.Feltételeztük, hogy ő is egy Védő.Hatodik akkor döntött úgy, hogySpanyolországba utazik, és megpróbáljafelkutatni. Azt hittem, te is így akarszkapcsolatba lépni a többiekkel, de hamost látsz ilyet először, akkor aligha.

Kilencedik szeme elkerekedik.– Várj csak! A fenébe is, haver. Az

igaz, hogy sosem láttam még ilyet, deSándor mintha beszélt volna róla.Őszintén szólva, amikor előszörkinyitottuk a Ládámat, az ezüstcucc meg

a sárga tüskés labda annyira lenyűgözött,hogy alig figyeltem oda a többire. Demost már rémlik, hogy magyarázottvalamit egy vörös kristályról, amilyenmindegyikünknek van – nekemlegalábbis van, én azt akartam használni,hogy érintkezésbe lépjünk a többiekkelés hogy némelyik Védő kapott anaprendszerből is.

– Nem értem.Kilencedik a Ládájához fordul,

kiemel belőle egy öngyújtó nagyságú,vörösen ragyogó kristályt, lecsapja aLáda fedelét, és visszafordul hozzám. Alevegőben forgó Földre pillantok, éselakad a lélegzetem. Az egyik kék pontNyugat-Virginiában eltűnt.

– A mindenit! Nyisd ki újra a

Ládádat! Ellenőrizni akarok valamit.Kilencedik szót fogad, mire a kék

pont ismét megjelenik Nyugat-Virginiában.

– Oké. Most csukd le!Lecsukja, mire a villogó pont megint

eltűnik.– Ez uncsi, haver – mondja. Amikor

megszólal, a földgömb elhomályosul, ésfél másodperc késéssel közvetítiKilencedik szavait.

– Mi volt ez? Miért visszhangzik ahangom?

A Föld ezt is megismétli.– Ez nem uncsi. Ez hihetetlen! –

Elképedve meredek a földgömbre. –Azért nem látjuk mind a hat Védőt, mert

a gömb csak azokat mutatja, akiknekebben a pillanatban éppen nyitva van aLádájuk. Figyelj! – FelemelemKilencedik Ládájának a fedelét.

Kilencedik füttyent egyet.– Nagyon király, Negyedik, nagyon

király.Fél másodperccel később a gömb

ismét közvetíti a hangját. Kilencedikleteszi a kristályt. Most már érti, hogyanműködik.

– A sebességéből ítélve – mutatok amozgásban lévő pontra –, bárki is vanDél-Amerikában, valószínűleg egyrepülőgépen ül. Semmilyen más járműnem képes ilyen rövid idő alatt ekkoratávolságot megtenni.

– De miért nyitná ki a Ládát egy

repülőgépen? – kérdezi kilencedik. – Azostobaság.

– Talán bajban van. Lehet, hogyelbújt a mosdóban, és most próbálrájönni, mi ez a sok holmi, akárcsak mi.

– Látnak is minket?– Nem tudom, de hallani talán

hallanak. Szerintem ha tovább beszélszabba a vörös kristályba, akinek van ilyenmakrokozmosza, az hallani fogja ahangodat.

– Ha a Védők egyik felének vanilyen a kristálya, a másik fele pedig betudja indítani ezt a világító földgömböt,akkor...

– Csak úgy tudunk kommunikálniegymással, ha előbb legalább ketten

összeállnak – fejezem be a mondatot. –Mi ketten már egymásra találtunk,próbáljunk meg beszélni a többiekkel.Hátha valamelyiküknél megy amakrokozmosz

– folytatom. – Talán nem csak mivagyunk együtt.

Kilencedik felkapja a vöröskristályt, és a szájához emeli, mint egymikrofont.

– Halló? Hangpróba, egy, kettő,három. – Megköszörüli a torkát. – Oké,ha Védő vagy, és egy világító labda előttállsz, figyelj rám. Negyedik ésKilencedik megtalálták egymást, éskészen állnak a találkozásra veled.Tréningezni akarunk, véget vetni ennek abaromságnak, és visszatérni a Lorienre.

Azonnal. Nem mondjuk meg, pontosanhol vagyunk, hátha a mogok is hallják, deha be van kapcsolva a makrokozmoszod,akkor látsz rajta két pontot egymásmellett. Azok vagyunk mi. Szóval... –Kilencedik rám néz, és megvonja avállát. – Hát, ennyi... Vége.

A csuklómon hirtelen elzsibbad abőr a karkötő alatt. Megrázom, mirebizseregni kezd a karom.

– Várj még! Mondd el azt is, hogymi éppen indulóban vagyunk, de jöjjenekmindnyájan az Egyesült Államokba. Ittvan Setrákus Ra, a mogadori vezető.Mondd meg nekik, hogy amint lehet,szembeszállunk vele, és kiszabadítjuk abarátainkat.

A földgömb ismét életre kel, ésKilencedik szavait visszhangozza.

– Mindenki jöjjön Amerikába,amilyen gyorsan csak tud. Setrákus Raidedugta az ocsmány pofáját, és az atervünk, hogy szétrúgjuk a seggét,méghozzá hamarosan. Holnap ismétjelentkezünk. Maradjatok velünk.

Kilencedik visszadobja a kristályt aLádájába. Láthatóan nagyon elégedettmagával, de aztán kicsit zavarba jön,amikor rájön, hogy igazából egy világítólabdához beszélt. Elkomorodom. A jobbkarom jéghideggé vált, és már éppen leakarom húzni a karkötőt, megvisszarakni a kis gömböket abársonyzacskóba, amikor a Föld ismét

elhomályosul. Hirtelen robbanás zajahallatszik, majd megszólal egy hang,amit nagyon is jól ismerek. Ugyanaz alány, akit egyszer már hallottam, akimiatt Hatodik Spanyolországba utazott.

– Hatodik! Jól vagy? – kiáltja.Aztán egy sikolyt hallunk, majd két

újabb robbanás rázza meg a földgömböt.Kikapom Kilencedik kristályát aLádájából, és kétségbeesetten próbálokkapcsolatot teremteni vele.

– Hatodik! – üvöltöm. Gondolkodásnélkül ugranék, hogy segítsekHatodiknak. – Én vagyok az, John!Hallasz engem?

Semmi válasz. Egy ideig még halljukegy helikopter rotorjának távoli zúgását,majd a gömb elnémul, és a Föld ismét

kitisztul. Az Indiában fénylő pont eltűnt.A földgömb hirtelen összezsugorodik, ésújra hét kisebb bolygóra osztódik,amelyek a szőnyegre hullanak.

– Ez nem hangzott valami jól –jegyzi meg Kilencedik, miközbenösszeszedi a golyókat. Visszarakja őketa Ládámba, aztán kiveszi jéggé dermedtkezemből a kristályát.

Hatodik bajban van – robbanások,helikopterek és hegyek között. És mindezebben a pillanatban történik, a világtúlsó végén. Hogyan jutok el Indiába?Hol tudok felszállni egy repülőgépre?

– Hatodik az a csaj, akitől a térképetkaptad a hegyhez? Aki lelépettSpanyolországba, mielőtt te meg az a

srác bejöttetek? – érdeklődikKilencedik.

– Igen, ő az – morgom, és egyrúgással lecsukom a Láda fedelét. Akezem ökölbe szorul. Zúg a fejem. Mitörténhetett Hatodikkal? Ki az a lány,akinek másodszor hallottam a hangját?Érzem, hogy a karommal valami nemstimmel. A hangok annyira lekötötték afigyelmemet, hogy teljesenmegfeledkeztem a növekvődiszkomfortérzésről. Megpróbálomlehúzni a karkötőt a csuklómról, demegégeti az ujjamat.

– Valami van ezzel az izével. Lehet,hogy elromlott.

Kilencedik lecsukja a saját Ládáját,és a csuklóm után nyúl.

– A karkötő? – Megérinti, de abbana pillanatban vissza is rántja a kezét. – Afrancba! Megrázott!

– Most mit csináljak? – Csapkodnikezdek a karommal, abban reménykedve,hátha a karkötő lerepül róla.

Bernie Kosar odaüget, hogymegszagolja a karkötőt, de mozdulatközben megdermed, és a bejárati ajtófelé kapja a fejét. Hegyezni kezdi a fülét,hátán feláll a szőr.

Van itt valaki, mondja.Kilencedikkel egymásra nézünk, és

lassan visszahátrálunk a szobába, minéltávolabb az ajtótól. Annyira lefoglaltakminket a Ládákból előkerülő tárgyak ésa földgömb közvetítette hangok, hogy a

legalapvetőbb óvintézkedésekről ismegfeledkeztünk.

Hirtelen kirobban az ajtó akeretéből. Füstbombák repülnek be azablakon, üvegszilánkokkal terítve bemindent. Harcolni akarok, de a karkötőmost már olyan pokoli fájdalmat okoz,hogy képtelen vagyok megmozdulni.Térdre rogyok.

Zöld villanást látok, és hallomKilencedik fájdalmas üvöltését. Mellémzuhan a padlóra. Találkoztam már ezzela zöld fénnyel. A mogadoriak hengeralakú lőfegyvere világít így.

HETEDIK FEJEZET

Golyok süvitenek és csapodnak aföldbe körülöttünk. Ellával behúzódunkaz egyik teherautó roncsa mögé. Mindenirányból, minden létező szögbőlzáporoznak a golyók. Ellát eltalálják.Olyan nagy a por, hogy a sebét semlátom. Gyengéden végigfuttatom a kezema testén, míg végül nedves, vértől

ragacsos, golyó ütötte lyukat tapintok kiaz alsó combján. Amikor megérintem,felüvölt fájdalmában.

Igyekszem minél megnyugtatóbbhangon szólni hozzá, ami akörülményeket tekintve nem egyszerű.

– Nem lesz semmi baj. Marina megtud gyógyítani. Csak meg kell találnunk.

Felnyalábolom Ellát, és a testemmelfedezve óvatosan eltávolodom ateherautótól. Majdnem átesek Craytononés Marinán, akik egy másiktörmelékkupac mögött lapulnak.

– Gyorsan! Ella megsebesült! Kikell jutnunk innen!

– Túlerőben vannak. Ha menekülnipróbálunk, agyonlőnek minket. Előbblássuk el Ellát, aztán visszavágunk –

mondja Crayton.Leteszem Ellát Marina mellé. Még

mindig rajta a sötét szemüveg. Most márlátom a sebét; folyamatosan dől belőle avér. Marina Ella lábára teszi a kezét, ésbehunyja a szemét. Ella hirtelenfelszisszen, a mellkasa gyors ütembenemelkedni és süllyedni kezd. Lenyűgözőlátni Marina tálentumát működés közben.Újabb robbanás rázza meg a talajt, ésporfelhő söpör végig rajtunk éppenabban a pillanatban, amikor Ella sebeösszezáródik, és kiveti magából alövedéket. A heg feketéről pirosraváltozik, majd ismét felveszi bőrénekrózsaszín-fehér árnyalatát. A bőre alatt ahelyére csusszan egy apró csont, és Ellateste fokozatosan ellazul.

Megkönnyebbülten Marina vállárateszem a kezem, és így szólok:

– Ez hihetetlen, Marina.– Köszi. Tényleg jól ment, ugye? –

Marina leveszi a kezét Elláról, akilassan felkönyököl. Crayton magáhozöleli.

Egy helikopter köröz felettünk, ésgolyózáport zúdít két teherautóra. Jókorafémdarab zuhan mellém; az egyikkocsiajtó füstölgő darabja, a nyolcasszámot alig lehet kivenni rajta. Hirtelenelönt a harag. Most, hogy Ellameggyógyult, készen állok a harcra.

– Essünk nekik! – kiáltomCraytonnak.

– Ezek a mogadoriak? – kérdezi

Marina, és bezárja a Ládáját.Crayton kikukucskál a

törmelékhalom mögül, ahol bujkálunk,majd újra lehúzza a fejét.

– Nem a mogok. De sokan vannak,és egyre közelednek. Itt ismegütközhetünk velük, de még jobblenne a hegyekben. Bárkik legyenek isazok, ha nem értünk jöttek, hanem Sarmaparancsnokra vadásznak, akkor nincsértelme felfedni, mekkora hatalommalrendelkezünk.

Újabb robbanás rengeti meg a talajta hátunk mögött, és porfelhő borít elbennünket. Látom az odafent körözőhelikoptert, amint irányt vált, ésegyenesen felénk tart. Marinávalegymásra nézünk, és mindketten

ugyanarra gondolunk. Képtelenségtiszteletben tartani Crayton kérését: nemtudunk úgy szembeszállni a támadókkal,hogy ne fedjük fel a tálentumainkat.Átveszi az irányítást a helikopter fölött,és visszafordítja arra, amerről jött.Utasai sosem fogják megérteni, mitörtént, nekünk azonban egy gonddalkevesebb. Bárki ül is benne, ha egy módvan rá, nem akarjuk, hogy bántódásaessen. Ellával megkönnyebbültenkiáltunk fel, amikor a gép légcsavarjaeltűnik a távolban. Crayton összevontszemöldökkel figyeli a jelenetet.Hirtelen Sarma parancsnok ugrik be afedezékünk mögé.

– Hála istennek, hogy életben vannak

– mondja. A nyelvemen van, hogy én isugyanezzel a mondattal üdvözöljem. Azthittem, az elsőként becsapódó rakétamegölte. Vér csorog egy jókora sebből ahalántékán, a jobb karja pedigélettelenül lóg az oldaláról.

– Magát teszem felelőssé ezért –nézek rá dühösen.

Megrázza a fejét.– Ezek az Isteni Ellenállás

Frontjának katonái, őket próbáltukelkerülni.

– Mit akarnak? – kérdezem.Sarma parancsnok néhány

másodpercig a horizontot fürkészi,mielőtt a szemembe néz.

– Megölni Visnut. És elpusztítani azösszes barátját. Az olyanokat, mint

maguk. Nagy erőkkel vonulnak ellenünk.Ülésből guggoló testtartásba váltok,

és óvatosan kikukucskálok afelrobbantott teherautó roncsa mögül.Egy egész flottányi katonai járműszáguld felénk, fölöttük helikopterekszállnak. Apró villanásokat látok ateherautókból és dzsipekből állófrontvonalon, másodpercekkel későbbpedig hallom a fülünk mellett elsüvítőlövedékeket.

– Rúgjuk szét a seggüket – adom ki avezényszót.

– Itt nem tudjuk legyőzni őket –mondja Sarma parancsnok, miközben épkarjával a gépfegyverét markolja. – Alighúsz hadra fogható emberem maradt.

Muszáj visszavonulnunk a hegyek közé,különben nincs esélyünk a túlélésre.

– Bízza csak rám!– Várj, Hatodik – szól közbe

Crayton, hóna alá kapva Marina Ládáját.– Igaza van. A hegyekben könnyebbentalálunk fedezéket. Ott ugyanúgyelintézheted őket mind egy szálig.Ráadásul nem lesz annyira feltűnő, mintitt a nyílt terepen. Semmi szükség rá,hogy a mogok a nyomunkra akadjanak.

Marina megérinti a karomat.– Craytonnak igaza van. óvatosnak

kell lennünk. Ne keltsünk nagyobbfeltűnést, mint amekkora feltétlenülszükséges.

– A mogok? – kérdezi Sarmaparancsnok értetlenül. Vigyáznunk kell,

mit mondunk a jelenlétében.Mielőtt válaszolhatnánk neki, két

alacsonyan szálló helikopter ér fölénk,és tüzet nyitnak ránk. A parancsnok többkatonája is elesik, fegyverükhasznavehetetlen fémdarabként hullik aföldre. Ha menekülni akarunk, akkormost vagy soha. Telekinézisselmegrántom az egyik helikopter farkát, aföld felé irányítva az orrát. Rodeóraemlékeztet a jelenet, ahogy a pilótakétségbeesetten próbálja vízszintbehozni a járművet. Látjuk, ahogy a pilótanagyot ránt a botkormányon, mire kétember zuhan ki a fülkéből. Nem voltaktúl magasan, ezért valószínűleg nemsérültek meg – nagyon.

Saját feltartóztatott autóinkrapillantok, és észreveszem, hogy az egyikterepjáró kipufogócsövéből füstszivárog. Az egyik motor még jár!

– Gyerünk! Most!Kirontunk a fedezékből; Sarma

parancsnok odakiált maroknyimegmaradt emberének, hogyvisszavonulás. Az ellenség alig százméterre van tőlünk. Futás közben érzem,ahogy egy golyó súrolja a hajamat. Egymásik lövedék az alkaromat találja el, demielőtt felkiálthatnék, Marina ott teremmellettem, és hűvös kezét a sebrehelyezi. Meg sem állunk. Egy kivételévela parancsnok összes embere teljesíti aparancsot, és megkezdi a visszavonulást.

Az az egy katona a parancsnokot követi,fut velünk együtt.

A terepjáróhoz érve mindnyájanbeszállunk: mi négyen, Sarmaparancsnok és a katona. Craytonbeletapos a gázba, és továbbindulunk azúton. Lövedékek lyuggatják át a járműhátulját, és a hátsó szélvédő darabokratörik, ennek ellenére egy kisebbsziklatömböt kikerülve sikerül egérutatnyernünk.

Ezt az utat nem arra szánták, hogynagy sebességgel száguldozzanak rajta.Tele van kátyúkkal, kövekkel és egyébtörmelékekkel, ezért Craytonnak mindenügyességére szüksége van, nehogyfelboruljunk. A terepjáró dugig vanlőfegyverekkel – kiválasztok egy

shotgunt, és hátramászom, háthafelbukkan egy célpont. Marina követi apéldámat, a Ládáját Ellánál hagyja.

Végre van egy kis időm összeszednia gondolataimat, és éktelenül dühösleszek. Azt gondoltuk, ha Nyolcadik ahegyekben van, ott biztonságban leszünk,senki nem fog észrevenni bennünket.Ehhez képest éppen őmiatta támadtakmeg minket. Ha túléljük, lesz egy-kétkeresetlen szavam Nyolcadikhoz.

– Hová megyünk? – kiált hátraCrayton a válla fölött.

– Csak maradjon ezen az úton –válaszolja a parancsnok. Hátrapillantok,és látom a Himaláját a szélvédőnkeresztül. Lassan közeledik a hegység,

éles csúcsai egyre fenyegetőbbenmagasodnak fölénk. Nem sokkal előttünkvéget ér a barna sivatag, és átadja helyéta hegy lábát beborító növényzetzöldjének.

– Miért akarják megölniNyolcadikat? – kérdezem Sarmaparancsnoktól, miközben a shotgunomcsöve nekiütődik a kitört hátsó szélvédőkeretének.

– Az Isteni Ellenállás Frontja nemhisz abban, hogy ő Visnu.Istenkáromlásnak tartják, hogy egyparasztfiút elfogadunk a legfelsőbbistenségnek. Az ő nevében akarnakmeggyilkolni minket.

– Hatodik! – kiáltja Ella. – Rakéta!– Még mindig rajta van a szemüveg.

Kinézek a hátsó ablakon, és látom,ahogy valami kiröppen a helikopterből.Egy rakéta az, és egyenesen felénk tart.Telekinézissel eltérítem, és a rakéta asivatagi homokba csapódva felrobban. Ahelikopter két újabb rakétát lő ki.

– Ideje móresre tanítani őket! –hergelem fel magam. – Az egyik a tiéd,Marina!

Marina bólint, és ezúttal nem lefeléirányítjuk a rakétákat, hanemvisszafordítjuk őket egyenesen ahelikopter felé. Komoran figyeljük,ahogy a helikopter felrobban, éshatalmas tűzgolyóvá válik. Soha nemakarunk gyilkolni; de ha választanunkkell, hogy mi éljük túl a harcot vagy

mások, mindig magunkat választjuk.– Szép munka volt, Hatodik –

gratulál Ella.– Hip-hip-hurrá meg ilyenek –

felelem szomorú mosollyal.– Szerintetek most már békén

hagynak minket? – kérdezi Marina.– Nem hinném, hogy ilyen könnyen

megszabadulunk tőlük – válaszoljaSarma parancsnok.

– Ugyanolyan hatalommalrendelkezik, mint a fiú, akit magukVisnunak hívnak – mondja Crayton rámmutatva. – Ez sem elég, hogy eltántorítsaőket?

– Visnut is meg akarják ölni – felelia parancsnok.

– Hány katonája van az Isteni

Ellenállás Frontjának? – kérdezemSarma parancsnoktól.

– Összesen? Több ezer. És gazdagtámogatók állnak mögöttük, akik mindenlétező módon segítik őket.

– Tehát onnan vannak helikoptereik– jegyzi meg Crayton.

– Nem láttak még mindent – teszihozzá a parancsnok.

– Az lenne a legjobb, ha sikerülnemegszöknünk előlük – mondja Crayton.– Olyan gyorsan vezetek, ahogy csaktudok. Ha mindenképpen harcolnunkkell, harcolni fogunk; de ha egy mód vanrá, szeretném elkerülni.

Öt perc telik el feszült csendben.Marinával az üldözőket figyeljük a

távolban, és ha valami nagyobbtereptárgy mellett haladunk el,telekinézissel az útjukba görgetjük. Az útmentén elszórtan magasodó fákhamarosan masszív barikádokatképeznek a hátunk mögött. A terepjáróegy rendkívül szűk völgybe ér, majdfelfelé kezd kapaszkodni a hegyoldalban.De alighogy nekivágunk az emelkedőnek,Sarma parancsnok kiált Craytonnak,hogy álljon meg. Előrehajolok, éstucatnyi apró buckát pillantok meg akocsi előtt.

– Aknák? – kérdezem.– Nem vagyok biztos benne – feleli

a parancsnok. – De két nappal ezelőttezek még nem voltak itt.

– Mi lenne, ha kikerülnénk őket? –

veti fel Crayton.– Ez az egyetlen út vezet oda –

ingatja a fejét Sarma.Hirtelen helikopterzúgás üti meg a

fülünket, de egyelőre nem látjuk, honnanjön. Az eget eltakarják a fák lombjai. Ezpersze azt is jelenti, hogy ők sem látnakminket, bár a hangokból ítélve nemlehetnek messze.

– Könnyű célpontot nyújtunk, ha ittmaradunk – mondom lázasan agyalvaazon, mi legyen a következő lépésünk.

Crayton kinyitja az ajtót, és kezébenegy gépfegyverrel kiszáll.

– Két választásunk van. – Előbbfelfelé mutat, aztán jobbra. – Vagyfelmászunk oda, és a fák mögött

fedezéket keresve szembeszállunk velük,vagy menekülünk tovább fel a hegyre.

Én is kiszállok az autóból.– Elegem van a menekülésből –

jelentem ki.– Nekem is – csatlakozik hozzám

Marina.– Akkor marad a harc – mondja

Sarma parancsnok. Az út két oldalánmagasodó dombokra mutat. –Kettéválunk. A társaság egyik fele a baloldalon, a másik jobbon foglalja el apozícióját, őket magammal viszem –azzal rám és Ellára mutat.

Craytonnal egymásra nézünk, aztánbólintunk.

Ella Crayton felé fordul.– Megleszel nélkülem, apa?

Crayton elmosolyodik.– Bármit tesznek is velem, Marina

tálentuma egyhamar meggyógyítja. Nemlesz semmi gond.

– Majd én vigyázok Ellára – teszihozzá Marina.

– Biztos, hogy ez a legjobbmegoldás, parancsnok? – kérdezi akatona. – Inkább elmegyek Visnuért, éssegítséget kérek tőle.

– Nem. Visnu maradjon ott, aholbiztonságban van.

Crayton Ellához fordul.– Ne vedd le azt a szemüveget. Te

leszel a szemünk odafent a fák között.Még nem egészen értem, hogyanműködik, de hátha segít.

Megölelem Marinát, és a fülébesúgom:

– Bízz a képességeidben!– Mielőtt elindultok, meggyógyítom

Sarma parancsnokot – mondja.– Ne – suttogom. – Egyelőre nem

bízom benne, és sebesülten kevésbéveszélyes.

– Biztos vagy benne?– Egyelőre igen.Marina bólint. Crayton megérinti a

karját, és int neki, hogy kövesse őt meg afiatal katonát. Felkapaszkodnak a völgybal oldali falán, és eltűnnek egy jókorakőtömb mögött.

Sarma parancsnok, Ella és énnekivágunk a másik oldalnak, menet

közben gondosan kikerülve a buckákat atalajon. Találunk néhány kőtömböt,elhelyezkedünk mögöttük, és várjuk aminket üldöző csapatok érkezését.

A parancsnokhoz fordulok. Érzeknémi bűntudatot, amiért nem hagytamMarinának, hogy meggyógyítsa, deegyelőre nem tudunk róla eleget. Akár őis állíthatta ezt a csapdát.

– Hogy van a karja? – suttogom.Sarma parancsnok nagyot nyögve

lefekszik a földre, fegyvere csövét pedigegy lapos kőre támasztja. Aztán felnéz,és rám kacsint:

– Fél kézzel is elbánok velük.A szemem sarkából megpillantom a

fejünk fölött zúgó helikoptert, de szinteazonnal el is tűnik újra. Vagy Marina

vette kezelésbe, vagy a pilóta nem bírt avölgy sűrű lombkoronájával. A fáklevelei között az eget fürkészem, abbanreménykedve, hogy felhasználhatom ahegycsúcsokat ködbe borító felhőket, desajnos elpárologtak a délutáninapsütésben. Szél és felhők nélkül nemtudok vihart előidézni. Szükség eseténláthatatlanná tudok válni, de ezt egyelőreigyekszem titokban tartani a parancsnokelőtt.

– Látsz valamit? – kérdezi Ella.– Semmit – suttogom. – Parancsnok,

milyen messze van innen Nyolcadik?– Mármint Visnu? Nincs messze.

Talán egy félnapi járóföldre.Már nyitom a számat, hogy

megkérdezzem, pontosan merre. Tudnunkkellene arra az esetre, ha történik velevalami, és nélküle kell továbbhaladnunk.De hirtelen egy rozsdás furgon hajt be avölgybe nyaktörő sebességgel. Nyitottplatóján egy férfi áll. Még ilyentávolságból is jól látszik, hogy ideges.Nyugtalanul rángatja a fegyverét holerre, hol arra, kétségbeesetten próbálmindent szemmel tartani egyszerre.Amint megpillantják a terepjárónkat, afurgon lefékez, és a katona leugrik aplatójáról. További járművek bukkannakfel, és azok is megállnak a furgonmögött. Az egyik piros kisteherautóbólkiszáll egy katona, vállán rakétavetővel.Támad egy ötletem.

Lábammal oldalba bököm a

parancsnokot.– Mindjárt visszajövök.Nem hagyok neki lehetőséget a

vitatkozásra. Villámgyorsan eltűnök afák között. Amikor már nem lát,tálentumom segítségével láthatatlannáválók, és leszáguldok a völgybe. Akatona már célkeresztbe fogta akocsinkat, de mielőtt meghúzhatná aravaszt, lerántom a rakétavetőt aválláról, és gyomorszájon vágom azegyik végével. Üvöltve görnyed össze. Afurgon sofőrje meghallja a zajt, éspisztollyal a kezében hátrasiet. Célbaveszem a rakétavetővel. A katona egypillanatra megtorpan, felméri a helyzetet,majd úgy ítéli meg, hogy a szabadon

lebegő rakétavető bármelyik pillanatbanelsülhet, ezért megfordul, és feltartottkézzel elrohan.

Célba veszem a kiürült, rozsdásfurgont, és meghúzom a ravaszt. A rakétakiröppen a vállamra támasztottfegyverből, és a lángba boruló kocsit arobbanás ereje tíz méter magasra emeli.A furgon jókora csattanással ér földet,pördül néhányat a lendülettől, és végül aterepjárónknak ütközik. Kíváncsianfigyelem, ahogy a két jármű lassantovábbgurul, és elér a minketfeltartóztató buckákig. A következőharminc másodpercben egymást követika fülsiketítő detonációk, a katonák pedigvaktában tüzet nyitnak a felrobbanóaknákra. Madarak ezrei röppennek fel a

fákról, de hangjukat elnyeli afegyverropogás és az egymást érőrobbanások dübörgése. Igazam volt:valóban elaknásították a terepet. Aterepjárónkból csak egy füstölgő roncsmarad.

De ez csak a nyitójelenet volt. Azelőadás még csak most kezdődik:páncélozott járművek, kistankok,hordozható rakétakilövő egységekközelednek felénk. Legalább kétezergyalogos katona. Öt vagy hatrohamhelikopter. Surrogó hangot hallok,megfordulok, és látom, amint az egyikrakétakilövő működésbe lép,felemelkedik, körbefordul, ötfehérsapkás rakéta mered arra az

erdőszakaszra, ahol Marina és Craytonrejtőzik. Mozgásra leszek figyelmes: aparancsnok fiatal katonája rohan le avölgybe. Fegyvertelen, és egyenesen arakétakilövő felé tart. Először azthiszem, fel akarja áldozni magát, hogymegmentse a barátaimat, de senki nemnyit rá tüzet. Amikor eléri arakétakilövőt, mutogatni kezd adomboldal felé, ahol Crayton és Marinavan. A rakétakilövő feljebb emelkedikegy fél méterrel, és célba veszi őket.

Áruló! Ő is a vesztünkre tör! Akövetkező pillanatban láthatatlan erőrántja a levegőbe. Valószínűleg Marinais rájött, miről van szó. De lehet, hogytúl későn. A fickó már elárulta arejtekhelyüket.

A rakétakilövő felé fordulok, ésösszeszedem az erőmet, hogy el tudjamtéríteni a rakétákat, ha útnak indítjákőket. Alighogy elkezdek koncentrálni,újabb rakétakilövő kel életre, ésegyenesen engem vesz célba. Bárláthatatlan vagyok, annyit tudnak, hogyaz imént egy vállról indítható rakétátlőttek ki arról a helyről, ahol állok.Egyszerre a kettővel nem tudok elbánni,menekülésre nincs idő. Döntenem kell.Craytont és Marinát mentsem meg, vagymagamat.

A domboldalra célzó rakétakilövőtüzelni kezd. A kiröppenő rakétáksüvítve száguldanak a domb felé.Átveszem fölöttük az irányítást, és a föld

felé fordítom őket, ahol felrobbannak.Ebben a pillanatban a másikrakétakilövő is tüzelni kezd. Odakapoma fejem, és látom a közeledő fehérsapkákat. Semmire nem marad időm,tehetetlenül bámulom őket, de a rakétákhirtelen hurkot írnak le a levegőben, ésvisszafordulnak. Mind az öt egy-egyellenséges járművet talál el, és alevegőbe repíti őket.

Marina. Megmentette az életemet.Egy csapat vagyunk, pontosan úgy, ahogya Bölcsek akarták, villan át az agyamon,és ez a gondolat még eltökéltebbé tesz.Minél előbb véget akarok vetni ennek acsetepaténak, és megkeresniNyolcadikat. Figyelmeztetni próbálom amegmaradt ellenséges katonákat, ezért

kikapcsolom a láthatatlanná tévőtálentumomat, és megmutatom magam.Telekinézissel átveszem az irányítást arakétával felrobbantott járművek lángjaifölött. Szétterítem a tüzet az út teljeshosszában, ahol a harckocsiksorakoznak. A lángok elborítják az egészkonvojt, és a járművek sorban egymásután felrobbannak, mint a dominók.Veszik az üzenetet. Az Isteni EllenállásFrontjának életben maradt harcosaivisszavonulót fújnak. Néhánymásodpercig kísértést érzek, hogyüldözőbe vegyem őket, és bosszút álljak.De kegyetlen és szükségtelen cselekedetvolna, pontosan olyan, amilyet amogadoriak tennének. Tudom, hogy egy

kis középkori vérfürdő most nem sokatsegítene rajtunk.

– Ez az! Meneküljetek! Mert ha nem,ez a tűz csak arra vár, hogy bevégezze afeladatát!

Amikor az utolsó ember is eltűnik aszemem elől, megfordulok, és a dombokfelé indulok. Meg kell találnom abarátaimat.

NYOLCADIK FEJEZET

A sürü füst oszlani kezd.Onnan, aholfekszem , csak fekete bakancsos lábaktucatjait látom. Feljebb emelem atekintetem, és ugyanannyi puskátpillantok meg. Mindegyik a fejemre

céloz.A nehéz bakancsokról a

gázmaszkokra siklik a szemem, ésmegkönnyebbülten állapítom meg, hogyemberek viselik őket, nem mogadoriak.De miféle emberek használnak mogadorifegyvereket? Pisztoly csövét nyomják atarkómhoz. Normál körülmények közötttelekinézissel tépném ki a vakmerőkezéből, és mérföldekre hajítanám azerdőbe, de a karkötő okozta gyilkosfájdalom miatt képtelen vagyokösszpontosítani az energiámat. Az egyikférfi szól hozzám valamit, de ahhoz sincserőm, hogy megértsem.

Próbálok valami támpontot keresni,ami átsegít a fájdalmon. Meglátom aszőnyegen nyöszörgő Kilencediket.

Mintha nem kapna levegőt, és avégtagjait sem tudná mozdítani. Segíteniakarok neki, de amint megmozdulok,hogy felálljak, durván visszarúgnak aföldre. A hátamra gördülök, és azonnalegy hosszú, henger alakú csövetnyomnak a bal szememhez. Több százszínes fénysugár kavarog a csőbelsejében, míg végül összeállnakegyetlen zöld fénycsóvává.Egyértelműen mogadori fegyver, ugyanaza fajta, amelyik Floridában megbénítottaz égő házunk mellett. A másikszememmel elnézek a fegyver csövemellett, és egy férfit látok terepszínűviharkabátban. A homlokára tolja agázmaszkot, látni engedi őszes haját,

illetve húsos, ferde orrát, ami úgy fest,mintha már többször betörték volna.Erős késztetést érzek, hogy be-álljak asorba, és én legyek a következő, akibetöri.

– Ne mozdulj – vicsorogja. –Különben meghúzom a ravaszt.

Kilencedikre pillantok, aki minthamár jobban lenne. Felül, körülnéz,próbál magához térni. A pasas, aki aképembe tolja a fegyver csövét, szinténészreveszi.

– Hé, te meg mit művelsz? –vakkantja.

Kilencedik rámosolyog, a tekintetetiszta, a hangja nyugodt.

– Próbálom eldönteni, kit nyírjak kielőször.

– Pofa be! – kiáltja egy nő a házbalépve. Az ő kezében is mog fegyver van.Két férfi Kilencedik vállára tapos abakancsával, és a földre kényszerítik. Anő felém int, mire valaki megragadja avállamat, és talpra ráncigái. Egyik társaelkapja a csuklómat, hogymegbilincseljen.

– A kurva életbe! – üvölt fel, ahogya piros karkötőmhöz ér. Még mindigfogalmam sincs, mire való ez a karkötő,de kezdem megkedvelni.

Álló helyzetbe kerülve kisséösszeszedem magam. Tíz-tizenkétmaszkos, felfegyverzett embert látok. Azengem sakkban tartó férfi és a nőszavaiból ítélve ők vezetik az akciót.

Bernie-t keresem, de sehol nem látom. Ahangját azonban hallom a fejemben.

Várj! Előbb derítsük ki, mit akarnak,és mit tudnak.

– Mit akarnak tőlünk? – kérdezem atörött orrú pacáktól.

Felnevet, és a nőre pillant.– Mit akarunk tőlük, Walker

különleges ügynök?– Először is tudni akarjuk, hogy

hívják a barátodat – mutat a fegyvercsövével Kilencedikre.

– Nem ismerem ezt a srácot – szólalmeg Kilencedik. Kifújja a haját azarcából, és elmosolyodik. – Porszívókatárulok. Tiszta mocsok ez a kéró,gondoltam, hasznát venné egynek.

A férfi közelebb lép Kilencedikhez.

– Az van ezekben a kacifántosládákban? Porszívó? – Fejével int azegyik emberének. – Hadd lássuk azokat aporszívókat. Hátha engem is érdekel azüzlet.

– Rajta, csak bátran – biztatjaKilencedik gonosz mosollyal. –Akciósak. Hármat fizet, kettőt kap.

Kilencedikkel egy pillanatraösszenézünk, aztán továbbvillan atekintete a mennyezet alatt körözőmolylepkére. Bernie Kosar. Biztosvagyok benne, hogy Kilencedik ishallotta BK kérését: várjuk meg, mígkiderül, mi folyik itt. De abban már nemvagyok biztos, hogy képes-e uralkodnimagán. Az egyik katona összebilincseli

Kilencedik csuklóját, aki gyorsan felül.A bilincset azonnal kettéroppantja. Csakazért tartja egymás mellett a két kezét,hogy megőrizze a

látszatot.Kilencedik csak a megfelelő

pillanatra vár, hogy támadásbalendüljön. Nem tudom, megfordult-eegyáltalán a fejében, hogy hallgat BKtanácsára. Széthúzom a hátam mögöttösszebilincselt kezemet, és könnyedénelszakítom a saját bilincsemet. Bármi isfog történni, jobb felkészülni rá.

Időközben egyre többen állják körbeKilencedik Ládáját. Egyikük puskatussalpróbálja leverni a lakatot, de hasztalan.Ennek ellenére tovább püföli, láthatóanegyre idegesebben.

– Majd ez kinyitja. – Walkerkülönleges ügynök egy revolvert húz elő.Rálő a lakatra, de a golyó lepattan róla,és kis híján eltalálja az egyik rendőrlábát.

A törött orrú fickó tarkójánál fogvatalpra rántja Kilencediket, aztán nagyottaszít rajta. Kilencedik most már nemtörekszik a látszat megőrzésére, és magaelé teszi a kezét, nehogy orra bukjon, ígynégykézláb landol a padlón. Amikorészreveszi, hogy Kilencedik kezeszabadon van, a férfi hátrakiált a vállafölött:

– Hozzon valaki még egy bilincset!Ez itt tönkrement!

Kilencedik egész teste rázkódik a

nevetéstől. Hátranyújtja a lábát, éscsinál egy fekvőtámaszt. Aztán mégegyet. Az egyik rendőr kirúgja a jobbkezét, de Kilencedik nem esik ki aritmusból. Egy kézzel folytatja afekvőtámaszokat. A rendőr most a balkezét rúgja ki, de nem elég gyors.Kilencedik ismét lerakja a jobb kezét, ésújabb egykezes fekvőtámasszalbizonyítja, milyen kiváló kondiban van.Négyen vetik rá magukat, mindegyikükelkapja egy-egy végtagját, de Kilencedikcsak hahotázik tovább. Váratlanul azonkapom magam, hogy én is csatlakozomhozzá. Bizarr humorérzéke engem ismegfertőz. Lehet, hogy mégsem olyanrossz fej, mint gondoltam.

Walker különleges ügynök felém

fordul. Lassan előhúzom a két kezem ahátam mögül. A bilincs elszakított láncavidáman himbálózik a csuklómon.Megmozgatom az ujjaimat, majd lazánösszekulcsolom a kezemet a tarkómon,és fütyörészni kezdek.

Walker összevonja a szemöldökét,és a legfenyegetőbb nézésével meredrám.

– Tudod, mi történik az ilyenkölykökkel a sitten? – kérdezi vészjóslóhangon.

– Megszöknek? Mint én legutóbb? –kérdezek vissza ártatlanul.

Hallom, ahogy Kilencedik felnyeríta hátam mögött a rendőrök szorításában.Be kell vallanom, hogy Kilencedik

társaságában kimondottan szórakoztató,ha letartóztatnak. Széles vigyor ül ki azarcomra. Tudom, hogy ezek az emberekcsak a munkájukat végzik. Abban ahitben élnek, hogy a hazájukat védik.Ennek ellenére gyűlölöm őket.Gyűlölöm, amiért lelassítanakbennünket, és utálom ennek a nőnek akeménykedését. Utálom, hogy mogfegyvereik vannak. De leginkább azértutálom őket, mert a múlt hétenösszejátszottak Sarah-val, hogyelkaphassanak engem és Samet.Kíváncsi vagyok, mit ígértek nekicserébe azért, hogy feladjon. Vajon azegyüttérzésére apelláltak? Meggyőzték,hogy azzal menti meg az életemet, hakiszolgáltat nekik? Vagy azt mondták

neki, hogy meglátogathat, amígmegfizetem az árát úgynevezettbaklövéseimnek? Bernie Kosart keresema tekintetemmel, de sehol sem látom amolylepkét. Hirtelen egy jókora barna-fehér csótány szalad fel a lábamon, és anadrágom zsebébe rejtőzik.

Kilencedik egy ideig még hajlandóegyüttműködni, tájékoztat BK. De nemtudom, meddig. Próbáld meg minélgyorsabban kideríteni a dolgokat.

Az akció vezetője összeüti atenyerét, hogy magára vonja az embereifigyelmét.

– Oké! Vigyük ki innét ezt a kétkölyköt, mielőtt felbukkannak abarátaink.

– Kik a maguk barátai? – kérdezem,bár mostanra valami miatt teljesen biztosvagyok benne, hogy az Egyesült Államokkormánya és a mogadoriak egy követfújnak. Ez az egyetlen magyarázat arra,miért használnak ellenünk mogfegyvereket. – Kiket nem akarnak, hogyfelbukkanjanak?

– Kuss legyen! – üvölti Walkerkülönleges ügynök. Előveszi a mobilját,és feltárcsáz egy számot. – Bevisszük,plusz egy fő – mondja a telefonba. – KétLáda. Nem, de ki fogjuk nyitni őket.Hamarosan találkozunk.

– Ki volt az? – kérdezem, deválaszra sem méltat.

– Hé, haver, azt hittem, komolyan

érdekel az a porszívó– szól oda nekem Kilencedik. –

Muszáj megkötnöm azt az üzletet. Afőnököm kinyír, ha megint üzletkötésnélkül megyek haza.

Talpra rángatják Kilencediket.Kinyújtóztatja a tagjait, és önelégültenvigyorog.

– Mindegy, hová visznek, nincs az abörtön, ahonnan ne tudnánk megszökni.Ha sejtenék, kik vagyunk, nemvesztegetnék ezzel a drága időt.

Walker ügynök felnevet.– Nagyon is jól tudjuk, kik vagytok.

És ha olyan okosak meg keményeklennétek, mint amilyennek hiszitekmagatokat, akkor sosem találtunk volnarátok.

Két rendőr felkapja a Ládákat, éskisétálnak velük a bejárati ajtón. Újbilincseket kattintanak a csuklónkra.Kilencedikre mindjárt hármat.

– Fogalmatok sincs, mire vagyokképes – búgja Kilencedik vérfagyasztóankedves hangon, miközben kiterelnekminket az udvarra. – Ha akarnám,másodpercek alatt végezhetnékmindnyájatokkal. Rohadt nagy mázlitokvan, hogy ilyen kedves fiú vagyok.Egyelőre.

KILENCEDIK FEJEZET

Egy kapuhoz érünk.Keskeny ösvény

kanyarog mögötte egyenesen fel ahegyre. Crayton megkér, hogy hátulrólfedezzem őket, ő pedig előremegyHatodikkal és Sarma parancsnokkal.Kíváncsi lennék, vajon a katonájaárulása mennyire viselte meg. Vajonezek után megkérdőjelezi-e csapataihűségét, amikor visszatér hozzájuk? Nemmerem megkérdezni tőle, mert tudom,hogy a hanghordozásom elárulna:szerintem erről tudnia kellett volna.Talán tudott is.

Nálam van a vékony faág, amit aLádámból vettem ki. Ki kell derítenem,mire szolgál. Amikor először fogtamkézbe – akkor nyitottam ki először aLádát, még a Santa Teresában, amikorAdelina élt nem volt időm megfejteni,

mire képes. De arra emlékszem, hogy azablakon kidugva mintha valamimágneses erőteret éreztem volna.Ösztönösen megdörzsölöm sima,kérgétől megfosztott felszínét ahüvelykujjammal. Egy idő után feltűnik,hogy furán viselkednek a fák, amelyekmellett elhaladunk. Rájuk irányítom abotot, és arra koncentrálok, amit kérniakarok tőlük. Hamarosan hallom agyökerek recsegését és az ágak zörgését.Megfordulok, és hátrafelé lépkedvehaladok tovább az ösvényen, közbenpedig folyamatosan arra kérem akétoldalt álló fákat, hogy óvjanak megminket, mire összehajolva egymásbafűzik ágaikat, és eltorlaszolják azösvényt. Annyira szeretnék segíteni, nem

csak kölönc lenni a többiek nyakán, hogyminden egyes alkalommal, amikor egy fareagál a kérésemre, nagymegkönnyebbülést érzek.

Többnyire csöndben haladunk. Egyalkalommal, hogy megtörjem a mászásegyhangúságát, megcsiklandozomHatodik arcát egy lelógó faággal.Szórakozottan félresöpri, túlságosanleköti az, hogy mi várhat ránk a hegyen.Menet közben végig Hatodikragondolok. Arra, hogy milyen bátranviselkedett a katonákkal szemben. Hogymindig olyan higgadt és összeszedett.Úgy osztogatja a parancsokat és hozza adöntéseket, mintha ez lenne alegtermészetesebb dolog a világon. Egy

nap én is olyan leszek, mint ő. Biztosvagyok benne.

Kíváncsi lennék, Adelina vajon mitszólna Hatodikhoz – és hozzám. Vajonmennyivel tartanék előbbre, hafoglalkozott volna velem? Tudom, hogya miatt a sok elvesztegetett év miatt levagyok maradva. Erősebbnek ésmagabiztosabbnak kellene lennem. MintHatodik. Még Ella is sokkal többet tudnálam. Próbálok nem neheztelniAdelinára, és inkább utolsó, hősiestettére koncentrálni. Félelmet nemismerve konyhakéssel támadt egy mogra.Próbálom megállítani az emlékezetfilmjét, mielőtt ahhoz a részhez érne,ahol meghal. Általában nem sikerül.Bárcsak lett volna bátorságom együtt

harcolni vele, vagy ha tudtam volna,hogyan kell használni a telekinézist,lefejthettem volna a mogadori kezétAdelina nyakáról. És akkor most ő isvelünk lehetne.

– Itt megállunk pihenni – mondja aparancsnok, felrezzentvemerengésemből. Néhány lapos kőtömbremutat, amelyek a délutáni napfénybensütkéreznek. A sziklák mögött keskenypatak csörgedezik. – De csak rövididőre. Hosszú utat kell még megtennünk,mielőtt lemegy a nap. – Gondterheltpillantást vet az égre.

– Miért? Mi történik naplementeután? – kérdezi Hatodik.

– Nagyon különös dolgok. Olyan

dolgok, amiknek a látványára mégnincsenek felkészülve. – Sarmaparancsnok leveszi a cipőjét és azokniját, feltűri a nadrágszárát, aztánbelegázol a patakba.

Crayton is kibújik a cipőjéből, ésköveti a példáját.

– Nézze, parancsnok, szó nélkülkövetjük magát ezen az ösvényen. Igazánnem mondhatja, hogy bizalmatlanokvagyunk. Cserébe legalább annyitmegtehetne, hogy ha van egy kérdésünk,arra válaszol. Fontos küldetésbenjárunk. Megérdemlünk némi tiszteletet.

– Minden tiszteletem a maguké, uram– feleli Sarma. – De Visnu utasításaitkell követnem.

Crayton dühösen megrázza a fejét, és

továbbgázol a patakban. Észreveszem,hogy Ella félrevonult, és egyedülüldögél az egyik sziklatömbön a patakpartján. Egész úton viselte a Ládámbólelőkerült sötét szemüveget, és mostkihasználja az alkalmat, hogymegtörölgesse a pólójával. Amikorelkapja a tekintetem, felém nyújtja aszemüveget.

– Ne haragudj, Marina. Nem tudom,miért ragaszkodom hozzá annyira. Csakolyan...

– Semmi baj, Ella. Segítettészrevenned azt a rakétát, mielőttbármelyikünknek sejtése lett volna atámadásról. Lehet, hogy még nem tudjuk,mi mindenre képes, de úgy látom, nálad

jó helyen van.– Remélem. Kíváncsi vagyok,

használható-e még valamire.– Mit láttál felfelé jövet? – kérdezi

Hatodik.– Fákat, fákat és fákat – feleli Ella. –

Egyfolytában azt várom, hogy történjenvalami, vagy lássak valami szokatlant.Bárcsak biztosan tudnám, hogy ez aztjelenti, semmi rossz nem fog történni. –Hallom a hangján, hogy önmagában nembízik, nem a szemüvegben.

A kezemben tartott vékony ággalmegkérek egy nagy fát, hogy hajoljonElla fölé, és adjon neki árnyékot.

– Ne hagyd abba a próbálkozást –biztatom.

Ella a fény felé emeli a sötét

napszemüveget. Ahogy megfordítja,szinte olvasok a gondolataiban: hálásnekem, amiért őt is a csapat hasznostagjának tekintem.

Hatodikra pillantok, aki a földönelnyúlva pihen.

– És te, Hatodik? Nem akarszkörülnézni a Ládámban?

Feláll, ásít egyet, és az ösvényrenéz.

– Talán majd később.– Oké – mondom. A patakhoz

sétálok, és vizet locsolok az arcomrameg a tarkómra. Éppen inni akarok,amikor Sarma parancsnok kicsörtet apatakból, és közli, hogy ideje indulnunk,összeszedjük magunkat. Fogom a Ládát,

és a csípőmre támasztva a hónom aláveszem.

Az ösvény váratlanul meredekenemelkedni kezd. Ráadásul meglepőencsúszós, és kövek sincsenek rajta,mintha nemrég felhőszakadás zúdultvolna rá. Nem könnyű támasztékot találnia lábunknak. Crayton futni próbál, hogylendületet szerezzen, de megcsúszik, és aföldre zuhan.

– Ez lehetetten – morogja a ruhájátporolva. – Inkább az erdőn kelleneátvágnunk, sosem jutunk fel ezen azemelkedőn.

– Szó sem lehet róla – mondja aparancsnok, aki oldalra nyújtott karralegyensúlyozik fölfelé, mint egykötéltáncos. – Azzal nem győzzük le az

akadályokat, ha elszaladunk előlük. Nema sebesség számít, csak az a lényeg, hogyne álljunk meg.

– Nem számít, milyen lassanhaladunk? Mondja ezt az, aki szerintnaplemente után nagyon különös dolgoktörténnek az erdőben – horkan felHatodik. – Azt hiszem, jobb lenne, haelárulná, milyen messze vagyunk, és hagyalog több mint három óra, akkor én isazt mondom, hogy menjünk be a fákközé, és kerüljük ki ezeket azakadályokat – mondja, és farkasszemetnéz a férfival.

A kezemben tartott vékony ágrapillantok, és támad egy ötletem. Akörülöttünk lévő fákra koncentrálok, és

megkérem őket, hogy eresszék lejjebb azalsó ágaikat. Egyszerre kapaszkodókegész sora segít minket ahegymászásban.

– Ehhez mit szóltok? – kérdezem.Hatodik megragadja az egyik ágat,

és lép néhányat, hogy kipróbálja,elbírja-e a súlyát Hátraszól a vállafölött:

– Zseniális húzás. Marina! Királyvagy!

Menet közben folytatom a faágakhajlítgatását. Ella még mindig viseli asötét szemüveget, és a környező erdőtpásztázza vele, néha hátrafelé is vet egy-egy pillantást. Amikor a meredekemelkedő enyhül, és újra könnyebbenjárhatóvá válik, Hatodik előreszalad,

aztán rendszeresen visszatér jelenteni,mit látott. Mindig ugyanazt mondja:„Azösvény megy tovább* Végül egyszerazzal tér vissza, hogy az út kettéválik.Sarma parancsnok zavartnak tűnik, ésmeggyorsítja lépteit.

Amikor az elágazáshoz érünk, Sarmaparancsnok a homlokát ráncolva megáll.

– Ez új.– Már hogy lehetne új? –

értetlenkedik Crayton. – Mindkét ösvényugyanolyannak látszik. Ugyanúgy kivannak taposva.

A parancsnok idegesen járkál azútelágazás előtt.

– Esküszöm, hogy a bal oldaliösvény legutóbb még nem volt itt.

Nagyon közel járunk Visnuhoz. Erremegyünk. – Azzal határozottan megindula jobb oldali ösvényen. Crayton követi.

– Állj! – mondja Ella. – Jobbra nemlátok semmit. A szemüveg csak sötétürességet mutat.

– Nekem ennyi bőven elég – jelentiki Hatodik.

– Nem. Jobbra megyünk – erősködika parancsnok Hatodikhoz fordulva. –Számtalanszor jártam már erre,kicsikém.

Hatodik megdermed, majd lassan aférfi felé fordul.

– Soha többé ne merjen így szólítani– figyelmezteti.

Miközben Sarma parancsnok ésHatodik farkasszemet néznek, megakad a

szemem valamin, amit a bal oldaliösvény talajára rajzoltak. A jel alignéhány centiméter hosszú, közelebb kellhajolnom hozzá, hogy rendesen lássam,de kétség sem férhet hozzá: egy nyolcas.

– Ez itt azt mutatja, hogy Ellának vanigaza. Balra megyünk – mondom aszámra mutatva.

Hatodik a földbe karcolt jelhezsétál, és lábujját a nyolcas aljához érinti.

– Jó szemed van, Marina – dicsérmeg Crayton mosolyogva.

Ismét felvesszük a szokásossorrendet. Hatodik megy elöl avonakodó Sarma parancsnokkal, énpedig leghátul. Az ösvény enyhénemelkedik, és egyre több a szikla. Aztán,

mindenki legnagyobb meglepetésére, vízkezd csorogni lefelé a keskeny csapáson.A sziklák a lábunk alatt apró szigetekkéválnak. Egyikről a másikra ugrálvahaladunk tovább, de a víz hamarosanelnyeli a sziklákat, és egyszerre egyfolyóban gázolunk tovább.

Ella szólal meg elsőként.– Lehet, hogy a szemüveg tévedett?

Talán mégsem ez a helyes út.– De. Jó helyen járunk – feleli a

parancsnok, és lehajol, hogy ujjai hegyéta vízbe tudja mártani. – Korábban isláttam már ezt a jelet. – Fogalmunksincs, mit jelenthet ez a rejtélyesmegjegyzés, de ha idáig eljöttünk, mostmár kár lenne megállni.

A folyó sodrása felgyorsul, és egyre

nehezebb haladni benne. KisvártatvaEllának már a derekáig ér, és én is aligtudom megőrizni az egyensúlyomat. Deamilyen hirtelen felgyorsult, a folyóugyanolyan váratlanul lelassul, a talajkiegyenesedik a lábunk alatt, és azösvény egy tavacskába torkollik. A tószemközti végén sziklafal magasodik, ésnégy különálló vízesés zuhan alá atetejéről.

– Mi az? – kérdezi Ella kinyújtottkarral.

A tó közepén fehér sziklatömbemelkedik ki a vízből. A sziklán egynégykarú, koronás alak ragyogóan kékszobra pihen.

– A Mindenható Visnu – suttogja

Sarma parancsnok.– Álljunk csak meg egy pillanatra!

Ez lenne Nyolcadik? Egy szobor? –fordul Hatodik Craytonhoz.

– Miket tart a kezében? – kérdeziElla. Követem a tekintetét, és én islátom, hogy mind a négy kezében egy-egy tárgy van: egy rózsaszín virág, egyfehér kagyló, egy aranyszínű pálca ésegy apró kék lemez, ami leginkább egyCD-re hasonlít.

A parancsnok beljebb gázol a tóba.Mosolyog, és remeg a keze. Felénkfordul.

– Visnu a felsőbbrendű isten. Balkezében kagylóhéjat tart, ez mutatja,hogy hatalmában áll megteremteni ésműködésben tartani a világegyetemet,

alatta pedig egy jogart, amivelmegsemmisíti a materialista és démonifolyamatokat. Jobb kezében egy csakra,ez szimbolizálja tisztán szellemi lényét,alatta pedig egy gyönyörű lótuszvirág.

– Az isteni tökéletesség és tisztaságszimbóluma – teszi hozzá Crayton.

– Sok mással egyetemben, igen!Kiváló, Mr. Crayton. Nagyon jó.

A szobor nyugodt kék arcát,aranykoronáját meg a kezében tartotttárgyakat bámulom, és egyszerre úgyérzem, megfeledkezem minden másról. Ahegy lábánál vívott ütközetről, aspanyolországi vérfürdőről. Adelináról,John Smith-ről és Héctorról.Megfeledkezem a Ládámról, a Lorienről

és a hideg vízről, amiben állok.Elképesztő energia áramlik a testembe.A többiek arckifejezéséből ítélve nemcsak én érzem így. Behunyom a szemem,és végtelen béke árad szét bennem.

– Hé! Eltűnt! – kiáltja Ella.Kinyitom a szemem, és látom, hogy Ellalekapja az arcáról a sötét szemüveget. –Visnu eltűnt!

Igaza van – a tó közepén álló fehérszikla üres. Hatodikra, majd Craytonrapillantok, és látom, hogy pattanásigfeszülnek az izmaik. Körülnézek. Mi ez,valami csapda?

– Most próbára teszi magukat –szólal meg Sarma parancsnok,félbeszakítva a gondolataimat. Úgytűnik, ő az egyetlen, akit nem ért

váratlanul Visnu eltűnése. – Ezért jöttünkide.

Egyszerre látjuk meg mindannyian.Valami eltakarja a napot a sziklafaltetején. Hosszúkás, furcsa formájúárnyéka a vízre vetül. A különös alaklassan végigsétál a sziklaperemen, ésvégül megáll a bal oldali, tőlünklegtávolabb eső vízesés fölött.

– Parancsnok? Ki az ott? –kérdezem.

– Az ott az első próba – feleli aparancsnok, azzal kilép a tó füvespartjára. Mind a négyen követjük, deközben egy pillanatra sem vesszük le aszemünket a különös alakról.

A következő pillanatban kecses

mozdulattal fejest ugrik a vízbe. Kurtalába és széles, kör alakú törzse van.Lassan zuhan, szinte lebeg, mint akiképes dacolni a gravitációval. Amikoreléri a vízfelszínét, nincsen csobbanás.Még csak egy fodor sem jelenik meg atavon. Hatodik a nyakában lógó kékamuletthez nyúl, és megszorítja. Ellahátrál néhány lépést a tótól.

– Lehet, hogy csapda – fogalmazzameg Crayton a gondolataimat. –Készüljetek fel a harcra.

Hatodik elengedi az amulettet, ésösszedörzsöli a tenyerét. Lerakom aLádát, és utánozom a mozdulatait, denevetségesnek érzem magam, ezért lopvakörbesandítok, nem látják-e a többiek.Szerencsére mindenki mással van

elfoglalva. Hatodik tudja, hogyan kellharcolni, egész életében erre készítettékfel. Minden mozdulatának célja van. Énmeg csak egy idióta vagyok, aki atenyerét dörzsölgeti. Lassan leeresztem akezem.

– Egyenként kell kiállniuk a próbát –mondja a parancsnok. Hatodik felhorkan.

– Nem maga hozza a szabályokat.Nekünk legalábbis nem – veti odaHatodik, majd Craytonra néz, aki bólint.

– Parancsnok, mi nem ezért jöttünk –szólal meg Crayton is. -A barátunkatkeressük, nem azért vagyunk itt, hogypróbára tegyenek vagy harcrakényszerítsenek bennünket.

Sarma parancsnok válaszra sem

méltatja. Kiválaszt magának egy helyet,ahol rövidebb a fű, és leül. Nemgondoltam volna róla, hogy képeslótuszülésbe hajtogatni magát.

– Egyszerre mindig csak egy –mondja végtelen nyugalommal.

A lény – vagy bármi is az –, ami atóba ugrott, még mindig a víz alatt van.Egyedül az én tálentumom teszi lehetővé,hogy odalent mérkőzzek meg vele.Tudom, mit kell tennem, mégis meglep,amikor meghallom a saját hangomat:

– Én leszek az első.Egymásra nézünk Hatodikkal.

Bólint, én pedig fejest ugrok a tóba.Minél mélyebbre merülök, a hűvös vízannál sötétebb lesz. Nyitva a szemem, deeleinte csak néhány centiméterre látok a

sűrű homályban. Aztán a szememhamarosan hozzászokik a feketeséghez,Ismét több mint hasznosnak bizonyul,hogy látok a sötétben. Hagyom, hogy avíz a tüdőmbe áramoljon, és átjár azismerős nyugalom. Kezdek normálisanlélegezni, ahogy a tálentumom átveszi azirányítást.

Leérek az iszapos tófenékre, éskörülnézek. Azt a valamit keresem, amileugrott a szikláról. Mozgást érzékelek ajobb vállam fölött, megfordulok, éslátom, hogy egyenesen felém tart. Rövid,szénfekete haján aranykoronát visel.Szemöldöke tökéletes félkört alkot,orrában aranykarika lóg. Furcsaságábanis gyönyörű. Képtelen vagyok levenni

róla a tekintetemet.Mozdulatlanul állok, várom, hogy

kiderüljön, mit akar. Közelebb jön.Amikor már csak néhány méterre vantőlem, és tisztábban látom, leesik azállam a megdöbbenéstől. Amit kör alakútörzsnek véltem, az valójában egyteknősbéka páncélja. Megbabonázvafigyelem. Annyira lenyűgöz a látvány,hogy teljesen váratlanul ér, amikornekem ront, és két jobb kezével megüt.

Elképesztő erővel vágódom hátra,de a víz hamarosan megállít. Gyorsanmegvetem a lábam az iszapban, éspánikba esve pördülök meg. Mindenidegszálammal koncentrálva próbálommegtalálni a sötétben. Valami megérintia vállamat. Hátrafordulok, és a kék

teknősbékaember áll mögöttem. Apokolba, nagyon gyors! Rám kacsint,majd meglendíti két bal karját, de ezúttalszámítok rá. Az alkarommal és atérdemmel védem az ütést, aztán tisztaerőből mellbe rúgom.

Átpördülök fölötte, és hátulróltámadok rá.

Elkapom a nyakát a karommal,miközben a szememmel keresek valamit,bármit, amit fegyverként használhatnék.Megpillantok egy jókora követ aziszapban, és telekinézissel a mutánsteknőc felé hajítom. Látja a közeledőszikladarabot, és amikor már csakcentiméterekre van a fejétől, egyszerűeneltűnik. Puff! A kő engem talál el

helyette, és hanyatt vágódom az iszapba.Kábán heverek a tó fenekén, várom,

hogy visszatérjen, de nem jön. Végülfeljövök a felszínre.

Amikor előbukkanok a víz alól,Hatodik az első, akit meglátok.

A tó partján áll, és engem keres atekintetével.

– Mi történt? – kérdezi.– Átment – bólint Sarma parancsnok.– Jól vagy? – kiáltja Ella. – Semmit

nem láttam a szemüveggel.– Jól vagyok – kiáltok vissza. És

valóban jól érzem magam.– Hogy érti azt, hogy átment? –

faggatja Crayton a parancsnokot. – Ezvolt az egyik próba?

A parancsnok továbbra is derűsen

mosolyog, és nem reagál Craytonkérdésére.

