Alain Robbe-Grillet - Útvesztő

AlainRobbe-GrilletÚtvesztő

Kriterion KönyvkiadóBukarest 1971

ALAIN ROBBE-GRILLETDANS LE LABYRINTHE01959. Les Editions de Minuit, Paris

AlapkiadásMain Robbe-GrilletVTVESZTŐEurópa Könyvkiadó, Budapest 1969

FordítottaFARKAS MARTA

A borítólaponSIPOS LASZLOrajza

Ez az elbeszélés nem tanúságtétel, hanemkitalált történet. A valóság, amelyet leír,nem feltétlenül egyezik az olvasó saját ta-pasztalatából ismert valósággal: igy példáula francia hadsereg gyalogosai az azonosságiszámukat nem a köpenygallérjukon viselik.Ugyanigy Nyugat-Európa közelmúltjánaktörténelme nem jegyzett fel döntő csatát Rei-chenfelsben vagy annak környékén. Mégisszigorúan anyagi valóságról van szó, más szó-val ez a valóság nem tart igényt semmiféleallegorikus értékelésre. Az olvasót tehát arrakérjük, csak azokat a dolgokat, mozdulatokat,szavakat, eseményeket tekintse, amelyeketelétárunk, és ne igyekezzék sem több, semkevesebb jelentőséget tulajdonítani nekik,mint amennyit a saját életében, a saját halá-lában tulajdonítana ezeknek a dolgoknak.

A. R.-G.

Itt most egyedül vagyok, védett helyen.Odakint esik, odakint lehajtott fejjel megyaz ember az esőben, egyik kezét a szeme eléemeli, de azért maga elé is figyel, néhányméterre maga elé, a néhány méternyi ned-ves aszfaltra; odakint hideg van, süvít a széla fekete, kopasz ágak között; süvít a szél alombok között, egész ágakat himbál meg,himbálja, himbálja őket, az ágak árnyékaodavetődik a falak fehér vakolatára. Odakintsüt a nap, nincs egy árnyat adó fa vagy cser-je, az ember a vakító napon gyalogol, egyikkezét a szeme elé emeli, de azért maga eléis figyel, csak néhány méterre maga elé, anéhány méternyi poros aszfaltra, ahová aszél párhuzamosokat, szétágazó vonalakat,spirálokat rajzol.

Ide nem hatol be sem a nap, sem a szél,sem az eső, sem a por. A vízszintes felületekragyogását, a lakkozott asztallapot, a pasztá-zott padlót, a kandalló és a fiókos szekrénymárványlapját, a fiókos szekrény repedt már-ványlapját elhomályosító finom porréteg, azegyedüli por itt magából a szobából szállfel: talán a padló réseiből, vagy a függö-nyökből, vagy a kandalló hamujából.

a

A lakkozott asztallapon apróbb tárgyak he-lyét őrzi a por, amelyek bizonyos ideig —néhány óra hosszat, néhány napig, percigvagy hétig — rajta voltak, és azóta máshelyre tették őket; alapjuk körvonala mégbizonyos ideig világosan kirajzolódik, kerek,négyszögletes, téglalap alakú, más, nem ilyenegyszerű alakzatok, némelyek részben elf e-dik egymást, már elhalványultak vagy féligelmosódtak, mintha törlőronggyal simítottakvolna végig rajtuk.

Ha elég pontos a körvonal, hogy bizonyos-sággal azonosíthassuk a formát, a közelébenkönnyűszerrel az eredeti tárgyra bukkanha-tunk. Igy a kör alakú nyomot szemmel lát-hatóan egy üveg hamutartó hagyta, amelymost éppen mellette van. Ugyanígy kicsitodébb, az asztal bal sarkát elfoglaló négyzetegy rézlámpa talapzatának felel meg, amelymost valamivel hátrább, a jobb sarkon áll:négyszögletes talapzat, úgy két centimétermagas, ugyanilyen vastag lemez van rajta,amelynek közepéből viszont barázdált osz-lopocska emelkedik ki.

A lámpaernyő fénykört vet a mennyezet-re. De a kör nem teljes: az egyik szélét amennyezet határvonalánál bevágja az asztalmögötti függőleges f al. Ezt a falat a padlótóla mennyezetig és majdnem egész szélességé-ben is, vastag vörös függönyök fedik, súlyos,bársonyfényű szövetből, a másik három falatpedig tapéta borítja.

Odakint havazik. A járda sötét aszfaltjánfinom, száraz kristályokat űz a szél, amelyek

minden széllökés után fehér sávokban, pár-huzamosokban, szétágazó vonalakban, spirá-lokban ülepednek le, aztán hamarosan szét-szóródnak, hamarosan újra beszívja őket aföld színe felett viharzó örvénylés, aztán is-mét megmerevednek, új spirálokat, csigavo-nalakat, kettéágazó hullámvonalakat, hama-rosan szétszóródó, hömpölygő arabeszkeketalkotnak. Kicsit jobban behúzza az embera, fejét, úgy megy előre, a kezét jobban ahomlokához illeszti, hogy a szeme védelmettaláljon, épp csak akkora rést hagy, hogynéhány centiméternyi utat lásson a lábaelőtt, néhány centiméternyi szürkeséget,amelyben hol az egyik láb, hol a másik buk-kan elő vagy marad hátra, felváltva, hol azegyik, hol a másik.

De a vasalt cipősarok szaggatott kopogásaaz aszfalton, amint szabályosan közeledik azegyenes vonalú utcán, és egyre világosabbanhangzik a jégdermesztett éjszaka nyugalmá-ban, nem érhet el idáig, sem más kinti zaj.Az utca hosszú, a függönyök vastagok, a házmagas. Még tompítva sem tör át a szoba f a-lain se lárma, se vibrálás, se ].égáramlat, ésa csendben finom részecskék szállnak alá las-san, alig láthatóan a lámpaernyő fényében,lágyan, függőlegesen szállnak alá, mindigugyanolyan sebességgel, és a finom, szürkepor egyenletes rétegben ülepszik le a padlón,az ágyterítőn, a bútorokon.

A pasztázott padlón posztópapucs húzottfénylő csíkot az ágytól a fiókos szekrényig,a fiókos szekrénytől a kandallóig, a kandal-

8 9

lótól az asztalig. És az asztalon is megzavartaa hártya folytonosságát, hogy a tárgyakatodébb helyezték; hol vékonyabb, hol vasta-gabb a por, aszerint, hogy milyen régiek anyomok: itt-ott egészen meg is szakad. Tisz-tán, mintha tuskihúzóval rajzolták volna,négyzet alakú, lakkozott faf elület foglaljaígy el a bal hátsó sarkot, de nem közvetle-nül az asztal sarkánál, hanem a széleivelpárhuzamosan, körülbelül tíz centiméternyi-re hátrafelé. Magának a négyzetnek úgy ti-zenöt centiméteresek az oldalai. Itt ragyoga barnásvörös fafelület, szinte semmi porle-rakódás nincs rajta.

Jobboldalt még kivehető egy halványabb,egyszerű forma, bár több napos porréteg fe-di; bizonyos szögből nézve eléggé világosanlátszik ahhoz, hogy különösebb tétovázás nél-kül követhessük körvonalait. Keresztre emlé-keztet: hosszúkás tárgy lehetett, asztali késnagyságú, de szélesebb, egyik végén hegyes, amásikon kidudorodik, és merőlegesen egysokkal rövidebb keresztpánt vágja el; azutóbbi a főtengely egyik és másik oldalánszimmetrikusan elhelyezett két láng alakûnyúlványból áll, amelyek pontosan a kidu-dorodó rész kezdeténél, azaz a teljes hosszú-ságnak körülbelül a kétharmad részénél ágaz-nak kétfelé. Virágra hasonlít: a kidudorodóvégződés hosszúkás, zárt pártát formál a szárvégén, alatta két kis oldallevéllel. Vagy em-berre emlékeztető alakocska: ovális fej, na-gyon rövid kar, és lefelé a test hegyben vég-ződik. Tőr is lehetne, markolatát markolat-

kosár választja el a kétélű, tompa végű, erőspengétől.

Ettől is jobbra, abban az irányban, ahováa virág csúcsa vagy a tőr hegye mutat, egyalig elhalványult kör egyik szélét kissé be-vágja egy ugyanilyen nagyságú másik kör,ez utóbbi több, mint pusztán vetület az asz-talon: az üveg hamutartó. Ezután bizonyta-lan, egymást keresztező vonalak következnek,nyilván különböző papírlapok nyoma, a pa-pírlapokat többször is máshová tették, ésígy összekuszálták az eredeti alakzatokat, me-lyek helyenként még élesen előtűnnek, vagyépp ellenkezőleg, fátyolosak a szürke réteg-

másutt pedig alaposan elmosódtak, mint-ha portörlő ronggyal simítottak volna végigrajtuk.

E mögött áll a lámpa, az asztal jobb sar-kán: tizenöt centiméteres oldalú, négyzet ala-kú talapzat, ugyanilyen átmérőjű lemez, ba-rázdált oszlopocska, nagyon enyhén kúp ala-kú, homályos lámpaernyővel. A lámpaernyőfelső körén folyamatos mozgással, lassan má-szik egy légy. Torz árnyékot vet a mennye-zetre, az árnyékon az eredeti rovarnak mársemmilyen része nem ismerhető fel: sem aszárnya, sem a teste, sem a lába; egészébenegyetlen fonalszerű vonallá változott, szabá-lyos, egyfelől nyitott, tört vonal, mint egyhatszög, amelynek az egyik oldala hiányzik:a villanykörte fehéren izzó izzószálának ké-pe. Ez a kicsi, nyitott sokszög egyik oldalá-val a lámpa adta széles fénykör belső szélétérinti. Lassan, de folyamatos mozgással ma-

ao

1 1

szik rajta körbe a kerületen. Amikor a füg-gőleges válaszfalhoz ér, eltűnik a nehéz vö-rös függöny redőiben.

Odakint havazik. Odakint esett a hó, ha-vazott, odakint havazik. A sűrű pelyhek lá-gyan, egyenletes, megszakítatlan, függőlegeseséssel hullanak — mert szellő sem rezdül —a magas, szürke házfalak előtt, és a hó miattnem lehet tisztán kivenni a házak elrendezé-sét, a tetők vonalát, az ajtók-ablakok beosz-tását. Valószínűleg szabályos ablakok egészhasonló sorai ismétlődnek minden szinten, azegyenes vonalú utca egyik végétől a másikig.

Másik, teljesen hasonló utca bukkan előa derékszögű útkereszteződésnél: ugyanolyanúttest, autót nem látni, ugyanazok a magasés szürke házfalak, ugyanazok a zárt abla-kok, ugyanazok a kihalt járdák. A járda sar-kán gázlámpa ég, bár világos nappal van. Denincs a nappali fényben ragyogás, ellenkező-leg, mindent ellaposít, megfakít. A látványostávlatok helyett, melyeknek e házsorokbólszületniük kellene, csak jelentéktelen vonal-kereszteződéseket talál az ember, meg az egy-re hulló havat, amely megfosztja a tájat tér-szerűségétől, mintha csupasz falra, hamis lát-szat szerint, rosszul megfestett, kusza tájképlenne.

A fal és a mennyezet határvonalán ismételőtűnik és folytatja körútját a lámpától erő-sen megvilágított fehér kör peremén a légyárnyéka, a villanykörte izzószálának puffadtmása. Sebessége változatlan: lassú és állan-dó. A balra elterülő sötét térségben egy fény-

pont válik ki, ez a lámpaernyő homályospergamenjén támadt kis kerek lyuknak fe-lel meg; nem is éppen pont, hanem vékony-ka, egyfelől nyitott, tört vonal, hatszög,amelynek egyik oldala hiányzik: újabb, na-gyított kép, ebben az esetben mozdulatlan,ugyanattól a fényforrástól, ugyanattól az iz-zásban levő száltól.

Es ugyanaz az izzószál fénylik céltalanul akét utca kereszteződésénél, ugyanolyan vagyalig nagyobb lámpa izzószála az öntöttvaslámpaoszlop tetején, üvegkalickába zárva;most villany világít a divatjamúlt díszítésűrégi gázlámpában.

Az öntöttvas lámpaoszlop lefelé öblösödőkúpos talapzatát többé-kevésbé kidomborodógyűrűk és stilizált repkény vékony, dombor-mívű ágacskái ölelik körül: hullámzó szárak,öt bágyadt, csúcsos karéjból és öt nagyon f el-tűnő érből álló levelek, rajtuk a pikkelyesfekete festék alól előbukkan a rozsdás fém.Valamivel feljebb egy csípő, kar és váll tá-maszkodik az utcai lámpa törzséhez. A férfibizonytalan színű, fakult katonaköpenyezöldbe vagy khakibe játszik. Arca szürkés;vonásai elkínzottak, mintha rendkívül fáradtlenne; de lehet, hogy a több mint egynaposszakáll sokban hozzájárul ehhez a benyomás-hoz. A hosszú várakozás, a hosszú mozdulat-lanság a hidegben szintén megfakíthatta azarc, a homlok, az ajak színét.

Leeresztett szemhéja is szürke, mint az arctöbbi része. A fejét lehajtja. Tekintete a földfelé, pontosabban a behavazott járda pereme

12 13

szik rajta körbe a kerületen. Amikor a füg-gőleges válaszfalhoz ér, eltűnik a nehéz vö-rös függöny redőiben.

Odakint havazik. Odakint esett a hó, ha-vazott, odakint havazik. A sűrű pelyhek lá-gyan, egyenletes, megszakítatlan, függőlegeseséssel hullanak — mert szellő sem rezdül —a magas, szürke házfalak előtt, és a hó miattnem lehet tisztán kivenni a házak elrendezé-sét, a tetők vonalát, az ajtók-ablakok beosz-tását. Valószínűleg szabályos ablakok egészhasonló sorai ismétlődnek minden szinten, azegyenes vonalú utca egyik végétől a másikig.

Másik, teljesen hasonló utca bukkan előa derékszögű útkereszteződésnél: ugyanolyanúttest, autót nem látni, ugyanazok a magasés szürke házfalak, ugyanazok a zárt abla-kok, ugyanazok a kihalt járdák. A járda sar-kán gázlámpa ég, bár világos nappal van. Denincs a nappali fényben ragyogás, ellenkező-leg, mindent ellaposít, megfakít. A látványostávlatok helyett, melyeknek e házsorokbólszületniük kellene, csak jelentéktelen vonal-keresztezódéseket talál az ember, meg az egy-re hulló havat, amely megfosztja a tájat tér-szerűségétől, mintha csupasz falra, hamis lát-szat szerint, rosszul megfestett, kusza tájképlenne.

A fal és a mennyezet határvonalán ismételőtűnik és folytatja körútját a lámpától erő-sen megvilágított fehér kör peremén a légyárnyéka, a villanykörte izzószálának puffadtmása. Sebessége változatlan: lassú és állan-dó. A balra elterülő sötét térségben egy fény-

pont válik ki, ez a lámpaernyő homályospergamenjén támadt kis kerek lyuknak fe-lel meg; nem is éppen pont, hanem vékony-ka, egyfelől nyitott, tört vonal, hatszög,amelynek egyik oldala hiányzik: újabb, na-gyított kép, ebben az esetben mozdulatlan,ugyanattól a fényforrástól, ugyanattól az iz-zásban levő száltól.

És ugyanaz az izzószál fénylik céltalanul akét utca kereszteződésénél, ugyanolyan vagyalig nagyobb lámpa izzószála az öntöttvaslámpaoszlop tetején, uvegkalickába zárva;most villany világít a divatjamúlt díszítésűrégi gázlámpában.

Az öntöttvas lámpaoszlop lefelé öblösödőkúpos talapzatát többé-kevésbé kidomborodógyűrűk és stilizált repkény vékony, dombor-mívű ágacskái ölelik körül: hullámzó szárak,öt bágyadt, csúcsos karéjból és öt nagyon fel-tűnő érből álló levelek, rajtuk a pikkelyesfekete festék alól előbukkan a rozsdás fém.Valamivel feljebb egy csípő, kar és váll tá-maszkodik az utcai lámpa törzséhez. A férfibizonytalan színű, fakult katonaköpenyezöldbe vagy khakibe játszik. Arca szürkés;vonásai eikínzottak, mintha rendkívül fáradtlenne; de lehet, hogy a több mint egynaposszakáll sokban hozzájárul ehhez a benyomás-hoz. A hosszú várakozás, a hosszú mozdulat-lanság a hidegben szintén megfakíthatta azarc, a homlok, az ajak színét.

Leeresztett szemhéja is szürke, mint az arctöbbi része. A fejét lehajtja. Tekintete a földfelé, pontosabban a behavazott járda pereme

12 13

felé irányul, az utcai lámpa talapzata és akét gömbölyű orrú, nehézkes bakancs elé,melynek bőrén a karcolásokat és a különféleütések nyomait fekete pasztával többé-ke-vésbé sikerült eltüntetni. A hóréteg nemolyan vastag, hogy szemmel láthatóán meg-süppedne a lába alatt, így aztán a cipő talpaa körülötte elterülő fehér felülettel egy szin-ten — vagy majdnem egy szinten — nyug-szik. A járda szélén ez a felület mindennyomtól szűz, nem csillog, de érintetlen,egyenletes, eredeti szemcsézése finom lyug-gatását őrzi. A legalsó, domború gyűrű felsőrészén, amely az utcai lámpa kiszélesedő ta-lapzatát öleli körül, es amelynek segítségévela lámpa a földön áll, egy kis hó rakódott le,fehér kört rajzolva a fekete kör fölé. A hó-pelyhek magasabban is odatapadtak a kúpkiugró felületeire, fehér vonallal húzták aláaz egymás fölött elhelyezkedő gyűrűket, arepkénylevelek felső körvonalait, csakúgy,mint minden vízszintes vagy enyhén lejtőszárszakaszt és erezetet.

Hanem a köpeny alja lesöpörte némelyikapró halmot; ugyanígy a bakancs is, miveltöbbször változtatta a helyét, közvetlen kö-zelében kis hókupacokat hordott össze, vagyhelyenként sárgább foltokat, félig megemelt,megkeményedett darabokat, és az ötös kö-tésű sorokba plántált szögfejek mély nyo-mait hagyta a havon. A fiókos szekrény előtta posztópapucs széles, ragyogó csíkot rajzolta porrétegbe, egy másikat az asztal elé, arraa helyre, ahol egy íróasztalhoz tartozó fotel-

nek, támlás vagy támlátlan széknek vagyvalamilyen ülőalkalmatosságnak kellene áll-nia. Egyiktől a másikig fénylő, keskeny par-kettút húzódik; megint másik út vezet azasztaltól az ágyig. A házak falához valamivelközelebb, mint az utca vízlevezető csatorná-jához, a behavazott járdán is a házakkal pár-huzamos, egyenes vonalú nyomsor vonul vé-gig. Azok, akik sárgásszürkére tiporták, mos-tanra eltűntek. A nyomsor elvonul az égőutcai lámpa és az utolsó épület között, aztánjobbra fordul, és a merôleges utcán. mind-végig a házfalakat követve, távolodik el ajárda szélességének körülbelül a harmadá-nál, az utca elejétől a végéig.

Másik út indul aztán az ágytól a fiókosszekrényig. Onnét a csillogó, keskeny par-kettcsík, amely a fiókos szekrénytől az asz-talhoz visz, es összeköti a két kiszélesedő,portalanított körfelületet, enyhén elhajlik, saztán a kandallóhoz közelebb vezet el, mely-nek nyitott huzatszabályozója mögül hamu-halom látszik ki, és kandallórács sincs rajta.A kandalló fekete márványlapját szürke porfedi, mint minden mást a szobában. De itta porréteg nem olyan vastag, mint az aszta-lon vagy a padlón, és egyenletesen fedi bea borítólap teljes felületét; jelenleg nincsrajta egyetlen tárgy sem, és a nyomát iscsak egy hagyta ott tisztán és feketén, a tég-lalap kellős közepében. Ugyanaz a négyágúkereszt: az egyik ág hosszú és hegyes, egymásik rövidebb és ovális alakú, az első foly-tatásaként, és két picike, láng alakú, me-

15

aRR!nn , a!TrIrr,T11^trY31rutq:r^p^+^..,--A•y ,

kad ki, lassan, egyenletesen halad előre, ve-gig a belső kör mentén, egészen addig a pil-lanatig, amikor a függőleges falhoz érkezveel nem tűnik.

A katona bal karja alatt csomagot tart.Jobb karja a vállától a könyökéig az utcailámpához támaszkodik. Feje az utca felé for-dul, előtűnik a rosszul borotvált szakáll, ésa köpeny gallérján az azonossági szám, pi-ros rombuszban öt vagy hat fekete számjegy.Mögötte a sarokház kapuja nincs teljesen be-zárva — de nincs is félig kinyitva, hanemszabad szárnyát épp csak a rögzített szár-nyig nyomták be. A rögzített ajtószárny kes-kenyebb, mint a másik, és a kettő közötttalán csak néhány centiméternyi rés van,függőleges homálycsík. Jobbra sorakoznak aföldszinti ablakok, folytonosságukat csak azépület kapui szakítják meg, egyforma abla-kok és egyforma kapuk, a kapuk maguk iseléggé hasonlítanak alakjukban es méreteik-ben az ablakokhoz. Az utca egyik végétől amásikig egyetlen üzletet sem látni.

Az alig behajtott kaputól balra csak kétablak van, utána a ház sarka következik, az-tán erre derékszögben újabb, ugyanolyan ab-lak- és ajtósor, ezek mintha az előzők kép-másai volnának, mintha tükröt állítottak vol-na oda tompaszögben (derékszög és egy de-rékszög felének az összege) a házfalak sík-jához; és ugyanaz a sorozat ismétlődik: kétablak, egy kapu, négy ablak, egy kapu stb...Az első kapu félig nyitva van, mögötte sö-tét folyosó. A két különböző nagyságú ajtó-

2 — IItvesztő 17

lyek mindkét oldalon derékszöget alkotnakaz előző kettővel.

A falak tapétázatát is hasonló motívum dí-szíti. Fakószürke maga a papír, hosszábanalig valamivel sötétebb csíkok futnak rajta;a sötétebb csíkok között, mindegyik világoscsík közepén, egészen sötétszürke, egyforma,apró rajzokból összeálló vonal fut: csöves vi-rág, szegfűszegre emlékeztet, vagy picikefáklya, melynek a nyele az az ág, ami azelőbb a tőr pengéje volt, és a két vízszintes,láng alakú nyúlvány, az előbb a tőr marko-lata, ez alkalommal azt a kis vájatot ábrázol-ja, amely megakadályozza, hogy az égő anya-gok végigfolyjanak a nyélen.

De lehetne inkább egyfajta hosszúkás zseb-lámpa is, mert annak a résznek a csúcsát,amely feltehetőleg a világosságot adja, szem-mel láthatóan legömbölyítették, és mostolyan, mint egy hosszúkás villanykörte, nempedig hegyes, mint a láng. Körben a szobá-ban a falak tetejétől az aljáig ezerszer újra-nyomott motívum egy nagy rovar testénekegyszerű árnyképe; egyszínűségében nehézfelismerni: nincs olyan domborulata, amelykülönösebben megkülönböztethető lenne,mint ahogy a körte belsejében található fe-héren izzó szál árnyképének sincs. A körtétkülönben elrejti a lámpaernyő. A mennyeze-ten csak az izzószál képe látszik: a sötét alap-ból fényes vonalban kiszakadó kis, hiányoshatszög, és távolabb, jobb felé, ugyanolyankis hatszög, de ez mozog, a lámpa felvetítettefénykörből mint vetített árnyjáték sza-

16

sa

szárny között sötét rés van, elég széles ahhoz,hogy egy ember vagy legalábbis egy gyer-mek beosonhasson közöttük.

A kapu előtt, a járda szélén utcai lámpaég, bár még nincs este. De a behavazottkörnyék bizonytalan, fakó és kusza világá-ban első pillantásra a villanykörte fénye afeltűnőbb: valamivel ragyogóbb, valamivelsárgább, valamivel összefogottabb. Az utcailámpa lábához katona támaszkodik, hajadon-főtt, arcát lesunyva, kezét köpenye zsebébesüllyesztve. Jobb karja alatt barna papírbaburkolt csomag van, cipősdobozra hasonlít,nyilván kereszt alakban megkötött fehér zsi-nór fogja össze; de ennek csak az a darabjalátszik, amely a dobozt hosszában éri át, amásik felét, ha van egyáltalán, eltakarja aköpeny ujja. A könyök magasságában többsötét csík hagyott foltot a köpeny ujján, le-hetnek friss sár, vagy festék, vagy kocsike-nőcs nyomai.

A. barna papírba burkolt doboz most a fió-kos szekrényen van. Már nincs rajta a fe-hér zsinór, és a paralelepipedon rövidebb fe-lén gondosan összehajtogatott csomagolópa-pír pontos vonalakból álló csőrbe ásít, a csőr-nek ferdén lefelé irányul a hegye. Ezen a he-lyen a fiókos szekrény márványlapját hosz-szú, alig kanyargó repedés szeli át, rézsútelhalad a doboz sarka alatt, és a bútor kö-zepe táján éri el a falat. Éppen fölötte egykép függ.

A lakkozott fakeretes kép, a falak csíkostapétája, a hamuhalmos kandalló, az íróasz-

tal, rajta a lámpa és az üveg hamutartó, alámpán az átlátszatlan ernyő, a nehéz, vörösfüggönyök, az ugyanilyen vörös, bolyhos szö-vettel fedett nagy ágydívány, végül a fiókosszekrény a három fiókkal, a repedt márvány-lap, rajta a barna csomag, és még e fölött akép és a kis szürke rovarok függőleges soraiegész a mennyezetig.

Odakint az ég ugyanolyan fénytelen fehér.Még nincs este. Az utca kihalt: nincsenekautók az úttesten, nincsenek gyalogosok ajárdán. Esett a hó; és még nem olvadt meg.Nem vastag — pár centiméteres — rétegben,de teljesen egyenletesen fedi a földet, min-den vízszintes felületet egyforma, tompa éssemleges fehérbe burkol. Az egyedüli nyo-mok, amelyek fellelhetők rajta, egyenes vo-nalú ösvény formájában vezetnek a házso-rokkal és a még jól kivehető vízlevezető csa-tornával párhuzamosan (amelyet még éleseb-ben kirajzol feketén maradt függőleges sze-gélye) és az ösvény a járdát végestelen-vé-gig két különböző szélességű csíkra osztja.Az utca kereszteződésénél, az egyik lámpatövében egy kis, letaposott, kerek hófoltugyanolyan sárgás színbe hajlik, mint a há-zak mentén végighúzódó keskeny nyomsor.A kapuk végig zárva vannak. Az ablakokban,az üveghez tapadva vagy akár a háttérben,a szobák mélyén, még csak elmosódottan semrajzolódik ki emberi körvonal. Különben is,a díszletek olyan egysíkúak, hogy azt hinnéaz ember, semmi sincs az ablaküvegek, a ka-puk, a házak homlokzata mögött. És az egész

18 19

helyszín üres: nincs itt egy férfi, sem asz-szony, de még csak egy gyermek sem.

A lakkozott fakeretes kép kocsmai jelene-tet ábrázol. Múlt századbeli fekete-fehér met-szet vagy jól sikerült reprodukció. Az egészszínhely tele van alakokkal: álló vagy ülővendégek nagy tömegével. Egészen a bal szé-len ott áll a tulajdonos a pultja mögött,alakja valamelyest kiemelkedik a többi közül.

A tulajdonos kövér, kopasz ember, kötényvan előtte. Előrehajol, kezével a pult széléretámaszkodik, a pulton szétszórt, félig telt po-harak fölé tornyosul, zömök válla egy kiscsoport, hosszú zakóba vagy császárkabátbaöltözött polgár felé fordul, akik mintha élénkvitába lennének; különböző testtartásban áll-nak, legtöbbjük lendületes és kétségkívülnagyon kifejező mozdulatot végez a karjá-val, sőt, néha egész testükre átmegy a moz-dulat.

Jobbra, tehát a kép középpontjában, sza-bálytalanul szétszórt, vagy inkább összezsú-folt asztalok körül — kicsi a helyiség ahhoz,hogy ennyi ember kényelmesen elférjen ben-ne — több csoportban ülnek az ivók. 0kis túlméretezett mozdulatokat tesznek, arcki-fejezésük feltűnően élénk, de mozdulataikatés arcjátékukat a rajz megmerevíti, félbesza-kítja, kiteljesedésük kellős közepén élesenelvágja, így jelentésüket is nagyon bizonyta-lanná teszi; annyival is inkább, mert a min-denhonnét előbuzgó szavakat mintha elnyelné

egy vastag üvegfal. Egyik-másik szereplő,akit a szenvedély egészen magával ragad,félig felemelkedik a székén vagy a padján,es karját a többi feje fölött egy távolabbibeszélő felé nyújtja. Mindenütt kezek emel-kednek a magasba, szájak nyílnak szóra, tör-zsek és nyakak tekerednek egy irányba,ökölbe szorult kezek lendülnek az asztalravagy a levegőbe.

A kép legszélén, jobboldalt férfiak tömegeáll, majdnem mind munkásruhában, csakúgy,mint az asztalnál ülők; az álló alakok eme-zeknek hátat fordítanak, egymást tuszkolják,hogy láthassanak valami plakátot vagy falraragasztott képet. Kicsit inkább az előtérben,a hátukat mutató emberek és a másik irány-ba forduló, első sor ivó között egy kölyökül a puszta földön a nyűtt nadrágos lábakközött, körülötte durva cipők tapodnak, ésigyekeznek a tőle balra eső irányba haladni;a másik oldalról bizonyos mértékben védi afiút a pad. A gyerek szemből látható. Lábátmaga alá húzza; karjával nagy dobozt fonkörül, olyasfélét, mint egy cipősdoboz. Senkisem foglalkozik vele. Lehet, hogy valami lök-dösődésben esett el. Rajta kívül még, nemmessze tőle, az előtérben, egy felborított székis hever a földön.

Messzebb, mintegy elhatárolva az őket kö-rülvevő tömegtől egy szabad térséggel —igaz, hogy keskeny ez a tér, ahhoz azonbanelegendő, hogy érzékelhető legyen elszige-teltségilk, vagy legalábbis ahhoz elegendő,hogy feltűnjenek a szemnek, bár a háttérben

20 21

I

helyezkednek el —, három katona ül a te-rem hátuljában, jobboldalt, az utolsó előtti,kisebb asztalnál. Mozdulatlanságukban és me-rev tartásukkal elütnek a helyiséget meg-töltő civilektől. Fejüket egyenesen tartják,kezüket kockás viaszosvászon terítőfélénnyugtatják; nincs előttük pohár. Es csak aző fejükön van sapka, kurta csúcsú franciakatonasapka. Egész a terem mélyén az utolsóasztalok vendégei többé-kevésbé elvegyülnekaz álldogáló alakokkal, meglehetősen zsúfoltkavarodásban, ezeknek a rajza különben iselnagyoltabb. A metszet alatt, a fehér mar-gón, dőlt betűkkel, ez a képaláírás van: „Areichenfelsi csatavesztés."

Ha jobban megfigyeljük, a három katonaelszigeteltsége nem annyira a közöttük ésa tömeg között található, elenyészően kes-keny térnek köszönhető, hanem inkább akörnyező pillantások irányának. A teremmélyén az alakok mind mintha a kép baloldala felé igyekeznének — vagy inkábbcsak szeretnének, mert az odajutás elég ne-héz —, ahol talán egy ajtó van (de ez a f el-tételezett kijárat egy kalapokkal és kabátok-kal túlzsúfolt fogassor miatt nem látszik arajzon); a fejek maguk elé néznek (tehát afogasok felé), kivéve itt-ott egy-egy fejet,ezek hátrafordulnak, hogy szót váltsanak va-lakivel, aki hátramaradt. A jobb oldalon zsú-folódó tömeg kizárólag a jobb oldali fal felénéz. Az asztaloknál ülő ivók természetes tar-tásban a társaság középpontja felé fordul-nak minden asztalnál, vagy pedig egy köz-

vetlen vagy távolabbi szomszéd felé. Ami pe-dig a pult előtt álldogáló polgárokat illeti,őket is csak saját társalgásuk érdekli, a tu-lajdonos teljes testtel erre figyel, és egyál-talán nem gondol a többi vendéggel. A kü-lönböző csoportok között még számos megnem állapodott egyén sétál, de azzal a nyil-vánvaló szándékkal, hogy hamarosan elfog-lalják a rendelkezésükre álló testtartások kö-zül az egyiket: odamennek a plakátokat né-zegetni, leülnek az egyik asztalhoz, vagy afogasok mögé vonulnak; elég csak egy pil-lanatig alaposan megfigyelni őket, hogy ész-revegyük: már mind elhatározták, mivel fog-lalkoznak nemsokára; az ő arcukból vagymozdulataikból sem lehet habozást, tanács-talanságot, belső harcot vagy zárkózottságotkiolvasni, ahogy a többi csoport alakjaibólsem. A három katona viszont elhagyatottnaklátszik. Nem beszélgetnek egymással; semmimeghatározott dolog iránt nem érdeklődnek:sem a plakát, sem a poharaik, sem szomszé-daik iránt. Semmi dolguk itt. Senki nem nézrájuk, és nekik sincs semmi néznivalójuk.Arcuk — az egyik szemből látszik, a másikprofilból, a harmadik kétharmadrészt hátul-ról — semmi közös tárgyra nem utal, amirefigyelnének. Az elsőnek (ő az egyetlen, aki-nek a vonásai teljesen láthatóak■ különbenmerev, üres, teljesen kifejezéstelen a tekin-tete.