– Oké, ki lesz a következő?A vizet taposva odanézek, ahová a

parancsnok mutat az ujjával.A sziklafal tetején ismét áll valaki.

Ezúttal egy hatalmas termetű, szakállasférfi bárddal a kezében.

Hatodik térdig a tóba gázol, mialattén kievickélek belőle, és a partonelkezdem kicsavarni a vizet a hajamból.Hatodik hangjából csak úgy süt azeltökéltség és a magabiztosság, amikormegszólal:

– Én.Az alak a harmadik vízeséshez

ballag, és leugrik. Ő hatalmas

csobbanással csapódik a tóba. Fodroshullámok jelzik, hogy Hatodik felé úszika víz alatt. Először a csatabárd hegye,majd a fickó nagy, busa feje bukkan elő.Hatodik rezzenéstelen arccal várja,akkor sem illetődik meg, amikor a férfiteljesen kiemelkedik a vízből, és látni,hogy legalább egy méterrel magasabbnála.

Az óriás felmordul, és meglendíti abárdot. Hatodik elugrik előle, de mielőtta szakállas visszahúzhatná a fegyverét,egy jól irányzott rúgással kettétöri a bárdfanyelét.

– Ez az, Hatodik! – kiáltja Ella.Az óriás ököllel támad rá, de

Hatodik könnyedén elhajol előle, majdtérdkalácson rúgja. Az óriás üvöltve

görnyed össze a fájdalomtól. Hatodikfelkapja a bárd törött nyelének egyikfelét, ami a víz színén lebeg, és a fejefölé emeli, de mielőtt lesújthatna vele, aszakállas alak eltűnik.

– Ez meg mi a franc volt? – kérdeziHatodik vadul forgolódva, hátha újramegjelenik az ellenség.

Sarma parancsnok szelídenelmosolyodik. Szép lassan kezd azidegeimre menni.

– Ez egy újabb próba volt.Teljesítetted. Még egy hátravan.

Mielőtt bármelyikünkmegszólalhatna, vérfagyasztó bömböléshasít a levegőbe. Rémülten hőkölökhátra, amikor megpillantom a vízből

kiemelkedő lényt. Legalább három métermagas, oroszlánfeje van, de a teste egyemberé. Mindkét oldalán öt-öt izmos karhadonászik fenyegetően. A teremtménykirázza a vizet a sörényéből, kilép apartra, Ella felé indul, és közbenmásodszor is elbődül.

– Uram... isten. – Ellának tátvamarad a szája, a szeme elkerekedik.

– Nem – szólal meg Crayton, és Ellaelé lép. – Te még nem állsz készen erre.Ez túl sok még neked.

Ella Crayton karjára teszi a kezét.Apró mosoly jelenik meg az arcán, ésegyszerre átalakul rémült kislánybólharcra kész Védővé.

– Semmi gond. Megoldom.Hatodik mellém lép. Mindketten

készek vagyunk beavatkozni, ha Ellánakszüksége lenne ránk. A szörnyetegmegindul Ella felé. Ella felveszi aszemüveget. Az oroszlánembertámadásba lendül.

Mind a tíz karjával Ella felé sújt, deő mindegyik ütés elől lebukik vagyellép. Mintha előre látná, mikor mi fogtörténni. Az Ella mögött álló fa fogja felaz ütéseket. Jókora fadarabokzáporoznak mindenfelé, az egyik aszörny arcát találja el, egy másik amellkasáról pattan le. Ella nem menekülel, és nem Is vág vissza, csak köröz afatörzs körül, és hajolgat a tíz ököl elől.Az oroszlánember úgy csépeli a fát, mintegy homokzsákot.

Ella hirtelen felsikolt:– Jaj, ne! Mit tettem?Mielőtt rájöhetnék, Ella miről

beszél, hangos reccsenés hallatszik, és avastag fatörzs előrebillen. A szörny azutolsó pillanatban ugyanúgy semmivéfoszlik, akárcsak az előző két alak. A fatovábbzuhan a földre, egyik ága lerántjaa sötét szemüveget Ella arcáról, majdráesik egy vastagabb ág, és darabokratöri.

– Ne haragudj, Marina! Annyirasajnálom! Láttam, hogy a szemüvegössze fog törni, de semmit nem tudtamtenni, hogy megakadályozzam.

Craytonnal és Hatodikkal Elláhozszaladunk, aki elborzadva mered a

szemüveg szilánkjaira a lába előtt.– Ella! Ne aggódj a szemüveg miatt.

Kiálltad a próbát, az a valami pedigeltűnt. A lényeg, hogy jól vagy. Nagyonbüszke vagyok rád! – hadarom.

– Ella, ez fantasztikus volt! – dicsériHatodik is.

– Gratulálok – mondja a parancsnok,aki még mindig úgy ül, mint Buddha. –Legyőztétek Visnu inkarnációit.Kiálltátok a próbát. Az első Kúrma volt,a félig ember, félig teknős lény, akifelforgatta az ősi óceánt, hogy a többibékés isten visszakaphassahalhatatlanságát. A férfi a bárddalParasuráma volt, az első harcos szent.Az utolsó pedig Visnu legfélelmetesebbinkarnációja, az oroszlánember,

Narisma. Most már csak meg kellvárnunk, míg Visnu megérkezik.

– Elég volt a várakozásból – mondjaCrayton, és ökölbe szorított kézzel aparancsnok felé fordul. – Azt ajánlom,mutatkozzon meg, méghozzá gyorsan.

– Nyugi, nyugi – csendül fel egyfiúhang a hátunk mögötti magas fűből. –A parancsnok csak az utasításaimatkövette. Mindig igyekszem elővigyázatoslenni.

Visnu szobrát pillantjuk meg, amintmosolyogva lépked felénk.

– Nagyon régóta várok erre atalálkozásra – mondja.

TIZEDIK FEJEZET

Fémszéken ülök egy àtlàtszoplexikalitkàban egy furgon hátsórészében. A kezemet a székhezbilincselték, a bokámat pedig vastagbéklyók kötik össze. A homlokomatbőrpánt feszíti a mögöttem lévőplexifalhoz. A furgon oldala felé néz az

arcom, de annyira éppen el tudomfordítani a fejemet, hogy lássamKilencediket, aki ugyanolyanplexikalitkában ül néhány méterre tőlem.Őr strázsál előttünk, és minket figyel.Egy pillanat alatt ki tudnám szabadítanimagam, de a zsebemben lapuló Bernie-nek igaza van. Ki kell derítenünk, mittudnak, és hogyan lehetnének ahasznunkra. Valószínűleg Kilencedik isegyetért, mert ő még nálam isgyorsabban le tudná rázni magáról abilincseket, mégsem teszi. A kalitkákajtaját zárak védik, egyedül a vastagplexibe fúrt nyolc apró lyukon keresztültudnánk kommunikálni. A furgon motorjajár, de még nem indultunk el.

Walker különleges ügynök egy

hosszú fémpadon ül a vezetőfülkemögött. Egyik lábát az én Ládámon, amásikat Kilencedikén pihenteti. Ölébenmogadori puska hever. A ferde orrúpasas közvetlenül mellette ül a másikmog fegyverrel. Walker a mobiljábasugdos. Közben vet ránk egy-egypillantást. Sikerül elkapnom néhány szót,mint a fiúja és a tehetetlen. Rémlik, hogyKilencedik még a hegyekben említette,hogy szuperhallása van. Remélem, őtöbbet megért belőle.

– John! – rikkantja Kilencedik.Az őr célba veszi Kilencedik fejét a

fegyverével.– Hé, te ott! Pofa be!Kilencedik nem törődik vele.– Johnny! Mikor lépünk le innen?

Nem tudom, te hogy vagy vele, de énkezdem unni magam, jól jönne némilevegőváltozás.

Élvezi, ha másokat bosszanthat.Lassan én is kezdek ráérezni az ízére.

Walker különleges ügynök két ujjaközé csippenti az orrnyergét. Úgy néz ki,mint egy elcsigázott tanár vagy szülő.Kimerültsége következtében sokat veszíta tekintélyéből. Aztán nagy levegőt vesz,és kihúzza magát, mint aki döntésrejutott. Megkocogtatja az ablakot, jelezvea sofőrnek, hogy indulhat.

Feláll, és tesz néhány lépést felénk,kezében a mog fegyverrel próbálegyensúlyozni a mozgó járműben.Megáll előttem. Van valami a

tekintetében, amit korábban nem láttam.Mintha sajnálna bennünket. Vagysajnálná, amit tennie kell velünk. Vagymindkettő.

– Hogy találtak meg minket? –kérdezem.

– Te is tudod – feleli.A karkötő még mindig a csuklómon

van. Percek óta csöndben volt, de aminta2 ügynök megszólal, ismét zümmögnikezd.

– Hé, nem vicceltem az előbb,tényleg halálra unom magam – kiabáljaKilencedik. – Semmi kedvem továbbjátszani a jófiút. Előre szólok, hogyhamarosan valami szórakozás utánnézek. Vagy most rögtön elmondanakmindent, amit tudnak, vagy szétrúgom ezt

a kockát, és kiverem magukból, amirekíváncsi vagyok. Hármat találhatnak,hogy melyiket találomszórakoztatóbbnak.

A ferde orrú pasas lassanfelemelkedik a pádról, és célba vesziKilencediket a mog puskával.

– Kinek képzeled magad, öcskös?Nem vagy abban a helyzetben, hogyfenyegetőzzél.

– Bármi jár is a fejében,biztosíthatom, hogy rosszabbat istúléltem már – mondja Kilencedik.

– Pontosan tudjuk, ki vagy, kisfiam.Hát nem érted? Tudjuk. – A férfiláthatóan megelégelte Kilencedikhencegését.

– Purdy ügynök – szól oda nekiWalker. – Engedje le a fegyvert. Mostazonnal!

Az ügynök elkezdi leereszteni afegyvert, én pedig hirtelen úgy döntök,megviccelem egy kicsit. Azt hiszem,Kilencedik módszerei kezdenekátragadni rám. Telekinézissel kitépem apuskát Purdy kezéből, és a furgonhátuljába hajítom. A hátsó ajtónakütődik, majd jókora csattanással apadlóra zuhan. Abban a pillanatban akocsi éles kanyart vesz, mire Purdyügynök megtántorodik, és vállal előre azüvegkalitkámra kenődik. Telekinézisselodaszögezem a plexifalhoz.

– Azt a rohadt kurva...

– Nem tudta, hogy mindig be kellcsatolni a biztonsági övét, Puki ügynök?– hahotázik Kilencedik. – Első abiztonság! Tessék, vigye az enyémet!Csak ide kell jönnie érte.

– Akárhogy is csinálod, fejezd be –sziszegi Purdy ügynök. Próbálfenyegetőnek tűnni, de ez nem könnyű aző helyzetében.

Előrehajolok, könnyedén elszakítvaa fejemet rögzítő bőrpántot. Vége ajátszadozásnak.

– Purdy ügynök, tudja, hol van SamGoode?

– Sam nálunk van – szólal megWalker különleges ügynök. A hangjanyugodt, de egyenesen rám céloz a

henger alakú fegyverrel.Annyira meglepődöm ettől az új

információtól, hogy egy pillanatig aztsem tudom, hol vagyok, és véletlenülelengedem Purdy ügynököt, aki a földrezuhan.

Náluk van Sam? Setrákus Ra nem abarlangban kínozza, ahogy alátomásomban láttam? Jól van? Máréppen meg akarom kérdezni, hol tartjákfogva, amikor észreveszem a Walkerfegyverének csövében kavargó fényeket.Ezúttal azonban nem zöld, hanem pirosés fekete színek váltogatják egymást.

Ijedt arckifejezésem láttán Walkerelmosolyodik.

– Ha szerencséd van, John Smith,vagy bárhogyan is hívnak, mutatunk egy

videót arról, hogyan alkalmazzuk avallató technikákat Samen. De ha igazánszerencsés vagy, kaphatsz egy kis ízelítőta kis szöszi barátnőd kihallgatásából is.Mi is a neve?

– Óóóóóóó, vazzze – mondjaKilencedik. Hallom a hangján, hogyvigyorog, mint aki tudja, mi következik.– Most aztán megkaptad.

Kell néhány másodperc, miremegtalálom a hangomat.

– Sarah – suttogom. – Tudom, hogymaguknak dolgozik. Mivel tudtákellenem fordítani?

Purdy ügynök felveszi a földről afegyverét, és visszaül a helyére.

– Viccelsz? A csaj egy árva szót

sem hajlandó elárulni, pedig sok mindentkérdeztünk és sokféleképpen. Semmitnem mond nekünk. Szerelmes.

Ismét tátva marad a szám amegdöbbenéstől. Teljesen meg voltamgyőződve róla, hogy Sarah összejátszotta rendőrökkel, hogy el tudjanak kapni.Amikor múlt héten találkoztunkParadise-ban, olyan furcsán viselkedett.Kijött hozzám a játszótérre, de közbenrejtélyes sms-eket kapott – hajnalikettőkor. Néhány másodperccel későbbpedig kommandósok vettek körülbennünket, és a földre szorítottak.Semmilyen más magyarázat nem jutotteszembe. Csak a rendőrség küldhetteazokat az üzeneteket. Különben honnantudták volna, hogy Sam és én ott

vagyunk? A francba. Most már nemtudom, mit gondoljak. És még mindigszerelmes belém?

– Hol van? – kérdezem erélyesen.– Egy messzi-messzi helyen – feleli

Walker különleges ügynök. Gúnyolódikvelem?

– Kit érdekel, haver? – szól közbeKilencedik. – Gondolkozz távlatokban,Johnny, távlatokban! Nincs ott! Mintahogy Sam sincs!

Nem foglalkozom vele. Most, hogykiderült, Samet és Sarah-t az EgyesültÁllamok kormánya tartja fogva, feltettszándékom megtalálni mindkettőjüket. Akövetkező lépésen, a következő kérdésentöröm a fejem, amikor Bernie Kosar

előmászik a zsebemből.Ideje indulnunk, mondja. Vigyük

magunkkal a nőt, majd ő elvezetSamhez és Sarah-hoz.

– Kilencedik, készen állsz azindulásra?

– De még mennyire! Lépjünk, haver.Egyébként is vizelnem kell.

Walker különleges ügynök gyorsanKilencedikre pillant, majd vissza rám.Nem tudja eldönteni, melyikünkre fogjaa fegyverét, ezért fel-alá járkál kettőnkközött. Purdy ügynök feláll, és követi apéldáját. A furgon végében álló őr isránk fogja a fegyverét.

– Ha megmozdulnak, lelőni őket, delétfontosságú szervet ne érjen a lövés! –mondja Purdy ügynök, azzal Walker

különleges ügynök mellé lép, ésegymásnak vetik a vállukat.

Bernie Kosar kiugrik a zsebemből,és felmászik az üvegajtón. Megrezzentiapró csótányszárnyát, és azt mondja,számoljak el ötig.

– Hallottad, Kilencedik? –kérdezem.

– Már háromnál tartok – válaszolja.Walker ránk kiabál, hogy fogjuk be a

pofánkat. A karkötőm vibrálni kezd, úgyérzem, mintha ezernyi tűvel szurkálnák akaromat, de nem törődöm vele.Kilencedik a legkisebb erőfeszítésnélkül pattintja le magáról az összesbilincset és pántot, majd feláll. Én isugyanezt teszem, bár nem ilyen

könnyedén. Kilencedik belerúg az elülsőplexifalba, mire az kiesik a keretéből.Amikor kilép a kalitkából, az őr tüzetnyit rá. Kilencedik mosolyogva felemelia kezét, és megállítja a golyókat alevegőben. Aztán leereszti a kezét, alövedékek pedig egyenként a furgonpadlójára hullanak.

Rám néz.– Segítsek, haver?– Berúgja a kalitkám oldalát, és én

is kiszabadulok. BK visszamászik azsebembe.

Mielőtt az őr ismét meghúzhatná aravaszt, telekinézissel a plafonhozpréselem, fegyverét pedighasználhatatlan

– fémdarabbá hajtogatom. Walker és

Purdy tüzet nyitnak ránk a mogpuskákból, de Kilencedik egymozdulattal feltartóztatja a henger alakúcsövekből kiáramló fénysugarakat.Elmosolyodik, és ujjával játékosanmegfenyegeti a két ügynököt:

– No, no. Mostanra már igazánlehetne több eszük. – Rám pillant. –Kapaszkodj, John, mert pörögni fogunk!

A furgon abban a pillanatban letér azútról, felborul, és többször megpördül atengelye körül. Kilencedikfigyelmeztetés nélkül belém karol, éshúz maga után, amíg meg nem tudomvetni a lábamat. Körbe-körbe futunk afurgon belsejében, miközben az pörög.Végig talpon maradunk, ahogy a kocsi

újra meg újra átfordul – mint ahörcsögök a mókuskerékben. Fémgyúródik körülöttünk, szikrákzáporoznak ránk minden sarokból, az őrés az ügynökök pedig rongybabakénthánykolódnak ide-oda. Az ütközés erejekipattintja a hátsó ajtókat, és amikor afurgon megáll, kiugrunk a szabadba.Több rendőrségi jármű is haladtmögöttünk, és mindegyik csikorgókerekekkel fékez az úton. Felvijjognak aszirénák.

– John! – Kilencediket egyáltalánnem hatja meg a felhajtás.

– Igen? – Megrázom a fejem,próbálok megszabadulni a szédüléstől.Egyikünk sem veszi le a szemét a villogórendőrautókról.

Kilencedik tesz egy lépést vissza afurgon felé. Követem.

– Szerezzük vissza a Ládánkat,haver, aztán tegyük, amit BK mondott, ésvigyük magunkkal azt az ügynökcsajt.

– Egyetértek. – Óvatosanvégigsimítok a zsebemen, hogyellenőrizzem, BK ott van-e még.

– Oké, akkor ezt rád bízom, én addigelbeszélgetek a többiekkel.

Kilencedik telekinézissel a levegőbeemel két járőrautót – utasaikkétségbeesetten próbálnak kiszállnibelőlük.

Visszarohanok az árokban füstölgőfurgonba. Beugróm a rakodótérbe, és anyöszörgő őrt meg Purdy ügynököt

kikerülve megkeresem a két Ládát.Walker különleges ügynök a fémpadmaradványainak támaszkodva ül, éssokkos állapotban mered véres kezére.Vörös haja ziláltan hullik a vállára,arcán hosszú vágás éktelenkedik. A mogfegyver ócskavasként hever a lába alatt.Figyeli, ahogy a hónom alá kapom aLádákat. Letérdelek elé.

– Maga velünk jön. – Ez nem kérdés.Válaszolna, de csak egy keskeny

vércsík jelenik meg a szája sarkában.Ekkor pillantom meg a vállából kiállófémdarabot. Lerakom az egyik Ládát, ésmegpróbálom felnyalábolni Walkert, denyöszörögni kezd, és még több vértköhög föl. Elengedem, mert attól félek,ha ismét megmozdítom, elvérzik, és

meghal, mielőtt elvezethetne Samhez ésSarah-hoz.

– Hol vannak? – kérdezem. –Mondja meg! Maga haldoklik, nekempedig meg kell mentenem a Földet és abarátaimat! Árulja el! Hol van Sam ésSarah?

Walker különleges ügynök felémfordítja a fejét. Zöld szeme elkerekedik,mintha most látna először. A kintilövések egyre közelebbről hallatszanak.

– Te... te egy földönkívüli vagy –suttogja végül. Dühömben a furgonoldalába bokszolok.

– Igen, az vagyok! De segíteniakarok, ha maga is segít nekem! Mielőttkifut az időből, és meghal, árulja el, hol

vannak! Washingtonban?Szaggatottá válik a légzése, mint aki

már nem hall, nem lát semmit magakörül. Kezdem elveszíteni. Kezdemelveszíteni, és még mindig nem tudom,hol van Sam és Sarah. Hirtelenlehalkítom a hangomat.

– Mondja meg, hol vannak. Kérem!– Találkozik a tekintetünk, és látom,hogy a kérés eljut a tudatáig.

Walker különleges ügynök kinyitja aszáját, de csak a sokadik próbálkozásrasikerül megszólalnia.

– Nyugaton. A... – Elcsuklik ahangja, és lecsukódik a szeme. Véreskeze ökölbe szorul, majd elernyed;minden erő elszáll a testéből.

– Várjon! Tartson ki! –

Kétségbeesetten megragadom a Ládámat,és próbálom kinyitni, hogy kivegyembelőle a gyógyító követ. Egyre csak azjár a fejemben, hogy ha meggyógyítom,akkor ki tudom szedni belőle, holvannak. Alighogy a lakatra helyezem akezemet, egy csapat rendőr jelenik meg afurgon nyitott hátsóajtajában, és rámszegezik a fegyverüket.

– Menjen távolabb az ügynöktől!Mozgás! Különben lövünk! Hasaljon aföldre! Kezeket a tarkóra! Igyekezzen! –Utasításokat vakkantanak, de nemengedelmeskedem nekik. Nem akarokengedelmeskedni. Elő kell vennem agyógyító követ. Meg kell tudnom, holvannak a barátaim. Kinyitom a Ládát,mire a rendőrök felüvöltenek: – Kezeket

fel! KEZEKET FEL! KEZEKET FEL!A Ládába nyúlok.Hallom az első lövést, amit aztán

tucatnyi másik követ. Ahogy a golyókmegindulnak felém, érzem, hogy acsuklóm minden eddiginél erősebbenbizseregni kezd. Már nem fáj. A karkötőmegnagyobbodik, piros anyagbaburkolja az egész karomat, majd kinyílik,mint egy esernyő. Fogalmam sincs, mitörténik, de nem is nagyon érdekel. Csaka gyógyító kőre tudok gondolni ésWalker élettelen, vagyis használhatatlantestére. Hirtelen egy két méter magaspajzs mögött vagyok, beburkolja azegész testemet. A lövedékek egyszerűenlepattannak róla.

Számolatlanul záporoznak rám a

golyók, de egyik sem tud áthatolni apajzson. Néhány perc múlva ritkulnikezdenek a lövések, mint a pattogatottkukorica, ami már majdnem kész van.Amikor a fegyverropogás végülmegszűnik, a piros pajzs karvédővézsugorodik, majd újra visszaváltozikbizsergő karkötővé. Teljesen önműködő.Elképedve meredek rá, milyen hatékonyés mennyire tökéletes az időzítése.

Walker még mindig eszméletlenülhever a lábam előtt. A felfegyverzettrendőrök, akik az imént még a furgonhátuljában álltak, eltűntek, de kintrőlmég mindig fegyverropogás hallatszik.Legszívesebben kettészakítanámmagamat, hogy egyszerre tudjam a

gyógyító kövemet keresni Walkerszámára, és ki tudjak menni megnézni,Kilencediknek nincs-e szüksége asegítségemre. Fel akarom ébreszteni azügynököt, hogy kihúzzam belőle, hol vanSam és Sarah, ugyanakkor Kilencediketsem hagyhatom magára, ha bajban van.Végül az utóbbi mellett döntök – Walkeraligha fog elszökni, és remélem, kibírjamég néhány percig. A hónom alá kapoma két Ládát, és kirohanok. Amint kilépeka furgonból, fejvesztve menekülőrendőröket pillantok meg. Nem tudom,Kilencedik mit művelt velük, amíg én akarkötőmmel ismerkedtem odabent, delátszik rajtuk, hogy halálra vannakrémülve.

– Kilencedik? – kiáltok oda neki. –

Mit csináltál velük?Elmosolyodik.– Telekinézissel felemeltem őket

tízméteres magasságba. Aztán választáselé állítottam őket: vagy még följebbszállnak, vagy elmenekülnek. Csakgratulálni tudok a bölcs döntésükhöz.

– Úgy tűnik, tényleg megtalálták ahelyes választ – bólintok.

– Hé, nem úgy volt, hogy magunkkalvisszük azt az ügynökcsajt? – kérdeziKilencedik.

– Még bent van a kocsiban.Elvesztette az eszméletét. A gyógyítókövemet kerestem, hogy magáhoztérítsem, csak előbb ellenőrizni akartam,jól vagy-e – válaszolom.

– Haver, te tényleg miattamaggódtál? Én ezt intézem. Te csak hozd acsajt, és verd ki belőle, merre menjünk!Ha egyszer ennyire odavagy abarátaidért. – Felvesz egy puskát aföldről, és a levegőbe lő. – Nyomás,hozzad, aztán induljunk! Addig énelszórakozom ezekkel a játék katonákkal.

A gyalog menekülő rendőrök közülnéhányan az út menti fák mögé rejtőznek.Kilencedik a fejük fölé céloz, ésmeghúzza a ravaszt. A puska nagyottaszít a vállán, ahogy a lövedékekelzúgnak a magas ágak között. A furgonfelé tartva hallom, ahogy Kilencedikelégedetten csettint a nyelvével.

Kinyitom a Ládámat, előveszem a

gyógyító követ, és bemászom a furgonba,hogy megnézzem, milyen súlyos Walkersérülése.

De az ügynök nincs ott. Körülnézek,hátha felkelt, és átmászott a furgon egymásik sarkába. Teljesenösszezavaródom attól, amit látok. Illetveamit nem látok. Egy lélek sincs a furgonbelsejében. Az összes test, ami egyperccel ezelőtt még ott hevert, mostanraeltűnt. Basszus!

Dühös vagyok magamra. Ezt nagyonelcsesztem. Nem elég, hogy nem sikerültkiderítenünk, hol van Sam és Sarah, deminden valószínűség szerint Purdyt ésWalkert sem tudtuk ártalmatlanná tenni.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Nyolcadik a füben ül.A to vizenyugotan csillog a háta mögött.

– Sokféle néven ismernek. Akadnak,

akik Visnunak hívnak, másokParamátmának vagy Paramesvarának.Van tíz inkarnációm, közülük hárommalaz imént találkoztatok és küzdöttetekmeg. Méghozzá sikerrel.

– Ha ezek az inkarnációid, akkor őkis a te részeid. Vagyis szükségét éreztedannak, hogy hadat üzenj három lánynak,akik próbálnak eljutni hozzád. – Craytonmeg sem próbálja palástolni haragját. –Azt hittem, egy békeszerető istent akarszmegszemélyesíteni.

– Magyarázattal tartozol nekünk –teszi hozzá Marina.

Nyolcadikra láthatóan semmilyenhatással nincsen felindultságunk,ugyanolyan nyugodtan ül a helyén.

– Meg kellett bizonyosodnom róla,

hogy valóban azok vagytok, akiknekmondjátok magatokat. Meg kellettbizonyosodnom róla, hogy készen álltoka találkozásra velem. Elnézést kérek, hamegbántottam az érzéseiteket vagy bármimást. De mindnyájan átmentetek avizsgán, ha ettől jobban érzitekmagatokat.

Elegem van. Fáradt vagyok és éhes.Átrepültem a fél világot, ésmegküzdöttem egy hadsereggel, hogyeljussak idáig. Válaszokat akarok.Felállók, ökölbe szorul a kezem.

– Felteszek egy kérdést, és ha nemadsz rá egyenes választ, akkorelmegyünk. Ez nem valami filozófiaivita, és nem volt jogod vizsgáztatni

minket. Te vagy Nyolcadik?Rám néz, és lebiggyeszti az ajkát. A

bőrszíne kékről napbarnítottra változik.Amikor megrázza a fejét, a korona leesika fejéről, fekete haja pedig kusza,göndör fürtökben hullik a vállára. Kétkarja eltűnik, és a következő pillanatbanegy félmeztelen srác ül előttünk a fűben.Sarma parancsnoknak elakad a lélegzete.

Vékony, de izmos. Telt ajka ésvastag, fekete szemöldöke kimondottanszexi. A nyakában pedig ott lóg a lórinamulett.

Közénk tartozik.Ella Craytonra néz, aki hosszan

kifújja a levegőt. Kérdésre nyitja aszáját, de a fiú megelőzi.

– A Cépanom eredetileg Joseph-nek

hívott, de számtalan nevet viseltemazóta. Ezen a vidéken a legtöbb emberNaveenként ismer. – Elhallgat, rám néz,majd felhúzza rongyos nadrágja szárát,és megmutatja a bokájába égett lórinszimbólumokat: Első, Második ésHarmadik halálának bizonyítékát. – Hamindenáron ragaszkodni akartok a lórinterminológiához, akkor igen, hívhattokNyolcadiknak.

Haragom egy szempillantás alattelillan. Megtaláltunk egy újabb Védőt.Még erősebbek vagyunk.

Crayton előrelép, és kezet nyújt.– Téged kerestünk, Nyolcadik. Nagy

utat tettünk meg. A nevem Crayton, EllaCépanja vagyok.

Nyolcadik feláll, és kezet rázCraytonnal. Most látszik csak, milyenmagas, és mennyire kidolgozottak azizmok a felsőtestén. Hosszú évekgyakorlatozása látszik rajta. De nyilvánszüksége is volt rá, hogy egyedül életbentudjon maradni a hegyekben.

Ella is feláll.– A nevem Ella – mondja. – Én

vagyok Tizedik.– A mindenit! – kiált fel Nyolcadik.

Ella szemébe néz.– Hogyhogy te vagy Tizedik? Csak

kilencen vagyunk. Ki mondta neked,hogy te vagy Tizedik?

Ella hirtelen hatéves kislánnyázsugorodik. Van abban valami ironikus,

amikor egy korábbi szobor kérdőjelezimeg valakinek a személyazonosságát.Crayton oldalba böki Ellát, mire azugyanolyan gyorsan visszaváltoziktizenkét éves önmagává.

Nyolcadik válaszul másfél métertnőve tornyosul fölé.

– Ez minden, amit tudsz, Tizedik?Elszánt kifejezés ül ki Ella arcára,

mint aki öregedni akar még néhány évet,de nem történik semmi. Néhánymásodperc múlva megvonja a vállát:

– Azt hiszem, igen.Crayton Nyolcadikhoz fordul.– Majd később elmagyarázom, de

volt még egy űrhajó, ami a tiétek utánhagyta el a Lorient. Ellával azon a hajónvoltunk. Akkor még csecsemő volt.

– Ennyien vagyunk, vagy van mégHarminckettedik is? – érdeklődikNyolcadik ismét normál méretűrezsugorodva. A hangja érdes, de nemellenséges. Most veszem csak észre,hogy a szemének elképesztően gyönyörű,sötétzöld árnyalata van.Arckifejezéséből ítélve Marinának isfeltűnt, önkéntelenül elmosolyodom,ahogy Marina zavartan a füle mögé tűri ahaját.

– Ella az utolsó – feleli Crayton. – őHatodik, ő pedig Marina, a Hetedik. Úgytűnik, képes vagy alakot változtatni. Vanmég valami, amit tudnunk kell rólad? –kérdezi Crayton.

Válaszul Nyolcadik kétfejű zsiráffá

változik, és hatméteres magasságbólpislog le ránk.

– Valóban rendelkezem ezzel atálentummal – mondja a bal oldali fej.

A jobb oldali fej a tóhoz hajol, ésiszik egy kis vizet, mielőtt hozzáteszi:

– Többek között.– Igen? És mi az a többi? – kérdezi

Marina.Nyolcadik visszavedlik fiúvá, és

csúszkálni kezd a tó felszínén, mintha belenne fagyva. Amikor újra elénk ér,futásnak ered, majd hirtelen lefékez, éslábával jókora adag vizet fröccsentMarinára.

Marina azonban nem esik hanyatt azúj fiú bemutatójától. Felemeli a kezét,megállítja a vizet a levegőben, majd

telekinézissel visszalöki Nyolcadik felé.Nyolcadik ráfúj a vízre, mire azgejzírként emelkedik az égbe. Nemakarok kimaradni a buliból, ezért a szélsegítségével visszanyomom a gejzírt atóra, és három irányból vízfallal veszemkörbe Nyolcadikat.

– Mid van még? – kiáltom kihívóan.Nyolcadik eltűnik a hullámokból

emelt csapdából, és a következőpillanatban a medence fölé magasodósziklafal tetején jelenik meg. Aztán ismételtűnik, és néhány centiméterre azorromtól bukkan fel.

Olyan váratlanul ér ez a hirtelenközelség, hogy reflex-szerűen a bordáiközé bokszolok. Felnyög, és

hátratántorodik.– Hatodik! Mit művelsz? – kiált rám

Marina.– Bocsi – szabadkozom. – Reflex

volt.– Megérdemeltem – mondja

Nyolcadik egy vállrándítással elintézve,hogy Marina a védelmére kelt.

– Szóval tudsz teleportálni? –kérdezi Marina. – Ez nagyon király!

Nyolcadik váratlanul mellette terem,és átkarolja a vállát.

– Imádom – kuncog Marina, éslerázza a fiú karját a válláról. Marinakuncog? Ez valami vicc?

Nyolcadik elmosolyodik, újraeltűnik, majd Crayton vállán állvajelenik meg eltúlzott karkörzésekkel és

remegő lábbal egyensúlyozva.– Néha idétlen helyeket tudok

választani.Egy csapásra ő lett a csapat

mókamestere.Meglep játékossága, nem tudom

eldönteni, hogy veleszületetttulajdonság-e, vagy csak egy szerep,amit felvett. Végül úgy döntök, hogyigyekszem a dolog pozitív oldalát nézni.Lelki szemeimmel látom a mogadoriakarcára kiülő zavart és bosszúságot,mielőtt a srác hamuvá porlasztja őket.Crayton előrehajol, mire, mintha csakbegyakorolták volna, Nyolcadik egyszaltóval a földre ugrik, és összeüti atenyerét. Láthatóan elégedett önmagával.

– Hol a Cépanod? – kérdezi Marina.Nyolcadik arca elkomorodik.

Mindnyájan tudjuk, ez mit jelent.Azonnal bevillan egy kép a falhozláncolt Katarináról. Aztán Johnra és aCépanjára, Henrira gondolok.Elhessegetem az emlékeket, mielőttkönnyek szöknének a szemembe.

– Mikor? – teszi fel Craytonmindnyájunk helyett a kérdést.

Nyolcadik megpördül, és a magasfűvel benőtt térségre pillant mögöttünk.Telekinézissel szétválasztja a füvet,mire szűk ösvény tárul fel. A lenyugvónap felé fordítja az arcát.

– Indulnunk kell. Mindjárt lemegy anap. Útközben mindent elmesélek

Reynoldsról és Loláról.Sarma parancsnok Nyolcadikhoz

szalad, és megragadja a csuklóját.– És velem mi lesz? Mit tehetek

érted, uram? Mondd meg, kérlek!Megdöbbenek. Annyira lefoglalt az

ismerkedésünk, ő pedig olyan csöndbenvolt, hogy teljesen megfeledkeztem róla.

– Parancsnok – szólal megNyolcadik. – Hűséges barátom voltál,szeretnék köszönetét mondani neked éskatonáidnak a rengeteg munkáért. Visnutnagyon boldoggá tennédelkötelezettségeddel. Attól tartok,útjaink most különválnak.

A Sarma arcára kiülő csalódottságelárulja, hogy azt hitte, továbbra isvelünk tarthat.

– De nem értem. Mindent megtettem,amit kértél tőlem. Idevezettem abarátaidat. Az embereim meghaltakérted.

Nyolcadik a parancsnok szemébenéz.

– Sosem kívántam senkitől, hogymeghaljon értem. Ezért nem hagytam el ahegyet, és nem mentem végig veled avárosok utcáin. Sajnálom, hogy emberekhaltak meg, sokkal jobban, mintgondolnád. Hidd el, tudom, milyen érzéselveszíteni valakit. Mostantól akkor iskülön utakon kell folytatnunk. – A hangjahatározott, de látom rajta, hogy nemkönnyű kimondania ezeket a szavakat.

– De...

Nyolcadik beléfojtja a szót.– Minden jót, parancsnok!A férfi megfordul, arcán

kétségbeesés. Szerencsétlen flótás. Deegy katona tudja, hogy a parancs azparancs, és el kell fogadnia a helyzetet.

– Elhagysz engem.– Nem – javítja ki Nyolcadik.

– Te hagysz el engem. Valami jobb ésnagyszerűbb vár rád. Egy bölcs egyszerazt mondta nekem, hogy el kell hagynodvalaki jót ahhoz, hogy valaki még jobbaltalálkozhass. Mostantól az igazi Visnutfogod szolgálni, de csak akkor ismeredfel, ha én végleg eltűnök.

Szomorú jelenet. Sarma parancsnokszóra nyitja a száját, aztán azonnal be is

csukja, amikor Nyolcadik hátat fordítneki, és vissza sem nézve elindul azösvényen. Először azt gondolom, hogyNyolcadik szívtelenül viselkedett. Deaztán rájövök, hogy ez volt alegkönyörületesebb módja annak, amitmeg kellett tennie.

– Hé, várj! – kiált Nyolcadik utánCrayton. – A hegy lába a másik iránybanvan. El kell jutnunk a repülőtérre.

– Előbb mutatni akarok nektekvalamit – szól vissza Nyolcadik. – Éslehet, hogy repülőtérre nem is leszszükségünk.

– Hová mész? Vannak dolgok,amiket még nem tudsz.

Le kellene ülnünk beszélni, meg kellterveznünk, hogyan tovább.

– Bárcsak ne törtem volna el azt aszemüveget – sóhajtja Ella. – Nemkövethetjük csak úgy anélkül, hogytudnánk, merre vezet minket. Úgyviselkedik, mint aki mindent tud, de mivan, ha mégse?

Mindhárman a töprengő Craytonranézünk. Próbálja eldönteni, mitévőklegyünk. Én tudom, mit kell tennünk.

Most, hogy végre rátaláltunk egyújabb Védőre, együtt kell maradnunk.Nyolcadik gyorsan távolodó alakja felébiccentek. Crayton a szemembe néz,majd bólint. Felkapja Marina Ládáját, éselindul Nyolcadik után. Marina és Ellaszó nélkül, egymás kezét fogva követik.Én zárom a sort. Szuperhallásom

segítségével a parancsnok lépteinekzajára figyelek, de nem hallok semmit.Magam elé képzelem, amint jóval atávozásunk után is mozdulatlanul áll a tómellett. Megértem Nyolcadikviselkedését, ennek ellenére sajnálom afickót. Elhagyták, annyi év hűségesszolgálat után. Nyolcadik merev hátárapillantok magam előtt, és mindkettőjüketmegsajnálom.

Nyolcadik halad elöl. Követjüklefelé egy domboldalon, és hamarosanegy széles völgyben találjuk magunkat.Bármerre nézek, a Himalája hósapkáshegycsúcsai vesznek körül. A hegyeklábánál zöldellő erdőfoltok és sárga,illetve lila virágokkal teli mezőkváltogatják egymást. Gyönyörű látvány.

Mindnyájunkról szakad a víz menetközben, amikor Crayton megtöri acsendet.

– Szóval ki volt Reynolds és Lola?Nyolcadik lelassítja a lépteit, és

bevár minket. Letép néhány lila virágot,és összemorzsolja őket a tenyerében.

– Reynolds a Cépanom volt. Sokatnevetett. Mindig nevetett. Akkor isnevetett, amikor menekültünk, amikoregy híd alatt aludtunk, vagy valakinek alyukas tetejű fészerében húztuk megmagunkat a monszun elől. – Megfordul,és egyenként a szemünkbe néz. –Emlékszik rá valaki?

Mindnyájan megrázzuk a fejünket,még Crayton is. Bárcsak emlékeznék rá!

De mindössze kétéves voltam, amikorútnak indultunk.

– Nagyszerű lórin volt, és még jobbbarát – folytatja Nyolcadik. – De Lola...Lola ember volt, akibe Reynolds azonnalbeleszeretett, amikor megérkeztünk ide.Ez nyolc évvel ezelőtt történt. Egypiacon ismerkedtek meg, és attól fogvaelválaszthatatlanok voltak. Reynoldshalálosan belezúgott Lolába, ő pedigszinte azonnal hozzánk költözött.Jószerével ki sem mozdult a házunkból.– Nyolcadik rugdosni kezdi a virágokat.– Tudhattam volna, hogy nem lehetbenne megbízni. Abból, ahogy rámnézett, ahogy mindig tudni akarta, holvagyok, mit csinálok. Soha nemengedtem a Ládám közelébe, akárhogy

próbálkozott is. De Reynolds annyirabízott benne, hogy még azt is elárultaneki, kik vagyunk. Mindent elmeséltneki.

– Nem volt túl okos dolog – jegyzemmeg. John is mindent elmondott Sarah-nak, aztán meg lehet nézni, mi lett belőle.Túl kockázatos az emberekre bízni atitkunkat. A szerelem pedig mégkockázatosabbá teszi.

– El sem tudom mondani, mennyiredühös voltam rá. Amikor megtudtam, mittett, teljesen kikeltem magamból.Napokig veszekedtünk. Korábban sosemvitatkoztunk, maximálisan megbíztambenne. Nem arról volt szó, hogy ez abizalom egy csapásra teljesen megszűnt

volna. Lolában nem bíztam. Aztán Lolapedzegetni kezdte, hogy menjünkkirándulni és kempingezni a hegyekbe.Azt mondta, ismer egy tökéletes helyet.Meggyőzte Reynoldsot, hogy egy kissátorozás majd újra összehoz bennünket.Valószínűtlennek tartottam, hogy ettőlegymás nyakába borulunk, de azértbeleegyeztem. – Nyolcadik megáll, és azegyik északi hegycsúcsra mutat. – Azt ahegyet másztuk meg. A Ládámat hoztammagammal. Akkor már tudtamteleportálni, telekinézist használni, ésminden emberi lénynél erősebb voltam,ügy gondoltam, a friss hegyi levegő segítmajd gyorsabbá, erősebbé válnom. Deamint megérkeztünk, Lola állandóanazon mesterkedett, hogy szétválasszon

minket. Mindent elkövetett, hogyReynolds magamra hagyjon. Végül aztánnem maradt más választása, elő kellettvennie a B-tervet.

– Megfordul, és folytatja agyaloglást. Adunk neki néhány lépéselőnyt, hogy össze tudja szedni magát.

– És mi volt a B-terv? – kérdeziMarina gyengéden, úgyis végig kellmondania a történetet, de nem akarunk akelleténél nagyobb fájdalmat okoznineki.

– A harmadik éjszaka Lola elmenttűzifát gyűjteni. Először hagyottmagunkra minket. Tudtam, hogy valaminem stimmel. Éreztem a zsigereimben.Lola nemsokára visszatért – egy tucatnyi

mogadori harcossal. Reynolds olyanhalálosan szerelmes volt, hogy a szíveelőbb szakadt meg, mint hogy megijedtvolna. Üvöltve könyörgött Lolának, hogymagyarázza meg, miért tette ezt vele,velünk, velem. Akkor az egyik harcosegy zacskó aranyat dobott Lola felé. Amogadoriak sok pénzt ígértek cserébe aszolgálataiért.

– Nyolcadik megvetően megnyomjaa szót. – ügy ugrott érte, mint egykiéhezett kutya. Minden olyan gyorsantörtént. Lola ugrott az aranyakért, azegyik mogadori felemelte fényesenragyogó kardját, és hátba szúrta, azaranyérmék pedig felrobbantak alevegőben. Reynolds földbe gyökerezettlábbal nézte végig, ahogy meghal.

Leküzdöm a késztetést, hogyelőreszaladjak, megszorítsam Nyolcadikkezét, és biztosítsam róla, mennyireegyütt érzek vele. Egyenes, büszkehátára, céltudatos lépteire pillantok, éstudom, hogy most egy kis egyedüllétrevan szüksége. Legalábbis én mindig arravágyom, ha Katarina halálára gondolok.

Utolsó szava – meghal – ott marad alevegőben. Crayton megköszörüli atorkát, és így szól:

– Nem kell most rögtön mindentelmondanod. Nyugodtan folytathatodkésőbb is.

– Engem nem tudtak megölni –folytatja Nyolcadik valamivelhangosabban, mintha el akarná nyomni

vele a szomorú emlékeket. Én isismerem ezt a trükköt. Ritkán válik be. –Hiába próbáltak leszúrni, ledöfni vagyelvágni a torkomat, nem haltam meg. Okazonban igen. A halálos sebek, amiketnekem szántak, velük végeztek. Avédővarázslat nem engedte, hogymegöljenek. Mindent elkövettem, hogymegvédjem Reynoldsot, deeltávolodtunk egymástól a zűrzavarban,és túl későn teleportáltam. Reynoldsotaddigra...

– Elhallgat egy pillanatra. – Egyikükmagával vitte a Ládámat. Próbáltammegállítani. Zsákmányoltam egy kardot,és hasba akartam szúrni, de ennyivelelhibáztam. Csak a kezét vágtam le, ésmeglógott. Nem sokkal azután, hogy

eltűnt a fák között, apró, ezüstszínűűrhajó röppent fel a fák közül. Atöbbiekkel végeztem. – Hangja olyanhideg és érzelem-mentes, hogymegborzongok tőle.

– Én is elveszítettem a Cépanomat –mondja Marina némi hallgatás után.

– Én is – teszem hozzá.Látom, hogy Ella közelebb húzódik

Craytonhoz. Ő legalább még életben van.Remélhetőleg az utolsó Cépanunkat nemfogjuk elveszíteni.

Az égbolt egyre sötétebb leszfölöttünk. Marina felajánlja, hogy őmegy elöl, mert lát a sötétben.Elmosolyodom, amikor megfogjaNyolcadik kezét. Örülök, hogy valaki

legalább próbálja megvigasztalni.– Hosszú ideje élek a hegyekben –

mondja Nyolcadik.– Azóta egyedül vagy? – kérdezi

Ella.– Egy ideig egyedül voltam. Nem

tudtam, hová menjek. Aztán egy naponösszetalálkoztam egy öregemberrel.Csukott szemmel ült egy fa tövében, ésimádkozott. Az alakváltó tálentumomhónapokkal korábban kifejlődött, ezértkis, fekete nyúlként közelítettem meg.Megérezte a jelenlétemet. Már azelőttnevetett, hogy kinyitotta volna a szemét.Volt valami bizalomgerjesztő azarckifejezésében. Azt hiszem,Reynoldsra emlékeztetett még Lolaérkezése előtt, így hát beugrottam a

bokrok közé, majd gyorsanátteleportáltam a tisztás másik végébe.Amikor a normális alakombanelőléptem, salátalevéllel kínált. Azonnalmegismert, és később is mindig,függetlenül attól, milyen alakot öltöttem.

– Egy másik tóhoz közeledünk –szólal meg Marina, félbeszakítvaNyolcadikat. A hirtelen beálló csöndbenén is hallom a partot nyaldosóhullámokat, a háttérben pedig egyvízesés zubogását.

– Igen, már nem járunk messze –bólint Nyolcadik. – Hamarosan ehetünkés pihenhetünk.

– És aztán mi történt? Azöregemberrel? – kérdezi Crayton.

– Devdannak hívták, és rendkívülfelvilágosult, spirituális lélek volt.Mindent elmondott nekem ahinduizmusról és Visnuról. Csüngtem aszavain. Azonosultam a történetekkel,úgy éreztem, mintha rólunk szólnának, aLórién megmentéséért vívott harcunkról.Megtanított olyan ősi, indiaiharcművészetekre, mint a kalaripayattu,a silambam és a gatka. Kíváncsi voltam,hogy a tálentumaimmal kombinálvameddig tudom továbbfejleszteni a tőletanultakat. Aztán egy napon nem jelentmeg azon a helyen, ahol találkozniszoktunk. Nap nap után visszamentemugyanoda, de soha többé nem jött el.Ismét magamra maradtam. Hónapokkal

később véletlenül botlottam Sarmaparancsnokba és a hegyen gyakorlatozóhadseregébe. – Habozik egy kicsit,mielőtt folytatná. – Szerencsére, vagysajnos, akkor éppen Visnu alakjátviseltem, és mindnyájan felesküdtek avédelmemre. Tudtam, hogy ezt azegészet csak az istenség alakjánakköszönhetem, és nem akartam visszaélnia hitükkel, de képtelen voltam ellenállnia kísértésnek. Azt hiszem, elegem lett azegyedüllétből.

Marina vezetésével megkerüljük atavat. Nyolcadik szól neki, hogy a távolivízesés felé menjen.

– A mogok nem jöttek vissza? –kérdezi Crayton.

– De igen. Időnként megjelennek az

ezüstszínű űrhajóikon, és a hegyek közöttcikázva keresik, itt vagyok-e még. Deolyankor léggyé vagy hangyáváváltozom, és továbbmennek.

– Ez megmagyarázza a sok UFO-bejelentést a régióban – mondja Crayton.

– Igen, ők azok – helyeselNyolcadik. – Egyre könnyelműbbéválnak, nem foglalkoznak azzal, hogyészreveszik őket. Napok óta nem láttamegyetlen űrhajót sem, de az utóbbi hat-nyolc hónapban megszaporodtak alátogatások. Ezt annak tudtam be, hogyélesedik a konfliktus.

– így van – mondom. – Kezdünkegymásra találni. Marinával és Ellávalmindössze néhány napja találkoztunk

Spanyolországban. NegyedikAmerikában vár minket. És mostmegvagy le is. Már csak Ötödik ésKilencedik hiányzik.

– Köszönöm, hogy megteltétek ezt ahosszú utat a kedvemért – mondjaNyolcadik némi hallgatás után. – Régótanem beszéltem senkivel. A valódiéletemről.

A vízesés alig néhány méterre vantőlünk.

– És most? – Kiabálnom kell, hogytúlüvöltsem a lezúduló víz robaját.

– Felmászunk! – kiáltja visszaNyolcadik az előttünk tornyosulócsupasz sziklafalra mutatva.

Kezemet a sima kőre helyezem, éstámaszt keresek a lábamnak. A lábam

azonnal lecsúszik a falról, és amikorújra meg akarom próbálni, meghallomNyolcadik hangját a magasból. Márodafent van, onnan kiabál valamit. Ez atele-portálás jobb, mint gondoltam.Talán még a láthatatlanságnál is jobb.Eltűnődöm, vajon hogyan lehetne ötvöznia kettőt.

– Telekinézissel felemelkedünk –javasolja Marina. – Ella a tiéd, énviszem Craytont.

Megfogadom a tanácsát, és alevegőbe emelkedünk. Sokkalkönnyebben megy, mint gondoltam. Asziklafal tetején van Nyolcadiktáborhelye. Nemsokára egy tábortűzkörül ülünk, és zöldségeket főzünk egy

nagy lábosban. A fejünk fölé hajoló fáklombjai eltakarnak, alulról pedig avízesés véd bennünket – tökéletesbúvóhely. Nyolcadik sárból tapasztottkunyhója egyszerre nyomasztó és ideális.A falai egyenetlenek, az oválisajtónyílás pedig aszimmetrikus;ugyanakkor száraz, meleg, és frissvirágillatot áraszt. A berendezés egyfüggőágyból és egy asztalból áll. Afalakon három színes szőnyeg lóg.

– Barátságos hely. – Visszaülök atűz mellé. – Olyan régóta menekülök,hogy teljesen elfelejtettem, milyen egyigazi otthon. Még ha csak egy kunyhó,akkor is.

– Van valami ebben a helyben. Egyrészem örökké itt marad. Nagyon fog

hiányozni – mondja, és elérzékenyülvenéz körül.

– Ez azt jelenti, hogy velünk jössz? –kérdezi Marina.

– Még szép, hogy veletek megyek.Eljött az idő, hogy együtt legyünk, együttharcoljunk. Most, hogy Setrákus Ra ittvan, nincs más választásunk.

– Itt van? – kérdezi Crayton hirtelennyugtalansággal.

Nyolcadik megkóstolja azöldségeket.

– Néhány napja érkezett.Rendszeresen felkeres álmomban.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Nyugat-Virginiàban felugrottunk egytehervonatra. Aludni próbálok, de túlsok gondolat kavarog a fejemben.Hunyorogva szoktatom a szemem az ajtórésein beszűrődő napfényhez.Megkönnyebbülten látom, hogy mégmindig nyugat felé tartunk. Mindösszeennyit tudtam kiszedni Walkerkülönleges ügynökből, mielőtt eltűnt:nyugaton. Ezért mi is abba az iránybamegyünk. Igyekszem nem gondolni arraaz eshetőségre, hogy szándékosanfélrevezetett bennünket, inkább abban

bízom, hogy a halál leheletét érezve mársemmi oka nem volt hazudni.

A hátamra fordulok. A vagonmocskos plafonján különböző színűfoltok virítanak. Olyan sokáig bámulokegy sötétkék pontot a fejem fölött, mígvégül sikerül álomba szenderülnöm.Ezúttal is álmodom, mint oly sokszor.De ez most más, inkább rémálom, mintlátomás.

Ismét Nyugat-Virginiában vagyok, amog börtönben. De a terem most üres, éséles fény világítja be fentről. A gömbalakú ketrec, amelyben Samet legutóbbláttam, szintén üres. Egyedül a padlóncsillogó vérfolt utal arra, hogynemrégiben itt kínozták. Besétálok ahelyiség közepére, kétségbeesetten

forgolódok, és szólongatni próbálom, deamint kinyitom a számat, a fenti fények atorkomba kúsznak, elzárják anyelőcsövemet, fojtogatnak. Összeesek,négykézláb vergődve próbáloklevegőhöz jutni.

Még mindig zihálva felnézek. Mostmár egy hatalmas arénában vagyok,mogadoriak ezrei őrjöngnek a lelátókon.Hangosan kántálnak valamit, tárgyakkalhajigáinak, és közben verekedés tör kiközöttük. A padlót fényes feketesziklából hasították. Remegve felállók.Amikor teszek egy lépést előre,mögöttem eltűnik a talaj, csak feketemélység marad a helyén. Fölöttem óriásilyuk jelenik meg, és a lyukon keresztül

felhőket látok átsuhanni a kék égen.Beletelik néhány másodpercbe, mirerájövök, hol vagyok – egy hegybelsejében.

– Negyedik! – Ez Kilencedik hangja.Kilencedik! Nem vagyok egyedül.Körülnézek, hogy válaszoljak neki, de ahangom továbbra sem engedelmeskedik.Fénysugár tör elő a számból. Ösztönösenaddig forgók, míg a fény végülKilencediken állapodik meg. Az arénatúlsó végében van, de egy árnyékeltakarja előlem. Sam. Közöttünk lóg,két csuklója vasra verve. Purdy ügynökés Walker különleges ügynök alattaállnak, mogadori fegyvereiket Sammellkasára irányítják. Nem habozhatok.Futva indulok a legjobb barátom felé,

minden lépésem után sziklatömbökzuhannak a mélybe. A tömeg morajaegyre erősödik, míg végül fülsiketítővéválik.

Már majdnem odaérek, amikor afekete szikla, amin az ügynökök állnak,leszakad, és velük együtt eltűnik amélyben.

– Segítség! Segíts, kérlek, segíts! –kiabál Sam, testét jobbra-balra rángatvapróbál kiszabadulni a bilincsekből.

Telekinézissel szabaddá akaromtenni a csuklóját, de nem működik.Megpróbálom előhívni a Lument, de atenyerem sötét marad. Cserbenhagynak atálentumaim.

– Hozd a többieket, John – mondja

Sam. – Gyertek mindannyian!Furcsa a hangja, mintha nem az övé

lenne. Mintha valaki– vagy valami – gonosz beszélne

rajta keresztül.Hirtelen egy napbarnított, vékony fiú

jelenik meg. Áttetsző, mint egy kísértet.Amikor meglátom, hogy lórin amulett lóga nyakában, felé nyújtom a kezem, demegrázza a fejét, és ujját a szájára teszi.Ráugrik Samre, felmászik a lábán, atestén, míg végül elér a láncokhoz.Látom, ahogy izmait megfeszítvepróbálja széttörni a bilincseket, majdmeglepetés ül ki az arcára, amikorráeszmél, hogy nincs elég ereje hozzá.

Leküzdhetetlen késztetést érzek,hogy eláruljam neki, ki vagyok.

Köhögök, a torkomat köszörülöm, ésérzem, hogy végre visszatért a hangom.

– Negyedik vagyok! – üvöltöm, mireaz aréna elnémul.

– Meghoztad végre a döntést? –kérdezi Sam. Folyamatosan vonaglik ateste, miközben a másik fiú még mindig aláncait próbálja széttörni. Sam rám néz,és látom, hogy a szeme sötétbarna. Eznem Sam, mondom magamban.

Sam teste egyszerre vadul remegnikezd, a másik fiú keze lecsúszik acsuklójáról, és elborzadva nézem végig,amint lezuhan és eltűnik ugyanabban aszakadékban, amelyik az ügynököket iselnyelte. Lila ragyogás veszi körülSamet, bilincsei maguktól darabokra

törnek, de ahelyett, hogy lezuhanna, minta fiú meg az ügynökök, Sam továbbra islebeg a levegőben. Reflektorfényvilágítja meg, és hitetlenkedve bámulom,amint Sam megnő, és rémisztő alakkáváltozik: Setrákus Ra. A nyakában lógóhárom amulett fényesen ragyog, akárcsaka nyakát átszelő lila sebhely.

– Vissza akarod kapni az embert? –bömböli.

– Visszaszerzem! – üvöltömdühödten. Nem tudok mozdulni,mindenfelé feneketlen mélység veszkörül, semmilyen módon nem juthatokközelebb hozzá.

Setrákus lassan leszáll a földre. Aző lába alatt a szikla semmi jelét nemadja annak, hogy el akarna tűnni.

– Szóval megadod magad? Helyes.Elfogadom az amulettedet.

Lenézek. Az amulettem már el istűnt. Felemelem a tekintetem, és SetrákusRa hatalmas öklén látom himbálózni.Ocsmány szája kegyetlen mosolyrahúzódik. Kivillantja szabálytalan,ragadozó fogsorát.

– Nem! Nem adom meg magam! –Amint kimondom, ismét érzem az amulettsúlyát a nyakamban. Visszakaptam.

A másik fiú előugrik a szakadékból,ahová zuhant, és Setrákus Ra mellett érföldet. Felszegi a fejét, és csatlakozikhozzám.

– Soha nem adom meg magam!Engedd el Devdant, és állj ki ellenem!

– Fogy az idő – mondja Setrákus Ra,és rájövök, hogy egyszerre beszélmindkettőnkhöz. Egész idő alatt ezt tette.Megadásra akar bírni mindkettőnket.Vajon őt is arra próbálja rávenni, hogyáldozza fel magát abban a hitben, hogyazzal megmenti a többiek életét?Remélem, senki nem dől be a trükknek.

Váratlanul minden eltűnik a szememelől, és csak a kék foltot látom a vagonplafonján. Hirtelen mozdulattal felülök,és próbálok megszabadulni az agyamatelhomályosító álomtól. Megérintem akarkötőt a csuklómon. Mielőtt elaludtam,felfedeztem, hogy a karkötőrekoncentrálva képes vagyok levenni. Deamint lekerült a csuklómról, egyszerre

védtelennek éreztem magam, és gyorsanvisszatettem. Most ismét megérintem, éseltűnődöm, vajon ez az újonnan kialakultfüggőség jó vagy rossz. Valami ahátamnak ütődik, mire idegesenfelugróm, és megpördülök. Teljesenkikészültem ettől a látomástól.

De csak Bernie Kosar az, ezúttalbeagle-ként, a számomra legkedvesebbalakjában.

– Megint egy rémálom? – ásítKilencedik a sarokból. A Ládáján ül, ésszórakozottan karcolgat valamit a vagonfalába egy szöggel. Nem úgy fest, mintaki bármi miatt is idegesítené magát.Meztelen talpa fekete a kosztól.

– Egyre furcsábbak – mondom, éscsak remélem, hogy a hangom nem árulja

el, mennyire zaklatott vagyok. Már csakaz hiányozna, hogy Kilencedik úgynézzen rám, mint valami ijedős kisfiúra.– És azt hiszem, mások is látják velemegy időben.

Kilencedik felemeli a szöget, hogyalaposabban megvizsgálja. Oldalrabillenti a fejét, mintha valami ritkaállatfaj lenne, és nem a létezőlegközönségesebb tárgy a világon.Nyelvét kidugva összpontosít, végülhalvány mosollyal meghajlítja, és kéttökéletesen egyforma darabra töri.Felém fordul.

– És ez mit jelent? Úgy gondolod,másoknak is vannak hasonló látomásaik?Esetleg pontosan ugyanilyen

eseménydúsak az éjszakáik, mint neked?Vállat vonok.– Nem tudom. Felbukkant az

álmomban egy vékony, fekete hajú srác.Ugyanolyan amulettet hord, mint mi,ezért feltételezem, hogy közénk tartozik.Tudunk egymásról, de az álom valahogyúgy van megkomponálva, hogy egyszerreszóljon nekem is meg másoknak is.Téged is látlak ezekben a látomásokban.

Kilencedik összevonja aszemöldökét, aztán kinyitja a ládáját, ésbeletúr. Remélem, előhúz valamit, amisegít megfejteni a látomásaimat, ésmegmutatja, mihez kezdjek velük.

– Szeretnék kapcsolatba lépni atöbbiekkel a piros kő segítségével, defélek, hogy a kormány valahogy

lehallgatja. Tudom, hogy baromság. –Zavartan hátradől, mint aki nem tudja,mitévő legyen.

Odalépek mellé. Egy sárga kockáttart a kezében, amit még sosem láttam.

– Hogy érted azt, hogy a kormánylehallgatja? Mégis hogyan? Ha valaki,akkor inkább a mogok. Bár azt semértem, hogyan tudták meggyőzni akormányt, hogy együttműködjenek velük.

Kilencedik hitetlenkedve pillantrám.

– Komolyan beszélsz? Ki érdekel,miért működnek együtt, vagy hogy amogok mivel állították őket a magukoldalára? A lényeg az, hogy egy követfújnak. Az Egyesült Államok kormánya

és a mogadoriak egy csapatbanjátszanak! Számukra egyértelmű, hogy mivagyunk a rosszfiúk!

– De a mogok arra készülnek, hogyelpusztítsák a Földet – vagy mégrosszabbra –, miután tőlünkmegszabadultak. Ezt nem tudja akormány? Nem egyértelmű, hogy mivagyunk a jófiúk?

– Szemmel láthatóan nem. Ki tudja,hogyan történt? Talán csak kihasználjákegymást; keresik az alkalmat, hogyátverjék a másikat. Akárhogy is, akormány biztosan alábecsüli a mogokat.Ha nem így volna, halálosan meglennének rémülve tőlük.

Kilencedik a szájába veszi a sárgakockát. Elégedett kifejezés jelenik meg

az arcán.– Mi az? – kérdezem.– Táplálék – válaszolja tele szájjal.

– Élelmiszerpótló. Szopogatod egykicsit, és jóllaksz tőle. Nézd csak meg,hátha neked is van.

Kinyitom a ládámat, és keresnikezdem a sárga kockát. A kezembe akada fehér táblagép, amit Malcolm Goodetitkos irodájában találtunk, és rászánokegy másodpercet, hogy megnyomjam agombjait. Még mindig semmi.Félretolom. Sárga kockát nem találok, devan egy kék. MegmutatomKilencediknek.

– Szerinted ez ugyanolyan?Vállat von.

– Fogalmam sincs. Ha nem próbálodki, sosem tudod meg. Hajrá!

Némi habozás után a nyelvemrehelyezem, és a szám azonnal megtelikjéghideg vízzel. De az első korty utánfélrenyelek, és köhögve köpöm ki apadlóra. Kilencedik a tenyerébe köpi asárga kockát, és megkínál vele, de nemetintek a fejemmel.

– Valamit pedig enned kell –mondja.

Bernie Kosar odasétálKilencedikhez, és kinyitja a száját.

– Hogyne, BK – feleli Kilencedikkészségesen, és a kutya nyelvére helyezia sárga követ.

– Legalább nyugat felé tartunk, ahol

Sam és Sarah raboskodik. Elegem vanmár a menekülésből és a bujkálásból.Először is meg kell találnunk őket.

– Csak a magad nevében beszélj,haver. Egy évig kínoztak abban abörtönben. Egyszerűen imádom, hogymozgásban vagyok, és én döntöm el,mikor, illetve hová megyek. Higgadj le,Johnny. Van egy ötletem, és nem szabadmegfeledkeznünk a tervről. Nemvesztegethetjük az időt az emberbarátaidfelkutatására. Kapcsolatba kell lépnünka többiekkel, találkozni velük, és amikorkészen állunk, megküzdünk SetrákusRával. Ezt kell tennünk, és pontosanebben a sorrendben.

Fordulásból belebokszolok a vagonoldalába, és lyukat ütök a deszkafalba.

Az ütés erejétől a vonat kerekei egypillanatra elveszítik a tapadásukat.Dühös vagyok, és érzem, hogy kezdemelveszíteni az önuralmamat.

– Mégis hogyan akarsz kapcsolatbalépni velük, amikor az egyetlenkommunikációs eszközünket feltehetőenlehallgatják? Azt mondom, menjünkKaliforniába, vagy bárhol is van az akormánybörtön, és követeljük, hogyengedjék szabadon Sarah-t, különbenrobbantgatni fogunk mindenfelé! Vagyfenyegessük meg őket, hogy eláruljuk amédiának: a kormány gonoszföldönkívüliekkel paktál. Kíváncsivagyok, arra hogyan reagálnának.

Kilencedik nevetve ingatja a fejét.

– Ugyan már. Ez totál esélytelen.– Basszus, akkor nem tudom, mit

csináljunk! Mi lenne, ha visszamennénkParadise-ba, hátha Sarah ott van. Ha aztlátom, hogy biztonságban van, ígérem,leállítom magam. Mostanra nagyjábólOhio közelében kell lennünk, nem?

Kilencedik a falba ütött lyukhozsétál, és kinéz rajta.

– Nem mindegy? Semmi különbségetnem látok, haver. A Föld nem ishasonlítható a Lorienhez. Vannak perszeszép részei, de a Lórién mindenholgyönyörű volt. A leggyönyörűbb bolygóaz egész univerzumban. Láttad alátomásaidban, milyen volt, ugye?

Meglepődöm hirtelen

szenvedélyességén. A Lorienrőlbeszélve olyan elragadtatottság ül ki azarcára, amilyet még sosem láttam rajta.Most először tűnik honvágytól gyötörtkamasznak. De nem sokáig. Gyorsanvisszaveszi szokásos nemtörődömálarcát.

– Nem megyünk Ohióba csak azért,hogy megnézzük, biztonságban van-e azegyik emberbarátod. Ez nem a miotthonunk, Negyedik. Ezek az embereknem a testvéreink. Mindent, amit ittteszünk, a valódi otthonunkért tesszük, avalódi testvéreinkért; a Bölcsekért, akikaz életüket adták azért, hogyfelszállhassunk arra a hajóra.

Kilencedik hátralép, és ő is üt egylyukat a vagon falába, közvetlenül az

enyém mellé. A mozdulata olyan gyorsés erős, hogy a kerekek ezúttal nememelkednek el a síntől. Kidugja a fejét alyukon, és nagy levegőt vesz. Fekete hajavadul lobog a szélben. Aztán visszabújika vagon belsejébe. Ökölbe szorítottkézzel fordul felém.

– Ha nem hordozod a szívedben aLorient, jobb, ha most azonnalmegmondod. Nem vagyok hajlandó egyárulóval menekülni. Az egyetlen célunkaz, hogy még erősebbekké váljunk, éslegyőzzük Setrákus Rát meg ahadseregét. Felfogtad?

Inkább nem válaszolok. Sam ésSarah iránti érzéseim sosem fognakelmúlni. Ezt biztosan tudom. De

Kilencediknek igaza van a fontosságisorrenddel kapcsolatban. Senkin nemtudunk segíteni, ha nem növeljük a sajáterőnket, és ezt csak akkor tudjukmegtenni, ha megtaláljuk a többieket. ALorienre kell koncentrálnom. Halegyőzzük Setrákus Rát, Sam és Sarah –a Föld összes lakójával együtt –megmenekülnek. Bólintok.

Kilencedik leül, és behunyja aszemét. Olyan erővel szorítja ökölbe akezét, hogy ujjai kifehérednek.

– Most hagytunk el egy ismerősjelzést. Nagyjából kétszáz mérföldrevagyunk egy biztonságos helytől, amit aCépanom rendezett be. Elmegyünk oda,rendelünk pizzát, talán tévézünk is. Ottnyugodtan üldögélhetsz nagyokat

sóhajtva, és elmélkedhetsz szegény,elveszett Sarah-n. Én addig keresekmagamnak valami dögös csajt, akivellazulhatok egy kicsit, azután pedigkitaláljuk, hogyan lépjünk kapcsolatba atöbbiekkel.

BK kiköpi a sárga kockát, és felnézrám. Nem kell megszólalnia. A nyelvérehelyezem a kék kockát, mire becsukja aszáját, és boldogan felsóhajt.

Kilencedikre pillantok. Annyirahatározott, olyan magabiztos.

– És mégis hogy képzeled a dolgot?A makrokozmoszt lehallgatják! Máshogynem tudunk kommunikálni velük!

– Igen, így lesz a legjobb – mondjaKilencedik. Látom rajta, hogy kezd

izgalomba jönni. – Alig várom, hogyodaérjünk, Negyedik. Nagyon zúzóshely. Megkaphatunk mindent, amit csakakarunk. Bármi kell, megszerezzük.Kipihenjük magunkat, tréningezünk, és alegjobb formánkban várjuk az ellenséget.És közben azt is kisütjük, hogyan vegyükfel a kapcsolatot a többi Védővel.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Óràk ota fekszem éberen,bàmulom akunyho elötti tábortüzet. Odabent Ella a

függőágyban alszik, Hatodik és Craytonpedig a padlón betakarózva horkolnak.Egy idő után a pattogó lángok kihunynak,és izzó parázs marad a helyükön. Nézema kígyózó füstöt, amint eloszlik a fölénkboruló lombkorona alatt. Végül teljesenkialszik a tűz.

Nem jön álom a szememre. Hosszúévekig össze voltam zárva azirigységemmel és a haragommal azárvaházban. Most végremegszabadulhatok tőlük. Hiszem, hogy atöbbiekkel együtt bármire képesekvagyunk. Nem tudom, miért van mégis eza görcs a gyomromban, ha akad egy kisidőm gondolkodni. Illetve tudom:magányosnak érzem magamat. Pedig nemvagyok egyedül, ismételgetem.

Nyolcadikra pillantok, akiközvetlenül a tűz mellett alszik.Magzatpózba gömbölyödő alakjakicsinek látszik a hajnali fényben.Nyugtalanul alszik liánokból szőttvékony takarója alatt. Figyelem, ahogyhánykolódik, ahogy kezével kócoshajába túr. Felszítom a tüzet, hogy minéltöbb meleget adjon, és a lángokpattogása elég ahhoz, hogy Nyolcadikismét forgolódni kezdjen. Nem tudom,miért, de úgy érzem, meg kell védenem.Ugyanakkor izmos karjára gondolok, ésazt akarom, hogy ő védjen meg engem.Biztosan van abban valami, hogy azellentétek vonzzák egymást. Ő játékos,én viszont nem igazán.

Crayton gondterhelten ráncolja ahomlokát, amikor végre felkel, ésfelébreszti a többieket. Igyekszünk minélgyorsabban kirázni az álmot aszemünkből. Tudom, hogy Crayton azontöpreng, hogyan fogunk feljutni egyrepülőgépre.

Nyolcadik látomására terelődnek agondolataim, amelyben megjelentSetrákus. Ő jelenti a legnagyobbfenyegetést, még egy tucatnyifelfegyverzett mognál is veszélyesebb.Tudom, hogy Cray-ton szerint még nemállunk készen rá, hogy szembeszálljunkvele. Nem fejlődtek még ki atálentumaink, nem volt még lehetőségünkkipróbálni, hogyan tudunk együtt

harcolni, és meg kell találnunkNegyediket, Ötödiket és Kilencediket,mielőtt megküzdünk egy olyanellenséggel, mint Setrákus Ra. Amikoreste ezt elmondtam, Nyolcadik dühösenrázta a fejét a kishitűségem hallatán.

– Tudom, hogy együtt legyőznénk –mondta. – Láttam az álmaimban, éreztemaz erejét. Tudom, mire vagyok képes.Sőt, azt is tudom, együtt mire vagyunkképesek, és sokkal nagyobb hatalommalrendelkezünk, mint amivel ő valaha isfog. Hiszek magunkban. De csak akkorsikerülhet, ha mindnyájan hiszünk benne.

– Egyetértek, hogy le kell győznünkSetrákus Rát. De előbb fel kell kutatnunka többieket. Együtt sokkal jobbak azesélyeink ellene – érvelt Crayton.

Nyolcadik azonban szilárdan védteálláspontját.

– Az álmaim vezettek el hozzátok.És most azt mondják, képesek vagyunkrá; nem futamodhatunk meg, még azzal azürüggyel sem, hogy a többieket keressük.

Nyolcadik most feláll, ésnyújtózkodik. Felcsúszó pólója alólkivillan a hasa. Lehajol, felkap egy botota földről, és megpörgeti a kezében.Képtelen vagyok levenni róla atekintetemet. Valami szokatlan, új érzéskerít hatalmába, egyszerre vagyokszégyenlős és izgatott.

– Szóval hová akartok menni? – nézvégig rajtunk.

– Az Egyesült Államokba. A keleti

partra – feleli Hatodik. BelerúgNyolcadik botjába, mire az megpördül alevegőben, és egyenesen Hatodikkezében köt ki. Mint egy mutatványosduó. Hatodik visszadobja a bototNyolcadiknak, aki eltúlzott mozdulattalutána ugrik, és szándékosan elvéti.Egészen olyan, mintha flörtölnénekegymással. Be kell vallanom,féltékennyé tesz a látvány. Ha akarnék,se tudnék így viselkedni Nyolcadikkal.Nem mintha bárki mással tudnék.Irigylem Hatodikat, hogy ilyen laza tudlenni. Nem csoda, hogy ennyire jólelvannak együtt.

– Oké, ha oda akartok menni, akkormár csak azt kell eldönteni, hogyan.Repülőgéppel? Van elegendő pénzünk öt

repülőjegyre?Crayton megpaskolja a zsebét, és

bólint.– Az nem lehet probléma.– Remek. Az egyik lehetőség az,

hogy visszamegyünk Új-Delhibe,megvesszük a jegyeket, és egy-két naponbelül átérünk az Egyesült Államokba. Amásik az, hogy néhány órán belül Új-Mexikóban vagyunk.

– Nem tudunk mindnyájanteleportálni – emlékezteti Hatodik,miközben lábujjával a porba rajzolgat.

– Talán mégis – feleli Nyolcadiksejtelmes mosollyal. Hatodik egy körtrajzolt a porba, amit Nyolcadik kétszemmel, egy orral és egy szélesen

vigyorgó szájjal egészít ki.Összemosolyognak. – Csak egy rövidséta és egy kis hit kérdése az egész. –Láthatóan élvezi, hogy rébuszokbanbeszél. A többiek készségesenbólogatnak, annyira magával ragadjaőket Nyolcadik magabiztossága, hogymegfeledkeznek a részletekről. Nemakarok ünneprontó lenni, ezért nemhívom fel a figyelmet arra, hogyfogalmunk sincs, mit forgat a fejében.

– Engem érdekel: gyorsabbnak tűnika repülőnél – jegyzi meg Ella. – Ésnagyon menőnek.

– Csupa fül vagyok – mondjaCrayton a vállára vetve a Ládámat. –Lássuk, mi ez a különleges módszer.Minél gyorsabban odaérünk, annál jobb.

Ha Setrákus Ra valóban megérkezett aFöldre, akkor igyekeznünk kell.

Nyolcadik felemeli az ujjáttürelemre intve vele Craytont. Azutánkibújik a pólójából és a nadrágjából.Ejha.

– Amint végeztem a reggeli úszással– jelenti ki.

Nyolcadik a sziklafal széléhezsprintéi, és két karját széttárva leugrik.Ráfekszik a levegőre, mint egy madár,úgy lebeg. A meredély széléhez sietek,és még éppen látom, amint piroskardhalként a vízbe csapódik, majdismét emberi alakban feljön a felszínre.Hirtelen késztetést érzek, hogy én is avízbe ugorjak. Engedek a késztetésnek.

A víz meglepően hűvös, amikorbelecsobbanok, de így is érzem, hogy égaz arcom, ahogy kibukkanok a hullámokalól. Mi ütött belém? Nem szoktam ilyenösztönösen cselekedni.

– Szép fejes – mondja Nyolcadikközelebb úszva. A vizet taposvamegrázza a fejét. Göndör, fekete fürtjeicsillogva röpködnek az arca körül.

– Mit szeretsz jobban, ha Marinának,vagy ha Hetediknek szólítanak?

– Nem számít. Mindegy – felelemszégyenlősen.

– Nekem a Marina jobban tetszik –jelenti ki, eldöntve ezzel a kérdésthelyettem is. – Most jársz előszörIndiában, Marina?

– Igen. Hosszú ideigSpanyolországban éltem. Egyárvaházban.

– Egy árvaházban? Ott legalább nemkellett egyedül lenned; tudtál barátokatszerezni. Nem úgy, mint én.

Most fogom csak fel, mennyiremagányos lehetett. Úgy döntök, inkábbnem mondom el neki, hogy az összeslány utált, és egyetlen barátnőm sem voltElla felbukkanásáig. Megvonom avállam.

– Ja. De most boldogabb vagyok.– Tudod, mit? Tetszel nekem,

Marina. – Úgy ejti a nevemet, minthaízlelgetné a szájában. – Csöndes vagy,de jófej. Emlékeztetsz a...

Hirtelen nagy erővel a vízbecsapódik valami közöttünk. A keletkezőhullámok eltaszítanak minket egymástól.Hatodik dugja ki a fejét a víz alól,nedves szőke haja tökéletes ívben simula hátára. Nem szól semmit, csak újralebukik, és Nyolcadikat is magávalrántja. Én is lemerülök, figyelem őket,ahogy birkóznak a víz alatt, míg végülNyolcadik könyörögve kéri Hatodikat,hogy engedje el.

– Piszok erős vagy – mondja, amikorvizet prüszkölve feljön a felszínre.

– Ezt sose felejtsd el – válaszoljaHatodik vigyorogva. – Leléphetnénkvégre innen?

Hatodik és Nyolcadik víz alatti

birkózása ismét féltékennyé tesz,akármennyire is tudom, hogy erre mostnincs időnk. Lemerülök egy percre, hogyösszeszedjem magam. Hagyom, hogy avíz a tüdőmbe áramoljon, és csaksüllyedek, süllyedek, míg a lábam lenem ér a sziklás, iszapos tófenékre.Leülök, és próbálom rendezni agondolataimat. Dühös vagyok magamra,amiért ilyen sebezhető vagyok. Ez csakegy futó fellángolás! Semmi több.Valóban az izgat most, hogyNyolcadiknak jobban tetszik-e Hatodiktökéletes, szőke haja az én rövidrevágott, barna tincseimnél? HiszenHatodik nem az ellenségem. Egy csapatvagyunk, meg kell bíznunk egymásban.Nem akarok haragudni Hatodikra, főleg

azok után nem, amit értem tett. Néhánypercig fel-alá járkálok a tó fenekén,hátha eszembe jut valami szellemesség,amit a felszínre érveelmondhatok. Képes vagyok rá.

Egyszerre rájövök, hogy közvetlenüla vízesés alatt vagyok, a zuhatag a fejemfölött csapódik a vízbe. Valamimegcsillan a mélyben. Hosszúkás,ezüstszínű tárgy hever az iszapbaragadva.

Megvizsgálom közelebbről. Háromméter hosszú lehet, és amikorkörbejárom, döbbenten állapítom meg,hogy egy pilótafülke az. És akkormegpillantom a Ládát. A szélesszélvédőüveg mögött hever az ülésben.

Alig hiszek a szememnek – lehetségeslenne, hogy ez az az űrhajó, amitNyolcadik látott elrepülni a támadásnapján, amikor a Cépanja meghalt?Fojtott kiáltást hallok, és beleteliknéhány másodperc, mire rájövök, hogyaz enyém. Megragadok egy fogantyút agép törzsén, és húzni kezdem. Meg semoccan. Túl nagy a víznyomás a tófenekén, de én addig rángatom, mígvégül feltárul a pilótafülke. A beáramlóvíz összekeveredik a fülkébe szorultvízzel. A Láda oldala csúszós, amikormegfogom, és száguldani kezdek vele afelszínre.

Az első, amit a víz alól kibukkanvameglátok, Hatodik és Nyolcadik, amint afűben ülve beszélgetnek. Ella Nyolcadik

botját pörgeti a feje fölött, aztán magaelőtt. Crayton állát a könyökéretámasztva nézi. Ella meglát, ahogyfelszínre jövök, és a botot a fűbe állítja,mint egy lándzsát.

– Marina!– Szia, végre itt vagy! Hová tűntél?

– kiáltja Nyolcadik a víz szélére sétálva.– Gyere ki, Marina – szólal meg

Hatodik is. – Most már ténylegigyekeznünk kell!

Kiemelem a Ládát a vízből, ésmagasan a fejem fölé tartom, hogymindnyájan lássák. A fejemre csörgősáros vízzel sem törődöm. Úgyvigyorgok, hogy belesajdul az arcom.Tetszik az arcukra kiülő döbbent

kifejezés: a tátva maradt szájak, a leesettállak. Annyira élvezem a látványt, hogytelekinézissel Nyolcadik és Hatodik fölélebegtetem a Ládát, és ott hagyom.

– Nézd, mit találtam, Nyolcadik!Nyolcadik eltűnik, és a következő

pillanatban a levegőben terem a Ládamellett. Átkarolja, és magához öleli.Nem zavarják az algák. Azutánvisszateleportál a tó partjára kezében aLádával.

– El se merem hinni – szólal megvégül. – Egész idő alatt itt volt az orromelőtt.

– Egy mog űrhajóban találtam a tófenekén – magyarázom kifelé gázolva avízből.

Nyolcadik ismét eltűnik, és

közvetlenül előttem jelenik meg, azorrunk szinte összeér. Mielőttfelfoghatnám, mi is történik, felkap,szenvedélyesen szájon csókol, ésmegpörget maga körül. Teljesenledermedek, és hirtelen fogalmam sincs,mit csináljak a kezemmel. Egyáltalánnem tudom, mitévő legyek, úgyhogyinkább nem csinálok semmit. A szájánakegyszerre sós és édes az íze. Az egészvilág eltűnik körülöttem, és úgy érzem,mintha vaksötétben lebegnék.

Amikor végre lerak, elhúzódom, és aszemébe nézek. Elég egyetlen pillantás,és tudom, hogy ez a romantikus jelenetcsak egy hirtelen ötlet szülte hálásgesztus volt a részéről. Se több, se

kevesebb. Mekkora egy idióta vagyok!Ideje elfelejteni ezt a fellángolást.

– Sosem úszom a tónak ezen arészén. Kezdettől fogva mindig a másikoldalon ugróm a vízbe – mondjaNyolcadik. – Hihetetlen, hogy itt hevertaz orrom előtt. – Megrázza a fejét –Köszönöm, Marina.

– Ööö, hát, szívesen – suttogom mégmindig kábán a köszönet-nyilvánítás elsőrészétől.

– Csak ölelgetni akarod, vagy ki isnyitod? – szólal meg Crayton.

– Gyerünk, mire vársz?– Igazad van! Persze! – rikkantja

Nyolcadik, és visszateleportál aLádához.

Hatodik elindul felém.

– Marina! Ez fantasztikus volt!Megölel, aztán a vállamnál fogva

eltart magától, és jelentőségteljesenelmosolyodik. Lehalkítja a hangját, ésazt suttogja:

– Jól láttam, hogy megcsókolt?– Fura, igaz? – suttogom én is, árgus

szemekkel figyelve a féltékenységlegkisebbjeiét rajta. – Nem hinném, hogybármit is jelent.

– Egyáltalán nem fura. Inkábbnagyszerű – válaszolja egyértelműenörülve a sikeremnek, mint egy barátnővagy egy lánytestvér. Elszégyellemmagam, amiért az imént még féltékenyvoltam rá. Mindketten Nyolcadikrapillantunk, mert Ella dobpergés hangját

utánozva jelenti be a Láda felnyitását.Nyolcadik a lakatra helyezi a kezét.

Az szinte rögtön megrázkódik, és a Ládakinyílik. Nyolcadik azonnal könyékigbeletúr, mindent egyszerre akarmegérinteni. Olyan izgatott, mint egygyerek a játékboltban. Köré sereglünk.Látom, hogy némelyik kő olyan, mint azenyém, mások viszont teljesenkülönbözőek. Van benne egy üveggyűrű,egy görbe agancs, egy fekete rongydarab,ami kéken és pirosán csillog, amikormegérinti. Kivesz egy vékony,ceruzahosszúságú arany pálcát, ésfeltartja a levegőbe.

– De jó, hogy újra látlak!– Mi az? – kíváncsiskodik Hatodik.– Nem tudom a valódi nevét, de én

duplikátornak hívom.– Nyolcadik a feje fölé emeli, mint

egy varázspálcát. Ránt egyet a csuklóján,mire a pálca megnyúlik, és letekeredik,mint egy filmvászon. Hamarosan akkoralesz, mint egy ajtó. Nyolcadik elengedi,és az aranyszínű ajtó ott marad alevegőben. Nyolcadik átlép rajta, éselkezd ugrabugrálni.

– Húha – szólal meg Hatodik. – Eznagyon bizarr.

Nyolcadik visszateleportál a másikoldalra, oldalra billenti a fejét, ésmegvakarja az állát, mintha valamielőadást nézne. Mindnyájan azaranyszínű ajtóra meredünk. Az ajtótúloldalán továbbra is ott ugrabugrál

Nyolcadik. Várjunk csak. De hiszenkettő van belőle! Az, amelyik Hatodikmellett áll, tapsol egyet, és kinyújtja atenyerét, mire az ajtó ismét ceruza méretűré zsugorodik, és visszaröppen akezébe. A másik Nyolcadik azonnaleltűnik.

– Igazán hatásos – mondja Craytonhangosan összeütve a két tenyerét. – Ezbiztosan jól fog jönni hamarosan. Hamásnak nem, figyelemelterelésnekkiváló.

– Néhány alkalommal enneksegítségével szöktem ki a házból

– vallja be Nyolcadik. – Reynoldssosem jött rá. Már a halála előtt ismindig arra törekedtem, hogyanhozhatnám ki a legtöbbet a

tálentumaimból.Crayton odadobja Nyolcadiknak a

ruháit, és felkapja a Ládámat.– Most viszont tényleg indulnunk

kell.– Ugyan, ne csináld már – húzza a

száját Nyolcadik. Belebújik anadrágjába, és a szempilláját rebegtetvehízeleg Craytonnak. – Most kaptamvissza a Ládámat. Nem játszhatnék velemég egy kicsit? Annyira hiányzott.

– Később – mondja Crayton kurtán.De amikor felénk fordul, látom, hogymosolyog.

Nyolcadik visszaejti az aranypálcáta Ládába, aztán elővesz egy zöldkristályt, és zsebre rakja. Becsukja a

Ládát, és színpadias sóhajjal fölemeli.Szenvedő hangon így szól:

– Hát, jól van. A nagy egymásratalálásra még várni kell. Kövessetek!

***– Setrákus milyen gyakran látogat

meg álmodban? – kérdezi Crayton. Többmint öt órája gyalogolunk, és csak lassanhaladunk felfelé a hegyen. Nyolcadikmegy elöl a kacskaringós ösvényen.Vékony hótakaró borít mindent, ésbrutális erejű szél fúj. Mindnyájanreszketünk a hidegtől, amíg Hatodik megnem véd minket a tálentumával:félretolja a szelet és a havat az utunkból.Az időjárás befolyásolása az egyikleghasznosabb tálentum.

– Már egy ideje beszél hozzám,

próbál csapdába csalni, azt akarjaelérni, hogy elveszítsem a fejem –válaszolja Nyolcadik. – De mióta aFöldön van, egyre gyakrabban keres fel.Gúnyolódik, hazudozik, igyekszikrávenni, hogy áldozzam fel magamat atöbbiekért. Az utóbbi időben egyreszemélyesebbé válik.

– Mi az, hogy egyre személyesebbéválik"? – értetlenkedik Crayton.

– Múlt éjjel egy látomásbanmegmutatta a barátomat, Devdant, láncraverve. Nem tudom, hogy a valóságotláttam-e, vagy csak valami trükköt, dekomolyan felzaklatott.

– Negyedik is szokta látni – kotyogjaközbe Hatodik.

Nyolcadik megpördül, és döbbentenmered rá. Miközben hátrafelé lépked,látom az arcán, hogy a fejébenösszeállnak a kirakós darabkái. A lábaveszélyesen közel kerül az ösvényszéléhez, idegesen utánakapok, de ómintha észre sem venné.

– Azt hiszem, láttam az álmomban.Mostanáig egészen megfeledkeztem róla.Magas, szőke srác, igaz?

– És helyesebb nálad? Igen, ő leszaz – feleli Hatodik mosolyogva.

Nyolcadik abbahagyja a hátrafelélépkedést, és elgondolkodik. Balratőlünk majdnem ötszáz méteres szakadéktátong.

– Tudjátok, mindig azt hittem, én

vagyok az. De úgy tűnik, tévedtem –mondja komolyan.

– Mit hittél, mi vagy? – kérdezem, ésközben imádkozom, hogy lépjen márbeljebb az ösvény szélétől.

– Pittacus Lore.– Miből gondoltad ezt? – szólal meg

Crayton.– Reynolds azt mondta, Pittacus és

Setrákus képesek voltak kommunikálniegymással. De most ez, hogy Negyedikis képes rá, teljesen összezavart.

Nyolcadik már továbbindul az úton,amikor Ella megkérdezi:

– Hogy lehetne bárki is Pittacus?– Eredetileg úgy volt, hogy mi tízen

fogjuk átvenni a tíz Lorieni Bölcsszerepét, ami azt jelenti, hogy az

egyikünk Pittacus helyét fogja betölteni –magyarázza Hatodik. – NegyedikCépanja írta egy levélben, amit én isolvastam. De végül még náluk iserősebbek leszünk. Ezért kapcsoltak amogok magasabb sebességi fokozatba.Végezni akarnak velünk, mielőtt mégveszélyesebbé válunk, és mi támadjukmeg őket. – Hatodik Craytonra pillant,aki egyetértően bólogat.

Úgy érzem, én vagyok az egyetlen,aki szinte semmit nem tud a sajáttörténetünkről. Adelina semmit nem volthajlandó elárulni, egyetlen kérdésemresem válaszolt, még csak nem is utalt rá,mire lehetek képes egy nap. Évekkelvagyok lemaradva a többiek mögött.

Pittacuson kívül egyetlen Bölcsről semhallottam, arról meg végképp fogalmamsincs, melyiknek a helyét fogom átvenni.Nem tehetek mást, mint bízom abban,hogy majd kitalálom, ha eljön az ideje.Néha elszomorodom, amikor arragondolok, mi mindent tudhatnék, ésmilyennek kellett volna lennie agyerekkoromnak.

De nincs értelme azon búslakodni,amin már nem lehet változtatni.

Ella sétál mellém, és kezévelmegérinti az enyémet.

– Szomorúnak látszol. Jól vagy?Rámosolygok.– Nem szomorúság ez. Dühös

vagyok magamra. Mindig Adelináthibáztattam, amiért nem úgy fejlődtek a

tálentumaim, ahogy kellett volna. Denézd meg Nyolcadikat! Elveszítette aCépanját, mégsem tört össze, ésfolyamatosan fejlesztette önmagát.

Egy ideig szótlanul lépkedünk, mígvégül Nyolcadik töri meg a csendet.

– Sosem kívántátok még, hogy aBölcsek bárcsak hátizsákban adták volnaát az örökségünket? – Azzal átveszi aLádát a másik hóna alá.

Bűntudatos pillantást vetekCraytonra. Közelebb lépek hozzá, hogyátvegyem tőle a ládámat, de gyengédenfélretolja a kezem.

– Egyelőre bírom, Marina.Hamarosan egyedül kell majd cipelnedezt a terhet, de amíg tudok, segítek.

Néhány perc múlva az ösvény egymeredek sziklafalba torkollik.Mindössze párszáz méterre vagyunk acsúcstól. Bal kéz felől a Himalájavégtelennek tűnő csúcsai húzódnak.Lélegzetelállító látvány, remélem,örökké megőrzőm az emlékezetemben.

– És most merre? – kérdezi Hatodikkétkedő pillantást vetve a hegyre. – Nemlátok egyetlen ösvényt sem, ami acsúcsra vezetne. És úgy tűnik, máslehetőség sem nagyon van.

Nyolcadik két, hegyoldalnaktámaszkodó, otromba sziklatömbremutat. Ökölbe szorítja a kezét, mire a kétsziklatömb szétválik, és egy kőbe vájtlépcsősor bukkan elő mögülük. Megyünk

Nyolcadik után, fel a lépcsőn. Rám tör aklausztrofóbia, és sebezhetőnek érzemmagamat. Ha valaki követ minket,csapdába kerülünk.

– Mindjárt ott vagyunk – szól hátraNyolcadik a válla fölött.

A lépcsőfokok olyan hidegek, hogyjeges érintésük a talpamon keresztül atestembe szivárog. Végül egy hatalmas,hegyoldalba vájt barlangba jutunk.

Megilletődve nézünk körül. Amennyezet legalább hatvan méter magas,a falak tükörsimák. Mélyen az egyikfalba két-két függőleges vonalat vágtakegymástól másfél méteres távolságra. Akét vonal között apró kék háromszögvilágít, felül pedig három vízszintesvonal köti össze őket egymással.

– Ez olyan, mint egy ajtó – állapítommeg a vonalakat nézve.

Nyolcadik oldalra lép, hogy jobbanlássuk.

– Ez nem csak olyan, mint egy ajtó;ez tényleg egy ajtó. Egy ajtó, amiösszeköti a Föld két sarkát.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Felrakom a kapucnimat,és összehuzommagamat. Kilencedik egy mocskos Cubsbaseballsapkát és egy töröttnapszemüveget visel, mindkettőt ateherpályaudvaron találta, aholleugrottunk a vonatról. Egy órátgyalogoltunk déli irányba, majd ismétegy peronon állunk, újabb vonatra várva.Ez egy magasvasút, vagy ahogy achicagóiak nevezik: mava. A hónunk alácsapott Ládák igencsak kirínak a többiutas aktatáskái és hátizsákjai közül.Igyekszem minél kisebb feltűnést kelteni

vele. Bernie Kosar békésen szendereg apólóm alatt, ezúttal kaméleon alakban.Kilencedik még mindig fúj rám, amiértkételkedtem, hogy létezhet-eegyáltalán biztonságos hely egy ilyensűrűn lakott vidéken. Tudom, hogy Henrisosem választott volna olyan lakást vagyházat, ami ennyire szem előtt van.

Szótlanul figyeljük az állomásrabegördülő szerelvényt. Az ajtókfélrehúzódnak, mi pedig beszállunk azutolsó kocsiba. Amikor a vonat elindul,az ablakon kinézve figyeljük a közeledőChicagót.

– Egyelőre csak élvezd a látványt –mondja Kilencedik. Minél közelebbérünk a városhoz, annál nyugodtabbnaktűnik. – Majd ha leszállunk, mesélek

többet is.Még sosem jártam Chicagóban.

Több kerületen áthaladva kismillióbérház és kertes ház mellett száguldunkel. Az alattunk elterülő utcákhemzsegnek az autóktól, kamionoktól,emberektől, pórázon sétáltatott kutyáktólés babakocsit tologató kismamáktól.Béke és nyugalom árad belőlük.Önkéntelenül is azt kívánom, bárcsakközéjük tartozhatnék. Bárcsakdolgozhatnék vagy iskolába járhatnék,bárcsak megihatnék egy kávét Sarah-val!Bárcsak normálisan élhetnék!Egyszerűnek tűnik, mégsem tudomelképzelni. Megáll a vonat, emberekszállnak le és föl. A kocsink annyiramegtelik, hogy két lány – egy szőke és

egy barna – közvetlenül mellénk kerül.– Ahogy mondtam, csak élvezd a

látványt – szólal meg Kilencedikboldogan vigyorogva.

Néhány perc múlva a szőke alábával megböki a Ládámat.

– Jesszusom, srácok! Mit cipeltekezekben a böhöm nagy dobozokban?

– Porszívókat. – Ideges vagyok, ésKilencedik sztorija az első, ami eszembejut. – Ööö... házaló ügynökök vagyunk.

– Tényleg? – kérdezi a barna.Csalódottnak tűnik, összébb húzommagam; próbálok hasonulni a felvettszerephez.

Kilencedik leveszi töröttnapszemüvegét, és oldalba bök.

– Dehogy. A barátom nagymókamester. Valójában egy műgyűjtőnekdolgozunk, és műtárgyakat viszünk aChicagói Szépművészeti Intézetbe.

– Igazán? – kérdezi a szőke. A kétlány egymásra néz, a válasz szemmelláthatóan elnyerte a tetszésüket. A szőkevisszafordul felénk, és közben a fülemögé tűri a haját. – Én ott tanulok.

– Komolyan? – vigyorog Kilencedikelégedetten.

A barna lehajol, és kíváncsiantanulmányozza a Láda fedelénekbonyolult mintázatát. Nem tetszik, hogyolyan közel van hozzá.

– És mi van benne? Kalózokkincsei?

Nem lenne szabad szóba állnunkvelük. Senkivel nem lenne szabad szóbaállnunk. Már nem átlagos tinédzserekvagyunk, akik próbálnak elvegyülni azemberek között. Szökésben lévőföldönkívüliek vagyunk, akik nemrégsemmisítettek meg egy egész flottányirendőrautót. Vérdíjat tűztek ki a fejemre,és fogadni mernék, hogy hamarosanKilencedik is hasonló sorsra jut. Valaholaz isten háta mögött kellene bujkálnunk,Ohióban vagy a nyugati parton. Nempedig egy tömött vonaton flörtölni kétcsajjal Chicago kellős közepén! Máréppen nyitom a számat, hogy közöljemvelük, a Ládák üresek, és azzal végetvessek az egész társalgásnak, de

Kilencedik megelőz:– A barátommal este szívesen

átugrunk hozzátok megmutatni, mi vanbennük.

– Miért nem mutatjátok meg most? –kérdezi a barna morcosán.

Kilencedik körülnéz, előbb jobbra,aztán balra. Tényleg kezdi túlzásba vinnia ripacskodást.

– Mert egyelőre még nem bízombennetek. Kissé, hogy is mondjam,gyanúsak vagytok. Két gyönyörű lánycsak úgy leszólít minket... Tisztára mintegy kémfilmben. – Rám kacsint. Hirtelenmegvilágosodom: Kilencedik pontugyanolyan suta a lányokkal, mint én.Túlzott magabiztossággal akarjaleplezni, s ettől csak még

nevetségesebbé válik. Ez valahogyszimpatikusabbá teszi annak ellenére,hogy mindkettőnket kínos helyzetbe hozvele.

A lányok összenéznek, éselmosolyodnak. A szőke a táskájábanyúl, lefirkant valamit egy papírcetlire,aztán Kilencedik kezébe nyomja.

– A következő megállónálleszállunk. Hívj fel hét után, és akkormegbeszéljük, hol találkozunk. A nevemNóra.

Döbbenten meredek magam elé.Nem gondoltam volna, hogy Kilencedikmutatványa bejön.

– Én Sarah vagyok – mutatkozik be abarna. Mi más lehetne a neve?

Megrázom a fejem. Mégis milyenfigyelmeztető jel kell még Kilencediknekahhoz, hogy belássa: ennek abeszélgetésnek véget kell vetni?

Kilencedik kezet fog velük.– A nevem Tony, ez a jóképű srác

pedig Donald. – összeszorítom afogamat, és udvariasan intek egyet.Donald?

– Király – mondja Nóra. – Akkormajd beszélünk.

A vonat megáll, és a két lány leszáll.Kilencedik áthajol fölöttem, és integetnekik az ablakból. Miután a vonatkigördül az állomásról, Kilencedikmagában nevetgél. Látom, hogyborzasztóan elégedett magával.

Oldalba bököm a könyökömmel.

– Teljesen elment az eszed? Miérthívod fel szándékosan a figyelmetmagadra – sőt magunkra? Nincs jogodengem is veszélybe sodornod azostobaságoddal. És mi a francértbátorítasz bárkit is arra, hogy nézze mega Ládánkat? Reménykedjünk, hogy ez akét tyúkeszű csaj ahhoz is túl buta, hogyelgondolkodjon rajta! – Sokkal jobbankedveltem Kilencediket, amikor csakegy kedves lúzernek tűnt.

– Nyugi, Donald. Lehalkítanád egykicsit a hangod? Nem nagy ügy. Semmisem fog velünk történni. – A tarkójárateszi a kezét, és hátradől. Amikor újramegszólal, már korántsem látszik olyannagyképűnek. – Sándor nagyon büszke

lenne rám. Biztosan nem látszik, deáltalában iszonyú zavarban vagyok alányokkal. És minél jobban tetszenek,annál rosszabb. De ennek vége. Azokután, amin az elmúlt egy évbenkeresztülmentem, már semmitől semijedek meg.

Nem válaszolok. Hátradőlök azülésben, és az egyre magasabbépületeket bámulom. Csupa üvegfelhőkarcolók, színházak, üzletek éséttermek. Némelyik úgy csillog anapfényben, hogy el kell takarnom aszememet. Autók tülekednek az alattunkfutó utakon, a dudák zaja felszáll asínekig. Ennél jobban nem iskülönbözhetne egy hely az ohióiParadise-tól. A vonat befut egy

állomásra, aztán továbbindul. Kétmegállóval később Kilencedik szól,hogy készülődjek. A következőnélleszállunk. Egy perccel később már aChicago Avenue-n sétálunk kelet feléhónunk alatt a Ládákkal. A Michigan-tóközvetlenül előttünk terül el.

Amikor ritkul körülöttünk a tömeg,Kilencedik mesélni kezd:

– Sándor imádta Chicagót. Az voltaz elmélete, hogy egy ilyen városban alegkönnyebb elrejtőzni. Bármikoreltűnhetsz a tömegben. Gondolj csakbele, hol maradhatnál észrevétlenebb,mint egy forgalmas nagyvárosban?

– Henri sosem egyezett volna bele.Félt a nagyvárosoktól. Nem szerette, ha

nem tud szemmel tartani mindenkit, akiesetleg bennünket figyel. Vagy engem.

– Ezért volt Sándor a valaha éltlegnagyszerűbb Cépan. Neki is voltakszabályai, természetesen. Az első éslegfontosabb: „ne légy hülye”

Kilencedik felsóhajt. Fogalma sincs,milyen dühítő és sértő az, ahogySándorról beszél.

Annyira felbosszant, hogy azzal semtörődöm, ha meghallanak.

– Igen, ha Sándor olyan nagyszerűCépan volt, akkor miért egy mogadoribörtöncellában találtam rád? – Amintkimondom, azonnal megbánom.Kilencediknek nagyon hiányzik Sándor,és azon a helyen vagyunk, ahol utoljáravoltak együtt, ahol Sándor azt mondta

neki, hogy biztonságban van. Tudom,milyen sokat számít egy ilyenmegnyugtató kijelentés.

Kilencedik megtorpan egy forgalmassarkon. Mindkét irányból embereksietnek el mellettünk. Közelebb léphozzám, az orrunk alig néhánycentiméterre van egymástól. A kezeökölbe szorul.

– Azért találtál rám abban acellában, mert én hibát követtem el. Azén hibám volt, nem Sándoré. De ha máritt tartunk, hol a te Cépanod? Azt hiszed,annyival jobb volt az enyémnél? Ébredjmár fel, idióta! Mindketten halottak, úgy-hogy egyikük sem lehetett akkora ász!

Sajnálom, amit mondtam, de kezd

elegem lenni Kilencedik erőszakosstílusából. Ellököm magamtól.

– Vegyél vissza, Kilencedik!Komolyan beszélek. Vegyél. Vissza. Ésne beszélj úgy velem, mintha a kisöcsédlennék.

Zöldre vált a lámpa, és dúlva-fúlvaátkelünk a kereszteződésen. Szótlanulmegyek mögötte a Michigan Avenue-n.Eleinte túl dühös vagyok ahhoz, hogy akörnyezettel foglalkozzam, de lassanészreveszem a fölénk magasodófelhőkarcolókat. Önkéntelenül ismegbámulom őket. Lenyűgöző ez a hely.Körülnézek. Kilencedik látja, mennyireelbűvöl a város, az ő városa, ésérezhetően megenyhül.

– Látod azt a nagy fekete épületet a

fehér tornyokkal a tetején? – kérdezi.Olyan őszinte öröm tükröződik az arcán,hogy megfeledkezem a dühömről.Felnézek a felhőkarcolóra. – Az ott aJohn Hancock Center. A hatodiklegmagasabb épület az országban. És mipontosan odamegyünk, öcskös.

Elkapom a karját, és félrehúzom ajárda szélére.

– Várj egy pillanatot! Ez lenne a tebiztonságos helyed? A város egyiklegmagasabb épületében akarsz elbújni?Most csak szórakozol velem! Ezőrültség!

Kilencedik elneveti magáthitetlenkedő arckifejezésem láttán.

– Tudom, tudom. Sándor ötlete volt.

De minél többet gondolkodom rajta,annál zseniálisabbnak találom. Többmint öt évig éltünk itt, minden gondnélkül. A kirakatban rejtőzködni, haver,a kirakatban rejtőzködni.

– Aha, persze. És arról mármegfeledkeztél, hogy elkaptak? Nemmaradunk itt, Kilencedik. Szó sem lehetróla! Újra vonatra kell ülnünk, és újtervet kell kidolgoznunk.

Kilencedik kirántja a karját akezemből.

– Azért kaptak el, Donald, mertvalaki, akit a barátomnak hittem, átvert.A mogoknak dolgozott, és túl ostobavoltam ahhoz, hogy észrevegyem.Elárult, engem pedig teljesen elvakított aformás hátsója, ezért Sándor fogságba

esett. Végig kellett néznem, ahogymegkínozzák, és semmit sem tehettem,hogy megakadályozzam. Mindenkinéljobban szerettem a világon. Végül csakannyi vigaszom maradt, hogymegszabadítottam a szenvedéseitől.Halál. Ez volt az utolsó ajándékomszámára. – Gúnyos mosolya sem tudjaleplezni a hangjából kicsendülőfájdalmat. – Egy évvel később pedigfelbukkant a ronda pofád a cellám ajtajaelőtt. – Ujjával a John Hancock Centerrebök. – Odafent biztonságban vagyunk. Eza legbiztonságosabb hely, ahol valahajártál.

– Csapdába eshetünk – érvelek. –Ha a mogok rájönnek, hol vagyunk, nincs

hová menekülni.– Ó, dehogy nincs. Meg fogsz

lepődni. – Rám kacsint, és elindul afelhőkarcoló felé.

Hirtelen tudatosul bennem, mennyiember vesz körül bennünket. Sík idegvagyok, és halvány fogalmam sincs, mimást tehetnék azon kívül, hogy követem.Egyvalamit biztosan tudok: amogadoriak egyre ügyesebben vegyülnekel az emberek között, ezért esélyem sincsmegállapítani, nem éppen most sétálnak-e el mellettem. A gondolattól annyiramegrémülök, hogy szabályosan remegnikezdek. Ráadásul valószínűleg térfigyelőkamerák ezrei pásztázzák Chicago utcáit,és mivel a kormány összeszűrte a levet amogokkal, a mogoknak nyilván

hozzáférésük van ezekhez afelvételekhez. Nagyszerű. Egyvilágméretű kandi-kamera játékszereplői vagyunk, és semmit semtehetünk ellene. Odabent, bármilyenépületben, nagyobb biztonságbanleszünk, mintha idekint ácsorognánk.Lehajtom a fejem, és követemKilencediket.

Pazar előcsarnokba lépünk.Zongora, bőrgarnitúra éskristálycsillárok fogadnak. A bejárattalszemközt két recepciós pult áll.Kilencedik odaadja a Ládáját, és leveszia sapkát a fejéről. Az egyik biztonságiőr, egy nagydarab kopasz pacák a pultmögött ül, legalábbis addig, míg fel nem

ismeri Kilencediket. Akkor elüvöltimagát, és felugrik.

– Helló! Ezer éve meg egy napja! Seegy levél, se egy telefonhívás. Hola pitliben volt? – kérdezi a férfi,miközben egyik kezével vadulszorongatja Kilencedik kezét, a másikkalpedig a karját fogja. Csak áll ésvigyorog boldogan. A klasszikus,tékozló-fiú-hazatér jelenet.

Kilencedik őszinte kedvességgelviszonozza a mosolyát, és másik kezét aférfi vállára teszi.

– Azt hiszem, szerencsésebb lenneúgy feltenni a kérdést, hogy hol nemvoltam?

– Legközelebb szóljon, mielőtt ígyeltűnik! Halálra aggódtam magam. És a

bácsikája hol van? – Kilencedik hátamögé pillant, mint aki arra számít, hogySándor bármelyik pillanatbanfelbukkanhat.

– Európában – vágja rá Kilencedik.– Egészen pontosan Franciaországban. –Semmi megingás. Hibátlanul játssza aszerepét. Tudom, hogy ez milyen nehézlehet neki.

– Megint valami vendégelőadóibuli?

– Bizony – bólint Kilencedik. Felémint a fejével. – Méghozzá elég hosszúbuli. Azon gondolkodik, hogy átteszi odaa székhelyét. Én viszont visszajöttem egyidőre Donald barátommal. Egytörténelmi projekten dolgozunk. Nézze

csak ezeket a dobozokat, hónapokraelegendő munkát hoztunk magunkkal!

A hónom alatt tartott Ládákrapillantok, az őr pedig félreáll, éselenged bennünket.

– Úgy tűnik, nem fognak unatkozni.Üdvözlöm, Donald, örülök, hogymegismerhetem. Jó munkát!

– Részemről a szerencse – felelem.– És koszi!

Igyekszem barátságosan viselkedni,de nem könnyű. Kilencedik láthatóanjóban van ezzel a pacákkal, aki számontartja, mikor jön, hová megy, észreveszi,ha nincs itt. Kilencedik még egyhazugságot is kitalált a kedvéért, amibőlkésőbb akár problémák is lehetnek.Hallom Henri hangját a fejemben, amint

azt magyarázza, hogy ez pontosan azellenkezője annak, amit csinálnunkkellene. Igyekszem megszüntetni agyomrom remegését. Nincs értelmetúlparázni a dolgokat.

A liftekhez sétálunk, Kilencedikmegnyom egy gombot. Az egyik ajtófölött kigyullad egy felfelé mutató nyíl.

– Hé, Stanley! – Már éppenbeszállnánk a liftbe, amikor a biztonságiőr kocog utánunk. Kulcscsomójahangosan zörög az övén.

Elvigyorodom.– Stanley? – suttogom hangtalanul.

Ez még a Donaldnál is rosszabb!– Ne most – motyogja.– Majd elfelejtettem, jött egy rakás

postai küldemény, amíg odavolt,félretettük őket. Nem tudtuk továbbítani,mert nem hagytak meg másik címet.Felküldessem őket?

– Adjon egy órát, amígberendezkedünk, oké?

– Igenis, főnök. – Az őr tiszteleg, mipedig beszállunk a liftbe.

Alighogy az ajtó becsukódik, érzem,hogy Bernie Kosar az egyik vállamrólátmászik a másikra, majd vissza.Panaszkodik, hogy elege van arejtőzködésből.

– Már csak néhány perc –nyugtatgatom.

– Igen, BK – mondja Kilencedik. –Mindjárt otthon vagyunk. Végre.

– Honnan tudod ilyen biztosan, hogy

ez a lakás még mindig a tiétek? Ennyiidő után? – Úgy tűnik, Kilencedik maga-biztosságát semmi sem tudja megingatni.Bárcsak olyan lehetnék, mint ő! Még hanincs is mindig igaza, remek játékos ésmég jobb harcos.

– Sándor mindenre gondolt. Alakbért minden hónapban automatikusanvonják a bankszámlájáról. Sosemrészleteztük, mivel foglalkozunk. Néha,amikor hónapokra eltűntünk, tettünk ráutalást, hogy Sándort meghívtákvendégelőadónak valahová. Ezek megbevették.

Kilencedik beüt egy kódot azemeletek száma alatti kis billentyűzetbe,mire a lift száguldani kezd fölfelé. A

számok olyan gyorsan váltják egymást,hogy alig van időm végiggondolni,milyen magasan járunk. A nyolcvanadikemelet után kezd lelassulni. Megállunk,az ajtó hangtalanul kinyílik, ésközvetlenül egy lakásban találjukmagunkat. A nappali mennyezetéről lógóhatalmas kristálycsillárra pillantok és azelőttünk terpeszkedő két kanapéra.Vakító fehérség fogad, és mintha mindenaranyszegéllyel lenne díszítve.

– Ez a lakásotok? Nem mondodkomolyan – hitetlenkedem.

– De bizony, a lift csak nekünk állmeg itt – válaszolja elképedtpillantásomat látva.

Mostanáig azt hittem, ilyen csak afilmekben van. Hihetetlen, hogy ez a

pazar apartman egy Védő lakása.A szoba jobb felső sarkában kamerát

pillantok meg, ami egyenesen ránkirányul. Azonnal eltakarom az arcom. DeKilencedik elmagyarázza, hogy ez egyzárt láncú kamera, aminek a felvételeitcsak az apartmanon belül lehetvisszanézni.

– Csak utánad – mondja, azzalszínpadiasan meghajol előttem, és int akarjával.

– Nem bírom elhinni, hogy az egészemelet a tiétek. – Tátott szájjal bámulokkörbe.

Hallom, hogy Kilencedikvégigcsúsztatja a kezét a falon, miközbenválaszol.

– Valójában két emeletet bérlünk.Kilencedik megnyom egy másik

kapcsolót, mire felemelkednek asötétítők a tucatnyi, padlótól plafonigérő ablak előtt. Napfény árasztja el aszobát. Bernie Kosar kiugrik azsebemből, és kutyává változik. Azablakhoz sétálok, és megcsodálom akilátást. Lélegzetelállító. Egész Chicagoa lábunk előtt hever. Balra a Michigan-tó ragyogó kék foltja terül el. Lerakom aLádát egy plüssfotelra, és azablaküveghez nyomom a homlokomat. Akörülöttünk álló épületek tetejétbámulom, amikor halk surrogást hallok,és a következő pillanatban megérzem alégtérbe áramló friss levegőt.

– Éhes vagy? – kérdezi Kilencedik.– Aha – felelem.Különös, de innen föntről minden

makettnek tűnik: az autók, a hajók atavon, a magasvasút kígyózószerelvényei. Legnagyobbmeglepetésemre tényleg biztonságbanérzem magam. Mintha itt a magasbannem eshetne bántódásom, mert semmisem juthat fel idáig. Régóta nem voltilyen érzésem. Szokatlan nyugalom töltel.

Hallom, ahogy nyílik a hűtőszekrényajtaja.

– Annyira jó végre egy kis lazítás –kiabálja Kilencedik a konyhából. –Amúgy érezd otthon magad! Zuhanyozz

le, válassz egy pizzát a fagyasztóból!Még aludni is van időnk, mielőttfelhívjuk azokat a csajokat. De régmondhattam utoljára ilyeneket!Mindenhol jó, de legjobb otthon.

Nehéz elszakítani a tekintetemet akilátástól; teljesen megbabonáz. Semmimást nem akarok, csak itt állni ésélvezni, hogy biztonságban vagyok.Ennél már csak az lenne jobb, ha Henri,Sarah, Sam és Hatodik is itt lennevelem.

Egy müzliszelet lebeg az arcom elé alevegőben, Kilencedik küldi akonyhából.

– Hadd vezesselek körbe. –Kilencedik úgy viselkedik, mint egygyerek, aki alig várja, hogy

megmutathassa a játékait.A müzliszeletet majszolva átsétálunk

egy elegáns kanapékkal és bőrfotelokkalberendezett szobába. Hatalmas,síkképernyős televízió lóg amárványkandalló fölött, az üvegdohányzóasztalon műorchideákpompáznak egy vázában. Mindentvékony porréteg borít, Kilencedikvégighúzza az ujját az egyik asztalon, ésközli, hogy felhívja a takarítószolgálatot.A folyosón benyit az első ajtón jobbra.

Hátrahőkölök. Két, hatalmas termetűmogadori katona áll odabent.Halottsápadt bőrük éles kontrasztot alkothosszú, fekete hajukkal és feketekabátjukkal. Mozdulatlanul állnak,

fegyverüket egyenesen rám szegezik.Nem hiába gyakorlatoztunk hetekigSammel és Hatodikkal. Elhajolok afegyver elől, a közelebb álló mogadorifelé vetem magam, aztán beviszek egyfelütést az állcsúcsára, majd gyomrontérdelem. A mog aléltan vágódik hanyatt.Körülnézek valami fegyver után kutatva,amivel ledöfhetem, de csak súlyokat ésboksz-kesztyűket látok. Kilencedik istámadásba lendül: játékosan ágyékonrúgja a másik mogadorit, aztánmegfricskázza az orrát. A mog meginog,majd oldalra dől. Beletelik néhánymásodpercbe, mire felfogom, hogy ezekcsak bábuk. Kilencedik kétrét görnyed aröhögéstől, és amikor végre visszanyeria lélegzetét, megveregeti a hátamat.

– Húhú, ezek aztán a reflexek,barátocskám! – nyerít hangosan.

Ég az arcom.– Igazán figyelmeztethettél volna.– Viccelsz? A magasvasút óta erre

készülök. Rég nem röhögtem ilyen jót!Bernie Kosar lép be a szobába. A

mogadorihoz somfordál, amelyiketkiütöttem, és megszagolja gumibólkészített lábát. Felnéz rám.

Rajtuk szoktunk gyakorolni, BK –magyarázza Kilencedik büszkénkidüllesztett mellkassal, és körbemutat akarjával. – Tanulószobának hívjuk.

Én is körülnézek. Jókora, üresszobában vagyunk. A szemközti falnálvezérlőtáblát pillantok meg, mint egy

repülő pilótafülkéjében. Kilencedikodamegy, leül a konzolhoz, átfordítnéhány kapcsolót, parancsokat gépel. Afalakon, a mennyezeten és a padlónkülönböző harci szituációk és fegyverekjelennek meg. Kilencedik megpördül aszékkel, látni akarja, milyen hatással vanrám ez a kis bemutató. Azonnal átjár azirigység, amikor arra gondolok, mennyiidőt tölthetett itt. És ez látszik is azarcomon.

– Ez,.. – A mennyezetre emelem atekintetemet. Nem találok szavakat.Elszégyellem magam, eszembe jut, mitcsináltam én ezalatt. Az én kiképzésemegy behavazott udvaron folyt, illetve egymedencében Hatodikkal és Sammel.Hirtelen bánni kezdem, hogy Henrival

annyit költözködtünk, ahelyett, hogymegadta volna nekem a képzést, amireszükségem volt. Ha lett volna egy ilyentermünk, talán én is olyan erős ésmagabiztos lennék, mint Kilencedik.Talán Sándor mégis jobb Cépan volt.

– A legjobbat még nem is láttad –mondja Kilencedik.

A kiképzőterem hátsó feléből ajtónyílik egy páncélteremszerű helyiségre.Hihetetlen mennyiségű fegyverthalmoztak fel odabent: puskák, kardok,kések, bombák. Az egyik fal polcainsemmi más nincs, csak lőszerek.

Kilencedik leemel egy nagy,teleszkóppal felszerelt automatalőfegyvert az egyik polcról, és rám

irányítja.– Meglepődnél, ha tudnád, milyen

egyszerű hozzájutni egy ilyenhez.Imádom az internetet.

Közelebb lép hozzám a puskával, ésmegnyom egy gombot a vállam fölött.Félrecsúszik egy fal, és feltárul mögötteegy bowling-pályánál hosszabb lőtér.Kilencedik felkap egy doboz lőszert, ésmegtölti a fegyvert. Azután nekiáll aprópapírlapokra lövöldözni harminc métertávolságból.

– Ne aggódj! Ezek a szobákhangszigeteitek, de egyébként is olyanmagasan vagyunk, hogy senki sem hallminket.

Egy másik ajtó a folyosóról avezérlőterembe vezet. Kilencedik egy

kapcsolóhoz lép az ajtó mellé, átfordítja,és közel hajol hozzá. Halványkékfénysugár pásztázza végig a szemét.Retinavizsgálat. Ez igen! Sándorláthatóan jól ismerte a legmodernebbbiztonsági berendezéseket. Tucatnyiszámítógép és még több monitorműködik odabent. A John HancockCenter összes biztonsági kamerájának aképét látjuk, mind a száz emeletét, sőt,mintha a Chicagói Rendőrség általfelállított térfigyelő kamerákra is rátudnánk csatlakozni. Kilencedik leütvalamit a billentyűzeten, mire életre kela legnagyobb monitor, és egy izmos férfiképe jelenik meg rajta. A szemcsésfelvétel ellenére is látszik, hogy fekete

olasz öltönye tökéletesen simul a testére.Fekete haja és vastag szakálla van, akezében pedig két laptopot tart. Kérdőpillantást vetek Kilencedikre, miértmutatja ezt nekem.

– Ő Sándor – szólal meg néhánymásodperc elteltével. A hangja mostmásmilyen. Hiányzik belőle a vakmerőhencegés. Felém fordul. Egyszerresebezhetőnek tűnik. – Gyere, döntenedkell egy fontos kérdésben. –Hatásszünetet tart. – Melyik szobábanakarsz aludni? Van egypár, nézd végigőket nyugodtan. Nem kell kapkodnod.Mindjárt elkészül a pizza.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Crayton elörelépet Marina és Ellaközé,hogy jobban szemügyre tudja vennia hegyoldalba vájt vonalakat. Tenyerét afalra rajzolt ajtó közepére helyezi, majdvisszahúzza a kezét.

– Ez érdekes. Mitől ilyen meleg ez?És pontosan mit értesz azalatt, hogy ez azajtó összeköti a Föld két sarkát?

– A helyzet a következő –magyarázza Nyolcadik. -A maximálistávolság, ahová teleportálni tudok:hatvan méter. Talán hetven. És minélmesszebbre teleportálok, annálpontatlanabbá válók. Egyszer egynagyjából hatvan méterre álló fa tetejétvettem célba, és egy oroszlán meg akölykei között landoltam. Elég kínosvolt. Ez a teleportálás fantasztikustálentum, és hihetetlenül hasznos tudlenni, de egyáltalán nem olyan könnyű,mint amilyennek látszik. Viszont ez abarlang segít, hogy körbe tudjam utazni a

világot.Megérintem a falat, és érzem, ahogy

a meleg a kezembe áramlik.– Hogyan?Nyolcadik félreáll, hogy Ella és

Marina is közelebb férkőzhessen azajtóhoz.

– Azt gyanítom, hogy ez egy ősi lórinbarlang vagy a lorinok egyik bázisa,amire véletlenül rábukkantam, és voltamolyan mázlista, hogy rájöjjek, mire való.De akárhogy is van, biztosan nem énvagyok az első lórin, aki belépett ide.

Alighogy végigmondja, érzem,ahogyan a félelem kiváltotta adrenalinvégigszáguld a testemen. Craytonfejében is ugyanez játszódhat le, mertlátom, hogy előbb a bejárat felé villan a

tekintete, majd rám néz. Ki sem kellmondani, már teljesítem is a kérését:gyorsan visszamegyek arra, amerrőljöttünk, hátha meghallok valamit. Ha ezegy ősi lórin barlang, akkor amogadoriak biztosan megfigyelés alatttartják. Lehet, hogy katonák várnak ránk,vagy valamilyen szerkezet figyelmeztetiőket az érkezésünkre.

Dühödten támadok Nyolcadikra.– Megőrültél? Teljesen elment az

eszed? De mi is megbolondultunk. Mivagyunk az idióták, amiért vakonkövettünk téged egy lórin rejtekhelyre!Lehet, hogy ez a barlang tele vancsapdákkal! – Marina és Ella ijedtenközelebb húzódnak hozzám.

– Hé, nyugi, ne kapd fel a vizet –mondja Nyolcadik. Leteszi a Ládát aföldre. – Sokszor jártam már itt, éssosem történt semmi, ezért nemgondolom, hogy kockázatos lenne.

– Most nincs időnk vádaskodásra megbocsánatkérésre

– szólal meg Marina. – Mutasd meg,hogyan működik, és irány a világ túlsófele. De legalábbis innen el!

Crayton bólint, de továbbra isidegesen forgatja a fejét.

– Igen. Menjünk valahová, aholkevésbé vagyunk sebezhetőek.

Nyolcadik leveszi az amulettet anyakából.

– Előbb nézzétek meg ezt – mondja

mosolyogva.Az amulettet a falra rajzolt kék

háromszöghöz érinti.Először semmi sem történik, aztán a

falba vésett vonalak elmélyülnek, éselindulnak egymás felé. Nyolcadikvisszateszi az amulettet a nyakába. Huzattámad a barlangban, és önkéntelenülhátrálunk néhány lépést. Amikor avonalak összeérnek, az ajtó körvonalateljessé válik, a jobb oldali széle elválika sziklafaltól, és az ajtó kitárul. Meleglevegő csap az arcunkba. Megbabonázvabámuljuk az ajtó mögül kiszűrődő kékragyogást.

A testembe áramló energia végtelennyugalommal tölt el.

– Mi ez a kék fény? – kérdezem

végül.– Ennek segítségével tudok

teleportálni a világ különböző pontjaira– válaszolja Nyolcadik olyan hangon,mintha ez magától értetődő volna.