A három katona és a tömeg közötti kont-rasztot még az is kiemeli, hogy a vonalaksokkal világosabbak, a rajz sokkal pontosabb,

22 23

aprólékosabb, mint azoknál a szereplőknél,akik velük egy síkban vannak. A művész akatonákat olyan gondosan jeleníti meg arészletekben, és majdnem olyan erőteljesena körvonalakban, mintha a jelenet előteré-ben ülnének. De a kompozíció olyan zsúfolt,hogy ez nem tűnik fel első pillantásra. Azembernek az az érzése, hogy különösen aztaz arcot, amely szemből látszik, túlzott ap-rólékossággal dolgozta ki a művész, ahhoz ké-pest, hogy milyen kevés érzelem tükröződikaz arcon. Semmiféle gondolatot nem lehetleolvasni róla. Csak egy fáradt, inkább so-vány arcot látunk, amelyet a több napos sza-káll még soványabbnak mutat. A soványság,az arcvonásokat hangsúlyozó árnyak nemdomborítanak ki az arcon semmilyen lénye-ges jellemzőt, csak a tágra nyílt szempárragyog ki az arcból.

Az állig begombolt katonaköpeny gallér-jának mindkét oldalán ott az azonossági számegy rombusz alakú, külön rávarrt szövetda-rab közepén. A katonasapka egyenesen ül akoponyán, és teljesen eltakarja az egész rö-vidre nyírt hajat, már amennyire a halán-ték nyírásából a haj hosszúságára következ-tetni lehet. A férfi mereven ül, tenyerét apiros-fehér kockás viaszosvászon terítővel f e-dett asztalon nyugtatja.

Már régen kiitta a poharát. Nem úgy nézki, mint aki távozásra gondol. Pedig körü-lötte már az utolsó vendégek is elhagytáka kocsmát. Alig pislákol a fény, mivel a tu-

lajdonos a lámpák legtöbbjét eloltotta, mi-előtt maga is kiment volna a teremből.

A katona tágra nyitott szemmel továbbrais maga elé mered a félhomályba, néhányméterre maga elé, oda, ahol a szintén moz-dulatlan és merev gyermek áll, karja le-csüng az oldala mellett. De mintha a kato-na nem látná a gyereket — sem a gyereket,sem semmi mást. Mintha tágra nyitott szem-mel elaludt volna a fáradtságtól az asztalmellett.

A gyerek ejti ki az első szavakat. Aztmondja: — Alszol? — Nagyon halkan szól,mintha félne, hogy felébreszti az alvót. Deaz meg sem moccan. Néhány másodpercmúlva a gyerek alig valamivel hangosabbanmegismétli:

— Alszol? — Es ugyanilyen semleges, eny-hén éneklő hangon hozzáteszi: – Tudod, ittnem alhatsz ám.

A katona meg sem moccan. A gyerek azthihetné, egyedül van a teremben, csak játsz-sza a beszélgetést valakivel, aki nincs is,vagy egy bábuval, egy madárijesztővel, akinem tud válaszolni. Ilyen körülmények kö-zött tényleg hiábavaló lett volna hangosab-ban beszélni; a hang valójában olyan gyer-mek hangja volt, aki magamagának mesélegy történetet.

De a hang elhallgatott, mintha képtelenlett volna tovább harcolni a csenddel; és acsend ismét rátelepszik a teremre. Lehet,hogy most már a gyerek is elaludt.

24 25

— Nem ... Igen ... Tudom ... — mondjaa katona.

Sem egyik, sem másik nem mozdul. Agyerek most is ott áll a félhomályban, karjátaz oldala mellett lógatja. Nem is látta, hogymozgott volna a férfi ajka. A férfi ott ülaz asztal mellett, az egyetlen villanykörtealatt, amely még ég a teremben; feje egyhajszálnyira sem biccent meg, szeme mégcsak meg se rebbent; es a szája most iscsukva.

— Az apád ... — kezdi a katona, aztánmegáll. De ez alkalommal picit megmozdultaz ajka.

-- Nem az apám — mondja a gyerek.És fejét az üvegezett ajtó fekete téglalapja

felé fordítja.Odakint havazik. A sűrű, apró hópelyhek

újra hullani kezdtek a már fehér úttestre.A feltámadt szél vízszintesen űzi őket, és azembernek lehajtott fejjel, valamivel mé-lyebbre hajtott fejjel kell mennie, a kezétjobban a homlokához illesztenie, hogy védjea szemét, épp csak akkora rést hagyva, hogynéhány centiméternyi csikorgó, vékonyka,már keményre tapodott havat lásson magaelőtt. Egy útkereszteződéshez érve a katonahabozik, tekintetével a keresztutca nevét je-lölő táblát keresi. De hiába: nincsenek, vagytúl magasra tették a kék zománcos táblákat,és az éjszaka sötét; és a sűrű, apró hópely-hek hamar elvakítják azt, aki kitartóan fel-felé akar nézni. Különben pedig egy utcanévegyáltalában nem adhatna használható fel-

világosítást ebben a városban, amelyet nemis ismer.

Még egy pillanatig habozik, ismét magaelé néz, aztán maga mögé, a megtett útra:a villanylámpák sora mint megannyi cöveka járda szélén, fényük egyre közelebb esikegymáshoz, egyre kevésbé ragyog, és hamarbelevész a kusza éjszakába. Aztán a katonajobb felé indul, az egyenes vonalú, ugyan-olyan kihalt utcán, ahol egymástól elég tá-vol, de egyenlő közökben, ugyanazok az ut-cai lámpák követik egymást, soványka vilá-guk útközben megcsillogtatja a rézsútosanhulló hópelyheket.

A sűrű, sebesen hulló fehér pontocskákhirtelen irányt változtatnak, néhány másod-percen át függőleges csíkokat húznak, hogyaztán hamarosan megint a vízszinteshez kö-zel eső irányt vegyék fel. Aztán egyszerremozdulatlanná merevednek, és egy hirtelenszélrohamtól ellenkező irányba kezdenek zú-dulni, ugyanolyan enyhén lejtő, rézsútos hul-lásban, csak az ellenkező oldalról irányítot-tan; ezt két-három másodperc múlva átme-net nélkül abba is hagyják, hogy eredeti irá-nyukat vegyék fel újra, megint majdnemvízszintes, párhuzamos csíkokat húzva, ame-lyek balról jobbra haladnak át a megvilágí-tott sávon a vaksötét ablakok felé.

Az ablakmélyedésekben egyenetlen réteg-ben gyűlt meg a hó, a párkányszéleken na-gyon vékonyan, befelé vastagabban, és ajobb sarokban már kiadósabb tömegben, ittmegtölti a szögletet, és egész az ablaküvegig

A 27

felhúzódik. Az összes földszinti ablakban,szép sorjában pontosan ugyanolyan hókupacvan, ugyanúgy a jobb oldalra telepítve.

A következő útkereszteződésnél a járdacsücskét elfoglaló utcai lámpa alatt egy gye-rek alit meg. Félig elrejti az öntöttvas lám-paoszlop, sőt kiszélesedő talapzata teljesenelfedi a gyerek testének alsó felét. A gyereka közeledő katona felé néz. Úgy tetszik, nemzavarja sem a viharos szél, sem a hó, amelyhelyenként fehérrel vonja be fekete pele-rinjét és sapkáját. Tíz év körüli, figyelmesarcú gyerek. Ahogy a katona közeledik, min-dig felé fordítja a fejét, úgy, hogy szemévelkövetni tudja, míg a lámpához érkezik, és az-tán elhalad mellette. Mivel a katona nemmegy gyorsan, a gyereknek van ideje, hogytetőtől talpig jól megnézze: a katona borot-válatlan arcán szemmel látható a fáradtság,piszkos és gyűrött köpenyének ujján nincskarsáv, a bal karja alatt átnedvesedett pa-pírba burkolt csomagot tart, mindkét kezéta zsebébe mélyeszti, lábán kapkodva, telje-sen szabálytalanul feltekert lábszárvédőthord, jobb cipőjének a kérgén, a szárán ésa sarkán széles vágás húzódik, legalább tízcentiméter magas, és olyan mélynek látszik,hogy bizonyára teljes vastagságában átszelia bőrt; de azért a cipő még ép, és csak afelhasított rész van bekenve fekete cipőpasz-tával, ettől aztán most a környező, érintetlenfelületek sötétszürkének tűnnek.

A férfi megállt. Anélkül, hogy a teste moc-cant volna, hátrafordította a fejét az őt bá-

múló gyerek felé, aki mar háromlépésnyi tá-volságra van tőle, és számtalan fehér vonal-lal csíkozta be a hó.

Kis idő múlva a katona lassan sarkon for-dul, és egy lépést tesz az utcai lámpa irá-nyába. A fiú valamivel hátrább húzódik azöntöttvas talapzat mögé, ugyanakkor a pele-rin szabadon lengő szárnyát belülről össze-fogja, és a lábához simítja, úgy, hogy a kezenem is látszik. A férfi megállt. A hó mostmár nem csap szemből az arcába, nagyobbnehézség nélkül is emelt fejjel állhat.

— Ne félj — mondja.Egy lépést tesz a gyerek felé, és valami-

vel hangosabban megismétli: --- Ne félj.A gyerek nem válaszol. Mintha nem is

érezné a sűrű pelyheket, alig hunyorog tő-lük, úgy néz továbbra is a katona szemébe.A férfi belekezd:

— Nem tudod, hol van ...De nem mondja tovább. Nem a jó kérdést

akarta feltenni. Egy széllökés megint az ar-cába vágja a havat. Köpenyzsebéből kiveszia kezét, és szemellenzőnek a halántékáhozemeli. Nincs kesztyűje, ujjai kivörösödtek, éskocsikenőcsfoltok vannak rajtuk. Ahogy aszélroham elül, újra zsebre dugja a kezét.

— Hová jut az ember errefelé? -- kér-dezi.

A fiú most sem szól. Tekintete leválik akatonáról, hogy az utca vége felé kalandoz-zon, abba az irányba, amelyet a férfi fej-mozdulattal jelzett; csak az egymást követőfénypontok sorát látja arrafelé is, ahogy

28 29

egyre közelebb esnek egymáshoz, egyre ke-vésbé ragyognak, és belevesznek az éjsza-kába.

— Nocsak, félsz, hogy megeszlek?— Nem — mondja a gyerek —, nem félek.— Hát akkor mondd meg, hová jutok er-

refelé.— Nem tudom — mondja a gyerek.És megint a rosszul öltözött, borotválatlan

katonát nézi, aki maga sem tudja, hová megy.Aztán a fiú előzetes figyelmeztetés nélkülhirtelen sarkon fordul, ügyesen körülperdüliaz utcai lámpa talapzatát, es teljes erejébőlfutni kezd a házak mellett, ellenkező irány-ban, mint amerre a katona indult. Egy pilla-nat alatt már el is tűnik.

A következő lámpánál a villanyfény ismétmegvilágítja néhány másodpercig; most iséppolyan gyorsan fut, mint addig; pelerinjé-nek szárnya lobog utána. Ugyanúgy feltűnikmég egyszer, még egyszer, minden lámpánál,aztán nincs tovább.

A katona félfordulatot tesz, és továbbmegya maga útján. A hó újból az arcába vág.

Atteszi a csomagját a jobb karja alá, úgyigyekszik a bal kezével védeni az arcát azonaz oldalon, ahonnét a szél kitartóbban fúj.De hamar feladja a harcot, és kisvártatvavisszadugja hidegtől elgémberedett kezét aköpenye zsebébe. Hogy kevesebb havat kap-jon a szemébe, megelégszik azzal, hogy el-fordítja a fejét, és oldalra hajtja a fénytelenablakok felé, ahol a fehér réteg egyre vas-

tagabb lesz az ablakmélyedések jobb sarká-ban.

Pedig hát ugyanez a komoly képű kölyökvezette őt el a kocsmába, amelynek tulajdo-nosa nem a gyerek apja. És az is hasonlójelenet volt, ugyanilyen utcai lámpa alatt,azonos útkereszteződésnél. Talán csak a hóhullott valamivel szelídebben. A pelyhek kö-vérebbek, súlyosabbak, lassúbbak voltak. Dea fiú ugyanolyan tartózkodóan felelgetett,fekete pelerinjének szárnyait a lábához szo-rította. Ugyanilyen figyelmes, ugyanilyen ér-zéketlen volt az arca a hópelyhek alatt.Ugyanilyen sokáig habozott minden kérdésután a válaszadással, amellyel végül semnyújtott semmi felvilágosítást a kérdezőnek.Hová jut az ember errefelé? Hosszú, némapillantás az utca feltételezett vége felé, aztána nyugodt hang:

— A körútra.— És arrafelé?A fiú lassan fordítja tekintetét az új irány-

ba, amelyet a férfi fejmozdulattal jelzett. Vo-násai semmi komoly gondolati keresgélésről,sem bizonytalanságról nem árulkodnak, ami-kor ugyanazzal a semleges hangsúllyal meg-ismétli:

— A körútra.— Ugyanarra a körútra?Ismét a csend, és a mind súlyosabban és

lassabban hulló hó.— Igen — mondja a fiú. Aztán, kis szü-

net után: — Nem. -- Es végül hirtelen ki-tör: — A körútra!

30 31

— Es messze van? — kérdezi még a ka-tona.

A gyerek változatlanul az egymást kö-vető fénypontok sorát nézi, amint egyre kö-zelebb esnek egymáshoz, egyre kevésbé ra-gyognak, es azon az oldalon is beleveszneka kusza éjszakába.

— Igen — mondja, és a hangja megintnyugodt, távoli, mintha nem is lenne itt.

A katona vár még egy percet, hogy nemkövetkezik-e újra egy „neme. De a fiú márfut is a házak mellett, azon a kemény havúösvényen, amelyen a férfi jött végig az el-lenkező irányból néhány perccel ezelőtt.Amikor a megfutamodott gyerek áthalad egylámpa világította térségen, néhány másod-percig felbukkan a szélesen lobogó sötét pele-rin, aztán még egyszer, még egyszer, min-den feltűnésnél kisebb és kevésbé kivehető,mígnem bizonytalan hóörvénnyé homályosula messzeségben.

Pedig hát ugyanez a fiú lép be a katonaelőtt a kávéházba. Mielőtt átlépné a küszö-böt, a gyerek megrázza fekete pelerinjét, ésleveszi a sapkáját, majd kétszer odaütögetiaz üveges ajtó fakeretéhez, hogy leverje rólaa jégdarabokat, amelyek a szövet gyűrődé-seiben összegyűltek. A katonának tehát több-ször is kellett találkoznia vele, míg a rács-rajzolatot alkotó egyforma utcákon körbe-körbe bolyongott. Mindenesetre soha nemjutott el semmiféle körútra, egyetlen széle-sebb vagy fákkal szegélyezett, vagy az elő-zőektől bármiben is különböző útvonalra. A

gyerek végül is megnevezett egy-két utcát,amelyeket ismert, de természetesen használ-hatatlanok voltak az utcanevek.

Most élénk mozdulattal ütögeti a sapkájátegy üveges ajtó fakeretéhez; mindketten ezelőtt az ajtó előtt álltak meg. Odabenn nagya fény. Kis, sűrűn ráncolt, áttetsző, fehérfüggöny takarja el az üveges rész alsó felét.De embermagasságból könnyen belátni azegész termet: balra a pultot, középütt az asz-talokat, jobbra a különböző nagyságú pla-kátokkal fedett falat. Ebben a késői órábankevés vendég van odabent: az egyik asztal-nál két munkás ül, egy finomabban öltözöttember pedig a kopott fémpult mellett áll. Atulajdonos áthajol a pulton; zömök termetűférfi, alakját meg kiemeli az is, hogy a ven-dégéhez képest valamivel magasabban van.Egyik is, másik is ugyanabban a pillanatbanfordul az üveges ajtó felé, amelyhez éppmost ütögette oda a fiú a sapkáját.

De a katona arcát látják meg a függönyfölött. Es a gyerek, mialatt egyik kezével azajtókilinccsel fogla]atoskodik, a másikkalmeg egyszer odaüti a sapkáját az ajtókeret-hez, ugyanakkor az ajtószárny már el is tá-volodik a rögzített kerettől. A tulajdonos el-fordítja a szemét a katonáról, akinek sá-padt arca élesen kiugrik az éjszaka sötét hát-teréből, és tekintete lesiklik az ajtószárnyés az ajtófélfa között egyre szélesedő résen,ahol hamarosan belép a gyerek.

Amint bent van, int a katonának, hogykövesse. Most minden tekintet az újonnan

32 3 — Y7tveszt6 33

érkezőre tapad: a pultja mögött álló tulaj-donos, a polgári ruhás ember, aki a pult,előtt áll, és az asztalnál ülő két munkás te-kintete is. Egyikőjük, aki az ajtónak háttalült, most megfordult a székén, de nem eresz-tette el vörös borral félig telt poharát, amelyaz apró kockás viaszosvászon terítővel fe-dett asztal közepén állt. A másik poharat,amely az első mellett áll, szintén nagydarabkéz szorítja, és teljesen eltakarja a tartal-mát. Ettől balra vöröses folyadék hagyta körjelzi azt a helyet, ahol előzőleg a két pohárközül az egyik, esetleg egy másik pohár állt.

1✓s aztán maga a katona is ott ül egy ha-sonló, ugyanezzel a sötét árnyalatú borral fé-lig töltött pohár előtt. A viaszosvászon aprópiros-fehér kockáin több kör alakú nyomothagyott a pohár, de majdnem mind hiányos,többé-kevésbé zárt ívsorozat, néhol egyik köra másikat fedi, egyes helyeken majdnem szá-razak, másutt még csillognak a maradék fo-lyadéktól, amely vékony hártyával vonta bea már kialakult sötétebb lerakódásokat, végüla kockahálózat más részein az egymáshoz túlközel eső, folytonosan odébb tett, a csúszta-tástól félig elmosódó vagy talán futtában vé-gigtörölt nyomok teszik zavarossá a rajzola-tot.

A katona most is mozdulatlanul vár az ut-cai lámpa tövénél, keze a köpenyzsebében,ugyanaz a csomag a bal karja alatt. Ismétnappal van, ugyanolyan fakó és sápadt nap.

De az utcai lámpát eloltották. Ugyanazok aházak állnak itt, ugyanazok a kihalt utcák,ugyanazok a fehér es szürke színek, ugyanaza hideg.

Már nem esik a hó. A földön nem lett vas-tagabb a hóréteg, talán csak egy kicsit tömö-rebb. Es végig a járdán ugyanazok a sárgásösvények maradtak a siető gyalogosok lábanyomán. A keskeny ösvények körül majdnemmindenütt szűzfehér maradt a felszín; báritt-ott jelentéktelen kis kiugrások keletkez-tek, így például az a kör alakú terület, ame-lyet a katona durva cipője taposott ki az ut-cai lámpa alatt.

Ez alkalommal a gyerek jön a katona felé.Eleinte csak kivehetetlen körvonal, szabály-talan sötét folt, amely elég gyorsan közele-dik a járda legszélén. Valahányszor a folt egylámpa magasságába érkezik, gyors mozdula-tot tesz felé, és rögtön folytatja is tovább afutását az eredeti irányban. Hamarosan köny-nyen kivehető lesz a szük fekete nadrág,amely a fürge lábat körülfogja, a vállára ve-tett fekete köpeny ; amely a válla körül csap-dos, a szemig behúzott posztósapka. Vala-hányszor egy lámpához érkezik, hirtelen ki-nyújtja a karját az öntöttvas oszlop felé,gyapjúkesztyűs kezével belekapaszkodik, smíg egész teste a már felvett sebességtől elő-relendül, és teljes kört ír le a támaszték kö-rül, lába csak annyira érinti a földet, ameny-nyire szükséges, aztán hamarosan eredetitesthelyzetébe kerül, és folytatja a futását ajárda legszélén, előre, a katona felé.

34 35

Lehet, hogy nem vette rögtön észre a kato-nát, aki bizonyos mértékig talán összeolvadaz öntöttvas lámpaoszloppal, amelyhez csípő-je és jobb karja támaszkodik. De hogy a gye-reket meg a hurkokkal meg-megszakított fu-tását és a pelerint minden alkalommal meg-lebbentő forgásokat jobban szemügyre vehes-se, a férfi kicsit előbbre lépett, és a két utol-só lámpa közé érkező gyerek hirtelen meg-áll, lábát összezárja, kezével megmerevedőteste köré vonja a visszahulló pelerint, figye-lő arca, tágra nyitott szeme a katona felé for-dul.

— Szervusz — mondja a katona.A gyerek nem lepődik meg, úgy néz rá, de

a jóindulat legkisebb jele sincs az arcán,mintha természetesnek, de kellemetlennek istalálná, hogy ismét találkozik vele.

— Hol aludtál? — mondja a végén.A katona bizonytalanul int az állával, még

azt a fáradságot sem veszi magának, hogyegyik kezét kivegye a zsebéből:

— Arrafelé.— A laktanyában?— Igen, mondjuk, a laktanyában.A gyerek tetőtől talpig, részletesen végig-

nézi a katona ruháját. Zöldes köpenye nemgyűröttebb és nem is simább, mint volt, láb-szárvédője ugyanolyan gondatlanul van a lá-ba köré tekerve, cipőjén körülbelül ugyan-azok a sárfoltok éktelenkednek. De a szakál-la talán még sötétebb.

— Hol van a laktanyád?— Arrafelé — mondja a katona.

Es megismétli ugyanazt a mozdulatot az á l-lával, bizonytalan irányt jelezve a jobb vál-

la vagy a háta mögött.— Nem tudod rendesen feltekerni a láb-

szárvédődet — mondja a gyerek.A férfi lenéz a lábára, és kicsit előrehajol

a cipője fölé:— Tudod, ez most már mindegy.Ahogy kiegyenesedik, észreveszi, hogy a

fiú sokkal közelebb áll hozzá, mint várta vol-na: csupán három-négy méterre. Nem is gon-dolta, hogy ilyen közel állt meg, és arra sememlékszik, hogy később közeledni látta vol-na. Viszont az sem igen képzelhető el, hogya gyerek a katona tudta nélkül változtattavolna meg a helyét, mialatt ő lehajtotta a f e

-jét: ilyen rövid idő alatt alig egy lépést tehe-tett volna csak meg. Különben is pontosanugyanolyan testhelyzetben áll, mint a beszél-getés elején: láthatatlan kezével összetartjamerev testén a fekete pelerint, sőt, egészenmagához szorítja. Szemét a katona felé eme-li.

— Tizenkétezer-háromszáznegyvenöt —mondja a gyerek, ahogy kibetűzi az azonos-sági számot a köpeny nyakán.

— Igen — mondja a katona. — De ez nemaz én számom.

— Dehogynem. Hiszen rád van írva.— Ó, most már, tudod ...— Sőt, kétszer is rád van írva.Es a gyerek előhúzza egyik kezét a pelerin-

je alól, és vízszintesen előretartja, mutatóuj-jával a két vörös rombusz irányába bök. Ten-

36 37

gerészkék gyapjúkardigán és ugyanolyan szí-nű kesztyű van rajta.

— Jól van ... Ha neked úgy tetszik —mondja a katona.

A gyerek visszadugja a karját a pelerin alá,belülről gondosan összehúzza magán.

— Mi van a csomagodban?— Már megmondtam.A gyerek hirtelen az épület kapuja felé

fordítja a fejét. A katona azt hiszi, a gyerekvalami rendkívülit látott, és ő is arrafelé néz,de nem lát mást, mint ugyanazt a függőleges,tenyérnyi széles sötétségcsíkot, amely a kapulengő szárnyát a rögzített szárnytól elválaszt-ja. Mivel a gyerek továbbra is feszülten ab-ba az irányba figyel, a férfi igyekszik vala-mi körvonalat felfedezni a bejárat árnyéká-ban, de eredménytelenül.

Végül is megkérdezi:— Mit nézel?— Mi van a csomagodban? — ismétli a

gyerek, ahelyett, hogy válaszolna, és tovább-ra is a félig nyitott kapu felé néz.

— Már megmondtam: különféle holmik.— Milyen különféle holmik?— Az én holmijaim.A gyerek most megint ránéz:— Arra való a hátizsákod, hogy a holmi-

jaidat beletedd. Minden katonának van há-tizsákj a.

Egyre magabiztosabb lesz a párbeszéd fo-lyamán. Most már egyáltalán nem távoli ahangja, hanem határozott, majdnem metsző.

A férfi viszont egyre halkabban beszél:— Tudod, most már vége. Most már vége

a háborúnak . . .

Ismét rászakad a fáradtság. Már nincs ked-ve válaszolgatni erre a céltalan kérdezőskö•désre. Kész lenne akár oda is adni egy kisidőre a csomagot a kölyöknek. Nézi a karjaalatt a dobozt borító barna csomagolópapírt;a hó, ahogy megszikkadt, sötétebb karikákathagyott rajta, kerek szélű, apró füzérrojtosfoltokat; a meglazult zsinór elcsúszott azegyik sarok felé.

A változatlanul mozdulatlan fiú mögött az-tán a katona az utca felé néz, de az utca tel-jes hosszában egy lélek sem jár. Ahogy azellenkező irányba fordul, megint ugyanazt amélység nélküli távlatot találja.

— Nem tudod, hány óra? — mondja,ahogy visszafordul, és megint nekitámaszko-dik az öntöttvas lámpaoszlopnak.

A fiú többször is megrázza a fejét, balróljobbra és jobbról balra.

— Enni is lehet az apádnál?— Nem az apám — mondja a gyerek.Rs anélkül, hogy időt hagyna a férfinak

egy újabb kérdésre, sarkon fordul, és gépiesléptekkel a félig nyitott kapu felé indul. Fel-megy a lépcsőn, valamivel beljebb löki azajtószárnyat, besiklik a nyíláson, és becsukjamaga mögött az ajtót, de nem csapja be, csaképpen tisztán hallik a helyére ugró zár nyel-vének kattanása.

A katona most már csak a havas járdát lát-ja maga előtt, jobb felén a sárgás ösvénnyel,

38 39

és baloldalt az egyetlen és szabályos nyom-sortól megszakított szűz felülettel: kis mére-tű cipők nyoma fut végig nagy közökben avízlevezető mellett, aztán körülbelül négyméterrel az utolsó lámpa előtt egy mélyebbnyomban egyesül a két cipő, majd derék-szögben elfordul ; hogy utána apró léptekkelaz ösvényig és a keskenyebb, kitaposott út-hoz jusson, amely az előbbitől az épület ka-pujáig vezet.

A katona pillantását az egyforma ablakso-rokra, a szürke, erkélyekkel nem tarkítotthomlokzatra emeli, az ablakmélyedések alsóperemét kihangsúlyozó fehér vonalak felé,talán mert azt gondolja, hogy valahol egyablaküveg mögött felbukkan a fiú. De nagyonjól tudja, hogy a pelerines gyerek nem lakikebben a házban, mivelhogy ő maga egyszermár elkísérte a fiút hazáig. Az ablakok utánítélve különben is az egész ház lakatlannaklátszik.

A nehéz vörös függönyök a mennyezettőla padlóig beborítják a falat. A függönyökkelszemben levő fal előtt ott áll a fiókos szek-rény és fölötte a kép. Ott van rajta a gyereka helyén, maga alá húzott lábbal ül a pusztaföldön; mintha teljesen be akarna csúszni apad alá. De továbbra is előrefelé figyel, fi-gyelméről csak tágra nyitott szeme tanús-kodik.

Igaz, ez az útmutatás nem nagyon biztos:ha a művész úgy vélte, hogy a helyszínsemmire sem nyílik, ha tényleg semmi elkép-zelése nem volt ennek a téglalap alakú te-

remnek a negyedik oldaláról, amelynek csakhárom falát ábrázolta, akkor azt mondhatjuk,hogy a gyereknek egyszerűen az űrbe bámula szeme. De ebben az esetben nem logikus,hogy a négy oldal közül éppen ezt az egyetválasztotta, amely valószínűleg valamire nyí-lik, hogy a gyerek tekintetét közömbösítse.A metszeten ábrázolt három falon valóbansemmiféle nyílás nincsen. Már ha hátul, bal-ra, van is kijárat a fogasok mögött, biztosnem az lesz a kocsma főbejárata, mert így abelső elrendezés túlságosan rendellenes len-ne. A szokás szerint üveges ajtó üvegén fe-hér zománcbetűk vannak, az „italbolt" szóés a tulajdonos neve olvasható a két lefeléívelő sorban; a betűk homorú oldala látszik,alattuk pedig sűrűn ráncolt, áttetsző függönykönnyű anyagból, így az, aki be akar néznifölötte, kénytelen egész közel menni az ajtó-hoz — ez az ajtó tehát csakis a rajzon nemábrázolt falon lehet, a fal többi részén nagykirakatüveggel, amelyet félmagasságig szin-tén hosszú függöny fátyoloz; a kirakatüvegközepén három biliárdgolyó domborodik —két fehér között egy piros — legalábbis ak-kor, ha a fogasok mögött lévő ajtó biliárd-terembe vezet.

A gyerek tehát, karján a dobozzal, a be-járat felé nézne. De majdnem egy magasság-ban van a padlóval, és bizonyos, hogy nemláthat ki a függöny fölött. Nem néz fel, hogyvalami sápadt arcot pillantson meg az üveg-hez tapadva, amint a függönyt a nyak magas-ságában elvágja a testtől. A gyerek tekintete

40 41

-1111P"--

^körülbelül vízszintes irányú. Vagy nyílt azajtó, és az újonnan jött szokatlan ruházatadöbbentette volna meg a fiút: például egykatona lépett be? Ez a megoldás elég kétes-nek tetszik, mert az ajtót inkább a pult felőlioldalra szokták tenni, jelen esetben tehát abal oldalra, arra a helyre, ahol a polgári mó-don öltözött személyek előtt egy kis szabadtér van. A gyerek viszont a kép jobb olda-lán ül, ahol a padok és asztalok tömege kö-zött nincs annyi hely, hogy a terem más ré-szeibe el lehetne jutni.

A katona különben már régen bejött: mesz-sze a gyerek háta mögött ült le egy asztalhoz,és a gyerek sem úgy néz ki, mint akit érde-kel a katona ruhája. A katona is előrenéz,alig valamivel magasabbra, mint a gyerek;de mivel sokkal távolabb van a kirakatüveg-01, csak néhány fokkal kell feljebb emelniea tekintetét, hogy meglássa a függöny fölöttaz üveget és a sűrű pelyhekben hulló havat,amely újból elfedi a nyomokat, a különállólépteket, a házfalakat végigkísérő, egymástkeresztező, sárgás ösvényeket.

Az utolsó ház sarkánál, a f al éléhez simul-va ott áll a fiú a fal és az ösvény közötti Lalakú, fehér hósávon. Testét hosszában met-szi a sarokkő, mögüle előtűnik a fiú egyiklábfeje, lábszára, válla és pelerinjének egyikszárnya. Figyel, szemét az öntöttvas lámpa-oszlopra szegezi. Vajon egy másik, esetleg akeresztutcára nyíló kapun jött ki megint azépületből . ? Vagy az egyik földszinti ablakonugrott ki? A katona mindenesetre úgy tesz,

mintha nem vette volna észre, hogy a fiú is-mét színre lépett. Lámpavasának támaszkod-va nagyban vizsgálgatja a kihalt úttestet azutca távolabbi vége felé.

— Mire vársz? — Aztán ugyanilyen hang-súllyal, mintha a saját visszhangja lenne,vagy tíz másodperc múlva: — Mire vársz itt?

Valóban a fiú hangja, megfontolt, nyugodt,jóindulat nélküli hang, egy tíz- vagy tizen-két éves gyerekhez képest túl mély hang.De nagyon közelinek tetszik, mintha alig két-három méterről jönne, holott az épület sarkalegalább nyolc méterre van innét. A férfi sze-retne megfordulni, hogy ellenőrizze a távol-ságot, és megnézze, vajon a gyerek nemjött-e megint közelebb. Vagy pedig, anélkül,hogy ránézne, valami lehetetlen választ ad-ni neki: „Villamosra" vagy „Vacsorára", hogymegértesse vele, mennyire bosszantja a je-lenléte. Tovább kutatja tekintetével a kör-nyéket.

Mikor aztán pillantását a fiúra emeli, an-nak már híre-hamva sincs. A katona vármég egy percet, gondolván, hogy a fiú csaka sarokkő mögé húzódott, és nemsokára óva-tosan kidugja az orrát a búvóhelyéről. Desemmi ilyesmi nem történik.