Ella elindul az ajtó felé.– Furcsán érzem magam.– Én is – mondja Marina.Nyolcadik mosolyogva belép az

ajtón, Crayton és Ella habozás nélkülkövetik. Én zárom a sort. Miközben egyújabb lépcsőn haladunk felfelé,Nyolcadik beszélni kezd:

– Néhány évvel ezelőtt, amikor atálentumaim kifejlődtek, elkezdődtekezek a nagyon valószerű álmaim, mint amostaniak, amelyekben Setrákus és

Negyedik szerepelnek. Egyre többetmegtudtam a Lorienről és a Bölcsekről.Megismertem a földi történelembenjátszott szerepünket. Látomásaim voltakarról, hogyan segítettünk azegyiptomiaknak megépíteni apiramisokat, megtudtam, hogy a görögistenek valójában lorinok voltak, illetvehogy a rómaiak tőlünk tanulták ahadviselés tudományát, és így tovább.Az egyik álmomban a lorinokteleportáltak a Föld egyik pontjáról amásikra. Ez a hegy is felbukkant azálmomban. Akkor már Indiában éltünk,és felismertem. Az álom után felmásztamide, és keresgélni kezdtem. Így találtamrá erre a helyre.

– Elképesztő – mondja Marina.

A lépcsősor egy másik terembevezet. A boltíves mennyezetet egyenetlenszélű oszlopok tartják. Rájövök, hogy ahegycsúcs belsejében vagyunk. A teremmajdnem teljesen üres, a közepétleszámítva, ahol örvénymintábarendezett szikladarabok hevernek egykosárlabda nagyságú kék kő körül.

– Loralit – suttogja Crayton. LerakjaMarina Ládáját, és a barlang közepe feléindul. – A legnagyobb loralit kő, amitvalaha láttam.

– Ennek a loralitnak köszönhető,hogy oda mész, ahová akarsz? KérdeziMarina Nyolcadikhoz fordulva.

– Hát, nem egészen így van – sóhajtfel Nyolcadik. – Nem mehetek bárhová,

ahova akarok. Csak hat-hét távoli helyre.Sok próbálkozásba telt, mire rájöttem,hogy csak oda tudok teleportálni, aholszintén van egy ilyen nagy loralit kő.

– Akkor hová is tudunk menni? –szólalok meg.

– Eddig jártam Peruban, a Húsvét-szigeteken, a Stonehenge-nél, az Ádeniöbölben Szomália közelében – ez utóbbitnem ajánlom, több okból sem –, illetveaz új-mexikói sivatagban.

– Új-Mexikó – ismétlem Craytonhozfordulva. – Ha oda eljutunk, néhány óránbelül találkozhatunk Johnnal. AzEgyesült Államokon belül márkönnyedén tudunk mozogni.

Crayton a falhoz lép, és valamilyenjeleket tanulmányoz rajta.

– Azt akarod mondani, hogy nemtudod irányítani, hová mész? Ezegyáltalán nem olyan ígéretes, mintreméltem.

– Nem, de ha esetleg nem Új-Mexikóban kötünk ki elsőre, akkoregyszerűen addig folytatjuk ateleportálást, míg el nem jutunk aválasztott helyre. Nem olyan vészes –mondja Nyolcadik.

– Biztos vagy benne, hogymindnyájunkat magaddal tudsz vinni? –kérdezem. – Ha ez is úgy működik, mintaz én láthatatlanná tévő tálentumom,akkor lehet, hogy problémás lesz adolog, mert csak azokat tudomláthatatlanná változtatni, akik fogják a

kezemet.– Őszintén szólva, nem tudom. Még

senkit nem próbáltam magammal vinni –vallja be Nyolcadik.

– Lehet, hogy kétszer kell majdfordulnod – veti fel Marina.

– Ezek a rajzok egészen lenyűgözőek– szólal meg Crayton a barlang falármutatva. – Talán ezek adnak valamitámpontot.

Igaza van. A narancsszínű falakatszimbólumok, festmények és metszetekszázai borítják egészen a mennyezetig.

Odasétálok, és azonnal megakad aszemem egy halványzöld bolygótábrázoló festményen. Azonnal tudom,hogy Lorien az, és érzem a gombócot atorkomban. A bolygó alatt két, kékre

színezett alak áll, egy férfi és egy nő.Mindketten alvó csecsemőt tartanak akezükben. A Lorient szaggatott fehérvonalak kötik össze a négy alakkal. A nőfeje mellett idegen szimbólumoksorakoznak három oszlopba rendezve.Ezeket szemmel láthatóan másvalakirajzolta.

– Mi a fene? – suttogom zavartan.Balra tőlem egy háromszög alakú

űrhajó egyszerű, fekete vázlata látható.Bonyolult spirálok és szimbólumokvannak a szárnyán, legömbölyített orrárapedig egy csillagképet rajzoltak.Nyolcadik mellém lép, és a csillagképremutat.

– Látod? Ugyanaz az

örvénymotívum, mint ezek a kövek aföldön.

Megfordulok, és ellenőrzőm – igazavan. Hirtelen belém hasít egy gondolat:bárcsak itt lenne Katarina! Kíváncsilennék, vajon tudott-e róla egyáltalán.Craytonra nézek, aki a mennyezetetborító rajzokat tanulmányozza.

– Te tudtál ennek a helynek alétezéséről? – kérdezem.

– Nagyon sietve hagytuk el aLorient. A mogadoriak mármegindították a támadást a bolygó ellen.Nem maradt időnk minden szükségesinformációt összegyűjteni. Tudtuk, hogyléteznek ilyen helyek, de azt senki nemtudta, pontosan hol, vagy hogy mirevalók. Nyilvánvaló, hogy sok fontos

dolog van, amiről semmilyentájékoztatást nem kaptunk – magyarázza.

– Gyertek utánam – szólal megNyolcadik, és int, hogy kövessük a teremegyik sötét sarka felé. – Van itt valami,amit látnotok kell.

Megáll egy jókora, falba vésett tablóelőtt. Három méter magas és hat méterhosszú. Kisebb jelenetekre van tagolva,mint egy képregény. Az első képenkilenc gyerek áll egy űrhajó előtt. Azarcukat gondosan megrajzolták, ésazonnal megtalálom köztük magamat.Döbbenten meredek saját kiskoriképmásomra.

– Ez már itt volt, amikor előszörjártál itt? – fordul Crayton

Nyolcadikhoz.– Igen – válaszolja. – Itt volt az

egész, ugyanúgy, ahogy most látjátok.– Ki készíthette? – kérdezi Marina

megilletődve.– Fogalmam sincs. – Crayton

csípőre tett kézzel tanulmányozza arajzokat. Nyugtalanító érzés ilyenzavartnak látni.

A következő képen sötét figuráksorakoznak, feltehetően mogadoriak.Kardokkal és puskákkal vannakfelfegyverkezve, a középen álló alakpedig kétszer akkora, mint a többiek.Setrákus Ra. A mogok apró szeme ésegyenes szája olyan életszerű, hogyvégigfut a hideg a hátamon.Továbbsiklik a szemem, és egy

vértócsában fekvő lányt pillantok meg.Összehasonlítom a vonásait az elsőképen látható arcokkal. Első az.Második, aki szintén lány, de fiatalabbElsőnél, egy mogadori lába alatt hever,ő is halott. Görcsbe rándul a gyomrom,amikor meglátom Harmadikat, egy fiút,akit a dzsungelben nyársalt fel egymogadori kard. A felső sor utolsó képénNegyedik menekül két mogadori katonaelől, és éppen felugrik egy felé lőttsugárnyaláb elől. Elakad a lélegzetem. Aháttérben egy épület lángol.

– Szent ég! Az ott John sulija –mutatok az utolsó képre.

– Micsoda? – kérdezi Marina.A falra bökök.

– John iskolája leégett, amikor amogadoriak megtámadtak minket. Ottvoltam! Ez itt John iskolája!

– Akkor az ott te vagy az égen?Közelebb hajolok, és egy apró,

hosszú hajú alakot pillantok meg aziskola fölött lebegni.

– Oké, ez most már tényleg kezdhátborzongató lenni. Nem értem. Honnantudta bárki...

– Nézzétek, ez nem Ötödik? – szakítfélbe Ella, és az alsó sor első képéremutat. Három mogadori áll egy fenyőfaalatt, amelynek a tetejéről egy alakdobálja őket valamivel.

– Hihetetlen! Minden itt vanlerajzolva – álmélkodik Crayton. –

Valaki előre látta az egészet!– De kicsoda? – kérdezem.– Jaj, ne – hallom Marina suttogását.

– Ki az? Ki hal meg?Gyorsan rápillantok a következő két

képre. Az egyiken Marinával állunk a tómellett, a másikon pedig John rohan kivalakivel a barlangból. Nem tudom, kiaz mellette, talán Sam. Nem látni azarcát, mert elfordítja a fejét. Aztán atekintetem továbbsiklik arra a képre,amelyiket Marina nézi. Egy Védő állszéttárt karral a képen, testét kard járjaát. Lehetetlen megállapítani, hogy ki az,mert az arca hiányzik. Közvetlenül a rajzalatt kőtörmelék hever a földön.

– Mi folyik itt? – kérdezem. – Miértéppen ez az arc hiányzik? – Nyolcadik

lehajtott fejjel áll mellettem. – Ez a teműved?

– Senki nem írhatja elő, mi fogtörténni – mondja.

– És úgy gondoltad, inkábbmegsemmisíted? De miért? Hátha ígynem következik be? – faggatja Crayton.

– Nem tudtam, mit jelentenek ezek arajzok. Egyikőtöket sem ismertem. Azthittem, ez csak egy történet, amíg megnem láttam...

– Én vagyok az? – szakítja félbeMarina. – Én vagyok az, aki meghal?

Engem is ugyanez a kérdésnyugtalanít. Engem nyársalnak fel azzal akarddal? Hátborzongató gondolat.

– Egy nap mindnyájan meghalunk –

válaszolja Nyolcadik furcsa hangon.Ella összeszedi a földről a letört

kődarabokat, és tanulmányozni kezdiőket.

Crayton Nyolcadik elé lép.– Attól, hogy megsemmisítetted, még

ugyanúgy be fog következni. Havisszatartod előlünk az információt,azzal nem tudod megváltoztatni a jövőt.Elárulod, ki van a képen?

– Nem azért hoztalak ide titeket,hogy egy sérült faldarabotvizsgálgassatok – mondja Nyolcadik. –Haladjatok tovább, nézzétek inkább azutolsó két képet.

Ezzel sikerül ismét felkeltenie afigyelmünket. Sosem jutunk előbbre, haleragadunk minden rajznál. Az utolsó

előtti rajzon Setrákus Ra fekszik aföldön, torkához kardot szorít egy alak,de lehetetlen megállapítani, hogykicsoda. Körülötte mogadori holttestekhevernek mindenfelé. Az utolsó kép egykülönös, két részre osztott bolygótábrázol. A felső része a Földre hasonlít,Európa és Oroszország tisztán kivehetőrajta, de az alsó részét hosszú,hepehupás vonalak borítják. Kopár,élettelen területnek látszik. Balról egykis űrhajó közeledik a bolygó északiféltekéjéhez, egy másik pedig jobbról adéli féltekéhez.

Próbálom megfejteni, mit jelenthetez, amikor Ella halkan felkiált:

– Nyolcadik az!

Mindnyájan felé fordulunk. Ellakirakta a földre szóródott darabokból ameggyilkolt Védő hiányzó arcát.Nyolcadik halálát ábrázolja a rajz.

– Ez nem jelent semmit – jelenti kihatározottan Nyolcadik.

Marina gyengéden megérinti akarját.

– Persze hogy nem, ez csak egy rajz.– Igazad van – bólint Crayton. – Ez

csak egy rajz.Nyolcadik elhúzódik Marinától, és

elindul vissza a barlang közepe felé; mimég mindig földbe gyökerezett lábbalbámuljuk a falra festett történeteket,amelyeket senkinek nem lenne szabadismernie. Valaki megjövendölte

Nyolcadik halálát. Az első néhány rajzhitelességéből kiindulva nehézmeggyőző érvet találni amellett, hogyéppen ez a jóslat ne válna valóra. Nemcsoda, hogy Nyolcadik olyan vakmerő,és úgy érzi, nem kell elővigyázatosnaklennie. Próbál elrejtőzni a végzet elől,vagy éppen ellenkezőleg: inkább elébemegy? Ismét az utolsó két képrepillantok. Először megkönnyebbülök,hogy Setrákus Rát karddal a torkánlátom, de van valami nyugtalanító abban,hogy még él. És mit jelent az utolsó rajz?Bizonytalan lenne az összecsapásvégkimenetele? Es miért van kettéosztvaa bolygó? Mit jövendöl ez a kép?

Crayton felemeli a földről MarinaLádáját, Nyolcadikhoz sétál, és

átkarolja. Halkan beszél hozzá.– Szerinted mit mondhat neki? –

suttogja Marina felém fordulva. – Miolyat tud mondani, amitől jobbanérezheti magát?

Éppen csatlakozni akarokCraytonhoz, hogy közösen próbáljukmegvigasztalni Nyolcadikat, amikorrobbanás rázza meg a barlangot, éstűzcsóva tör be az ajtón. Marinamegragadja a karomat. Ella sikolyabetölti a termet. A mennyezetet tartóoszlopok megroppannak, és dőlnikezdenek. Jókora sziklatömb zuhan Ellafelé, amit csak az utolsó pillanatbansikerül eltérítenem. Abban amásodpercben, ahogy Nyolcadikra és

Craytonra nézek, Nyolcadik eltűnik.– Mi történt? – kiáltja Marina, és

telekinézissel véd kettőnket a záporozószikladaraboktól, miközben én továbbrais Ellát igyekszem megóvni.

– Nem tudom. – Kétségbeesettenerőltetem a szemem, próbálokkeresztüllátni a füst– és porfelhőn.

Hirtelen Nyolcadik jelenik meg újraa terem közepén. Az oldalán véres sebtátong, az arca hamuszürke.

– A mogadoriak! – kiabálja. – Ittvannak.

TIZENHATODIK FEJEZET

Fekszem az àgyon az ujjszobàmban,a hihetetlenül kényelmespárnák közé süppedve. Már majdnemelalszom, amikor hallom, hogy nyílik abejárati ajtó, és Kilencedik halkanbeszél valakivel. Azonnal kiröppen azálom a szememből, felülök az ágyban, a

pulzusom felgyorsul. Aztánmegnyugszom – biztosan a portás hoztafel a dobozokat. Visszafekszem. BernieKosar megnyalja a talpam, és aztmondja, kimegy enni valamit.

– Itt megvárlak – mondom neki.Összekulcsolom a kezem a fejem alatt,és a plafont bámulom.

Ismét elnehezül a szemhéjam. Akövetkező pillanatban már nem a plafontnézem, hanem kint állok a hóban.

– Koncentrálj, John! – szólal megvalaki a hátam mögött. Megfordulok, ésHenrit pillantom meg kezében egy csomókonyhakéssel. Az egyiket dobásra készena válla fölé emeli.

– Henri! Hol vagyunk? – kiáltok odaneki.

– Beverted a fejed? – kérdezi.Farmert és fehér pulóvert visel,mindkettő el van szakadva és csupa vér.Kék fény világít a háta mögül, de amikora nyakamat nyújtogatva megpróbálok aválla fölött átlesni, Henri dühbe gurul. –Gyerünk, John! Úgy viselkedsz, minthanem is itt lennél. Azt akarom, hogykoncentrálj! Most azonnal!

Mielőtt ellenkezhetnék, Henrielhajítja a kést, és csak az utolsópillanatban tudom félreütni az arcomelől. Azonnal dobja a következőt, majdegy harmadikat és negyediket is.Mindegyiket hárítom, de Henri minthakimeríthetetlen tartalékokkalrendelkezne. Folytatom a védekezést, de

egyre nehezebben megy. A kések egyregyorsabban szállnak felém.

– Nem kell tovább menekülnünk! –kiáltom, miközben egyszerre két késtlökök félre.

Henri a következőt olyan erővelhajítja felém, hogy felsérti a kezemet,amikor oldalra ütöm.

– Nem élhetünk mindnyájanChicagóban a felhők között, John!

A következő kést elkapom amarkolatánál, és beleállítom a hóba. Ahó elfeketedik körülötte. Elkapok egyújabb kést, és azt is az előző melléhajítom.

– Ha megtaláltuk volna a megfelelőhelyet, lehetett volna egy igaziotthonunk! De még csak meg sem

próbáltuk! Hogy tudtad éppen Paradise-tválasztani?

– Azt tettem, amit a legjobbnakgondoltam! Ráadásul ott lakott MalcolmGoode! Megtaláltad a táblagépét, John!De még csak nem is használtad! – üvöltiHenri.

A kék fény kialszik mögötte, asötétség pedig terjedni kezd a hóban,míg végül olyan, mintha térdig gázolnánkegy fekete tóban. Henri meglendít egyjókora kést, és felém hajítja. Amikormegpróbálom elkapni, a két kezemmintha az oldalamhoz tapadna. Figyelema levegőben pörgő kést, amint felém tart,és tudom, hogy egyenesen a két szememközött fog eltalálni. Már csak néhány

centiméterre van tőlem, amikor egyhatalmas kéz lekapja a levegőből.Setrákus Ra. Egyetlen sima mozdulattalmegmarkolja a kést, felemeli, majdlecsap rám.

Amikor a kés hegye a koponyámbamélyed, Setrákus Ra felüvölt:

– Kihűl a pizzád!Felülök. Újra az ágyamban vagyok,

a Hancock-toronyban.Szakad rólam a víz, zihálva

kapkodom a levegőt. Kilencedik áll azajtóban egy jókora pizzával a kezében.Tele szájjal eszik, úgy folytatja.

– Addig egyél, haver, amíg mégmeleg. És ránk férne egy kis edzés is arandi előtt.

– Megint láttam Setrákus Rát –

mondom. Idegenül cseng a saját hangom.A nyelvem alig akar engedelmeskedni. –És Henrit.

Kilencedik lenyeli, ami a szájábanvan, aztán legyint egyet. A kezében mégmindig egy fél pizzaszeletet tart.

– Tényleg? Ne foglalkozz vele, ezekcsak álmok. Mindig ezt mondommagamnak, és nekem általában be is jön.

– Hogy érted azt, hogy bejön? –kérdezem, de addigra eltűnik.

Kimászom az ágyból, és kitántorgoka folyosóra. Bernie Kosar egykiolvasztott steakkel birkózik akonyhakövön. A pizzám az asztalongőzölög. Olyan régóta nem álmodtamHenrival, hogy csak nehezen tudok

szabadulni a látomástól. A pizzámatmajszolva a repülő kések járnak afejemben, meg a hó, és amiket kiabáltunkegymásnak. Hirtelen leesik a tantusz.Henri megemlítette a táblagépet. Eddignem sokat csináltam vele azon kívül,hogy megnéztem, és azonbosszankodtam, miért nem működik.Leveszem a Ládámat a székről, kinyitom,és előbányászom belőle a táblagépet.

Ugyanolyan sötét a képernyője, mintvolt. Csak egy élettelen fémdarab.Bármit csinálok vele, meg se rezzen.Megfordítom, és a csatlakozókattanulmányozom az oldalán. Háromszögalakúak. Soha életemben nem láttamhasonlót.

– Kilencedik! – kiabálok.

– Itt vagyok! – jön a válasz avezérlőterem irányából.

A számba gyűrök egy újabbpizzaszeletet, és menet közben azt rágva,magammal viszem a táblagépet.Kilencedik egy forgószéken ül, lába fenta monitorok közötti hosszú asztalon. Alegtöbb képernyő négy részre van osztva.Kilencedik megnyom egy gombot azölében tartott billentyűzeten, mire aképernyők váltogatni kezdik egymást.Egyiken sem látszik semmi érdekes.

Kilencedik elvigyorodik.– Érdekel bármi a külvilágból?– Igen. Üsd be ezt a nevet: Sarah

Hart.Kilencedik belemarkol a saját

hajába.– Ááááá! Komolyan beszélsz, haver?

Hihetetlen, mennyire egydimenziós agondolkodásod! Ennyi minden történikkörülöttünk, és akkor is ez az első, amiaz eszedbe jut?

– Ez az egyetlen, ami az eszembe jut– javítom ki. – Üsd csak be.

Kilencedik begépeli Sarah nevét, éslegnagyobb csalódottságomra semmitnem ad ki a kereső, csak egy csomóiskolai linket. Rákerestetek a „Paradise,Ohio”, a „Sam Goode” a „John Smith”és az „Henri Smith” címszavakra is.Csupa régebbi találat, mindet láttammár: a lerombolt középiskola; aterrorizmusvád; a fejünkre kitűzöttvérdíj. Lerakom az asztalra a fehér

táblagépet, és Kilencedik elécsúsztatom.

– Szükségem van a segítségedre.Elmesélem a látomásomat, és amit

Henri mondott a táblagépről.– Lazulj már el, tesókám – mondja

Kilencedik. – Mindig elfelejtem,mennyire komolyan veszed ezeket azálmokat. Megpróbálok életet lehelniebbe a táblagépbe.

– Leköteleznél vele – sóhajtok fel.Megforgatja néhányszor a kezében,

körbetapogatja a képernyő mindennégyzetcentiméterét, aztán megvizsgáljaa csatlakozókat. Csettint a nyelvével.

– Azt hiszem... – félbehagyja amondatot, és megpördül a székkel.

Átsétál a szoba sarkába, és kotorásznikezd néhány barna papírdobozban.Átkutatja az első kettőt, és közben aztmondja: – Megkértem a srácokat, hogyhozzák fel ezeket is a raktárból aSándornak érkezett küldeményekkelegyütt. Meg akartam nézni, hátha vanbennük valami, ami segít kapcsolatbalépni a többiekkel... – Félretolja a kétfelső dobozt, és feltépi a harmadikat.Kiemel belőle két vadonatúj laptopot,majd felkiált: – Bingó!

Diadalmas arccal fordul felém,kezében vastag fekete vezetéket tart. Akábel egyik végén egy háromszög alakúcsatlakozó van, pontosan olyan, amilyena táblagépbe kell.

– Ezt meg honnan szerezted?

– Nem tudom. Sándor még azűrhajóról hozta magával őket. Nagyrészét még csak nem is láttam, arról megvégképp fogalmam sincs, hogyan kellhasználni őket. Egypárszor próbáltamkideríteni, mi micsoda, de Sándor nemsegített benne, egyedül pedig nem sokrajutottam. Az esetek többségében még aztsem tudom eldönteni, melyik a földi ésmelyik a lorin holmi.

Fogja a vezetéket, és bedugja aháromszög alakú csatlakozót atáblagépbe. Visszafojtott lélegzettelfigyeljük, hogy illeszkedik-e, ésmegkönnyebbülten sóhajtunk fel, amikorkiderül, hogy igen. Kilencedik a vezetékmásik végét bedugja a legközelebbi

számítógép USB-portjába. Vízszintesfekete csík villan fel a táblagépképernyőjén, a következő másodpercbenpedig megjelenik a Föld térképe. Hétlüktető kék pont bukkan fel egymás utána térképen: kettő Chicagóban, négyIndiában vagy Kínában, egy pedig talánJamaicában.

– Hmm, tesókám – szólal megKilencedik halkan. – Azt hiszem, ezekvagyunk mi. Mindannyian.

– A mindenit, igazad van.Mindnyájan rajta vagyunk – suttogom. –Ez helyettesíti a makrokozmoszomat.

– Várj egy kicsit! Itt hét pont van, decsak hatan maradtunk – vonja össze aszemöldökét Kilencedik.

Hátradőlök.

– Meséltem már neked, hogy voltegy másik űrhajó is, nem?

– Igaz, tényleg – feleli. Hirtelen úgyviselkedik, mint egy szorgalmas tanuló,aki szinte csüng tanára szavain.

– Tudjuk, hogy azon a hajón utazottegy csecsemő. Ez akkor azt jelenti, hogysikerült eljutnia a Földre! Vagyis...

– Setrákus Rának nem hat Védővelkell megküzdenie, hanem héttel – fejezibe a mondatot Kilencedik. – Minéltöbben vagyunk, annál jobb.

Miközben ezt az új információtemésztgetjük, apró ablak jelenik meg aképernyő jobb felső sarkában, benne egyzöld háromszöggel. Megnyomom aháromszöget, és két zöld pontocska

villan fel a térképen. Az egyik valaholAmerika délnyugati részén, a másikÉszak-Afrikában, talán Egyiptomban.

– Mik ezek szerinted? – kérdezem. –Atombombák? Mog bombák? Basszus,ugye nem akarják felrobbantani aFöldet?

Kilencedik megveregeti a hátamat.– Nem. Gondold csak végig! Ez a

térkép kizárólag nekünk készült. Olyaninformációkkal, amik nekünk fontosak.Szerintem ezek az űrhajóink, haver!

Elakad a szavam. Van benne logika.Ha ez igaz, akkor talán a legtitkosabbálmom is valóra válhat. Setrákus Ramegölése és a Föld megmentése utánvisszarepülhetünk a Lorienre.Feltámaszthatjuk tetszhalott állapotából.

Hazamehetünk. Egyszerre tudni akarom ahozzánk közelebb eső zöld pötty pontoshelyét.

– Ez hol van? – mutatok az EgyesülÁllamok délnyugati felén villogó pontra.

Kilencedik előhív egy térképet,aztán így szól:

– Új-Mexikóban, nyugaton. A másikpedig Egyiptomban.

A „nyugat” Walker különlegesügynök utolsó szavait juttatja eszembe.Döntésem spontán és végleges.

– Oda kell mennünk. Új-Mexikóba.

TIZENHETEDIK FEJEZET

Abban a pillanatban,ahogynyolcadikfelbukkan a terem közepén, ésmeglátom vérző oldalát, hozzásietek,majd a sebre szorítom a tenyeremet.Vére átcsorog az ujjaim között, végig acsuklómon, és amikor újabb robbanásrázza meg a barlangot, mindketten aföldre zuhanunk.

– Ne haragudjatok – suttogja. – Azén hibám.

– Csss. Meg tudlak gyógyítani. Ez atálentumom. Csak engedd el magad egymásodpercre. – A jeges hidegségujjhegyeimből a bordáiba szivárog, ésérzem, ahogy Nyolcadik teste azonnalmegmerevedik a fájdalomtól.

Folytatódnak a robbanások, ésNyolcadik minden egyes rázkódásnálfelnyög, de nem engedem el a tekintetét,kényszerítem, hogy maradjon velem. –Semmi baj. Hatodik itt van. Majd őelintézi. Minden rendben lesz.

Magabiztos a hangom, magamat ismeg akarom győzni arról, hogy így lesz.

– Talán eljött az ideje, hogymeghaljak. A rajz igazat mondott –motyogja.

Még erősebben szorítom, és végreérzem, hogy a seb zsugorodni kezd azérintésemre. Határozottan megrázom afejem.

– Nem.A zűrzavarban látom, amint Hatodik

egy jókora kőhalom mögé tolja Ellát és

Craytont. Ránk pillant, aztán már csakazt érzem, hogy a levegőbe emelkedünk,és átrepülünk hozzájuk. Amikor Hatodiklerak bennünket, így szól:

– Maradjatok itt, én láthatatlannáváltozom, és megnézem, mi a helyzetodakint. Gyógyítsd meg, Marina!

Rám kacsint. Hangja azt sugallja,hogy minden rendben lesz, hakihasználjuk a képességeinket. Csak úgymaradhatunk életben, ha összefogunk.

– Igyekszem – felelem, de mirekimondom, már eltűnik. Nyolcadikszervezete közben kétségbeesettendolgozik, hogy lépést tudjon tartani atálentumommal. Arca halottsápadt azerőlködéstől. Érzem, ahogy a belső

szervei megvonaglanak a kezem alatt,mintha ellenállnának. De nem erről vanszó. Az lehetetlen. Súlyosabb a sérülése,mint gondoltam. Vagy a tálentumomveszített az erejéből. Nem, az sem lehet.Pánikba esek, érzem, hogy rám tör arosszullét. Próbálok Nyolcadikrakoncentrálni, és nem foglalkozni akörülöttünk zajló eseményekkel.

Fegyverropogást hallok a távolbólés mogadori katonák elhaló üvöltését. Eltudom képzelni, mit művelhet velükHatodik. Könyörtelen harcos, ha úgyhozza a szükség, hihetetlenül veszélyesmindenki számára, aki fenyegetést jelentrá vagy ránk nézve.

– Hogy van? – érdeklődik CraytonNyolcadik fölé hajolva. A tekintete oda-

vissza jár közöttünk; Nyolcadik arcánfájdalom tükröződik, az enyémen pánik.

Ella megfogja Nyolcadik kezét, ésmagára vonja a figyelmét.

– Semmi baj, Nyolcadik, előszörfájni fog, de aztán jobban leszel. Bízzbennem!

Látom, ahogy Ella megnyugtatószavai eljutnak Nyolcadik tudatáig, éseltorzult arccal bólint egyet.

Fülsiketítő robbanás hallatszik afejünk fölül, és a barlang mennyezetétgyorsan terjedő repedések pókhálózzákbe. A kupola hirtelen egymáshozillesztett kirakós darabkákra töredezik,amelyek bármelyik pillanatbanlezuhanhatnak. A következő

másodpercben meg is indul az első, egykocsi méretű kőtömb, ami hangosrobajjal száguld felénk. Nem akaromfélbeszakítani a gyógyítást, de muszájelvennem a kezem Nyolcadik oldaláról,hogy minden energiámmal a kőtömbeltérítésére tudjak koncentrálni. Amikorvisszahelyezem a tenyerem a sebre, úgyérzem, kezdhetem az egészet elölről.Igyekszem erőt meríteni a barlang falánlátott rajzból. Lehet, hogy Nyolcadikmeghal, de nem így.

– Hol van Marina Ládája? – kérdeziElla. – Hátha akad benne valami, ami asegítségünkre lehet.

Crayton feláll.– Mindkét Láda a barlang másik

végében maradt. Idehozom őket.

– Ne! – Ella megfogja Craytoningujját, de a férfi kitépi a karját, ésotthagy minket.

Tehetetlenül nézek utána. Továbbzáporoznak ránk a mennyezet darabjai,miközben Ella kiabálva kérleli Craytont,hogy jöjjön vissza, és várja megHatodikat. A fejemben vadul kergetikegymást a gondolatok. Hatodik odakintharcol egy mog hadsereggel, de tudom,hogy nem gondolhatok erre, mert mindenerőmmel Nyolcadikra kellkoncentrálnom. Érzem, ahogy a testeegyre inkább megadja magát afájdalomnak, és úgy tűnik, nem tudomelég gyorsan meggyógyítani ahhoz, hogyéletben tartsam. Behunyom a szemem,

minden akaraterőmmel arraösszpontosítok, hogy a szervezetereagáljon a tálentumomra, de amikorújra kinyitom, azt látom, hogy a sebeismét eredeti méretére tágult, minthahozzá sem értem volna.

– Ella. – Könnyes szemmel fordulokfelé. – Nem megy. Nem tudom, mittegyek!

Ella hangja meglepően határozott.– Szükségünk van rá, Marina. Nem

halhat meg. Koncentrálj! Képes vagy rá.Próbálom összeszedni magam,

miközben látom, hogy Craytont hajszálhíján kilapítja egy jókora sziklatömb.

– Tarts ki, Nyolcadik!Meggyógyítalak, hamarosan jobbanleszel. – Nyolcadik szeme lecsukódik.

Túlüvöltöm a csatazajt, és hisztérikusanismételgetem magamban: Meg tudomgyógyítani. Képes vagyok rá. Hatodikelintézi a mogokat. Küldetésünk van,ami nem érhet véget itt. Kiegyenesedemültömben, ismét egyenletessé válik alégzésem, és érzem, hogy jókora jégtömbformálódik a két lapockám között.Végigszáguld a gerincemen, aztánkettéválik a két karomba. Kis híjánhanyatt vágódom az ujjaimból kicsapóerőtől, de nem veszem le a kezemetNyolcadik sebéről. Valami megmozdul atestében. A légzésem felgyorsul. Aszívem úgy zakatol, mintha fel akarnarobbanni, és Nyolcadik hirtelen kinyitjaa szemét.

– Ez az! – kiáltja Ella.Szédülni kezdek. Megtántorodom, de

sikerül ülve maradnom, amíg Nyolcadiksebe össze nem záródik. Törött bordái ahelyükre csúsznak a kezem alatt. Vároknéhány másodpercet, aztán hátradőlök.Olyan végtelen kimerültség lesz úrrárajtam, hogy alig bírom nyitva tartani aszememet. Veszek egy nagy levegőt.Nyolcadik felül. Megérinti az oldalát ott,ahol a seb volt, kitapintja a bordáit,majd a kezem után nyúl.

– Soha nem éreztem még ehhezhasonlót – mondja, és hitetlenkedvebámul rám. – Nem is tudom, hogyanköszönjem meg.

Válaszra nyitom a számat, de ekkor

váratlanul felbukkan Hatodik.Egy mogadori puskát tart a kezében.

Az arca hamutól feketéllik. Ki vanfulladva, egyébként szerencséresértetlen.

– Visszaszorítottam őket, de jóljönne egy kis segítség odakint.

Nyolcadik nagy nehezenfeltápászkodik.

– Rendben.– Marinára gondoltam – folytatja

Hatodik, miután egy pillantással felmértea helyzetet, és megállapította, hogyNyolcadik nincs olyan állapotban, hogybárkinek is segíteni tudjon. Megtisztelő,hogy engem választott harcostársnak, deahhoz is gyenge vagyok, hogy felálljak. –Hol van Crayton? – néz körül Hatodik.

Annyira lekötött Nyolcadikgyógyítása, hogy teljesenmegfeledkeztem róla. Megfordulok, ésazt látom, hogy éppen a Ládákat ássa kiegy halom törmelék alól. Azután a hónaalá kapja őket, és elindul vissza hozzánk.Hatodik tesz egy lépést felé, hogysegítsen neki, de abban a pillanatban egyrobbanás zúzza szét a mennyezetmaradványait. Hatalmas, hóleptekőtömbök zuhannak a barlangba,nyomukban több száz lövedék süvít.Nyolcadik Ella fölé magasodik, éstelekinézissel hatástalanítja a záporozószikladarabokat és golyókat. Hatodiktüzet nyit a mog puskából a fejünk fölöttnyílt égdarabra. Újabb robbanás

hallatszik, majd néhány másodperccelkésőbb egy ezüstszínű űrhajó –ugyanolyan, amilyet a tó fenekén láttam –csapódik a hegyoldalba fölöttünk.

A pilótafülkéből egy vérzőmogadori próbál kétségbeesettenkiszabadulni. Sikerül lyukat ütnie aszélvédőbe, de mielőtt kimászhatna,talpra állok, és a telekinézist használvakét sziklatömbbel halálra zúzom.Porfelhő terül szét a földön.

Rakéta száguld a barlangba, ésCrayton mellett csapódik a falba. Afalba vésett képek egy része, melyeketalig néhány perce tanulmányoztunk,megsemmisül. Craytont a levegőbeemeli a robbanás ereje, és a kék loralitmellett ér földet. A Ládák szánkázva

csúsznak odébb a kőpadlón. Craytonmozdulatlanul hever. Dermedten állok –minden olyan gyorsan történt.

– Apa! – sikítja Ella.A körülöttünk repedező falak dacára

Ellával együtt Craytonhoz rohanunk. Ellamegfogja az egyik kezét. Megérintem aférfi mellkasát, és behunyom a szemem –életjel után kutatok, hátha találokvalamit, amit meggyógyíthatnék, desemmi.

– Mentsd meg! – kiabál rám Ellafájdalomtól eltorzult arccal. – Marina,kérlek, gyógyítsd meg! Képes vagy rá!

– Megpróbálom – akarom mondani,de csak zokogás tör fel a torkomból.Meghalt. Ella Cépanja halott.

– Koncentrálj, Marina! Nyolcadikatis sikerült megmentened! – Ellahisztérikusan simogatja Crayton fejét,miközben a kezét szorongatja.

A szemem sarkából látom a felénksiető Hatodikat. Puskájábólfolyamatosan tüzel az égre. Nyolcadikmellénk teleportál. Fölém hajol, és ígyszól:

– Gyerünk, Marina, gyógyítsd meg.Menni fog!

Elsírom magam. Nem megy.Összeszedem a tálentumomat,fohászkodom, hogy működjön, de nincsmár mit meggyógyítanom.

Crayton meghalt, és a tálentumomnem tud mivel kapcsolatba lépni.

Végighúzom a kezem összezúzottmellkasán és hasán. Érzem a töröttcsontokat. Ella a hátam mögé lép, és avállamra nehezedik, hogy véletlenül setudjam levenni a kezem Craytonról.

Hatodik abbahagyja a lövöldözést,és megfogja a karomat.

A szemembe néz. Megrázom afejem.

Ella zokogva térdre rogy.Craytonhoz kúszik, és ezt suttogja afülébe:

– Engedd, hogy Marinameggyógyítson. Ne menj el, kérlek. Apa,ne hagyj itt. – Felemeli a szemét.Könnyek csorognak az arcán. Dühösenrám förmed. – Meg se próbálod, Marina!Miért nem próbálod meg?

Letörlöm a könnyeimet.– Próbáltam, Ella. Próbáltam, de

nem tudom megmenteni. Meghalt.Sajnálom. – Visszaülök a sarkamra, denem veszem le a kezem Craytonról.

Rakéta csapódik a barlang túlsófalába, és darabokra robbantja. Idefeléjövet láttuk, hogy a lyuk mögött jóhatszáz méteres szakadék tátong. Hidegszél söpör végig a barlangon. NyolcadikHatodikhoz fordul.

– Add ide a puskát! Mindjártvisszajövök.

Hatodik egy pillanatig habozik, majdátnyújtja a fegyvert. Nyolcadik eltűnik,és a következő pillanatban már a lyukszélén sprintéi, egyik szikláról a másikra

ugrándozva. Akkor sem hagyja abba atüzelést, amikor a levegőben van.Hamarosan két ezüstszínű mog űrhajólobban lángra.

Ismét végighúzom a kezemet Craytontestén, de Hatodik talpra ránt.

– Hagyd abba! Meghalt.Lenézek Crayton férfias arcára,

bozontos szemöldökére, és eszembe jut,amikor először pillantottam meg akávéházban. Legádázabb ellenségemnekvéltem. Aztán nem sokkal későbbmegmentette az életemet. Kinyújtom akezem, hogy még egyszer utoljáramegpróbáljam életre kelteni, de Hatodikmagához húz. Érzem a könnyeit anyakamon. Ajka a fülemhez ér, és aztsuttogja:

– Semmit sem tehetünk érte.Ella megfogja Crayton bal kezét.

Megcsókolja, és az arcához szorítja.– Szeretlek, apa.– Annyira sajnálom – ismétlem.Ella felnéz, mondani akar valamit,

de képtelen megszólalni. Gyengédenösszefűzi Crayton ujjait, és lassan a férfimellkasára engedi az összekulcsoltkezeket. Még egyszer megsimogatja őket,mielőtt feláll. Nyolcadik teleportálmellénk, és visszaadja Hatodiknak apuskát. Újabb dermesztő széllökés söpörvégig a termen, és belekap Craytonkabátjába. Egyszerre pillantjuk meg akabát belső zsebébe dugott fehérborítékot. Ez áll rajta nagy nyomtatott

betűkkel: ELLÁNAK.Hatodik kiveszi a kabát zsebéből, és

Ella kezébe nyomja.– Ella, figyelj rám! Tudom, hogy

nem akarod itt hagyni. Egyikünk seakarja. De ha nem tűnünk el innenazonnal, mi is meghalunk. Crayton is aztakarná, hogy maradjunk életben, nemigaz?

Ella bólint.– Helyes. – Hatodik Nyolcadikhoz

fordul. – Hogyan tudunk elteleportálniinnen? Így is működik, hogy a hegyrészben megsemmisült?

– Ella, fogd a Ládámat! Marina, tehozd a tiédet – mondja Nyolcadik, és akéken ragyogó loralit felé terelbennünket. – Hatodik, valakinek meg

kell fognod a kezét, hogy egyszerre eltudjunk menni. – Komoranvégighordozza a tekintetét a romokon. –Nagyon remélem, hogy működik.

Egyik kezével elkapja Ella karját, amásikkal az enyémet. Hatodik belémkapaszkodik a másik oldalról. Afaldarabra pillantok, amely a jövőnkrőlés a múltunkról mesélt. A sok lorinragondolok, akik itt jártak előttünk.Szomorúság tölt el, hogy mi vagyunk azutolsók, akik látjuk ezt a helyet. De aztáneszembe jut a küldetésünk: mi vagyunkaz utolsó lorinok. Vetek még egy utolsópillantást Craytonra, és gondolatbanköszönetét mondok neki mindenért, amitértünk tett.

– Oké. Indulás – mondja Nyolcadik.Aztán minden elsötétül előttem.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Kilencedik hirtelen felpattan.– A rohadt életbe! Odanézz,

Negyedik! Elmozdultak!

– Kik mozdultak el? – Kiveszem akezéből a táblagépet A Védőket jelölőkék pontok megváltoztatták apozíciójukat. Legalábbis némelyik. Azegyik pont még mindig Jamaicában van,kettő pedig Chicagóban. De a másiknégyből három most Afrika partjaitólnem messze villog, egy pedig Új-Mexikóban. Megkönnyebbültenfelsóhajtok, amikor látom, hogy mind ahét pont megvan, de nem értem, hogyantudtak ilyen gyorsan helyet változtatni. –Ezt meg hogy csinálták?

– Halványlila gőzöm sincs – feleliKilencedik. – Mintha teleportáltak vagytérugrást hajtottak volna végre. Talántaláltak egy csillagkaput.

– Henri szerint csillagkapuk nemléteznek – ingatom a fejemet.

– Ja, mások szerint megföldönkívüliek és más lakott bolygóknem léteznek. Ami azt illeti, elég sokanvannak, akik így gondolják.

Igaza van. Talán Henri tévedett.– Az egyik Védő Új-Mexikóban van.

Egészen közel a zöld pöttyhöz, ami talánaz űrhajónkat jelöli. Ez nem lehetvéletlen egybeesés. Szerinted ők is aztkeresik?

– Remélem, nem, haver. Még nincsitt az ideje. Rengeteg elintéznivalónkvan, mielőtt elhagynánk a Földet.

Az Új-Mexikóban lüktető kék pontrapillantok. Újra megnyomom a zöld

háromszöget, hadd lássam megint, holvannak elrejtve a lorin űrhajók. Nemlehet véletlen, hogy az a Védő olyanközel került hozzá. Ha ehhezhozzáveszem, hogy Sarah is nyugatonvan, feltehetően Sammel együtt, akkornincs is min gondolkodni.

– Figyelj ide, Kilencedik. Oda kellmennünk. Új-Mexikóba. Méghozzá mostazonnal! Minden jel abba az iránybamutat.

Nincs vesztegetnivaló időnk. –Kisietek a szobából, felkapom aLádámat, és a bejárati ajtóhoz viszem. –BK? – kiáltom. Bernie Kosar jókoracsonttal a szájában üget elő a konyhából.

Kilencedik utánam jön.– Csigavér, haver. Lassíts le! Nem

fogunk most azonnal Új-Mexikóbarepülni! Főleg nem ezek után! Akárki isvan ott, az teleportált. Lehet, hogy mirebeszállunk a liftbe, már az Antarktiszonlesz! Vagy Ausztráliában! Túl sokminden van, amit nem tudunk. Abbansem lehetünk biztosak, hogy az a pötty azűrhajónkat jelöli. Mi van, ha csapda?

Kilencedik az ajtó elé áll, ésösszefonja a karját a mellkasán. Tudom,hogy holdkórosnak látszom, ahogy afelvonó gombját nyomogatom,számításba se véve, hogy Kilencedikelállja az utamat.

– Akkor is oda kell mennünk –hadarom. – Még ha az a Védő el is tűnik,mire odaérünk. Még mindig Új-Mexikó

az egyetlen lehetséges hely, ahovámehetünk. – Kétségbeesetten igyekszemmeggyőzni. – Vihetünk magunkkalfegyvereket is.

Vadul kergetik egymást agondolataim. A kiképző teremberohanok, egyenesen a fegyverraktár felé.Átugrom a matracokat, amikor zajthallok a fejem fölül. Kilencedik ugrik lea plafonról pontosan az orrom előtt, ésfelemeli a kezét.

– Ne olyan hevesen, cimbora!Lassíts egy kicsit. – Kifordított tenyerétmég mindig felém fordítva tartja. –Szerintem Paradise-ba kellene mennünk.

– Mi van? Most szívatsz? Te akarszParadise-ba menni?!

Esküszöm, kinyírom ezt a srácot!

– Gondolkodtam egy kicsit, amígaludtál. Vissza kell mennünk oda, ahol atáblagépet találtad. Azt mondtad, vanoda lent egy csomó papír is, acsontvázról meg a térképekről nem isbeszélve. Kell ott lennie valaminek.Valaminek, ami segíthet legyőzniSetrákus Rát.

– Még mindig nem érted – tolomfélre az útból. – Nyugaton fontos dolgoktörténnek ebben a pillanatban. Vanautód?

Jókorát taszít rajtam hátulról. Csaknagy nehezen sikerül talpon maradnom.Nem fordulok felé, majdnemfelrobbanok a dühtől.

– Van autóm, de előbb Paradise-ba

megyünk. Fel kell kutatnunk mindent,ami segíthet a harcban.

– Szó sem lehet róla. –Megfordulok, és én is meglököm. Akövetkező pillanatban már egymás karjátfogjuk, és dühödten nézünk farkasszemet.Kilencedik kirúgja alólam a lábamat, ésa földre zuhanok.

Bernie Kosar ugatni kezd, hogyhagyjuk abba.

– Nyugi, BK – inti le Kilencedik. –Vedd úgy, hogy gyakorlunk egy kicsit,mielőtt útnak indulunk Ohióba.

– Pontosan. Edzünk egyet – morgom,és talpra kecmergek. – Mindentudásunkat beleadva.

Kilencedik meglendíti az öklét, dekivédem az ütést. A jobbhoroggal

szemben azonban tehetetlen vagyok. Abordáim megreccsennek, mintha egy kosöklelt volna fel. Az oldalamat szorítvatérdre rogyok, mire Kilencedik mellberúg. Hanyatt vágódom.

– Gyerünk, haver! – kiabál. – Keljfel, ne lazsálj! Azt hiszed, odamész asivatagba, és bárkivel elbánsz majd,miközben engem se tudsz legyőzni?

Talpra ugrok, és sikerül meglepnemegy gyomorszájra mért ütéssel.Összegörnyed, mire gyorsan szájbatérdelem.

– Ez az, Negyedik! – Vér szivárogfelrepedt ajkából, de vigyorog. Köröznikezdünk egymás körül. – Megmondom,mi lesz. Mivel van rá esély, hogy el

tudsz szórakoztatni, egyezséget ajánlok.Ha megversz, megyünk Új-Mexikóba.Azonnal indulunk. Még vezetni ishagylak. Ha viszont én nyerek, maradunkmég egypár órát, és kieszelünk egy igazitervet. Aztán visszamegyünk Paradise-ba, és lemászunk abba a kútba.

– Ücsörögni akarsz meg tervezgetni,ahelyett hogy cselekednél? És még tehívsz engem gyávának? – mondommegvetően.

Folytatjuk a körözést, és közbengyilkos erejű ütésekkel bombázzukegymást. Hallom, ahogy reccsenKilencedik egyik bordája, amikortalálkozik a jobb könyökömmel.Meglendítem a másikat is, de egyrúgással eltalálja a bal térdemet.

Roppan a porc, és fájdalom hasít alábamba. Bicegve beviszek még egy-kétütést, de nem tudok mozogni, s ez jókoraelőnyt jelent Kilencediknek. A hátammögé ugrik, kirúgja alólam a lábamat. Afejem a padlóra koppan, és egypillanatra elveszítem az eszméletemet.Amikor magamhoz térek, Kilencedik mára karomon térdel. A küzdelem véget ért.Lőttek az esélyeimnek, hogy felkutassamazt a Védőt nyugaton.

– Hozom a gyógyító követ – mondjaKilencedik, és lassan feláll.Elhomályosult tekintettel nézek utána.Látom, hogy menet közben fogja azoldalát. Bernie Kosar hangosan nyüszít.

– Ugye tudod, hogy ez baromság? –

kiáltok utána. – Nem dönthetsz ilyenhülyén egy ekkora horderejű kérdésben!Lehet, hogy az a Védő Új-Mexikóbanhaldoklik, te meg nem is foglalkozolvele!

– Katonák vagyunk, Johnny! –mennydörög végig a hangja azapartmanon. – És a katonák meghalnak.Azért küldtek ide bennünket, hogyképezzük ki magunkat és harcoljunk.Nem fogjuk mindnyájan túlélni. Aháború már csak ilyen.

Lassan átugrálok a nappaliba az éplábamon. Az ablakból látom, hogy éppenlemegy a nap. BK a padlón ül az utolsósugarakat élvezve, és engem néz.Könyörög, hogy üljünk le beszélni, éshideg fejjel tervezzük meg a következő

lépésünket.Kilencedik a bordáira szorítja a

gyógyító követ, majd odadobja nekem.Elkapom, és azonnal a bal térdemrehelyezem. Érzem, ahogy a porcfájdalmas lassúsággal visszakúszik ahelyére. Nem tart sokáig, és hamarosanmegszűnik a fájdalom Az ablakhoz lépvemegszólalok:

– Ha nem megyünk Új-Mexikóba,akkor intézzük el Setrákus Rát. Mostazonnal. Te meg én. Talán ha legyőzzük,a többi mog is elpusztul, és két világotmentünk meg egy csapásra.

Kilencedik lehuppan a bőrkanapéra,a lábát pedig az üvegből készültdohányzóasztalra teszi. Felsóhajt, és

behunyja a szemét.– Sajnálom, de ki kell hogy

ábrándítsalak, Johnny. Hiába öljük megSetrákus Rát, a mogok akkor is folytatnifogják a harcot. Pittacus Lőre is meghalt,mi mégis tovább harcolunk. Hagyj fel azábrándok kergetésével, és nézz szembe atényekkel! Addig fogunk harcolni, míg azegyik fél teljesen el nem pusztul.

Kinézek az ablakon, és erőt gyűjtökahhoz, hogy kimondjam, amit hetek ótaakarok. Azóta, hogy olvastam Henrilevelét.

– Pittacus nem halt meg. Én vagyokPittacus.

– Mit beszélsz?Szembefordulok vele.– Azt mondtam, én vagyok Pittacus

Lore.Kilencedik hátraveti a fejét, és úgy

röhög, hogy majdnem leesik a kanapéról.– Te vagy Pittacus? Ezt meg honnan

fenéből szedted?– Érzem. Ezért alszik téli álmot a

Lórién. Pittacus bennem él tovább.– Nahát! Várjál csak! Igen, ez az.

Szerintem én is érzem – gúnyolódik afelsőtestét tapogatva. Feláll, és odaléphozzám.

– De ha tényleg te vagy Pittacus, alegerősebb és legokosabb Lórin Bölcs,akkor én, aki az imént rúgtam szétPittacus seggét, vajon mi vagyok?

– Mázlista – vágom rá, de azonnalmeg is bánom.

– Ó, igazán? Úgy hallom, valakivisszavágót akar.

Elég ebből, szól közbe BernieK o s a r . Elég a verekedésből.Spóroljatok az erőtökkel!

Ügyet sem vetek rá.– Én benne vagyok a visszavágóban.– Ha második menetet akarsz, akkor

ahhoz másik helyszín dukál. Sőt, hogymég izgalmasabbá tegyük, mindkettenválaszthatunk egyvalamit a Ládánkból,oké, Pittacus?

– Legyen.Felnyitom a Ládámat, és azonnal a

tízcentis tőrért nyúlok. A markolataremegni kezd, amint megérintem, ésvillámgyorsan körbefonja a kezemet.

Látom, hogy mog hamu ragadt abarázdáiba; a szaga felszítja bennem aharci tüzet.

Kilencedik a rövid ezüstszínű csövetválasztja. Oké, ettől tényleg berezelekegy kissé; láttam, hogyan nyársalta felvele azokat a pikeneket Nyugat-Virginiában. Mutatóujjával nemet int,amikor meglátja a tőrömet.

– Na, na. Arról volt szó, hogyegyvalamit.

– A tőrt választom, az csak egyfegyver. Másra nincs szükségem.

– És a cuki kis karpereced?– Ó, arról teljesen megfeledkeztem.

De tényleg jobban járok vele. Koszi. –Visszadobom a tőrt a Ládámba.

– Gyere utánam – mondja

Kilencedik. Fittyet hányok Bernie Kosarkönyörgésére, és követem Kilencediket.Beszállunk a liftbe. Egyikünk sem szólalmeg. Arra számítok, hogy az épület sötétalagsorába megyünk, és betonoszlopokközött küzdünk meg egymással, elrejtveképességeinket a világ szeme elől. Deemelkedni kezdünk. A lift ajtaja kinyílik,Kilencedik megnyom egy gombot azelőttünk lévő ajtó billentyűzetén, mire azis kinyílik. A John Hancock Centertetején vagyunk.

– Nem, nem, szó sem lehet róla. Temegőrültél! Itt megláthatnak! –Megrázom a fejem, és visszafordulok alift felé.

Kilencedik kisétál a tetőre.

– Senki nem láthat meg idefönt! Aváros legmagasabb épületének tetejénállunk.

Nem akarom, hogy gyávának tartson,ezért megjátszott magabiztossággalkövetem. De a gyilkos erejű szélre nemvagyok felkészülve, majdnem visszalöka liftbe. Kilencedik lépked tovább,fekete tincsei röpködnek a feje körül,láthatóan nem zavarja a szél. Fehérpólója felfújódik, mint egy hőlégballon,mire letépi magáról, és hagyja, hogyelrepüljön. A tető közepére érve egycsuklómozdulattal kinyitja az ezüstbotot,amiből hirtelen kétméteres, piroslándzsa lesz. Felém fordul, és ujjávalint, hogy lépjek közelebb. Mint egy

kötéltáncos, nagy levegőt veszek, ésóvatosan, egyik lábamat a másik eléhelyezve, elindulok. Az egyik hatalmasfehér torony árnyékában állunk, ésamikor közelebb érek hozzá, Kilencediksarkon fordul, és futni kezd a torony felé.

Fogalmam sincs, mire készülhet,ezért megállók, és úgy figyelem. Tisztaerőből sprintelve felszalad a toronyoldalán egészen a tetejére. A toronykileng a szélben, már attól elszédülök,hogy nézem. Kilencedik a feje fölé emelia piros lándzsát, és mielőtt felfoghatnám,mire készül, elhajítja. Amint eldobta,azzal a lendülettel utánaugrik, ígyegyszerre két repülő tárgy száguld felém.Éppen csak sikerül kitérnem a lándzsaelől, szinte súrolja a karomat, majd

rezegve áll bele egy közelivasgerendába. Visszafordulok aközeledő Kilencedikhez, és mielőtthozzám érhetne, behúzok neki egyet,ettől hanyatt vágódik.

Kirántom Kilencedik lándzsáját avasgerendából. Henri sosem tanítottmeg, hogyan kell ilyesmivel bánni, demeglendítem, és lesújtok vele.Kilencedik felkészül a támadásra, éshárítja az ütést, majd frissenmeggyógyult térdem felé rúg.Hátrahúzom a lábam, ezért a rúgás célttéveszt, de a lándzsát sikerülmegmarkolnia. Próbáljuk kitépni a másikkezéből, ismét körözni kezdünk, ésegymást rugdosva igyekszünk

megszerezni a fegyvert. Telekinézisselfölemel a földről. Eleinte ellenállok, deaztán rájövök, hogy az erős széllelmegtámogatva ebből akár előnyt iskovácsolhatok. Gondosan időzítve amozdulatot felfekszem egy nagyobbszéllökésre, átlendülök fölötte, és akövetkező másodpercben Kilencedikháta mögött állok, két kézzel a szorítva anyakához a lándzsát.

– Már régen úton kellene lennünkÚj-Mexikó felé – mondom, és vonszolnikezdem a lifthez vezető ajtó felé.

Kilencedik hátrafejel, pont azorromba, így a bot kicsúszik a kezemből.Hátratántorodom, egykapcsolószekrénynek ütközöm.

– Itt vagy, Johnny? Vagy most a nagy

Pittacusszal beszélek? – gúnyolódik, ésmeglendíti a lándzsát. A karkötőm éppenidőben növekszik pajzzsá, hogy hárítanitudja az ütést. A kapcsolószekrénytszinte félbevágja a gyilkos erejű csapás.Szikrák záporoznak minden irányba, és apajzs mögötti résen keresztül a pólómrais hullik néhány, amitől azonnalmeggyullad. A tűz egy szempillantásalatt továbbterjed, és lángba borítja azegész testemet. A védőpajzs ismétkarkötővé zsugorodik. Kilencedikdöbbenten mered rám.

– Miért nem akkor változtál emberitűzgolyóvá, amikor egy csapatbanjátszottunk? – kérdezi magához térve ameglepetésből.

A tűz pattogva zúg az erős szélben.Elindulok Kilencedik felé. Lehet, hogyazt hiszi, ez csak játék, de én tudom,hogy nem az.

– Végeztünk?– Nem egészen – feleli öntelt

vigyorral.Apró tűzgolyót formálok a

tenyeremen. Egyértelművé akarom tenni,hogy komolyan beszélek, ezért célbaveszem a lábát a tűzgömbbel, de félreütia bot aljával, mint egy hokijátékos. Kétújabb tűzlabdát lövök ki rá, mindkettőgyorsabb az előzőnél, de telekinézisselezeket is hárítja. Az első félregurul, éskialszik. A másik egy óriási ventilátorvédőrácsát találja telibe. A rács a hő

hatására megolvad, az erős szél pedigleszakítja a hatalmas lapátok burkolatát,teljesen szabadon hagyva őket.

A fejem fölé emelem a két kezemet,hűtőszekrény méretű tűzlabdát akarokgyúrni, de Kilencedik nem várja meg,míg elkészülök vele. Leszúrja a botegyik végét a földre, és elrugaszkodik,mint egy rúdugró, lábbal előre. Teljessúlyát beleadva rúg a mellkasomba.Felüvölt a fájdalomtól, amikor cipőjetalpa égő bőrömhöz ér. A rúgás erejefelemel, és a le-vegőben megpördülverepülök néhány métert. A világ eddigsárga és vörös volt, most kékké ésszürkévé változik. Csak az utolsópillanatban veszem észre, hogyegyenesen a szabadon forgó ventilátor

lapátjai felé szállók. Még éppen sikerülleraknom a lábam, és néhánycentiméterrel a ventilátor előttvisszanyerni ez egyensúlyomat. Alapátok keltette szél elég erős ahhoz,hogy majdnem teljesen eloltsa a tüzet,ahogy elsuhanok a ventilátor mellett.

– Le akarod hűteni magad? –érdeklődik Kilencedik csípőre tettkézzel, mintha csak a technikámattanulmányozná. Félig megolvadt cipőjétlerúgta a lábáról.

– Csak most kezdek bemelegedni! –Talpra ugrom, készen arra, hogyválaszoljak a következő húzására.

Kilencedik futásnak ered, én pedigutána. Átugrik néhány csövön, és

felpattan a tető térdmagas peremére. Odais követem. Alig néhány centiméterválaszt el bennünket egy háromszázméteres zuhanástól. Legnagyobbmegdöbbenésemre Kilencedik lelép atetőről. Felkiáltok, és utánakapok, decsak akkor látom, hogy nem a halál felészáguld, hanem vízszintesen áll az egyikablakon karba tett kézzel, arcán szélesmosollyal. Túlságosan kihajoltam, ahogyérte nyúltam, és most kétségbeesettenkapálózva próbálom visszanyerni azegyensúlyomat. De nem sikerül, ésátbillenek a mélység fölé. Kilencedik azépület falán felfelé sprintéi, ésállcsúcson vág. Ettől visszazuhanok atetőre, de mielőtt földet érhetnék,elkapja a nyakamat, és a mélység fölé

tart.– Most pedig, Negyedik, ha

szeretnél újra szilárd talajt érezni alábad alatt, csak annyit kell tenned, hogykimondod. – Másik kezével a feje föléemeli a lándzsát. – Mondd ki, hogy nemte vagy Pittacus Lore!

Felé rúgok, de eltart magától, nemtudom eltalálni. Csak annyit érek el,hogy ingaként himbálózom a háromszázméteres mélység fölött.

– Mondd ki – ismétli összeszorítottfogakkal. Kinyitom a számat, de képtelenvagyok rávenni magamat, hogymegtagadjam azt, amiben ennyire biztosvagyok, őszintén hiszem, hogy én vagyokPittacus Lőre. Hiszem, hogy én vagyok

az, aki véget vethet ennek a háborúnak. –Gondolkodás nélkül útnak indulnál Új-Mexikóba, hogy megkeresd azűrhajónkat. Fel sem merül benned, hogyesetleg csapda. Aztán arról beszélsz,hogy intézzük el Setrákus Rát,p e d i g engemse bírszlegyőzni. T e n e m ő vagy. Nem vagyPittacus. Úgyhogy elég ebből abaromságból. Mondd ki, Negyedik!

Még jobban megszorítja a nyakamat.Elhomályosul a látásom. A felhőtlenégboltra nézek, és látom, ahogy vörösbefordul, akárcsak azon az éjszakán,amikor a mogadoriak megszállták aLorient. Lemészárolt lorinok arca suhanel a szemem előtt. Halálsikolyaik afülemben visszhangoznak. Látom a

robbanásokat, a tüzet, a borzalmaspusztítást. Kraulok marcangolnak lóringyerekeket. Átjár a halottak fájdalma, éstudom, bármilyen szenvedést kiállók,beleértve azt is, hogy Kilencedik eltöri anyakamat.

– Mondd ki!– Nem tehetem – nyögöm ki.– Tévhitben élsz! – üvölti, és még

erősebben szorít. Látom a Lorienrezuhanó bombákat. A kicsavartholttesteket, a bolygóm pusztulását. Azegyik hullákból emelt halom tetejénapám holtteste hever ezüst és kékruhájában. Kilencedik dühösen megráz,vadul himbálózom a levegőben. – Nemte vagy Pittacus!

Behunyom a szemem, hogymegszabaduljak a mészárlás képeitől.Hirtelen Henri levelét látom magamelőtt: „Amikor megszülettetek, a Lorienazonnal felismerte erős szíveteket,akaraterőtöket és a bennetek lakozóegyüttérzést. Ezért a létező legnagyobbfeladatot bízta rátok: egy napon nektekkell átvennetek a Lorien Bölcseinekszerepét. Ez azt jelenti, hogy idővelazok, akik életben maradnak közületek,sokkal nagyobb erőre tesznek szert,mint amit a Lorien valaha látott, mégannál a tíz Bölcsnél is erősebbeklesztek, akiktől ezt az örökségetkaptátok. A mogadoriak tisztábanvannak ezzel, ezért vadásznak rátok

olyan elszántan.”Bármit jelentsen is ez az egész,

tudom, hogy Kilencedik nem fogmegölni. Minden Védő hatalmasjelentőséggel bír, akár Pittacus, akárnem. A Védők arra születtek, hogyösszefogjanak, és egyként harcoljanak,ez a harc pedig sokkal fontosabb mindennézeteltérésnél. De jelen pillanatban ezsovány vigasz, tekintve, hogy a testemmég mindig a mélység fölött himbálózikkiszolgáltatva a széljárásnak. Anyakamat szorító kéz szétnyílik, észuhanni kezdek. Tévedtem volna? Akövetkező pillanatban szilárd talajt érzeka lábam alatt. Kinyitom a szemem. Isméta tetőn vagyok. Kilencedik lehajtottfejjel távolodik tőlem. Tesz egy

csuklómozdulatot, és a hosszú, piroslándzsa rövid ezüstszínű csővézsugorodik. Hátraszól a válla fölött:

– Legközelebb ledoblak!

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Arccal lefelé fekszem a perzselöenforro homokban. Tele van vele a szám,az orrom. Alig kapok levegőt. Tudom,

hogy fel kellene állnom. Próbálok ahátamra fordulni, de minden porcikámsajog. Szorosan behunyom a szememet,hátha azzal enyhíteni tudom a testemetátjáró fájdalmat. Végül sikerülösszeszednem az erőmet, de amikorlerakom a tenyeremet, hogy kinyomjammagam, a homok megégeti.Visszahanyatlom a földre.

– Marina? – nyöszörgők.Nem válaszol. A szememet még

mindig nem tudom kinyitni, de a fülemetazért hegyezem, hátha meghallokvalamit. Semmi. Csak a szél zúgását és atestemnek verődő homokszemek hangjáthallom.

Ismét beszélni próbálok, de csaksuttogásra futja az erőmből.

– Marina? Segítsen valaki.Nyolcadik? Ella? Hol vagytok? Annyirazavart vagyok, hogy még Craytont isszólítom.

Miközben válaszra várok, eszembejut Crayton kiterített teste. Újralejátszódnak bennem a történtek. Ellakönnyei. A mogok támadása. Ahogyösszekapaszkodva állunk, és Nyolcadikazt mondja: „Indulás”.

A nap olyan forróságot áraszt, hogya hajam tüzes takaróként borul anyakamra és a vállamra. Végül sikerül ahátamra gördülnöm, és az arcom eléemelem a karomat napellenzőként.Lassan pislogva nyitom ki a szememet,előbb az egyiket, aztán a másikat. Nem

látok senkit. Csak homokot. Talprakecmergek. Nyolcadik szavaivisszhangoznak a fejemben: „Nagyonremélem, hogy működik. Még senkit nempróbáltam magammal vinni”.

Nos, nagyon úgy fest,ho gy n e m működött. Vagy működött,csak nem úgy, ahogy elterveztük, mertnem sikerült együtt maradnunk. Hovákerült Ella és Marina? Együtt vannak?Nyolcadik velük maradt? Mindnyájan avilág különböző pontjain kötöttünk ki?Vagy csak én vagyok egyedül? Agyamkétségbeesetten pörgeti végig akülönböző lehetőségeket. Ha nemcsakCraytont veszítettük el, de el isszakadtunk egymástól, akkor mégmesszebb kerültünk a célunktól.

Émelyegni kezdek a rám törőcsalódottságtól és pániktól. Minden,amiért küzdöttünk, amit feláldoztunk,hogy Indiába mehessünk felkutatniNyolcadikat – lehet, hogy mindez hiábavolt.

Tikkasztó forróság vesz körül, azégen sehol egy felhő. Fogalmam sincs,hogyan fogok bármilyen élőlényt istalálni ebben a homoktengerben. Mindenirányba körülnézek, hátha megpillantomMarinát az egyik dűnén botladozva,amint vidáman integet a kezével, a hátamögött pedig Ellát vagy a nevetőNyolcadikat, de sehol semmi, csak avégtelen és kopár sivatag.

Eszembe jut, amit Nyolcadik

mondott ennek a teleportáló szerkezetneka működéséről. Bárhol is landoltam, kelllennie a közelben egy kék loralit kőnek.Nem rendelkezem a teleportálástálentumával, de remélhetőleg így istudom használni. Négykézlábrakuporodom, és vadul ásni kezdek akezemmel. Nem tudom, hol lehet, merrekeressem, de mindenáron meg akaromtalálni. Olyan kétségbeesetten kaparom ahomokot, hogy alig veszem észre azujjaimon megjelenő égési sebeket.

De nem találok kék loralitot, csakapró, töredezett, közönségesszikladarabokat. Kifulladva, verejtékbenúszó arccal végül abbahagyom, ésleülök. Nem pazarolhatom el a maradékkevéske energiámat ilyen ostoba módon.

Vízre és árnyékra van szükségem.Oldalra billentem a fejemet, és a szelethallgatom, hátha felém sodor valamilyenhangot. Semmi. Csak homokbuckák ésdűnék, ameddig a szem ellát. így nemmarad más választásom, mint agyaloglás. Felnézek a napra, és azárnyékomat használva iránytűnekelindulok a homokban.

Észak felé tartok. Semmi nem véd anapsugaraktól, a szememet csípi abelecsorgó izzadság, és a forró homok –okozta fájdalom átjárja az egésztestemet. Soha életemben nem éreztemmagamat ennyire sebezhetőnek.Bármerre nézek, ugyanaz a látvány tárulelém, és tudom, hogy a testem nem lesz

képes hosszú ideig kibírni ezt az intenzívnapsütést. Nagy nehezen megteszek mégnéhány lépést, aztán láthatatlanná válók,hogy megmeneküljek a forróságtól. Ígygyakorlatilag kizárom annak alehetőségét, hogy megtaláljanak, denincs más választásom.

Telekinézissel felemelkedem, hogyne érje a talpamat a perzselő homok.Magasabb nézőpontból is csak homok,homok és homok tárul elém, bármerrefordulok. Minden dűne után hunyorogvaerőltetem a szememet, hátha meglátokegy utat vagy a civilizáció bármi másjelét. De csak homok és homok, itt-ottnéhány ördögien virágzó kaktusz vagyegy-egy megfeketedett fadarab. A tiszta,felhőtlen ég gúnyosan mered rám, esélyt

sem kínálva arra, hogy vihart idézzekelő. Amikor kettétöröm az első utambakerülő kaktuszt, csalódottan látom, hogyegy kortynyi nedvességet sem tartalmaz,amivel csillapíthatnám a szomjamat.

Végül, amikor energiám éskitartásom már a végét járja, hegyekbukkannak fel a horizonton, felvillantvaa megváltás lehetőségét. A távolságbólítélve legalább egynapi gyaloglásralehetnek tőlem, bár ezt nehéz biztosanmegállapítani.

Ahhoz egyértelműen túl messzevannak, hogy még a mai napon elérjemőket, s ez elég is ahhoz, hogy lelohadjona lelkesedésem. Valami menedéket kelltalálnom éjszakára.

Visszaváltozom láthatóvá, háthavalaki észrevesz. Felnézek az égre, ésmost először felhőket pillantok meg.Nagyot dobban a szívem, és olyanenergiák élednek fel bennem,amelyeknek a létezéséről nem is tudtam,összpontosítok, és apró vihart idézekelő, pont a fejem fölött. A kevéske esőnem sok vizet ad, de borzasztóan jólesik.Ha nem lenne, összerogynék ésfeladnám.

Megyek tovább, míg végül egyalacsony szögesdrót-kerítéshez érkezem.A kerítés mögött földutat pillantok meg.A civilizációnak ez a félreismerhetetlenjele annyira feldob, hogy meggyorsítoma lépteimet. Nagyjából egy mérföldön

keresztül követem az utat, míg egyalacsony dombhoz érek. Felmászom rá,és a másik oldalán egy kisépületegyüttes tárul a szemem elé.Hitetlenkedve bámulom. Valóság vagycsak délibáb?

De nem érzéki csalódás. Minélközelebb érek hozzájuk, annál biztosabbvagyok benne, hogy ezek az épületekvalódiak. Sajnos közelebb érve azt islátom, hogy az épületek tele vannaklyukakkal; rogyadozó favázak csupán,amelyek a könyörtelen sivatag prédájáváváltak. Ezek a házak előrevetítik, mitörténik az emberrel, ha egy ilyen helyenragad. Kísértetvárosba botlottam.

Mielőtt átengedem magam akétségbeesésnek, próbálom i felderíteni,

mit hagyhattak hátra. Mi lehetett itt,mielőtt a kísértetek birtokba vették?Vízvezeték? Egy kút? Ki-be járkálok azépületek között, hátha találok valaholvizet. Semmi másra nem vágyom, csakerre az egyetlen, létfontosságú elemre.Vizet kell találnom, különben meghalok.Akárkik éltek itt, szükségük volt vízre.Akkor valahol csak kell lennie, nemigaz?

Nem. Vagy legalábbis nem találom.Valamikor nyilván volt itt egy kút, demost már nincsen. Betemette a homok,elvitték a földönkívüliek, ki tudja? Sohaéletemben nem éreztem ilyen mélységescsalódottságot, mint ami most ahatalmába kerít. Egyedül vagyok, víz,

élelem és menedék nélkül.– Van itt valaki? – üvöltöm el

magam. – Hahó! Segítség! Valaki!Tőlem jobbra megreccsen egy

fagerenda. Nem egészen erre a válaszravárok.

Mindegyik épületbe bekukkantok;ahogy sejtettem, egyik üresebb, mint amásik. Miután megbizonyosodtam róla,hogy egyedül vagyok, kiválasztom azegykori vegyesboltot, és leülök pihenni.Próbálom magam elé képzelni ahelyiséget, az ennivalóval és vízzelfeltöltött polcokat. Eljátszom agondolattal, hogy ebédet főzök amegmaradt Védőknek. A hosszúasztalnál Marina Nyolcadik és Ellaközött ül. John foglalja el az asztalfőt, én

pedig vele szemben ülök.Képzeletemben Kilencedik és Ötödik isvelünk vannak. Viccelődünk, ugratjukegymást, és azokról a helyekrőlmesélünk, ahol már jártunk. Mindenkinevet, és gratulál a főztömhöz, én pedigelmondom nekik, mennyire boldogvagyok, hogy itt lehetek velük.

– Mi a legkedvesebb emléketek aFöldről? – kérdezi egyszer csak Marinaaz asztaltársaságtól.

– Ez a mostani – vágja rá John. –Ahogy itt ülünk, együtt, biztonságban.

Mindnyájan egyetértünk, és emeljükpoharunkat egymásra, a közösségünkre.Ötödik feláll, kimegy a szobából, és egyhatalmas csokoládétortával tér vissza.

Mindenki éljenez, gyorsan előkerülnek asüteményes tányérok. Megkóstolom, ésúgy érzem, még soha életemben nemettem ennél finomabbat.

Persze csak a képzeletembenjátszódik le a jelenet. Magányosan ülökegy elhagyatott vegyesbolt romjai közötta sivatag közepén, és álmodozom.Biztosan megőrültem, mert arraeszmélek, hogy rágok valamit. A levegőtrágom elégedett mosollyal az arcomon.Megrázom a fejem, és visszatartom akönnyeimet. Nem azért küzdöttem meg amogadoriakkal, nem azért éltem túl abörtönüket és láttam meghalni Katarinát,hogy egyedül pusztuljak el egysivatagban. Felhúzom a térdem amellkasomhoz, és előrehajtom a fejemet.

Ki kell eszelnem egy tervet.Még mindig szakad rólam a víz,

amikor elhagyom a kísértetvárost. Egyidőre megpihentem a nap elől, de tudomhogy nem szabad megállnom, amíg érzekmagamban erőt Nagyjából egy mérföldettehettem meg a hegyek felé a perzselőhomokban, amikor borzalmas görcsrántja össze a lábamat és a gyomromat.Mentális energiám utolsó tartalékaivalgyökerestül kitépek néhány kaktuszt aföldből, és sikerül egy kortynyi vizetkipréselnem belőlük.

A tálentumomra koncentrálvapróbálok újabb vihart kovácsolni abbóla néhány kósza felhőből az égen, de csakannyit sikerül elérnem, hogy felkavarom

a port magam körül, ami aztán térdigbetemet.

Most először kezdek megijedni,félek, hogy itt fogok meghalni. Nemmaradt semmim. A Bölcsek azt afeladatot bízták rám, hogy harcoskéntmentsem meg a népemet, én pedig egysivatag kellős közepén fogom kilehelni alelkemet.

Érzem, ahogy a pánik egyre jobbanelhatalmasodik rajtam. Mindenönuralmamra szükségem van, hogy neadjam át magam neki, mert azzal véglegmegszűnnének az esélyeim a túlélésre.Kétségbeesetten kapaszkodom az előzőéjszaka emlékeibe és a képzeletbeliebédbe a többi Védővel. Azzalpróbálom megőrizni a józanságomat,

hogy elképzelem, mit mondanék nekik,ha most itt lennének.

Szia, Marina, hogy vagy? Én?Éppen egy sivatagban vonszolommagamat valami hegy felé. Gondolom,Új-Mexikóban vagyok, legalábbisabból kiindulva, amit Nyolcadikmondott. Egyre gyengébb vagyok,Marina. Nem tudom, meddig bírommég. És azt se tudom, hol vagy, dekérlek, bárhová is kerültél, gyere, éskeress meg!

Ella? Borzasztóan sajnálomCraytont, őszinte részvétem. Tudom,milyen borzasztó lehetett látni, ahogymeghal, aztán pedig otthagyni. ígérem,megbosszulom a halálát, az első sorban

fogok harcolni, amikor eljön az ideje.Ha sikerül kijutnom ebből a sivatagból,bosszút állok az egész Lorienért.

Nyolcadik, nem találtam meg aloralitot. Se étel, se víz, se árnyék, secivilizáció, ráadásul egyedül vagyok.Te tudod, hol van az a kék kő? Kiakarok jutni innen, meg akarlak találnibenneteket!

Nem érzem magam bolondnak,amiért olyanokkal csevegek, akik mindenvalószínűség szerint a világ túlsó felénvannak. Behunyom a szemem, ésimádkozom, hogy valaki válaszoljon.Persze senki nem felel. Így hátvánszorgok tovább. Egyre nagyobberőfeszítésembe kerül egyik lábamat amásik elé helyezni. Imbolyogni kezdek,

előbb jobbra, aztán balra, majdnemelesek, de az utolsó pillanatbanvisszanyerem az egyensúlyomat. Végülnem bírom tovább, és előrezuhanok.Képtelen vagyok újra felállni, ezértcsukott szemmel kúszom tovább, mert anap sugarai elvakítanak. Egy idő utánkinyitom, hogy ellenőrizzem a napállását, és megint azt hiszem, hogydélibábot látok, mert egy masszívfémkaput pillantok meg nagyjából ötvenméterre magam előtt. Legalább hat métermagas, és spirál alakban feltekertszögesdrót van a tetején. Még ilyentávolságból is hallom az elektromosságzümmögését. A kerítésbe áramotvezettek. Ez végül meggyőz arról, hogy

mégsem délibábbal van dolgom.Bár fogalmam sincs, mi lehet a kapu

mögött, segítségre van szükségem, éseljutottam arra a pontra, amikor már nemérdekel, honnan jön az a segítség.Elkúszom a kapuig, és ülő helyzetbetornászom magam. Integetni kezdek,hátha be van kamerázva a hely.

– Kérem, segítsenek – suttogom. Atorkom olyan száraz, mint egy darabsmirgli.

A kapu nem nyílik ki, senki nem sieta segítségemre. Lassan visszacsúszom ahomokba.

Próbálom összeszedni az utolsóerőtartalékaimat. Hasra fordulok, éslassan feltápászkodom. Úgy döntök,teszek egy próbát a kerítéssel. Mi bajom

lehet egy kis áramütéstől azok után, hogymajdnem éhen és szomjan haltam?Körülnézek, és meglátok egy közelikaktuszt. A levegőbe emelem, és akerítésre ejtem. Hangos sistergésselpukkan szét. Megfeketedett darabjaifüstölögve zuhannak a lábam elé.

Térdre rogyok, majd az oldalamradőlök, végül pedig hanyatt fekszem.Behunyom a szemem. Érzem ahólyagokat kiszáradt ajkamon. Távolizúgást hallok a hátam mögül, de képtelenvagyok felemelni a fejemet, hogymegnézzem, mi az. Tudom, hogy azeszméletvesztés határán vagyok. Valamivisszhangot ver a fejemben, aztán távolidobolást hallok. Néhány másodperccel

később esküdni mernék, hogy Ellahangja szólal meg.

Bárhol is vagy, Hatodik, remélem,minden rendben, mondja.

Erőtlen nevetés tör elő a torkomból,majd rögtön zokogássá torzul. Ha maradtvolna bennem nedvesség, biztosanelsírnám magam.

Egy sivatagban haldoklom,Ella, válaszolom. Hegyeket látok atávolban. Találkozunk a Lorienen.

Ismét hallom a hangját, de ezúttalmár nem értem, mit mond. Elnyomja egyúj zaj a fejemben. Hangos, kattogólárma. Aztán megérzem. Erős szél csapaz arcomba, összeborzolja a hajamat.Lassan kinyitom a szemem, és háromfekete helikoptert pillantok meg a fejem

fölött. Azt kiabálják, hogy emeljem afejem fölé a kezemet, de ahhoz sincserőm, hogy a szememet nyitva tartsam.

HUSZADIK FEJEZET

Ella fölöttem lebeg.Kikerekedettszemében pànik tükröződik, szájábólbuborékok törnek elő. Próbálomkitalálni, mi folyik itt, mi van Ellával, éshogyan kerültünk víz alá. Meg akaromfogni a kezét, de a karom nem

engedelmeskedik. Mi történhetett? Azarcom elzsibbadt, és elviselhetetlenfájdalom lüktet a fejemben. Hiábapróbálok rúgkapálni, képtelen vagyokmegmozdítani a lábamat. Tehetetlenülnézem, ahogy Ella egyre magasabbralebeg, és eltávolodik tőlem. Hogy kerültide ez a rengeteg víz? A bal vállamvadul rázkódni kezd, és kell hozzá egymásodperc, mire felfogom, hogy valakirázza a karomat. Aztán megpillantomNyolcadikat, fekete tincsei glóriakéntlebegnek a feje körül. A hónom alá nyúl,én pedig próbálom nem észrevennirémült arckifejezését. A felszín feléigyekszik, de a kezemben tartott Ládalehúz bennünket.

Hagyom a tüdőmbe áramlani a

jéghideg vizet. Mást nem tehetek.Nyolcadik kirúgja a Ládát lebénultkaromból, és felfelé ránt. Emelkednikezdünk. Kétségbeesetten forgatom afejemet, Hatodikat keresve atekintetemmel, de sehol sem látom.

Amikor kibukkan a fejem a víz alól,a napfény elvakít. Bármerre nézek,mindenfelől víz vesz körül. Ella tőlemnem messze tapossa a vizet. Néhánymásodperc a friss levegőn segít életetlehelni a végtagjaimba, és én is taposnikezdek. Nyolcadikat láthatóan teljesenlefoglalja az átkozódás a balszerencsénkmiatt.

– Hol van Hatodik? – kiáltomköhögve. Jobbra-balra kapkodom afejem, hátha megpillantom valahol szőke

haját a hullámok között.– Nem találtam odalent! – kiabál

vissza Nyolcadik. – Fogalmam sincs,sikerült-e neki vagy sem!

– Már miért ne sikerült volna? –kérdezi Ella nem is leplezve a pánikot ahangjában.

Nyolcadik lassan kiemelkedik avízből, és végül megáll a felszínen.Ezúttal egyáltalán nem tűnik olyankönnyed mozdulatsornak mint azon ahegyi tavon. Nyolcadik dühösen belerúgegy elhaladó hullám tarajába.

– A fenébe! Tudtam, hogy nem lenneszabad ennyi emberrel teleportálnom!

– De hol lehet? Hogy fogjukmegtalálni? – jajveszékel Ella.

– Nem tudom. Az is lehet, hogy abarlangban maradt.

A lábam még mindig zsibbadt egykicsit, ezért nem kis erőfeszítésembekerül, hogy a víz fölött tartsam a fejemet.

– Micsoda?! Ha még mindig ott van,meg fogják ölni!

Ella is küzd, hogy a felszínen tudjonmaradni. Nyolcadik magához húzza, és ahátára veszi. Ella átkarolja a nyakát.

– Az is lehet, hogy Hatodik valaholmáshol kötött ki – mondja Nyolcadik,hátha ezzel sikerül megnyugtatnia. –Csak azt nem tudom, pontosan hol.

– Mi hol vagyunk? – kérdezem.– Azt éppenséggel tudom. –

Nyolcadik hallhatóan megkönnyebbült,

hogy végre kielégítő választ tud adni egykérdésre. – Az Adeni-öbölben. Az ott...– Távoli partvonalra mutat, amimostanáig elkerülte a figyelmemet. – Azott Szomália.

– Honnan tudod? – kérdezi Ella.– Egyszer már jártam itt – feleli

kurtán. Nem folytatja, ebből arrakövetkeztetek, hogy hosszabb történetrőlvan szó.

Szomáliáról nem sokat tudokazonkívül, hogy Afrikában van,állandóan brutális törzsi– éspolgárháborúk dúlnak itt, az általánosszegénység pedig nem engedi, hogycsillapodjanak az indulatok. Nem tudom,maradt-e annyi erőm, hogy telekinézisselvagy a víz alatt úszva eljussak addig a

partig; de abban sem vagyok biztos, hogyjó ötlet partra szállni egy ilyen helyen.Gondolkodnom kell.

– Lemerülök egy kicsit – jelentembe. – Amíg lent vagyok, takarékoskodomaz energiámmal, és megpróbálomkitalálni, mi legyen a következő lépés.

Mielőtt alábuknék, még hallom,ahogy Ella utánam kiált.

– Keresd Hatodikat!Szavai újult erővel töltenek el.

Felvillanyoz a lehetőség, hogy esetlegmegtalálhatom Hatodikat. Alámerülök,és kinyitom a szemem. A víz meglepőenkék, még a parttól ilyen távolságra is.Mozgást látok a mélyben, gyorsanlejjebb úszom, de csak egy kis tonhalraj

cikáz ide-oda. Lassan körözök a vízalatt, hátha megpillantom valaholHatodik szőkére festett haját, de csak ahínárok tréfálnak meg néhányszor.Felnézek, és látom a víz színén sétálóNyolcadik árnyékát. Érzem, hogy azerőm most már velem marad, ezértlesüllyedek egészen a tengerfenékre.Odalent sétálgatva a fejem fölé borulóvíztömeget pásztázom, amikor véletlenülnekimegyek egy korállnak, és felsértem atérdemet. Az éles fájdalomtól egypillanatra megszédülök. Odanyúlok,hogy begyógyítsam a sebet, de hosszabbideig tart, mint amire számítottam. Bármitörtént is teleportálás közben,egyértelműen volt valamilyen hatással atálentumainkra és az erőnkre. Örülök,

hogy a víz alatti légzésem rendben van.Remélem, nem tart sokáig ez a gyengébbállapot, nem szeretném, hasebezhetőekké válnánk.

Haladok tovább, míg végülmegtalálom a Ládámat közvetlenülNyolcadiké mellett, és a jókora, kékloralitot is megpillantom nem messzetőlük. Próbálom megemelni a Ládákat,de túl gyenge vagyok. Felnézek, éslátom, hogy Nyolcadik árnyéka mégmindig ugyanott van. Úgy döntök,segítséget kérek tőle.

Felfelé úszva keresztülsuhanok egygyönyörű, narancsszínű halrajon.

– Hatodiknak semmi nyoma –jelentem a felszínre érve. – De a

loralitot megtaláltam a Ládáink mellett.Fogjuk őket, és menjünk. Teleportáljunkel másvalahová, hátha sikerül ismét egyhelyre kerülnünk Hatodikkal.

– De ahhoz, hogy teleportálnitudjunk, a loralit mellett kell lennünk,nem? Hogy fogok lemenni oda? –kérdezi Ella. – Nem tudom olyan hosszúideig visszatartani a lélegzetemet.

– Nem is kell – mondja Nyolcadikvigyorogva.

– Van egy olyan tálentumod, amitorpedóvá változtat, és a hátadraülhetünk? – kérdezem.

– Annál is jobb– válaszoljaNyolcadik. A zsebébe nyúl, és előveszia zöld kristályt, amit még akkor vett ki aLádájából, amikor felhoztam neki a tó

fenekéről. A kristály felragyog, aztánnagy erejű szél süvít elő a belsejéből.Nyolcadik a tenger felé irányítja. Kráterkeletkezik alatta a vízben. Nyolcadik isbelesüllyed, a feje búbja se látszik kibelőle. – Gyertek! Gyorsan!

Ellával beúszunk a kráterbe.Nyolcadik kinyújtja az egyik kezét,megfogom; Ella a másik kezemet kapjael.

– Készüljetek fel. Zuhanni fogunk.Gyorsan! – mondja. – Maradjatokvelem, mert a hátunk mögött a víz összefog zárni. Amikor leérünk az aljára,Ella, vegyél egy nagy levegőt, hogykitartson, amíg összeszedem a Ládákat.

– Mindenki figyeljen Hatodikra –

teszem hozzá.Ella megszorítja a kezem.– Ha odalent van, megtaláljuk.Nyolcadik a tengerfenékre irányítja

a kristályt.– Indulás! – kiáltja. Gyorsan

zuhanunk, a kristályból kiáramló szélutat váj magának a víztömegben, ami félméterrel a hátunk mögött ismétösszezárul. Egy buborékban ülveszáguldunk a víz alatt. Nyolcadikrikoltozik örömében, és én iscsatlakozom hozzá.

Ella megragadja a karomat.– Hatodik bajba került! – szólal

meg. – Azt mondja, a sivatagban van!– Miről beszélsz? – kérdezem,

miközben halak és cápák suhannak el

mellettünk. – Honnan tudod?Ella egy pillanatig habozik, mielőtt

válaszolna.– Fogalmam sincs! Most beszéltem

vele valahogy a fejemben! Azt mondja,haldoklik!

– Ha sivatagban van, akkor ő máreljutott Új-Mexikóba! – szól hátraNyolcadik.

– Nyolcadik, most azonnal oda kellmennünk – kiáltom.

Megérkezünk a tengerfenékre. Futnipróbálok az iszapban, de lehetetlenfelgyorsulni. Körbevesz minket a víz, akristály egy csapásra haszontalannáválik, csak egy apró örvényt tudlétrehozni előttünk. Hátranézek, hogy

megbizonyosodjak róla, Ella visszatartjaa lélegzetét. Mire visszafordulok,Nyolcadik fekete polippá változott.Kinyújtja két csápját, megragadja aLádákat, két másikkal pedig a kezünketkapja el, aztán az iszapból felfelémeredő, kéken ragyogó loralit felé húzbennünket. Mielőtt ismét Ellárapillanthatnék, magába szippant asötétség.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Néma csendben utazunk lefelé alifttel.Dühös vagyok, és végtelenülmegalázottnak érzem magam. Amikorbelépünk az apartmanba, Bernie Kosarleugrik a kanapéról, és azt kérdezi,befejeztük-e ezt az ostobaságot.

– Szerintem nem tőlem függ. Te mitmondasz, Johnny?

– morogja Kilencedik. Kinyitja ahűtőt, és kivesz egy szelet hideg pizzát.A szájába dugja a végét, nagyot harap

belőle, aztán hangosan csámcsogni kezd.Lehajolok, és megvakarom BK állát.– Remélem, cimbora.– Pakold össze a cókmókodat, BK,

mert indulunk – szólal meg Kilencediktele szájjal. – Visszamegyünk Paradisecity-be, hátha fellép a Guns ’n’ Roses.Negyedik, te meg fürödj le, a rohadtéletbe! Úgy bűzlesz, mint egy füstbomba.

– Fogd be – vetem oda, és ledobommagam a kanapéra. Bernie Kosar azölembe mászik, és szomorú szemekkelmered rám.

Kilencedik kisétál a folyosóra, ésonnan kiabál nekem.

– Az alku az alku, haver! Pár óramúlva indulunk Paradise-ba, úgyhogytusolás után én a helyedben hunynék is

egyet. Hé, fel a fejjel! Kocsivalmegyünk! Nincs is annál nagyobb buli!

Kimerülten a szobámba támolygok.Az alku az alku. Az ágy nagyot nyekken,ahogy végignyúlok rajta, de néhánypercnél tovább nem bírom a sajátszagomat. Kivonszolom magam atusolóba. A tálentumom egyikmellékhatása, hogy a legforróbb vizetsem érzem melegnek. A zuhany alattállva, szédelegve a kimerültségtől,megpróbálom felidézni a tetőn vívottküzdelmet. Vissza akarok emlékezni,hogyan győzött le Kilencedik, de nemsikerül. Végtelenül fáradt vagyok. Azthiszem, magamban beszélek. Elzárom avizet, és hallgatom a vízcseppek

koppanását a zuhanytálcán. Magamratekerek egy törölközőt, ésvisszatámolygok az ágyba. Aludnomkell.

Bemászom a takaró alá, éstelekinézissel leoltom a villanyt. HallomKilencedik dübörgő lépteit, ahogy avezérlőterem felé tart. Becsukom aszemem. Egy pillanatra el is alszom,mielőtt felébreszt valami zaj. Kilencedikkopogtat halkan a nyitott ajtón. Háttalfekszem neki. Nem mozdulok. Akkorsem fordulok felé, amikor megköszörülia torkát, és beszélni kezd.

– Johnny? Bocs, hogy néha ekkorapöcs vagyok. Biztos amiatt van, hogyolyan sokáig voltam bezárva, megzakkanaz ember a négy fal között. De csak azért

voltam ilyen erőszakos, mert tényleg aztgondolom, hogy igazam van. El kellmennünk Paradise-ba. Most azonnal.Szóval remélem, lehetünk még barátok.Szeretném, ha barátok lennénk. Ésörülök, hogy itt vagy.

Lélegzet-visszafojtva fekszem,miközben beszél. Teljesen váratlanul érez a hirtelen érzelmi megnyilvánulás.Fogalmam sincs, hogyan reagáljak rá.Megfordulok. Görnyedten támaszkodikaz ajtófélfának.

– Én is örülök, hogy itt vagyok.Koszi.

– Oké.Kilencedik kétszer megpaskolja a

falat, lesüti a szemét, aztán sarkon

fordul, és elsétál. Lecsukódik a szemem,ahogy távolodnak a léptei. Néhány percmúlva távoli suttogást hallok. Tudom,hogy látomás vagy rémálom közeledik.Tisztában vagyok vele, hogy az ágybanfekszem, mégsem tudok megmozdulni.Lebegek, és amikor egy sötét ajtónyílásjelenik meg fölöttem, hihetetlensebességgel kezdek forogni. Rakétakéntszáguldók be az ajtón, majd végig egyfekete alagúton, miközben a két karomtehetetlenül szorul a testemhez.

A fekete kékre vált, a suttogás pedigegyre hangosabb lesz, és ugyanaztismételgeti újra meg újra: „Sok mindentnem tudsz még”.

A kék alagút kizöldül, majd a zöldismét feketére változik. Aztán egyszer

csak kizuhanok belőle, és mezítláblandolok az ismerős sziklás talajon.Meglendítem a karom, és örömmelnyugtázom, hogy visszanyertem azuralmamat a testem fölött. Ismét azarénában vagyok, a hegy tetején.Körülnézek, Samet keresem atekintetemmel, de sehol sem látom.Ezúttal a másik Védő sincs itt. Az arénateljesen üres, a lelátók is kihaltak.

De ekkor a porond közepén felbillenegy fekete kőtömb, és egy hatalmastermetű mog katona kuporog mögötterongyos fekete köpenyben és feketebakancsban. Viaszosan fehér bőre élesenelüt fekete ruházatától, feje fölé emeltkardja pedig úgy csillog, mintha belülről

világítaná valami. Amikor a katonameglát, feláll, és fenyegetően rám mutata karddal. A kard lüktet, mintha élne,mintha összetartozna a gonosszal, akiforgatja.

Nem habozhatok. Bekapcsolom atenyeremet, és egy éles fénycsóvávalelvakítva nekirontok. Tíz méterre lehetektőle, amikor a Lument a lábamrairányítom, és meggyújtom magamat. Alángok körbefonják a testemet, ahogyfelugróm. A katona nem tér ki előlem, énpedig füstölgő lyukat ütök a mellkasába,amikor találkozunk. Teste hamuváporlad, még mielőtt a földre zuhanna.

Jobbra tőlem egy másik kőtömbfordul fel; újabb kardot lengető mogbukkan elő mögüle. Balra két másik, és

hallom, hogy a hátam mögött még egy. Alábam alatt is rezegni kezd a kő.Alighogy odébb ugrok, megfordul, ésegy henger alakú puskával felfegyverzettmogadori pattan elő alóla. Miutánátlyukasztom az egyik katona mellét,tűzlabdákkal bombázom őket. Élvezemezt az újonnan felfedezett fegyvert. Piroskarkötőm életre kel, és a kinyíló pajzslevágja az egyik óriási termetű katonafejét. Egy percen belül elintézem azösszeset. Lüktet az ereimben azadrenalin, harcra készen várom az újabbjelentkezőket.

Tucatnyi kő fordul fel előttem, ésaztán vagy ötven másik mindkétoldalamon. Soha nem találkoztam még

ilyen hatalmas termetű, ennyire jólfelfegyverzett mog katonákkal. Tűz-körthúzok magam köré, és hátrálni kezdek. Atűzkör tartja a kerületét, miközben lassanelérem az aréna falát. A tűz sárgán lobogköztem és a mogok között, mégsemérzem úgy, hogy biztonságban vagyok.

Kiszélesítem a kört, és letarolomvele az első sorban állókat. Lángralobbannak, de nem porladnak hamuvá.Sőt, fegyverrel a kézbenkeresztülgyalogolnak a tűzön.Tűzlabdákat lövök ki rájuk, de a hatásezúttal elmarad. Vörös csík suhan el afejem fölött, és felnyársalja az egyikfelém masírozó mog katonát. Felismeremaz eszközt. Kilencedik lándzsája.Kilencedik leugrik az üres lelátóról, és

közvetlenül mellettem ér földet. Még aharc kellős közepén ismegkönnyebbülök, amikor meglátom.Azonnal nagyobb biztonságban érzemmagamat, és tudom, hogy együttes erővellegyőzzük ezeket a tűzálló mogokat is.

– Örülök, hogy itt vagy! – rikkantom.Alig egy méterre áll tőlem, de

mintha meg se hallaná a hangomat.– Hahó, Kilencedik! – próbálkozom

újra, de semmi válasz. Rezzenéstelenarccal bámulja a közeledő mogokat.

Amikor a katonák már csak néhánylépésre vannak tőlünk, megremeg a talaja lábunk alatt, és rázkódni kezd.Próbálok megkapaszkodni a falban, deelveszítem az egyensúlyomat. A

következő pillanatban hatalmas robbanásrázza meg az aréna szemközti oldalát, ésfekete kődarabok záporoznak felénk.Kilencedik félrelök egy nagyobbsziklatömböt, ami mögöttem csapódik afalba, és hatalmas lyukat üt rajta. Alyukon keresztülnézve a kék eget látom.

A porfelhőből és a törmelékek közülhatalmas színpad emelkedik ki. Aközepén pedig Setrákus Ra áll. Mint egygonosz rocksztár, villan át az agyamon.A lila sebhely a nyakán fényesen ragyoga három kék amulett fölött. Legnagyobbrémületemre a tüzem azonnal kialszik,ahogy Setrákus felbukkan. Megpróbálomújra meggyújtani a lábamat a Lumennel,de az sem működik. Setrákus Ra a földresújt a mozgó szemű arany jogarral, és a

mennydörgő robaj csendre inti atömeget. A velünk szemben álló katonákmind vezetőjük felé fordítják a fejüket,mintha teljesen megfeledkeznénekrólunk. Egyenként, szép sorbanleeresztik a fegyverüket.

– Azért választottunk ki benneteket,hogy megnyerjétek ezt a háborút! –harsogja Setrákus Ra. – Menjetek, éspusztítsátok el a lórin gyermekeket!Aztán ha meghaltak, hozzátok el nekemaz amulettjüket és a Ládájukat! Öljétekmeg a pártjukat fogó embereket! Nekelljen csalódnom bennetek!

A mog katonák ujjongásban törnekki, és egyszerre emelik az égnek azöklüket.

Setrákus Ra ismét lecsap akőpadlóra, és újabb robaj rázza meg azarénát.

– A Mogador lesz a galaxis ura!Minden bolygó a miénk lesz!

A katonák éljenezve rázzák afegyverüket.

– Együtt fogunk harcolni! Én isveletek tartok. Együtt megnyerjük ezt acsatát, és kiirtunk minden élőlényt aFöldön!

Megint megpróbálom bekapcsolni aLument, de továbbra sem működik.Aztán telekinézissel egy jókora éleskövet akarok felemelni, hogy SetrákusRa felé hajítsam. Meg se moccan. Apajzsom karkötővé zsugorodott, és

semmi jelét nem adja annak, hogyakcióba akarna lépni. A tálentumaim –és az örökségem – cserbenhagynak.

A katonák visszafordulnak felénk, éscélba vesznek a fegyvereikkel. Atálentumaink nélkül esélyünk sincsellenük. Ki kell jutnunk innen.

– Kilencedik! Erre! – kiáltom.Ez végre elhatol a tudatáig. Felkapja

a fejét, és rám néz. A falban nyílt lyukfelé igyekszünk. A nyíláshoz érve egypillanatra megtorpanunk a hidegnapsütésben. Lenézünk a lábunk előttelterülő völgybe. Több száz méteresszakadék tátong alattunk. Hátrapillantoka vállam fölött, a mog katonák felénkrohannak.

– Lesétálunk a hegyoldalon –

mondja Kilencedik. – Fogd meg akezem!

Megragadom a kezét. Elég egyetlenlépést tennünk a havas hegyoldalonlefelé, hogy ráeszméljünk, Kilencediktálentuma sem működik. Ahelyett, hogy ahegyet érezném a talpam alatt, csak apuszta levegőt taposom. Zuhanunk. Asokkos állapotba került Kilencedikrepillantok. Fekete haja vadul csapkod aszélben. Alattunk két sötét ajtónyílásközeledik nyaktörő sebességgel.Felkészülök a fájdalmas becsapódásra, agyomrom összerándul a félelemtől.Meglepetésemre fejjel előre repülök bea bal oldali ajtón, és addig zuhanok, mígvégül egy mennydörgésekkel és

villámlásokkal teli sötét alagútbakerülök. Újrakezdődik a suttogás,amikor az alagút előbb zöldre, aztánkékre, majd ismét feketére változik, ésaz érdes hang, amit a látomás elejénhallottam, azt motyogja: „Új-Mexikó”

Kipattan a szemem, és felülök.Verítékben úszik az arcom. Letépemmagamról a testemre tapadt takarót. Új-Mexikó. Felugrok, kirontok a folyosóra,és Kilencedik szobája felé száguldók.Meg kell győznöm! Ha ismétverekednünk kell, ám legyen. Addigverekszem vele, amíg le nem győzöm.

Megállók Kilencedik ajtaja előtt, ésbekapcsolom a Lument. Meg kellbizonyosodnom róla, hogy a tálentumaimnem hagytak cserben. Kopogok egyet az

ajtón, aztán benyitok. Meglepetten látom,hogy Kilencedik az ágyban ül, és a fejéta két kezébe temeti.

– Kilencedik. – Felkapcsolom avillanyt. – Ne haragudj, tudom, hogy azalku az alku, és legyőztél. De akkor is elkell mennünk...

– Új-Mexikóba. Tudom, Johnny.Tudom. – Megrázza a fejét. Nem tudomeldönteni, hogy azért csinálja-e, hogyfelébredjen, vagy saját pálfordulásátakarja feldolgozni. Valószínűlegmindkettőt. – Csak hadd ébredjek felelőbb.

– Szóval meggondoltad magad?Lerakja a lábát a padlóra. Előbb az

egyiket, aztán a másikat.

– Nem, nem gondoltam meg magam.De amikor az ember a halálba zuhan egyhegy tetejéről, mert a tálentumai nemműködnek, és valaki közben egyre aztismételgeti, hogy „Új-Mexikó” akkorhajlamos eltűnődni.

– Neked is ugyanaz a látomásodvolt? – kiáltok fel. Ezért éreztem amegkönnyebbülést, amikor felbukkantKilencedik. Mert valóban ott volt.Egyszerre rájövök, hogy különlegeskapocs köt össze bennünket, és nagyobbtisztelettel kellene bánnom vele. Nemszabad ellenfélként tekintenem rá. Azéletünk múlhat ezen.

Kilencedik felhúz egy pólót, és aszokásos leereszkedő pillantását veti

rám.– Nem, te idióta. Még nem jöttél rá?

Nem ugyanaz a látomásom volt nekem is.Hanem mindketten ugyanabban alátomásban szerepeltünk. Egész héten ezmegy. Nem tűnt föl?

Összezavarodom, és ez kiül azarcomra is.

– De bármikor szóba hoztam, mindigelbagatellizáltad a dolgot. Hülyétcsináltál belőlem. Állandóan aztmondogattad, hogy ezek csak álmok, nefoglalkozzak velük. Pedig láttad,mennyire megviseltek ezek a látomások!Úgy bántál velem, mint valami szellemifogyatékossal, akit nem kell komolyanvenni!

– Mert az is vagy! Hogy gondolhatod

magadat Pittacus Lore-nak? Másodszorpedig egyáltalán nem hülyítettelek.Tényleg azt gondoltam, hogy ezek csakálmok: az enyémek és a tieid is.Baromságnak tartottam őket. AmikorSetrákus Ra arra kért, hogy adjam felmagam, akárcsak téged meg azt a másiksrácot, valami trükkre vagy csapdáragyanakodtam, amit a mogok állítottaknekünk. Eszembe sem jutott megbíznibennük; meggyőződésem, hogysemmilyen ajánlatuknak nem szabadbedőlnünk. Sőt, úgy gondoltam, az alegbiztosabb, ha véletlenül semcsináljuk azt, amit akarnak. De most... –Egy pillanatra elhallgat. – De most ezinkább figyelmeztetésnek tűnt.

Figyelmeztetésnek, amit komolyan kellvennünk. Most már én is úgy gondolom,hogy oda kell mennünk.

Megkönnyebbülök, hogy végremegjött az esze, de legalább annyiradühös is vagyok, amiért ilyen sokáigtartott.

– Erről beszélek már mióta! Oké,akkor indulás! Gondolkodtál már azon,hogyan fogunk eljutni oda? Kérlek,mondd, hogy Sándor beszerzett egy sajáthelikoptert vagy magánrepülőgépet is!

– Bocs, haver, azok csak akívánságlistán voltak. – Ásít egyet, ésnyújtózkodik. – De a garázsban van egyautó. És imádok vezetni. Még inkábbszáguldani.

***

Alaposan betárazunk fegyverekből,megpakolunk két jókora táskátpuskákkal, kézifegyverekkel ésgránátokkal. Felkapok egy rakétavetőt is,de Kilencedik azt mondja, nem fér be acsomagtartóba. Kell a hely amuníciónak. Azután átszáguldunk avezérlőterembe a táblagépért.

Kilencedik leül, és püfölni kezdi azegyik számítógép billentyűzetét.

– Be kell zárnom ezt a szart. Nemszeretném, ha olyasvalaki nézegetné,akinek semmi köze hozzá. Megtennéladdig egy szívességet? Amíg eztelintézem, nézd meg a táblagépen, holvannak a Védők.

Megnyomom a kék karikát a felső

sarokban, és várok. Meglátom a sajátvibráló pöttyünket Chicagóban. Egy Új-Mexikó északi részén villog, egy pedigmég mindig Jamaicában. Várok néhánymásodpercet, hogy a másik három isfelbukkanjon, de nem történik semmi.

– Kilencedik! Csak négyet látok. –Pánikba esek. – Csak négy kék pont vana térképen!

Kikapja a kezemből a táblagépet.– Hadd nézzem! Valahogy biztosan

kikerültek a rendszerből – mondja, de ahangja egyáltalán nem tűnik olyanmagabiztosnak. Rányom a zöldháromszögre, mire a megjelenik atérképen a két lüktető pont Új-Mexikóban és Egyiptomban.

– Legalább az űrhajókat nem vitték

magukkal.Közelebb hajolok, és ismét

megnyomom a kék karikát. A kék pontÚj-Mexikóban most hajszálpontosanazon a helyen van, ahol a zöld.

– Az a Védő Új-Mexikóban pont azűrhajón ül, már ha az valóban egyűrhajó.

– Remélem, bárki is az, tudja, hogyegyedül nem jó repülni – jegyzi megKilencedik.

Hitetlenkedve ingatom a fejemet,aztán ismét a képernyőre pillantok.Próbálom kitalálni, mi legyen akövetkező lépésünk.

Hirtelen belém hasít a felismerés.– Várjunk csak! Hiszen a kormány is

benne van ebben az egészben, nem igaz?Mi van még Új-Mexikóban? Az 51-eskörzet! Ott világít ez a zöld pont? Ahol alegintenzívebb az UFO-tevékenység? –Kezd összeállni a kép.

Kilencedik közelebb húzza magáhoza billentyűzetet, és még gyorsabbannyomkodja rajta a gombokat.

– Hűtsd le magad, cowboy. Először is,az 51-es körzet Ne-vadában van.Másodszor, mi földönkívüliek tudjuk,hogy az csak egy álca. Egy jelentéktelenrepülőgép-hangár, vagy valami olyasmi.– Új-Mexikó térképe jelenik meg alegnagyobb monitoron. Kilencedikráközelít az északi részére. – Nocsak

– mondja, és vet egy pillantást atáblagépre, majd újra a monitorra néz. –

Ez érdekes. Nem is lőttél annyira mellé.Nem az 51-es körzetbe megyünk, devalami legalább annyira titkos helyre.

– Ezt meg hogy érted? – kérdezem,és közben azon tűnődöm, miért érzemegyfolytában úgy, hogy egy lépéssel levagyok maradva mögötte.

Kilencedik hátratolja a székét, éstenyérbe mászóan elégedett vigyor ül kia képére.

– A rohadt életbe. így már mindenvilágos! – Ujjával a monitorra bök. –Új-Mexikó ezen részén, a sivatag kellősközepén van egy Dulce nevű város.Ismerős a név? Nem? Ott van azEgyesült Államok kormányának titkosbázisa, a hírhedt föld alatti Dulce-

támaszpont. Biztos, hogy ott van azűrhajónk. Most már én is azt gondolom,hogy az a két villogó pont csakis azűrhajókat jelölheti! A kormány annyiraagyafúrt, hogy folyamatosan terjeszti apletykákat az 51-es körzetről, és a sokUFO-buzinak eszébe sem jut, hogy alényeg igazából Dulcéban van.

Önkéntelenül is elmosolyodok.– Szóval egy föld alatti

kormánytámaszpontra igyekszünk?– Nagyon úgy fest – feleli

Kilencedik, és kikapcsolja aszámítógépet. Szinte várom, mikorveregeti vállon saját magát, annyirabüszke rá, hogy erre mind rájött. – Bárnyilván őrületesen túl van biztosítvaminden, és lehetetlen bejutni oda. Vagyis

tökéletes hely az űrhajónk elrejtésére.– Vagy azoknak a földönkívülieknek

az őrzésére, akik időről időrefelbukkannák – teszem hozzá.

Mintha minden a feje tetejére álltvolna, mióta felébredtem. Gyorsanbepakoljuk a fegyvereket és a Ládákat aliftbe. BK alig fér be a sok csomagmellé. Kilencediknek ismét sikerülmeglepnie: érzelmes búcsút vesz acsukott ajtótól.

– Isten veled, drága otthonom,Chicago. Remélem, viszontlátlak!

Nagy sebességgel süllyedünk.– Hé, haver, ne feledd, hogy az igazi

otthonunk sokkal királyabb hely ennél –vigasztalom.

Kilencedik nem válaszol, de látom atesttartásán, hogy enyhül benne afeszültég.

A lift ajtaja egy föld alatti garázsranyílik. Óvatosan körülkémlelünk, mielőttnekiállunk kipakolni a cuccokat. Amikormegállapítjuk, hogy tiszta a levegő,vállunkra vetjük a táskákat, éselindulunk BK-val a nyomunkban.Amikor befordulunk a sarkon, látom,hogy egy poros ponyva alá rejtett autófelé tartunk. A fényűző apartmanbólkiindulva próbálom kitalálni, mifélecsodajárgány várhat ránk. Egy sárgaFerrarira tippelek, vagy valamihasonlóan feltűnő luxuskocsira. Vagyinkább egy fehér Porsche-kabrió, esetleg

egy fekete Lotus.Kilencedik mintha olvasna a

gondolataimban, mert rám kacsint, éslerántja a ponyvát a kocsiról. Egy régi,ütött-kopott, bézsszínű Ford Contour állelőttünk. Nem éppen az a csilivilisportautó, amire számítottam, de akülseje a legkisebb gond. Első ránézésreaz is kérdésesnek tűnik, hogy egyáltalánbeindul-e.

– Ez valami vicc? – kérdezem, ésmeg sem próbálom leplezni azundoromat.

Kilencedik ártatlanul néz rám, nohanagyon jól tudja, mire számítottam.

– Mi van? Egy Camarót szerettélvolna?

– Nem egészen. De azt reméltem,

hogy valami kevésbé rozsdás járgánnyalmegyünk. Valamivel, ami nem fogszétesni az első sarkon – húzom aszámat.

– Ne dumálj annyit, hanem pattanjbe, Johnny fiú – mondja, azzal bedobja atáskákat a csomagtartóba. – Még csakmost jön a java!

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Arra ébredek ,hogy elöre- hàtraringatozom. Mindenem fáj. Minthaelevenen megsütöttek volna a napon, azegész testem megperzselődött: a torkom,a bőröm, a lábam, a fejem. Ajkaimannyira kiszáradtak és feldagadtak, hogyegymáshoz sem tudom érinteni őket. Alegrosszabb állapotban a szemhéjamvan, bármennyire is igyekszem, képtelenvagyok felnyitni, hogy megnézzem, holvagyok. A ringatózás folytatódik, és

lassan rájövök, hogy egy mozgójárműben vagyok. Hullámokban tör ráma rosszullét. Megpróbálom a fejemhezemelni a kezemet, és csak ekkortudatosul bennem, hogy megkötözték.Akárcsak a lábamat. Ettől végremagamhoz térek. Nagy nehezen kinyitoma szemem, és dühösen körülnézek, decsak sötétséget látok. Ismét behunyom aszemem. Biztosan megvakultam asivatagi napsütéstől.

Segítségért próbálok kiáltani, decsak ziháló köhögés tör fel a torkomból.Visszhangot hallok, és mindenidegszálammal a levegőreösszpontosítok. Ismét köhögök, meginthallom a visszhangot. Ennyiből megtudom állapítani, hogy valami szűk

helyre zártak, és a falak fémből vannak.Mintha egy koporsóban lennék. Agondolattól kiráz a hideg.

Érzem, hogy kezd eluralkodni rajtama pánik. Mi van, ha mégsem vakultammeg? Mi van, ha meghaltam? Az nemlehet. Túlságosan fájnak a tagjaim ahhoz,hogy halott legyek. De az simán lehet,hogy élve eltemettek.

Felgyorsul a légzésem, egyreszaggatottabban kapkodom a levegőt,amikor hirtelen egy hang szólal megmellettem.

Erőteljes, sistergő hang,valószínűleg hangszórón keresztül beszélhozzám.

– Ébren vagy?Próbálok válaszolni, de túl száraz a

torkom. Ujjaimmal megérintem a padot,amin fekszem, és érzem, hogy az isfémből van. Néhány másodperccelkésőbb zajt hallok jobbról: valamitleraktak mellém.

– Ott egy pohár víz, benne egyszívószál. Igyál egy kortyot – mondja aférfi.

Elfordítom a fejem, és a számmalmegkeresem a szívószálat.Kicserepesedett ajkamon felsérti a bőrta szívószál vége. Amikor végre sikerülkortyolnom a vízből, érzem a vér fémesízét, és halk zümmögést hallok. Ugyanazta zümmögést, amit a kapunál hallottam.A dobozba, amiben utazom, valószínűlegáramot vezettek.

– Mit kerestél a kapunál? – kérdezi aférfi. Amikor megszólal, mindigmegdöbbenek, mennyire semleges ahangja. Nem barátságos, de nem isfenyegető. Csak az teszi kicsitellenszenvessé, hogy ismeretlenül isletegez.

– Eltévedtem – suttogom. –Eltévedtem.

– Hogyan tévedtél el?Iszok még egy kortyot, mielőtt

válaszolnék.– Nem tudom.– Nem tudod. Értem. A te számod a

hatos, igaz?Torkomon akad a víz a kérdéstől, és

gondolatban összeszidom magam érte.

Általában jobban tudok uralkodnimagamon, de most teljesen megzápult azagyam a napon. Ha korábban nem voltbiztos a válaszban, most már az lehet.Összes kell szednem magam, nemkövethetek el ilyen amatőr hibákat.

– Nos, Hatodik – folytatja a hang. –Meglehetős hírnévre tettél szertmifelénk. Amit Paradise-ban műveltélannál a középiskolánál, és ahogyleszedted a helikoptereket Tennessee-ben, az szép teljesítmény volt. A múltheti mutatványodról nem is beszélve,amikor D.C.-ben kiszabadítottad JohnSmith-t és Sam Goode-t egy szövetségibörtönből. Igazi harcos hercegnő vagy,ugye?

Azt is alig tudom megemészteni,

hogy tudja, ki vagyok, és most mégráadásul úgy beszél, mintha páholybólnézte volna végig az életemet. Balrabillen a testem. Valószínűleg egy mozgójárművön vagyok, ami éppenbekanyarodott, miközben ki tudja, hovátart velem. Nekifeszülök a fejemetrögzítő bőrpántnak – nem történiksemmi. Telekinézist próbálok használni,de amint összpontosítani kezdek, olyanerős fájdalom rántja görcsbe agyomromat, hogy kis híján elhányommagam.

– Pihenésre van szükséged.Ellenkezéssel nem mész semmire.Kiszáradtál, és valószínűleg napszúrástkaptál. Egy ideig émelyegni fogsz.

– Ki maga? – nyöszörgőm.– David Purdy ügynök, FBI –

válaszolja. Egy fokkal jobban érzemmagam, amikor megtudom, hogy azEgyesült Államok kormánya ejtettfoglyul, és nem a mogok. Nem élném túlmég egyszer, főleg azok után, hogy avédővarázslat megtört. Az FBIbörtönében lényegesen jobbak a túlélésiesélyeim. Bármennyire is agresszívak,ők legalább nem szörnyetegek. Csaktürelmesnek kell lennem, el fog jönni azesély a szökésre. Purdy ezt nem tudja,illetve valószínűleg úgy gondolja, hogynem igaz. Jelen pillanatban igyekszemmegfogadni a tanácsát. Pihenek.Folyadékot veszek magamhoz. Várok.

Várom, hogy elmondja, mit tud mégrólam és erről az egészről.

– Hol vagyok? – kérdezem.A hangszóró reccsen egyet, mielőtt

Purdy ügynök válaszolna.– Transzportban. Átszállítunk egy

másik létesítménybe. Nem tart sokáig.Ismét megpróbálom telekinézissel

kiszabadítani magamat, de túl gyengevagyok hozzá, és megint émelyegnikezdek. Iszom néhány kortyot a vízből,hogy időt nyerjek.

– Hová visznek?– Megszerveztünk egy találkozót az

egyik barátoddal, vagy fogalmazhatunkúgy is, hogy John Smith barátjával.Johnnak hívod? Vagy inkábbNegyediknek?

– Nem tudom, miről beszél –felelem. Egy pillanatra elhallgatok, majdfolytatom. – Nem ismerek senkit, akinekNegyedik John lenne a neve.

Hirtelen eszembe jut, mi történtvelem a sivatagban, közvetlenül azelőtt,hogy elájultam a kapunál. Annyirakimerültem, hogy abban sem voltambiztos, a mellettem landoló helikopterekvalódiak-e. Emlékszem, hogy hallottamElla hangját. Nem. Nem csak hallottam,beszéltünk egymással!

– kérdezett, én válaszoltam. Abbólkiindulva, hogy az FBI foglya vagyok,feltehetően valódi helikopterek voltak.Márpedig ha azok a helikopterekvalódiak, akkor tényleg kommunikáltam

Ellával. Kifejlődött volna egy újtálentumom? Pont, amikor a legnagyobbszükségem van rá.

Ella? Hallasz engem?próbálkozomújra. Az FBI fogva tart, egy Purdy nevűügynök bezárt valahová, és éppenszállítanak egyik helyről a másikra.Purdy szerint nincs messze, bárhová ismegyünk.

– Hogy kerültél a sivatagba,Hatodik? – szakít félbe Purdy hangja. –Nem Indiában voltál a barátaiddal?Vagy már nem emlékszel? Tankönyveketolvasgattatok, mint egy csapat átlagoskölyök, aztán egyszer csak elraboltakbenneteket.

Ezt meg honnan tudja?– Honnan tudtad, hol a támaszpont?

– A hangja veszít semlegességéből.Türelmetlenség csendül ki belőle.

– Miféle támaszpont? – kérdezem.Nehezemre esik a gondolkodás.

– Aminek a bejárata előtthaldokoltál a sivatagban. Hogyantaláltad meg?

Megpróbálok láthatatlanná válni, deabban a pillanatban, amint előhívnám atálentumomat, gyilkos fájdalom rántjagörcsbe a gyomromat. Szeretnékösszegörnyedni, de a szíjak erősentartanak. A fájdalomtól elakad alélegzetem.

– Idd meg a vizet – tanácsolja ismétaz ügynök. A hangja újra semlegesséválik.

Akárcsak az előbb, most is szótfogadok: iszom és várok. A fájdalomlassan enyhül, de aztán olyan erősszédülés jön rám, hogy majdnemelájulok. Úgy érzem, hogy a fejem ide-oda csapódik, mint egy autó, amelynekvezetője elveszítette az uralmát a járműfelett. Gondolataim vadul kergetikegymást, de képtelen vagyok bármiértelmeset kihalászni a zűrzavarból.Felvillannak előttem az elmúlt néhánynap eseményei. Látom magamat, ahogymegfogom Marina jobb karjátteleportálás előtt. Látom Craytonmozdulatlan testét. Látom Johnt ésSamet, ahogy búcsút intek nekik. Szintemegfeledkezem arról, hol vagyok.

Egészen addig, míg a hang újra eszembenem juttatja jelenlegi körülményeimet.

– Hol van Negyedik? – Kitartó egypasas.

– Kicsoda? – kérdezek vissza.Próbálok a szavaira összpontosítani,nehogy még egyszer elkövessemugyanazt a hibát.

A hang hirtelen elveszíti a türelmét.– Hol van Negyedik? – bömböli a

hangszórón keresztül, összerezzenek.– Dögölj meg – morgom. Semmit

sem szednek ki belőlem.Ella? Marina? Ha hallotok,

mondjatok valamit. Segítségre vanszükségem. Egy sivatagban vagyok.Csak annyit tudok, hogy egykormányzati támaszpont közelében, és

az FBI foglyul ejtett. Visznek valahová,de nem tudom, hová. És valami nemstimmel velem. Nem tudom használni atálentumaimat.

– Ki volt veled Indiában, Hatodik?Ki volt az a férfi meg a két lány?

Nem válaszolok. Ella arca jelenikmeg előttem. A legfiatalabb életbenmaradt lórin. Tudom, milyen súlyosteher ez számára. Főleg most, Craytonnélkül. Alig egy napja még féltékenyvoltam kettőjük bensőségeskapcsolatára, most meg Ella Cépanjamár nincs az élők sorában.

– Mi a számuk? Kik azok a lányok?– Purdy ügynök még mindig türelmetlen,de valamelyest sikerült lecsillapodnia.

– A zenekarom. Én vagyok a dobos,ők énekelnek. Imádom a Josie és avadmacskákat, maga nem? Szeretem aretro rajzfilmeket. Minden gyerek imádjanézni, ami a szülei kiskorában voltmenő. – Felreped az ajkam, és ismétvérezni kezd, amikor elmosolyodom, denem érdekel. Megízlelem a véremet, ésmég szélesebben vigyorgok.

– Hatodik – szólal meg a férfiengedékenyebb hangon. Gondolom, mostjön a „jó rendőr” szerep. – Ötödik ésHetedik tartott veled a repülőtérenIndiában? Ki az a férfi? Hogy hívják alányokat?

Hirtelen elveszítem az uralmam aszám fölött. A hangom nem is hasonlít az

enyémre, amikor megszólalok:– Marina és Ella. Nagyon kedves,

tündéri lányok. Bárcsak kicsit erősebbeklennének!

Mit beszélek? Miért árulok el nekibármit is?

– Marina és Ella is a népetekheztartozik? Miért kellene erősebbneklenniük? Marina hányadik? Mi a száma?

Ezúttal sikerül időben észbekapnom, de így is megdöbbent, hogy azajkam automatikusan válaszra nyílik.Minden energiámmal a saját hangomraösszpontosítok, nehogy ismét eláruljakvalamit, amit nem kéne. Mintha háborúdúlna bennem.

– Fogalmam sincs, miről beszél. Mitakar ezekkel a számokkal?

– Tudom, kik vagytok! –mennydörög Purdy ügynök ahangszóróba. – Egy másik bolygóróljöttetek! Tudom, hogy meg vagytokszámozva! Nálunk van az űrhajótok, azég szerelmére!

Az űrhajó említésére hirtelenfelgyorsulnak a gondolataim.Bevillannak az utazás emlékképei, aminta Lorienről tartottunk a Földre. Látommagam gyerekként, ahogy az űrhajóablakából bámulom a kietlen világűrt.Egy hosszú fehér asztalnál eszem amásik nyolc gyerekkel. Mindenki mellettott ül a Cépanja. Egy hosszú, fekete hajúfiú hangosan nevet, és az ételleldobálózik. Mellette egy szőke lány

csöndesen gyümölcsöt majszol. ACépanok árgus szemekkel figyelik agyerekeket. Látom a fiatal Marinát, aminttérdét felhúzva sír a vezérlőpult alattkuporogva. Cépanja mellette térdel,próbálja rávenni, hogy álljon föl.Emlékszem, hogy összevesztem egyrövid, fekete hajú fiúval.

A következő, amit meglátok, a fiatalNegyedik arca. Szőke haja hosszú éshullámos. Mezítláb rugdossa falat, dühösvalami miatt. Megfordul, felkap egypárnát, és a földhöz vágja. Aztán felnéz,meglátja, hogy figyelem, és elvörösödik.Felé nyújtok egy játékot, amit tőlecsentem el. A bűntudat újra és újravégigsöpör rajtam, ugyanolyan erővel,mint akkor. Elmosódnak az arcok.

Aztán önmagamat látom Katarinaölében a leszálláskor. Emlékszem, ahogynyílik az űrhajó ajtaja.

Honnan jönnek ezek az emlékek?Korábban bármennyire igyekeztem,néhány apró részletet leszámítva szintesemmit sem sikerült felidéznem azutazásunkról. Ilyen erőteljesflashbacket még sosem tapasztaltam.