A férfi lesüti a szemét a szüz hóra, ahol anemrégiben keletkezett nyomok derékszög-ben elfordulnak előtte. A járda szélén a nyo-mok között nagy a távolság, és a futástóltorzak is: kis hókupac csapódott hátra a ci-pők mozgásától; viszont az a néhány lépés,amely az ösvényhez csatlakozik, pontosan ki-

42 43

mutatja a talpak rajzolatát: a lábfej egészszélességében halszálkaminta-sor húzódik, ésa sarok alatt egy domború kör közepén ho-morúan nyomott keresztforma látszik — il-letve ha magát a cipőt nézzük, domború ke-resztforma a gumiba nyomott kör alakú be-mélyedés közepén (egy másik kerek lyuk isvan rajta, sokkal sekélyebb, és nagyon kisátmérőjű, amely talán a kereszt középpont-ját jelzi, domború számok mutatják rajta acipő méretét: harminckettes, talán harminc-hármas vagy harmincnégyes).

A katona kicsit előrehajolt, hogy a nyomotrészleteiben megvizsgálja, most pedig az ös-vényre tér. Mintegy mellékesen megpróbáljabenyomni az épület kapuját, de az ellenáll:valóban be van zárva. Tömör fából készült,párkánydíszes kapu, szárnyát két rögzített,nagyon keskeny rész keretezi. A férfi tovább-megy a ház sarka felé, és befordul az előző-höz hasonlóan kihalt keresztutcába.

Ez az újabb útvonal, mint az előző is, de-rékszögű útkereszteződéshez vezeti, a járda-szegély negyedköríves görbillete előtt tíz mé-terrel állították fel az utolsó utcai lámpát, éskörös-körül egyforma homlokzatok meredez-nek. A lámpa fordított kúp alakú talapzatakörül itt is az öntöttvasba formált repkény-szár fut körbe, ugyanolyan hullámvonalban,pontosan ugyanolyan levelekkel ugyanazo-kon a helyeken, ugyanolyan elágazásokkal,ugyanazokkal a burjánzásokkal, ugyanolyanhibáival a fémnek. Az egész rajzolatot ugyan-olyan hószegélyek hangsúlyozzák ki. Talán

ennél az útkereszteződésnél kell a találkozás-nak megtörténnie.

A katona felnéz, tekintetével az utcaneve-ket jelző kis zománctáblákat keresi. Az egyikhomlokzat sarokköve semmi jelzést nem vi-sel. A másikon, úgy három méter magasság-ban, ott van a szabályos kék táblácska, de azománc nagy szilánkokban lehullott róla,mintha a gyerekek céltáblának használtákvolna nagy kavicsaikkal; mar csak az „utca"olvasható rajta, és előtte ez a két betű:„ ... na ...", ezután pedig egy betű szára kö-vetkezik, de azt a mellette levő lyuk koncent-rikus repedései darabolják fel. Az eredeti névkülönben nagyon rövid lehetett. A rongáló-dás elég régről származhat, mert a csupaszonmaradt fémet a rozsda már jó mélyen kikezd-te. •

Ahogy a férfi át akar menni az úttesten,mindig ugyanazt a megsárgult nyomsort kö-vetve, hogy talán más, jobb állapotban lévőtáblát fedezzen fel az utca nevével, egészközeli hangot hall, három vagy négy szótagúszót, de nincs elég ideje, hogy az értelmét iselkapja. Rögtön hátrafordul; de senki sincsa környéken. Ebben a magányos világbannyilván különös módon vezeti a hó a hangot.

A hang mély zengésű volt, és mégsem ha-sonlított férfihangra ... Néha találkozik azember nagyon mély hangú fiatal nővel; deaz emlék túl hamar illanó: csak semleges,minőséggel sem bíró színezet marad belőle,amely bárkitől jöhet, sőt még azt is kétséges-sé teszi, vajon biztosan emberi hangról van-e

44 45

szó. A katona ebben a pillanatban észreveszi,hogy a sarki ház kapuja nincs bezárva. Gé-piesen tesz előre néhány lépést a kapu irá-nyába. Annyira sötét a ház belseje, hogy le-hetetlen bármit is kivenni az ajtónyíláson át.Jobbra, balra, felfelé, az összes ablak be vancsukva, és csak fekete, koszos üvegeiket mu-tatják, egyiken sincs függöny, a fénytelenszobákban az élet leghalványabb nyomárasem engednek következtetni, mintha az egészépület lakatlan lenne.

A sötétbarnára festett, párkánydíszes kaputömör fából készült. Félig nyitott szárnyátkét rögzített, nagyon keskeny rész keretezi;a katona most teljesen belöki. Miután szélesretárta, felmegy a már több lépéstől tarkított,behavazott lépcsőn, és átlépi a küszöböt.

Sötét folyosó végén találja magát, a folyo-sóra több ajtó is nyílik. A folyosó túlsó végénegy lépcső alja sejlik, amely aztán a folyosófolytatásaként emelkedik a magasba, és ha-marosan belevész a sötétbe. Ehhez a keskenyés hosszú előtérhez merőlegesen másik folyo-só csatlakozik a lépcső aljánál, jobbra és bal-ra tőle, sűrűbb árnyék jelzi a jelenlétét. Afolyosó teljesen üres, nincs itt semmi olyanháztartási eszköz, amely általában világot veta ház életére: lábtörlő az ajtók előtt, a lép-cső aljában hagyott babakocsi, vödör és sep-rű az egyik sarokban. Itt csak a padló van ésa falak, a falak is csupaszok, mind ugyanarraa nagyon sötét színre festve; rögtön balra,ahogy belép az ember, szemébe ötlik a lég-védelem kis fehér plakátja, amely a tűzese-

tekre vonatkozó legsürgősebb intézkedések-re figyelmeztet, A padló közönséges fából ké-

ült, a sártól és a hanyag felmosásoktól meg-eketedett, mint az a pár lépcsőfok is, ame-yet még jól ki lehet venni a sötétben. Úgyátszik, a lépcső az ötödik vagy hatodik lép-őfoktól jobb felé kanyarodik. A katona.ost már látja a folyosó végén a falat is.mennyire csak oda tud tapadni a falszöglet-ez, egy asszony áll ott, bő szoknyában, szo-osan a derekára kötött hosszú kötényben,arját az oldalához szorítja, odasimul a két

falhoz, és a nyitott kapu meg a háta mögüljövő fényből kiemelkedő sziluett felé néz.

Mielőtt a férfi szólhatna hozzá, hirtelen ki-nyílik egy oldalajtó a folyosón balra, és egymásik kötényes asszony lép elő, az elsőnélnagyobb termetű és talán idősebb is. Ahogyfelveti a szemét, abban a pillanatban meg-áll, fokozatosan hatalmasra nyitja a száját,és mialatt nagyon lassan behátrál az ajtónyí-láson, üvölteni kezd, hosszan üvölt, egyreélesebb a hangja, egyre emelkedik, végül acsukódó ajtó viharos csattanásával megsza-kad. Ugyanabban a pillanatban sietős léptekhallatszanak a falépcsőn; a másik asszonymenekül felfelé a lépcsőházban, ő is egyszempillantás alatt eltűnik, de facipőinek ko-pogása egyre feljebb hág, sebessége nemlanyhul, de a koppanások emeletről emeletre,fokról f okra halkabbak lesznek, ahogy a fia-talasszony megy felfelé, bő szoknyája csap-kod a lába körül, talán egyik kezével kicsitvisszafogja, még a lépcsőfordulóknál sem

46 47

rérezhető a legkisebb rnegtorpanás sem, hogyvalamelyest kilihegje magát, egyedül az sej-teti a fordulókat, hogy mindegyiknek az ele-jén és a végén más a rezonància: egy eme-let, két emelet, három, négy vagy még többemelet.

Aztán újra teljes csend. De ez alkalommala folyosó jobb oldalán egy második ajtó iskinyílt. Vagy már az előbb is nyitva volt?Valószínűbb, hogy a hirtelen lárma vonzottaelő ezt az új arcot, amely szintén eléggé ha-sonlít az első kettőre, vagy legalábbis az el-sőre: ő is fiatalos kinézésű asszony, a dere-kánál szorosan rásimuló és a csípője körülkibővülő, hosszú, sötétszürke kötényben..Ahogy tekintete találkozik a katona tekinte-tével, megkérdezi:

— Mi az?Hangja mély, halk, de árnyalatok nélküli,

szavait megfontolt arckifejezés kíséri, minthaamennyire csak lehetséges, személytelen sze-retne maradni. Hangja lehetne az a hang is,amelyet a férfi pár perce az utcán hallott.

-- Megijedtek — mondja a katona.— Meg — mondja az asszony —, merthogy

itt találták magát ... És aztán hátulról isvan megvilágítva ... Nem látni jól ... Aztgondolták, hogy egy .. .

Nem fejezi be a mondatát. Mozdulatlanuláll tovább, és vizsgálgatja a katonát. Az aj-taját sem nyitja tágabbra, nyilván mert úgyérzi, biztonságosabb neki belül lenni; egyik

kezével az ajtót, a másikkal a keretét fogja,készen arra, hogy bezárja maga mögött. Aztkérdezi:

— Mit óhajt?— Egy utcát keresek ... — mondja a ka-

tona —, egy utcát, ahová el kellett volnamennem.

— Melyik utcát?— Hát éppen ez az, hogy nem emlékszem

a nevére. Valami olyan, hogy Galabier vagyMatadier. De nem vagyok biztos benne. Ta-lán inkább Montoret?

Az asszony mintha töprengene.— Tudja, nagy ám a város — mondja vé-

gül.— De az az utca errefelé van, ahogy el-

magyarázták nekem.A fiatalasszony hátrafordul a lakás felé, és

hangosabban, a színfalak mögé szól: — Is-mersz valami Montoret utcát, mondd? Erre-felé. Vagy valami olyat, amelyik hasonlíterre?

Vár, szabályos vonalú arcéle látszik az ajtó-nyílásban. Mögötte minden sötét: valószínű-leg ablaktalan előszoba lehet. A kövér asszonyis tökéletes sötétségből lépett elő. Kis időmúlva távoli hang válaszol néhány érthetet-len szót, és a fiatalasszony ismét a katonafelé fordítja az arcát:

— Várjon egy pillanatig, utánanézek.Becsukná maga mögött az ajtót, de rögtön

meggondolja magát.— Csukja inkább be az utca felőlit —

mondja —, bejön a hideg az egész házba.

484 — Vtveszt6 49

A katona visszamegy a küszöbig, és telje-sen benyomja az ajtószárnyat, az könnyű zaj-jal becsattan: a zár nyelve a helyére ugrik.Megint sötétben találja magát. A nő ajtajais biztos be van csukva. Még az is lehetetlen,hogy feléje menjen, hiszen semmi támpontjaa tájékozódásra, semmi fény. Vaksötét vanidebent. A legkisebb zajt sem hallani: semlépéseket, sem elfojtott suttogást, se konyha-edények koccanását. Az egész ház mintha la-katlan lenne. A katona lehunyja a szemét, ésújra előtte vannak a lassan lebegő fehér pely-hek, az utcahosszat sorakozó lámpák, melyeka behavazott járdán kiverik az útját elejétőla végéig, és a hanyatt-homlok rohanó, f uttá-ban távolodó fiú, amint hol előbukkan, holmeg eltűnik, minden alkalommal néhány má-sodpercig látni az egymást követő fényfol-tokban, egyre kisebb lesz, ahogy egyenlő idő-közönként fel-feltűnik, de mivel mind mesz-szebbre kerül tőle, egyre rövidülnek a távol-ságok, olyannyira, hogy úgy tetszik, ahogykisebbedik, egyre lassabban fut.

A fiókos szekrénytől az asztalig hat lépés:három a kandallóig, és aztán még három. Azasztaltól az ágy sarkáig öt lépés; négy lépésaz ágytól a fiókos szekrényig. A fiókos szek-rénytől az asztalig vezető út nem egészenegyenes: könnyedén elhajlik, hogy a kandal-lóhoz közelebb haladjon el. A kandalló fölötta falon nagy, négyszögletes tükör lóg. Azágy lába éppen szemben van.

Hirtelen megvilágosodik a folyosó. Nemugyanaz a fény, és nem is világít egyenesenarra a helyre, ahol a katona áll, így ő félho-mályban marad. A mesterséges, sápadtsárgafény a folyosó másik végéből, a keresztfolyosójobb oldali ágából világít. A folyosó végénjobbra, éppen a lépcsőház előtt fényes négy-szög rajzolódik ki a falon, aztán a világosságszétöblösödik, két ferde vonalat vet a padlat-ra: az egyik átvág a folyosó megfeketedettpadlóján, a másik rézsútosan felkapaszkodikaz első három lépcsőfokon; ezen túl, csakúgy,mint az előzőn innen, sötét marad, de még-sem az a koromfekete éjszaka.

Változatlanul ezen az oldalon, azon a lát-hatatlan területen, ahonnét a világosság ér-kezik, halkan bezárul egy ajtó, és kulcs for-dul a zárban. Aztán minden kialszik. És me-gint koromsötét van. Am léptek közelednekvégig a keresztfolyosón, talán hosszú tapasz-talat vezeti őket. Ruganyos, könnyed, de tisz-tán hangzó léptek, nem botorkálóak. Hama-rosan a lépcső aljához érkeznek, épp szembea katonával, aki, hogy elkerülje a sötétbena két test találkozását, kinyújtott kezével va-kon tapogat maga körül, falat keres, amely-.hez odalapulhatna. De a léptek nem feléjeközelednek: ahelyett, hogy befordulnának afolyosóra, amelynek a végében ott áll ő, egye-nest folytatják az útjukat a keresztfolyosóbal szárnyába. Valahol elfordítanak egy ajtó-gombot, és az élesebb kinti fény betódul afolyosónak ebbe a bal oldali részébe, egyrenövekszik, míg végül fakó és szürke nappali

50 51

félhomállyá teljesedik. Nyilván másik bejá-rati ajtó van ott, amely a másik utcára nyí-lik. Valószínűleg itt ment ki a fiú. Hamaro-san eltűnik a fény, fokozatosan, mint ahogyjött, és a kapu bezárul, ismét visszatér a tö-kéletes sötétség.

Sötét. Kattanás. Sárga fény. Kattanás. Sö-tét. Kattanás. Szürke fény. Kattanás. Sötét.Es a folyosó padlóján visszhangzó lépések. Esaz aszfalton visszhangzó lépések a jéggé fa-gyott utcán. Es a hó újra hullani kezd. Esa fiú el-eltűnő sziluettje, amint egyre kisebblesz, ott messze, lámpától lámpáig.

Ha az, aki utoljára ment most ki ugyan-azon a kapun, ahol a fiú, nem arrafelé, ha-nem az épületnek ezen az oldalán ment volnaki, amikor az ajtógomb elforgatásával a fo-lyosónak ebbe a részébe engedte volna be afényt, felfedezte volna a falnak lapuló kato-nát, aki tőle néhány centiméterre hirtelenteljes világosságban bukkant volna elő. Mint-hogyha összeütköztek volna a sötétben, itt isfennállt volna a veszélye, hogy újabb sikol-tozások csődítik össze a házat, árnyak inalnaka lépcső ketrece felé, es rémült alakok top-pannak elő az ajtónyílásokból, kinyújtottnyakkal, szorongó szemmel, tivöltésre nyílószájjal...

— Errefelé nincs Montalet utca, se semmihasonló — jelenti a mély hang; és rögtön utá-na: — Nahát, itt áll a sötétben! Meg kellettvolna gyújtani a villanyt. — Ezekre a sza-vakra világosság támad a folyosón, a sárgafény a dróton függő csupasz villanykörtéből

árad szét, és megvilágítja a szürke kötényesfiatalasszonyt, karja még kinyúlik az ajtó-béllet felől; miközben leengedi a fehér por-celán villanykapcsolón nyugvó kezét, világosszínű szeme a férfit vizsgálja, beesett arcá-ról, majd félcentis szakálláról a barna papír-ra burkolt csomagra és az ügyetlenül felte-kert lábszárvédőkre siklik a pillantása, aztánmegint vissza az arc megviselt vonásaira.

— Fáradt — mondja.Nem kérdezi. Hangja megint semleges,

halk, hangsúlytalan, talán gyanakvó. A kato-na szabad kezével bizonytalan mozdulatottesz; ajkának egyik sarkát félmosoly húzzael.

— Nem sebesült?A szabad kéz kicsit feljebb emelkedik —

Nem, nem — mondja a férfi —, nem vagyokmegsebesülve.

Es a kéz lassan lehanyatlik. Aztán úgy ma-radnak egy kicsit, nézik egymást, nem szól-nak.

— Most mit fog csinálni — kérdi végül azasszony —, hogy elfelejtette annak az utcá-nak a nevét?

— Nem tudom — mondja a katona.— Fontos lett volna?— Igen ... Nem ... Talán.Űjabb csend után megint a fiatalasszony

kérdez:— Mi volt az?— Nem tudom — mondja a katona.Fáradt, szeretne leülni, mindegy, hogy ho-

vá, oda, a fal tövébe. Gépiesen ismétli:

52 53

— Nem tudom.— Nem tudja, mit akart ott csinálni?— Oda kellett volna mennem, hogy meg-

tudj am.— Vagy úgy!— Találkoznom kellett volna valakivel. De

most már késő.A párbeszéd alatt az asszony teljesen ki-

nyitotta az ajtaját, és előbbre lépett az ajtó-bélletből. Hosszú és bő szoknyájú fekete ru-hát visel, háromnegyedét eltakarja a húzott,dereka körül megkötött szürke kötény. A kö-tény alja, mint a szoknya is, nagyon bő, aruha derekát védő felső rész pedig egyszerűvászon négyszög. Arcvonásai szabályosak, na-gyon élesek. Haja fekete. De szemének vilá-gos az árnyalata, kékesszürkébe vagy szür-késkékbe hajlik. Nem igyekeznek elrejtőzniegymás elől, épp ellenkezőleg, hosszasan el-bámulnak a másikon beszéd közben, de azértnem engedik meg, hogy az bármit is kiolvas-son a gondolataikból.

— Régen nem evett — mondja a nő. Ésez alkalommal futó kis színt kap a mondata,mintha sajnálkozás, félelem vagy megdöb-benés lenne benne.

De ahogy befejezi a mondatot, és újracsend támad, lehetetlen visszaidézni a hang-súlyt, amely az imént mintha jelentéssel bírtvolna — félelem, bosszankodás, kétely, gon-doskodás, valamiféle érdeklődés —, és csaka megállapítás marad: „Régen nem evett", ésa semleges hang, ahogy mondták. A férfimegismétli kitérő mozdulatát.

— Jöjjön hát be egy percre — mondja anő, talán kelletlenül, vagy talán nem.

Kattanás. Sötét. Kattanás. Sárga fény, mostegy kis előszobát világít meg, benne kalapok-kal és ruhákkal túlzsúfolt kerek ruhafogas.Kattanás. Sötét.

Most ajtó nyílik egy négyzet alakú szobafelé, benne ágydívány, téglalap alakú asztalés márványlapos fiókos szekrény. Az asztaltapró piros-fehér kockás viaszosvászon terítőfedi. Az egyik fal közepét kandalló foglaljael, melynek huzatszabályozója fel van húzva,de kandallórács nincs a tűzhelyen, a hamukihűlt benne. A kandallótói jobbra egy másikfélig nyitott ajtó van, amely egy nagyon sö-tét szobára vagy lomtárra nyílik.

— Tessék — mondja a fiatalasszony, és azasztal mellé állított szalmaszékre mutat —,üljön le ide. — A katona felülről fogja mega szék támláját, és kicsit elhúzza a széket azasztaltól, aztán leül. Jobb kezét és könyökéta viaszosvászon terítőre fekteti. Bal keze kö-penyzsebében marad, karjával most is azoldalához szorítja a barna papírba burkoltdobozt.

Az ajtónyílásban, de egy-két lépéssel bel-jebb, a másik helyiségben, egy gyermek ár-nyék mosta, mozdulatlan körvonalai sejlenek,a katonaruhás férfi felé fordulva áll, akit agyerek anyja (az anyja-e?) épp most hozott bemagával a lakásba, és most ott ül az asztal-nál, kicsit ferde testtartásban, görnyedt vál-lal, előrebukó fejjel, és félig a piros via-szosvászon terítőre dől.

54 55

rAz asszony bejön, azon az ajtón, amelyik

az előszobára nyílik. Csípője felé hajlítottkezében egy darab kenyeret es egy poharathoz; másik karja az oldala mellett csüng, ke-zében egy üveget tart a nyakánál fogva. Azegészet odateszi a katona elé az asztalra.

Szó nélkül teletölti a poharat. Aztán me-gint kimegy a szobából. A közönséges fehérliteres üveg félig van sötétvörös borral; aférfi keze mellett, az üveg előtt álló pohárközönséges darab, félmagasságig barázdált,henger alakú pohár. A kenyér balra van: nagyfekete kenyérvég, metszete legömbölyítettsarkú félkörív; a kenyérbél sűrű szemcsésszerkezetében a lyukak szabályosak és egészfinomak. A férfinak vörös a keze a keménymunkától és a hidegtől; tenyere felé hajlítottujjainak külső részén rengeteg kis repedésvan az ujjpereceknél; ezenkívül kocsikenőcs-re utaló fekete foltok éktelenkednek rajtuk,a bőr repedt részeibe annyira beszívódva,hogy hamarjában nem is igen lehetne őketlemosni. Igy a mutatóujj alsó részén a ki-ugró csonton rövid fekete vonalkák rovátkol-ják a bőrt, nagy részük egymással párhuza-mos, vagy alig tér el a párhuzamostól, a töb-bi másfelé fut szét, körülfogja vagy metszi azelőzőeket.

A kandalló fölött nagy, négyszögletes tü-kör lóg a falon; az a fal tükröződik benne,amelynek alsó részét a terjedelmes fiókosszekrény foglalja el. A keretes falrész kellősközepén egy tábori egyenruhás katona álló-képe van — talán a mély hangú, világos sze-

ma fiatalasszony férje es talán a gyerek apja.Felhajtott szárnyú köpeny, lábszárvédő, ot-romba gyaloglócipő: gyalogsági egyenruha,ugyanúgy hozzátartozik az állszíjas sisak ésa teljes kenyérzsák-felszerelés, hátizsák, tá-bori kulacs, derékszíj, tölténytartó stb. A fér-fi valamivel az öve fölött rákulcsolja a kezéta mellén keresztbe futó két szíjra; gondosannyírt bajusza van; egészében véve tiszta ésmintegy kifényesített benyomást kelt, amelynyilván a nagyítást készítő szakember hozzá-értő retusálásának köszönhető; magát a ha-gyományos mosollyal ékeskedő arcot is any-nyira átvakarták, kiigazították, legömbölyí-tették, hogy immár semmi jellemző nem ma-radt rajta, és minden bevonuló katona és ten-gerész fényképére hasonlít, amilyenekkel te-le vannak a fényképészek kirakatai. Pedig azeredeti felvételt amatőr készíthette — biztosa fiatalasszony vagy egy ezredbeli bajtárs —,mert a háttér nem mű-polgárszalon, sem szo-banövényekkel díszített álterasz, mögötte avászonra festett szemfényvesztő parkkal, ha-nem maga az utca, a ház kapuja előtt, a kúpalakú, stilizált repkényfüzérrel körülfuttatottgázlámpaoszloppal.

A férfi felszerelése tiszta új. A fénykép te-hát a háború elejéről származhat, az általá-nos mozgósítás vagy a tartalékosok első be-hívásának idejéből, sőt talán annál is régebb-ről: a tényleges katonai szolgálat vagy egyrövid kiképzés idejéről. A teljes tábori kato-nai felszerelés azonban inkább arra utal, hogytényleg a háború elejéről van szó, mert egy

56 57

^

szabadságon levő gyalogos rendes körülmé-nyek között nem jön haza ilyen kényelmet-len, nevetséges öltözékben. A legvalószínűbblehetőség tehát egy néhány órára szóló rend-kívüli kimenő lehet, amelyet a behívott ka-tonának a frontra való indulás előtt engedé-lyeznek, hogy elbúcsúzhasson a családjától.Nem kísérte el ezredbeli bajtársa sem, mertakkor a fiatalasszony is ott lenne a katonamellett a fényképen: valószínűleg maga azasszony vette fel a képet a saját gépével; sőt,nyilván egy egész tekercset áldozott az ese-ményre, és később a legjobban sikerült képetnagyíttatta meg.

A férfi kint áll a napon, mert a lakásbannincs elegendő fény; egész egyszerűen kimenta kapu elé, és természetesnek találta, hogy alámpa mellé álljon. Hogy szemből kapja avilágosságot, az utca felé fordult, és így jobb-oldalt (azaz a bal oldalán) van az épület sa-rokköve; a gázlámpa a másik oldalon áll, éshozzáér a katonaköpeny alja. A katona lepil-lant a cipőjére, és most először veszi észreaz öntöttvasba dolgozott repkényágat. Az ötlevél öt bágyadt, csúcsos karéj, öt kidombo-rodó érrel; a szár mindegyik levél illeszkedé-sénél irányt változtat, de az itt váltakozó gör-bületek az egyik oldalon alig látszanak, míga másikon éppen ellenkezőleg: erősen ki van-nak hangsúlyozva, ami miatt aztán az egé-szen befelé görbülő mozgásirány uralkodik,megakadályozván, hogy a repkényág a ma-gasba szökjön, viszont lehetővé téve, hogy akúp körül tekergőzzék; aztán kétfelé szakad,

és a felső, rövidebb ág, amelyen csak háromlevél van (közülük az egyik csúcslevél és na-gyon pici), gyenge szinuszoidban emelkedikfel; a másik ág a kúp ellenkező oldala és egy-ben a járdaszegély felé tűnik el. Amikor afilmtekercs elf ogy, a katona visszamegy aházba.

A folyosó szokás szerint sötét. A lakás aj-taja félig nyitva van; a katona belöki, átmegya kivilágítatlan előszobán, és leül az asztal-hoz, a felesége bort önt a poharába.Szó nélkül iszik, apró kortyokban, mindenalkalommal visszateszi a poharat a kockásviaszosvászonra. Miután ezt a műveletet meg-lehetősen sokszor megismételte, a terítőnekezt a részét kör alakú nyomok sokaságaszennyezi, de majdnem mind hiányos, többé-kevésbé zárt ívsorozatot rajzol ki, néhol egyikkör a másikat fedi, egyes helyeken majdnemszárazak, másutt még csillognak a friss fo-lyadéktól. Két kortyintás között a katona ki-tartóan a percről percre bonyolultabb nyom-hálózatra szegezi a szemét. Nem tudja, mitmondjon. Most már el kellene mennie. Deamikor kiissza a poharát, az asszony másod-szor is teletölti; és ő apró kortyokban azt ismegissza, közben lassan megeszegeti a ke-nyérvéget. A gyerek körvonala, akit a szom-széd szobára félig nyitott ajtóban észrevett,szétfoszlott a sötétben.

Amikor a katona rászánja magát, hogy fel-pillantson a fiatalasszonyra, az már ott ül ve-le szemben: nem az asztalnál, hanem azon aszéken (most tette vajon oda?), amely a fió-

58 59

kos szekrény előtt áll, a falra akasztott fény-kép fekete kerete alatt. Az asszony éppenvendége fakó egyenruháját szemléli; szürkeszeme egész az egyenruha gallérjáig felté-ved, oda, ahol a két piros posztódarabbal azazonossági számot felvarrták.

— Melyik ezredből való? — kérdezi végülaz asszony, fejével a két világospiros rom-busz felé bök.

— Nem tudom — mondja a katona.Erre a fiatalasszonyon némi megdöbbenés

látszik:— Az ezredének a nevét is elfelejtette?— Nem, nem erről van szó .. , Csak ez a

köpeny nem az enyém.A fiatalasszony egy pillanatig némán ül.

De mintha egy kérdés jutott volna eszébe,amelyet nem tud megfogalmazni, vagy habo-zik, hogy egyenesen feltegye-e. Valóban, egyegész percnyi vagy még hosszabb csend utánmegkérdezi:

— s kié volt?— Nem tudom — mondja a katona.Különben ha tudta volna, valószínűleg azt

is meg tudta volna mondani, melyik ezredetjelképezi a világospiros rombusz. Megint afalra akasztott fényképnagyítást nézi az asz-szony fekete haja fölött. A kép ovális alakú, aszéle felé elhalványodik; körös-körül világoskrémszínű maradt a papír, egészen a sötét,téglalap alakú fakeretig. Ebből a távolságbólnem láthatók a köpenygalléron a hovatarto-zásra utaló jelek. Mindenesetre az egyenruhagyalogos-egyenruha. A férfi valószínűleg itt,

a város laktanyájában vagy a közeli környé-ken volt elszállásolva, mielőtt a frontra vittékvolna; ha nem így volt, nem jöhetett volnahaza, hogy elutazása előtt elbúcsúzzon a fele-ségétől. De hol vannak ebben a városban akaszárnyák? Sok van vajon? Békeidőben mi-lyen egységek állomásoznak bennük?

A katona arra gondol, hogy érdeklődniekellene ezek felől a dolgok felől: elfogadhatóés ártalmatlan társalgási témát jelentenének.De alig nyitja ki a száját, észreveszi, hogyvalami változás állt be beszélgetőtársa visel-kedésében. Az asszony szemhunyorítva figye-li őt, mintha szavainak folytatását túlságosanis feszült figyelemmel várná, legalábbis ah-hoz képest, amilyen fontosságot ő tulajdonítnekik. Hamarosan abba is hagyja a beszédetegy bizonytalan mondattal, amelyet nagy si-etve egészen más irányba kanyarított, mintami az eleje után várható volt, és amelynekkérdő jellege annyira nem tiszta, hogy azasszony úgy tartja, megteheti, hogy ne vála-szoljon rá. Különben tényleg ezt a megoldástválasztja. De vonásai megőrzik a görcsöskifejezést. Hiszen ezek a kérdések pontosanolyanok, amilyeneket egy ügyetlen kém ten-ne fel; és hasonló körülmények között termé-szetes a gyanakvás ... Bár most már kissékéső, hogy titokban maradjon az ellenségelőtt a katonai objektumok helye.

A katona megette a kenyerét és megitta aborát. Most már semmi oka, hogy tovább ma-radjon ebben a lakásban, bár nagyon szeretnémég egy picit élvezni ezt a viszonylagos me-

6U 81

rleget, a kényelmetlen széket és a vele szem-ben ülő, óvatos emberi jelenlét,Jt. Ki kellenetalálnia, hogy lehet kellemesen elmenni innét,hogy enyhítse az előző félreértés okozta be-nyomást. Az, hogy megkísérelje igazolni jöszándékát, a legnagyobb ügyetlenség lenne;és hogyan magyarázza meg elfogadható mó-don, hogy semmit nem tud a ... A katonamost megpróbálja pontosan felidézni azokata kifejezéseket, amelyeket az előbb használt.Ott volt a „laktanya" szó, de nem képes viszszaemlékezni a furcsa mondatra, amit megf o-galmazott; sőt még abban sem biztos, hogyszó szerint a laktanyák elhelyezkedését emlí-tette volna, arra pedig még kevésbé, hogyegyértelműen közölte volna, mennyire nemtudja, hol van a laktanya.

Lehet, hogy zarándoklásai során észre semvette, és elment egy laktanya előtt. De nemötlött a szemébe hagyományos stílusú épület:alacsony (csupán kétemeletnyi, teljesen egy-forma, vörös téglákkal körülrakott ablaksor),majdnem száz méter hosszúságban elnyúlóépítmény, palával fedett, enyhén rézsútos te-tővel, amelyből négyszögletes, szintén téglá-ból épített kémények nyúlnak ki. Az épület-tömb tágas, kopár, kavicsos udvar mélyénemelkedik, amelyet a körúttól és dús lombúfáitól nagyon magas, támoszlopokkal végig-dúcolt és kívül-belül kitüskézett, vasrácsoskerítés választ el. Helyenként őrbódé áll, ben-ne lábhoz tett fegyverrel egy-egy őrszem;cinktetős fabódék ezek, két külső oldaluk

nagy piros és fekete V alakokkal van be-festve.

A katona semmi ilyesmit nem látott. Egyet-len kerítés mellett sem ment el; nem vettészre tágas, kaviccsal felszórt udvart; nem ta-lálkozott sem sűrű lombokkal, sem őrbódék-kal, és természetesen fegyveres őrszemekkelsem. Fákkal szegélyezett körútnak még az ár-nyékát sem látta. Mindig ugyanazokat azegyenes vonalú utcákat járta, két magas, la-pos homlokzatsor között; bár laktanyát isépíthetnek ilyenre. Egészen természetes, hogyaz őrbódékat és minden olyan dolgot, amimegkülönböztetheti az épületet a körülöttelévők sorától, eltüntettek; csak a földszintiablakokat védő vasrácsok maradtak meg,majdnem az ablakok teljes magasságában.Négyzetes keresztmetszetű, függőleges, egy-mástól tenyérnyi távolságra lévő rudak, ame-lyeket alsó és felső végüktől nem messze kétvízszintes rúd fog össze. A rács felső végeszabadon, hegyesen mered az ablaknyílás te-tejétől úgy húsz centiméternyire; a vasrudakalul a könyöklő kövébe illeszkednek, de ez arészlet most a hó miatt nem látható, amelyaz egész vízszintes felületen egyenetlen réte-get képez, és főleg a jobb oldalon erősen fel-gyülemlett.

De ugyanúgy tűzoltólaktanya, vagy kolos-tor, vagy iskola, vagy kereskedelmi iroda,vagy egyszerű lakóház is lehet, amelynekföldszinti ablakait rács védi. A következő út-

62 63

kereszteződéshez érve, a katona derékszög-ben befordul a mellékutcába.

Es a hó egyre hullik, lassan, függőlegesen,egyöntetű pelyhekben, és a fehér takaró ész-revétlenül vastagszik az ablakkönyöklők ki-szögellésein, a házakhoz vezető lépcsőfoko-kon, a fekete utcai lámpák kiugró részein,az autó nem járta úttesteken, a kihalt jár-dákon, ahol a nap folyamán kitaposott ösvé-nyek már eltűntek. Es ismét leszáll az éj-szaka.

Az egymástól egyenlő távolságra hulló sza-bályos, változatlan nagyságú hópelyhek mindugyanolyan sebességgel merülnek alá, meg-őrzik egymás között ugyanazt a távolságot,ugyanazt az elhelyezkedést, mintha mind egybizonyos szigorú rendhez tartoznának, amelyfelülről lefelé folyamatos, függőleges, egyön-tetű és lassú mozgással ereszkedik alá.

A késői gyalogos lábnyomai az egyenletes,megint érintetlen hófelületbe íródnak szépegymásutánban, és már legalább egy centi-méter mélyre süppednek. A férfi fejét lehajt-va megy végig a házak mentén az egyenesvonalú utca egyik végétől a másikig. Es mö-götte a hó hamarosan be fogja fedni a talpakszögekkel kivert nyomát, lassan-lassan visz-szaadja a letaposott felület eredeti fehérsé-gét, szemcsés, bársonyos, törékeny mivoltát,a széleken letompítja a feltűnő éleket, a kör-vonalat egyre elmosódottabbá teszi, és vé-gül teljesen feltölti a mély horpadást, így az-tán a szomszédos felületekhez képest észre-vehetetlen lesz a szintkülönbség, helyreáll a

folyamatosság, és újra egyenletes, hibátlan,érintetlen lesz az egész felület.

Igy a katona nem tudhatja, vajon ment-earra valaki őelőtte a fénytelen ablakú házso-rok mellett. Es amikor a következő útkeresz-teződéshez ér, a keresztutca járdáját sem ba-rázdálja egyetlen lábnyom sem, és ez sem je-lent semmit.

Pedig a fiú lábnyomai lassabban tűnnek el.Tényleg, futtában púpos nyomokat hagy ma-ga mögött: mivel a talpa durván toppan aföldre, kis hókupacot hord hátrafelé, amelyaztán a talp közepén fennmarad (azon a he-lyen, ahol a legkeskenyebb), és amelynek holmélyebb, hol sekélyebb nyoma lassabban hal-ványul el, mint a többi; és a cipő hegyévelés sarkával kivájt lyukak két sora annyivalis mélyebb, hogy a fiú nem a nappal kita-posott, régi ösvényeken halad, hanem szíve-sebben megy a járda szélén, a legvastagabbhóban (bár puszta szemmel semmi különbségnem fedezhető fel a kettő között), amibe job-ban belesüpped a láb. Es mivel ráadásul mégnagyon gyorsan is halad, nyomhossza attóla ponttól, ahol éppen van, az új hórétegalatt még kivehető utolsó szabálytalan nyo-mig sokkal nagyobb, mint amit a katona hagymaga mögött, főleg ha beleszámítjuk, hogyminden egyes utcai lámpánál még hurkok isjelzik a gyerek útját.

Az viszont igaz, hogy ezek a hurkok nemtökéletesen bizonyítottak, mert a fiú éppen

5 — TJtvesztó 65

rcsak érinti egyik lábával a földet a perdüléssorán, miközben az öntöttvas lámpaoszlopbakapaszkodik. Ami pedig gumitalpának rajzo-latát illeti, az még zavarosabb: sem a hal-szálkaminta, sem a kör közepén lévő keresztnem azonosítható, még akkor sem, mielőtt aráhulló hó a lenyomatot tompítani kezdené.A futás okozta torzulások a futás különösjellemzőit alkotó bizonytalanságokkal együtt.azt eredményezik, hogy egészében semmi semkülönbözteti meg ezt a nyomot bármelyikmás nyomtól, amelyet hasonló korú gyerekhagyhatott — aki különben nyugodtan hord-hat ugyanilyen talpú cipőt (talán ugyanilyen,egyazon áruházból származó cipőt), és aki alámpák körül hasonló perdüléseket végezhet.

Mindenesetre semmiféle nyom nincs a hó-ban, egyetlen lábnyom sem, és a hó egyrehullik a kihalt utcán, egyenletes, függőleges,lassú hullással. Az éjszaka most már biztoskoromsötétbe fordult, és a hópelyheket csakakkor látni, amikor egy gázlámpa fényköré-be esnek. Igy az utcát egyenlő közönként (deezek a távolságok mintha egyre rövidebbeklennének, ahogy balra és jobbra távolodnak)világosabb sávok csipkézik, ezekben a sötét-séget picurka fehér foltok megszámlálhatat-lan sokasága pontozza tele, amelyek mind egyközös hulló mozgásnak engedelmeskednek.Mivel az ablak a legfelső emeleten van, az ösz-szes fénykör távolinak és sápadtnak tűnhet akét homlokzatsík alkotta hosszú árok mé-

lyén; sőt, annyira távolinak, olyan bizonyta-lanul reszketőnek, hogy természetesen lehe-tetlen egymástól megkülönböztetni a pelyhe-ket: ilyen magasról nézve csak fehéres fény-udvarokat alkotnak helyenként, ezek is hatá-rozatlan foltok csak, mert a lámpák fényenagyon halvány; még ezt a halvány fényt isbizonytalanabbá teszi körös-körül a sápadt fe-lületek szétszóródó csillogása, a föld, az ég,a lassan, de megszakítás nélkül hulló sűrű pe-helyfüggöny az ablakok előtt, amely mostmar olyan vastag, hogy teljesen eltakarja aszemben lévő házat, az öntöttvas lámpaoszlo-pokat, az utolsó, késői gyalogost, az egészutcát.

Talán még a lámpákat sem gyújtottákmeg ezen az estén, ezen az éjszakán, akkoréjszaka. Ami pedig a mindenkori léptek za-ját illeti, amelyet a friss hó amúgy is letom-pft, ilyen magasra, ilyen messziről nem hatol-hat be a fémzsalukon, az ablaküvegeken, avastag bársonyfüggönyökön.

A légy árnyéka megtorpant a mennyeze-ten, egész közel ahhoz a helyhez, ahol alámpa fényköre a vörös függöny felső szélé-vel találkozik. Most , hogy mozdulatlan, ösz-szetettebb is az árnyalak: valóban a villany-körte csavart izzószálának nagyftott másola-ta, de az eredeti kép megkettőződik két ha-sonló, halványabb, elmosódottabb képpel, azelsőtől egész kis távolságra, mintegy keretbefoglalva az elsőt. Az is lehet, hogy más, mégelmosódóbb képek sokasodnak emezek mind -egyik oldalán; de nem láthatóak, mert a vé-

66 67

konyka rajzolat, amelyet a légy a mennye-zetre vet, nem a legerősebben megvilágítottrészen található, hanem egy félárnyékos, egy-két centiméter széles szegélyen, amely afénykör peremén, az árnyékkal határosan vo-nul körbe.

A szoba többi részében a fehér mennyeze-ten kivágott ragyogó fénykörhöz képest vi-szonylagos sötét van, mivel csak az íróasztalsarkára helyezett egyetlen lámpa világit. Hasokáig a fényfoltra szegezi a tekintetét, ak-kor, ha elfordítja a szemét, a helyiség többifalán semmi részletet nem tud kivenni. A túl-só falra akasztott kép így csak fekete kere-tes szürke téglalap lesz; az alatta lévő fiókosszekrény csak sötétes négyzet, és ahogy akép, a szekrény is tömegtelen, mintha különtapétadarab lenne; ugyanez a helyzet a kan-dallóval is a másikra merőleges fal közepén.Ami pedig magát a tapétát illeti, rajta a mo-tívumot alkotó megszámlálhatatlan picikefoltnak már nincs sem láng, sem virág, sememberi sziluett, tőr, gázláng, vagy bármi másformája sem. Mintha egyszerűen csak némapihék hullanának függőleges, szabályos vona-lú, egyenletes hullással, olyan lassan, hogyalig lehet észrevenni, és még a mozgásiránymeghatározására sem igen vállalkozna az em-ber, hogy felfelé vagy lefelé történik-e, minta nyugodt vízben lebegő részecskék esetében,gázzal telített folyadékban apró buborékokesetén, hópelyhek és porszemek esetén. Ps apadlón, szintén a félhomályos részen, eltűn-tek a fénylő nyomsorok.

Csak az asztal világos a lámpa kúp alakúernyője alatt meg az asztal közepére tett ro-hamkés. A középtengely két oldalán az erőses rövid penge két ellentétes irányba lejts, fé-nyezett acélsíkból áll, melyek közül az egyika szoba közepe felé veri vissza a lámpa su-garait.

A másik oldalon, a keretes falrész közepéna félhomálytól kusza fénykép már jóformáncsak egy fehér téglalapba rajzolt szürke, ová-lis alakzat, hosszanti irányban felakasztva, ésaz egész szintén sötéttel keretezve.

Ebben a pillanatban bizonytalan hang hat-lik, elég közelről, érthetetlenül. A katona afalra akasztott katonafényképről lepillant afiókos szekrény előtt ülő fiatalasszonyra. Dea most hallott hang nem tőle származik; ta-lán ugyanolyan mély hang, de nem olyanfiatal, ez alkalommal egész biztos, hogy férfihangja. Különben megismétli a megközelí-tően azonos hangzású mondatot, de ezt semlehet érteni, a fiatalasszony pedig csukottszájjal továbbra is egyenesen ül a székén, ésa szobának abba a sarkába figyel, ahol a fé-lig nyitott ajtó van, az asztal másik oldalán.Az ajtószárny szabad szegélye és a keret kö-zött lévő sötét csíkban semmit sem lehetlátni a szomszéd helyiségben.

Most ott áll a fiatalasszony ez előtt aa ajtóelőtt, kicsit beljebb löki a szárnyát, épp csakannyira, hogy átcsusszanjon rajta a másik ol-dalra; aztán becsukódik mögötte az ajtó, denem zárul be teljesen, hanem ugyanakkoraszabad csíkot hagy, mint az előbb. Ekkor a

68 69

fennmaradó sötét sávban ismét feltűnik agyerek.

Vagy legalábbis a gyerekből egy hosszanticsík tűnik fel ismét, egy szem, egy orr, aszáj es az áll háromnegyede, sötétkék iskolaiköpeny hosszúkás négyszöge, meztelen féltérd, egy zokni, egy fekete posztópapucs,mindez tökéletesen mozdulatlan, közben pe-dig a férfihang ugyanazt a mondatot har-madszor is elmondja, de most kisebb hang-erővel, és emiatt újból lehetetlen értelemnélküli hangfoszlányokon kívül mást kiven-ni belőle. Az asszony mély hangja válaszol,még halkabban, szinte suttogva. A gyerekszeme észrevehetően a tojásdad alakú, fehérporcelán ajtógombra siklik. A másik oldalonszintén porcelán villanykapcsoló van az ajtó-keret mellé erősítve. Vita hangjai: főleg afiatalasszony beszél, gyorsan, hosszú magya-rázatokat ad, amelyekben mintha ugyanazoka szócsoportok térnének vissza többször is,egyforma hangsúllyal. A férfi hangja csakrövid mondatok képében avatkozik bele, sőt,egytagú szavakkal, ha ugyan nem mormogásformájában. A gyerek merészebb lesz, vala-mivel tágabbra nyitja az ajtót.

Nem, ez nem a gyerek, hanem a fiatal-asszony, a gyerek eltűnik. Az asszony ki-csit magasabban dugja ki a fejét a szélesebbajtónyíláson :

— Nem Boulard volt, ugye?Es mivel a katona kérdő arccal bámul rá,

megismétli: — Boulard utca? Nem ezt az ut-cát kereste?

— Nem ... Nem hiszem ... — mondja akatona elég bizonytalanul. Aztán egy má-sodpercnyi gondolkodás után valamivel ha-tározottabban ingatja a fejét néhányszorjobbra-balra: — Nem hiszem. Nem. — De afiatalasszony már nincs is ott; és az ajtó ezalkalommal teljesen becsukódik.

Az ajtógomb csillogó fehér tojásformájántöbb fénylő pont ugrik ki; az első pillantásralegragyogóbb egész magasan van; a második,sokkal nagyobb felületű, de kevésbé csillo-gó, a jobb oldali részen, négy görbe oldallalhatárolt sokszögfélét rajzol ki. A világos, kü-lönböző hosszúságú, szélességű és erősségűsugarak ezen kívül változó távolságokbankövetik a legömbölyített alakzat fő körvo-nalát, mint ahogy a rajzokon a kiemelkedőrészeket szokták ábrázolni.

De ezek a koncentrikus vonalak, ahelyett,hogy a tárgynak harmadik dimenziót adná-nak, inkább mintha magamaga körül forgat-nák; mivel a katona kitartóan rászögezi atekintetét, úgy láthatja, hogy először aligészrevehetően, később egyre nagyobb ívbenelmozdul a gomb, a tojásdad forma főten-gelye úgy tíz-húsz fokkal elhajlik a függőle-ges iránytól, hol az egyik, hol a másik oldalfelé. De az ajtószárny nem nyílik ki. Talána gyerek játszik az ajtógombbal a másik ol-dalon, a másik, ehhez hasonló, és az ajtó sík-jához viszonyítva szimmetrikusan elhelyezettfehér porcelán ajtógombbal.

Amikor ismét kinyílik az ajtó, nem a kí-váncsi és félénk gyereknek vagy a világos

70 71

szemű fiatalasszonynak enged utat, hanemegy új szereplőnek: nyilván ő az, aki az előbba szomszéd szobában beszélt; valóban, ugyan-olyan színezetű és magasságú hang jelenti kimost a katonának, hogy sem ebben a ne-gyedben, sem az egész városban nincs Bou-charet utca. Biztos Boulard utcát mondtakneki annak idején; és a férfi felajánlja, hogymegmagyarázza, hol van az az utca. — Nincsvalami közel! — teszi hozzá, miközben vé-gignéz a katonán, aki tenyerét a combjárafektetve, kicsit görnyedt háttal ül a székén,és változatlanul a hóna alá szorítja a ziláltcsomagot. Olyan makacsul nézegeti a kato-nát, mintha felmérné, hány kilométert képesmég megtenni, mielőtt végképp összerogyna.

Maga a férfi szintén bőven katonakorbanvan, de nyomorék, és ez igazolja jelenlététa civilek között. Úgy tetszik, a bal lábát nemtudja használni; hóna alá tett famankóvaljár, ügyesen használja, legalábbis erre lehetkövetkeztetni a gyors műveletből, ahogy azelőbb bejött az ajtón és az asztal végéhezsietett. Most jobb kezével az asztal széléretámaszkodik, a piros-fehér kockás viaszosvá-szonra. Talán hadirokkant: a háború elejénsebesülhetett meg és jöhetett haza, miutánúgy-ahogy lábra állították, még a szétvertseregek visszavonulása és a hadikórházakhátrahúzódása előtt. Vékony és gondosannyírt bajuszt hord, mint a fényképen a ka-tona. Különben hasonlíthat is éppen a fény-képhez, legalábbis amennyire ilyen jellegűképhez hasonlíthat az eredetije a rengeteg

vakarás és retusálás után. De éppen egyilyen jellegű kép semmit sem bizonyít. Akatona többször is megcsóválta a fejét, hogykifejezze, nem ért egyet a férfival.

— Nem — feleli —, az az utcanév nemhasonlított Bouchard-ra .. .

— Én Bouvard-t mondtam.Nem hiszem. Nem. Valami más volt.Semmi más nincs.Meg aztán az errefelé volt.Szóval ismered a várost?Nem ... De .. .

— Hát ha nem ismered, hogy tudhatnád?Én igenis ismerem a várost! Nem volt min-dig ilyen a lábam ... — az állával a man-kója felé int. — A te Bouvard utcád a vá-ros másik végén van!

A katona hozzálát, hogy elmondja, jó okavan rá, hogy az ellenkezőjében legyen biztos,vagy pontosabban, hogy azt gondolja, a ke-resett utca nem az, amit a férfi mond. Deanélkül, hogy bonyolult részletekbe ne bo-csátkozzon, nehezen tudja meggyőzni a nyo-morék embert, aki annyira biztos a dolgá-ban. Különben is, ha belegondol, már nemis tűnik olyan jónak az az ok. Es már beleis törődik, hogy végighallgassa a felvilágo-sításokat, amelyeket a másik olyan nagyonel akar neki mondani, amikor a fiatalasszonyis visszajön a szobába a nyitva hagyott ajtón.Mintha bosszús lenne. Sietős léptekkel jönbe, mintha hirtelen sürgős dolga akadt vol-na, és amiatt késlekedett, amiatt nem tudotta férfival együtt visszajönni néhány perccel

72 73

ezelőtt, vagy talán amiatt nem tudta távoltartani őt a látogatótól.

A rokkant helyrajzi magyarázatokba kez-dett, rengeteg utcanévvel: Venizier, Vantar-dier, Bazaman, Davidson, Tamani, Durous-sel, Dirbonne stb. A fiatalasszony az útma-gyarázat kellős közepén félbeszakítja:

— De hát hallotta, hogy nem Boulard volt!— Nem is Boulard: Bouvard! Nagyon jól

ismerem azt az utcát! — És odafordult akatonához, mintha a válasz nem is lennekétséges: — A raktárba mész?

— A raktárba?— Igen: a hadianyag-raktárba, amit az

utóbbi időkben kisegítő laktanyának hasz-náltak.

— Nem — mondja a katona —, én nemkeresek sem laktanyát, sem raktárt.

— Hát mindegy, laktanya vagy nem lak-tanya, az semmit sem változtat az utca he-lyén. — Hirtelen ötlete támad, ujja hegyévelaz asztalt ütögeti, és a fiatalasszonyhoz for-dul: — Tudod mit, a gyerek majd szépen el-vezeti, az lesz a legegyszerűbb.

Az asszony változatlanul zárkózott arccalvállat von, úgy feleli: — Nagyon jól tudja,hogy nem akarom, hogy a gyerek kimenjenaz utcára.

Megint vitatkozni kezdenek, feltéve, hogyelőzőleg is ugyanerről a férfiról volt szó.Mindenesetre most a szomszéd szobában le-zajlott párbeszéddel ellentétben főleg a férfibeszél, pontos indokokat követel, miért kella gyereket bezárva tartani a lakásban, alig

figyel oda a válaszokra, ellentmondást nemtűrő hangon ismételgeti, hogy semmiféle ve-szély nem fenyeget senkit, aki végigmegy avároson, egy gyereket még kevésbé, meg hogykülönben sem hosszú az út, és a gyerek mégsötétedés előtt hazaér. Az asszony rövid, in-gerült, makacs mondatokat szegez ellene:

— Azt mondta, hogy messze van.— Olyan valakinek van messze, aki nem

ismeri. De nincs messze a srácnak, aki egye-nesen odatalál, nem téved el, a legrövidebbúton megy, és rögtön hazajön.

— Jobb szeretném, ha nem menne el —mondja a fiatalasszony.

Most a férfi tanúnak hívja a látogatót: mi-lyen veszélyt jelent, ha valaki kimegy az ut-cára? Talán nincs tökéletes nyugalom az ut-cákon? Történhet valami, mielőtt lemegy anap?... stb.

A katona azt feleli, hogy fogalma sincsróla. Ami pedig az utcák nyugalmát illeti,az pillanatnyilag tényleg vitathatatlan.

— De egyik pillanatról a másikra itt le-hetnek — mondja a fiatalasszony.

A rokkantnak nem ez a véleménye: —Holnap este előtt nemigen — jelenti ki —,sot holnaputánig sem. Gondolod, ha nemlenne így, ez itt várná nyugodtan őket? — Akatonáról beszél így, széles, határozatlanmozdulatot tesz felé az asztal fölött; de akatona a maga részéről nem találja nagyonmeggyőzőnek az érvet, mert neki semmikép-pen nem kellene itt lennie. Mikor újra tanú-ságtételre hívja a férfi, nem tud mást mit

^^^

74 75

tenni, mint hogy a térdéről egy hajszálnyitfelemeli a kezét, és jelzi, hogy várakozó ál-láspontra helyezkedik.

— Nem tudom — mondja.Különben pedig egyáltalán nem ragaszko-

dik hozzá, hogy a város másik végébe vezes-sék, bár őszintén szólva nemigen tudja már,mi mást tehetne most. Távol van attól, hogypihentnek érezze magát ettől az útmegsza-kítástól, inkább még nagyobb levertség kerí-tette hatalmába. Nézi a világos szemű, zár-kózott arcú, fekete hajú fiatalasszonyt, csí-pőjén a szorosra kötött, bő köténnyel; nézi arokkantat, akit mintha egyáltalán nem fá-rasztana a nyomoréksága, mert azóta is ottáll a mankójára támaszkodva, holott van együres szék a közelében; a katona azt kérdezimagában, vajon a rossz lába a földön nyug-szik-e, vagy sem, de nem tudja megállapí-tani, mert az asztal túlsó szélére támaszko-dó férfi csak a combja felső részétől felfelélátható: tehát le kellene hajolnia, felemelniea viaszosvászon lelógó szárnyát, és bekuk-kantania az asztal alá a lefelé vékonyodónégy asztalláb között — vagy a lefelé véko-nyodó, de csavart fából készült, barázdált, afelső végénél henger alakúvá szélesedő, fé-nyes asztallábak között, amelyek a tetejükönnégy, kétfelől faragott rózsát hordozó kúp-ban végződnek —, vagy ...; a katona ismétaz arcképet nézi a túlsó falon: ebből a távol-ságból teljesen kivehetetlenek az arcvonások;ami pedig az egyenruha részleteit illeti, ala-posan ismerni kell már, hogy kivehesse őket

az ember: a mellet keresztező két szíjat, arohamkést az övbe erősített fekete bőrmar-kolattal, a köpeny felhúzott szárnyát, a láb-szártekercset ... ha ugyan nem lábszárvédő-ről, sőt, csizmáról van szó .. .

De most a gyerek is bejön a fiókos szek-rénytől balra eső előszobaajtón. Előbbre tusz-kolják, hogy menjen oda a katonához, akimost is az asztalnál ül. A rokkant böki hát-ba a gyereket a szabad kezével, míg a man-kó apró, gyors mozdulatokat végez, majdnemhelyben, mert a gyerek csak nem lép köze-lebb. A sebesült láb valamivel rövidebb, minta másik, vagy enyhén be van hajlítva, úgy,hogy a láb a padló fölött néhány centimé-terre mozdul el.

A gyerek átöltözött, nyilván, hogy kime-hessen az utcára: most hosszú, szűk pantal-lót hord, alóla magas szárú cipő látszik ki,és nagy, csípőig érő, magas nyakú gyapjúpu-lóver van rajta; nyitott pelerin lóg a vállá-ról a térdéig; a fején fülig behúzott sapka.Mindez egyforma tengerészkék, vagy ponto-sabban ennek a színnek a különböző árnya-latai.

Miután a rokkant erősebben hátba löktea gyereket, az egy lépést tesz a katona felé;ezzel egyidőben összehúzza a pelerin kétszárnyát, azután kezével belülről megfogjaa széleit, és szorosan összefogja maga körül.Ekkor a férfi egy néhány másodperccel ez-előtt már elhangzott mondatot ismétel el: S.)majd megtalálja a Bouvard utcát, ő majdmegtalálja." A gyerek konokul lefelé bámul

76 77

jókora cipőjére, melynek gumitalpa sárgacsikot húz a földön.

Szóval az asszony végül is engedett? Már-pedig a katona nem hallotta, hogy az asz-szony az 6 jelenlétében engedélyt adott vol-na, hogy a gyerek elmehet. Ez a jelenet ak-kor zajlott volna le, amikor ő nem volt ott?De hol és mikor? Vagy nincs szükségük azasszony beleegyezésére? Az asszony mostegy kicsit távolabb áll tőlük, a szomszéd szo-ba félhomályában, a sarkig nyitott ajtó ke-retében. Mozdulatlan, a karja mereven le-csüng. Hallgat, de az előbb nyilván mondottvalamit, ami magára vonhatta az ezen az ol-dalon ülő katona figyelmét. Az asszony ismásképp van most öltözve: bő, szürke szok-nyája fölött nem hord kötényt. Arca ugyan-azt a zárkózott kifejezést őrzi, csak talángyengédebb, távolibb. Szemét felnagyítja asötétség; a szintén a eredten álló gyereketnézi az asztal és az üres pohár fölött, sötétpelerinjében, amely a nyakától a lábáig tel-jesen eltakarja; különböző magasságban lát-ható a két láthatatlan kéz helye ott benn,ahogy a szövet széleit becsípik: a nyakkivá-gás mellett és a hossza közepe táján. A gye-rek háta mögött a mankós ember is felha-gyott minden mozgással; hajlott háttal dőlelőre, bizonytalannak tetsző egyensúlyát aferdén tartott mankó tartja fenn, kinyújtottkarral, felhúzott vállal, erősen markolja; má-sik, szabad karját félig behajtva előrenyújtjaa gyerek háta felé, tenyerét enyhén nyitvatartja, mutató- és középső ujját majdnem ki-

nyújtja, két utolsó ujja pedig visszahajlika felfelé fordított tenyérre. Arckifejezése va-lami mosolyfélébe dermedt, „jóságos mosoly-ba" talán, de amelyet az arcvonások merev-sége vicsorrá alakít: egyik szájsarka felhú-zódik, egyik szemét jobban lehunyja, mint amásikat, és az arca félig görcsbe rándul.

„ û majd megtalálja a Bouvard utcát, majdő megtalálja."

Senki nem szól. A gyerek a cipőjét bá-mulja. A rokkantnak most is előredől a teste,mintha éppen el akarna esni, jobb karját fé-lig kinyújtja, száját eltorzítja valami, ami azelőbb mosoly volt. Az asszony mintha méginkább visszahúzódott volna a szomszéd szo-ba félhomályába, és a szeme, melyet mosttalán a katona felé fordít, mintha még na-gyobb lenne.

Rs aztán itt az utca, az éjszaka, a hulló hó.A katona, csomagját a hóna alá szorítva, ke-zét a köpenyzsebébe mélyesztve, nehezentart lépést a fiúval, aki három-négy méterrelmegelőzi. Az apró, sűrű pelyheket vízszinte-sen űzi a szél, és a katona, hogy ne csapjonaz arcába a hó, valamivel mélyebbre hajtjaa fejét; a szemhéját is összehúzza, amennyi-re csak tudja, hogy azért mégse hunyja leteljesen. Alig látja a köpenye alól előbukka-nó meg visszahúzódó fekete bakancsát, ahogyfelváltva előrekúsznak és hátrahúzódnak.

Ahogy odaér egy lámpa világa alá, látja,amint a kis fehér foltocskák hozzásietnek,jól kivehetően a bakancs sötét bőrén, és ma-gasabban is, ahogy a kabát szövetjébe ka-

Ts 79

paszkodnak. Mivel ilyenkor maga is világos-ba kerül, megkísérli felemelni a fejét, hogymegpillantsa maga előtt a fiút. De az ter-mészetesen már újra beleveszett az árnyék-ba; és mivel a közébük hulló töméntelen fe-hér pelyhet viszont megvilágítja a lámpa, le-hetetlen bármit is megkülönböztetni a lám-pán túl. A teljes erőből hozzácsapódó finomkristályok hamarosan elvakítják, kénytelenismét lesütni a szemét a lassan-lassan beha-vazódó köpenyre, a rosszul összekötözött cso-magra, durva bakancsára, mely tovább foly-tatja ide-oda mozgását, mint két egymásmellett lévő, párhuzamos helyzetű, egyf or-ma, de ellenkező irányú lengést végző inga.

Csak néhány lépéssel odébb, amikor kiéra fénykörből, bizonyosodhat meg megint a fiújelenlétéről, amint határozatlan, széllobogtat-ta-szövetszárnyú árnyként feltűnik a követ-kező utcai lámpa fényhátterében, öt-hat mé-terrel a katona előtt.

Es a fiú most istenigazából eltűnt. A katonaegyedül, földbe gyökerezett lábbal áll az ut-cán. Olyan utca ez is, mint a többi. A fiú el-vezette idáig, és magára hagyta egy ugyan-olyan ház előtt, mint a többi, és azt mondtaneki: „Itt van." A katona megnézte a házat,az utcát előbb az egyik, aztán a másik oldal-ról, és a kaput is megnézte. Olyan kapu volt,mint a többi. Az utca hosszan és sötétennyúlt el, csak helyenként tarkították a vilá-

gos sávok ugyanazok alatt a régimódi díszí-tésű öntöttvas lámpaoszlopok alatt.

A fiú rögtön ezután hazafelé indult; deahelyett, hogy sarkon fordult volna, egyene-sen folytatta tovább az útját ugyanabban azirányban. Vagy tíz méter után hirtelen futnikezdett. Köpenyének szárnya lobogott a hátamögött. Egyenes irányban folytatta az útját,hamarosan eltűnt, ismét előbukkant mindenegyes lámpánál, eltűnt, és alakját megint csakelmosta az éjszaka és a hó, ahogy a formát-lan kis tömeg egyre kisebb és kisebb lett .. .

A katona egyedül van, bámulja maga előtta kaput. Miért ezt a házat mutatta meg nekia fiú, miért nem egy másikat, hiszen csak az-zal bízták meg, hogy ebbe az utcába vezes-se el? Különben is, milyen utca ez? Vajontényleg az-e, amelyről az előbb szó volt? Akatona képtelen visszaemlékezni a névre,amelyhez a rokkant annyira ragaszkodott: va-lami olyan volt, hogy Malaber, Malardier,Montoire, Moutardier ... Nem, nem ilyenvolt.

A kapubélletben, a fal beugró részén, azonaz oldalon, ahová eljut egy kis fény a leg-közelebbi lámpától, embermagasságban kistáblácska van kitéve: az épület bérlőjére vagylegalábbis az egyik bérlőre vonatkozó vala-milyen kiírás. Ahhoz nincs elég világos, hogya katona elolvashassa. Felmegy a bejáratilépcsőn, valahogy megáll a keskeny lépcső-fok szélén, felnyúl a táblához. Sima, hideganyagba vésett, de túl kicsi betűk, és a kato-nának egy árva szót sem sikerül kibetűznie.

80 6 — l7tveszt6 81

Ebben a pillanatban veszi észre, hogy a kapunyitva van: ajtó, folyosó, ajtó, előszoba, ajtó,aztán végül egy világos szoba és egy asztal,az asztalon üres pohár, a pohár alján még ottvan a sötétvörös folyadékkör, végül egy man-kójára támaszkodó rokkant, amint bizonyta-lan egyensúlyi helyzetben előredől. Nem. Fé-lig nyitott ajtó. Folyosó. Lépcső. Egy asszonyrohan felfelé, emeletről emeletre, végestelen-végig a csigalépcsőn, szürke köténye spirál-vonalban örvénylik utána. Ajtó. És végre egyvilágos szoba: ajtó, fiókos szekrény, kandalló,íróasztal a bal sarkára helyezett lámpával, ésa lámpaernyő fehér kört rajzol a mennyezet-re. Nem. Fekete fakeretes kép lóg a fiókosszekrény fölött. Nem. Nem. Nem.

A kapu nincs nyitva. A katona ujjával vé-gigsimít a sima táblácskán, de a keze már el-gémberedett a hidegtől, és nem érzékel sem-mit a világon. Aztán a kapuszárny egyszerrekitárul előtte. A folyosó most is ugyanolyan,de ez alkalommal ég bent a villany. Ott lóga csupasz villanykörte a zsinór végén; a bar-na falon, éppen a bejáratnál, ott a légvéde-lem hirdetménye, balra és jobbra a zárt aj-tók sora, és a folyosó legvégén a lépcső,amint csigavonalban emelkedik az egymástkövető szintfalak felé, és ott vannak a sötétsarkok is.