– Hallasz engem? – kiabál Purdy. –Beszéltünk a mogadoriakkal – mondja.Szavai azonnal visszarántanak a jelenbe.– Ezt tudtad?

– Igen? És mit mondtak? – kérdezemkönnyedén, mintha csevegnénk, deazonnal megbánom. Miért ismertem el,hogy tudom, kik azok a mogok? Mielőtt

túl sokat rágódhatnék a hibámon,gondolataim visszatérnek az űrhajóhoz.Nyílik az ajtaja, és egy barna hajú,vastag szemüveget viselő férfi üdvözölbennünket. Aktatáska és egy fehértáblagép van a kezében, mögötte pedigegy jókora doboz tele ruhákkal.Valahonnan tudom, hogy Sam apja az.Sam. De jó lenne viszontlátni Samet!

– Látni akarom Samet – motyogom.Semmit nem akarok elárulni azügynöknek, a szám azonban önállósítjamagát. Hallom a saját hangomat, érzemaz agyamra telepedő ködöt, és hirtelenrájövök, hogy valamilyen kábítószertkevertek a vizembe. Ezért nem tudoknormálisan gondolkodni, ezért kísérteneka múlt képei, és ezért érzek olyan erős

fájdalmat, amikor a tálentumokat akaromhasználni.

Megpusziltam Samet. Igazábólszájon kellett volna csókolnom, deaggódtam, mit szólna hozzá John.

John. Johnt megcsókoltam. De jólenne újra megcsókolni! A gyomromismét görcsbe rándul, amikor felidézema pillanatot, ahogy John a vállamnálfogva maga felé fordított. Odahajolthozzám, és az ajkunk már majdnemösszeért, amikor a ház felrobbant. Azállam most is felfelé fordítom, ahogygondolatban újra és újra lejátszom ajelenetet. Azzal a különbséggel, hogyamikor a ház felrobban, ezúttalmegcsókoljuk egymást. Tökéletes csók.

– Samet? – kérdezi Purdy ügynök,ismét félbeszakítva az álmodozásomat.Jólesett emlékezni arra a csókra. – SamGoode-ra gondolsz, ugye?

Sam arca jelenik meg lelki szemeimelőtt, miközben a gondolatok szédítősebességgel kavarognak a fejemben.

– Igen. Persze. Látni akarom SamGoode-t. – Távolról hallom a sajáthangomat.

– 0 is közétek tartozik? Mi a számaSam Goode-nak?

Lecsukódik a szemhéjam, érzem,hogy álomba merülök.

Végre van valami pozitív hatása is akábítószernek.

– Hatodik! – üvölti Purdy. –

Hatodik! Ébresztő! Még nem végeztünk!Olyan fülsértő a hangja, hogy fel

akarok ülni ijedtemben, de a szíjak nemengednek.

– Hatodik! Hatodik! Hol van SamGoode? Hol van John Smith?

– Megöllek – suttogom. Haragom éskiszolgáltatottságom a legjobbat hozza kibelőlem. – Megtalállak, és megöllek.

– Nincs kétségem afelől, hogy megfogod próbálni – nevet Purdy.

Próbálom kiszellőztetni a fejem, ésarra összpontosítani, hol vagyok. Demielőtt megtehetném, forogni kezd velema világ, és elveszítem az eszméletemet.

***Szűk betoncellában vagyok. A

helyiség berendezése egy vécécsésze,

egy betontömb rajta matraccal és egytakaró, ami túl rövid. Legalább két órájaébren vagyok, talán még hosszabb ideje.Nehezemre esik összefüggőengondolkodni. Próbálom felidézni, mitörtént azóta, hogy egyedül bolyongtam asivatagban, eljutottam a kapuhoz, majdarra tértem magamhoz, hogy megkötözvefekszem, és vallatnak. Meg kell tudnom,hol vagyok, mennyi idő telt el, és milyeninformációkat árultam el nekik.

Nem könnyű összeszednem agondolataimat. Amióta magamhoz tértemebben a cellában, folyamatosan vibrál alámpa a plafonon. Éles, lüktető fejfájásgyötör. A szám kiszáradt, és kezemetgörcsölő gyomromra szorítva próbálom

felidézni az elmúlt órák legfontosabbeseményét, az ügynökkel folytatottpárbeszédemet.

Sikerül láthatatlanná válnom, csakhogy lássam, képes vagyok még rá, deamint megteszem, ismét rám tör aborzalmas émelygés, amit a vallatásközben is éreztem, és azonnal újra alakotöltök. Vagy a kábítószer nem távozottmég a szervezetemből,– vagy valamimás okozza.

Behunyom a szemem, hogy néhánymásodpercre megszabaduljak a villódzófényektől. Olyan élesek, hogy nem tudomteljesen kizárni őket. Emlékszem, hogyPurdy ügynök azt mondta, kapcsolatbanállnak a mogadoriakkal. Miért ülne letárgyalni az Egyesült Államok kormánya

a mohokkal? És miért árulnák ezt elnekem? Nem tudják, hogy a mogadoriaka közös ellenségünk? Először is aztkellene kiderítenem, mennyit tud akormány rólam, a Védőkről? Amint amogadoriak végeznek velünk, kiirtják aFöld teljes lakosságát. Ezt talán nemtudja a kormány? Gyanítom, hogy amogok igyekeztek ennél kedvezőbb képetfesteni magukról.

Egy férfi hangját hallom valahonnana fejem fölül. Nem Purdy az, aki afémkoporsóban vallatott. Kinyitom aszemem, és a hangszórót keresem, desemmit sem látok a megállás nélkülvillódzó stroboszkópfényben.

– Készülj fel a szállításra, Hatodik.

A fémajtó közepén kinyílik egy kisablaktábla. Odatámolygok. Egy lilafolyadékkal teli műanyagpohár áll egypolcon. Megborzongok a látványtól.Miért lila? Ez is tele van kábítószerrel,mint a víz, amit korábban itattak velem?

– Meg kell innod a vizet ahhoz, hogyelszállítsunk. Ha nem vagy hajlandómeginni, akkor kénytelenek leszünkbefecskendezni. Bármi áron.

– Rohadjatok meg! – kiáltom amennyezet felé.

– Idd meg – ismétli a hang jelezve,hogy részéről lezártnak tekinti a témát.

Megfogom a poharat, és a vécéhezballagok vele. Felemelem, megdöntőm,és látványos mozdulattal kiöntöm.

Alighogy az utolsó csepp is avécécsészében landol, kivágódik a cellaajtaja. Gumibottal és pajzzsalfelfegyverzett férfiak rontanak be.Kavarogni kezd a gyomrom, ahogypróbálom felkészíteni magam a harcra,mert tudom, hogy használnom kell atálentumokat. Nincs más választásom. Éstalán a villódzó fényből is előnytkovácsolhatok.

Az első rám rontó rendőrt egy gyorsjobbegyenessel torkon vágom. Egygumibot suhan el a bal oldalam mellett.Elkapom a támadó csuklóját, ésmegcsavarom. Hallom, ahogy reccsen.Felüvölt, és elejti a gumibotot. Most márvan fegyverem.

A rendőrök körbevesznek, de a

villanófényben mozdulataink úgy hatnak,mintha lassított felvételt látnék, és nehézkövetni. Véletlenszerűen kiválasztomegyiküket, és a gumibottal térden vágom.Összeesik, és elsodorja a mellette állótis. A fizikai erőfeszítéstől ismét rám töraz émelygés, de nagyot nyelek, és sikerülleküzdenem. Legközelebb remélhetőlegmég könnyebb lesz. Halántékon ütökvalakit a bot markolatával. De közbenhátulról fejbe vágnak egy tompatárggyal, egy másik rendőr pedig elkapjaa hajamat, és megrántja. Telekinézisselegymáshoz csapom őket. Mindketten aföldre zuhannak, és egy-egy rúgássalártalmatlanná teszem őket.

A korábban bénító rosszullét hol

eltűnik, hol újra felerősödik, de az erőmteljesen visszatért. Most már két gumibotvan nálam, és hárman állnak velemszemben. Elektromos sokkoló pisztolythúznak elő, de az apró lövedékeketmegállítom a levegőben, ésvisszafordítom feléjük. Végül szabaddáválik az ajtó, nincs aki feltartóztasson.Amikor kilépek a cellából, nagy levegőtveszek, és láthatatlanná válók. Gyilkosfájdalom hasít belém, de képes vagyokleküzdeni. Csak addig kell kibírnom,amíg kijutok innen, és megtalálom atöbbieket.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Arccal lefelé fekszem a nedvesfüban. Felemelem a fejem. Tenyeremet aföldre támasztom, és próbálom kinyomnimagam. Nyolcadik nyöszörgését hallom

a közelből. Ella szólít a nevemen, deannyira lüktet a fejem, hogy nem tudokfelülni és ránézni.

– Hatodik? – suttogom. – Itt vagy?– Nem látom sehol, Marina –

mondja Ella. Odajön, és leül mellém.Visszarakom a fejem a fűbe, ésengedélyezek magamnak még néhánymásodpercnyi pihenést. Ella kifésül egytincset az arcomból, de olyan kábavagyok, hogy alig érzem. Émelyegnikezdek, miközben továbbra is hallomNyolcadik nyögdécselését. Ellátláthatóan nem viselte meg annyira azutazás. Soha többé nem akarokteleportálni.

Körülnézek. Mindenből kettőt látok,küszködöm, hogy kitisztuljon a látásom.

A dús, zöld fűből ítélve nem ottkötöttünk ki, ahol szerettünk volna.

– Ez nem Új-Mexikó, igaz?– De nem ám – suttogja Ella.Lassacskán képes vagyok

megmozdulni, és Ellára pillantok. Barnaszemét alig látom a sötétben, és csakakkor tudatosul bennem, hogy éjszakavan. Felnézek a csillagos égboltra.Eszembe jut a két tenger, és hogyNyolcadik fekete polippá változott.Hirtelen beugrik az is, amit Ellaközvetlenül a teleportálás előtt mondott.

– Ella, csak képzelődtem, vagytényleg azt mondtad, hogy beszéltélHatodikkal? – Bólint. – A fejedben,ugye?

Ella elfordítja a tekintetét.

– Biztos azt hiszed, hogymegőrültem. Egyre azt kérdezgetemmagamtól, valóban megtörtént-e. Talánannyira akartam, hogy beképzeltem... –Megrázza a fejét, és komolyan aszemembe néz. – De nem. Nemképzelődtem. Tudom, hogy beszéltemvele. Azt mondta, egy sivatagban van. Ezazt jelenti, hogy neki sikerült eljutnia Új-Mexikóba, nem?

– Ella, egyáltalán nem tartalakőrültnek. Hiszek neked, és valószínűlegigazad van – felelem. Ujjaimat lüktetőhalántékomra szorítom, hátha ezzelelűzöm a fájdalmat, és végre logikusantudok gondolkodni. – Ez mindenbizonnyal egy tálentum. Csak azt kell

kiderítenünk, hogyan hívtad elő, hogymeg tudjuk ismételni.

Ella szeme elkerekedik.– Tényleg? Szerinted ez egy

tálentum? Mi a neve? – kérdeziizgatottan.

– Telepátia – szólal meg Nyolcadika hátam mögött.

Megfordulok, és fájdalomtóleltorzult arccal Nyolcadikra nézek. Egyhatalmas kőtömb alatt áll, ami két mégnagyobb, függőleges kőtömbön pihen.

Felülök, négykézlábra kecmergek,majd bizonytalanul felállók. Csípőre tettkézzel körbenézek. Átkozottul ismerős eza hely. Nem jártam még itt, de ismeremképekről, tankönyvekből. IsmétNyolcadikra pillantok.

– Tényleg itt vagyunk...– Stonehenge-ben? Igen.– A mindenit – suttogom, és lassan

körbefordulok ismét, hogy alaposabbanszemügyre vegyem a helyet. Ellaodasétál az egyik hétméteres kőtömbhöz,és óvatosan végighúzza a kezét rajta.Megértem, hogy ösztönösen meg akarjaérinteni. Elvégre eza Stonehenge. Csatlakozom hozzá. Akövek felülete hideg és sima. Márapuszta érintésüktől úgy érzem magam,mintha legalább háromezer éves lennék.Némelyik tökéletes állapotban van,mások úgy néznek ki, mintha csak aprószilánkjai lennének egykori ön-maguknak. Szótlanul járkálunk egy ideig,

közvetlen közelről nézve azt, amit alegtöbb ember csak tankönyvben lát.

– Nyolcadik? Pontosan m i az atelepátia? Tudod, hogyan kell használniés hogyan tudnám irányítani? – kérdeziElla.

– A telepátia más névengondolatátvitel. Képes vagykommunikálni egy másik személyagyával. Gyerünk, üzenj valamit nekem!

Ella tesz egy kört, és megállNyolcadik előtt. Behunyja a szemét.Figyelem, és közben arra gondolok,milyen fantasztikus lenne, ha Ellánakvalóban kifejlődött volna ez a tálentuma.A segítségével kapcsolatba léphetnénkbármelyik Védővel, függetlenül attól,hogy a világ mely pontján tartózkodik.

Néhány másodperc múlva Ella kinyitja aszemét, és Nyolcadikra néz.

– Hallottál?– Nem – ingatja a fejét Nyolcadik

szomorúan. – Próbálkozz tovább!Mindig idő kell ahhoz, hogykitapasztaljuk a tálentumainkat. Ebben atelepátia sem különbözik a többitől.

Ennek ellenére Elláról lerí acsalódottság.

– A Ládák amúgy ott vannak –mutatja a kezével.

Nyolcadik felém fordul, és közbenkarkörzéseket végez.

– Kell egy kis idő, amíg helyrejövökebből a legutóbbi utazásból. Visszaakarom nyerni az erőmet, mielőtt újra

megpróbálunk eljutni Új-Mexikóba.Felmászik az egyik kőtömbre.– Nem is tudom – sóhajtok fel. –

Még mindig borzalmasan érzem magam.A sérüléseket könnyedén el tudomviselni, meg tudom gyógyítani, de ez ateleportálás teljesen kikészít, s nincseszközöm az effajta rosszullét ellen.Nem tudom, képes vagyok-e rá mégegyszer. És mi a garancia arra, hogy nema tengerfenéken kötünk ki újra? Úgytűnik, Hatodik bajban van, mi megközben ugrabugrálunk egyik helyről amásikra. Lehet, hogy sosem jutunk el Új-Mexikóba!

– Tudom, tudom – válaszoljaNyolcadik. Leugrik a kőről, és leporoljaa nadrágját. – Tudom, hogy nem egészen

úgy sült el, ahogy terveztük. De akkor isjobb valamit csinálni, mint ölbe tettkézzel ülni. És jelen pillanatban semmimást nem tehetünk, mint addigpróbálkozunk, míg el nem jutunk, ahováakarunk. Együtt kell maradnunk, éshamarosan megtaláljuk Hatodikat. –Nem tudom, honnan meríti a nyugalmátés a magabiztosságát.

Ella bukkan elő az egyik kőoszlopmögül.

– Léteznek más módszerek is arra,hogy eljussunk egyik helyről a másikra –mondom. – Mi lenne, ha keresnénk egyrepülőteret, és felülnénk egy gépre?

Nyolcadik megvakarja az állát, ésgondolataiba mélyedve járkálni kezd.

Követem az őskori építmény közepére.– Ha Hatodik tényleg bajba került,

akkor a repülőgép nem jelent megoldást.Napokig tartana, mire eljutnánk hozzá. –Egy másodpercre elhallgat, és felémfordul. – Ráadásul láttam magunkat,amint megtaláljuk.

Kérdő pillantást vetek rá, de csakelvigyorodik, és megvonja a vállát.Ezzel meg mit akart mondani?

– Látomásod volt, Nyolcadik? Mitláttál? Kit láttál még benne?

Ismét vállat von.– Ennél többet nem nagyon tudok

mondani. Egyszerűen csak látom. Vagyinkább érzem. Azt hiszem, ez egytálentum, amit még nem sikerültmegfejtenem. Leginkább ahhoz tudom

hasonlítani, amit hatodik érzéknekneveznek.

– Innen tudtad azt is, hogy Indiábamegyünk? – kérdezem.

– Igen – bólint. – Nem tudomirányítani. Néha csak úgy bevillannakképek.

Továbbsétálunk a hatalmaskőtömbök között. Meglátom Ellát, ahogymagában ül az egyik sziklánaktámaszkodva. Amikor odaérünk hozzá,felnéz, és így szól:

– Próbálok kapcsolatba lépniHatodikkal, de nem történik semmi.Talán tényleg csak képzelődtem.

Letérdelek mellé, és átkarolom avállát.

– A tálentumoknak idő kell, Ella. Azenyémek először mindig akkor jelentekmeg, amikor dühös voltam, vagyveszélybe kerültem. Mindig olyankorbukkannak fel, amikor a legnagyobbszükségünk van rájuk, amikormegmenthetik az életünket. A víz alattlégzés képessége akkor jelent meg,amikor majdnem megfulladtam.

Az is lehet, hogy a teleportálásmegviselt, és kell egy kis idő, míg újraműködésbe lép. – Bátorítóanmegszorítom a vállát.

– Ez így van – szólal megNyolcadik. – Akkor teleportáltamelőször, amikor a Cépanomat majdnemelütötte egy taxi. De hirtelen

megjelentem mellette. – Csettint egyet azujjával. – Csak így tudtam időbenelrántani a kocsi elől.

– Annyira hiányzik Crayton –szipogja Ella. – Mindig segített az ilyendolgokban. Mi van, ha sosem leszbelőlem igazi Védő? Néha azt kívánom,bárcsak ne választottak volna ki aBölcsek. – Elcsuklik a hangja. Szemmelláthatóan teljesen elcsüggedt.

– Ella. – Nyolcadik közelebb léphozzá. – Ella, nézz rám! Nem szabadilyeneket gondolnod. Nagyon örülünk,hogy velünk vagy. Szükségünk van rád.Ha nem lennél itt, akkor megkeresnénk.Pontosan ott vagy, ahol lenned kell.Ugye, Marina?

– Ella, emlékszel, mit mondogattunk

az árvaházban? Egy csapat vagyunk. Eznem csak egy üres frázis. Vigyázunkegymásra. – Miközben beszélek,rájövök, hogy viszolygásom ateleportálástól önző dolog. Ez azegyetlen reményünk arra, hogymegtaláljuk a többieket, ha eljutunk Új-Mexikóba. Ennek pedig a teleportálás aleggyorsabb és legbiztonságosabbmódja, még akkor is, ha közben néhányalkalommal rossz helyen kötünk ki. Nemfogom hagyni, hogy a saját félelmembárkit is veszélybe sodorjon. Haegyikünk gyenge, a többieknek mégerősebbnek kell lenniük. Újramegszorítom a vállát. – Eljutunk Új-Mexikóba, megkeressük Hatodikat, és

folytatjuk a harcot.Ella szótlanul bólint.Mindnyájan a gondolatainkba

merülünk. Időre van szükségem, hogykitisztuljon a fejem, és mind mentálisan,mind fizikálisán megerősödjek, mielőtttovábbindulunk. Ez a hely olyan csöndesés békés, tökéletes helyszín agondolkodáshoz. Nagyjából egy órányijárkálás után visszatérek a kör közepére,és azt látom, hogy Nyolcadik éppen egykőtömböt emel a levegőbe.

– Mit művelsz? – kiáltok rá. –Elfelejtetted, hol vagyunk? Ez egy ősi,szent, történelmi műemlék! Nemrakosgathatod azokat a köveket csak úgy!Tedd vissza oda, ahol voltak!

Mielőtt megmozdulhatna,

telekinézissel visszahelyezem őketmagam. Lehet, hogy a Stonehenge nem azén népem történelmi emléke, de valakiéigen, és több tiszteletet érdemel, mintamennyit Nyolcadik mutat iránta jelenpillanatban. Ugyanolyan állapotbanakarom itt hagyni ezt a helyet, ahogytaláltuk.

Nyolcadik meglepetten néz rámindulatos kirohanásomat hallva.

– A loralitot keresem. Tudom, hogyitt van valahol félig elásva valamelyikkő alatt. Meg kell találnunk, ha továbbakarunk állni – magyarázza.

– Jó, csak ügyelj rá, hogy mindentpontosan ugyanoda tegyél vissza,ahonnan elvetted – morgom. –

Stonehenge az egyik leghíresebb hely aFöldön. Ne tegyük tönkre. – Elegem vanmár abból, hogy mindenhol csak romokathagyunk magunk után.

Nyolcadik felemeli az egyik sziklát,majd végtelenül óvatosan visszateszi ahelyére.

– Azt azért megjegyezném, hogy aStonehenge elsősorban a lorinoknakköszönhető. Reynolds mondta, hogy aFöldön elesett harcosok síremlékénekszánták.

– Igazán? – kérdezi Ella, éskíváncsian körülnéz. – Ez egy temető?

– Legalábbis az volt – mondjaNyolcadik, és megpaskolja az egyikhatalmas kőtömböt. – Évezredeken át.Aztán az emberek kezdtek

kíváncsiskodni meg kutatásokat végezni.Imádják a kutatásokat. Mindenre választakarnak kapni még akkor is, haegyáltalán nincsenek válaszok. Mindegy.Ne félj, tiszteletben tartom ezeket aköveket. – Olyan óvatosan folytatja asziklatömbök emelgetését, minthavirágágyásban lépkedne.

– Hadd segítsek. – Elindulok körbe,és én is emelgetni kezdem a hatalmaskőtömböket, majd visszaengedem őketpontosan ugyanoda, ahol előtte voltak.Hirtelen kiabálást hallok a távolból.Kinézek az egyik kő mögül, és kétegyenruhás férfit látok az emlékmű felérohanni. Zseblámpájuk fénye összevisszaugrál a sötétben. Ellával lebukunk a

legközelebbi sziklaegyüttes mögé.– Csss – suttogom. – Maradjunk

rejtve.Látjuk, ahogy a fénycsóvákkal a

földet pásztázzák, és amikor valamelyiktúl közel kerül hozzánk, még időbenátmegyünk egy másik kő mögé.

– Pedig esküszöm, hallottam valamit– mondja az alacsonyabbik a két őrközül. – Gyerekhangokat.

– Oké, de akkor hol vannak? –kérdezi a másik körülnézve.Hitetlenkedés csendül ki a hangjából.

Egy pillanatra mindkettenelhallgatnak. Kikukucskálok a kő mögül,és látom a magasabbik bosszús arcát,amiért betolakodóknak semmi nyoma.Aztán megakad valamin a szeme, de nem

látom, mi az. Vajon mit találhatott?– Bill! Gyere ide! Ezt nézd meg!

Szerinted hogy kerülhettek ide?– Ejha! Nem tudom. De este még

biztosan nem voltak itt – feleli a másik.Ijedtemben majdnem kiugrók a

bőrömből, amikor Nyolcadikmaterializálódik mellettem.

– Megtalálták a Ládákat – suttogja. –Ártalmatlanná teszem őket, oké? Megkell találnunk a loralitot, hogyeltűnhessünk innen, és addig nincs ráesélyünk, amíg itt vannak. Azt pedig nemhagyom, hogy elvigyék a Ládákat. –Komor a hangja.

Már nyitom a számat, hogy nemetmondjak, amikor zúgni kezd az agyam.

Némi sistergés után Ella hangja szólalmeg a fejemben: Majd én elterelem afigyelmüket, amíg ti megkeresitek aloralitot. Döbbenten, elkerekedettszemmel meredek rá.

Ella megszorítja a kezemet, és aztsúgja:

– Majd én elterelem...– Hallottam – szakítom félbe. –

Hallottalak a fejemben!Szélesen elmosolyodik.– Éreztem, hogy ezúttal működik. De

jó! Sikerült! – suttogja izgatottan.– Hé, csöndesebben – szól ránk

Nyolcadik. – Kitaláltatok valamit?– Nekem van egy ötletem –

válaszolja Ella. Hatévessé zsugorodik,kiszalad a körbe állított kőtömbök közül,

majd elindul a két férfi felé. Előveszi aleghitelesebb kislányhangját, és kiáltoznikezd: – Apa! Apa! Hol vagy?

– Hahó? – kiált vissza az egyik őr. –Ki van ott?

Nyolcadik elteleportál mellőlem,miközben Ellát figyelem. Mozdulatlanuláll, kezével eltakarja a szemét azseblámpák fénye elől. Születettszínésznő. Abszolút hihetően alakítja arémült, elveszett kislányt.

– Az apukámat keresem. Nem láttad?– Mit keresel itt éjnek idején,

kislány? Hol vannak a szüleid? Tudod,mennyi az idő?

Ahogy elindulnak felé, Ellából kitöra zokogás, mire mindketten

megtorpannak.– Nyugodj meg, semmi baj, nem kell

sírni – vigasztalja a magasabbik őr.Ella még jobban megnyitja a

könnycsatornáit, és jó hangosan aztmondja:

– Ne nyúlj hozzám!– Hé, nyugi, senki nem akar hozzád

nyúlni – szólal meg a másik. Zavartanegymásra néznek. Egyikük sem tudja,mitévő legyen.

– Psszt, Marina – suttogjaNyolcadik. A hátam mögött áll, hónaalatt az egyik Ládával. – Meg kelltalálnunk a loralitot. Igyekezz! Ella nemtudja órákig lekötni őket!

Beszaladunk a kör közepére.Nyolcadikkal nekiállunk minden követ

megmozgatni, amilyen gyorsan csaktudunk. Már nem sok van hátra, amikorhalljuk, hogy a két őr felénk közeledik,nyomukban a még mindig szipogóEllával.

– Oké, azt hiszem, itt az ideje egyújabb elterelő akciónak – szólal megNyolcadik, azzal ismét eltűnik. A külsőkőgyűrű mellett bukkan fel, két kezét azegyik függőlegesen álló kőtömbrehelyezi, és nagy erővel meglöki. Földbegyökerezett lábbal bámulom, szólni semtudok a döbbenettől. A hatalmas kőmeginog, majd lassan hátrabillen, atetejéről pedig leesik a vízszintessziklatömb.

– Segítség! Segítség! – kiáltja el

magát Nyolcadik. – Dőlnek a kövek!Stonehenge összeomlik!

Kinyírom ezt a hülyét! Ökölbeszorul a kezem, és csak akkor veszemészre, hogy egy kavicsot szorongatokbenne. Lehajolok, és óvatosanvisszarakom a helyére, mintha ezzelbármit is javítanék a helyzeten.

Az őrök futva indulnak Nyolcadikhangja felé, és amikor zseblámpáik fényemegvilágítja a boruló köveket, pánikbaesnek. Az alacsonyabbik két függőlegeskőtömbhöz szalad, de már túl késő.Összekoccannak, és együtt eldőlnek. Avízszintes kő, amit tartottak, jókorapuffanással zuhan a földre. Tátott szájjalbámulom, ahogy a sziklák oldalradőlnek, és egyenként felborul az

építmény összes darabja, mint adominók.

– Vészhelyzet! Vészhelyzet! – üvöltia magasabbik őr a walkie-talkie-jába,aztán a földre dobja. Átkarolja az egyikhatalmas kőtömböt, amelyik még áll, éspróbálja megóvni attól, hogy eldőljön atöbbivel együtt. De hiába erőlködik. Asziklatömbök megállíthatatlanul borulnakegymásra.

Nyolcadik jelenik meg újramellettem, gyorsan felemel két kisebbkövet, és az egyik alól végre kék fényragyog fel.

– Megtaláltam! Ide! – suttogjaizgatottan. Örülök, hogy megvan aloralit, de túlságosan felzaklat

Stonehenge romba döntése ahhoz, hogyigazán belelkesedjek. Nem bíromelhinni, hogy képes volt ezt megtenni.Legszívesebben felpofoznám. Ellaszalad el mellettem, én pedig gyorsanátbújok az egyik még sértetlen kőkapualatt, és telekinézissel igyekszemlelassítani a kőtömbök mozgását.

A magasabbik őr nekiveti a hátát asorban következő kőnek, társa pedigcsatlakozik hozzá. Akaraterőmmelmegragadom a követ, és erősen tartom.Amikor rázuhan a mellette álló szikla,nem engedem, hogy felbillenjen. A két őrkicsusszan a kő alól, elterülnek a fűben,és elámulnak saját erejüktől. Azutánmegfordítom a dominó-effektust, ésvisszaállítom a kőtömböket eredeti

pozíciójukba. Megmaradt erőmmellassan felemelem a földre zuhantvízszintes tömböket, és visszahelyezem afüggőleges kövek tetejére.

Az őrök leesett állal bámulják ajelenséget. Sokkos állapotba kerülnek,arra sem képesek, hogy válaszoljanak awalkie-talkie-jukból sistergő gondterhelthangokra.

– Marina – suttogja Ella. – Marina,indulnunk kell. Most rögtön. Gyere!

Visszamegyek a kör közepére,megkönnyebbülten, hogy sikerültmindent visszarendeznem.

Nyolcadikhoz csörtetek, és kikapoma Ládámat a kezéből. Még mindig olyandühös vagyok, hogy rá sem bírok nézni,

de muszáj megfognom a kezét. Ella vesziát Nyolcadik Ládáját, másik kezévelpedig a fiúba kapaszkodik. Megállunk akék loralit fölött. Az utolsó, ami elhatola tudatomig, mielőtt magába szippantanaa sötétség, a magasabbik őr megtörthangja, amint beleszól a walkie-talkie-jába:

– Téves riasztás.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Egy sor öltözöszekrény mögöttrejtözöm el egy sötét folyosón, amígismét láthatóvá válók. A tálentumaimhasználatából eredő fájdalom annyiraintenzív, hogy összegömbölyödöm, és akét gumibotot a bordáimhoz szorítom,hogy enyhítsek a kínon. Verejtékben úszóhomlokomat a hűs betonfalnak nyomom,és reménykedem, hogy minél előbbenyhül a fájdalom. Attól tartok, körbe-körbe járok. Eddig mindössze egy üreshangárt és sok elektronikusan lezárt ajtóttaláltam. Emlékszem, hogy Sam és Johnkiszabadításakor rá kellett jönnöm: atelekinézis az elektromossággal szembenhatástalan. John, Sam, Marina és atöbbiek járnak a fejemben. Remélem, jól

vannak, vagy legalábbis nincsenek olyanfájdalmaik, mint nekem. Lelki szemeimelőtt látom Johnt és Samet, amint amegbeszélt helyen várnak rám. Néhánynap múlva esedékes a találkozó. Mitfognak gondolni, ha nem megyek el?Annyira zavart és rémült vagyok, hogyalig kapok levegőt. Tudom, ezek agondolatok nem segítenek, ezért inkábbpróbálok arra koncentrálni, hogy apokolba juthatnék ki innen.

Mintegy végszóra felharsan avészjelző sziréna. A fejem fölöttihangszóró fáradhatatlan vijjogásba kezd.Tudom, mit jelent ez, és azt is tudom,hogy össze kell szednem magam.Méghozzá gyorsan. Mindenki engemkeres. Felfegyverzett katonák

száguldanak végig a folyosókon nyitotttetejű kis kocsikon. Minden alkalommal,amikor elhúz mellettem egy ilyen autó,kísértést érzek, hogy kihajítsam belőle azembereket, beüljek, és beletapossak agázba. De tudom, valószínűleg nemjutnék messzire, és elveszíteném azt azelőnyt, amivel most rendelkezem. Nemtudják, hol vagyok.

Felhagytam a próbálkozással, hogykapcsolatba lépjek Ellával.Nyilvánvalóan csak képzelődtem.Magamra maradtam. Ahelyett, hogymagamban beszélnék, keresnem kellvalamit, amivel kirobbanthatok ahelyéből egy ajtót, és kijuthatok innen.Valami azt súgja, hogy a föld alattvagyunk. Bárcsak tudnám, milyen

mélyen!Kigyulladnak a lámpák a folyosón.

Már korábban megfigyeltem, hogymozgásérzékelő hozza működésbe őket.A következő pillanatban már hallom is afelém közeledő jármű hangját. Kezemet ahasamra szorítom, láthatatlanná válók, ésazonnal összegörnyedek a rám törőfájdalomtól. Néma könnyek csorognak azarcomon. Nagy nehezen felegyenesedem,és a falnak támaszkodva figyelem afelém guruló kocsit. Három katona ülbenne. Amikor közvetlenül mellém ér, azegyik gumibottal orrba vágom a sofőrt.Jaj, hogy ezek a fejsérülések mennyirevéreznek! Orra, szája, homloka –megannyi vörös gejzír. A sofőr ijedtében

beletapos a gázba, és egyenesen a falnakhajt. A pasas azonnal elveszíti azeszméletét, a két másik katona pedigazonnal kiugrik a kocsiból.Megvizsgálják a társuk arcát, és mivelelképzelésük sincs, mi okozhatta asérülést, a walkie-talkie-jükért nyúlnak.De számítok a mozdulatra, ezért ahozzám közelebb álló férfi fejétnekicsapom a motorháztetőnek, éskirúgom alóla a lábát. A harmadikkatona odajön megnézni, mi történt, mireaz ő fejét is a motorháztetőhöz csapom.Azután elveszem egyikük jelvényét, ésfutásnak eredek.

Ki kell találnom, merre menjekinnen, méghozzá minél gyorsabban. Márnem sokáig tudok láthatatlan maradni.

A jelvényt lecsippantva átjutok egyelektromos ajtón, és egy új folyosókígyózik előttem – teljesen más, mint azeddigiek. Olyan erős fájdalom gyötör,hogy muszáj láthatóvá változnom, ésazonnal érzem is a megkönnyebbülést.Körülnézek, próbálom kideríteni, hovákerültem. Ez a folyosó szélesebb, mintaz eddigiek, a boltíves mennyezetetpedig homokkőből vájták ki. Két vastagsárga cső fut végig a mennyezeten,mellettük petyhüdt elektromosvezetékek. A folyosó elkanyarodik, ezértmegállók, és bekukkantok a sarok mögé.Senkit nem látok, ezért hátamat a falnakvetve továbbosonok. Piros ajtóhoz érek,amelyen a következő felirat látható:VIGYÁZAT! VESZÉLYES TERÜLET!

BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL. EGYESSIKLÓ.

Próbálom telekinézissel kinyitni azajtót, de hiába birkózom meg afájdalommal, ezt is elektromos zár védi.Előveszem a jelvényt, hogy azzal istegyek egy próbát, amikor gyorsanközeledő lépteket hallok a hátam mögül.Ismét láthatatlanná változom, de olyangyilkos fájdalom rántja görcsbe agyomromat, hogy összeesem. Képtelenvagyok még egyszer végigcsinálni,egyszerűen nem megy. Valaki azt kiáltja:

– Mintha innen hallottam volnavalamit!

Kihasználva láthatatlanságom utolsómásodperceit, a földön fekve elkapom azegyik őr bokáját, ahogy elszalad

mellettem. Arccal előre a padlóra zuhan,így van időm elhúzni a lopott jelvényt azelektronikus érzékelő előtt. Az ajtókinyílik, én pedig besurranok.

Rácsos fémperonon állok, magasanhárom sínpár fölött, melyek eltűnnek egykör alakú alagútban. A peronhozlegközelebbi sínen egy három kocsibólálló üres szerelvény vesztegel, oldalánaz Egyesült Államok kormányánakkülönböző jelvényei. Az ajtó mögülbehallatszik az imént ártalmatlanná tettőr kiabálása, amint a helyszínre érkezőférfiak csoportjának beszámol atörténtekről. Leszaladok egy keskenylépcsőn, beugróm a szerelvény nyitottajtaján, és meghúzom az első kezemügyébe kerülő kart.

Hátrabicsaklik a fejem, ahogy avillanyvonat rakétaként lő ki azállomásról. A kör alakú alagútban piroslámpák és hosszú árnyékok elmosódottfoltja mellett száguldók el, és r kétszer islassítás nélkül suhanok tovább egy-egyrácsos peron alatt. A sínpár hirtelenlejteni kezd, majd élesen jobbra fordul,és a következő pillanatban már egyhosszú, vízzel teli csatorna fölötthaladok. Abban reménykedem, hogykijutok a sivatagba. A vonat azonbanlelassít, majd megáll egy újabb peronalatt. Nyilván vannak ellenőrző pontok,ahol automatikusan lefékez. Kinyílnak azajtók, én pedig felszaladok a lépcsőn.Ismét láthatóvá változom, és igyekszem

kiélvezni a gyomorgörcs-mentesperceket, mert tudom, hogy nem sokáigmaradhatok így. A tálentumaim nélkülesélyem sincs kijutni innen.

Veszek egy mély lélegzetet, ésóvatosan megpróbálom kinyitni az ajtót alépcső tetején. Nincs bezárva. Lassanrésnyire nyitom, és meglesem, mi van atúloldalon. De mielőtt felmérhetném aterepet, az ajtó ki vágódik, és nagyerővel a vállamnak csapódik. Egy őrrelállok szemtől szembe, vállán ismerősfegyver lóg – egy mogadori puska.Amint a férfi érte nyúl, a puskaviliódzva életre kel. De mielőttmeghúzhatná a ravaszt, rávetem magam,és kőfalnak lököm. Az őr előrelendül, ésmegpróbálja elkapni a derekamat vastag

karjával. Kitérek az útjából, és egygyors mozdulattal kihúzom alóla a lábát.Koponyája rémisztő reccsenéssel ütődika padló kövezetének. Megborzongok, denincs időm hosszasan töprengeni.Gyorsan berángatom a testét az ajtómögé, aztán rázárom. Felkapom a puskát,és futásnak eredek.

Körülnézek, próbálom összeszednimagam. Hatalmas, sima felületűoszlopok tartják a kanyargós folyosómennyezetét. Jobbról-balról kerülgetemőket, és közben a fülemet hegyezem, nemhallom-e újabb őrök közeledését.Gondolataim vadul kergetik egymást,értelmezik a látottakat, próbáljákösszeilleszteni a kirakós darabkáit.

Először is: miért volt annál a katonánálmogadori puska? Egy foglyul ejtettmogtól vette el? Vagy a mogokfegyverekkel látják el a kormányt? Afolyosó kettéválik. Lelassítok. El kelldöntenem, melyik irányba megyektovább. Semmit nem látok, amisegíthetne a választásban, ezértfelidézem a legutóbbi alkalmat, amikorehhez hasonló keresztúthoz értem. AHimalájában történt. Alaposan meg islepte Sarma parancsnokot. Balraindulok.

Az első ajtó, amely mellettelhaladok, csupa üveg. Fehérköpenyes,szájmaszkot viselő tudósokat látokmögötte, amint egy magas, zöldnövényekkel teli kertben sürgölődnek. A

mennyezetről nagy teljesítményű lámpákszázai lógnak le.

Sötét kosztümös, vörös hajú nő lépbe egy másik ajtón, és az egyikfehérköpenyes pasashoz lép. A nő jobbkarja fel van kötve, és az arcán isragtapasz éktelenkedik. Szótlanul figyeli,ahogy a tudós egy fiolából valamilyenfolyadékot önt néhány zöld palántára.Döbbenten látom, hogy a növényekazonnal vagy egy métert nőnek, bimbójukszétnyílik, és fehér kacsok kígyóznakminden irányba, sűrű boltozatot alakítvaki a fejük fölött. A tudós feljegyezvalamit a csiptetős noteszába, aztánfelnéz, hogy mondjon valamit a nőnek.Nincs időm félreugrani, ezért találkozik

a tekintetünk az üvegajtón keresztül.Lassan felemelem a mog puskát, ésmegrázom a fejem. Azt remélem, hogy aférfi inkább tudósnak tartja magát, mintkatonának, és ki akar maradni avérontásból. Nincs ekkora mázlim. Azsebébe csúsztatja a kezét. A francba!Megnyom valamit. Zajt hallok a fejemfölül. A következő pillanatban majdnemagyonüt egy vastag fémlap, ami azüvegajtó elé zuhan, hogy megvédje.Szirénák vijjognak, és tudom, hogy azegész területet lezárják. Nem hagyhatom,hogy elkapjanak. Nagy levegőt veszek,hogy felkészüljek a fájdalomra, ésláthatatlanná válók.

Éppen időben. Katonák rontanak bea folyosóra, és egészen a falhoz kell

lapulnom, nehogy átgázoljanak rajtam.De a fájdalmat és a rosszullétet ezúttalhiába várom. Bármilyen kábítószertpumpáltak is belém, úgy látszik, elmúlt ahatása. Hatalmas megkönnyebbüléstérzek, de nincs időm kiélvezni. Jobbratőlem nyílik egy ajtó. Gondolkodásnélkül beugróm rajta, és keskeny, fehérfolyosón találom magam, amelyettovábbi ajtók szegélyeznek. A folyosóközepén éppen egy katona hátrál ki azegyik ajtó mögül.

– Most már tényleg kuss legyen –kiabál be a helyiségbe. – És ideje lenneenned is valamit.

Becsukja az ajtót, és megfordul. Demielőtt még egy lépést tehetne, mellette

termek, és egy jobbhoroggal állcsúcsonvágom. Leakasztom a kulcscsomót azövéről, és kapkodva próbálgatomegyiket a másik után annak az ajtónak azárjába, amit éppen most csukott be.Végül megtalálom azt, amelyik beleillik.Úgy okoskodom, hogy akivel beszélt, aznyilván nem a barátja volt, márpedigjelen pillanatban nagy hasznát vennémegy szövetségesnek. Benyitok az ajtón,készen arra, hogy új barátra tegyek szert.

A döbbenettől elakad a lélegzetem.Nem tudom, mire számítottam, de azbiztos, hogy nem arra a sarokbankuporgó lányra, akit megpillantok.Piszkos, ápolatlan, a csuklóján pedigvastag csíkok vöröslenek, de így isazonnal felismerem. Sarah Hart. John

barátnője, aki feladta Johnt arendőrségnek azon az éjszakán, amikorvisszamentünk Paradise-ba.

Remegve feláll, két kezével a falnaktámaszkodva, nehogy elessen. Aszemében ülő, rettegés azt sugallja, hogycsupa rossz dolog történik vele, amikorez az ajtó kinyílik. Egyelőre nemváltozom vissza láthatóvá, előbbbevonszolom az eszméletlen katonatestét a folyosóról. Ha ott hagynám, azzalcsak felhívnám magunkra a figyelmet, ésnincs szükségem társaságra. Az egyiksarokban rejtem el, remélve, hogy ígynem kerül bele a cellában felszereltkamerák látószögébe. Becsukom az ajtót.

– Sarah – szólalok meg halkan.

A lány megpördül, a hangom feléfordul, de láthatóan össze vanzavarodva.

– Ki az? Hol vagy?– Hatodik vagyok – suttogom.Sarah a szájához kapja a kezét.– Hatodik? Hol vagy? Hol van John?

– kérdezi remegő hangon.Még mindig suttogok, nem akarom,

hogy más is meghallja, amit mondok.– Láthatatlan vagyok. Ülj vissza, és

tegyél úgy, mintha itt se lennék. Hajtsd lea fejed, és akkor tudunk beszélni.Gondolom, be vagy kamerázva.

Sarah visszakuporodik a sarokba, ésfelhúzza a térdét a mellkasához. Lehajtjaa fejét, haja előrehullik, és teljesen

eltakarja az arcát. Odalépek hozzá, ésleülök mellé a földre.

– Hol van John? – suttogja.– Hol van John? – Nem tudok

uralkodni a haragomon. – Hagyjuk mostJohnt, Sarah. Neked jobban kellenetudnod, hol van; azok után, hogyfeladtad, nem igaz? Miattad kerültbörtönbe. Ahonnan aztán énszabadítottam ki. Engem inkább azérdekel, te mit keresel itt?

– Idehoztak – feleli remegő hangon.– Kik hoztak ide?Sarah válla megrázkódik, és halkan

sírni kezd.– Az FBI. Egyre azt kérdezgetik

tőlem, hol van John, én pedig mindig aztfelelem, hogy nem tudom. El kell

árulnod, hol van. Ha nem mondom megnekik, megölnek mindenkit, akit ismerek!– Kétségbeesés csendül ki a hangjából.

Nem mondhatnám, hogy túlzottanegyütt érzek vele.

– Ez történik, ha az ember átáll egyikoldalról a másikra, Sarah. Tudtad, Johnmit érez irántad; tudtad, hogy megbízikbenned. Mégis elárultad ezeknek azembereknek. Most ők árulnak el téged.Halljam, mit mondtál nekik Johnról!

– Fogalmam sincs, miről beszélsz –válaszolja Sarah, és kitör belőle azokogás. Nem tehetek róla, megszakad aszívem, ahogy ránézek. Mit tettek vele?Hosszú haja az arcába hullik. Kicsinekés sebezhetőnek látszik. Érzem, hogy a

haragom elpárolog. Megérintem a hátát.– Ne haragudj – suttogom.Elakad a lélegzete az érintésemtől,

és a hangom irányába kapja a fejét. Kékszeme véreresen mered rám. Egypillanatra láthatóvá válók a kedvéért,megmutatom neki a mog puskát akezemben, aztán újra el tűnök. Remélem,sikerül erőt merítenie a látványból azelőttünk álló feladathoz. Haloványmosoly suhan át Sarah arcán, majd isméta térdére hajtja a fejét. Felsóhajt, veszegy nagy levegőt, és most már jóvalmagabiztosabb a hangja, amikormegszólal:

– Örülök, hogy látlak. Tudod, holvagyunk?

– Azt hiszem, Új-Mexikóban egy

föld alatti támaszponton. Mióta tartanakfogva?

– Fogalmam sincs – feleli, és letörölegy könnycseppet a lábáról.

Felállók, és az ajtóra szorítom afülemet. Nem hallok semmit. Tudom,hogy értékes perceket vesztegetek elvele, de akkor is muszáj megkérdeznem.

– Nem értem, Sarah. Miért adtad felJohnt? Szerelmes beléd. Azt hittem, te isszereted.

Megrándul, mintha felpofoztamvolna. A hangja remeg, de egyenesen aszemembe néz, miközben válaszol.

– Komolyan mondom, hogyfogalmam sincs, miről beszélsz,Hatodik.

Be kell hunynom a szememet, ésvennem kell néhány mély lélegzetet,hogy visszafojtsam feltörő dühömet.

– Arról az éjszakáról beszélek,amikor elment hozzád, hogybebizonyítsa, mennyire szeret.Emlékszel? Hajnali kettőkor megrezzenta telefonod, a rendőrség pedig két percmúlva megérkezett. Erről beszélek.Összetörted John szívét azzal, hogyfeladtad.

Felemeli a fejét, hogy válaszoljon,de rápisszegek, hogy maradjon úgy,ahogy volt.

Visszahajtja a fejét a térdére, ésszíntelen hangon így szól:

– Nem akartam feladni, de nem volt

választásom. Kérlek. Hol van John?Beszélnem kell vele.

– Én is szeretnék vele beszélni. Ésnem csak vele, a többiekkel is! De előbbki kell találnunk, hogyan jutunk ki innen– mondom sürgető hangon.

Sarah megtörten válaszol.– Innen nincs kiút. Hacsak nem

akarsz megküzdeni több ezermogadorival.

– Tessék? – Visszalépek mellé.Miről beszél? Ez egy amerikaitámaszpont, nem valami mog bázis. –Láttad őket? A mogokat? Itt vannak?

Sarah üveges tekintettel néz rám.Már nem ugyanaz a lány, akivelParadise-ban találkoztam, akibe Johnszerelmes lett, és akiért bármire

hajlandó lett volna. Bele se merekgondolni, mit művelhetett vele az FBI ésa mogok.

– Igen. Nap mint nap látom őket.Úgy érzem, mintha gyomorszájon

vágtak volna. Magam is sejtettem, hogyígy van, de egészen más biztosan tudni.

– A lényeg, hogy itt vagyok –jelentem ki határozottan, hátha ebbőlsikerül erőt merítenie valamelyikünknek.– ígérem, hogy a következő mognak, akifelbukkan, szétrúgom a seggét.

Sarah halkan felnevet. Most előszörlátom enyhülni benne a feszültséget,mióta beléptem a cellájába.

– Jól hangzik, Hatodik. Elárulnád,hol van John? Jól van? Találkozhatok

vele?Tudom, hogy aggódik Negyedikért,

de kezd fölbosszantani az állandókérdezősködésével.

– Hogy őszinte legyek, egy idejenem találkoztam vele. Különváltunk.Sammel és Bernie Kosarral elindultakvisszaszerezni a Ládáját, én pedigSpanyolországba utaztam, hogyfelkutassak egy másik Védőt. Úgy volt,hogy három nap múlva találkozunk, demost nem sok esélyt látok rá.

– Hol? Hová beszéltétek meg atalálkozót? Tudnom kell. Belehalok, hanem tudom, hol van.

– Jelen pillanatban nem érdekes, holkellene találkoznunk, mert nem leszek ott– csattanok fel. – Most inkább arra kell

koncentrálnunk, hogyan jussunk ki innen.Sarah összerezzen dühös kitörésem

hallatán. De nem adja föl.– Hol vannak a többiek? Hol van

Ötödik? – kérdezi.Nem reagálok – úgysem figyel arra,

amit mondok. Visszamegyek az ajtóhoz,és ismét hallgatózom egy sort. Léptekethallok – egyértelműen több emberét –,amint közelednek a folyosón.Végiggondolom a lehetőségeket.Becsalogathatom őket a cellába, vagyelbánhatok velük ott, ahol vannak.Akárhogy is, ártalmatlanná kell tennemőket, aztán Sarah-t is láthatatlannáváltoztatva megkeresni a kijáratot.

Sarah feláll.

– Mi van Hetedikkel, Nyolcadikkalés Kilencedikkel? Ok hol bujkálnak?Együtt vannak?

Ha nem marad csöndben, elkapnakminket, vagy annál is rosszabbul járunk.

– Psszt, Sarah! – próbálom leinteni.– Hagyd abba! Elég!

Ismét az ajtóhoz szorítom a fülemet,és azonnal tudom, hogy valami nemstimmel. Mintha tele lenne a folyosóemberekkel. Csapdába estünk.Megfordulok, hogy elmondjam Sarah-nak, de úgy néz ki, mint aki éppenrohamot kapott. Kővé dermedvebámulom, ahogy a teste jobbra-balravonaglik a cella padlóján.

– Sarah! – Láthatóvá változom, és

gyorsan odaugrom hozzá, nehogy a fejétnekicsapja a betonpadlónak.Bedrogozták volna?

Sarah teste olyan gyors rázkódásbakezd, hogy elmosódnak a körvonalai.Tehetetlenül figyelem, amint egyösszefüggő fehér vonal jelenik meg ateste körül. Kinyújtom a kezem, hogymegérintsem, de mielőtt hozzáérhetnék, afehér vonal feketévé változik. Mindenerőmmel Sarah-ra összpontosítok,telekinézissel próbálom megállítani aremegését, de amint hozzákezdek,lüktetni kezd az agyam, mintha sötétenergia áramlana a koponyámba. Hanyattesem, két kézzel szorítom lüktetőfejemet, a szememet pedig szorosanbehunyom. Amikor ismét kinyitom, alig

akarom elhinni, amit látok. Sarah Hartnövekedni kezd, két méternél ismagasabb lesz, a bőre pedig besötétedik.Szőke haját rövid fekete sörte váltja fel.Arca egy démoni szörnyeteg vonásaitölti magára. Lila heg jelenik meg vastagnyakán, majd lassan megnyúlik, mígeléri a torkát. Amikor a sebhely végreabbahagyja a növekedést, ragyogni kezd.

Sarah a szemem láttára változik átSetrákus Rává? Sosem láttam még, deéppen eleget hallottam róla ahhoz, hogylegyen fogalmam, mivel – vagy kivel –állok szemben.

Kivágódik az ajtó, és kék fény vakítel. A kővetkező pillanatban mog katonáktucatjai tódulnak be a cellába puskával a

kezükben.Próbálok láthatatlanná válni, de nem

történik semmi. Nincs időm azontűnődni, miért. Felkapom a fegyvert,amit Sarah mellé tettem a földre,felugróm, és tüzet nyitok az egyik mogra.Porrá hamvadva rogy a lábam elé.Tovább tüzelek, megölök még kétmásikat, de ahogy oldalra fordulok, hogyújabb áldozatot keressek, valakihátraránt az amulettemnél fogva,majdnem megfulladok. Csak éppenannyira tudom elfordítani a fejem, hogylássam, a szörnyeteg az, aki néhányperce még Sarah volt. Maga felé fordít,másik mancsával kikapja a puskát akezemből, majd egészen közel ránt azarcához. Most látom csak, hogy sötét

bőre tele van apró sebekkel, minthaborotvapengével hasogatták volna összea pofáját.

Akaraterőmmel fel akarom emelni afegyvert a földről, de meg se moccan.Egyetlen tálentumom sem működik! Atálentumaim nélkül tehetetlen vagyok.Tehetetlen és sebezhető. Nincs mivelharcolnom. De akkor sem adom föl!

– Mondd el, hol vannak! – bömböliSetrákus Ra. Szorosabbra rántja a láncota nyakam körül. Képtelen vagyoklevenni a tekintetemet a lilán ragyogósebhelyről. – Hol vannak, Hatodik?

– Túl késő – suttogom a legbátrabbhangomon. – Túl erősek vagyunk, éselpusztítunk titeket. A Lorien ismét élni

fog!Olyan erővel vág pofon, hogy

elzsibbad az arcom, a fülem pedigcsöngeni kezd. Ennek ellenére állom atekintetét. Ajka gonosz mosolyrahúzódik, és megvillannak hegyes,szabálytalan fogai. Annyira közel vanhozzám, hogy elmosódik az arca, ezértkénytelen vagyok keresni valamit, amirefókuszálhatok. Egyik törött fogátválasztom, amiből fekete lé szivárog.Nem tudnám megmagyarázni, de ezvalahogy kevésbé rémisztővé teszi. Márnem félek, egyszerűen csak undorodomtőle.

– Mondd meg, hol találkozolNegyedikkel három nap múlva!

– A Holdon – felelem.

– A szemük láttára fogsz meghalni.Saját kezűleg öllek meg.

Nem válaszolok. Még szorosabbrahúzza a láncot a nyakam körül. Azamulett, amit Johnnal abban az ohióikútban találtunk a magas csontváznyakában, a tarkómba vág. Setrákusegyre jobban szorítja a nyakamat. Johnarcára gondolok a közös edzéseinken,aztán az űrhajó fehér asztala körül ülőVédőkre, és elmosolyodom. Büszkevagyok, hogy a Bölcsek kiválasztottak.Tartozom nekik annyival, hogy nekönyörögjek az életemért.

– Szóval itt vagy, Hatodik. –Azonnal felismerem a hangot. Purdyügynök. Kinyitom a szemem, és egy idős

férfit pillantok meg. Egyik karja be vangipszelve, az arcát zúzódások borítják.Elindul felém, és látom, hogy sántít.

Amikor elég közel ér, leköpöm abőrcipőjét. Setrákus Ra a fülemberöhög.

Purdy ügynök átnéz a fejem fölött, éshozzá intézi szavait.

– Kiszedte belőle az információt,amit keresett? Sikerült megtudnia, holvannak?

Setrákus Ra felmordul, és válaszhelyett a falhoz csap. Először a térdemütődik a betonnak, összeesem, de aszörnyeteg azonnal talpra ránt az amulettláncánál fogva. Érzem, hogy a bordáimalaposan megsínylették a találkozást |fallal, azt hiszem, egy vagy kettő el is

repedt. Nehezemre esik a levegővétel.Ismét megpróbálom telekinézisselfölemelni a puskát, de meg se moccan.

– Igazán kedves tőled, hogycsatlakoztál hozzánk, Hatodik – fordulhozzám Purdy. – Látom, megismerkedtélSetrákus Rával.

– Gyáva féreg – suttogom.Tálentumokkal vagy anélkül, de nemnyugszom, amíg meg nem ölöm.

– Gyáva? Te vagy az, aki állandóanmenekül előlem – szólal meg SetrákusRa megvetően.

Barna szemébe nézek.– Ezt nevezem gyávaságnak. Félsz,

hogy nem tudnál elbánni velem, ha aképességeim birtokában vagyok. Ez az

igazi gyávaság.Setrákus Ra sebhelye ismét felizzik,

minden eddiginél fényesebben.Legnagyobb meglepetésemre elengedi aláncot.

– Rakjátok a lány mellé – mondja, ésleveszi rólam az amulettet. Összerándula gyomrom, ahogy látom a kezénhimbálózni. Mosolyogva néz rám. –Megküzdök veled, Hatodik. Egyedül.Csak mi ketten. És megöllek.Nemsokára.

Kirángatnak a cellából, a cipőm orrasúrolja a padlót, ahogy vonszolnakmagukkal. Aztán valami kemény tárggyalfejbe vágnak. Behunyom a szemem –jobb, ha azt hiszik, hogy elájultam, ígytalán meg tudom állapítani, hová

cipelnek. Jobbra fordulunk, aztán kétszerbalra. Nyílik egy ajtó, és belöknekvalahová. Addig botladozom, mígvalami puhának ütközöm. Vagy valamipuha nekem ütközik. Még nem nyitottamki a szemem, csak azt érzem, hogy valakiátölel. Amikor kinyitom, rövid időnbelül másodszor lepődöm meg azon,hogy Sarah Hart arcát pillantom meg.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Az autopàlyàn szàguldunk abézsszinü Ford Contour-ral, Kilencedikül a volán mögött. Az út mellettikukoricatáblákat bámulom, és próbálomelképzelni, hogyan festhetnek avilágűrből. Egyre az jár a fejemben,

hogy az űrhajónk valahol az új-mexikóisivatagban van. Annyi év, annyimenekülés, bujkálás és gyakorlatozásután minden karnyújtásnyi közelségbekerült. A Védők tálentumai kifejlődtek,és lassan egymásra találunk, Setrákus Ramegérkezett a Földre, hogy megvívjonvelünk, és ha mindennek vége, itt azűrhajónk, amivel hazarepülhetünk.

– Unatkozom – szólal megKilencedik. – Mesélj valamit. MeséljSarah-ról. Tényleg olyan dögös csaj?

– Felejtsd el. Nem rúghatnállabdába nála – válaszolom.

– Negyedik, ha neked sikerült aközelébe férkőznöd, akkor biztos vagyokbenne, hogy én sem lennék esélytelen.Főleg ezzel a verdával.

A verda. Kilencedik hagyta, haddhúzzam a számat lekicsinylőén, amikorelőször megláttam. Azok után, hogyláttam, Sándor és Kilencedik milyenkörülmények között éltek, érthető módonvalami sokkal különlegesebbreszámítottam. De kiderült, hogy a látszatcsal. A Ford valóban különleges, csakelsőre nem látszik rajta.

Kívülről igazi bontószökevénynektűnik, belül azonban csúcstechnológiávalszerelték fel. James Bondnak érzemmagam. Van benne radardetektor éslézerblokkoló, a sötétített ablakokgolyóállóak. Amikor Kilencedik pihenniakar vezetés közben, az autó magátólmegy tovább. Gombnyomásra forgatható

lőtorony emelkedik ki a motorháztetőből,amit a kormánykerékkel lehet irányítani.Kilencedik Illinois déli részén egy kihaltszakaszon tart egy kis bemutatót,golyózáport zúdítva egy elhagyatottfészerre. Henrival mindig ütött-kopottfurgonokat vagy más könnyen pótolhatókocsikat használtunk – csupa olyat, amitgond nélkül hátrahagyhatunk. Sosemment volna bele egy ilyen járgánymegépítésébe. Túl sok bizonyítékotszolgáltatott volna ellenünk. Ismétmegmutatkozik a két Cépan közöttikülönbség.

Kilencedik leveszi mindkét kezét akormányról, és összekulcsolja őket, mintaki imádkozik.

– Kérlek, könyörgöm. Mondd el

újra, hogy néz ki. Órák ótakukoricatáblákat bámulok, haddgondoljak valami szépre!

Ismét a kukoricaföldekre pillantok,és összeszorítom a számat.

– Felejtsd el.– Haver, nem értem, miért véded

annyira azok után, hogy feldobott azsaruknak. Na, ne csináld már!

– Azt sem tudom biztosan, hogyegyáltalán feldobott-e. Nem tudom már,hogy kinek higgyek. De ha ő tette,valószínűleg akkor is megvolt rá az oka.Talán átverték, vagy kényszerítették.

Rengeteg kérdés kavarog a fejembenSarah-val kapcsolatban. Bárcsaktalálkozhatnék vele, bárcsak

beszélhetnénk egymással!– Ja, persze. Hanyagold már egy

kicsit ezt a témát. Engem csak azérdekel, hogy néz ki. Tényleg tudniakarom. ígérem, nem szólok egy szót se.– Látom rajta, hogy nem fogjaabbahagyni. – Lorin becsületszavamra,már ha létezik egyáltalán olyan.

– Már hogyne létezne! Csak te megSándor annyira el voltatok foglalva afényűző életetekkel meg ajátékszereitekkel, hogy nemfoglalkoztatok ilyen alapvető dolgokkal,mint a lorin becsületkódex – vágokvissza dühösen. Egy ideig némacsöndben haladunk tovább. – Oké,elmondok valamit Sarah-ról. Ismered aztaz érzést, amikor beszélgetsz egy

gyönyörű lánnyal, aki csak rád figyel, ésettől minden jóra fordul?

– Igen.– És közben azt gondolod, hogy ő a

legszebb lány a városban, az országban,de az is lehet, hogy az egész Földön. Habelép egy szobába, a puszta jelenlétévelberagyogja. Mindenkit elvarázsol, ésmindenki vagy a barátnője akar lenni,vagy feleségül akarja venni; esetlegmindkettő. Magad elé tudod képzelni?

Kilencedik elvigyorodik.– Igen. Megvan. Elképzeltem.– Nos, ő Sarah. A gyönyörű lány, aki

beragyogja a szobát. Úgy viselkedikveled, mintha te lennél a legfontosabbember a világon. Amikor rád mosolyog,

akkor minden gond elillan, semmi másnem számít. Ráadásul ő a legkedvesebb,legokosabb, legkreatívabb ember, akivelvalaha találkoztam. Imádja az állatokat,és egyszer...

– Haver. Nem érdekel, hogy szereti-e a kiskutyákat. A részletek érdekelnek.Hogy néz ki, milyen ruhát hord?

Micsoda egy kibírhatatlan alak!Felsóhajtok.

– Szőke hajú, kék szemű. Magas,vékony... látnod kellene a pirospulóverében. Hihetetlen, mennyirekáprázatos benne.

Kilencedik felnyerít, mire a hátsóülésen szundikáló Bernie Kosar ijedtenkapja fel a fejét. Megfenyegetem amutatóujjammal.

– Arról volt szó, hogy nem szólszegy szót sem, emlékszel? Lorinbecsületszavadra.

– Oké, oké – adja meg magátKilencedik. – Köszönet a pikánsrészletekért. Tényleg igazi bombázólehet. Most pedig mesélj Hatodikról. –Várakozóan összedörzsöli a tenyerét.

– Szó sem lehet róla!– Ugyan már, Johnny!Elnevetem magam. Igazából én is

beszélni akarok róla.– Oké. Hatodik. Nézzük csak.