„Maga mit ..."Ez is katona, vagy inkább félkatona, mert

katonasapka és zubbony van rajta, de feketecivil nadrágot és szürke antilop cipőt hord.Karját és lábát enyhén szétterpeszti, a szeme

82

kimered, a szája félig nyitva; mereven, döb-benten, fenyegetően, megfélemlítetten áll,először észrevehetetlenül, aztán egyre gyor-sabban hátrál befelé a folyosóra, de anélkül,hogy megfordulna, hogy az egyik lába elmoz-dulna a másikhoz képest; teste és végtagjaimerevek maradnak, mintha az egészet sínretették volna és egy kötéllel húznák hátrafelé.Nem.

A katona miután fellépett a küszöb na-gyon keskeny lépcsőfokára, amely akadályoz-za a testét a mozgásban, és arra kényszeríti,hogy természetellenesen kicsavarodjék, ésúgy-ahogy egyensúlyban tartja magát, féligrátámaszkodik a kapu zárt szárnyára, bal ke-zét most is a köpeny zsebében tartja, és balkarjával a dereka hajlatához szorítja a bar-na papírba burkolt csomagot, a másik kezéta bal oldali falra, a kapubélletbe rögzített si-ma tábla felé emeli; míg a katona hiába pró-bálja kisilabizálni a feliratot, a három ujjhe-gyét: a mutatóujja, a középső ujja és a gyű-rűsujja hegyét sétáltatva rajta, a kapu nagylendülettel kinyílik, olyan hirtelen, hogy azajtókeretbe kell kapaszkodnia, hogy el ne es-sék, hogy be ne szippantsa ez a tátongó fo-lyosó, melynek közepén, kicsit hátrahúzódva,ott áll egy férfi zubbonyban és katonasapká-ban, de civil nadrágban és különleges félci-pőben; a cipője nyilván gumitalpú, mert sem-mi zaj nem jelezte a léptek közeledtét végiga folyosón. A zubbony nyakáról lefejtették aszínes rombuszokat, amelyekre az azonossá-gi számokat szokták varrni. A férfi egyik ke-

83

7

rzével most is a kapuszárny szélét fogja, ame-lyet az előbb elfordított a sarokvasain. Sza-bad jobb kezét válla magasságáig emeli,mintegy fogadva a katonát, de nem fejezi bea mozdulatát, lehullik a karja.

— Jöjjön be — mondja —, jó helyen jár.A katona átlépi a küszöböt, három lépést

tesz előre a folyosón, amelyet egy hosszú, so-dort zsinóron lógó, csupasz villanykörte vilá-gít meg. A katona megáll. A másik becsuktautána a kaput. A levegő mozgása meglódí-totta a lámpát, és az egyre himbálózik a zsi-nór végén. Az ismét zárt kapuszárny előtt akatonazubbonyos férfi megint mozdulatlanuláll, karját és lábát enyhén szétterpeszti, egy-szerre bizonytalan és merev tartásban.Egyenruhájáról minden megkülönböztetőjelzést lefejtettek: nemcsak a gallérjáról, ha-nem az ujjáról és a sapkájáról is a paszo-mányt, így azon a helyen, ahová valaha fel-varrták őket, most kis felületnyi új anyaglátszik, bolyhosabb és élénkebb színű, minta körülötte levő kopott, színehagyott, a hosz-szú használattól elpiszkolódott részek. Olyanszembetűnő a különbség, hogy a leszedett jel-zések formája iránt semmi kétségünk nemlehet: a gyalogság rombusz formája, és akét rézsútos, párhuzamos, keskeny téglalap-alak a tizedesi rangot jelzi; csak a színek hi-ányoznak (világospiros, gránátvörös, lila, kék,zöld, sárga, fekete ...), amelyek pontosanutalnának az ezredre, a beosztásra stb. Mosta teljesen megvilágított arc fáradtnak, nyú-zottnak, soványnak látszik, a pofacsontok éle-

sen kiugranak, az orcák szürkések, a szemekbemélyednek a szemüregbe. A férfi árnyékaa kapu falapjára vetődik, előbb a jobb ol-dalra, aztán a balra, aztán a jobbra, a balra,a jobbra, ahogy a villanykörte himbálózik ahosszú zsinóron, a folyosó fekvésére merőle-gesen. (Pedig a léghuzatnak a hosszanti

_irányba kellett volna a lámpát elmozdítania,de a kilengések síkja lassan-lassan elfordult,anélkül azonban, hogy nagyságuk érezhetőencsökkent volna, és a férfi rövidülésben levőárnyéka felbukkan es eltűnik, felváltva, holjobbra, hol balra.)

— Sebesült? — szólal meg végre.A katona tagadóan int a fejével.— Beteg?-- Nem vagyok beteg sem ... Csak fáradt.-- Rendben. Menjen fel.De egyikőjük sem mozdul. i;s a férfi ár-

nyéka tovább himbálózik. Most azt mondja:— Mi van a csomagjában?A katona habozik egy pillanatig, aztán le-

pillant a foltos barna papírra és a meglazultzsinórra.

- Mindenféle . . .

- - Micsoda?— A dolgaim.Ismét felemeli a fejét. A férfi most is

ugyanazzal a fáradt kifejezéssel nézi, minthanem is lenne ott.

-- Megvannak a katonai iratai?

84 85

— Nincsenek ... — A katona halványanelmosolyodik, vagy röpke fintort vág, amitőlegy pillanatra eltorzul a szája; aztán felhúzzaa szemöldökét, hogy jelezze, megütődött ezena nem nagyon helyénvaló követelésen.

-- Persze hogy nincsenek -- ismétli a má-sik, aztán néhány másodperc múlva: — Jólvan. Menjen csak f el.

Ebben a pillanatban elalszik a villany. Tö-kéletes sötétség lép a sovány és sápadt arc,a széttárt ujjú lelógó kéz, az árnyék ingaóra-járása helyébe. Ugyanekkor elakad a sza-bályosan tiktakoló ketyegés is, amelyet akatona a jelenet kezdetétől fogva hallott, denem fogott f el.

Es a fény némajelenetre lobban fel újra.A díszlet érezhetően ugyanaz: félmagasságigsötétbarnára, afölött pedig, a mennyezetet isbeleértve, vörösessárgára festett szűk folyosó.De jobbra és balra sokkal több ajtó sorakozik.Mint az előzőek, ezek is teljesen sötétbarnáravannak mázolva, és a méretük is egyforma:keskenységükhöz képest túl magasak. A fo-lyosó nyilván hosszabb. A villanykörte ugyan-olyan gömbölyű; elég gyenge fényt ad, éssodort zsinóron lóg. Az automata világításfehér porcelán gombja éppen a lépcső fölöttvan, a fal beszögellésében. A két férfi lassan,szó nélkül megy, egyik a másik után. Az első,az, aki régi tizedesi zubbonyt hord, menetközben megnyomta az automata világításgombját (a földszinten vajon nem volt kap-csoló, hogy sötétben jöttek f el az emeletre?);de a hálózat működésbe lépésekor csak egy-

szerű kattanás hallatszott; a ketyegés egészelhalkul, az utolsó lépcsőfokoknál elnyomjaa durva, vasalt bakancs döreje. A katona,most, hogy lát, könnyebben teszi meg az utol-só pár lépcsőfokot. Vezetőjének szürke anti-lop cipője gumitalpú: alig észlelhető léptei-nek csosszanása. A két férfi, egyik a másikmögött, elhalad a jobbra és balra egymástkövető, keskeny es magas, zárt ajtók előtt;a fénytelen, sötét mázoláson a csillogó, fehérporcelán gombok tojásdad, legömbölyítetttömegként ugranak elő, a villanykörte képefénylő pontot rajzol rájuk, jobboldalt és bal-oldalt, minden ajtón, egyiken a másik után.

A folyosó legvégén egy utolsó ajtó nyúlika magasba, olyan, mint a többi. A katonalátja, amint megáll előtte a férfi, keze a por-celán ajtógombon. Amikor utoléri, a férfigyorsan kinyitja az ajtót, hogy előre engedjea katonát, maga is belép, és becsukja az aj-tót.

Egy kis szobában találják magukat, nemég a villany, de kintről, egy ablak hat ablak-üvegén át, amelyen nincs sem spaletta, semfüggöny, kékes fény dereng be. A katonaodamegy a csupasz ablaküveghez. Megpillant-ja a hótól tökéletesen, egyenletesen fehér,kihalt utcát. Kezét a sima és hideg porcelánablakkilincsen tartja. Az ablakkilincs nincsbezárva, a két ablaktáblát csak behajtották,nem kell erőltetni, magától kinyílik a belé-kapaszkodó kéz puszta súlyától. A katonakihajol az ablakon. Már nem esik a hó. A szélis elállt. Csendes az éjszaka. A katona vala-

86 8 7

mivel jobban kihajol. Az utca mintha sokkallejjebb lenne, mint ahogy várta. Az ablak-könyöklő korlátjába kapaszkodik, és látjamaga alatt az egymást követő ablakok füg-gőleges sorát és az épület bejáratát egészlent, és a szomszédos utcai lámpától megvi-lágított küszöb fehér lépcsőfokát. Maga a ka-pu nem látható, mivel kicsit beljebb esik.Léptek mélyedtek be a friss hóba, durva ba-kancs nyomai: balról jöttek végig a házakmellett, és egész a bejáratig vezetnek, ottérnek véget, függőlegesen a pillantás irányaalatt. A kapubélletben bizonytalan tömegmozog. Mintha nagy kabátba vagy katona-köpenybe burkolózó férfi lenne. Fellépett alépcsőfokra, és teste most a kapuhoz tapad.De a kívül maradt részből tisztán meg lehetkülönböztetni a felgombolt vállpántos vállat,a behajtott kart, könyöke alatt cipősdoboznagyságú, négyszögletes csomaggal.

— Nincs valami jó bőrben, mi? — mondjaaz ember, ahogy visszamegy hozzá.

A katona vaktában leült egy székre, amelya keze ügyébe akadt, ahogy hátranyúlt. Aférfi egy pillanatra eltávolodott, hogy a szo-ba másik végében matasson, és most karjánelég terjedelmes batyuval jött vissza, amelyeta gyenge holdfénynél nehezen lehet felismer-ni: szövetköteg .. .

— Nincs valami jó bőrben.— Nem is tudom ... — feleli a katona, és

egyik kezével végigsimít az arcán — nem .. .semmi különös. — A másik keze a köpenyzsebében maradt. Könyökhajlatában megiga-

zitja a csomagot. Látja az egymást követő ab-lakok függőleges sorát — mindegyik behava-zott ablakmélyedés alját fehér vonal húzzaalá —, a párhuzamosan vonuló ablakok füg-gőleges sorát, amely egész a bejárati kapuküszöbéig lehúzódik, mint egy zuhanó kőda-rab. A katona felállt, és gépiesen követi aférfit az ajtó felé. A férfi pokrócokat visz ahóna alatt. A folyosón ismét elaludt az auto-mata világítás.

Hosszúkás, kék villanykörtékkel megvilá-gított teremben találják magukat. Mindkétoldalon sorba állított ágyak, a két oldalfalmellett: balra csupasz fal, és jobbra egymás-tól egyenlő távolságra lévő ablakok sora,mindegyiken enyvpapírral ragasztották be ahat üvegtáblát. Az ablakok mintha a fal fe-lületével egy síkban lennének, mintha egyál-talán nem mélyednének a falba; csak a na-gyon sötét mázolás különbözteti meg őket afaltól; mivel körös-körül a fal és az üveg-táblákat pontosan befedő papír a kék fény-ben egyforma fakó színű, azt hihetné az em-ber, hogy vakablakokról van szó, melyeket avastag négyszögkeretek jelképeznek, a vé-konyabb vonalak pedig — egy középső, füg-gőleges vonal és két vízszintes, amelyek afüggőlegest harmadolják — hat egyenlő koc-kára osztanak. Mivel a katona a folyosó tö-kéletes sötétjéből érkezik, minden nehézségnélkül halad el a szép rendben felállított kétsor vaságy között; ez a gyenge világítás elégneki, hogy tisztán kivegye a dolgok körvona-lait.

88 89

Majdnem minden ágyon sötét takarókbaburkolt férfiak fekszenek. A lefejtett paszo-mányos ember a sor közepéig vezette a kato-nát az ablaktalan fal oldalán, és kijelölt nekiegy szabad szalmazsákot, rátéve a takarókat;aztán minden további magyarázat nélkül el-ment gumitalpas lépteivel, és becsukta ma-ga mögött az ajtót.

A matrac világos alapszínén két sötét négy-szöget alkotnak az összehajtogatott takarók,a két négyszög az egyik sarkánál fedi egy-mást. Balra és jobbra foglalt mindkét ágy:két hanyatt fekvő, takaróba csavart test; afejet a szalmazsák világos színével egyezőhengerpárna támasztja alá; a bal oldali férfimég a kezét is a takarója alá fekteti, behaj-tott könyöke mindkét oldalon rézsútosan csú-csosodik a levegőbe. A férfi nem alszik: sze-mét tágra nyitja. Bal oldali bajtársa sem al-szik, az, aki kinyújtott karját a takaró alábújtatja az oldala mellett. Mások, távolabb,az oldalukon fekszenek, felsőtestük enyhénfeldúcolódik a könyökükön. Egyikük megéppenséggel félig felül az ágyán: nézi az újjövevényt a félhomályban, amint megáll azágya előtt, egyik kezével az ujjai hegyéretámaszkodik az ágyláb végét alkotó vízszin-tes vasrúdra, másik kezét a köpenyzsebébentartja, hóna alatt cipősdoboz. Mindannyiantökéletesen mozdulatlanok és némák. Nyil-ván nem álmosak: még korán van; es mivelnincs elegendő fény, semmi mást nem tudnakcsinálni, mint hogy itt fekszenek tágra nyi-tott szemmel, nézik az újonnan érkezőt, szo-

borszerű külsejét és cipősdobozát, vagy avakablakokat maguk előtt, vagy a csupaszfalat, vagy a plafont, vagy a semmit.

Végre a katona odamegy az ágy fejéhez,közben átveszi a jobb kezébe a bal hóna alászorított csomagot. Es ismét megáll. Mostveszi csak észre, hogy ezt a termet fontosrészlet különbözteti meg az igazi katonai lak-tanyaszobáktól: nincs polc az ágyak fölött,végig a falon, a felszerelési tárgyaknak. Akatona csak áll, kezében a csomagjával, ésazon gondolkozik, hová tehetné éjszakára,mert fél megválni tőle, de attól is fél, hogyígy még inkább felhívja rá a figyelmet. Sokhabozás után végül elhúzza az ágy fejét al-kotó mázolt vasrácstól a hengerpárnát, oda-teszi a dobozt a matrac végébe, és hogy ala-posan odaékelje, visszagörgeti hozzá a párnát.Úgy gondolja, hogy ily módon, ha a feje ahengerpárnán lesz, bármilyen kísérlet is tör-ténne, hogy megkaparintsák a dobozt, felráz-ná álmából, akármilyen mélyen aludjék is.Aztán leül az ágyra, és előrehajolva, lassankezdi lecsavarni a lábszártekercsét, es ahogylefelé tekeri a lába körül, össze is göngyölia szövetcsíkot.

„Nem is tudod rendesen feltekerni a láb-szárvédődet." Az utcai lámpa mellől, a járdaszéléről a fiú mereven bámulja a katona bo-káját. Aztán felfelé haladva a lábán, az egészegyenruhát apróra végignézi, tetőtől talpig,míg végül tekintete a beesett, szakálltól sö-tétlő arcon áll meg:

„Hol aludtál ma éjjel?"

90 91

A katona válaszképpen bizonytalanul int.Továbbra is előrehajolva kibontja az egyikcipőfűzőjét. A gyerek fokozatosan hátrálnikezd, hogy a helyszín háttere felé távolod-jék, de anélkül, hogy hátat fordítana, anélkül,hogy megmozdulna; komoly szemét most isa katonára tapasztja kétoldalt a fülére húzotttengerészkék gyapjúsapkája alól, kezével be-lülről tartja a pelerin összehúzott széleit, mígegész teste mintha hátrafelé siklana a beha-vazott járdán, a lapos homlokzatok mentén,egyik földszinti ablakot a másik után hagy-va el: négy egyforma ablak, utánuk egykapu, amely alig különbözik az ablakoktól,aztán megint négy ablak, kapu, ablak, ablak,ablak, ablak, kapu, ablak, ablak, egyre gyor-sabban, ahogy távolódik és egyre kisebb lesz,egyre bizonytalanabb, egyre elmosódóbb aszürkületben, és akkor hirtelen megugrik alátóhatár felé, és hirtelen, egy szempillantásalatt eltűnik, mint egy zuhanó kődarab.

A katona ruhástul végigdőlt a szalmazsák-ján, csak durva bakancsát vette le, és az ágyalá tette a lábszártekeres mellé. Belegöngyöl-te magát a két pokrócba köpenyestül, csak aköpenygallérját gombolta ki, mivel túl kime-rült volt hozzá, hogy akár egy mozdulattalis többet tegyen. Különben a teremben nemfűtenek, legfeljebb az itt összegyűlt férfiaklehelete melegíti. Nincs benne nagy, szögle-tes cserépkályha a túlsó ajtó mellett, a pultlegvégében, derékszögű könyökcsövével,amely az üvegekkel megrakott polcok fölött

mélyedne a falba. De fontos, hogy az egyrehulló hó és a szél elől védelmet talált.

A katona tágra nyitott szemmel továbbrais maga elé meredt a félhomályban, néhányméterre maga elé, oda, ahol a szintén moz-dulatlan gyerek áll mereven, karját lelógatva.De olyan ez, mintha a katona nem látná agyereket — sem a gyereket, sem semmi mást.

Már régen kiitta a poharát. Nem úgy nézki, mint aki távozásra gondol. Pedig körülöttemár az utolsó vendégek is elhagyták a kocs-mát, a tulajdonos maga is kiment a hátsó aj-tón, miután majdnem minden lámpát elol-tott.

„Tudod, itt nem alhatsz ám."Az asztal és az üres pohár mögött, a gye-

rek mögött, a sűrűn ráncolt függönnyel fél-magasságig eltakart, a háromszög alakbanfelrakott három gömböt és a fordított betű-ket mutató nagy kirakatüvegen túl egyrehullanak a fehér pelyhek, ugyanazzal a lassú,függőleges és egyenletes hullással. Nyilvánezt a folyamatos, egyforma, változatlan moz-gást figyeli az asztalnál a katona, mozdulat-lanul ülve két bajtársa között. A földön, azelőtérben ülő gyerek is ebbe az irányba néz,bár nem emeli fel a fejét, és így nem láthat-ja meg a sűrűn ráncolt függöny fölött a ki-rakatüveget. Ami pedig a többi szereplőt il-leti, nemigen törődnek azzal, ami ezen az ol-dalon történik: az asztaloknál ülő ivók, akikélénken és nagy mozdulatokkal beszélgetnek,a háttérben, a kép bal oldalán lévő túlzsú-folt fogasok felé igyekvő tömeg, a jobb ol-

92 93

dali részen álldogáló, fal felé forduló csoport,akik a falra ragasztott plakátot olvassák ép-pen, és a pult mögött a tulajdonos, ahogy ahat polgári ruhás férfi felé hajol, akik fel-lengős testtartásban állnak ott, és kis körtformálnak, és ugyanúgy megmeredtek, minta többiek mind, mozdulataik kellős közepén.Ez az önkényes leállítás természetellenessétette mozdulataikat, mint amikor egy társasá-got élethűen akart megörökíteni a fényké-pész, de technikai okokból túl sokáig kellettbizonyos pózban maradniok: „És most nemozduljunk! ..." Egy kar félig a levegőbenmarad, egy száj félig nyitva, egy fej hátra-hajtva; de a mozgást feszültség követte, avonások görcsbe húzódtak, a tagok megmere-vedtek, a mosoly vicsorrá torzult, a lendületelvesztette szándékát és értelmét. Helyükönmár csak a túlméretezettség és a különösségés a halál maradt.

Az a hat személy, aki hosszú zakóban vagycsászárkabátban álldogál a pult előtt, a felé-jük hajló, termetes tulajdonos pillantása alatt,aki mindkét kezével, szétvetett karral a pultbelső szélére nehezedik — a pult lapján ottvan azoknak a vendégeknek még tele hatpohara, akik most éppen odahagyták a szom-jukat egy bizonyára mozgalmas és lármás vitakedvéért: ököl mered a levegőbe, mintha abosszúvágy emelné a magasba, hátrahajlika fej, hogy messzebbre küldhesse a szent sza-vakat, melyeket a száj szilajul szór a világba,

és körös-körül a többiek más-más, ünnepé-lyes mozdulattal igenlik, teszik nyomatéko-sabbá a mondatot, mind egyszerre beszélnekvagy kiáltanak fel —, az a hat személy, akiaz előtérben a bal oldalon csoportosul, hívjaelőször magára a figyelmet.

De talán nem is az a kis, testes emberkea leginkább figyelemre méltó, aki a középenszónokol, sem a másik négy mellette (kettőszemből, egy profilból, egy hátulról látszik),akik a beszédére reagálnak, hanem az utolsó,aki kicsit távolabb, hátul áll. és majdnem egyfejjel kiemelkedik társai közül. Ruházataérezhetően ugyanolyan, mint a többié, maramennyire meg lehet ítélni, mivel szomszédaimajdnem teljesen eltakarják, kivéve a széles,fehér nyakkendőre nyitott gallért és az erő-sen kitömött vállat meg a másik kart, amelyvízszintesen kinyúlik egy fej mögül, hogykönyökével és kezével rátámaszkodhasson apult legömbölyített szélére, egy kiöblösödő,kúp alakú, körtalpas pohár elé.

Ez a férfi nem úgy néz ki, mint akit ér-dekel, amit a barátai mondanak és teszneka szeme előtt. Az asztaloknál ülő ivók fejefölött az egész jelenet egyetlen női szereplőjefelé néz: egy karcsú kiszolgálónő felé, aki aterem közepén áll, és tálcáján egyetlen üveg-gel éppen a padok, asztalok, székek és azösszevissza üldögélő munkások között egyen-súlyoz. Egyszerű ruha van rajta, nagyon bő,húzott, hosszú ujjú, a derekán szorosan rá-simuló. Dús fekete haja kontyba kötve, arcaszabályos, vonásai határozottak, de finomak.

94 95

Mozdulatai bizonyos bájról árulkodnak. Ne-héz megállapítani, merrefelé megy, mert fel-sőteste és egész alakja annyira elcsavarodik,hogy arcéle nem ugyanazt az irányt jelzi,mint a csípője, mintha körbepillantana, hogyegészében felmérje az asztaloknál ülő társasá-gokat, és meggyőződjék róla, vajon senki nemhívja-e; közben mindkét kezével a vendégekfeje fölé emeli a tálcáját. Különben a tálcanyugtalanítóan megdől, csakúgy, mint a lite-res üveg, amit a nő egyensúlyoz rajta. Ahe-lyett, hogy erre az ingatag teherre ügyelne,az asszony a másik irányba, a színhely jobboldali része és a kerek asztal felé figyel, ahola három katona ül. Feje a tálcához képesttöbb mint kilencven fokban elfordul.

Bár nem biztos, hogy egyedül irántuk ér-deklődik az asszony: más vendégek is bele-esnek a látómezejébe, ezen a különálló asz-talon túl is. így egy másik asztalnál ülő civiltársaság, akik kevésbé szembeötlőek, mivelelnagyolt rajz ábrázolja őket, de a felszol-gálónő számára éppannyira jelenlévők. Ésegyikük éppen mintha felemelné a kezét,hogy odahívja.

De ha a fekete hajít fiatalasszony profilbanábrázolt szemének pillantását a háttérben ki-nyújtott kar felé emelné, akkor a pillantásamindenképpen éppen a két társa közé ékelt,szemben ülő katona felemelt arcán haladnaát (a két bajtárs arca különben nem láthatóa rajzon); a katona arca kifejezéstelen, vo-násai a fáradtságtól beesettek, nyugalma fel-tűnő a körös-körül nyüzsgő kicsavart testek,

fintorok tömegében. A katona tenyerét azapró piros-fehér kockás viaszosvászonnal le-takart asztalra fekteti. A terítőn a sokszorodébb tett poharak számos, többé-kevésbévastag, többé-kevésbé teljes, már többé-kevés-bé száraz, többé-kevésbé tiszta vonalú, köralakú nyomot hagytak, némelyiket teljesenelmázolták, ahogy odébb csúsztattak egy po-harat, vagy a katonaköpeny ujjával, vagyegy törlőrongysimítással kuszálták össze.

És most az asszony ott ül egy széken, szem-ben a katonával, a piros-fehér viaszosvászon-nal letakart asztal másik oldalán, melyről aterítő szélei merev ráncokban lógnak le. Míga katona lassan rágja a kenyeret, amit azelőbb az üveggel és a pohárral együtt azasszony behozott neki, a túlsó, félig behaj-tott ajtót nézi, nyílásában egy gyermek kör-vonala sejlik. A fekete hajú, világos szeműfiatalasszony most fejezte be a kérdezőskö-dést az ezredrôl, ahová vendége tartozik —vagy legalábbis ahová az egyenruhára varrtkatonai jelzések tartoznak.

A beálló csendben, ahogy a katona pillan-tása vendéglátójára tér vissza, az asszonyellenkező irányú tengely körüli mozgással,láthatatlan mozgással elfordítja a fejét a fió-kos szekrény fölé akasztott fénykép felé. Fér-jének teljes alakú képe: azon a reggelen fény-képezték le, amikor a frontra indult, az of-fenzíva első napjaiban, amikor a hátország-ban mindenki meg volt győződve róla, hogykönnyen es gyorsan győzni fognak. Az asz-szony azóta nem kapott hírt felőle. Csak any-

7 — rTtvesztó 9796

nyit tud, hogy az az egység, amelyben a férjeharcolt, az ellenséges frontáttörés időpontjá-ban Reichenfels közelében tartózkodott.

A katona megkérdezi tőle, melyik egységvolt az. Bár a válasz nem nagyon pontos, ésaz asszonynak általában is kusza elképzelé-sei vannak a hadsereg szervezetéről, az nyil-vánvalónak látszik, hogy a hadállás, amelyetmegjelöl, téves lehet: az a zászlóalj, amely-ről beszél, még csak nem is harcolt, mert be-kerítették és lefegyverezték, éspedig jóvalnyugatabbra. De a katonának nincs kedveerről vitába bocsátkozni, annál is kevésbé,mert a fiatalasszony sértő szándékot fedez-hetne fel a szavaiban, férje katonai pálya-futását illetően. Megelégszik hát azzal, hogyeléggé általános megjegyzést fűz a dologhoz:Reichenfelsnél sokkal kevesebb csapat állo-másozott, mint ahogy később állították.

— Így hát azt gondolja, hogy fogságbaesett?

— Igen — mondja a férfi — , valószínű-leg. — Ez nemigen kötelezi el, mert ha csakmeg nem halt a férje, mindenképpen hama-rosan fogságba esik.

Ebben a pillanatban lép be a szobába arokkant a szomszéd helyiség félig nyitottajtaján, és mozgás közben olyan ügyesen ke-zeli famankóját, hogy a különböző akadályokmegkertilésénel semmi erőlködés nem látszikrajta. És a fiára sem kell sokáig várni, amásik ajtón toppan be ismét.

A katonát aztán ez a fiú vezeti a kihalt ut-cákon át a leszálló éjszakában, a fénytelenablakú házak előtt. Pedig vannak még lakóia városnak; a civilek nagy része valószínűlegnem hagyta el a várost, amikor még volt ráidő. Hát senki nem meri felgyújtani a vil-lanyt az utcára néző szobákban? Miért tart-ják tiszteletben meg most is ezek az embe-rek a légvédelem elavult rendelkezéseit?Nyilván megszokásból; vagy mert nincs avárosban egyetlen hivatal sem, hogy vissza-vonná a régi intézkedéseket. Természetesenmost már annak sem lenne semmi jelentősége.A közvilágítás különben úgy működik, mintbékeidőben; sőt, némelyik utcai lámpa egésznap ég.

De a lapos homlokzatokon egymást követőablakokból, mind a földszinten, mind a ma-gas, egyforma házak összes emeletén, a leg-kisebb fénysugár sem szűrődik ki. Pedigegyetlen spaletta vagy függöny sincs össze-húzva sem az ablaküveg előtt, sem mögöt-tük, olyan feketén, kopáran merednek a vi-lágba az ablakok, mintha az összes lakáslakatlan lenne; csak néha, futólag, bizonyosszögből csillannak meg az üvegek az utcailámpa röpke fényétől.

A fiú mintha egyre gyorsabban menne, ésaz elcsigázott katona már nem tud lépést tar-tani vele. A fekete köpenyébe burkolt, vé-konyka alak, szűk nadrágos, fekete lábszá-rával egyre nagyobb előnyre tesz szert. Akatona minden pillanatban attól fél, hogyszem elől vesztette. Ilyenkor messze maga

98 99

előtt észreveszi, sokkal messzebb, mint aholkereste, amint mentében hirtelen megvilágít-ja egy utcai lámpa, aztán hamarosan vissza-lép az árnyékba, ismét láthatatlan lesz.

A gyerek így bármelyik pillanatban ész-revétlenül letérhet egy mellékutcába, mert azút, amelyen halad, amióta csak elindultak,korántsem egyenes vonalú. Szerencsére a jár-dán a friss hó megőrzi a lábnyomokat, azegyedüli lábnyomokat az egész szűz felületena házsor és a vízlevezető párhuzamos széleközött. A nyomok a sebesség ellenére is tisz-ták, alig mélyednek bele a friss, vékony, hó-rétegbe, amely a járókelők által napközbenkeményre taposott ösvényre hullott; halszál-kamintás gumitalpak nyoma, a cipősarkonkör, közepében kereszttel.

Es hirtelen megszakadnak a nyomok egypontosan ugyanolyan kapu előtt, mint a töb-bi, de amelynek a szárnya nincs teljesenbecsukva. A küszöbhöz vivő lépcsőfok na-gyon keskeny, így a küszöböt át lehet lépni,anélkül, hogy az ember a lépcsőre tenné alábát. A folyosó mélyéről fény világít. Hal-lani az automata világítás ketyegését, mintegy nagy ébresztőóra tiktakolását. A folyosófolytatásaként elég szűk lépcső indul felfelé,rövid szakaszokban emelkedik a magasba,kicsi, négyzet alakú lépcsőfordulókkal elvá-lasztott derékszögű kanyarokat alkot. Azemeletek lépcsőpihenői is alig szélesebbek,bár számos ajtó nyílik róluk. Egész fent ottvan a lezárt szoba, ahol a por lassan-lassanszürke rétegben ülepedik le az asztalon, és

a rajta zsúfolódó apróbb tárgyakon, a kan-dallón, a fiókos szekrény márványlapján, azágydíványon, a pasztázott padlón, ahol aposztópapucs .. .

Szabályosan és egyenes vonalban folyta-tódnak a nyomok a friss hóban. Órákon átfolytatódnak, jobb láb, bal láb, jobb láb,órákon át. Es a katona csak megy, gépiesléptekkel, a fáradtságtól és hidegtől gémbe-redetten, gépiesen teszi előre egyik lábát amásik után, és még abban sem biztos, hogyegyáltalán halad-e előre, mert ugyanazok aszabályos nyomok kerülnek mindig elébe,ugyanoda, a léptei alá. Mivel a halszálka-mintás talpak távolsága megfelel a saját,ereje fogytán levő férfilábnyomának, magá-tól értetődően a már meglevő nyomokba kez-dett lépni. A bakancsa valamivel nagyobb,de ezt a hóban alig lehet észrevenni. Hirte-len az az érzése támad, hogy 6 ment itt ma-ga előtt.

De a hó akkor még sűrű pelyhekben hul-lott, és a vezető lábnyomok alig mélyedtekbe a hóba, máris kezdték elveszteni hatá-rozott körvonalaikat, és gyorsan feltöltődtek,egyre felismerhetetlenebbé váltak, ahogy nö-vekedett a távolság a katona és közötte, ésnemsokára egyszerűen a jelenlétük: a felületegyöntetűségében alig észlelhető bemélyedé-sek is kétségessé kezdtek válni, sőt, a végéntöbb méteren keresztül teljesen el is tűn-tek...

A katona azt hiszi, hogy végképp elvesz-tette a nyomot, amikor néhány lépéssel ma-

aoo101

ga előtt meglátja a fiút egy utcai lámpaalatt, ott áll es várja őt a hótól már fehérfekete pelerinjébe burkolózva.

— Itt van — mondja a gyerek a kapuramutatva, amely éppen olyan, mint a többi.

Aztán ott himbálózik a villanykörte ahosszú zsinóron, és a férfi árnyéka is otthimbálózik az ismét bezárt kapun, mint egylassú metronóm.

1jszaka a katona hirtelen felriad. A meny-nyezetről lógó kék lámpák most is égnek.Három lámpa függ sorban a terem főtenge-lye mentén. A katona egyetlen mozdulattallerázta takaróit, felül az ágy szélén, lábáta földre ereszti. Azt álmodta, hogy riadóvolt. Kanyargós lövészárokban lapult, a lö-vészárok teteje éppen a homloka magassá-gáig ért; kezében valami hosszúkás formájúrobbanógránát-félét tartott, időzített szerke-zetet, amelynek éppen most húzta fel amechanizmusát. Másodpercnyi időveszteségnélkül ki kellett dobnia a szerkentyűt a lö-vészárokból. Hallotta, ahogy ketyeg, mint egynagy ébresztőóra. De ő, kezében a gránát-tal, meg sem mozdult, karját a megkezdettmozdulatban nyújtotta előre, érthetetlen mó-don megkövült, és ahogy közeledett a robba-nás pillanata, egyre merevebb lett, egyre in-kább elvesztette a képességét, hogy akárcsakaz ujját is megmozdítsa. Valószínűleg üvöltöttegyet, hogy felébredjen a rémálomból.

De a többi alvó tökéletesen nyugodtnaklátszik. Nyilván nem kiáltott valójában.Ahogy figyelmesebben odanéz, látja, hogy a

szomszédja tágra nyitott szemmel fekszik:két kezével a tarkója alatt, most is maga elémered a félhomályba.

A katona, azért is, hogy vizet keressen,mert szomjas, és azért is, hogy ne vegyékészre felindultságát, felkel, és bakancsát felsem véve, nehogy zajt csapjon, kimegy azágysorok közül, és a felé az ajtó felé vesziútját, amelyen érkeztekor bejött. Szomjas.Nemcsak a torkát érzi száraznak, hanem ahideg ellenére tüzelő testét is, egész valóját.Odaér az ajtóhoz, megpróbálja elfordítani agombját, de a zár ellenáll. Nem meri túlerősen megrázni, fél, hogy mindenkit feléb-reszt. Különben is úgy látszik, az ajtótkulcsra zárták.

Ahogy visszafordul, nagy rémülettel vesziészre, hogy az ablakok, a falra festett feketevakablakok most balra vannak, holott ami-kor először belépett ebbe a terembe, jobbraestek. Ekkor megpillant egy ugyanilyenmásik ajtót a két ágysor között fennmaradthosszú átjáró túlsó végén. Rájön, hogy biz-tos eltévesztette az oldalt, megint átmegyhát a termen, végig az elnyúlt testek két sorakőzött. Minden szem tágra nyitva, tökéletescsendben nézi őt, amint elhalad előttük.

Tényleg, a másik ajtó könnyen kinyílik. Amosdók a folyosó végén vannak. A katona

102 103

megkérdezte, még amikor felfelé jöttek, le-fekvés előtt. Ahogy meg akarja igazítani abarna papírba burkolt csomagot a hóna alatt,hirtelen eszébe jut, hogy otthagyta felügye-let nélkül a hengerpárna mögött. Gyorsanbecsukja az ajtót, és szapora léptekkel visz-szamegy az ágyához. Első pillantásra látja,hogy a hengerpárna most teljesen oda vannyomva a függőleges vasrudakhoz; odamegy,és megállapítja, hogy a doboz tényleg nincsott; megfordítja a párnát, mintha még job-ban meg kellene győznie magát, kétszer ismegfordítja a párnát; végül aztán felegye-nesedik, mert nem tudja már, mit tegyen.De takaró sincs az ágyán. És a katona há-rom ággyal odébb megismeri az összedobálttakarókat egy üres szalmazsákon. Pusztáncsak eltévesztette az ágyat.

Az 6 ágyán minden a helyén van: taka-rók, párna es csomag. Es az ágy alatt ott vana bakancsa és az összecsavart lábszártekercsis. A katona visszafekszik, nem is ivott. Bára torka ég, nincs ereje újrakezdeni a kísérle-tet, bolyongani a sötét folyosók útvesztőin avégtelenül távoli és kétséges víz felé. Ide-odamászkálásai a hálón keresztül lázas ébre-désének maradék izgatottságában nagyongyorsan peregtek le. Jelenleg úgy érzi, kép-telen akár egy lépést is megtenni. Különbensem tudna nagy dobozával a kezében úgykimenni, hogy felesleges gyanút ne keltsen,vagy meg ne erősítse a már meglevőket;előbbi viselkedésével már így is túlságosanmagára hívta a figyelmet. Kutyafuttában be-

göngyöli a lába fejét és lába szárát az egyiktakaróba, mielőtt ismét végignyújtózna azágyon, a másik takarót meg úgy-ahogy ve-gigteríti egész testén. És újból kint gyalo-gol a hóban, végig a kihalt utcákon, a ma-gas, lapos homlokzatok lábánál, melyek alegcsekélyebb változatosság nélkül a végte-lenségig követik egymást. Útját anakronisz-tikus könnyedségű, stilizált díszekkel dús, fe-kete lámpavasak cövekelik ki, villanykörtéikélénksárgán világítanak a fakó nappalban.

A katona, amennyire csak tud, siet, anél-kül azonban, hogy futásba csapna át, minthaattól is tartana, hogy valaki követi, és attól is,hogy a túl egyértelmű futás felébresztheti ajárókelők gyanakvását. De egyetlen járókelőalakja sem rajzolódik ki, amilyen távolracsak ellátni az egyenes vonalú utca szürkevége felé, és valahányszor a katona meg-fordul, hogy hátranézzen, miközben sebessé-gét nem csökkentve folytatja útját, megál-lapíthatja, hogy egyetlen üldöző sincs a sar-kában; a fehér járda erre is ugyanolyan üre-sen nyúlik el, mint a másik irányban, csaka szöges bakancs nyomsora vonul végig rajta,helyenként kicsit torzultan, ott, ahol a ka-tona hátrafordult.

Éppen várakozott az egyik utcasarkon, egylámpa mellett. Az úttest másik oldalán, aszemben levő sarokházat nézte. Már jó idejebámult a házra, amikor észrevette, hogy amásodik emelet egyik szobájában emberekgyülekeznek. Elég nagy szoba volt, egyetlenlátható bútor nélkül, két ablakkal; a sziluet-

104 105

tek ide-oda vándoroltak egyik ablaktól a má-sikig, de nem mentek egészen oda a függöny-telen ablakuvegekhez. A katona leginkább aszoba mélyének félsötétjébe visszahúzódó sá-padt arcukat látta. A szoba fala egészen sötétlehetett, hogy az arcok így kiugrottak a sötétháttérből. Az emberek odabent mintha be-szélgettek, tanácskoztak volna; kezük vi-szonylagos fehérsége láthatóvá tette, hogy be-szédüket sűrű kézmozdulatokkal kísérik. Va-lamit figyeltek az utcán, es úgy tetszett, meg-lehetősen komoly a vita tárgya. A katonahirtelen megértette, hogy őróla magáról le-hetett csak szó: semmi más nem volt a be-szélgetőkkel szemben a járdán vagy az út-testen. Hogy megtévessze őket, a környéketkezdte vizsgálni, a látóhatárt kutatta előbbaz egyik, aztán a másik oldalon. Pontosab-ban nem is azért, hogy megtévessze őket ;

hanem hogy jól érzékeltesse, vár valakit, ésegyáltalán nem törődik a házzal, amely előttvéletlenül éppen álldogál.

Amikor ismét lopva egy pillantást vetetta második emeleti ablakok felé, a sápadt ar-cok észrevehetően közelebb voltak a csupaszablakilveghez. Az egyik ember fesztelenülaz ujjával mutogatott rá, a kezét előrebökve;a többi arc az első köré tömörült, különbözőmagasságokban, mintha tulajdonosaik egyi-ke-másika kicsit lehajolt volna, mások meg,ellenkezőleg, lábujjhegyre, sőt, székre álltakvolna; a szomszédos ablak üres volt.

„Kémnek néznek" — gondolta a katona.Mivel jobbnak találta, ha nem száll perbe

ezzel a váddal, amely azzal fenyegetett, hogymég erőszakosabb kifejezési formát ölt majd,úgy tett, mintha megnézné csuklóján a nemlétező karórát, és anélkül, hogy tovább latol-gatta volna a dolgot, befordult a merőlegeskereszt utcába.

Vagy tíz lépés után ügyetlennek ítélte ezta viselkedést: csak alátámasztotta a megfi-gyelők gyanúját, akik most nem fognak kés-lekedni, hogy utánavessék magukat. Ösztö-nösen is gyorsabban ment. Amikor a hátamögött egy viharosan kinyitott ablak csat-tanását vélte hallani, még az is nagy erőfe-szítésébe került, hogy ne kezdjen teljes erő-ből futni.

A katona megint egyszer hátrafordul, hogyvisszanézzen; most sincs senki. De ahogy te-kintetét ismét menetirányba fordítja, meg-pillantja a fiút, aki mintha reá lesne, féligmegbújva egy házsarok mögött, a következőútkereszteződésnél.

Most aztán tényleg megáll a katona. Tőlebalra az épület kapuja sötét folyosóra nyílik.Ott pedig, az útkereszteződésnél, a fiú las-san-lassan hátrahúzódott, míg csak teljesenel nem tűnt a sarokkő mögött. A katona hir-telen oldalra ugrik, és bent találja magát a f o-lyosón. Pillanatnyi időveszteség nélkül meg-indul felfelé a folyosó végén levő keskeny lép-csőn, melynek egymást követő kurta szaka-szai derékszöget alkotnak egymással, és kis,négyzet alakú pihenők választják el egyiketa másiktól.

aos 107

Legfelül, a legfelső emeleten ott van avastag függönyökkel lefüggönyözött, gondo-san bezárt szoba. A barna papírba burkoltcipősdoboz a fiókos szekrényen, a rohamkésa kandalló márványlapján. A por már vé-kony réteggel vonta be a kétélű, erős pengét,el is sápasztja a fényét az asztalra tett er-nyős lampa szűrt fénye alatt. A légy árnyé-ka a mennyezeten folytatja körútját.

Jobbra a nagy fénykörtől, melynek kerü-letét szabályosan követi a légy, kicsinyke,nagyon vékony, alig látható fekete vonal futa mennyezet sarkában, úgy tíz centiméternyihosszúságban: repedés a gipszben, vagy be-porosodott pókháló, vagy ütés, vagy karco-lás nyoma. A fehér felületnek ez a hibájakülönben nem is látható minden szögből egy-formán. Főleg olyasvalaki láthatja jól, aki ajobb oldali fal mellől figyeli, de ennek iscsak az alsó részéről es a szoba másik sarká-ból, és ha rézsútosan néz felfelé, körülbelülkövetve ennek a falnak az átlóját, mintahogy ez természetes is az ágyon fekvő em-bernél, ha a feje a hengerpárnán nyugszik.

A katona az ágyon fekszik. Nyilván a hi-deg ébresztette fel. A hátán fekszik, ugyan-úgy, mint amikor kinyitotta a szemét; azótameg sem moccant. Szemben vele minden ab-lakot kitártak. Az utca másik oldalán ugyan-ilyen ablakok sorakoznak. A teremben mégmindenki ágyban van; legtöbben valószínű-leg alszanak. A katona nem tudja, maga ismennyit aludhatott. Arról sincs fogalma,

mennyi idő lehet most. Tőle jobbra és balraközvetlen szomszédai olyan szorosan bebur-kolóztak takaróikba, amennyire csak lehet;egyikőjük, aki feléje fordulva fekszik, mégarcának egy részét is betakarta, és csak azorrát hagyta szabadon, míg a fejére húzottszövet csücske, mint egy kiugró eresz, vé-di a szemét. Bár nehéz megállapítani, milyenruhában vannak az alvó férfiak, úgy tetszik,egyikőjük sem vetkőzött le éjszakára, mertsehol sem látni felakasztott, összehajtogatottvagy csak úgy odadobált ruhadarabokat. Kü-lönben sincs sem fogas, sem polc, sem sem-milyen faliszekrény, és egyedül az ágylábakszolgálhatnák azt a célt, hogy ráakasszáka katonaköpenyeket, zubbonyokat, gatyákatstb....; nos hát, a fehérre lakkozott fémru-dakból álló ágylábak egytől egyig tökéletesenüresek, csakúgy, mint az ágyfejek. Anélkül,hogy a teste megmozdulna, a katona vaktá-ban megtapogatja a feje mögött a párnát,hogy megbizonyosodjék, most is ott van adoboza.

Most fel kell kelnie. Ha nem sikerül is át-adnia a csomagot a címzettnek, legalábbmegszabadulhatna tőle, amíg még van rá idő.Holnap, sőt már ma este vagy néhány óramúlva már késő lesz. Mindenesetre semmioka sincs, hogy itt heverjen tétlenül; csakújabb bonyodalmakat hozhat a fejére, ha túlsokáig húzza az időt ebben az álkaszárnyá-ban vagy betegszobában, vagy védegyletben,és talán a siker utolsó lehetőségét is veszé-lyezteti.

108109

A katona fel akar könyökölni. Egész testemegmerevedett. Csak néhány centimétertcsúszott a hátán az ágy feje felé, de válla afelső keresztrudat hordozó függőleges rudak-hoz nyomódik. Tarkóját a felső, vastagabbrúd támasztja alá. Szerencsére a doboz nemlapulhat szét. A katona jobbra fordítja azarcát, az ajtó felé, amelyen ki kell majdmennie.

A durva, vastag szövet csücske alá bújtarc után következő alvó egyik karját, amelykint nyugszik a takarókon, khakiszínű posztófedi: katonaruha ujja. A vöröses kéz lelóga matrac szélére. Még távolabb más testekfekszenek, elnyúlva vagy összegömbölyödve.Többen a fejükön hagyták a katonasapkát.

Hátul zajtalanul kinyílt a terem ajtaja, éskét férfi lépett be, egyik a másik mögött.Az első férfi falusiasan öltözött civil: ke-ménybőr csizma, szűk lovaglónadrág, nyitottbundabekecs. alatta magas nyakú, hosszú pu-lóver; a használattól elformátlanodott, színe-hagyott nemezkalapját a fején hagyta; kü-lönös öltözéke egészében viseltes, elnyütt, sőtelég piszkos. A másik férfi az előző esti, zub-bonyával és lefejtett paszományos tizedesisapkájával. Anélkül, hogy megállnának azelső ágyaknál, sőt, anélkül, hogy mentükbencsak rájuk is pillantanának, a közbülső tér-sávon haladnak előre a szemben levő ágy-sor egyik lakójáig, aki a második ablak alattfekszik. A két férfi megáll az ágy lábánál, éshalkan beszélget. Aztán a posztósapkás civilodamegy az ágyfejhez, es megérinti a testet

a válla táján. A takaróba csavart felsőtesthirtelen felemelkedik, és halálsápadt arcbukkan elő, a szemüreg gödrébe mélyedtszemmel; a beesett arcot több napos sza-káll sötétíti. Mivel hirtelen riasztották felálmából, a férfinak bizonyos idejébe kerül,amíg magához tér, ezalatt a két másik moz-dulatlanul áll mellette. Egyik kezével végig-simít a szemén, a homlokán, rövid, őszeshaján. Aztán hátrabicsaklik a teste, és egy-szer csak visszaesik az ágyára.

A civil valószínűleg orvos vagy ápolóféle,mert most óvatosan megfogja a férfi csuk-lóját, és egy ideig az ujjai között tartja,ahogy a pulzust szokták mérni, de az órátnem nézi közben. Aztán az élettelen kartvisszafekteti az elnyúlt test mellé. Még né-hány szót vált azzal a férfival, aki vele van;ezután pedig átmennek a termen, hosszában,rézsútosan, hogy ahhoz a beteghez érjenek,akinek nagyon vörös keze takarója fölött amatrac szélére lóg. Az ápoló előrehajol, hogyne kelljen az alvó karját elmozdítania, meg-fogja a kezét, mint az előzőét is, de itt a leg-kisebb reakciót sem váltja ki. A vizsgálat va-lamivel tovább tart, és aztán a két férfi hosz-szasabban sustorog egymással. Végül elmen-nek az ágytól. Fel sem ébresztették a beteget.

Most az ápoló tekintetével körbejárja aterem többi részét; megállapodik az újonnanérkezettnél, aki bajtársaival ellentétben féligfelemelkedik fekhelyén. A lefejtett paszomá-nyú tizedes az állával feléje bök, és valamiolyat mond, hogy: „Ma éjjel érkezett." Oda-

mennek hozzá. A tizedes megáll az ágy lábá-nál, a másik egész az ágyfejig jön; a katonagépiesen odanyújtja a csuklóját, az ápoló biz-tos mozdulattal, szó nélkül megfogja. Né-hány másodperc múlva kicsit tompa han-gon kijelenti, mintha csak magamagának be-szélne:

— Láza van.— Nem nagy dolog — mondja a katona;

de meglepi saját hangja, annyira fáradt ésérctelen.

— Magas láza van — ismétli a másik,ahogy elengedi a kezét.

A kéz élettelenül visszahullik az ágyra. Atizedes fekete borítású jegyzettömböt veszelő a zsebéből, nagyon rövid kis ceruzávalnéhány adatot ír bele, a katona tudni véli,hogy mit: érkezésének napját es óráját, azebben a pillanatban a köpenygallérjáról le-olvasott azonossági számot, azt a bizonyostizenkétezer-háromszáznegyvenötös számot,amely soha nem volt az övé.

— Régóta? — kérdezi a posztósapkásápoló.

— Hogy régóta vagyok-e itt?— Nem: régóta van-e láza.— Nem tudom — mondja a katona.A férfi visszamegy a társához, és egy rö-

vid megbeszélés erejéig az ablakok felé for-dulnak. A katona nem hallhatja, sem a szá-jukról nem olvashatja le, amit mondanak,mivel nem látja az arcukat. De az ápoló mostvisszajön hozzá; előrehajol, és a többszörös

ruharétegeken át egyszerre mindkét kezévelkitapintja a mell két oldalát.

— Fáj, amikor megnyomom?— Nem ... már nem.— Igy aludt?— Hogyhogy így?— Nedves köpenyben.Most a katona is megtapogatja a kemény,

érdes, még egy kicsit nyirkos szövetet. Aztmondja:

— Biztos a hótól . . .

Szavai annyira összefolynak, hogy mégmielőtt befejezné a mondatát, szétporlanak;utána még azt is kétli, hogy egyáltalán ki-ejtette őket.

Az ápoló most a társához fordul:— A beteg jobban tenné, ha átöltözne.— Majd megnézem, van-e valami ruhám

neki — mondja a másik. És csendes lépteivelhamarosan az ajtónál terem.

Ahogy az ápoló egyedül marad, begom-bolja földszínű, fakult és az elején pecsé-tes vászonbekecsét, egymás után bújtatja áta gomblyukakon a három fonott gombot;mindhárom gomb nagyon rossz állapotbanvan, az alsó legömbölyített felének közepétszéles karcolás vágja át: félcentis levált bőr-cafat lóg rajta. Az ápoló két elformátlano-dott oldalsó zsebébe csúsztatja a kezét. Ki-csit nézegeti a katonát, aztán megkérdi:

— Nem fázik?— Nem ... De ... Egy kicsit.

8 — útvesztö 113112

— Most mar be lehet csukni az ablakot —mondja a férfi. Es meg sem várva a másikvéleményét, mar megy is a szoba bal oldalivége felé, hogy becsukja az utolsó ablakot.Onnét jobb felé végigmegy a f al mellett, úgycsúszik be a fal és az ágyfejet alkotó vasrá-csok közé, és a műveletet egyre közeledvefolytatja, behajtja az ablakszárnyakat, és rá-fordítja a kilincset, ez utóbbit kénytelennagy erővel, többszörös nekilendüléssel elvé-gezni. Ahogy közeledik, a nagy terembenegyre csökken a fény, az árnyék bal felőlkezd teret nyerni, és egyre sűrűsödik.

Ot ablak van. Kétszárnyúak, mindegyikszárny három négyzet alakú üveggel. De azablaküvegek csak akkor láthatóak, amikorteljesen ki van nyitva az ablakszárny, merta belső oldalukra sötét, alig-alig áttetsző pa-pírt ragasztottak, pontosan az üveg egész fe-lületére. Mire a férfi befejezi, az egész szobafélsötétbe supped, az öt téglalap alakú ablak-nyílást ötször hat lilás négyzet foglalja el, azéjszakai kék villanykörték fényéhez hasonlít-ható bizonytalan fény árad róluk, és mivela homály a nappali világosság után mindenátmenet nélkül következett, mintha a való-ságosnál még sötétebb lenne a szobában. Abekecses-nemezkalapos férfi a terem jobb ol-dali képében már csak fekete árnykép, ahogymozdulatlanul áll a világosabb falnál, a kijá-rati ajtó mellett.

A katona azt gondolja, hogy a látogatómost majd kimegy a szobából, de nem, ellen-kezőleg, visszajön az ágyához:

-- Na — mondja —, most már nem fogannyira fázni. — Es kis szünet után: — Majdhoznak magának másik ruhát. De ágybankell maradnia. — Megint elhallgat, aztánfolytatja: — Nemsokára eljön az orvos, ta-lán még ma délután vagy délfelé, vagy es-te ... — Néha olyan halkan beszél, hogy akatona csak nehezen érti meg. — Addigra is— mondja — beveszi a porokat, amelyeketadunk ... Nem szabad ... — Utolsó szavaielsikkadnak. Zsebéből előhúz közben egy párnagy, bélelt kesztyűt, lassan felveszi, és mégakkor is igazgatja a kezén, amikor eltávolodikaz ágytól. Mire néhány méternyire eltávo-lodik, mar csak homályos árnyék marad be-lőle; és még mielőtt az ajtóhoz érne, teljesenel is tűnik. Csak súlyos csizmájának koppa-nását hallani, amint lassú léptekkel folytatjaútját.

Most már nincs elég világos ahhoz, hogyaz alvók testhelyzetét ki lehetne venni. A ka-tona azt gondolja, hogy így könnyebben ki-mehet a szobából, nem látják meg. Útközbeniszik majd a folyosó végén levő mosdóban.

Újabb erőfeszítést tesz, hogy felkeljen, ésez alkalommal sikerül is neki felülnie, demost is csak a háta mögött levő fémrudaknaktámaszkodva. Hogy kényelmesebb helyzetbekerüljön, felemeli a hengerpárnát a hátaalatt, és ráteszi a dobozra. Aztán kihajol ajobb oldalra, közben kezét a padlat felényújtja, hogy megkeresse a bakancsát. Ebbena pillanatban észrevesz maga előtt egy sötétalakot, akinek a feje és felsőteste kirajzoló-

114 115

dik a lila papír fénylő négyszögén. Felismerielőző esti vendéglátóját, a karsáv nélküli.tizedest, csúcsos katonasapkájával. A jobbkéz visszahúzódik eredeti helyére, a mat-racra.

A férfi az ágy lábára, a vas keresztrúdratesz valamit, ami vastag kabátra vagy kato-naköpenyre hasonlít. Aztán a két ágy közöttodamegy a katonához, háromnegyedéig szín-telen folyadékkal telt poharat nyújt neki.

— Igya meg — mondja --, víz van benne,az alján meg orvosság. Utána kap egy csé-sze kávét a többiekkel együtt.

A katona megfogja a poharat, mohón iszik.De a félig megolvadt ostya, amit az utolsókorttyal nyel le, nehezen csúszik, és nemmaradt több vize, hogy lesegítse. Torkábanszemcsés, keserű lerakódásféle marad, amitőlaz az érzése, hogy tüzel a nyálkahártyája.Szomjúsága még kínzóbb ; mint eddig.

A férfi visszaveszi az üres poharat. A po-hár falán maradt fehéres csíkokat figyeli. Vé-gül elmegy, és az ágylábra mutat.

— Hoztam magának egy másik köpenyt— mondja. — Vegye fel, mielőtt visszafe-küdne.

Meghatározhatatlan ideig tartó szünet után— attól számítva, hogy a néma árnyék szer-tefoszlott — a katona eldönti, hogy felkel.Nagy óvatosan nyújtóztatja a lábát, az ágyszélére ül, a térdét behajlítja, lábát a föl-dön nyugtatja. Ahogy egész teste lassan-las-san magamagába süpped, hosszú szünetettart, legalábbis neki úgy tetszik.

Mielőtt ismét nekilátna a dolgának, vég-képp lefejti magáról a takaróit, és oldalralöki őket a fekhelyen. Aztán jobban előre-görbedve, leengedi a kezét a padlóig; tapo-gatózva keresi a bakancsát; amikor ujjai ta-lálkoznak vele, felhúzza egyiket a másikután, és kezdi befűzni. Lábszárvédőjének f el-tekeréséhez már visszatérnek beidegzett moz-dulatai.

De meglehetős nehézséget okoz neki, hogylábra álljon, mintha testének súlya és töme-ge búvárruha súlyát és tömegét vette volnafel. Aztán már különösebb kínlódás nélkülindul el. Igyekszik elkerülni a szöges cipő-talpak okozta túl egyértelmű zajt a padlón,kievickél hát az ágysorok közül, és csupánnéhány másodpercet habozik, hogy jobbratérjen az ajtó felé. Hamarosan meggondoljamagát, és visszamegy, hogy megvizsgálja akatonaköpenyt, amit a tizedes ott hagyott ne-ki. Ugyanolyan, mint az övé, alig-alig külön-bözik tőle. Talán csak nem olyan viseltes. Agallér hajtókáján az ezred jelzését — posz-tórombusz, rajta az azonossági szám — mind-két oldalon lefejtették.

A katona leteszi a ruhát az ágy végébe,és rábámul a félhomályban, nem gondol sem-mire, egyik kezével a vízszintes vasrúdra tá-maszkodik. Az ágy másik végén ott látja apárna alatt hagyott dobozt. Visszamegy azágy fejéig, elgurítja a hengerpárnát, felveszia dobozt, bal hóna alá teszi. Ahogy hozzáéra gyapjúszövethez, érzi, hogy nyirkos. Mind-

116 117

két kezét zsebre dugja. A bélés nedves éshideg.

Mikor ismét megáll a száraz köpeny előtt,ugyanott, ahol az előbb, meg egy picit vár,mielőtt elmenne. Ha ezt most felveszi a sa-játja helyett, nem kell majd lefejtenie a gal-lérjáról a piros posztórombuszt. Kiveszi akezét a zsebéből, leteszi a dobozt az ágyra,lassan kigombolja a köpenygombjait. De nemsikerül egyszerre lehúznia a köpeny ujját, avállízületei annyira elgémberedtek. Amikormégis elkészül vele, kis pihenést engedélyezmagának, mielőtt folytatná a műveletet. Akét köpeny most egymás mellett lóg a fém-rúdon. Mindenképpen fel kell vennie az egyi-ket. Felkapja az újat, és elég könnyen bele-dugja az ujjába a karját, begombolja a négygombot, megint felveszi a dobozt, visszateszia hóna alá, zsebre vágja a kezét.

Ez alkalommal semmit sem felejtett el.Ovatos léptekkel igyekszik az ajtó felé. Jobbzsebe fenekén a keze kerekded és kemény,sima, hideg tárggyal találkozik, akkorával,mint egy nagy golyó.

A folyosón ég a villany. A katona talál-kozik a tizedessel, aki meg is áll, hogy meg-nézze, hova megy; már mintha azon a pon-ton lenne, hogy meg is szólal, amikor a ka-tona belép a mosdóba — lényegében egésztermészetes viselkedés; az a másik azt hiheti,azért viszi magával a dobozát, mert bennevannak a tisztálkodószerei.

Mire bőségesen teleitta magát a hideg csap-vízzel, és kijön a mosdóbál, a tizedes már

118

nincs ott. A katona folytatja az útját a ke-resztfolyosón, elmegy a lépcsőig, és jobb ke-zével a karfába kapaszkodva megindul rajtalefelé. Bár nagyon odafigyel a mozdulatai-ra, térdének merevsége arra kényszeríti, hogysúlyos és mégis gépies léptekkel haladjonlefelé; a durva bakancs koppanásai vissz-hangzanak a falépcsőkön, egyik koppanás amásik után. A katona minden lépcsőforduló-nál megáll; de mihelyt újból lefelé indul, új-ra kezdődik a szöges talpak dörgése a lép-csőfokokon, szabályosan, nehézkesen, magá-nyosan, visszhangozva a pincétől a padlásig,mintha lakatlan lenne a ház.

A lépcső aljában, az utolsó szakasz utolsólépcsőfoka előtt ott áll mankójára támasz-kodva a rokkant. A mankót odacövekelte alépcsőhöz; egész teste látszólag bizonytalanegyensúlyi helyzetben előredől; felfelé for-duló arca természetellenes mosolyra mereve-dett a katona fogadására.

— Üdv — mondja. — Jól aludt?A katona megmerevedik, csomagjával a

hóna alatt, másik kezével a korláton. Az elsőemeletközi lépcsőpihenő szélén áll, hét-nyolclépcsőfokkal feljebb, mint a másik. — Kö-szönöm — feleli nem valami határozott han-gon.

A rokkant úgy áll ott lenn, hogy eltorla-szolja előtte az utat. El kellene tolnia onnét,hogy lemehessen az utolsó lépcsőfokokon, éselérje az utcára nyíló kaput. A katona azongondolkodik, vajon tényleg ugyanaz az em-ber-e ez itt, akivel a világos szemű asszony-

119

00-11••■•_ __

nál találkozott, tehát aki éppen ennek a be-tegápoló álkaszárnyának a létezését tudattavele. Ha nem ugyanaz, miért szólítja megúgy, mint aki ismeri őt? Ha ugyanaz, hogyanjutott el idáig a mankójával, a fagyott hó-val fedett utcákon? És mit keres itt?

— A hadnagy fent van?— A hadnagy?— Hát igen, a hadnagy! Itt van?A katona habozik a válasszal. Közelebb

megy a korláthoz, hogy rátámaszkodjék. Denem akarja, hogy túlságosan meglássék rajta,milyen végtelenül kimerült, ezért olyan me-reven tartja magát, ahogy csak tudja, ésamennyire tőle telik, tagoltan beszél:

— Micsoda hadnagy?— Hát aki a barakkal foglalkozik!A katona rádöbben, hogy inkább úgy kel-

lene tennie, mint aki tudja, miről van szó.— Igen — mondja —, fent van.Arra gondol, hogyan fog majd a rokkant

felkapaszkodni a mankójával a lépcsőn. Ál-talában nagyon ügyesen bánik vele. Lehet,hogy azért állt meg a lépcső aljában, mertnem tud felmenni. Mindenesetre pillanatnyi-lag nem tesz semmiféle kísérletet, hogy el-mozduljon a helyéről, csak nézegeti továbba katonát, anélkül, hogy utat engedne nekivagy közeledne hozzá.

— Amint látom, leszedted a számodat.Felfelé forduló arcán határozottabb lett a

mosoly, egészen összerándítja a száját és ar-cának egyik felét.

— Ó, jól tetted — folytatja —, minden-képpen okosabb dolog.

A katona, hogy röviden véget vessen atársalgásnak, eltökéli, hogy ő tesz egy lé-pést előre. Lejjebb megy egy lépcsőfokkal,de a rokkant hajszálnyit sem mozdul, úgy-hogy a katona hátul maradt lábát az elsőmellé teszi, ahelyett, hogy a következő lép-csőfokra lépne.

— Most hová mégy? — kérdezi megint arokkant.

A katona kitérő arckifejezéssel rázza mega fejét:

— Dolgom van.— És mi van a dobozodban? — kérdi a

rokkant.Most már nem hagyja magát megállítani,

ismét lefelé indul a lépcsőn, és ideges vá-laszt dörmög: — Semmi különös. — Ahogyszembekerül a férfival, hirtelen nekivágódika korlátnak. A rokkant fürgén odébb kapja amankóját, és maga is a fal mellé húzódik. Akatona ellép előtte, és folytatja az útját vé-gig a folyosón. Nem kell hátrafordulnia,hogy megtudja, a rokkant, mankóján előre-dőlve, követi őt a tekintetével.

A kinti kapu nincs kulcsra zárva. Míg akatona az ajtógombbal bajlódik, hallja a há-ta mögött a csúfondáros. enyhén fenyegetőhangot: — Úgy látszik, sürgős dolgod van. —A katona kimegy, és becsukja maga mögöttaz ajtót. A kapubélletbe kifüggesztett vésettfémlemezen ezt olvassa: — „Az Északi és

120 121

Északnyugati megyék hadianyagraktárainakigazgatósága."

Az utcán a csontja velejéig átjárja az éleshideg. Mégis az az érzése, hogy jót tesz neki.De le kellene ülnie egy kicsit. Kénytelen be-érni azzal, hogy a kőfalhoz támaszkodik, lá-bát a friss hósávban nyugtatja a házsor és agyalogosok tapodta sárgás ösvény között. Kö-penyzsebében a jobb keze ismét rátalál anagy, kemény és sima golyóra.

Közönséges, körülbelül két centiméter át-mérőjű üveggolyó. Egész felülete tökéletesenszabályos és sima. Belseje teljesen színtelen,tökéletesen átlátszó, kivéve egy átlátszatlan,borsó nagyságú, központi magot. Ez a magfekete és gömbölyű; akármelyik oldalról isnézi az ember a golyót, a mag két-hárommilliméter sugarú fekete lemeznek látszik.Körös-körül az áttetsző üvegtömegben csakfelismerhetetlen, vörös és fehér rajzolattöre-dékeket lehet látni, amelyekből a gömb kör-körös részt vág ki. A körökön túl az asztaltfedő viaszosvászon sakktáblakockázata futszét minden irányba. De a golyó felületénezenkívül még ott tükröződik a kocsmateremsápadt, torz, erősen kicsinyített berendezése.