Először is, soha senkivel nemtalálkoztam, aki erősebb lett volna nála.

Kilencedik felhorkan.– Kímélj meg a hülyeségeidtől.

Biztosra veszem, hogy fél kézzel iselbánok vele.

– Nem tudom, haver. Előbb várdmeg, amíg találkoztok.

Megigazítja a haját a visszapillantótükörben.

– Alig várom.– Hosszú, fekete haja van, és mindig

olyan, mintha dühös lenne...– Megfigyelted már, hogy van abban

valami izgató, amikor egy csaj be vanrágva rád? – Kilencedik megérinti azállát, és eltűnődik, mintha valamimélyenszántó gondolat jutott volnaeszébe.

Hirtelen bűntudatom támad. Nemlenne szabad így beszélnem másokról,főleg nem Kilencedikkel. És

legfőképpen nem lenne szabadösszehasonlítanom Hatodikat Sarah-val,mint valami versenyen – egyébként isutálják egymást. Sarah utálja Hatodikatamiatt, amit aznap éjjel mondtamHatodikról, amikor Sarah feladott.Hatodik pedig utálja Sarah-t, mertkockára tettem az életünket, hogytalálkozhassak vele, amikor Hatodiknaka segítségemre lett volna szüksége. Ésmert meg van róla győződve, hogy Sarahelárult minket.

– Nem helyes így kibeszélnemHatodikat. Jobb lesz, ha személyesentalálkozol vele, és úgy alakítod ki róla avéleményedet.

Kilencedik a fejét ingatja.

– Micsoda diplomata vagy, haver.Egy ideig szótlanul száguldunk

tovább. A táblák mutatják, merre járunk.Ismét ellenőrzőm a táblagépet. Mégszerencse, hogy Kilencedik és Sándorennyire rajongtak az elektronikáért. Hanem tudtam volna csatlakoztatni a kocsifedélzeti számítógépéhez, sehogy semtudnám megnézni, előkerültek-e az eltűntVédők. Látom a két villogó pontotOklahoma keleti részén – azok vagyunkmi Kilencedikkel. Egy még mindig Új-Mexikóban van, a negyedik pedig nagysebességgel szeli át az Atlanti-óceántészak felé haladva. A másik háromezúttal Angliában bukkant fel, és mégmindig nem tudom, hogyan kerültek oda

ilyen gyorsan Indiából. Úgy döntök, hogyöt-tíz percenként ellenőrzőm apozíciójukat.

Kinézek az ablakon, az elsuhanótáblákat figyelem. Már több mint az útfelét megtettük, amikor észreveszem,hogy az üzemanyag-kijelző mutatójavészesen közel jár az ÜRES felirathoz.Szólok Kilencediknek, mire megáll akövetkező pihenőnél. Megkér, hogynyissam ki a kesztyűtartót. Két gurigaszázdolláros gurul az ölembe.

– A mindenit – füttyentek.– Ideadnál egyet?Lehámozok egy bankjegyet, és a

kezébe nyomom. Kinyitja a tanksapkát,és kikászálódik az autóból. A zsebembegyűrök néhány százast, a többit pedig

visszarakom a kesztyűtartóba. Kimerültvagyok, ezért vízszintbe döntöm azülésemet, hátrahajtom a fejem, ésbehunyom a szemem. Bernie Kosarelőrehajol, és megnyalja az arcomat,ettől nevethetnékem támad. Halálosanfáradt vagyok, de nem akarok elaludni.Elegem van már az álmaimból. Nincskedvem ismét Setrákus Rával találkozni.

Sarah és Hatodik járnak a fejemben,remélem, mindketten jól vannak. AztánSamre gondolok. Még mindig nem tudommegemészteni, hogy cserbenhagytam alegjobb barátomat. Egyre aztmondogatom magamnak, hogy nem voltmás választásom. A kék erőtér annyiralegyengített, hogy öngyilkosság lett volna

visszamenni. Ennek ellenére rosszulérzem magam, ha eszembe jut.

Merengésemből a kút pisztolyánakkattanása riaszt föl, amikor jelzi, hogymegtelt a tank. Veszek egy nagy levegőt,és még mindig behunyt szemmeligyekszem kiélvezni a csöndet, mielőttKilencedik visszaül az autóba. De acsönd tovább tart, mint vártam.Kilencedik nem jön, és nem kezdiazonnal nyomni a szöveget. Kinyitom aszemem, hátrapillantok a kútra, de nincsott senki. Hová tűnhetett? Körbepillantoka benzinkúton. Semmi. Aggódni kezdek.Kiszállok, Bernie Kosar is velem tart, ésbezárom az ajtót.

Először bemegyek a shopba, denincs ott. Azután hátra a parkolóba, ami

zsúfolásig tele van kamionokkal.Átlagosnál jobb hallásomnakköszönhetően kiszűröm Kilencedikhangját, és azt is meg tudom állapítani,hogy jól van, csak nagyon dühös. BernieKosarral futásnak eredünk a hangjairányába. Több kamiont is megkerülünk,mire megtaláljuk. Két fiatal srác mellettáll, akiknek véres a pólója. Háromnagydarab kamionos veszi körül őketfenyegetően.

– Mit mondtál rám? – kérdezi aközépső Kilencediktől. Sárga sapkájaalatt bozontos, vörös szakáll borítja azarcát.

– Süket vagy? – kérdez visszaKilencedik úgy artikulálva, mintha egy

szellemi fogyatékoshoz beszélne. – Aztmondtam, olyan a karod, mint egylánynak. Nézd csak meg a csuklódat.

Miért kell állandóan keresnie abalhét?

– Hahó, mi a probléma? – szakítomfélbe őket.

A jobb szélen álló, magas,napszemüveget viselő pasas rám néz,felém bök az ujjával, és elbődül:

– Törődj a saját dolgoddal, seggfej!Amikor ennek ellenére közelebb

lépek, a bal oldalon álló kamionosvalami barna löttyöt köp a lábam elé.

– Ha jól értelmezem a helyzetet,ezek a dagadt pasasok dühösek ezekre asrácokra – magyarázza Kilencedik felémfordulva. – A srácok stoppoltak, az

egyikük fölvette őket, és most pénztkövetelnek tőlük az útért cserébe. A fiúkállítólag megígérték, hogy fizetnek, denincs pénzük, ezért a dagadékok kiakarják verni belőlük a szuszt acsenevész, kislányos karjaikkal.

A kamionosokhoz fordulok,próbálom menteni a helyzetet.

– Oké, nekünk igazából semmiközünk ehhez az egészhez, és indulnunkkell. Hadd kérjek bocsánatot a barátomnevében, aki láthatóan nem tudja, mikortörődjön a saját dolgával.

– Ja – mordul fel a szakállas. – Húzzinnét a retekbe, kisfiam, különben te isúgy jársz, mint ez a két kis pöcs.

Most először nézem meg

alaposabban a két stoppost. A szagukalapján úton lehetnek egy ideje.Valószínűleg tizennyolc éveseksincsenek. Ahogy a három kamionosfenyegetően közelebb lép hozzájuk,őszinte rémület csillan a szemükben. Akövetkező pillanatban Kilencedikközéjük áll, és így szól:

– Nem érdekel, ki mit ígért. Ha mégegy ujjal hozzájuk értek, szilánkosratöröm a karotokat.

Befurakszom Kilencedik, illetve ahárom most már igencsak zaboskamionsofőr közé, és igyekszemmegfékezni mindkét oldalt. Bernie Kosarfenyegetően ugat.

– Oké, oké, nyugi. – Kilencedikrenézek, azt akarom, hogy meghallgasson.

– Erre most nincs időnk. El kellintéznünk valami nagyon fontos dolgot.Gyere, induljunk – mondom. Azsebembe nyúlok, és a kamionosok feléfordulok. – Mit mondtak a srácok,mennyit fizetnek az útért?

– Száz dolcsit – vágja rá anapszemüveges.

– Jól van. – Előhúzok egybankjegyet a zsebemből. A fickók szemeelkerekedik, amikor meglátják a nagycímletet, és azonnal rájövök, hogy ezzelcsak tovább rontottam a helyzeten.

– Miért adnánk bármit is ezeknek atahóknak, Johnny? – kérdezi Kilencedik.

Az egyik kamionos a vállamra rakjahúsos mancsát, és megszorítja.

– Százat mondtam? Bocsika, ezrestakartam, Johnny.

– Ez őrület! – kiált fel az egyikstoppos. – Szó sem volt róla, hogyfizetnünk kéne a fuvarért!

Visszafordulok a kamionosok felé,és meglengetem a bankjegyet, mint egyzászlót.

– Itt van száz dolcsi, fiúk, vegyétekel. Tekinthetitek borravalónak aszívességért vagy váltságdíjnak, amiértnem vertek meg senkit, nem érdekel.Vegyétek el, és szálljatok le róluk!

– Azt mondtam, egy ezres – ismétli abal oldali pacák, megint köp egyet, ésezúttal pontosan a cipőm orrát találjatelibe. – Süket vagy?

Fenyegető morgás tör fel BernieKosar torkából.

Kilencedik tesz egy lépést előre, devisszalököm, és a szemébe nézek.

– Nem! Nem ér annyit, haver! –Közelebb hajolok hozzá. Nem értem,miért nem fogja fel, hogy komolyanbeszélek. Nem hagyom, hogy veszélybesodorja a küldetésünket. – Kérlek.Gondolj arra, hogy Sándor mit tenne ahelyedben. Ő is azt akarná, hogy hagydbékén őket, és menjünk innen –suttogom.

– Nem kaptok lófaszt se! – kiáltjaKilencedik a vállam fölött akamionosoknak.

Hátralököm, az autónk felé. Mire

megfordulok, a szakállas fickó kezébenmár kés van.

– Ide az összes pénzeteket. Ide vele!– A két másik pasas is közelebb lép.

– Figyeljetek rám. – Lehalkítom ahangomat, és teszek még egy utolsókísérletet arra, hogy normális mederbetereljem a beszélgetést. – Vegyétek el aszáz dolcsit, és hagyjatok békén minket.Ha nem, akkor nem tartom tovább visszaa barátomat. Higgyétek el, jobban jártok,ha elengedtek. Fogalmatok sincs, mireképes.

Nem vagyok meglepve, amikorválasz helyett egy ökölbe szorított kézindul meg az arcom felé. Könnyedénhárítom az ütést, elkapom a pasascsuklóját, és a földre rántom. BK

morogva ugrik oda, mire a fickóösszekuporodik.

– Most én jövök! – rikkantjavidáman Kilencedik, és félrelök azútból.

A szakállas kamionos Kilencedikfelé bök a késsel, de ő könnyedén ellépelőle. A következő suhintás elől lehúzzaa fejét, majd beakasztja a karját a férfihónaljába, és földhöz vágja. Kirúgja akést a kezéből, és a fegyver beszánkázikaz egyik kamion alá.

– Haver, hallgatnod kellett volnabölcs cimborámra. Elszámoltad, öreg,velem nem kellett volna kikezdeni.

– Jól van, jól van. Végeztünk –mondom, és Kilencedik vállára teszem a

kezem. – Mindenki szépen hazamegy.Indulás.

Ekkor hallom meg a fegyverkattanását. Megdermedünk. Anapszemüveges pacák egy.50-kaliberesDesert Eagle-t szegez ránk. Nem nagyonismerem a lőfegyvereket, de azt tudom,hogy ez igen nagy lyukat tud ütni.

– Melyikőtök akar előbbmegdögleni? – kérdezi véresenkomolyan.

Természetesen Kilencedik habozásnélkül előrelép, és összefonja a karját amellkasán.

– Én.A pasas Kilencedik arcára emeli a

fegyvert, és hangosan nevet azon, amitostoba vakmerőségnek vél.

– Ne kísérts, öcskös. Az lenne anapom fénypontja, ha kinyírnálak.

– Akkor mire vársz, lőjél! Kár lenneelszalasztani a nap fénypontját. Sok fénynem lehet az életedben – cukkoljaKilencedik. Felsóhajtok. Tudom, hogyennek csúnya vége lesz. És azzal csakfelhívjuk magunkra a figyelmet.

Felpörögnek az események. Előszöris egy közeli kamion kipufogója hangosatdurran, ami megzavarja a pisztollyalhadonászó kamionost, és meghúzza aravaszt. Kilencedik telekinézisselmegállítja a golyót a levegőben, alignéhány centiméterre az orrától. Aztánvigyorogva oldalra billenti a fejét,megfordítja a lövedéket, és visszaküldi a

feladónak. A napszemüveges muksómeglátja a közeledő golyót, éslélekszakadva rohanni kezd.

Kilencedikre pillantok. Képtelenabbahagyni a mókázást. Tudom, hogymire készül, és nagyon-nagyon rosszötletnek tartom.

– Nem. Kilencedik. Ne csináld! –rázom a fejemet, de tudom, hogy úgysemlehet lebeszélni róla.

Kilencedik felnevet, és ártatlanságotszínlel.

– Mit ne csináljak? Ezt?Mindketten a lövedék felé fordulunk,

ami még mindig ott lebeg, aholKilencedik megállította, mielőtt rámnézett. Most kuncogva újra célba veszi agolyóval a menekülő kamionost, és

seggbe lövi vele. A pasas elesik, ésordít, mint egy ledöfött disznó.Kilencedik a másik kettő felé fordul.Mostanra az is feltápászkodott, akiteddig BK tartott sakkban. Úgy festenek,mint akik rögtön összevizelik magukatijedtükben. Kilencedik rájuk mosolyog,és látom rajta, hogy még nem fejezte be.így szól a két pocakos kamionoshoz:

– Tudjátok, mi lesz? Majd tijóváteszitek a barátotokudvariatlanságát. Megmondom, mitfogtok csinálni. Szépen benyúltok azsebetekbe, és nagyon lassanelőhúzzátok a tárcátokat. Aztán az utolsócentig odaadtok mindent ennek a kétkedves srácnak. Tudjátok, a

kellemetlenségekért – fejével astopposok felé int. – Nem hinném, hogyki akarjátok próbálni, mi történik, hanem fogadtok szót. Na, iparkodjatok!

A két férfi bólint, és a zsebükbenyúlnak.

A stopposok szóhoz sem jutnak adöbbenettől.

– Uh, kösz, haver – nyögi ki végül azegyikük.

– Igazán nincs mit – feleliKilencedik, miután a pénz gazdát cserélt.Rajtunk kívül mindenkinek remeg a keze.

– Csak hogy tudjátok, sosemígértünk nekik pénzt. Le akartak húzniminket. De teljesen le vagyunk égve –mondja a barátja.

– Hiszek nektek. És most már nem

vagytok leégve – mosolyog Kilencedik.– Tudom, milyen érzés úton lenni ésmenekülni. Nehéz ilyenkor pénzhez jutni.– Rám pillant, hogy erősítsem meg aszavait. A két srácra mosolygok, majdvisszafordulok Kilencedik felé, éspróbálom eltolni az agyáig, hogy mégsoha nem voltam ennyire dühös rá.Megrántja a vállát. – Remélem, akövetkező fuvar jobban sül el! – Azzalsarkon fordul, és elsétál. Követjük BK-val.

Beülünk a kocsiba, és némacsöndben elindulunk. Két perc elteltévelKilencedik bekapcsolja a rádiót. Ujjávaldobol a kormányon a dal ritmusára.

– Mi a francot műveltél az előbb? –

kiáltok rá, és a vállába bokszolok. – Ésne gyere nekem azzal, hogy szegény,ártatlan kölykök és gonosz, rosszkamionosok! Azért csináltad az egészet,hogy magadat szórakoztasd, és fitogtasdkicsit az erődet! Tudod, mit mondokerre? Mindkettőnket veszélybe sodortálvele, és még időveszteséget is okoztálvele. Mi ütött beléd, Kilencedik? Szeddmár össze magad!

Kilencedik olyan erővel szorítja akormánykereket, hogy elfehérednek azujjai, és látom, hogy az állkapcsánrángatózni kezd egy izom.

– Nem az erőmet fitogtattam, és nemis saját magamat szórakoztattam.

Várom, hogy folytassa, hogymegmagyarázza, de láthatóan nincs több

mondandója. Nehogy már neki álljonfeljebb!

– Hát akkor? Egyszerűen csakkiálltál két emberért, amikor bántottákőket? Annak ellenére, hogy szerinted azemberek nem érnek annyit, hogy időt ésenergiát vesztegessünk rájuk? –Összerezzen, amikor a saját szavaithallja vissza.

– Nem szeretem az agresszívbunkókat. Senkinek sincs joga másokatbántani pusztán azért, mert erősebbnáluk. Nem hagyhattam ezeknek aférgeknek sem, és gondoskodnom kellettróla, hogy legközelebb eszükbe sejusson hasonló – mondja színtelenhangon. Meglepett arcomra pillant, majd

újra az útra szegezi a tekintetét. – Nemtudom, miért vagy úgy megdöbbenve.Szeretem az embereket, haver.

Megrázom a fejem. Mindenalkalommal, amikor azt hiszem, sikerültvégre kiismernem Kilencediket, csinálvalamit, amivel a feje tetejére állítja aróla kialakult képemet, és mindig az avége, hogy ettől csak még jobbankedvelem. Vállat vonok, hátrahajtom afejem, az ablakon kibámulva nézem azelsuhanó tájat. A karfán dobolok azujjaimmal a zene ritmusára.

– Ezt tényleg nem tudtam – szólalokmeg kis idő elteltével.

Mocorog egy kicsit az ülésében, éselégedetten elvigyorodik, így már sokkalinkább emlékeztet arra a Kilencedikre,

akit megszoktam.– Na, most már ezt is tudod, haver.

Most már ezt is tudod.

HUSZONHATODIK FEJEZET

A fejem Sarah Hart ölében pihen.Az

igazi Sarah Hart ölében. A hajamatsimogatja. Üveges tekintettel bámulom amennyezetet. Megérintem a nyakamat. Alánc okozta mély seb egészen a tarkómigér. Fel akarok ülni, de a térdem és arepedt bordáim megakadályoznak benne.

Megalázónak érzem, hogy SetrákusRa ilyen könnyedén fölém kerekedett.Gyenge és tehetetlen voltam roppanterejével szemben. Rengeteg mogadorikatonát megöltem. Levágtam a fejüket agondolataim által irányítottfegyverekkel. Mióta kifejlődtek atálentumaim, mindig készen álltam aharcra, nem féltem, bármivel vagybárkivel kerültem is szembe. Egészenmostanáig. Setrákus Ra rongybabakéntrángatott az amulettemnél fogva. Semmit

sem tudtam tenni ellene. Még atálentumaimtól is megfosztott.Lehetőségem nyílt megölni Setrákus Rát,hogy megmentsem a Lorient, és végetvessek a háborúnak, erre lecsaptak, mintegy idegesítő szúnyogot.

– Hatodik? Meg tudod mondani,hogy John életben van-e? – kérdeziSarah. – Tudom, hogy komolyfájdalmaid vannak, de ennyit azért megtudsz mondani?

– Igen. Él – suttogom. Hallommegkönnyebbült sóhaját.

– Jól vagy? – szólal meg némihallgatás után.

– Nem tudom – felelem. Oldalrafordítom a fejem, hogy Sarah fáradtszemébe tudjak nézni. Próbálok

mosolyogni. Halálosan kimerült vagyok.Alig bírom nyitva tartani a szememet, defolytatom: – Felvette az alakodat. Átverta szörnyeteg, elhitette velem, hogy tevagy az.

Sarah nem lepődik meg. Megrázza afejét, és elkapja a tekintetét.

– Tudom. Nekem is megmutatta.Néhány nappal ezelőtt bejött a cellámba.Azt hittem, vissza akar vinni abba aszobába, ahol... – Elcsuklik a hangja,majd megköszörüli a torkát, és folytatja.– Abba a szobába, ahol az a sok gép mega villódzó fény van. Ha ott vagyok,mintha megőrülnék, és mindenem fáj.Nehéz elmagyarázni, milyen érzés. Denem azért jött, hogy elvigyen. Csak

megállt előttem, és nem szólt semmit.Aztán rángatózni kezdett, mint akinekrohama van. Összezsugorodott, ésbumm!... mintha tükörbe néztem volna.Amikor végül megszólalt, nem a sajáthangján beszélt, hanem az enyémen. Megakartam ütni, ki akartam kaparni aszemét, de úgy összevert, hogy... Mosttudtam először felállni, amikor tégedbedobtak ide.

– Igazán megtisztelő. – Nevetnipróbálok, de a torkomon akad. –Komolyan mondom, köszönöm.

– Igazán nincs mit – felelimosolyogva, de látom, hogy halálra vanrémülve. Soha életemben nem féltemennyire, pedig engem erre neveltek. Ezaz életem. De Sarah élete nem ez,

bárhonnan nézzük is.– Egyvalamit nem értek. Honnan

tudott annyi mindent rólad? Hogy tudottolyan hosszú ideig megvezetni?

– Mindent tudnak, Hatodik –mondja. A hangja halálosan komoly.

Lassan kigurulok az öléből, és ülőhelyzetbe tornázom magam, noha abordáim könyörögnek, hogy nemozduljak.

– Hogy érted azt, hogy mindent?Kiről? És te mit tudsz erről az egészről?

Sarah elfordítja a tekintetét.– Ami keveset tudok, azt elmondtam

neki – válaszolja kis idő múltán. – Nemtehetek róla. Bevittek abba a szobába,leszíjaztak, és valami kábítószert

fecskendeztek belém. Ugyanazokat akérdéseket tették fel, újra meg újra; ésegy idő után a szám válaszolt rájuk,hiába próbáltam megakadályozni.Egyszerűen nem bírtam csöndbenmaradni. – A kezébe temeti az arcát, észokogni kezd. – Mindent elmondtamnekik, szó szerint idéztem hosszúbeszélgetéseket.

A falnak támaszkodom. A fájdalomvégigsöpör a testemen.

– Ha John meglátja Setrákus Rát, éselhiszi, hogy te vagy az, nem tudom, mifog történni.

Sarah hangja egyszerrekétségbeesetté válik.

– Ki kell jutnunk innen! Meg kellállítanunk! Van valami mód arra, hogy

figyelmeztessük Johnt?– Nem tudom, készen állok-e arra,

hogy kitörjek innen.– Micsoda? Miért? – kérdezi

döbbenten.Nagy nehezen talpra kecmergek, az

oldalamat szorítva.– Akarok még egy menetet Setrákus

Ra ellen. Meg akarom ölni. –Valószínűleg fenyegetőbben hangzana,ha nem dülöngélnék közben, de véresenkomolyan gondolom.

Sarah feláll, most először nézemmeg alaposan. Az arca mocskos, tele vanzúzódásokkal, szőke haja a válláratapad, de még így is gyönyörű. Pirospulóverének elszakadt az alja, a lábán

nincs cipő. 0 sem tud megállniegyenesen. Hitetlenkedve mered rám.

– Nézz végig magadon, Hatodik.Megsebesültél. Komoly fájdalmaidvannak. Tudod te, miről beszélszegyáltalán? Elment az eszed, ha egyedülakarsz szembeszállni vele. John eljönértünk, csak ki kell várnunk. Kérlek.Tudom, hogy el fog jönni értünk ésSamért. Megment minket.

– Sam itt van? Biztos vagy benne?Találkoztál vele?

Sarah összeszorítja az állkapcsát.– Egyszer őt is bedobták ide.

Eszméletlen volt, csupa seb és zúzódás.Akárcsak én. – Hirtelen elpárolog belőlea harag, és halkabban folytatja. – Detudom, hogy már nem hihetek se a

szememnek, se a fülemnek.A gondolatra, hogy Sam összeverve

feküdt ugyanebben a cellában, dühbegurulok. Mi történhetett a mogokbarlangjában? A betonfalba bokszolok,és meglepetten látom, hogy letörikbelőle egy darab. Visszatér az erőm.Nem érzek fájdalmat. Újra működnek atálentumaim. Egyenesen Sarah szemébenézek.

– Sarah, te adtad fel Johnt aznapéjszaka a játszótéren? Az igazat mondd,kérlek.

Habozás nélkül válaszol.– Nem, dehogy. Szeretem Johnt.

Persze, össze voltam zavarodva, annyiminden történt, de soha nem árulnám el

egyikőtöket sem, főleg nem Johnt!Könnybe lábad a szeme, és tudom,

hogy az igazat mondja.– Tudod, hogy földönkívüli, és

mégis szereted? Nem számít, hogy egymásik bolygóról jött?

Sarah elmosolyodik.– Nem tudom megmagyarázni. Nem

tudom megmagyarázni, milyen érzés aszerelem, hogyan tölti ki a bensőmet ésminden pillanatomat, de tudom, hogyerős és csodálatos dolog, amit John irántérzek. Szerelmes vagyok belé, és mindigszeretni fogom. – Csupán attól, hogyhangosan kimondja ezeket a szavakat,már erősebbnek és eltökéltebbnek tűnik.

Meggyőződése mélyen megérint.Arra gondolok, ami köztem és John

között történt, a csókra meg a többire. Énnem szeretem annyira Johnt, mint Sarah.Az ő számára John az egyetlen az egészvilágegyetemben.

– Beugranak néha emlékképek azutazásunkról az űrhajóval. Mindigveszekedtünk – mondom halkan.

– Komolyan? – kérdezi. Ki vanéhezve minden Johnnal kapcsolatosinformációra.

– Jobban mondva nem annyiraveszekedés volt az, inkább csak arrólszólt, hogy én voltam az erősebb, éselvettem a játékait.

Elnevetjük magunkat, Sarahmegfogja a kezemet. Sajnálom, hogymiattunk került ide. Nem fogom

cserbenhagyni. Látom az arcán, mennyirehisz bennünk, az ügyünkben.

– Kijuttatlak innen, rendben?Visszaviszlek Johnhoz – nyugtatom meg.

– Úgy legyen – feleli halkan.– Megkeressük Samet, és őt is

magunkkal visszük. Aztán találkozunkHetedikkel, Nyolcadikkal és Tizedikkel,megkeressük Ötödiket. Együttkiterveljük, hogyan tovább. – Erőt ésbizonyosságot merítek abból, hogyfogjuk egymás kezét.

– Várj csak! Tizedik? Azt hittem,csak kilencen vagytok.

– Sok minden van, amit nem tudsz,sok minden számunkra is csakmostanában derült ki. – Megérintem avágást a nyakamon. Még mindig fáj, de

mintha kezdene begyógyulni. Átvillan azagyamon, hogy talán új tálentumomfejlődik ki.

Sarah átölel, de a meghitt pillanatnem tart sokáig. Kivágódik az ajtó, éstucatnyi mog katona masírozik be acellába. Fegyvereikkel egyenesen amellkasomra céloznak.

– Tűnj el – suttogja Sarah. – Legyélláthatatlan!

Megmozgatom az oldalamat és anyakamat. Máris jobban érzem magam,mint öt perccel ezelőtt. Jó lesz ez.

– Nem. Elég volt a bujkálásból.A vörös hajú nő biceg be a

helyiségbe, akit a kertben láttam atudósokkal. Felkötött karjára és

bekötözött arcára pillantok. Aztkívánom, bárcsak én okoztam volna nekiezeket a sérüléseket. Aki összeszűri alevet a mogokkal, és gyerekeket kínozegy titkos bunkerben, az megérdemli asorsát. Van fogalma róla, milyenek amogok valójában? Mik a szándékaik? Anő lebiggyeszti az ajkát, és rám néz.

– Szóval, te akarsz kiállni SetrákusRa ellen?

Előrelépek.– Igen. És maga kicsoda?– Hogy én ki vagyok? – kérdez

vissza döbbenten, amiért meg mertemszólítani. Láthatóan nincs hozzászokva,hogy bárki is magyarázkodásra késztessevagy megkérdőjelezze a tekintélyét.

– Igen, seggfej, hozzád beszélek! Ég

Annyira dühbe gurulok, hogy átváltoktegezésbe. Úgy látszik összetévesztettvalakivel, aki azonnal térdre borul apozíciója láttán. – Kérdeztem valamit.Ki vagy te, és mi a francért dolgozolnekik? Tudod, mire készülnek amogadoriak? Meg fogják semmisíteni aFöldet, de csak azután, hogy megkapták,amit akartak. Te pedig nemcsak segítesznekik, hanem egyenesen vörös szőnyegetterítesz a lábuk elé. Elmondták, mitkeresnek itt? Megkérdezted egyáltalán?– Majd felrobbanok a dühtől, pedig alegfontosabb, hogy megértessem magamezzel a nővel. Tudnia kell, mi forogkockán.

Az arca rezzenéstelen marad.

– Tudom, amit tudnom kell. Azértvannak itt, mert téged és a barátaidatkeresik. A segítségünkért cserébe ők issegítenek megoldani néhány biztonságiszempontból életbe vágó problémát. Eshadd áruljak el egy titkot. Alig várom,hogy ismét találkozhassak Negyedikkelmeg a földönkívüli haverjával. Azenyém az első lövés joga, és nem fogokhabozni, hogy meghúzzam a ravaszt.

Sarah-val összenézünk.Földönkívüli haver? Kiről beszél? Johntalálkozott egy másik Védővel?

– Mégis miben segítenek amogadoriak? – faggatom tovább.

– Például ebben – int a mog puskákfelé. – Több ezer olyan fegyvert kapunk

tőlük, amilyeneket lehetetlen előállítania Földön, és egyetlen ellenségünk semrendelkezik ilyenekkel. A technológiájuksegítségével a Pentagon fényévekkelfogja megelőzni az összes földihadsereget. Legyőzhetetlenek leszünk. –Meg sem próbálom elrejteni undoromat.– Setrákus Ra irídiummal is ellát minket,ami elképesztően ritka elem a Földön, ésaz ennek segítségével elért tudományosáttörések dollármilliárdokat hoznakmajd az országnak. Ezenkívül azEgyesült Államok érdekelt más, életrealkalmas bolygók felkutatásában, és amogadoriaktól erről is kaptunkinformációkat. – Befejezi a monológját,dacosan karba teszi a kezét, és kihívóanbilleg előre-hátra a sarkán.

– Azt is elmesélték, mit tesznekazokkal az életre alkalmas bolygókkal?Majd én elmondom. Megsemmisítik őket– üvöltöm az arcába. – Ti meg arosszfiúkkal kötöttetek szövetséget. Énés a barátaim pont őket akarjukmegállítani.

– Elég ebből a komédiából. SetrákusRa látni akar. Erre. Indulás! – A nőfélreáll, hogy kiengedjen az ajtón.

Tudom, hogy képes lennék megölni,az összes katonával együtt. De azzalcsak elodáznám azt, amit igazán akarok:legyőzni Setrákus Rát.

– Bármilyen nagy is a kísértés, hogymost azonnal kinyírjalak, meghagylakNegyediknek és a földönkívüli

barátjának – vicsorgok. – Ha Ra mostakar meghalni, akkor ne várakoztassukmeg. – Félretolom a nőt, és kisétálok acellából.

– Hatodik! – kiált utánam Sarah. –Légy óvatos!

Mogadoriak fognak közre kétoldalról, ahogy elindulok a folyosón.Számtalan ajtó és folyosó után végüljókora terembe érkezünk. Elég nagyahhoz, hogy elférjen benne egytankhadosztály. Elég nagy egy, a világsorsáról döntő összecsapás számára is.

Az ajtó becsapódik mögöttem, éshallom, ahogy kattannak a zárak. Olyansötét van, hogy egy méterre is alig látok,nemhogy a terem másik végéig.Elindulok arra, amerre a terem közepét

sejtem, közben a levegőbe emelkedek,hogy kipróbáljam, működik-e atelekinézisem. A korábban érzettfájdalom nyomtalanul eltűnt. Amikor úgyérzem, hogy a helyiség közepére értem,behunyom a szemem, és körbefordulok:gondolataimmal letapogatom akörnyezetemet. Nagyjából kéttucatnyikatona jelenlétét érzékelem. Csalódottvagyok. Azt hittem, csak mi kettenleszünk.

Mire kinyitom a szememet, mármajdnem teljesen hozzászokott asötéthez. Jól jönne Marina sötétben látótálentuma, de így is látok annyit,amennyit kell. Mog katonák sorakoznakaz egyik fal mellett. Rongyos fekete

köpenyt és fekete bakancsot viselnek,kezükben kardot tartanak. Nagyobbak,mint azok a mogadoriak, akikkel eddigtalálkoztam, de tudom, hogy ugyanúgyképes vagyok elbánni velük is. Ajtónyílik a hátam mögött, és azon is belépvagy tizenöt harcos.

– Hé! Mi folyik itt? Setrákus Ra! –kiáltom a mennyezet felé. Közbenmegfordulok, hogy a mogok is lássák,ezúttal nem egy gyenge emberiteremtménnyel van dolguk. – Azt hittem,kiállsz ellenem!

Hirtelen kirobban egy darab afalból, és a mogadori vezető jelenik mega nyílásban. Groteszkül vastag nyakánott himbálózik a három lorin amulett. Aza tervem, hogy visszaszerzem őket.

Setrákus Ra széttárja a karját, éselbődül:

– Azt előbb ki kell érdemelned!Gyanítom, hogy ez a parancs a

támadásra, mert a katonák csatakiáltásthallatva megindulnak felém. Jobbrólkezdem, és nekiállok aprítani őket,szépen sorban, egyiket a másik után.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Szél,forro homok perzselö höség éslüktetö fejfájás fogad teleportálásunk

újabb állomásán. A hátamon fekvepróbálom összeszedni magam, miközbena kezemmel védem a szememet avakítóan tűző naptól. Isten hozott Új-Mexikóban.

– Na, végre – nyöszörgi Nyolcadikelcsigázottan, de a hangja elégedettnektűnik. – Sikerült.

Elmosolyodom, de nem mozdulok.Meg akarom várni, hogy enyhüljön afejemben zakatoló gyilkos fájdalom.

– Ella?– Itt vagyok, Marina – válaszol. –

Nézd csak, hová kerültünk! Új-Mexikóban vagyunk!

– Végre-valahára. Próbáltál újrakapcsolatba lépni Hatodikkal?

– Igen, de egyelőre semmi.

Lassan felállók. Nyolcadiknégykézláb térdel egy homokdűnetövében, és szárazon öklendezik. Ez ateleportálás láthatóan jobban megviselte,mint az előző kettő. Ella a tarkóját fogja.A két Láda a közelben hever.Körbefordulok, de bármerre nézek,semmi mást nem látok, mint homokot éshomokot. Meg néha egy-egy kaktuszt.

– Merre induljunk?Ella és Nyolcadik felkapaszkodnak a

dűnére, és megállnak mellettem. Egy időután Ella észak felé mutat, és így szól:

– Hatodik valami olyasmit mondott,hogy egy sivatagban van, és hegyeket islát.

Hunyorogva abba az irányba nézek,

amerre mutat. A távolban egy hegységhalvány körvonalai rajzolódnak ki.

– Akkor arra megyünk – jelenti kiNyolcadik. – Ha a teleportálótálentumom visszatér, kisebb ugrásokkalgyorsan meg tudjuk tenni ezt atávolságot. Addig gyalog megyünk.

Felkapjuk a Ládákat, és elindulunkészak felé.

– Ella – fordulok hozzá. –Folyamatosan próbáld elérni Hatodikat.Ha őt nem sikerül, akkor Negyediketvagy a többieket, Ötödiket ésKilencediket.

Rengeteg időt elvesztegettünk azzal,hogy eljussunk ide. Talán Ella újképességének köszönhetően sikerülvalamennyit visszanyerni belőle.

***Kilencedik a térképet

tanulmányozza, amit a kormánykerékközepén lévő képernyőn hozott be.Kipillant a minket körülvevő végtelensivatagra. Az autó GPS-e jelzett egy földalatti alagutat a közelben; már csak abejáratát kell megtalálnunk. Amikormegnyomom a zöld háromszöget atáblagépen, azt mutatja, hogy alig egy-kétmérföldre vagyunk az űrhajótól.Rányomok a kék körre, és felkiáltok:

– Kilencedik! Itt vannak!– Kik vannak itt? – kérdezi a

horizontot fürkészve.– A másik három kék pont. Itt vannak

Új-Mexikóban!

Kilencedik kitépi a táblagépet akezemből, és hangosan felnyerít.

– A mindenit, tesókám! Úgy tűnik,minden út idevezet. – Csillog a szeme,ahogy rám néz.

– Azt hiszem, ez az. A vég kezdete.Bármennyire is várom, hogy végre

megkapjuk a lehetőséget a küldetésünkbeteljesítésére, egyszerre tudatosulbennem, hogy minden ezen azösszecsapáson fog múlni.

– Eljött a pillanat, hogy felnőjünk afeladathoz – mondja Kilencedik. –Minden eddiginél elszántabban fogunkharcolni. Úgy küzdesz majd, mint egyszörnyeteg. Én? Én pedig letépemSetrákus Ra fejét, becsomagolom, és

piros masnival átkötve küldöm vissza aMogadorra. A Lorien újjáéledhamvaiból. – Remeg a hangja afelindultságtól és a felgyülemlettharagtól.

Bernie Kosar vakkant egyet a hátsóülésről. Kilencedik hátrafordul, ésrámosolyog.

– Te sem maradsz ki belőle, BK.Együtt rúgjuk szét a seggüket,barátocskám.

Elképzelem, milyen lesz találkozni atöbbi Védővel, eddig bele sem mertemgondolni. A látóhatárt pásztázom atekintetemmel. Minden lehetőségrenyitott vagyok. Jó érzés. Hirtelen egykislány távoli hangját hallomvisszhangozni a fejemben. Eleinte

gyenge és akadozó, mint egy rossz rádióvétele, de aztán fokozatosan kitisztul.

Negyedik? Hallasz engem?Negyedik?

– Igen, igen! Hallak! – kiáltok felhangosan, és vad forgolódásba kezdek. –Ki beszél? Merre vagy?

Kilencedik zavartan pillant rám.– Haver, remélem, te is hallasz

engem. Itt ülök melletted.– Nem hozzád beszélek. Egy kislány

szólt hozzám. Te nem hallottad?Negyedik? Én Tizedik vagyok.

Hallasz engem? Lehet, hogy semmiértelme, csak magamban beszélek.Crayton nélkül sosem fogok rájönni,hogyan kell használni.

– Megint itt van – mondomizgatottan. Kilencedik úgy mered rám,mintha teljesen elment volna az eszem. –Kilencedik! Megint mondott valamit!Nem hallottad? Azt mondta, ő Tizedik!Valahogy a fejemben hallom a hangját.

– Tizedik! A csecsemő a másodikűrhajóról! Akkor ne csak engem bámulj,bumburnyák, hanem válaszolj neki!

Könnyű azt mondani. Tizedik aztsem tudja, működik-e. Gondolom, ez egyúj tálentum – mindkettőnknek! így időkell, míg kitapasztaljuk, hogyan és mikortudjuk használni. Tudom, hogy mostnincs vesztegetnivaló időm. Nagylevegőt veszek, kizárok minden külsőzajt a fejemből, és összpontosítok.

Próbálom ismét előidézni azt az érzést,ami közvetlenül azelőtt kerítetthatalmába, hogy meghallottam a hangot.Érzem, ahogy megnyugszom, nyitottáválók, és valahogy... összekapcsolódunk.

Hallak, próbálom üzenni agondolataimmal. Semmi. Várok egykicsit, majd újra megpróbálom. Tizedik?

Negyedik? Hallasz engem?– Meghallott! – kiáltom, és

diadalmas pillantást vetek Kilencedikre.– Akkor mondd meg neki, hogy

éppen arra készülünk, hogy felmentőseregként belovagoljunk a városba –mondja Kilencedik. – Mondd meg neki,hogy útban a Lorien felé beugrunk érte,bárhol is lesz akkor.

Hol vagy?kérdezi Tizedik hangja.

Mi Hetedikkel és Nyolcadikkal Új-Mexikóban vagyunk, a sivatagban.Hatodikat akarjuk megmenteni.

– Mit mond? – türelmetlenkedikKilencedik. Tudom, hogy majd megőrül,amiért nem hallja a beszélgetésünket, demost nem tudok válaszolni neki.Összpontosítanom kell, hogy halljamTizedik hangját, és válaszolni tudjakneki.

Micsoda? Hol van Hatodik? Ésmiért kell megmenteni? Mi is Új-Mexikóban vagyunk. Velem vanKilencedik, éppen egy föld alattitámaszpontot keresünk a sivatagban.

A hegyekre pillantok.– Minél előbb meg kell találnunk azt

az alagutat – szólok Kilencediknek.– Azt nem mondta, hol vannak?– Azt mondta, itt vannak a

sivatagban Hetedikkel és Nyolcadikkal.Hatodikat akarják megmenteni. Biztosanőt láttuk korábban felvillanni a térképen.Tudom, hogy nem kell féltenem, ő aztántényleg tud magára vigyázni, mégisaggódom érte.

– Akkor csakis Dulcéban lehet.Gyerünk, szabadítsuk ki onnan! –Kilencedik ujjai gyorsan cikáznak aképernyőn. A térkép színe megváltozik,mintha a területet pásztázná, végülráközelít egy ötágú kaktusz törzsérenagyjából negyed mérföldre attól aponttól, ahol most vagyunk. Alattaegyértelműen kivehetőek egy föld alatti

alagút körvonalai. – Ha! Ügyespróbálkozás volt, nyavalyáskormányfattyak! Mondd meg Tizediknek,hogy vonszolja ide a seggét!

Tizedik, meg tudod mondani, merrevagy? Találtunk egy alagutat, ami atámaszponthoz vezet, ahol szerintünkHatodikat fogva tartják. Barna színűkocsival haladunk egy mellékúton.

Némi hallgatás után érkezik aválasz:

Odateleportálunk. Hogy találunkmeg titeket?

– Nem tudják, hogyan találjanak megminket – közvetítek Kilencediknek.

– Jelezhetnénk nekik valahogy. Afrancba! Csak el kellett volna hoznunk

azt a rakétavetőt! – Tenyerével akormányra csap, és a fejét rázva bámulki az ablakon.

– Nem kell ide rakétavető – kiáltokfel. Szólok Kilencediknek, hogy álljonmeg, aztán kiugróm a kocsiból, az ég feléfordítom a tenyeremet, és bekapcsolom aLument. Jobbra-balra mozgatom afénysugarat.

Keressétek a fénysugarat azégen, utasítom Tizediket. Egy hosszúpercig nem hallok semmit. Remélem,nem szakadt meg a kapcsolat.

Látjuk!szólal meg végül Tizedik.– Már úton vannak ide – szólok be

az autóba, továbbra is az égre irányítva akezemet. Időt akarok hagyni nekik, hogypontosan be tudják lőni az irányt. – Csak

be kell várnunk őket.– Várok türelmesen – mondja

Kilencedik ismét a térképettanulmányozva, de látom, hogy a kezeremeg az idegességtől. – Haver, el sehiszem, hogy megtaláltuk őket!

Végül kikapcsolom a Lument, ésvisszaülök az autóba. Én is alig meremelhinni, hogy elérkezett ez a pillanat, éshamarosan beteljesítjük a Bölcsek általnekünk szánt sorsot. Egyesítjük erőinket,hogy legyőzzük a mogadoriakat ésfelébresszük a Lorient tetszhalálából.

Hirtelen egy helikopter motorjánakfélreismerhetetlen zúgása üti meg afülünket.

– Johnny – néz rám Kilencedik. –

Ugye nem valószínű, hogy helikopterreljönnek?

– Basszus. – Bernie Kosar azölembe ugrik, és az ajtóra teszi kételülső mancsát, hogy ki tudjon nézni azablakon. Helikopterek közelednek ahőségtől vibráló látóhatáron.Másodperceken belül a fejünk föléérnek. Telekinézissel megragadom azegyiket, és visszafordítom abba azirányba, amerről jött. Azután földhözcsapom, éppen elég erősen ahhoz, hogyegyhamar ne szálljon fel újra.

– Biztos az FBI. Már legalábbannyira rühellem őket, mint amogadoriakat. Biztos minket kerestek, ésmeglátták a fényjeledet! – dühöngKilencedik. A motorháztető alól

kiemelkedik a lőtorony. Kilencedik leadegy figyelmeztető sorozatot a megmaradthelikopterektől jobbra, aztán lő néhányata másik oldalra is. Amint abbahagyja atüzelést, a helikopterek lejjebbereszkednek. Most már közvetlenülfölöttünk lebegnek. Éppen azongondolkodom, hogy még egyet elintézektelekinézissel, amikor Kilencedikfelkiált.

– Odanézz!Balra kapom a fejem, és hatalmas

porfelhőt látok közeledni az úton. Feketejárművekből álló hosszú konvoj száguldfelénk. Bernie Kosar ugatva kaparja azajtót. Kinyitom, mire BK jókorasólyommá változik, és felszáll az égre.

Hátrarohanok, és egy ökölcsapássalkinyitom az autó csomagtartóját.Kicipzárazom a táskákat, előkapok négyautomata fegyvert, és kettőt Kilencedikajtajához dobok. A konvojból leadottlövések süvítenek el a fülünk mellett.Felhasalok a kocsi tetejére, és célbaveszem a közeledő járműveket,miközben Kilencedik tovább tüzel ahelikopterekre. A szemem sarkábóllátom, ahogy Bernie Kosar az egyikhelikopter oldalához manőverezik, és anyitott ajtón berepülve karmaivalmegmarkolja a pilótát. Vaskos csőrévelelszakítja a biztonsági övét, majd egyerőteljes mozdulattal kirántja a fickót azüléséből.

Miután sikerült kiszednie a gépből,

BK a homokra dobja a pilótát. A vezetőnélkül maradt helikopter lezuhan, éslángba borul a becsapódástól. A feketeautókból álló karaván kikerüli a roncsot,én pedig célba veszem az első két kocsit,és kilövöm a kerekeiket. Ez persze nemállítja meg a konvojt, de némileglelassítja őket.

A helikopterek szétszóródnak azégen, és különböző irányból repülnekránk. Homokfelhők emelkednek alevegőbe mindenütt. Az egyik helikopterközvetlenül fölöttünk húz el, félre kellugranom, hogy kikerüljek atűzvonalából.

Próbálom kiüríteni az agyamat. Nemkönnyű feladat, de kezdek ráérezni, mi

kell ahhoz, hogy kommunikálni tudjak agondolataimmal. Veszek néhány mélylélegzetet, és lecsendesítem a fejembenkavargó zűrzavart.

Tizedik! Hol vagytok?Megtámadtak minket.

Halljuk, feleli. Közeledünk.Higgadtak a gondolatai, csak némi

aggodalmat érzek kicsendülni aszavaiból. Mindenesetre jólesik hallani,hogy úton van a segítség.

Megfordulok, és azt látom, hogy kétfekete helikopter balra dől, és azellenkező irányba indul. Egyik rakétát amásik után lövik ki egy új célpontra.Ezek biztosan ők! Csak három rakétáttudok eltéríteni, de a többit valaki másveszi kezelésbe.

– Tizedik éá a többiek mindjártideérnek! – kiáltok be Kilencediknek avezetőfülkébe. A következő pillanatbana motorháztetőn forgó lőtorony találatotkap, és forró fémdarabok repülnek el afejem fölött. Legördülök az autótetejéről, amit egy fél másodperccelkésőbb szinte kettévág egy sorozat.

Kilencedik kiugrik a kocsiból, ésfelkapja a két puskát, amitodakészítettem neki a homokba.

– Végre egy igazi csata! Egészéletemben erre vártam!

A helikopterek visszarepülnek, éscsatasorba rendeződnek a közeledőjárművek mögött. Kilencedik kifordítja atenyerét, mire az élen haladó fekete

teherautó hirtelen rakétaként repül alevegőbe. Kilencedik megfordítja akezét, erre az autó zuhanni kezd. Mégilyen távolságból is halljuk a benne ülőkrémült sikolyát. A teherautó közvetlenüla föld fölött megáll a levegőben, majdnagy erővel becsapódik. Remegő lábbaltámolyognak elő belőle a katonák, ésrémülten igyekeznek minél messzebbkerülni tőlünk. A becsapódás hangjáraBernie Kosar, aki még mindig sólyomalakban röpköd, alábukik az égből,leszáll az útra a felborult kocsi mögött,és hatalmas bestiává változik. A többijármű vezetője kétségbeesetten kapjafélre a kormányt. Van, amelyik asivatagba hajt, mások teljesenmegfordulnak. Bernie Kosar elbődül.

Kilencedik behajol a kocsink hátsóülésére, és kidobja a homokra a kétLádát. Kinyitja a sajátját, előveszi a zöldkavicsokból fűzött láncot meg azezüstszínű botot, és a zűrzavar felékocogva hátraszól a válla fölött:

– Te várd meg itt a többieket! BK ésén egykettőre lerendezzük ezeket!

– Ne felejtsd el, hogy nemszórakozni jöttünk! – kiáltom vissza. –És nehogy felrobbantsd a támaszpontbejáratát!

Helikopter zúg el a fejem fölött, éséppen megragadom az orráttelekinézissel, amikor éles fájdalomhasít a bal lábamba. Fejjel előre ahomokba zuhanok, és egy pillanatra

elvakít a kín. Ismerős az érzés. Üvöltvevergődöm a földön. Tudom, mit jelent.Újabb sebhely égett bele a lábamba.Ismét meghalt egy Védő.

Mintha megállna körülöttem az idő.Megbénít a gondolat, hogy megintelveszítettünk valakit, legszívesebben ahomokba süllyednék gyászolni. Eggyelkevesebb katonával kellvisszaszereznünk a Lorient, eggyelkevesebb katonánk maradt a Föld éslakóinak megmentésére. Két rakétacsapódik a kocsinkba, darabokrarobbantva azt.

Golyózápor zúdul rám az égből, és akarkötőm az utolsó pillanatbannövekszik védőpajzzsá. Némi vigasztmerítek a tényből, hogy az örökségem

helyettem is figyel a rám leselkedőveszélyekre – bár azt nem tudom, azelőző sorozatnál miért nem kapcsolt be.Megállás nélkül csapódnak be a golyókkörülöttem. Amikor sikerül végrevetnem egy pillantást az új sebhelyre abokámon, döbbenten állapítom meg,hogy valójában két golyó ütötte lyuktátong a lábamon. Nem tudom, örültem-emár valaha ennyire vérző sebnek.Annyira megkönnyebbülök, hogymégsem egy Védő halálának bizonyítékaforrt a bokámba, hogy az sem zavar, hacsupa vér lesz a kezem. A sebreszorítom a tenyeremet, hogy elállítsam avérzést, és a sivatag hirtelen elnémul. Apajzsom ismét karkötővé zsugorodik.

Felemelem a fejem. Háromtizenéves gyerek áll előttem. A magas,napbarnított fiúnak göndör, fekete hajavan. A két lány egy-egy Ládát tart a hónaalatt. A fiút azonnal felismerem alátomásaimból. Biccent a fejével,elmosolyodik, és így szól:

– Örülök, hogy újra látlak,Negyedik. Én Nyolcadik vagyok.

Mielőtt válaszolhatnék, eltűnik.Az egyik lány alacsony,

vörösesbarna hajú, vonásai kisséegérszerűek. Nem néz ki többnektizenkettőnél, és tudom, hogy csak őlehet Tizedik, a Védő a másodikűrhajóról. A földre ejti a Ládát, ésletérdel mellém. A másik lány jóval

magasabb, vállig érő barna haja van. Ois lerakja a Ládát, majd szó nélkülmellém térdel, és mindkét tenyerét asebemre helyezi. Hidegség áramlik atestembe, és megvonaglok. Amikor márazt hiszem, hogy menten elájulok afájdalomtól, hirtelen véget ér. Abokámra nézek, és azt látom, hogy asebek teljesen begyógyultak. Elképesztő.A lány feláll, a kezét nyújtja, és felsegíta földről.

– Ez aztán a király tálentum –szólalok meg.

– John Smith. – Úgy néz rám, minthavalami rocksztár lennék. – El se hiszem,hogy itt állok veled szemben.

Válaszolni akarok, de a válla fölötthirtelen meglátok egy felénk száguldó

rakétát. A földre rántom a lányokat, ésrájuk vetődöm. A hátunk mögöttihomokdűne felrobban, mint egy vulkán,és homokfelhőt lövell a fejünk fölé.Amikor eloszlik a por, Nyolcadikjelenik meg mellettünk.

– Mindenki jól van? Készen álltok aharcra? – kérdezi.

– Igen, jól vagyunk – feleli azidősebb lány, és a lábam felé int afejével. Tizedik azt mondta, hogyNyolcadikkal és Hetedikkel van, tehát eza lány csakis Hetedik lehet. Mielőttrendesen bemutatkozhatnék, Nyolcadikmásodszor is eltűnik.

– Képes teleportálni – magyarázzaTizedik mosolyogva, amikor látja az

arcomra kiülő csodálkozást. Alig hiszeka szememnek, hogy végre ilyen sokanösszegyűltünk. Visszamosolygok rá.

A távolban megpillantomNyolcadikat, amint Kilencedik és BernieKosar oldalán harcol. Minden egyesközeledő autóra lecsapnak, úgyhajigálják a nehéz, katonai járműveket,mintha olcsó műanyagjátékok lennének.Kilencedik világító piros lándzsájafelhasítja az egyik alacsonyan szállóhelikopter alját. Nyolcadik az egyikfekete Humvee mellé teleportál, éspuszta kézzel felborítja. Két helikopterütközik a levegőben, és egyetlen nagytűzlabdává olvadnak össze.

Minden eddiginél erősebben tör rámaz érzés, hogy meg kell találnunk

Hatodikat, amilyen gyorsan csak lehet.– Ha jól sejtem, ti vagytok Hetedik

és Tizedik. Milyen tálentumokkalrendelkeztek? – kérdezem, miközbenmegtalálom az egyik táskát a homokban,és mindkettőjüknek fegyvert nyomok akezébe.

– Szólíts Marinának – mondja abarna hajú lány. – Tudok lélegezni a vízalatt, látok a sötétben, és be tudomgyógyítani a sebeket. A telekinézismellett természetesen.

Szólíts Ellának, szólal meg Tizedikhangja a fejemben. A telepátián kívültudom változtatni az életkoromat.

– Fantasztikus! Én Negyedik vagyok,a hosszú fekete hajú terminátor

Kilencedik, a bestia pedig a kimérám,Bernie Kosar.

– Van egy kimérád? – kérdezi Ella.– Nem tudom, mi lenne velem

nélküle – mondom.Az ellenséges haderő megmaradt

tagjai kettéválnak, és mintegy tíz autóminket vesz célba. Apró füstfelhőjelenik meg az egyik jármű tetején, deazonnal visszafordítom a kilőtt rakétát,és egy homokdűnébe irányítom. A többiteherautó és terepjáró továbbszáguldfelénk.

Felkapok egy-egy darabotKilencedik megsemmisített autójánakroncsaiból, és a közeledő egység feléhajítom. Kerekekkel, ajtókkal, sőt mégegy eldeformálódott üléssel is

megdobom őket. Marina ugyanezt teszi,három vagy négy autót sikerül isfeltartóztatnunk vele. De még mindigmarad hat vagy hét páncélozott kocsi.

Hirtelen Nyolcadik, Kilencedik ésBK jelenik meg előttünk. Nyolcadikelengedi Kilencedik kezét, és megrázzaaz enyémet.

– Örvendek, Negyedik.– El se hinnéd, hogy én mennyire

örülök – válaszolom.Kilencedik bemutatkozik Tizediknek

és Hetediknek.– Hódolatom, hölgyeim, Kilencedik

vagyok.– Szia – feleli Tizedik. – Szólíthatsz

Ellának.

– Hetedik vagyok, de hívj inkábbMarinának.

Bárcsak lenne időnk beszélgetni,olyan régóta várok rájuk, szívesenmeghallgatnám a történeteiket, holbujkáltak, milyen tálentumaik vannak, milapul a Ládájukban. De továbbihelikopterek közelednek felénk.

– Nem védhetjük ezt asivatagdarabot az idők végezetéig –jelentem ki. – Meg kell találnunkHatodikat!

– Előbb intézzük el ezeket a rosszfiúkat – mutat Kilencedik a feketehelikopterfelhőre. – Utána is ráérünkmegkeresni Hatodikat.

Mindnyájan a közeledő flotta felé

fordulunk. A felhőből kiválnak az egyeshelikopterek fekete pontjai.Végigpillantok Védőtársaimon.Mindnyájan harcra készek. Sosemvoltunk még ennyien együtt. Úgy érzem,minden lehetséges, nem létezik olyanakadály, amit közösen ne tudnánklegyőzni. Ha ennek vége, soha többé nemválunk külön.

– Egyre többen jönnek – mondom. –Ki kell szabadítanunk Hatodikat.

– Oké, Johnny. Az alagút arra van. –Kilencedik a hátunk mögé mutat. – Majdén itt maradok, és fedezlek titeket.Kitekerek egy-két nyakat, ha úgy hozza aszükség.

Akinek van Ládája, az magáhozveszi. Én megyek elöl, abba az irányba,

amerre Kilencedik mutatott. Csapdákatkeresek a tekintetemmel, miközben azötágú kaktusz felé terelem a többieket.Hetedik és Nyolcadik a sarkamban van,Tizedik közvetlenül mögöttük.Folyamatos fegyverropogás hallatszik ahátunk mögül, de Kilencedik teszi adolgát. Úgy kurjongat és ollézik közben,mintha bulizna. Ő az egyetlen, aki eztszórakoztatónak találja.

Futásnak eredünk, és csak akaktuszhoz érve állunk meg. Kilencedikvidáman fedez bennünket, mígNyolcadikkal próbáljuk megfejteni,hogyan tudnánk lejutni az alagútba, ami atérkép szerint pontosan a tüskés növényalatt van. Végül telekinézissel sikerül

szétrobbantanunk a kaktuszt. Vastagbarna csapóajtó tűnik elő alóla fémfogantyúval a közepén. Ahogy ott állokaz alagút bejáratnál oldalamon a többiVédővel, eszembe jutnak Kilencedikszavai: „Egész életemben erre vártam”Mindnyájan erre vártunk – a pillanatra,amikor egymásra találunk, és kilencenmegvédjük a Lorien örökségét amogadoriakkal szemben. Nem értük megmind a kilencen ezt a pillanatot, de mihatan, akik megmaradtunk, Tizedikkelkiegészítve, mindent megteszünk, hogyteljesítsük a küldetésünket.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Hatalmas termetü Mog rontnekem,fénylö kardjàt suhogtatva.Elhajolok a penge elől, aztán ökölleltorkon vágom. Elejti a fegyvert, éslevegő után kapkod. A kard szinte mégföldet sem ér, már felkapom, és azzal amozdulattal lefejezem a katonát.

Hamufelhőbe burkolózva nézek szembehárom újabb támadóval. A hamu elrejtelőlük, ezért leguggolok, éstérdmagasságban levágom a lábukat.Amikor felegyenesedek, egy újabb mogpróbál elkapni hátulról. Egyhátraszaltóval mögé kerülök, és a hátábamélyesztem a kardot. Ahogy a hamueloszlik, tucatnyi újabb mog vesz körül.Setrákus Rát nem látom közöttük.

Láthatatlanná változom. Miutánvégzek egy újabb csapat moggal, ismétSetrákus Rát keresem a tekintetemmel. Aterem túlsó végében pillantom meg, éshabozás nélkül elindulok felé. Továbbimogok bukkannak fel, de már nemszámolom őket. Csak egy kupac pormarad belőlük. Tíz méterre lehetek

Setrákus Rától, amikor felemeli az öklét,és rám mutat, mintha látna. Kékelektromosság csap ki a kezéből,végigszáguld a terem mennyezetén, ésérzem, hogy ismét láthatóvá válók.Megint megfosztott a tálentumaimtól.Tudtam, hogy ez fog történni, mégiscsalódott vagyok. De nem adom fel.Bármit tartogat is nekem, készen állokrá.

Mog katonák rohannak rám mindenirányból, de én haladok tovább SetrákusRa felé. Amikor egy mog állja utamat,torkon szúrom a kardommal. Egy másikelkap hátulról, mire levágom a karját.Megint egy másik üvöltve támad nekem,de a gyomrába döföm a kardot, mielőtthozzám érhetne. Annyira csak Setrákus

Ra megölése lebeg a szemem előtt, hogyszinte észre sem veszem a közbenlekaszabolt mogokat.

A következő pillanatban Setrákusmellettem terem, és elkapja a nyakamat.Fél kézzel felemel a földről, lábamtehetetlenül kalimpál a levegőben. Azarcunkat ismét alig néhány centiméterválasztja el egymástól.

– Ügyesen harcolsz, kislány – leheliaz arcomba, összerándulok a bűztől.

– Add vissza a tálentumaimat, ésmegtudod, mennyire ügyes vagyok –válaszolom fojtott hangon.

– Ha olyan erős lennél, amilyennekgondolod magad, nem hagytad volna,hogy elvegyem őket.

– Ne gyere ezzel, te gyáva féreg! Haolyan biztos vagy benne, hogy úgyislegyőznél, mi szükséged erre? Mutasdmeg, milyen nagy és erős vagy. Addvissza a tálentumaimat, és harcolj úgy,mint egy férfi! – üvöltöm a képébe.

– Használd az erődet, és én ishasználom az enyémet! – bömböli,hangja visszaverődik a terem falairól.

A terem közepére lök, de alig érzema becsapódás okozta fájdalmat. Afegyverem csattogva szánkázik odébb apadlón. Az egyik katona nagy erővelfelém hajítja a kardját. Első reflexem az,hogy telekinézissel megállítom, de atálentumaim nem működnek. Az erőm ésa reflexeim azonban megmaradtak.

Megölöm Setrákus Rát, akár atálentumaimmal, akár azok nélkül.Kinyújtom a kezem, és a két tenyeremközé szorítva elkapom a pengét, alignéhány centiméterre az arcomtól. Akövetkező pillanatban valaki derékonkap, és hanyatt vágódom, demegfordítom a kardot, és a mogadoribamélyesztem. Ismét beborít a szürkehamu. Újabb mogok közelednek. Sajátfegyvereikkel győzöm le őket, és ezborzalmas elégtételt okoz. Minden egyeselpusztított mog után egyre erősebbnekérzem magam. És egyre dühösebbnek.Ha az összes Földön tartózkodó mogonát kell verekednem magam ahhoz, hogyeljussak Setrákus Rához, akkormegteszem.

Setrákus Ra oldalra húzódva figyelia műsort. Olyan hangosan üvölt, hogybeleremeg a mellkasom. A gyakorlássaleltöltött hosszú évek végre értelmetnyernek. Ennél már csak akkor éreznémmagam erősebbnek, ha a többi Védő isitt lenne mellettem, és együttharcolhatnánk. Elhessegetem agondolatot. Elbánok vele helyettük is.

Miután kivégeztem az utolsó katonátis, Setrákus Ra a terem közepére sétál,hogy szembenézzen velem. A háta mögényúl, vastag, kétfejű korbácsot húz elő, sazonnal végigvág vele a padlón.Narancssárga lángnyelvek cikáznakvégig rajta.