A gyerek gyengéden görgeti a piros-fehérviaszosvásznon a golyót, vigyázva, nehogytúl erősen találja meglökni, mert lendiileté-ben esetleg kirepülhetne a téglalap alakúmező határai közül. Atlósan fut át a golyó aterítőn, végíggurul a hosszabbik oldal mel-lett, visszatér kiindulási pontjára. Aztán agyerek kezébe veszi, hosszan nézegeti, min-

den irányba megforgatja. Majd komoly, nagyszemével a katonára néz.

— Mi van benne? — mondja mély hang-ján, nem-gyerekhangján.

— Nem tudom. Talán az is üveg.— De ez fekete.— Igen. Fekete üveg.A gyerek újból szemügyre veszi a golyót,

és megint csak megkérdezi:— Miért? — És mivel a katona nem vá-

laszol, megismétli: — Miért van ez benne?— Nem tudom — mondja a katona. Aztán

néhány másodperc múlva: — Nyilván, hogyszép legyen.

— De hiszen nem szép -- mondja a gye-rek.

Mostanra szinte teljesen levetkőzte a gya-nakvását. Es bár most is olyan komoly han-gon beszél, majdnem felnőttes hangszínnel,nagyon fiatalos egyszerűség, sőt, néha gyere-kes meghittség van a szavaiban. Vállán mostis ott a fekete pelerin, de a sapkáját levette,és látni nagyon rövid, jobboldalt elválasztottszőke haját.

Ez az a fiú, úgy tetszik, akivel a kocs-mában találkozott, és aki nem azonos a má-sikkal, aki a katonát a kaszárnyáig elvezette(vagy aki a következőkben elvezeti majd) —a kaszárnyáig, ahonnét a katona a golyóthozta. Mindenesetre ez az a fiú, aki a testesés szűkszavú kövér ember tulajdonában levőkocsmába vitte el a katonát, ahol egy pohárvörös bort ivott, és két szelet száraz kenye-ret evett. Az ebéd után nem érezte magát

122 123

olyan gyengének. Ezért is ajándékozta a gye-reknek a köpenyzsebében talált üveggolyót,köszönetképpen.

— Igazán nekem adod?-- Persze, ha mondom.— Honnét van?- - A zsebemből.— Es oda hogy került?— Oda? Azt sem tudom — mondja a ka-

tona.A gyerek kíváncsi, valószínűleg kicsit hi-

hetetlen pillantást vet rá. Rögtön vissza istér bizonyos fokig tartózkodó viselkedése, éssokkal hidegebb hangon állapítja meg, sze-mét a katonaköpeny gallérjára szögezve:

— Leszedted a számodat.A katona igyekszik mosolygásra fogni a

dolgot:— Most mar, tudod, semmi értelme se

lenne.De a gyerek nem mosolyog. Nem úgy néz

ki, mint aki kielégítőnek találja a magyará-zatot.

— De én tudom — mondja. — Tizenkét-ezerháromszáznegyvenöt volt.

A katona nem válaszol. A fiú folytatja:— Azért szedted le, mert ma ideérnek?— Honnan tudod, hogy ma ideérnek?— Az édesanyám ... — kezdi a fiú; de

nem folytatja. A katona, hogy mondjon vala-mit, megkérdezi:

— Es ő hagyja, hogy kint csavarogj azutcán?

— Neni csavargok. El kellett intéznem va-lamit.

— Ö küldött le?A gyerek habozik. Nézi a katonát, mintha

ki akarná találni, mi jön ezután, mibe akar-ják belerántani, micsoda csapdát állítottakneki.

— Nem — mondja végül —, nem ő.— Hát akkor az édesapád? — faggatja a

katona.Ez alkalommal a gyerek nem tudja rá-

szánni magát a válaszra. Az utolsó mondat-váltások óta a katona is lassabban beszél.Már lelohadt benne az enyhe izgalmi állapot,amelyet a bor teremtett. Es lassan-lassan afáradtság kerekedik fölébe. Nyilván mégmost is láza van; a porok hatása nem tartottsokáig. De azért folytatja, csak tompább han-gon:

— Azt hiszem, vele találkoztam ma reggel,amikor kijöttem a kaszárnyából. Jó nagy uta-kat megjár a rossz lábával. Igen, azt hiszem,6 volt. Szóval nem volt otthon .. .

— Nem az apám — mondja a gyerek.Es elfordítja a fejét az üveges ajtó felé.A szomszéd asztalnál a két munkás abba-

hagyta a beszélgetést, az is lehet, hogy márrégebben. Az, aki háttal ül nekik, megfordulta székén, de nem eresztette el a poharát, azasztalról sem vette föl, hanem úgy maradtfélig kitekert felsőtesttel, hogy hátrafelé, akatona vagy a gyerek felé nézhessen. Agyerek közben odébb ment. Legalábbis most

124 125

elég messze a katonától, baloldalt, annál afalnál áll, amelyre a városnak a csapatok se-gítségével történő kiürítését beharangozó hir-detményt ragasztották ki. A termet tökéletescsend ülte meg.

A katona megőrizte előbbi testhelyzetét:könyöke a viaszosvásznon, alsókarját laposanmaga elé nyújtja, két kocsikenőcsös kezétközel, körülbelül húsz centiméternyi távol-ságra tartja egymástól, jobb kezében még ottaz üres pohár.

A tulajdonos erőteljes, magas alakja isszínre lépett a pultja mögött, egészen a jobboldalon. Co is mozdulatlan, kicsit meggör-nyed, előrehajol, karját szétterpesztve a pultszélére támaszkodik a kezével. C5 is a kato-nát vagy a gyereket nézi.

A gyerek visszatette a fejére a sapkáját;jó mélyen lehúzta kétoldalt, hogy a lehetólegjobban takarja a fülét, es a kezével be-lülről összefogta teste körül a pelerint. Akocsma másik végében a tulajdonos mostsem mozdult. Amikor az előbb kiszolgálta akatonát, azt mondta neki, hogy mikor meg-látta őt az üveg mögött, és később, mikor át-lépte a kocsma küszöbét, azt hitte, hogy azokközül való, hiszen ebben a városban mostmár egyetlen árva katona sem jár, és az em-berek el vannak készülve rá, hogy bármelyikpillanatban itt teremnek az újak, és ő azt

hitte, azok közül való. De ez csak a megle-petés hatására volt így, és amikor a katonamár bejött, a tulajdonos rögtön felismerte aazai egyenruhát a hosszú köpennyel és aábszártekerccsel.Ekkor a gyerek becsukta a váratlan ven-

ég mögött az ajtót. A szokásos helyén áll-ogáló tulajdonos, a polgári ruhás vendég ault mellett, az asztalnál üldögélő két mun-ás, mind szó nélkül követte a katonát a te-intetével. A fiú törte meg a csendet mély,nnyira nem gyerekes hangjával, hogy a ka-ona azt képzelte, a négy férfi közül az egyi-et hallja, akik végignézték a bevonulását.

'A fiú akkor még az ajtónál volt, a háta mö-gött. De szemben vele a többiek ,meredten,csukott szájjal maradtak mind, mozdulatlanajakkal; es a mondat, amelyet senki sem ej-tett ki, mintha egy rajz alá írt cím lett volna.

Aztán a katona, amikor megitta a pohárborát, nem maradt tovább ebben a némakocsmában. Felvette a csomagját a széke alól,és kiment a teremből, a tulajdonos és a kétmunkás pillantása egész az ajtóig kísérte.Miután nagyjából eligazgatta a meglazult fe-hér zsinórt, a barna papírba burkolt csoma-got ismét a bal hóna alá dugta.

Odakint meglepte a hideg. Ez a köpenybiztos nem olyan vastag, mint a másik, ha-csak nem a hőmérséklet csökkent jelentősenaz éjszaka folyamán. Csikorog a talpszögekalatt a gyakori léptektől megkeményedetthó. A katona gyorsan szedi a lábát, hogy fel-melegedjék; saját lépteinek szabályos kop-

126 127

panásai magával ragadják, és földre szege-zett szemmel, mintegy a véletlenre bízva ma-gát, megy előre a kihalt utcákon. Amikor új-ra útnak indult, az a gondolat hajtotta, hogymég megkísérelheti átadni a dobozt annak,akinek meg kell kapnia. De amikor megintkint találta magát a járdán, miután becsuktamaga mögött a kocsma ajtaját, már nem tud-ta, merre irányítsa lépteit: egyszerűen meg-próbált arrafelé tájékozódni, ahol az elsőtalálkozás nem sikerült, anélkül különben,hogy a legrövidebb útvonalon töprengettvolna akár csak egy pillanatig is, mivel az aférfi semmiképpen nem várta most már azona bizonyos helyen. A katona egyetlen remé-nye, hogy a férfi a környéken lakik és ta-lálkozik vele útközben. Az első útkereszte-ződésnél megpillantotta a rokkantat.

Ahogy közeledik az útkereszteződéshez,ahol az illető áll, éppen az utolsó ház sarká-nál, rájön, hogy ez nem a rokkant, hanema polgári ruhás férfi, aki az előbb ott ivotta pultnál; nem is mankóra támaszkodik, ha-nem boternyőre, amelyet a kemény hóbaszúrva maga előtt tart; teste enyhén előre-dől. Lakkcipője fölött rövid kamáslit hord,nagyon szűk nadrág és rövid, valószínűlegszőrmebéléses kabát van rajta. Kopasz fejefedetlen. Valamivel azelőtt, hogy a katonaegészen odaért volna hozzá, a férfi futó üd-vözlésként meghajol, botját továbbra is rézs-útosan maga előtt tartja. Az esernyő maga-magán körbecsavart anyagát fekete selyem-huzat védi.

A katona fejbiccentéssel fogadja a köszön-tést, és folytatni akarja az útját, de a másikszabad kezével int neki, és a katona úgyértelmezi a mozdulatot, hogy a férfi beszéd-be akar vele elegyedni. Feléje fordul hát, ésmozdulatlanná mered, úgy húzva fel a szem-öldökét, mint aki várja, mit fognak nekimondani. Ekkor a férfi, mintha ilyesmirenem számított volna, lesüti a szemét a botjavégére, amelyet a kemény és megsárgulthóba rézsútosan döfött bele. De ezalatt balkarját félig felemelve tartja, behajlított kö-nyökkel, nyitott tenyérrel, magasba irányí-tott hüvelykujjal. Gyűrűsujján nagy szürkeköves pecsétgyűrűt hord.

— Ronda idő van, nemde? — mondja vé-gül. Rs a katona felé fordítja a fejét. Igy akatona igazolást nyer várakozására: újra, na-gyon tisztán, az az érzése, hogy ez a rövid-ke mondat csak a személyesebb mondandókbevezetése. Válaszként beéri hát egy érthe-tetlen igenléssel, valami dörmögésfélével.Még most is arra készül, hogy a folytatástmeghallgassa.

De még jó idő eltelik, mielőtt a boternyős,bélelt kabátos férfi rászánja magát, hogymegkérdezze: — Keres valamit? — Vajon eza jelszó?

— Találkoznom kellett volna ... — kezdia katona.

Mivel a folytatás egyre késik, a másik be-fejezi maga a mondatot:

— De elkerülték egymást?— Igen — mondja a katona. — Tegnap .. .

128 9 — i7tvesztó 129

Vagy inkább tegnapelőtt ... Valószínűleg dél-ben...

— Későn érkezett?— Igen ... Nem: először biztos eltévesz--

tettem a helyet. Egy útkereszteződésnél .. .— Ilyen útkereszteződés volt, mint ez?

Egy utcai lámpa alatt?Fekete utcai lámpa alatt, talapzata körül

stilizált repkényfüzérrel, melynek rajzolatátkihangsúlyozza a hó ... A katona hamaro-san részletesebb magyarázatokkal támaszt-ja alá a mondottakat: de alighogy belelen-dül, kétség szállja meg, olyannyira, hogyóvatosságból inkább csak összevissza monda-tok sorára szorítkozik, mondatai között tehátnincs nyilvánvaló összefüggés, nagyrészt be-fejezetlenek, es hallgatója számára minden-esetre nagyon zavarosak; különben maga akatona is minden szóval jobban belezavaro-dik. A másik meg sem moccan, udvariasanérdeklődő arckifejezéssel figyel, szemét ki-csit összehúzza, fejét balra billenti, és nemnyilvánít sem megértést, sem meglepetést.

A katona már nem tudja, hogyan hagyjaabba. Jobb kezét kiveszi a zsebéből, és uj-jait begörbítve előrenyújtja, mint aki attólfél, hogy elszalaszt valami részletet, amelyetéppen — úgy hiszi — most tudna emlékeze-tébe vésni, vagy mint aki bátorítást szeretnekapni, vagy mint akinek nem sikerült meg-győznie a másikat. És tovább beszél, túlten-gő körülírások egyre növekvő zűrzavarábaveszve, és ennek tökéletesen tudatában, majd-nem minden lépésnél megáll, hogy aztán más

irányba térjen, és most már meg van győződ-ve róla, de már késő, hogy az elejétől kezdverossz úton jár, és nem találja módját, hogyanlábaljon ki az ügyből, anélkül, hogy ebbena névtelen járókelőben, aki csak az időjárás-ról vagy valami hasonló ártalmatlan témárólakart beszélgetni, sőt, aki nem is kérdezetttőle az égvilágon semmit, és aki különbenállhatatosan hallgat, ne keltsen még komo-lyabb gyanút.

Mialatt saját hálójában vergődik, a katonamegkísérli felidézni, mi is történt tulajdon-képpen: valószínűleg az az érzése támadt (dejelen pillanatban ez hihetetlennek tűnikelőtte), hogy talán éppen ez a férfi az, a se-lyemhúzatos ernyőjével, szőrmebéléses kabát-jával, hatalmas gyűrűjével, aki után a vá-rosba való érkezése óta fut. Utalni akart rá,hogy mit remél tőle, anélkül azonban, hogyfelfedné valódi küldetését, egyszersmind vi-szont lehetőséget is adva a férfinak — havalóban ő a barna papírba burkolt csomagcímzettje, vagy legalábbis az, aki megmond-ja, mit csináljon a dobozzal —, hogy kita-lálja a dolgot.

A rövid szürke kamáslis, fekete lakkcipősférfi viszont most már a legkisebb jelét semadta a cinkosságnak. Sőt, gyűrűs keze végülis visszahullott, Os kabátja zsebébe vándorolt.Jobb kezén, amellyel a boternyő gombjátfogta, sötétszürke bőrkesztyűt hord. A ka-tona egy pillanatig azt hitte, hogy ez az úrnemcsak úgy véletlenül hallgat: hogy való-ban ő a kérdéses címzett, csak nem hajlandó

130 131

felfedni magát, és hogy miután megtudta, amittudni akart, visszavonul ... Ez nyilvánvalóanképtelen elképzelés volt. Vagy semmilyenvonatkozásban nem tartozott rá az ügy, vagymeg nem jött rá, mi is az, amit annyira igye-keznek elmagyarázni neki, de ami fölöttébbérdekli. Mivel a férfi nem vette a lapot mind-járt, a katonának két megoldás között kellettválasztania: vagy nyíltabban beszél, vagyrögtön visszakozik. De nem volt ideje, hogyaz egyik vagy a másik megoldás mellettdöntsön, így hát makacsul kitartott egyszerremindkét irány mellett, ezzel aztán azt is koc-káztatta, hogy meg jobban elriasztja beszél-getőtársát, ha az mindennek ellenére mégisstb....

A katona végül mégis elhallgathatott, mertmost ismét némán állnak egymással szemben,ugyanolyan testtartásba merevedve, mint azelején: a katona a köpenyzsebében tartja akezét, és kicsit sunyítva bámulja a városibundás férfit, aki kesztyűtlen, szürke kövespecsétgyűrűvel ékes bal kezét félig előre-nyújtja, míg jobb kezével rézsútosan, kinyúj-tott karral tartja a járda kemény havába cö-vekelt boternyőjét. Mögötte úgy három mé-terre öntöttvas lámpaoszlop áll, divatjamúltdíszítésű, régi gázlámpa, most villanykörtevilágít belőle sárga fénnyel a fakó nappalba.

Azért a férfi mégis kiszárt néhány értesü-lést a katona töredékes és ellentmondásoshebegéséből, mert bizonyos — nyilván eléghosszú — ideig tartó gondolkodás után meg-kérdezi:

132

- Szóval innen nem messze kellett volnátalálkoznia valakivel? — És egy pillanattalkésőbb még hozzáteszi, mintegy magamagá-nak: — Egy férfival, az utcán, ezekben anapokban.

Aztán helyeslést sem várva, kiegészítő kér-dést sem téve fel, elkezdi mesélni, hogy őlátta, vagy legalábbis nagyon valószínű, hogylátta azt, akiről szó van: közepes termetűférfi, fedetlen fejjel, hosszú barna kabátbanállt egy lámpaoszlop mellett, néhány utcávalodébb, majdnem egy sarokház kapujánál.Többször is látta — legalább kétszer — , ami-kor a környéken járt: a délelőtt folyamán,meg tegnap is, sőt, lehet, hogy tegnapelőtt.Az a tetőtől talpig sötétbarnába öltözött, ma-gányos férfi, aki a hóban álldogált, méghoz-zá hosszú idő óta, ahogy a testtartásából kö-vetkeztetni lehetett — csípőjével es vállá-val az öntöttvas oszlophoz támaszkodott, mintaki elfáradt az ácsorgásban —, igen, egészbiztosan emlékszik, hogy feltűnt neki.

— Mennyi idős lehetett? — faggatja a ka-tona.

— Űgy harminc ... vagy negyven körül.— Nem — mondja a katona —, az nem

ő volt. Ő már túl lehet az ötvenen, és biztosfeketében jár ... És miért jött volna többnap is egymás után?

Rájön, hogy ez az utóbbi nem valami nyo-mós érv, hiszen ő is többször visszament —még ma reggel is — arrafelé, ahol a találko-zás helyét képzelte, bár különben az más ésmás is lehet. Ezenkívül beszélgetőtársa úgy

133

véli, hogy az előre megbeszélt öltözék meg-változhatott a bőségesen hulló hó miatt; amipedig az életkort illeti, ő nem biztos benne,mivel elég messziről látta csak az alakját, ki-váltképp a második alkalommal.

— Akkor viszont — mondja a katona —engem látott.

De a férfi nem tévesztette volna össze, bi-zonygatja, a gyalogos-egyenruhát a civil ru-hával. Rábeszéli a katonát, tegye meg azt akis kerülőt a jelzett helyig, hogy legalábbegy pillantást vessen arrafelé: olyan közelvan, hogy megéri, főleg, ha fontos a dolog.

— Ugye, azt mondta, hogy ez a doboz,ami a hóna alatt van ...

— Nem — szakítja f élbe a katona —, en-nek semmi köze hozzá.

Mivel más lehetősége nem maradt, elha-tározza, hogy elmegy a kérdéses útkereszte-ződéshez, annak ellenére, hogy teljesen re-ménytelennek érzi: a harmadik útkereszte-zedésnél jobbra kell fordulnia, aztán el egé-szen a háztömb végéig, ha ugyan nem a kö-vetkező utcáig. Elindult, hátra sem nézett,úgy hagyta maga mögött a botjára támasz-kodó idegent. Ez a hosszú ácsorgás végül isjéggé dermesztette. Bár a láztól és a fá-radtságtól mintha minden ízülete elgémbere-dett volna, bizonyos megkönnyebbülést érez,hogy újra megy, annyival is inkább, mertpontos és nem túl távoli célja van. Ha majdmeggyőződik ennek az utolsó reménynek ahiábavalóságáról is, ami még csak nem is re-

mény, nem lesz más dolga, mint hogy eltün-tesse ezt a terhes csomagot.

Természetesen a legjobb lenne megsemmi-síteni, legalábbis a tartalmát, mivel magadoboz vasból van. De ha a benne levő pa-pírokat könnyű is elégetni vagy apró dara-bokra szaggatni, más holmik is vannak mégbenne, amelyeket nehezebb ízekre tépni —és amelyekről pontosabban sosem állapítottameg, mik is tulajdonképpen. Meg kellene va-lahogy szabadulnia az egésztől. Minden szem-pontból az lenne a legegyszerűbb megoldás,ha úgy, ahogy van, eldobná a dobozt. A ka-tona egy mellékutcát szel át éppen, és egycsatornanyílást méreget maga előtt a járdalekerekített sarka mellett. Közelebb megyhozzá, és tagjainak fáradtságát legyőzve,előrehajol, hogy ellenőrizhesse, vajon nem túlmagas-e a doboz, hogy átférjen a kőszegély-be vágott, ívelt nyíláson. Szerencsére a hó-réteg nem olyan vastag, hogy megnehezítenéa műveletet. A doboz éppen át fog férni.Csak vízszintesen kell majd becsúsztatnia anyílásba, és meglökni. Miért is ne dobná elmost rögtön?

Az utolsó pillanatban azonban nem tudjarászánni magát. Miután kétszer is hozzálá-tott a dologhoz, és megállapította, hogy azügyet bármikor könnyen véghez lehet vinni,kiegyenesedik, és folytatni készül útját, hogyelőbb megnézze, vajon nincs-e ott véletle-nül ... De az az egyszerű tény, hogy fel kelllépnie a körülbelül húsz centiméter magasjárdaszegélyre, majdnem egy percnyi pihe-

134 135

nőre kényszeríti, annyira kimerítette ez anevetséges erőfeszítés, amelyre az előbb rá-adta a fejét.

De alighogy abbahagyja a mozgást, elvi-selhetetlenné válik a testét átjáró hideg. Át-lép a vízlevezetőn, es még két lépést teszelőre. Hirtelen úgy rátör a kimerültség, hogyképtelen továbbmenni. Csípőjével és vállá-val nekidől a lámpa öntöttvas oszlopának.Nem itt kell jobbra fordulnia? A katonahátrapillant, hogy megnézze, nincs-e még otta szürke gyűrűs ember a botjára dőlve, hogymessziről intsen neki, hol kell elfordulnia.Húsz lépésre tőle ott lépked utána a fiú alába nyomában.

A katona rögtön előrekapja a fejét, és to-vábbindul. Öt-hat lépés után megint hátra-néz. A fiú követi. Ha képes lenne rá, a ka-tona futni kezdene. De végképp kiszállt be-lőle minden erő. Rs ez a gyerek nyilván nemakar neki semmi rosszat. A katona megáll,még egyszer hátrafordul.

A fiú is megállt, és tágra nyitott, komolyszemével a férfit figyeli. Már nincs a fejénsapka; már nem fogja össze szorosan a pele-rinjét.

A katona most nagyon lassú léptekkel,mintegy kábulatban elindul a fiú felé, de ateste szinte meg sem mozdul. A másik egyvisszakozó mozdulatot sem tesz.

— Mondani akarsz valamit? — kérdezi akatona olyan hangon, amelyet fenyegetőnekszánt, és amely alig-alig bukik ki az ajka kö-zül.

-- Igen — feleli a fiú.De nem mond többet.A katona a behavazott lépcsőt nézi, amely

két méterre van tőle, balra, egy zárt kapuküszöbénél. Ha befészkelődne az ajtósarok-ba, nem érezné annyira a hideget. Lép egyet.Azt motyogja:

— Hát akkor én leülök egy kicsit.Odamegy a kapuhoz, betámaszkodik a sa-

rokba, félig a fa, félig a kőfal közé.A gyerek megfordult a tengelye körül,

hogy követhesse a tekintetével. Kicsit kitá-totta a száját. Nézi a szakálltól sötétlő ar-cot, a hátraroskadt testet, a csomagot, azenyhén szétvetett, otromba bakancsot a kü-szöblépcső aljában. A katona, térdét behaj-lítva, észrevétlenül rácsúszik a kapura, mígvégül ott ül a kapubéllet jobb sarkában fel-gyülemlett hóban, a keskeny lépcsőfokon.

— Miért akartad eldobni a dobozodat? —mondja a gyerek.

— Dehogyis ... Nem akartam eldobni.— Hát akkor mit csináltál?Most nincs gyanakvás a mély hangban, a

kérdések sem rossz szándékúak.— Meg akartam nézni -- mondja a ka-

tona.— Megnézni?... Mit akartál megnézni?— Hogy átmegy-e a nyíláson.De mintha nem győzte volna meg a gye-

reket. A gyerek mindkét kezével megfogjanyitott pelerinjének egyik szélét, és üteme-sen lóbálja a karját előre-hátra, hátra-előre.Most sem látszik rajta, hogy zavarná a hideg.

136 137

Közben pedig, anélkül, hogy közelebb men-ne, gondosan folytatja a vizsgálódást: a mellés a comb közé húzott barna csomagot, a le-fejtett jelzésíí köpenygallért, a felhúzott lá-bat, a khakiszövet szárnyai alatt kicsúcso-sodó térdet.

— Tegnap nem ez a kabát volt rajtad —mondja végül.

— Tegnap ... Te láttál engem tegnap?— Hát persze. Mindennap láttalak. Pisz-

kos volt a kabátod ... Kitisztították a folto-kat?

— Nem ... Ki, ha neked úgy tetszik.A gyerek egyáltalán nem figyel a válaszra.— Nem tudod feltekerni a lábszárvédő-

det — mondja.— Jó. Majd te megtanítasz.A fiú vállat von. A katonát halálosan ki-

meríti ez a párbeszéd, de attól még jobbanfél, hogy a fiú esetleg faképnél hagyja akihalt utcán, ahol kisvártatva leszáll majdaz éjszaka. Nem ő volt-e az, aki már egy-szer elvezette a katonát egy nyitva tartókocsmába és egy laktanya hálóterméhez? Akatona erőlködve, kedvesebb hangon kérdezi:

— Ezt akartad mondani?— Nem — feleli a fiú —, nem ezt.Ekkor nagyon messziről meghallották a

motorkerékpár berregését.

Nem. Más volt. Sötét van. Megint támad-nak, a gépfegyverek száraz és szaggatotthangja hol közelebbről, hol távolabbról, a

kis erdő mögül, és időnként a másik oldalrólis, valami tompább dörgésalapból kiválva juthozzájuk. Az ösvény földje mostanra olyanpuha lett, mintha felszántották volna. A se-besült egyre jobban elnehezedik, már a ba-kancsát sem tudja emelni, már szinte egy-általán nem is tud járni. Támogatnia is, von-szolnia is kell. Mindketten eldobták a háti-zsákjukat. A sebesült a puskáját is odahagy-ta. 6 megtartotta a sajátját, de elszakadt aszíja, és most kénytelen a kezében vinni.Jobban tette volna, ha szerez egy másikat:puskában nem volt hiány. De ő inkább meg-tartotta a különben felesleges és haszonta-lan, de megszokott jószágot. A bal kezébenviszi, vízszintesen, a közepénél fogva. Jobb-jával sebesült bajtársa derekát fogja, aki balkarjával az 6 nyakába kapaszkodik. Mindenlépésnél megtántorodnak a keréknyomokkalés haránt irányú barázdákkal összevagdosottpuha talajon, az itt-ott felvillanó fényektőlel-elsápadó sötétben.

Aztán már egyedül megy. Nincs már semhátizsákja, sem puskája, sem bajtársa, akitcipelne. Csak a bal hóna alatt viszi a barnapapírba csomagolt dobozt. Megy előre azéjszakában, a földet egyöntetűen beborítófriss hóban, és léptei egymás után, egyenle-tes metronómkoppanásokkal vésődnek belea vékony hórétegbe. Ahogy odaér az útke-reszteződéshez, a sárga fényű gázlámpához,odamegy a vízlevezetőhöz, és egyik lábávalaz úttesten, másikal a járda szélén, előreha-jol. Csatorna szája tátja kőívét merev, szét-

138 139

terpesztett lába között; felsőtestével még job-ban előredől, és a dobozt a fekete nyílás fölétartja, ahol az hamarosan el is tűnik, be-szippantja az űr.

A következő kép laktanyabeli legénységiszobát vagy pontosabban katonai betegszo-bát ábrázol. A téglatest alakú, cipősdobozformájú és méretű csomag a ruháspolconvan, mellette alumínium pohár az előírásos-tól eltérő csajka, szép rendben összehajtoga-tott khakiszínű ruhadarabok és más apróbbtárgyak. Alatta, a fehérre lakkozott vaságy-ban egy férfi fekszik a hátán. A szeme levan hunyva; szemhéja, csakúgy, mint a horn-loka és a halántéka, szürke, de arccsontjaélénken tüzel; beesett arcán, a nyitott szájkörül és az állon, legalább négy-öt napos anagyon sötét szakáll. A nyakig felhúzott ta-karó szabályos időközökben emelkedik meg asebesült kissé sípoló lélegzetvétele alatt. Vö-röses kéz nyúlik ki oldalt a barna pokró-cok alól, és lecsüng a matrac szélére.

Jobbra és balra más testek feküsznek acsupasz fal mellett sorakozó hasonló ágya-kon; végig a falon, egyméternyire a fejekfölött, hátizsákokkal. faládákkal, összehajto-gatott khakiszínű vagy zöldbe játszó ruhák-kal és alumínium edényekkel telezsúfolt polchúzódik. Valamivel távolabb, a tisztálkodó-szerek között van egy nagy, kerek vekker,amely nyilván nem jár, es háromnegyed né-gyet mutat.

A szomszéd szobában jókora tömeg gyűltössze: férfiak ácsorognak, legtöbbjük civil

ruhában, kis csoportokban beszélgetnek, sza-vaikat szapora kézmozdulatokkal kísérik. Akatona megpróbál utat törni köztük, de nemsok sikerrel. Hirtelen valaki, akinek eddigcsak a hátát látta, feléje fordul, elvágja azutat előtte; aztán mozdulatlanná mered, ki-csit hunyorgó szemmel rábámul, mintha eről-ködve figyelne valamit. Szomszédaik egymásután fordulnak meg, hogy a katonára me-redjenek, hirtelen megkövülve, némán, ki-csit összehúzva a szemhéjukat. Kisvártatvaegy kör középpontjában találja magát, amelyfokozatosan tágul, ahogy az alakok hátrálnak,csak fakó arcukat lehet még látni, amint egy-re nagyobb, de mindig egyenlő távolság ke-letkezik közöttük, olyanok, mint egy egyenesvonalú utcán végestelen-végig a lámpák so-ra. A sor lassan mozgásba jön, hogy mene-külésre kész helyzetet vegyen fel. A feketeöntöttvas oszlopok élesen kirajzolódnak a ha-von. A legközelebbi lámpa előtt ott áll a

kimeresztett szemmel nézi őt.— Miért ölsz így — mondja —, beteg

vagy?A katona komoly erőfeszítést tesz, hogy

felelhessen neki:— Mindjárt jobban leszek.— Megint nem találod a laktanyádat?— Nem ... Most majd visszamegyek.— Miért nincs sapka a fejeden? Minden

katonának van sapkája ... vagy sisakja .. .Kis szünet után a gyerek még halkabban

folytatja: — Az én apámnak van sisakja.— Hol van az apád?

140 141

— Nem tudom. — Aztán jól megnyomvaminden egyes szót: — Az nem igaz, hogymegszökött.

A katona arcát a fiú felé emeli:— Ki mondja, hogy megszökött?A gyerek válasz helyett merev lábbal né-

hány bicegő lépést tesz, karját az oldala mel-lett lefeszíti, mintha mankóra támaszkodnék.Már csak egy méterre van a kaputól. Foly-tatj a:

-- De ez nem igaz. Azt is mondja, hogyte kém vagy. Nem vagy igazi katona: kémvagy. A csomagodban bomba van.

— Hát bizony ez nem igaz — mondja akatona.

Ekkor hallották meg nagyon távolról amotorkerékpár berregését. Elsőnek a fiú kap-ta fel a fejét; valamivel nagyobbra nyitottaa száját, és a feje fokonként, lámpától lám-páig fordult el az utcának a késő délutánifényben már elmosódó, szürkéllő vége felé.Aztán a katonára nézett, és újból az utcavége felé, mialatt a zaj egyre gyorsabbanerősödött. Valóban egy kétütemű motor pu-fogása volt. A gyerek behátrált a kapubélletfelé.

De a hang halkulni kezdett, úgyhogy az-tán kis idő múlva szinte nem is lehetett hal-lani.

-- Haza kell menni — mondta a gyerek.Ránézett a katonára, és megismételte: —

Haza kell menni.

Odament a katonához, felé nyújtotta a ke-zét. A katona rövid habozás után belekapasz-kodott a kézbe, és egyik vállával a kapuhoztámaszkodva, sikerült talpra állnia.