A szemem se rebben. Semmivel nem

tud megijeszteni vagy eltántorítani.Előrelendülök, és azt kiáltom:

– A Lorienért!A fejem fölé suhint a korbáccsal,

hogy felgyújtson, de kikerülöm alángnyelveket, és felé gördülök apadlón. Lábának ütközve forradásokatpillantok meg a bokája körül. Nincsidőm eltűnődni azon, vajon van-eösszefüggés az ő és az én sebhelyeimközött. Kardommal mély sebet ejtek abal vádliján közvetlenül alegmagasabban lévő heg fölött, és talpraugróm. A vágás azonnal összeforr, ésújabb sebhellyé halványul. Setrákus Rameg sem érzi, még csak nem is sántít,amikor megmozdul.

Ismét felém suhint a korbáccsal.

Megpróbálom levágni a korbács egyikfarkát, de amikor a lángok a kardomhozérnek, a penge egyszerűen elolvad.Hozzávágom a hasznavehetetlenmarkolatot. Felemeli a kezét, és alevegőben megállítja a fegyvert. Amarkolat pörögni kezd, felragyog, ésamikor Setrákus Ra szétnyitja az ujjait,az elolvadt penge visszanő, és ismétragyogó kard lesz belőle. A mog vezérelmosolyodik, és hagyja a földrezuhanni.

Utánanyúlok, de mielőttmegmarkolhatnám, a korbáccsalvégigvág a jobb kézfejemen. A bőrömszétnyílik, és vér helyett valami sűrű,fekete anyag jelenik meg a sebben.

Tudom, hogy üvöltenem kellene afájdalomtól, de csak tompazsibbadtságot érzek. Teszek még egylépést, és végre sikerülmegkaparintanom a kardot.Megfordulok, hogy szembenézzekSetrákus Rával. De valami nagyon nemstimmel a jobb kezemmel. Képtelenvagyok megmozdítani.

Setrákus Ra ismét meglendíti akorbácsot. Félreugrom az útjából, delángoló csíkokat hagy maga után alevegőben. Amikor felemeli a karját,hogy visszahúzza a válla mögé,meglátom a soha vissza nem térőalkalmat. Átteszem a kardot a balkezembe, előrelendülök, és a bordáiközé döfök. Lefelé rántom a pengét,

felszakítva viaszfehér bőrét, míg a kardvégül megakad a medencecsontjában.Hanyatt esem, és kétségbeesettenreménykedve nézek föl, sikerült-ebevinnem a végső csapást, megnyertem-e a háborút.

Nincs ilyen szerencsém. Setrákus Raugyan most először elfintorodik, deahelyett, hogy egy kupac hamuváporladna, egyszerűen kihúzza magából akardot. Alaposan megnézi a pengét,figyeli a róla csöpögő sűrű, fekete vért.Azután a szájába veszi a pengét, ráharap,és félbe töri, majd a földre dobja. Olyanérzésem van, mintha játszadozna velem.Mi folyik itt? Felállók, próbálomkitalálni, mi legyen a következő

lépésem. Először is távol kell tartanommagam Setrákus Rától, amíg kiismerem.Soha nem kívántam még ennyire, hogy aVédők itt legyenek velem.

Ella? Hallasz engem?Semmi.Tovább hátrálok Setrákus Ra elől,

igyekszem minél távolabb kerülni tőle,hogy maradjon még esélyem egy újabbtámadásra. Ekkor veszem csak észre,hogy a jobb kezem viszketni kezd.Odanézek, és látom, hogy a seb körülmegfeketedett a bőröm. Közben azelszíneződés átterjed az ujjaimra, ésnéhány másodpercen múlva csuklótóllefelé az egész kezem koromfekete. Aviszkető érzés elmúlik. A kezemelnehezül. Mintha ólommá változott

volna.Setrákus Rára pillantok. A lila

sebhely fényesen lüktet a nyakán.– Készen állsz a halálra? – kérdezi.Ella! Ha a közelben vagytok,

gyertek gyorsan, különben késő lesz.Annyira szeretném hallani a hangját

a fejemben, amint azt mondja, hogy itt álla többiekkel az ajtó előtt. Együtt kellenelennünk, harcolnunk Setrákus Ra ellen atálentumainkkal felvértezve – aképességekkel, amelyekkel a Bölcsekruháztak fel bennünket –, míg nem maradbelőle más, mint értéktelen hamu,akárcsak az összes többi mogból. Denem történik semmi. Egyedül vagyok, akezem megsérült, használhatatlan,

Setrákus Ra pedig macska-egér játékotűz velem. Itt áll előttem egytűzkorbáccsal a kezében, miutánmegfosztott a tálentumaimtól, ésjátszadozik velem. Mi folyik itt?

***Vetek még egy pillantást a sivatagra,

aztán megfogom a kör alakú fogantyút abarna ajtón, és tekerek egyet rajta.Miután a tekerés hatástalannak bizonyul,meggyorsítom a dolgot, és egy rántássalkitépem az ajtót a keretéből. Acéllétravezet le egy fekete lyukba.

– Én látok a sötétben – ajánlkozikMarina. – Megyek elsőnek. – Félreállok,hogy előreengedjem.

Marina lemászik a létrán, és oldalralépve eltűnik a szemem elől. Nyolcadik

ledobja utána a Ládáját.– Nagyjából hat méter mélyen

vagyok. Egy hosszú alagútban – kiabálföl Marina. – Eddig tiszta a levegő. Nemlátok senkit.

Kilencedik Ellára pillant, majd rám,és így szól:

– Hölgyeké az elsőbbség.Ella elindul lefelé, és amikor

eltűnik, Kilencedik vigyorogva rám néz.– Így is jó, de én rád gondoltam,

Negyedik.Elképedve ingatom a fejem.

Hihetetlen ez a faszi. Int, hogy legyek éna következő.

– Tudod, hogy szeretlek, haver.Indulás!

Telekinézissel előbb leeresztemBernie Kosart, aki újra felvettekutyaalakját, aztán a hónom alá kapom aLádámat, és fél kézzel kapaszkodvanehézkesen lemászom. Odalent hideg ésdohos a levegő. Hallom Ella és Marinalépteit, illetve Bernie Kosar körmeinekkopogását a betonon. Szabad kezembenbekapcsolom a Lument, és néhánymásodpercre körbevilágítok vele azalagútban.

A Lumennek köszönhetőenmindnyájan fel tudjuk mérni, mekkoratávolság választ el bennünket akövetkező éles kanyartól.

– Marina, látsz annyira, hogy tudszminket vezetni, ugye? – kérdezem tőle,

miután ismét sötétség borul ránk.Mostanra Nyolcadik és Kilencedik

is utolért minket. Marina igennelválaszol, elindulunk utána a sötétcsatornában. De alig néhány lépésselkésőbb kis híján Ellába ütközöm, akiváratlanul megtorpant.

– Jaj, ne! Végre sikerült kapcsolatbalépnem Hatodikkal. Bajban van! Aztmondja, igyekezzünk, különben túl későlesz!

– Akkor kapcsoljunk magasabbsebességi fokozatba! – kiáltjaKilencedik hátulról.

Futásnak eredünk a sötétben. Néhánymásodpercenként felvillantom a Lument,nehogy egymásnak rohanjunk. Bevesszükaz éles kanyart, és ismét meglengetem a

kezem, hogy lássuk, mi van előttünk. Akövetkező pár száz méter meredeken lejt,és az út végén egy vastag ajtót világítmeg a kezemből sugárzó fény. Lerakom aLádát a földre, meglököm, és az egészenaz ajtóig csúszik. Mindkét kezemetbekapcsolom, hogy a többiek jobbanlássanak.

Az ajtóhoz érve Kilencedik feltépi aLádája fedelét, és kikapja belőle arücskös, sárga labdát. Az ujjai hegyénegyensúlyozza, mint egy varázsló, aztánaz ajtóhoz vágja. A labda néhánycentiméterre visszapattan a fémajtóról,mielőtt feketére vált és megnagyobbodik.Hosszú, pengeéles tüskék pattannak kibelőle, az ajtó pedig berobban a

becsapódás erejétől. A tüskék azonnalvisszahúzódnak, a félelmetes fegyverpedig ismét ártatlan sárga labdávázsugorodik. Kilencedik lehajol, felveszia földről, visszarakja a Ládájába, majdhangos csattanással lecsapja a fedelét.

– Reméltem, hogy ez fog történni –szólal meg Kilencedik elégedetten. Ahelyében előbb elővettem volna aröntgenlátásomat, hogy megnézzem, mivan az ajtó mögött, és fel tudjunk rákészülni. De az idő most nem alkalmasarra, hogy egymás döntéseit kritizáljuk.

Amint belépünk, fejünk fölöttbekapcsolnak a mozgás-érzékelővelellátott lámpák. Vörös fények és üvöltőszirénák sokkolják érzékszerveinket. Afolyosó másik végét újabb masszív ajtó

zárja le. De ahogy közelebb érünk, azajtó feltárul, és hatalmas termetűmogadori katonák rontanak elő mögülelőfegyverekkel és kardokkalfelfegyverkezve.

– Mogok? Mit keresnek itt? –kérdezi Nyolcadik hitetlenkedve.

– Van egy rossz hírem: a kormány ésa mogadoriak egy csapatban játszanak –tájékoztatom.

– Gyertek csak, libuskáim – mondjaNyolcadik.

Kilencedik oldalba bök, és elismerőpillantást vet újonnan megleltVédőtársunkra.

Érzem, ahogy az adrenalin szétáradaz ereimben. Korábban ilyet csak a

látomásaimban tapasztaltam. Egyszerrepontosan tudom, mit kell tennem. Atöbbiekre nézek.

– Kövessetek! – kiáltom.Beleegyezően bólintanak. Ledobom aLádámat, és a Lument mindkéttenyeremben bekapcsolva rohannikezdek előre. A szemem sarkából méglátom, hogy Ella felveszi a Ládámat aföldről.

Futás közben a lábfejemre irányítoma Lument, mint a látomásban, ésmeggyújtom vele. A lángok felkúsznak alábszáramon, és mire elérem az elsőkatonát, az egész testemet elborítják. Élőtűzgolyóként száguldók át rajta. Egyszempillantás alatt hamuvá porlad, énpedig rohanok tovább.

A mogok, akik mellett elhaladok,utánam fordulnak, hogy tüzet nyissanakrám, de a lángok tökéletes védelmetnyújtanak számomra. Leszegett fejjel,oldalra nyújtott karral sprintelek, hogyminél nagyobb folyosót nyissak magamelőtt. Marina, Ella és Nyolcadikszorosan a nyomomban jönnek, ésegyenként kaszabolják le a nekik hátatfordító katonákat. Kilencedik amennyezeten rohanva teszi ugyanezt.Tűzlabdákkal bombázom a hozzámlegközelebb állókat, és néhánymásodperc alatt mindnyájan égőfáklyaként hamvadnak el. Csak akkorlassítok le, amikor látom, hogy az utolsómog is semmivé foszlik. Egy pillanatra

elámulok, milyen nagyszerűen bevált atervem – még BK is kivette a részét amogok elpusztításából bár tudom, hogysem a hely, sem az idő nem alkalmas azönfényezésre. Úgy látszik, Kilencedikkezd hatással lenni rám. Megfordulunk,hogy lássuk, mi vár még ránk.

***Setrákus Ra csinált velem valamit.

Nem tudok megmozdulni, a lábam minthaföldbe gyökerezett volna. Először azthittem, talán a csata szívta ki az erőmetvagy az a bizarr sérülés a kezemen,esetleg mindkettő. Aztán rájöttem, hogyvalami komolyabb baj van, mertegyetlen porcikámat sem tudommegmozdítani. Nagy nehezen felemelema fejem, és a fölém magasodó Setrákus

Rára nézek. Aranyszínű botot tart akezében, aminek fekete szem van amarkolatán. Maga elé tartja a botot, mirea szem kinyílik, pislog néhányat,körbenéz, majd megállapodik rajtam. Aszem lassan lecsukódik, majd újrafelpattan, vakító vörös fény lövell kibelőle. A fénysugár végigkúsziktehetetlen testemen, és furcsa, bizsergetőérzést hagy maga után a bőrömön. Ebbőlelég.

Meg kell mozdulnom. Ki kell térnemennek a kísérteties fénynek az útjából,bármit is művel velem. Demozdulatlanságra vagyok kárhoztatva.Úgy érzem, mintha tonnányi súlyokhúznák lefelé a kezemet. Ki kell törnöm

valahogy ebből az állapotból, vissza kellszereznem az irányítást a helyzet és asaját testem fölött. De képtelen vagyokrá.

A szemből kicsapó fénycsóva liláváváltozik, és most az arcomat tapogatjavégig. Megnyalom az ajkamat, égett íztérzek. Setrákus Ra közelebb jön, aligegy fél méterre áll meg tőlem. Behunyoma szemem, az állkapcsom megfeszül.Johnra, Katarinára, Samre, Marinára ésEllára gondolok. Látom magam előttNyolcadikat, Henrit, Craytont, sőt mégBernie Kosart is. Nem adom meg azt azelégtételt Setrákus Rának, hogy aszemébe nézzek, miközben meggyilkol.Puha, forró érintést érzek a homlokomon,mintha szellő cirógatná. Felkészülök a

fájdalomra. De nem történik semmi.Kinyitom a szemem, és azt látom, hogySetrákus Ra még mindig előttem áll.Vagyis nem egészen. Vörös és lilafénysugarak törnek elő a botmarkolatából, és fel-alá cikáznakhatalmas testén.

Setrákus Ra remegni kezd, és fehérfény körvonalazza a felsőtestét. Térdreesik, egész testében rázkódik, busa fejeföl-le rángatózik. Sápadt, viaszos bőrevisszahúzódik a testébe, feltárulnak acsontok és az izmok. Amikor bőrevisszatér összezsugorodó testére már új,kreol árnyalata van. Hosszú szőke haj nőa fejbőréből, és amikor rám néz, mindeneddiginél nagyobb késztetést érzek, hogy

nekirontsak, de továbbra sem tudokmegmozdulni. Felvette az alakomat.Mintha tükörbe néznék, a saját zöldszememet és szőkére festett hajamatlátom.

– Hogy te lehessek, életben kellmaradnod – szólal meg az én hangomon.– De csak egy ideig.

A levegőbe emeli a kezét, és –mintha mágnes lenne a mennyezeten is,az elfeketedett karomban is –felemelkedem a földről, majd aplafonnak csapódom. Ott himbálódzomtizenöt méteres magasságban. Fájdalmaszümmögés hasít az agyamba. Ismétmegpróbálom Ellát szólítani, de a sajátgondolataimat sem hallom. Amikorszabad kezemmel a plafonhoz tapadt

másikhoz érek. az is elfeketedik. Akezemet megbénító merevség terjednikezd. Végül már csak a szememet tudommozgatni. Az egész testem koromfekete.Fekete sziklává változtam.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Megint én megyek elöre.Marina jönutànam, mellette Bernie Kosar üget

morogva. Ella még mindig hozza aLádámat, szorosan a nyomában jönNyolcadik és Kilencedik. A tűzsebezhetetlenné tett, és a lángok azonnalelhamvasztanak minden mogadorikatonát, aki ránk támad valamelyik ajtóvagy sarok mögül előugorva. A lángoknemcsak a testemet borítják be, hanem azelmémet is. Még soha életemben neméreztem magam ennyire magabiztosnakés eltökéltnek.

– Még mindig nem válaszol! –kiáltja Ella, amikor belépünk egy újabbszirénákkal és villódzó fényekkelsúlyosbított folyosóra. – Azt sem tudom,hogy hallja-e egyáltalán, amit mondok.

– Az biztos, hogy még életben van,mert nincs új forradás a bokánkon –

mondja Kilencedik, és kinyújtja a lábát,mint aki azt várja, hogy megcsodáljuk.

A tüzem egyre nagyobb kiterjedésű,a lángok a folyosó falait és amennyezetét nyaldossák, ahogy haladoktovább. Nehéz leírni, milyen energiákfeszülnek bennem, alig bírok uralkodnirajtuk, szinte felrobbanok. Kész vagyokmegküzdeni Setrákus Rával, és tudom,hogy a többiek is így vannak vele.Nyolcadik és Kilencedik bontásoknálhasznált zúzógolyóként száguldanakvégig a folyosón, egymással versengvepattognak egyik kiütött mogadoritól amásikig. Marina félelmet nem ismerveharcol, sorra hajigálja a katonákat alevegőbe. Ella, aki nem rendelkezikilyen különleges képességekkel, kissé

irigyen figyeli, ahogy utat törünkmagunknak a katonák között. Bárcsaklenne időnk megállni, éselmagyarázhatnám neki, milyenhihetetlenül fontos a jelenléte, atelepatikus képességei nélkül ugyanissosem találtunk volna egymásra.Szeretném neki elmondani, hogy alegfiatalabb lórinként ő jelképezi hosszúéletünket és a Védők erejét. Készekvagyunk visszafoglalni a Lorient, de ezcsak úgy sikerülhet, ha mindnyájanhozzátesszük a magunkét a harchoz. Afolyosó kettéválik, és gyorsan el kelldöntenünk, melyik irányt választjuk. Azszóba sem jöhet, hogy ismétkülönváljunk.

– Oké, Tűzfiú, merre? – kérdeziKilencedik.

Marina előlép, és így szól:– Arra!Tálentumának köszönhetően sokkal

messzebbre lát a sötétben, mintamennyire én a Lumennel be tudomvilágítani a folyosót, ezért eloltom atüzet, és követjük Marinát.

Ő akkor sem habozik, amikor afolyosó egy magas oszlopokkal telihosszú, széles terembe torkollik. Nincsokunk tétovázni. Hirtelen menetelőléptek dobogását halljuk a helyiség túlsóvégéből. Megbököm Marina karját.

– Látod, kik azok?– Igen. Szerintem a kormány katonái.

De egyértelműen nem mogok. Sokanvannak. Legalább húszan-harmincan. Deaz is lehet, hogy még többen.

Megindul feléjük. Egy emberkéntkövetjük. Könnyedén félrelökjük őket,fegyvereiket pedig telekinézisselhatástalanítjuk. Keresztülvágunk a nagytermen, áthaladunk egy újabb ajtón, majda folyosón balra fordulva tucatnyi,feketébe öltözött kormánykatonábaütközünk, akik egy nehéz vasajtótvédenek. Amint meglátnak bennünket,alakzatba rendeződnek, hogy teljesenelállják az ajtóhoz vezető utat, és tüzetnyitnak ránk. Mintha csak előremegbeszélték volna, Marina ésNyolcadik egyszerre emelik a kezüket,és megállítják a golyókat a levegőben,

alighogy kiröppentek a fegyverekcsövéből. Kilencedik azonnal akcióbalép: telekinézissel kitépi a puskákat akatonák kezéből, őket pedig felemeli, ésa mennyezethez szegezi. Mindnyájanmagunkhoz veszünk egy-egy lőfegyvert.

Kilencedik beékeli az ezüstszínűbotot az ajtókeretbe, majd egymozdulattal kiszakítja a helyéről.

Az ajtó mögött újabb folyosó tárulfel, de ezt mindkét oldalról ajtókszegélyezik. Kilencedik végigszalad afolyosón, és egy pillanatra mindegyikajtónál megáll hallgatózni.

Üres vezérlőtermek sorakoznakegymás mellett. A folyosó végén aztánmegváltoznak a helyiségek, ezek már

inkább börtöncellákra emlékeztetnek.Remélem, egyre közelebb kerülünkahhoz, hogy megtaláljuk Hatodikat. Ottraboskodhat bármelyik ajtó mögött.

Az egyik ajtó előtt keskeny vércsíkotpillantok meg. Három méterről kitépemaz ajtót a keretéből. A cellában vaksötétvan. Mielőtt bekapcsolhatnám a Lument,Marina bekukkant a zárkába.

– Van bent valaki! – kiáltja.Nyöszörgést hallunk a sarokból.

Bevilágítok a kezemmel. Olyasvalakikuporog a sarokban rémülten ésmocskosán, akiről sosem gondoltamvolna, hogy viszontlátom még az életben.Sarah. Térdre rogyok, a tenyeremhalványan pislákol. Szóra nyitom aszámat, de csak valami cincogás szerű

hang tör fel a torkomból. Újramegpróbálom:

– Sarah.Képtelen vagyok elhinni, hogy itt ül

előttem. Nem hiszek a szememnek.Sarah futó pillantást vet rám, majd

felhúzza a térdét, és szorosan átöleli.Rémültnek tűnik. Mint aki tőlem fél. Atérdére hajtja a fejét, és kitör belőle azokogás.

– Kérlek, ne tedd ezt velem, ne verját még egyszer. Mindent, csak ezt ne.Nem bírom tovább.

Jobbra-balra rázza a fejét. Szerintemészre sem vette, hogy nem egyedülvagyok. Érzem magam mögött atöbbieket a sötétben.

– Sarah – suttogom. – Én vagyok az,John. Hazaviszünk.

Kilencedik nem mozdul, de hallom,ahogy odasúgja valakinek:

– A híres, nevezetes Sarah. Kicsitkoszos, de még így is jó csaj.

Sarah még jobban felhúzza a lábát,és a két térde mögül kukucskál ki.Annyira ijedtnek és törékenynek látszik,hogy legszívesebben ölbe kapnám. Denem hirtelenkedem, óvatos vagyok. Akárcsapda is lehet. Nem azért jöttem elilyen messzire, hogy ész nélkülcselekedjek. Amikor megérintem avállát, Sarah felsikolt. Érzem, ahogymindenki összerezzen a hátam mögött ahirtelen hangra, és az abból kicsendülő

rettegésre.Sarah a falnak veti a hátát, csatakos

haja a durva betonra tapad. Aztán amennyezetre emeli az arcát, és felkiált:

– Ne csináld, kérlek! Mindentelmondtam már! Kérlek, hagyj békén!

Marina előrelép, mellettem áll meg.Megragadja a karomat, és talpra állít.

– John, nem maradhatunk itt, továbbkell mennünk. Magunkkal visszük Sarah-t!

Sarah végre észreveszi a többieket.Látom, ahogy döbbenten végigmériMarinát. A szeme elkerekedik, visszanézrám, majd a többiekre, akik mindközelebb léptek. Könnyek vágnakbarázdát piszkos arcán.

– Mi történik? Tényleg te vagy az?

Tényleg itt vagytok mindannyian?Ismét letérdelek mellé.– Én vagyok az. Mi vagyunk. Higgy

nekem! Nézd, még Bernie Kosar is ittvan.

BK a farkát csóválva szalad hozzá,és megnyalja az ujjait.

Megfogom Sarah kezét, a csuklójátbeborító zúzódások és sebek láttánkönnyek gyűlnek a szemembe.Ajkaimhoz szorítom a tenyerét.

– Sarah, figyelj rám! Tudom, hogyegyszer elhagytalak. De ígérem, sohatöbbé nem teszek ilyet. Hallasz engem?Soha többé nem hagylak el.

Még mindig úgy mered rám, minthabármelyik pillanatban eltűnhetnék, vagy

tűzokádó szörnyeteggé változhatnék.Ezernyi gondolat cikázik a fejemben,

mégsem találom a szavakat. Hirtelenbevillan az utolsó párbeszédünk ajátszótéren másodpercekkel azelőtt, hogya rendőrség elráncigált mellőle.

– Sarah, emlékszel, amikor aztmondtam, hogy mindennap rádgondolok? Emlékszel? – Rám néz, éslassan bólint. -Ez azóta sem változott.Minden áldott nap csak te jársz afejemben. – Bizonytalanul elmosolyodik.– Most már elhiszed, hogy én vagyok az?– Ismét bólint. – Sarah Hart, szeretlek.Csak téged szeretlek. Hallod, amitmondok?

Megkönnyebbülését látvalegszívesebben a karomba venném, és

azt mondanám, vége, most már nincsmitől tartania, biztonságban lesz.Mindig. Két kezébe fogja az arcomat, ésmegcsókol.

– Negyedik, igyekezz már! Mennünkkell – kiáltja Nyolcadik. Ő és a többiekmár az ajtóban állnak, és idegesenpillantgatnak jobbra-balra.

Robbanás rázza meg a folyosót,Nyolcadik Ellával és Marinávalodaszalad megnézni, mi történt.

– Mi a pokolra vársz, haver? – üvöltrám Kilencedik, és vadul integet az ajtófelé. – Hozd a csajt, és indulás! SarahH a r t , b o r z a s z t ó a n örülök, hogymegismerhetlek, demost tényleg mennünk kell! Nyomás!

Kilencedik odaugrik mellénk, éssegít talpra állítani Sarah-t. Amikorfelegyenesedik, Kilencedik gyorsanmegöleli. Sarah-t láthatóan meglepi aszívélyes üdvözlés, én pedig azontűnődöm, mire véljem Kilencedik cinkoskacsintását.

– Sarah Hart, van fogalmad róla,hogy ez a srác mennyit áradozik rólad?

Sarah-ra mosolygok, majdKilencedikre.

– Nincs – nevet fel halkan Sarah,azzal hozzám dől, és megfogja akezemet.

– Oké, oké. Gyerünk! – Kilencedikkidugja a fejét az ajtón.

Sarah kék szemébe nézek.

– Mielőtt elindulunk, meg kellkérdeznem valamit. Meg kell értened,hogy ezt muszáj megkérdeznem. Nemnekik dolgozol, ugye? Ugye nem akormánnyal és a mogokkal vagy?

Sarah megrázza a fejét.– Miért kérdezgeti tőlem mindenki

ugyanezt? Soha nem árulnálak elegyikőtöket sem.

– Várjunk csak. Ki az a mindenki?Ki kérdezte tőled ugyanezt?

– Hatodik – válaszolja Sarahmeglepetten. Kék szeme elkerekedik. –Őt nem találtátok meg?

– Találkoztál Hatodikkal? Mikor?Hol?

– Elment megvívni Setrákus Rával –

feleli Sarah egyre rémültebben. –Nemrég vitték el.

– Micsoda? Az nem lehet! Énakarom kinyírni! – kiáltja Kilencedik.

– Ne aggódj, haver, ha igyekszünk,talán még neked is jut belőle egy darab –mondom.

Kinézek a folyosóra, és látom, hogyNyolcadik, Marina illetve Ella futvaközelednek.

– Arra! – kiáltja Marina.Megfogom Sarah kezét, és magam

után húzom. Végigszáguldunk a folyosón,amelynek végében Bernie Kosar áll egyhangárbejáratra emlékeztető, hatalmasajtó előtt, és képtelen abbahagyni azugatást.

Ezúttal Kilencedik előveszi a

röntgenkövet, hogy megnézze, mi van azajtó túloldalán. Akárcsak a mogokbarlangjában, most is megjelenik a fehérfénycsóva, és közvetlenül belátunk ahatalmas terembe.

– Valami történik odabent. Mozgástlátok az árnyékban – mondja Nyolcadik.– Odateleportálok, megnézem, mi az.

– Várj egy pillanatot. – Felemeltkezemmel megállítom. – Ne menjegyedül. Maradjunk együtt.

Nyolcadik a szemembe néz, majdbólint.

– Igazad van. Együtt kell maradnunk.Végignézek az elszánt arcokon. Még

Sarah is átváltozott szipogó fogolybólharcos amazonná. Lenyűgöző látvány.

Neki természetesen fogalma sincs, mifog történni, de mi többiek nagyjábólsejtjük, mire számíthatunk. Mindenvalószínűség szerint hőskölteménybe illőütközet vár ránk, ha nem maga a végsőütközet. A zsigereimben érzem, hogy ezaz a pillanat, amire egész életembenkészültem. Minden tettünk egy-egy aprólépés volt afelé, hogy eljussunk idáig.

Meggyújtom a Lument atenyeremben.

– Bármi várjon is ránkodabent, megöljük Setrákus Rát, nemszámít, milyen áron – mondom inkábbmagamnak, mint nekik.

– Megszavazva, haver – feleliKilencedik.

Az ajtó felé fordítom egyik világító

tenyeremet, és már éppen be akaromrobbantani, amikor egy vörös hajú nőjelenik meg a folyosó túlsó végén. Akarja fel van kötve, és sántít.Mindkettőnknek elakad a lélegzete,ahogy találkozik a tekintetünk; aztánmegfordul, sietve eltűnik az ajtó mögött,amin belépett.

– Várjon! Walker ügynök! – kiáltokutána.

– Walker? Nem viccelsz? – kérdeziKilencedik hitetlen-kedve. – Az arendőrspiné, aki megpróbált foglyulejteni minket? – A többiek zavartanbámulnak egy másodpercig, végülNyolcadik szólal meg elsőként.

– Visszahozom nektek – mondja,

azzal eltűnik. Amikor egy másodperccelkésőbb megjelenik, Walker is vele van,kezét hátracsavarva tartja maga előtt. Azelső dolgom, hogy letépjem azaranyszínű jelvényt az ingéről.

Kilencedik kiveszi a jelvényt akezemből, és hosszasan tanulmányozza,mintha valami nagyon különlegestárgyról lenne szó.

– Nocsak, nocsak. Kit látnakszemeim? Walker különleges ügynök? –Kilencedik felnevet. – Hölgyem, maganagyon rossz bőrben van! – Olyanundorral adja vissza a jelvényt, minthahirtelen tetvessé vált volna.

– Szánalmas, amit művel! – vágom aképébe. – Lepaktál a mogokkal, elvégzihelyettük a piszkos munkát, és mindezt

m i é r t ? Meg fogják semmisítenimagukat!

– A munkámat végzem – feleliridegen. Nyolcadik keményen fogja. –Az ország érdekeit védjük. – Dacosanállja a tekintetemet, de tudom, hogyhamarosan lesz oka félni tőlünk.

– Már láttam magát – szólal megSarah. – John, ő is ott volt, amikorHatodikat elhurcolták.

Kilencedik megragadja Walkerügynököt az inge hajtókájánál, mintvalami olcsó gengszterfilmben.Nyolcadik nem lazít a szorításon.Kilencedik egészen belemászik a nőarcába.

– Ezt én akarom. Hadd öljem meg

én!Walker rémülten próbál hátrálni

Kilencedik elől, illetve kiszabadulniNyolcadik szorításából.

– Várjatok! Tudom, hol van azűrhajótok! – könyörög Walkerkülönleges ügynök. – Tudom, hogy aztakarjátok, és nélkülem sosem találjátokmeg.

– Itt van az űrhajónk? – kérdeziMarina. Hallom a hangján, hogy nemtudja eldönteni, hihet-e Walkerügynöknek.

Walker szeme összeszűkül.– Megmutatom, ha elengedtek.– Mit gondolsz, Negyedik? – néz

rám Kilencedik.– John! Mi lesz akkor, ha

megtaláljuk az űrhajótokat? – kapja el akaromat Sarah.

– Erre most nincs időnk! – szólközbe Marina. – Tudom, hogy Hatodikbent van. Ez a nő csak azon mesterkedik,hogy távol tartson minket ettől ateremtől! Hagyjuk a fenébe! Kit érdekel,hol van az űrhajó, amíg Hatodikat nemtaláltuk meg?

– Majd én elintézem – mondjaKilencedik. Walker a levegőbeemelkedik, és Kilencedik az övénélfogva felakasztja az egyik lámpatestkampójára. A nő arca paprikavörös adühtől. Kilencedik ránk kacsint, aztáncsettint egyet az ujjával, és az ajtókitárul. – Marinának igaza van. Először

jöjjön Hatodik és Setrákus Ra.Mehetünk?

Sarah-hoz fordul, és rámosolyog.– Nagyon belevaló csaj vagy, ha

igaz, amit Johnny mesélt rólad – mondja,és a kezébe nyomja Walker mogpuskáját. – Rád bízhatom?

Sarah elveszi tőle a fegyvert.– Ha megmozdul, szitává lövöm.

Méghozzá örömmel.A többi Védőre pillantok.– Itt az idő!Berontunk az ajtón. Nem kell

megbeszélnünk, ki mit fog csinálni.Anélkül is tudjuk. Sötét van, csönd, ésvalami penetráns bűz terjeng alevegőben. Azonnal a látomásombanmegismert aréna jut eszembe. Ez lenne

az? Körülnézek, próbálommegállapítani. A terem közepehalványan meg van világítva. Kilencedika fénykörbe rohan, és elüvölti magát:

– Vége a bujkálásnak, Setrákus, tenyavalyás féreg, gyere, és játsszuk le!

– Hol van Hatodik? – kérdeziMarina. Ő is követi Kilencediket,akárcsak Nyolcadik. Lerakják a Ládákat,és nézelődni kezdenek.

– Hé, odanézzetek! – kiáltja Ella. –Valami van a plafonon. – Hangjavisszhangot ver. Felnézek, és egy furcsaalakú sziklát látok a mennyezetről lógni.

A Lumennel megvilágítom a tárgyat.Leginkább egy szoborra hasonlít.

– Valami nem stimmel. Nem tudom,

mi az, de valami nem stimmel – mondomhalkan.

Miközben az árnyakat fürkésszük,Kilencedik az antigravitációs tálentumsegítségével felszalad a plafonra, hogyközelebbről is megnézze asziklaalakzatot. De mielőtt odaérhetnehozzá, ismerős hang harsan:

– Állj!Megpördülök. Hatodik áll az

ajtóban. Vastag kötél lóg a csípőjéről,kezében pedig egy fogazott élű, kékkardot tart. Sértetlennek látszik. Ez az aHatodik, akire emlékeztem: erős ésmagabiztos. Megtette volna? Lehetségeslenne, hogy Hatodik már végzett isSetrákus Rával?

– Hatodik! Istenem, hát itt vagy! –

kiált fel Marina boldogan. – Jól vagy?– Vége – mondja Hatodik. –

Setrákus Ra meghalt. Az a fekete valamia plafonon mogadori méreg. Nemenjetek a közelébe!

A megkönnyebbülés szinte tapinthatóa levegőben. Nyolcadik Hatodik mellételeportál, és boldogan átöleli.

Mindig Hatodik volt a legerősebbközülünk, még Kilencediknél is erősebb.Most pedig megmentette a Lorient, aFöldet és feltehetően az egészuniverzumot. Legszívesebben a vállamraültetném, és díszlépésben vinném haza aLorienre.

Elindulok felé, de Ella elkapja acsuklómat, és visszaránt. Hallom a

hangját a fejemben.John. Valami nem stimmel.A következő másodpercek

történéseit mintha lassított felvételenlátnám. Hatodik hátrahúzza a fogazott élűkék kardot, és előredöf vele. Elborzadvafigyelem, ahogy Nyolcadik testemegvonaglik, majd a kard hegyekibukkan a lapockái között. Hatodik egymozdulattal lerázza Nyolcadik testét akardról, aki élettelenül terül el a földön.

– Ne! – sikolt fel Marina a hátammögött, és futásnak ered Nyolcadik felé.

Bénultan állok, míg végül azösztöneim működésbe lépnek. Lenézek akezemre, és jókora tűzlabdát készítek ajobb tenyeremben. Zavarom elmúlt, mostmár tudom, mit kell tennem. Ez nem lehet

Hatodik. És bárki is az, meg kell ölnöm.– Hatodik, mit tettek veled? – A

tűzlabdát az ujjaimon pörgetem.Hatodik felnevet, és ökölbe szorítja

a másik kezét. Kék villám csap ki azujjai közül, és behálózza a teremmennyezetét. A tűzlabdám eltűnik. Mifolyik itt?

– Negyedik! – Felnézek, és aztlátom, hogy Kilencedik felém zuhan.Biztosan cserbenhagyta azantigravitációs tálentuma. Sikerülelkapnom, így nem töri össze magát akemény betonpadlón. Talpra segítem.

Marina őrangyalként áll Nyolcadikfölött, fegyverével célba vesziHatodikat. Nyolcadik még mindig a

földön fekszik, és ilyen távolságból islátszik, mennyire súlyos a sérülése. Delegalább életben van, újabb forradásugyanis nem jelent meg a bokámon.Marina meghúzza a ravaszt, de a golyóknéhány centiméterre Hatodik arcátólmegállnak a levegőben, és a földrehullanak. Megint be akarom kapcsolni aLument, de nem történik semmi.

Hatodik magasan a feje fölé emeli akardot, teste rázkódni kezd, és közbenfehéren villódzik. Alakja megnő, hosszúszőke haja rövid sörtévé zsugorodikhatalmas koponyáján. Arca megnyúlik,vonásai elmosódnak, és a lelkem mélyénmár azelőtt tudom, hogy Setrákus Ra az,mielőtt meglátom a lüktető lila forradásta nyakán. Két zászlóaljnyi mog katona

lép be az oldalajtókon, és szótlanulfelsorakoznak Setrákus Ra mögött.Kilencedik, Marina, Ella meg énösztönösen közelebb húzódunkegymáshoz, és megállunk Nyolcadikfölött, egyértelművé téve, hogy ezt aharcot közösen fogjuk megvívni.

– Mindnyájan egy helyen. Igazánkedves tőletek, sok fáradságtólmegkíméltek ezzel. Remélem, készenálltok a halálra – mondja vicsorogva.

– Tévedésben vagy – felelem.– Hatodik is így gondolta. De ő

tévedett. Méghozzá jókorát. –Elmosolyodik. Visszataszító, feketefogai megcsillannak a halvány fényben.

Kilencedik rám néz, és izgatottan

dörzsöli a tenyerét.– Johnny, emlékszel, amikor a

szájhigiénia fontosságáról beszéltünk? –Visszanéz Setrákus Rára. – Hé, haver,legalább moss fogat, mielőttfenyegetőzni kezdesz velünk!

Ezüstszínű botját piros lándzsávánöveszti, és megindul Setrákus Ra felé.Szerencsére az örökségünk még velünkvan.

HARMINCADIK FEJEZET

A szemem sarkàbol làtom,ahogykilencedik nekiront Setrákus Rának.Lehajolok Nyolcadikhoz, hogy lássam,meg tudom-e gyógyítani. A mellkasárateszem a kezemet, várom, hogyműködésbe lépjen a tálentumom. Semmi.Könyörgök Nyolcadiknak, hogy tartson

ki, küzdje le a fájdalmat, de barna szemefennakad, légzése egyre egyenetlenebbéválik. Pánikba esem. Eszembe jut a lorinbarlangrajz, amelyen Nyolcadikatfelnyársalja Setrákus Ra kardja. A jóslatvalóra válik? Kétségbeesetten szorítoma tenyeremet a mellkasára.

– Marina! – kiáltja John. – Ki kelljuttatnunk innen titeket! Van egy olyanérzésem, hogy ha eltávolodunk SetrákusRától, a tálentumaink ismét működnifognak. Ha igazam van, megmenthetedNyolcadikat.

– Nagyon súlyos a sebe – préselemki magamból a szavakat. – Lehet, hogymár túl késő.

Képtelen vagyok rávenni magam,hogy beszéljek neki a barlangrajzról.

Eltűnődöm, vajon Nyolcadik képes-ebármire is gondolni, emlékszik-e arajzra, tudja-e mit jelent ez az egész.Remélem, nem.

– Akkor igyekeznünk kell – mondjaJohn, azzal a kezembe nyom egy mogpuskát, és felnyalábolja Nyolcadikat –Tüzelj mindenre és mindenkire, aki nema barátunk.

Igyekszünk minél gyorsabbanmegtenni az ajtóhoz vezető nagyjábólszáz métert, miközben fél szemmelharcoló társainkat figyeljük. Mindenegyes moggal, akit sikerülelporlasztanom, egyre erősebbnek érzemmagam. Próbálok nem gondolni arra, hollehet Hatodik – az igazi Hatodik –, éshogy mi történhetett vele.

Tudtam, hogy az ott nem Hatodik.Bárcsak megöltem volna azta valamit, mielőtt felfedi magát.Kilencedikre pillantok, aki SetrákusRával harcol. Hősiesen állja a saratlándzsájával Ra kardja ellen, debármilyen erős is Kilencedik, eltörpül amog vezér mellett, aki mintha csak amegfelelő pillanatra várna, hogylesújtson rá, és megölje.

Minden magabiztosságom és erőm,amit az előbb éreztem, elillan belőlem.Egész egyszerűen túl sokan vannak, mipedig túl kevesen. Ráadásulelveszítettük a tálentumainkat, vagyiscsak egy rakás gyerek vagyunk.Gyerekek harcolnak egy szervezett,

földönkívüli hadsereg ellen. Nemszívesen hagyom itt a többieket, detudom, hogy Johnnak igaza van. Ki kelljutnom innen, ha meg akarom menteniNyolcadik életét. És tudom, hogy ez azegyetlen esélyünk.

Már majdnem az ajtóhoz érünk,amikor vagy húsz mog indul megegyenesen felénk. Némelyiknél puska,másoknál kard van, ésfeltartóztathatatlannak tűnnek. Tüzetnyitok rájuk, de lövéseim még csak lesem lassítják őket. Túlerőben vannak.Johnnak sikerül Nyolcadikat leraknia azajtón kívül, aztán visszatér mellém, és akardját lóbálva nekiront az ellenségnek.Vállvetve harcolunk. Nem érdekel,milyen rosszak az esélyeink, akkor sem

fogom magára hagyni. Egymást védjük,és erőt merítünk a másikból, amikorelgyengülünk. Ezért vagyunk még mindigéletben, és ezért fogunk győzni. Együtterősebbek vagyunk.

John módszeresen aprítja a mogokat,egyiket a másik után. Én folyamatosantüzelek, és közben próbálom védeni azajtót illetve Nyolcadikat. Egy pillanatrakinézek hozzá ellenőrizni, hogy van.Gyenge a pulzusa, de tapintható. Atálentumaim azonban nem tértek vissza.Megfogom a kezét, és azt suttogom:

– Nem halhatsz meg, Nyolcadik!Hallasz engem? Meggyógyítalak.Hamarosan visszatér a tálentumom, ésmeggyógyítalak.

Ráeszmélek, hogy a ránk támadómogok eltűntek – elpusztultak–, és ahirtelen beálló csend megrémít.

– Sietnünk kell. Még többen fognakjönni – mondja John sürgetően.

Fülsiketítő ordítást hallunk – anyitott ajtón keresztül látjuk, hogy BernieKosar bestiává változott. Karddalhadonászó mogadoriak veszik körül, őügyesen mindig elugrik a pengék elől. Amogok nem érik el, de így ő sem tud túlsok kárt tenni bennük. Visszamegyünk aterembe, és Setrákus Ra éppen ezt apillanatot választja arra, hogy előhúzzonegy ostort. Lángnyelvek táncolnak rajta,és végigvág vele Kilencedik karján. Aseb azonnal elfeketedik. John felém

fordul, hogy mondjon valamit, amikorlövés dörren. Mielőtt felfoghatnám, mitörtént, John teste megvonaglik, és apadlóra zuhan.

***A mennyezethez tapadva fekszem,

fekete kőbe ágyazva. Némán figyelem,ahogy a Védők az életükért küzdenek, ésközben nem érzem a saját testemet.Esélyem sincs tudatni velük, hogy ittvagyok. Megöl ez a tehetetlenség. Egészéletemben azért edzettem, hogy soha neérezzem magam tehetetlennek. SetrákusRa nem valami nagy harcos. Csak azérttud fölénk kerekedni, mert képesmegfosztani bennünket az erőnktől. Kiakarok állni a mogok elé Setrákus Ralevágott fejével a kezemben.

Ragaszkodnék hozzá, hogy végignézzékvezetőjük pusztulását, mielőtt őket iselhamvasztom.

Ez lenne a lorieni álom halála?Erősnek, okosnak és felkészültnekképzeltük magunkat. Azt hittük, hogymegnyerjük a háborút, és hazarepülünk aLorienre. Ostobák voltunk, arrogánsbolondok. Hallottunk Setrákus Ráról, anagy és rettenetes mogadori vezetőről,de fogalmunk se volt róla, hogyanharcol, milyen képességekkelrendelkezik. Utólag végiggondolvaigazán számíthattunk volna rá, hogyhatástalanítani tudja a tálentumainkat.

Bárcsak kommunikálhatnék atársaimmal – irányíthatnám őket ebből a

megfigyelőállásból. Az például hamarnyilvánvalóvá válik, hogy a mogokfizikailag elképesztően erősek,technikailag azonban nem túl képzettek.Más szóval ostobák, mint a föld. Mindenmozdulatukat előre lehet tudni. Könnyűátlátni a tervükön, olyan ugyanis nincsnekik. Az egyetlen taktikájuk a túlerő ésa brutalitás, márpedig egy ilyenellenségnek könnyű megtalálni a gyengepontját. De a harc hevében ezt lehetetlenfelismerni. Bárcsak szólhatnék aVédőknek, hogy koncentráljanak mindenerejükkel Setrákus Rára. Máskülönbenfélek, hogy a csata rövid lesz, a mogokszinte biztosan győzni fognak.

Látom, ahogy Bernie Kosarmegsebesül. Hatalmas bestiává

változott, mint Paradise-ban. Vastagvégtagjain kidagadnak az izmok, fogai éskarmai pengeélesek, fejéből pedig kétgörbe szarv mered elő. Látom, ahogySetrákus Ra eltalálja Kilencediket akorbáccsal, és Kilencedik karjamegfeketedik. Ez feltehetően azt jelenti,hogy hamarosan ugyanolyan helyzetbekerül, mint én. Johnt eltalálják, elesik, ésa Földön vonaglik kínjában. Marinafelkap egy puskát, és tüzet nyit aközeledő mogokra.

Ella eközben kisurran a teremből.Hová megy?

BK ordítása elvonja a figyelmemElláról. A kiméra térdre rogy. De így isharcol, vérző sebei ellenére is tovább

tizedeli a mogokat. Borzalmas látni aszenvedését, a haláltusáját.

***Dől belőlem a vér – és érzem, ahogy

véremmel együtt az erőm is elhagy.Semmit sem tehetek ellene.

A mogok pedig csak jönnek, jönnek,mintha sosem akarnának elfogyni.Fogalmam sincs, hányat öltünk meg ma,de mintha meg se kottyanna nekik aveszteség. A tálentumaink nélkül olyan,mintha egy cunamit próbálnánkfeltartóztatni svájci bicskával.

Marina a hátam mögül tüzel amogokra. Bernie Kosarra pillantok, éslátom, hogy a mogok hurkot vetettek aszarvára, éppen vonszolják kifelé asarokból.

– Gyáva, gyáva féreg! Csak úgytudsz legyőzni minket, ha előbbmegbénítasz! – hallom Kilencediküvöltését. A terem közepén áll, egyikkarja teljesen fekete, és tehetetlenül lóga teste mellett. Setrákus Ra visszahúzzaa korbácsot, és elmosolyodik.

– Hívhatsz, ahogy akarsz. Ez nemváltoztat a tényen, hogy meg fogsz halni.

Megsuhintja a korbácsot. Kilencedikhárítani próbálja a lángoló kígyókat alándzsával, de fél kézzel nincs esélye.Az egyik csáp kiveri Kilencedik kezébőla lándzsát, a másik pedig végigvág azarcán. Kilencedik felordít fájdalmában,a keze és az arca pedig kezd elfeketedni.Setrákus elindul felé. Tennem kell

valamit, mielőtt késő lesz, vagymeghalok, ezért tüzet nyitok SetrákusRára a földről, ahol fekszem. Tudom,hogy legjobb esetben is csak a figyelmétsikerül elterelnem, de jelen pillanatbanennyi telik tőlem. A mog vezér mindenegyes lövedéket megállít a levegőben,majd félrepöcköli őket.

Hirtelen a másik oldalról islövéseket hallok. Az ajtó felé fordulok,és Sarah-t pillantom meg, amintpuskájával a mogokat lövi. A hátamögött Ella áll. Sarah. Ő nem kapottkiképzést. Esélye sincs túlélni egyösszecsapást a mogokkal és SetrákusRával!

– Sarah! – kiáltom. – Menekülj! Eznem a te harcod!

Sarah ügyet sem vet rám, egyrebeljebb lépeget a terem közepe felé.Kilencedik próbál eltávolodni SetrákusRától, de két teljesen megfeketedettkarja ólomsúllyal húzza le a földre.Néhány másodperc, és az arca isfeketére színeződik. Setrákus ismétlesújt rá, ezúttal a mellkasát veszi célbaa korbáccsal. Kilencedik felüvölt,Setrákus Ra pedig azt bömböli a képébe:

– Azt mondták, te leszel alegnagyobb ellenfelem, de nézz csakmagadra, egy senki vagy!

Setrákus Ra a feje fölé emeli akorbácsot, hogy megadja akegyelemdöfést Kilencediknek, amikorElla kibújik Sarah háta mögül, és elhajít

valamit, amiből csak egy elmosódottpiros foltot látok. A piros valami akarján találja el Setrákust. Döbbentenmered a sebre, majd fülrepesztő üvöltésthallat.

Érzem, hogy valami megváltozikbennem. Energia árad szét az ereimben,mintha valaki rádugott volna a hálózatra.A kezemre összpontosítok, és újramegpróbálom bekapcsolni a Lument.Legnagyobb elképedésemre működik. Atálentumaink visszatértek.

Marina kiált fel a hátam mögött, ésazonnal Nyolcadikhoz siet, aki mégmindig az ajtón kívül fekszik. Látom,hogy a kezét Nyolcadik mellsebérehelyezi. Kérdő pillantást vet rám azajtóból.

– Mi történt?Megrázom a fejem.– Fogalmam sincs, de végre nem

vagyunk vereségre ítélve.Világító tenyeremet a csatatér közepe

felé irányítom, aholSetrákus Ra éppen a kis piros

tárgyat próbálja kihúzni a karjából. Nagynehezen sikerül neki, és a korbáccsalazonnal Ella és a még mindig tüzelőSarah felé fordul. A két lány nem eléggyors ahhoz, hogy kitérjen a korbácsútjából. Mindketten elterülnek a földön.

***Amint a nyíl belefúródik Setrákus

karjába, érzem a változást. Atálentumaim visszatértek, és az erőm is

kezd magára találni. Végre lehetőségemnyílik kiszabadulni innen, és segíteni atöbbieknek.

Mocorogni kezdek a feketeburokban, de nem tudok elég lendületetvenni ahhoz, hogy kitörjek belőle.

Vergődés közben lenézek, látom,hogy John a földön fekvő Sarah és Ellamellett térdel. Útját vérnyomok éshamukupacok szegélyezik. Marinavisszasietett Nyolcadikhoz. BernieKosar még mindig a sarokban van, demost már ő tizedeli azokat a mogokat,akik az imént még rángatták.

A porond közepén KilencedikSetrákus Mával néz farkasszemet.sikerült kiszabadítania a kezét és azarcát a fekete kőmasszából, ami

beborította a testét.Ez reményt ad nekem, hogy

kitörhetek sziklabörtönömből, és továbbfolytatom a fészkelőd és t, míg a burkolatlassan engedni kezd. Már nem sokhiányzik. Mindjárt kiszabadulok. Mindenvágyam, hogy megmutassam SetrákusRának, milyen egy valódi küzdelemvalódi ellenféllel szemben.

***Már éppen feladtam a reményt, hogy

meggyógyíthatom Nyolcadikat, amikor atálentumom váratlanul visszatér. Amellkasán tátongó sebre helyezem akezemet, és érzem, hogy a tálentumműködésbe lép. A szívverése mindenegyes másodperccel erősebb lesz. Soha

nem hallottam még szebb hangot, mint ezaz ütemes tam, tam, tam. Ha nem azéletünkről, a jövőnkről határozó csatakellős közepén lennénk, azt hiszem,elsírnám magam örömömben, de így erősmaradok, és kordában tartom azérzelmeimet.

Lenézek Nyolcadikra, látom, hogykinyílik a szeme.

– Vigyázz... Hatodik meg akart... –kezdi, de beléfojtom a szót.

– Az nem Hatodik volt. HanemSetrákus Ra. Nem tudom, hogyan, de ővolt az.

– Mi...? – A szívem szakad megNyolcadik zavart tekintete láttán.

– Most nem tudom megmagyarázni.Hogy érzed magad? Talpra tudsz állni?

Be kell mennünk, segíteni a többieknek aharcban. Képes vagy rá? Meg kellgyógyítanom Johnt, és szükségem vanrád, hogy eltereld a mogok figyelmét.Menni fog?

Bólint, és fel akar állni, de van mégvalami, amit meg kell tennem, mielőtt túlkéső lesz. A szemébe nézek, abba agyönyörű barna szemébe, veszek egymély lélegzetet, és megcsókolom.Döbbenten néz rám, ahogy elhúzódom.Megvonom a vállam, és elmosolyodom.

– A mostnál sosincs jobb alkalom,nem igaz?

Mielőtt válaszolhatna, megfordulok,hogy megkeressem Johnt. Meg kellgyógyítanom, gyorsan. Három lövést

kapott, miközben engem fedezett. Hanem találom meg azonnal, meg fog halni.

Vérnyomok mutatják az utat apadlón, amerre John vonszolta magát.Nyolcadikkal azt követjük. A lövésekmiatt sűrű füst terjeng a levegőben.Amikor odaérünk Johnhoz, térden állvatűzlabdákkal bombázza az Ella és Sarahfelé közeledő mogokat. Amintmeglátnak, a mogok ránk is tüzet nyitnak.De most, hogy újra tudom használni atelekinézisemet, könnyedén eltérítem alövéseiket, és Nyolcadik is beszáll aküzdelembe. Johnhoz szaladok, éselkezdem meggyógyítani a sebeit.Zihálva kapkodja a levegőt, nagyonsápadt. Sok vért veszített.

– John! Hagyd abba egy percre, hogy

meg tudjalak gyógyítani! – Üvöltenemkell, hogy túlkiabáljam a csatazajt.Megfogom az állát, és erővel magamfelé fordítom a fejét.

Megrázza a fejét, próbálkiszabadulni a szorításomból.

– Ha abbahagyom, a mogok megölikSarah-t és Ellát.

– Ha nem hagyod abba, meghalsz.Nyolcadik meggyógyult, meg tud védeniminket, amíg veled foglalkozom. Kérlek!John! Szükségünk van rád. – Abbahagyjaaz ellenállást.

Megvizsgálom a sebeket a lábán.Mindkét lába erősen vérzik a golyóütötte sebektől. Először a jobb lábátveszem kezelésbe, és azonnal látom,

hogy a combcsontja eltört. Ordít afájdalomtól, miközben a csont a helyérecsúszik, de a hangja elvész acsatazajban. Negyedik ökölbe szorítja akezét kínjában.

A másik lába nem olyan vészes, aztgyorsabban meg tudom gyógyítani. Johnmáris könnyebben veszi a levegőt.Megfogom a karját, és a fülébe kiabálok:

– Sokkal jobban nézel ki!A felkarján tátongó sebre szorítom a

kezemet, érzem, hogy szétroncsolódtakaz izmai, a bicepsze és a tricepsze.Legalább két perc, mire helyrehozom.Nyolcadik még mindig tüzel afolyamatosan felénk özönlő mogokra, demintha gyorsabban jönnének, mintamilyen ütemben irtani tudja őket.

Érzem, ahogy John izmai végre ahelyükre kerülnek a kezem alatt. Rámnéz, én pedig bólintok. Talpra ugrik, ésNyolcadikhoz siet, hogy együttvédelmezzék a még mindig a földönfekvő Ellát és Sarah-t.

***Erősnek érzem magam. Ez jó. Sarah

és Ella valamilyen csoda segítségévelvisszaadták a tálentumainkat, lehetővétéve számunkra, hogy harcoljunk, deaztán mindketten megsebesültek. Mindegy szálig kiirtom a mogokat, amiértbántani merték a barátaimat.

Futva indulok feléjük, közbentűzlabdákat lövök a kezemből amogokra. Tudom, hogy nem lenne szabad

élveznem a gyilkolást, de ez mostjólesik. Amint át tudom venni a lányokvédelmét, Nyolcadik teleportálni kezd,és hol itt, hol ott bukkan fel egy mogmellett, akit aztán kettéhasít a kardjával.Kilencedik még mindig Setrákus Rávalküzd, de olyan gyorsan mozognak, hogyszinte csak egy elmosódott folt látszikbelőlük. Oda kellene mennem, hogysegítsek Kilencediknek, de Ellát ésSarah-t sem hagyhatom itt.

Az egyik mog váratlanul irányt vált,és a fegyverével nem engem, hanem amég mindig mozdulatlanul heverő Sarah-t és Ellát veszi célba. Meghúzza aravaszt, mire a lányok teste rázkódnikezd. Állati üvöltés tör elő a torkomból.

***

Elborzadva figyelem, ahogy amogadori tüzet nyit Ellára és Sarah-ra.John melléjük térdel, és én isodarohanok. Negyedik a kezüket fogja,miközben a testük görcsösen vonaglik aföldön. Elkéstünk.

Azok után, amiken keresztülmentünk,azok után, hogy végre megtaláltukegymást, úgy tűnik, mégis elveszítünkegy újabb Védőt. És Sarah-t. Johnalighogy megtalálta, örökre búcsút kellvennie tőle. Behunyom a szemem, ésvárom, hogy a bőrömbe égjen az újabbseb, ami Ella haláláról tudósít. Tudom,hogy mind közül ez fog a legjobbanfájni.

De nem történik semmi. Lehet, hogy

Ella más, mint a többiek, és az ő halálanem jár forradással? Nem, az nem lehet.Kinyitom a szemem, és Johnra pillantok,aki még mindig Sarah és Ella fölégörnyedve szorítja a kezüket.

Közelebb hajolok a lányokhoz, ésnem akarok hinni a szememnek. A sebeik– a mog fegyverek ütötte lyukak atestükön és az égési sérülések azarcukon – begyógyulnak.

– Mi történik? Ezt meg hogycsinálod? – kérdezem Johntólcsodálkozva.

– Fogalmam sincs – feleli a fejétrázva. – Nem tudtam, hogy képes vagyokrá. Csak megláttam Sarah-t a földön, ésnem hagyhattam, hogy meghaljon. Semőt, sem Ellát. Nem veszíthetünk el még

egy Védőt. Most, hogy végre egymásrataláltunk. Megfogtam a kezüket, és arragondoltam, mennyire szeretném, ha asebeik begyógyulnának, és bárcsak megtudnám gyógyítani őket... és hirtelenvalóra vált a kívánságom.

– Ez egy új tálentum! – kiáltok fel,és megszorítom a vállát.

– Vagy csak olyan erősen akartam,hogy csoda történt. Mindegy, a lényegaz, hogy mindketten életben vannak. –Megkönnyebbülten felnevet, aztán aterem közepe felé néz, ahol Kilencedikmég mindig harcol. – Marina, még nemjött el az ideje, hogy legyőzzük SetrákusRát. Hiába tértek vissza a tálentumaink,egyelőre még nem hiszem, hogy le tudjuk

győzni, azt pedig nem akaromkockáztatni, hogy elveszítsünk még egyVédőt. Meg kell találnunk Hatodikat.Aztán ki kell jutnunk innen valahogy,egyesíteni az erőinket, és kidolgozni egytervet. Vagy együtt öljük meg, vagyegyütt halunk meg. De majd akkor,amikor már valóban készen állunk avégső ütközetre.

Nyöszörgést hallunk. Lenézek Sarah-ra és Ellára. Nyitva a szemük, és lassanvisszatér a vér az arcukba. John lehajol,és megcsókolja Sarah-t.

A burkolat végre megreped.Behajlítom a karomat, aztán addigrugdalózok a lábammal, míg az utolsódarabkákkal együtt én is zuhanni kezdek.Telekinézissel megállítom magamat, és

óvatosan leereszkedem.Egy másodpercig csak fekszem,

próbálom visszanyerni a lélegzetem.Olyan sűrű a füst, hogy könnybe lábad aszemem. Hirtelen hatalmas robbanásrázza meg a termet. Megszólal avészjelző, vörös fények kezdenekvillogni, sziréna hangja hasít a levegőbe.Látom John Lumenjét világítani.Elindulok felé. Ella, Marina és Sarahmellette állnak, és ahogy közelebb érek,Nyolcadik is megjelenik Marina mellett.Bernie Kosar visszaváltozott kutyává, ésmost sántikálva siet Johnhoz.

Ella felkiált, amikor meglát, ésboldogan átölel. Viszonzom az ölelését,aztán Johnra pillantok. Egy álmom vált

valóra azzal, hogy újra látom. Megérintia karomat.

– Jól vagy?Bólintok.– És te? – kérdezem, noha tudom,

hogy pont olyan kimerült és meggyötört,mint én.

– Életben vagyunk... de hol vanKilencedik?

Körülnézünk, és mindnyájanegyszerre döbbenünk rá, hogy a csatazajmegszűnt. A terem közepére sietünk,ahol Kilencedik Setrákus Rával vívottéletre-halálra. Kilencedik mozdulatlanulfekszik a földön, Setrákus Ra pedigeltűnt. Marina térdre borul, és azonnalgyógyítani kezdi, miközben én pattanásigfeszült idegekkel járkálok körülöttük,

hátha Setrákus Ra a közelben bujkál, éscsak a pillanatra vár, hogy hátatfordítsunk neki, és leszámolhassonvelünk. De a vészjelző fülhasogatóvijjogásától eltekintve a teremkísértetiesen csöndes, és meg kellállapítanom, hogy az összes mogadorieltűnt.

– Él! – kiált fel Marina. – Csakelveszítette az eszmélet.

Kilencedik felül, és kábultan rázza afejét.

– Mi történt? – szólal meg.– Éppen ezt akartam kérdezni tőled –

mondja Nyolcadik. – Hatalmasrobbanást hallottunk, és egyszerremindenki eltűnt, csak mi heten

maradtunk.– Nem tudom... nem láttam, hová

tűnt. Az egyik pillanatban még ittküzdöttünk, a következőben pedig már apadlón feküdtem.

– És most mi lesz? – kérdezi Sarah.– Először is ki kell jutnunk innen –

feleli John. – Setrákus Ra bármelyikpillanatban visszatérhet. Lehet, hogycsapda. Annak ellenére, hogy ez egykormánytámaszpont, egyáltalán nembiztonságos hely.

– Tudja valaki a kivezető utat? –kérdezem, mire komoran összenéznek.

– Vissza kell mennünk arra, amerrőljöttünk – válaszolja Nyolcadik. – Ilyensokunkkal nem tudok teleportálni.

– Oké – mondja John. – Nem tudjuk,

mivel fogjuk szembe találni magunkatkifelé menet, lehet, hogy még többmogadorival vagy amerikai katonávalkell megküzdenünk, de a lényeg az, hogyegyütt kell maradnunk. Soha többé nemválunk el egymástól.

Kilencedik odalép mellém, és tetőtőltalpig végigmér.

– Azt hiszem, hivatalosan még senkinem mutatott be minket egymásnak.Örülök, hogy megismerhetlek, szivi.Kilencedik vagyok – mutatkozik be, ésrám kacsint.

A szememet forgatom, John pedigfelnevet a hátam mögött.

Körülnézek. Igazi csoda, hogy ígyegyütt vagyunk, és mindnyájan élünk.

Egy kivételével az összes Földön élőlorin karnyújtásnyira egymástól.

Életben vagyunk, és harcolunk, amiazt jelenti, maradt még esélyünk agyőzelemre. Hamarosan újra találkozunkSetrákus Rával. És akkor már nemmenekül előlünk.