A csendben felbúgott a motor, és ez al-kalommal sokkal tisztábban lehetett hallani,ahogy erősödik a hangja. A férfi és a gyerekegyszerre hátrált be a kapu felé. Kisvártat-va olyan közeli lett a berregés, hogy ők fel-mentek a küszöb lépcsőjén, és egymás mel-lett odalapultak a kapu falapjához. A bon-tókalapács-zaj mindenfelé visszaverődött ahomlokzatokról, és minden tévedést kizáróanaz fitkereszteződés felől, a keresztutcából kö-zeledett, tíz méterre a búvóhelyüktől. Mégjobban besimultak a kapubélletbe. A motor-kerékpár a függőleges fal vonalában buk-kant elő, a ház sarkán. Oldalkocsis motor-kerékpár volt, két sisakos katona ült rajta;lassított ütemben haladt előre az úttest kö-zepén, az érintetlen hayon.

A két férfit profilból lehetett látni. Az elölülő vezető arca magasabban van, mint a tár-sáé, aki az oldalülésen, alacsonyabban ül.Mindkettőnek szembetűnően egyformák avonásai: szabályosak, feszültek, talán sová-nyak is a fáradtságtól. Szemük beesett, ajkukösszeszorítva, bőrük szürkés. A köpenyükszabása is szinte hasonlít a megszokott egyen-ruhához, de a sisak nagyobb, nehezebb, na-gyon mélyen lecsúszik a fülre és a tarkóra.Maga a motor elég régi modellnek tetszik,piszkos is, félmagasságig rászáradt sár borít-ja. A motort vezető férfi tökéletesen mereven

142 143

ül az ülésen, kesztyűs kezével a kormánytmarkolja. A másik felváltva jobbra-balra né-zelődik, de csak maga elé, szinte nem is moz-dítja a fejét. Térdén fekete géppisztolyt tart,melynek csöve kirnered a pléhkarosszériából.

Elmentek, hátra sem fordultak, es az útke-reszteződés után nyílegyenesen folytatták út-jukat. Úgy húsz méter után eltűntek a szem-ben levő sarokház mögött.

Néhány másodperc múltán hirtelen meg-szűnt a berregés. Minden valószínűség sze-rint leállították a motort. A lárma helyébehalálos csend lépett. Csak a jármű háromkerekének nyoma maradt a hóban, két párhu-zamos, kegyetlenül szabályos vonal, amint akét függőleges sarokkő között keresztülhúzó-dik látóterükön.

Mivel mindez túl sokáig tartott, a fiú tü-relmét vesztette, és előjött a rejtekhelyéről.A katona nem is vette rögtön észre, mert elő-zőleg a gyerek háta mögött lapult; a katonahirtelen a járda közepén pillantotta meg, ésintett neki, hogy jöjjön vissza. De a fiú megháromlépésnyit előremerészkedett, es a lám-pa mellé állt, mintha ugyan az eltakarná.

Még mindig csend volt. A fiú az idő mú-lásával egyre merészebb lett, és néhány mé-ternyit eltávolodott az útkereszteződés irá-nyában. A katona, félve, hogy ő maga hívjamagukra a láthatatlan motorosok figyelmét,nem mert rászólni a fiúra, hogy ne menjenmesszebb. A gyerek egész addig a pontig el-ment, ahonnét a keresztutcát végig be lehetlátni; fejét elôredugta, és megkockáztatott

egy pillantást arra az oldalra, ahol az oldal-kocsis motor eltűnt. Es ugyanebből a körzet-ből, bizonyos távolságból, egy férfihang rö-vid parancsot kiáltott. A fiú megugrott, hir-telen fordulatot vett, és futni kezdett; elro-hant a katona előtt, pelerinjének szárnya lo-bogott a válla mögött. Mielőtt tudatában lettvolna egyáltalán, a katona már a fiú nyomá-ban volt, amikor a kétütemű motor megin-dult, és egyszerre megtöltötte a környéket adurrogásával. Nehézkes trappolással futásnakeredt a katona is; közben a fiú befordult akövetkező utcába.

Mögötte nagyon hamar fülsiketítő lett azaj. Aztán hosszú csikorgás hallatszott: a mo-torkerékpár túl gyorsan vette a kanyart, ésmegcsúszott a havon. Ugyanakkor a motor isleállt. A nyers hang tökéletes kiejtéssel két-szer „Állj!"-t kiáltott. A katona már majd-nem elérte az utca sarkát, ahol a gyerek isbefordult néhány másodperccel előbb. A mo-tor újra nekiindult, elfedve a hatalmas han-got, amely most harmadszor ismételte az„Állj!"-t. Es a katona kisvártatva felismertea hangzavarba keveredő száraz, szaggatottgéppisztolykattogást.

Jobb lábas bakancsának a sarkán éles ütéstérzett. Tovább futott. Mellette golyók csap-tak a kövezetre. Éppen amikor bekanyaro-dott, újabb sorozat csattant f el. Bal lapocká-ját éles fájdalom járta át. Aztán mindenmegszűnt.

Kikerült a veszélyes zónából, itt már védtea fal. Megszűnt a géppisztolykattogás. A mo-

144 10 — ïrtvesztő 145

tor is nyilván pár pillanattal előtte elhallga-tott. A katona már nem érezte a testét, futotttovább a kőfal mellett. Az épület kapuja nemvolt bezárva, magától kinyílt, ahogy a katonabelökte. Bement. Halkan becsukta maga mö-gött; könnyű kis zaj hallatszott, ahogy a zárnyelve visszaugrott.

Aztán lefeküdt a földre a sötétben, össze-gömbölyödve, a dobozzal a hasa hajlatában.Megtapogatta a bakancs hátulját. A szárán ésa sarokrészen rézsútos, mély vágás húzódottrajta. A lábát nem érte el a golyó. Az utcánsúlyos léptek és emberi hangok zaja vissz-hangzott.

Léptek közeledtek. Tompa ütés kondult akapu falapján, aztán újra hangok, érdes, in-kább kedélyes hangok, érthetetlen, elnyújtotthanghordozású nyelvet beszéltek. Magányosléptek koppanása halkult távolodva. A kéthang három-négy mondatot váltott egymás-sal, az egyik egész közelről, a másik kicsittávolabbról. Valamin kopogtak, valószínűlegegy másik kapun, aztán megint ezen, ököllel,többször is, de mintegy meggyőződés nélkül.A távolabbi hang ismét odakiabált néhányidegen szót, és a közelebbi hang lármásan ne-vetni kezdett. Aztán a két nevetés találko-zott.

A két súlyos lépés együtt távolodott el,felcsattanó hangok és nevetés kíséretében. Avisszahulló csendben újra felberregett a mo-tor, aztán fokozatosan csökkent a hangja, mígvégül már nem volt hallható.

A katona szeretett volna másképp elhelyez-kedni; éles fájdalom szúrt az oldalába, na-gyon vad, de nem elviselhetetlen fájdalom.Leginkább fáradt volt. Es hánynia kellett.

Ekkor egész közel meghallotta a fiú mélyhangját a sötétben, de nem értette, mit mond.Érezte, hogy elveszti az eszméletét.

A teremben jókora tömeg gyűlt össze: fér-fiak ácsorogtak, legtöbbjük civil ruhában, kiscsoportokban beszélgetnek, szavaikat szaporakézmozdulatokkal kísérik. A katona megpró-bál utat törni közöttük. Végül szabadabb tér-ségbe jut, ahol az asztalnál iilő emberek bortisznak, közben vitatkoznak, ugyancsak élénkkézmozdulatokkal és felkiáltásokkal. Az asz-talok szorosan össze vannak zsúfolva, és ittis nehéz a padok, székek és hátak közöttelőbbre jutni; de jobban látni, hogy hovámegy az ember. Sajnos, úgy néz ki, mindenhely foglalt. A kerek, négyzetes vagy tégla-lap alakú asztalokat mindenfelé szétszórtan,szemmel látható rendszeresség nélkül állítot-ták fel. Némelyik asztalt csak három-négyivó üli körül; a nagyobb, padokkal körülvetthosszú asztaloknál vagy tizenöt vendég is el-fér. Még távolabb ott van a pult; a tulajdo-nos, kövér, magas ember, áthajol a pulton,alakját még az is kiemeli, hogy valamivelmagasabban áll a pult mögött. A pult és azutolsó asztalok közötti nagyon szűk teret kö-zépütt jobban öltözött, rövid városi kabátbanvagy prémgalléros bundában álldogáló ven-

146 147

dégek csoportja torlaszolja el. A tulajdonoselé tett poharak a kezük ügyébe esnek, ésrészben láthatóak is a szabad réseken, ame-lyek itt-ott fennmaradnak a mindenütt tor-nyosodó felsőtestek es meggyőző mozdulatok-ra lendülő karok között. Ezek közül az egyik,kicsit messzebb, jobbra, ahelyett, hogy a ba-rátai között folyó beszélgetésbe elegyednék,hátával a pult szélének támaszkodik, és a te-rem felé, az üldögélő ivók meg a katona felénéz.

A katona végül megpillant egy viszonylagkényelmesen megközelíthető kis asztalt, nemmessze onnan, ahol áll, és amely mellett csakkét katona ül: egy gyalogsági tizedes meg egyőrvezető. Mindkettő mozdulatlan és néma,tartózkodó magatartásuk elüt a körülöttüknyüzsgő vendégek viselkedésétől. Kettejükközött van egy szabad szék.

Miután sikerült nagyobb nehézség nélkülodajutnia a székhez, a katona egyik kezét rá-teszi a szék támlájára, és megkérdezi, hogyleülhet-e. A tizedes válaszol neki: egy bajtár-sukkal voltak, de az elment egy percre, ésúgy látszik, nem is jön vissza; nyilván talál-kozott valahol egy ismerősével; üljön csak leaddig is. A katona meg is teszi, boldog, hogytalált egy ülőalkalmatosságot, ahol megpihen-het.

A két másik nem szól. Nem isznak; pohársincs előttük. A terem zsivaja mintha nemjutna el a fülükhöz, sem a nyüzsgés a sze-mükhöz. Az űrbe bámulnak, mintha nyitottszemmel aludnának. Az azonban biztos, hogy

nem ugyanazt a jelenetet figyelik ilyen kitar-tóan, mert a jobb oldalon ülő a bal felőli f alfelé fordul, amelynek ezen a részén semmisincs, mivel a fehér plakátok előbbre van-nak felragasztva, a másik viszont az ellen-kező oldalra, a pult irányába néz.

Félúton a pult felé, amely fölött a tulajdo-nos erőteljes felsőteste hajol át, szétterpesz-tett karja.k.özött, fiatal felszolgálónő f orgoló-dik meg ott tálcájával az asztalok között.Legalábbis a tekintetével keresi, hogy hovámenjen majd: mivel pillanatnyilag megállt,körbefordul, hogy minden irányba szétnéz-zen; de sem a lábfeje, sem a lába nem moc-can, húzott szoknyája alatt az alsóteste isalig, csak a fejét mozdítja súlyos kontyba kö-tött fekete hajával, meg egy kicsit a felsőtes-tét is; két kinyújtott karjával a tálcát majd-nem egy helyben tartja az arca magasságá-ban, amíg a másik oldal felé fordul, és ilyenkicsavarodott testtel marad meglehetősenhosszú ideig.

A katona az asszony tekintetének irányá-ból úgy gondolja, hogy az észrevette a jelen-létét és odajön majd az újonnan érkezetthez,hogy felvegye a rendelést, sőt, hogy nemso-kára ki is szolgálja, mivel a tálcáján egy üvegvörös bort visz, amelyet különben veszedel-mesen megdönt, és meg le is ejtheti a tál-cáról, annyira nem ügyel rá, hogy vízszinte-sen tartsa. De a tálca alatt, a bekövetkezhetőzuhanás pályáján egy idős munkás kopaszfeje szemmel láthatóan mit sem sejt, a mun-kás nyugodtan szónokol tovább a bal oldalán

148 149

ülő szomszédjának, vagy talán buzdítja vagytanúnak hívja nagy viharosan, közben telepoharát lóbálja, melynek tartalma bármelyikpillanatban kiömölhet.

A katona ekkor rádöbben, hogy az ő asz-talán egyetlen pohár sincs. Nos, a tálcán azaz egy üveg, van és semmi más, ami egy újvendéget kielégíthet. Különben a felszolgáló-nő nem talált figyelemreméltó alanyt ebbena körzetben, és tekintete befejezthörútját ateremben, miután átfutott a katona és kétbajtársa fölött, most pedig a f al mellett sora-kozó többi asztalt veszi sorra -- erre a falratűzték ki négy rajzszöggel a kis fehér plaká-tokat —, aztán a kirakatüveget a sűrűn rán-colt függönnyel, amely fejmagasságig eltakar-ja az üveget meg a három dombormívű zo-máncgolyót a külső felén, aztán az ajtót, szin-tén részben elfüggönyözve és a fordítva ol-vasható „Italbolt"-ot, aztán a pultot, előtte azöt-hat polgári ruhás férfival, és a jobb olda-lon a leghátsó férfit, aki változatlanul a kato-na asztala felé néz.

A katona tekintete most visszatér székénektengelyirányába. Az őrvezető éppen a katona-köpeny gallérjára mered, oda, ahová a kétzöld posztórombuszt varrták fel az azonosságiszámmal.

— Szóval Reichenfelsnél volt? — mondja.— Es egyidejűleg gyors, épp csak jelzettmozdulattal előrebök az állával.

A katona bólint: — Arrafelé.— Ott volt — szögezi le az őrvezető, és

mintegy bizonyítandó, megismétli mozdulatátaz ezred megkülönböztető jelzésére mutatva.

— Az a másik is — mondja a gyalogságitizedes —, aki az előbb itt ült .. .

— De az harcolt is — vág bele az őrve-zető. Aztán, mivel válasz nem érkezik: — Ál-lítólag voltak, akik nem állták a sarat.

A tizedes felé fordul, aki bizonytalan kéz-mozdulattal int, hogy nem tudja, vagy hogycsendesítse a másikat.

— Senki sem állta a sarat — mondja a ka-tona.

De az őrvezető tiltakozik: — Dehogynem.vannak, akik állták! Kérdezze csak meg azt afiút, aki itt ült a maga helyén.

— Jó, ahogy gondolja — hagyja rá a ka-tona. -- Attól függ, mit ért azon, hogy „álljaa sarat".

— Azt értem, amit jelent: vannak, akikküzdöttek, vannak, akik nem.

— Azért a végén mégis mind mentették azirhájukat.

— Parancsra! Nem szabad összekeverni!— Mindenki parancsra mentette az irháját

— mondja a katona.Az őrvezető vállat von. A gyalogsági tize-

dest nézi, mintha támogatást várna tőle. Az-tán az utcára néző kirakat felé fordul. Aztdörmögi:

— Rohadt tisztek!Es néhány másodperc múlva megint: —

Rohadt tisztek, itt volt a baj.--- Ez egynek igaz — helyesel a tizedes.

150 151

orA katona jobb felé vagy még hátrább né-

zelődik, azt igyekszik kideríteni, vajon a fia-tal felszolgálónő rászánja-e magát, hogy oda-jöjjön hozzájuk. De hiába ágaskodik a székén,hogy a körülötte levő ivók feje fölé emelked.jék, már sehol sem látja az asszonyt.

— Ne izgassa magát — mondja a tizedes —,ha visszajön a fiú, majd meglátja. — Elégkedvesen rámosolyog, és hozzáteszi, mivelmég mindig azt hiszi, hogy a katona a távollevő bajtárs után kutat a tekintetével: — Biz-tos itt van hátul a biliárdszobában, nyilvántalálkozott valami haverral.

— Megkérdezheti tőle — szól ismét az őr-vezető nagy bólogatva —, 6 harcolt, megkér-dezheti tőle.

— Jól van — mondja a katona —, de je-len pillanatban ő is csak itt van. Valahogy 6is ide jutott, mint a többi.

— Parancsra, mondom — és néma töpren-gés után, mintegy magamagának, összegezi:— Rohadt tisztek, itt volt a baj!

— Ez egynek igaz — helyesel a tizedes.A katona megkérdezi:— És maguk, maguk ott voltak Reichen-

felsnél?— Hát, mi nem — feleli a tizedes —, mink

mind a ketten nyugatabbra voltunk. Vissza-vonultunk, hogy ne fogjanak el, amikor a há-tunk mögött áttörték a vonalakat.

— Parancsra, hé! Nem szabad összeke-verni.

-- És gyorsan lebonyolítottuk — mondjaa tizedes. — Nem lehetett cammogni: a hu-

szonnyolcasok, a tőlünk balra levő alakulat-nál, túl sokat vártak, aztán úgy összefogdos-ták őket, mint a legyet.

— Most már mindenképpen ugyanoda ju-tunk — mondja a katona. — Ma vagy holnapösszefogdosnak.

Az őrvezető jól megnézi magának a kato-nát, de inkább csak egy képzeletbeli partner-hez szól, az ellenkező oldalra:

— Ez nem biztos, még nem mondtuk ki azutolsó szót.

Most a katona von vállat. Ez alkalommalteljesen feláll, hogy felhívja magára a figyel-met, és végre hozzanak neki inni. A szom-széd asztaltól véletlenül megüti a fülét egymondat, amelyet beszélgetés közben hango-sabban dobtak oda: „Minden tele van ké-mekkel!" Viszonylagos csend követi a kije-lentést. Ezután az asztal másik végéről hosz-szabb magyarázat érkezik, amiből csak az„agyonlőni" igét lehet kivenni; a többi bele-vész az általános zűrzavarba. És amikor akatona éppen visszaül a székére, még egymondat bukkan elő a hangzavarból: „Van-nak, akik küzdöttek, vannak, akik nem."

Az őrvezető újfent a köpenygallér zöldrombuszait vizsgálgatja. Megismétli: — Mégnem mondtuk ki az utolsó szót. — Aztána tizedes felé hajol, és mintegy bizalmas val-lomásként: — Hallottam ellenséges ügynö-kökről, akiket azért fizetnek, hogy bomlasz-szanak.

A másik nem moccan. Az őrvezető, aki azapró piros-fehér kockás viaszosvászon fölé

152 153

dőlve hiába várta a visszavágást, végül iskiegyenesedik a székén. Valamivel későbbmég azt mondja: — Utána kéne nézni —de nem fejti M a gondolatát, es ezt is olyanhalkan mondta, hogy alig hallani. Mostmindketten némán, mozdulatlanul ülnek, azűrbe bámulnak, egyenesen maguk elé.

A katona azzal a szándékkal hagyta ottőket, hogy megnézze, hová tűnt a súlyos sö-tét hajkoronás fiatalasszony. De ahogy ottállt az asztalok tömkelegében, azt gondoltamagában, hogy tulajdonképpen nem is kí-ván annyira inni.

Ahogy éppen ki akart menni — már nemvolt messze a pulttól és a polgárok csoport-jától —, hirtelen megint eszébe jutott az akatona, aki szintén ott volt Reichenfelsnél,és aki, vele ellentétben, olyan dicsőségesenharcolt. Az egyetlen fontos dolog most azvolt számára, hogy megtalálja a katonát, be-széljen vele, elmeséltesse magának a törté-netét. Vissza is tér hamarosan az ellenkezőirányba a termen keresztül, a padok, szé-kek és az asztaloknál ülő ivók háta között.Az a másik kettő még mindig egyedül ül, pon-tosan ugyanúgy, ahogy otthagyta őket. Ahe-lyett, hogy odamenne hozzájuk, egyenest át-vág a terem mélye felé, hogy abba a sávbajusson, ahol mindenki áll: nagy tömeg férfinyomkodja és lökdösi egymást; a bal sarokfelé igyekeznek, de a szűkös hely miatt na-gyon lassan haladnak, apránként mégis oda-jutnak egy kiugró falrész és három, ruhákkal

agyonzsúfolt, súlyos körfogas közé, amelyeka pult végében állnak.

Mfg ó is a menet iramában halad előre— sőt lassabban, mivel a folyam szélén van —,a katona azon gondolkodik, miért tetszetthirtelen olyan sürgősnek, hogy elbeszélges-sen azzal a férfival, aki csak azt tudja majdelmondani neki, amit ő úgyis tud már. Mi-előtt a szomszéd helyiségbe jutott volna,ahol újabb asztalok és egy védőernyő alattmegbúvó biliárdasztal között valószínűlegmegtalálná a fekete hajú felszolgálónőt és areichenfelsi hőst, lemondott a tervéről.

Nyilván ezen a helyen áll a néma gyüle-kezet, amely sugarasan elhúzódik tőle, mígvégül a katona egyedül marad a sápadt ar-cok hatalmas körének közepén ... De ez ajelenet nem vezet semmire. Különben a ka-tona nem áll már sem néma, sem zajongó tö-meg közepén; kilépett a kocsma ajtaján, ésmost az utcán baktat. Közönséges, hosszú,egyenes vonalú utca ez, a házak kétoldaltteljesen egyformák, homlokzatuk lapos, raj-tuk az ajtók-ablakok semmiben sem külön-böznek egymástól. Szokás szerint havazik,lassú, apró, síírű pelyhekben. Fehérek a jár-dák, az úttest, as ablakkönyëklők, a kapukküszöbe.

Ahol nem csukták be rendesen a kapu-szárnyat, az éjszaka folyamán a kapubéllet-be összefútt hó behatolt a keskeny, függő-leges nyílás aljába, és amikor a katona ki-nyitja a kaput, néhány centiméter magasság-ban ott marad az ajtórés lenyomata. Még

154 155

belül is összegyűlt egy kis hó, amely a pad-laton hosszú, egyre vékonyodó csíkot alkot,először kiszélesedik, hogy aztán elkeske-nyedjék. Részben meg is olvadt, a kerületénnedves, fekete szegélyt hagyott a padló po-ros deszkáin. Más sötét nyomok is pöttyözika folyosót, egymástól úgy félméteres távol-ságra, és ahogy közelednek a lépcsőhöz, egy-re halványulnak. A lépcső ott sejlik a folyosólegvégén. Bár a nyomok formája bizonyta-lan, változó, itt-ott közbülső, fokozatosanhalványodó sávok rojtozzák, mégis teljes jog-gal hihetjük, hogy olyan nyomokról van szó,amelyeket kisméretű cipők hagytak.

A folyosónak mind a jobb, mind a bal fe-lére oldalajtók nyílnak, egymástól egyenlőtávolságra, és szabályosan váltakozva, egyjobbra, egy balra, egy jobbra stb.... Azegész a távolba vész, ameddig csak a szemellát, vagy majdnem addig, mert a lépcső fo-kait még ki lehet venni, amott a folyosó vé-gén, ahol élénkebb a fény. Vékonyka alak,asszony vagy gyerek nehézkedik egyik ke-zével a karf a végét képező nagy, fehér gomb-ra, de a sziluettet a jelentős távolság egészpicire zsugorítja.

Ahogy a katona közeledik hozzá, egyre in-kább az az érzése, hogy a kép egyre hátrálelőle. De jobb oldalon kinyílik egy ajtó. Kü-lönben ennél az ajtónál szakadnak meg anyomok. Kattanás. Sötét. Kattanás. Sárgafény világít meg egy keskeny előszobát. Kat-tanás. Sötét. Kattanás. A katona megint anégyzet alakú szobában van, a szobában fi6-

kos szekrény, asztal és ágydívány. Az aszta-Ion kockás viaszosvászon terítő. A fiókosszekrény fölött a falon menetkész öltözetbenálló katona fényképe. A katona most nemül az asztalnál a borát iszogatva és lassanrágva a kenyerét, hanem az ágyon fekszik;szemét lehunyja, mint aki al-zik. Körülöttehárom ember áll mozdulatlanul, szótlanulnézik a katonát: egy férfi, egy asszony ésgyermek.

Közvetlenül az arc mellett, az ágy fejénélaz asszony kicsit előrehajol, az alvó elkín-zott vonásait fürkészi, nehéz lélegzetvételéthallgatja. Hátrahúzódva, az asztal mellett ottáll a fiú, most is fekete pelerinben, fején sap-kával. Az ágy lábánál a harmadik személynem a famankós rokkant, hanem az idősebb,a kopaszságtól magas homlokú férfi, kurtaszőrmebéléses városi kabátban, rövid kamáslivédte lakkcipőben. Finom szürke bőrkesztyű-jét a kezén hagyta; bal kezes kesztyűjét agyűrű köve kinyomja a gyűrűsujján. Ele-fántcsont fogantyús, selyemhuzatú esernyő-jét nyilván az előszobában hagyta, rézsúto-san a fogashoz támasztva.

A katona hanyatt fekszik, teljesen felöl-tözve még a lábszártekercse és otromba ba-kancsa is rajta van. Karja a teste mellettnyugszik. Köpenyét kigombolták; alatta azegyenruha zubbonya baloldalt, a varrás mel-lett, vértől foltos.

Nem. Valójában egy másik sebesültről vanszó, ott áll a zsúfolt kocsmaterem kijáratá-nál. A katona éppen becsukta a kocsma ajta-

156 157

ját, amikor látja, hogy egy fiatal bajtársa kö-zeledik, akit az előző évben soroztak, és avisszavonulás alatt többször találkozott vele,sőt ma reggel is, a kórházban. ó is éppena kocsmába igyekszik. Egy másodpercig akatona azt képzeli, hogy a beharangozott vi-téz harcos áll előtte, az, akinek az előbbaz őrvezető annyira dicsérte a viselkedését.De rögtön rájön, milyen lehetetlen lenne ezaz egybeesés: igaz ugyan, hogy a fiatalemberaz ellenséges támadás pillanatában Reichen-felsnél volt, de abban az ezredben, ahol őmaga is szolgált, amint ezt az egyenruha zöldrombuszai is bizonyítják; nos hát, ebben azegységben egyetlen hős sem akadt, legalább-is az őrvezető szerint. Ahogy a katona elakar menni a bajtársa mellett, és egyszerűenodabiccent neki, az megáll, hogy beszédbeelegyedjék vele.

— A haverja — mondja —, akit ma reg-gel meglátogatott a sebészeten, nincs valamijól. És többször is hívta magát.

— Jó — mondja a katona —, visszame-gyek a kórházba.

— Akkor gyorsan menjen. Már nem sokvan hátra neki.

A fiatalember már a rézkilincsre tette akezét, amikor megfordul, hogy még hozzá-tegye:

— Azt állítja, hogy valamit át kell adniamagának. — És rövid gondolkodás után: —Lehet, hogy csak félrebeszél.

— Elmegyek hozzá — mondja a katona.

Rögtön útnak is indul, gyors léptekkel, arövidebb úton. Most nem a nagy, szimmetri-kus és egyhangú város díszletei között jár,kínosan egyenes és egymást derékszögbenmetsző útj aival. És hó sincs még. Az idő azévszakhoz képest inkább enyhe. A házak ala-csonyak, divatjamúlt, bizonytalan barokk stí-lusban épültek, telezsúfolták őket csigavonalûdíszekkel, domborműves koszorúpárkányok-kal, a kapukat közrefogó, cizellált oszlopfők-ben végződő oszlopokkal, faragott konzoloserkélyekkel, öblös és bonyolult kovácsoltvaskorlátokkal. Mindez körülbelül összhangbanis van az utcasarkokon emelkedő, régi gáz-lámpákból átalakftott lámpákkal, melyeknekalul kiszélesedő öntöttvas oszlopa a talajtólháromméternyire sodort, kiugró dfszítésű,lant formájú építményt hordoz, ez utóbbinlóg a nagy villanykörtét védő bura. Maga azoszlop nem egy darabból áll, számos, külön-böző formájú és méretű gyűrű övezi, ame-lyek bizonyos magasságokban kihangsúlyoz-zák az átmérő változásait, a kiöblösödése-ket, elkeskenyedéseket, a gömbbé hasasodástvagy orsóvá szűkűlést; ezek a gyűrűk külö-nösen megsokasodnak az építmény talpazatátképező kúp csúcsa felé; e kép körül stilizáltrepkényfüzér kígyózik magából a fémbőlöntve, amely minden utcai lámpán a leg-apróbb részletig megismétlődik.

De a kórház klasszikus katonai épület, tá-gas, kopár, kavicsos udvar mélyén, amelyeta körúttól és kopasz fáitól nagyon magas,vasrácsos kerítés választ el. A kerítés kapu-

158 159

rfának mind a két szárnya nyitva van. Azőrbódék mindkét oldalon üresek. A hatalmasudvar közepén egyetlen férfi, egy altiszt állderékszíjas zubbonyban, fején katonasapká-val; mintha töprengene; fekete árnyéka lá-bához vetődik a fehér kavicsra.

Ami pedig a kórtermet illeti, ahol a sebe-sült fekszik, közönséges laktanyaszoba, csaka vaságyakat fehérre lakkozták benne —semmi célja ennek a díszletnek, mint ahogya katonának sincs, hacsak nem a barna pa-pírba burkolt doboz a felszerelési tárgyaknakszánt polcon.

Tehát ezzel a dobozzal gyalogol a katonaa behavazott utcákon, végig a magas, laposhomlokzatok előtt, amikor a találkozás he-lyét keresi, és több hasonló útkereszteződésközött habozik. Úgy találja, a megadott le-írás egyáltalán nem elég ahhoz, hogy bizto-san meghatározhassa a pontos helyet ebbena túlságosan mértani elrendezésű nagy vá-rosban. Es végül, amikor belök egy nyitvahagyott kaput, megint lakatlannak tetszőépületbe lép be. A félmagasságig sötétbar-nára festett folyosó ugyanolyan kihalt be-nyomást tesz, mint maguk az utcák: nincssem lábtörlő, sem kitűzött névkártya az aj-tókon, nincsenek néhány percre ide vagyoda tett háztartási eszközök, amelyek általá-ban egy ház életéről árulkodnak, és a légvé-delem előírásos hirdetményét nem tekintve,a falak is tökéletesen csupaszok.

Es aztán kinyílik az oldalsó ajtó, mögötteott a keskeny előszoba, ahol a fekete selyem-

hüvelybe bújtatott esernyö közönséges faj-tájú fogasnak támasztva pihen.

De egy másik kijárat lehetővé teszi, hogyúgy lépjünk ki az épületből, hogy az, aki abejáratnál vár ránk, ne lásson meg: ez a ki-járat a keresztutcára nyílik, egy a főfolyo-sóra merőleges mellékfolyosó végén, a lép-csőtől balra, amely az előbbi folyosó végénvan. Ez az utca különben mindenben egye-zik az előzővel; és a fiú ott áll az őrhelyén,várja a katonát az utcai lámpa alatt, hogyelvezesse a katonai hivatalba, amelyet ka-szárnyának is meg kórháznak is használnak.

Mindenesetre ezzel a szándékkal indultakútnak. De egyre sokasodnak az útkeresztező-dések meg a hirtelen irányváltozások és visz-szakanyarodások. Es egyre tart a véget nemérő éjszakai menetelés. Mivel a fiú egyregyorsabban megy, a katona hamarosan márnem tud lépést tartani vele, es egyedül ta-lálja magát, nincs mást mit tennie, valamivédett hely után kell néznie, ahol megalhat.Nincs választása, meg kell elégednie az elsőnyitott kapuval, amely az útjába akad. Újraa szürke kötényes, fekete hajú, világos sze-mű, mély hangú fiatalasszony lakása. De elő-ször nem vette észre, hogy ebben a szobá-ban, ahol inni kapott, és ahol kenyeret adtakneki a menetkész öltözetben álló férj beke-retezett képe alatt, amely a fiókos szekrényfölötti keretes falmezőt díszíti, van még egyágydívány is a kockás viaszosvászonnal le-terített, négyszögletes asztalon kívül.

160 11 — ïJtveszt8 161

opAz ággyal szemben levô f al tetején, majd-nem a mennyezet .sarkában, nagyon vékony,kanyargós, úgy tíz centiméternyi, vagy annálvalamivel hosszabb kis fekete vonal húzódik,talán repedés a gipszben, talán poros pók-háló, talán egyszerű hiba a fehér vakola-ton, amelyet még csak hangsúlyoz a csupaszzsinóron lógó villanykörte lassú ingaóramoz-gással himhálózó kegyetlen fénye. Ugyan-ilyen ütemben, de ellenkező irányban ingjobbra-balra a lefejtett paszományos, civilnadrágos férfi (vajon ő az, akit a rokkanthadnagynak nevezett?) padlóban gyökerezőárnyéka a zárt kapun, a mozdulatlan test kétoldalán.

Ez az álhadnagy (hiszen zubbonyán a le-szedett jelzések tizedesi rangot mutatnak,nyomuk tisztán látható maradt a barna szö-veten), ez a férfi, aki így fogadta a csapa-tuktól elszakadt sebesült vagy beteg katoná-kat, előzőleg biztos kihajolt egy első emeletiablakon, valószínűleg azon, amely éppen akapu fölött van, hogy a félhomályban meg-nézhesse azt, aki bebocsátást kér. Ez azonbannem ad kielégítő választ a fő kérdésre: ho-gyan tudta meg, hogy valaki ott áll a küszö-bön? Amikor a fiú ideért, kopogott a zártkapun? Igy a katona, amikor végre, megle-hetős késéssel utolérte vezetőjét, mivel márjó ideje nem őt követte, hanem csak a nyo-mát, nem kételkedett benne, hogy előre je-lezték érkezését. És míg ő a keskeny lép-csőfokon ágaskodott, és hiába igyekezett M-

betüzni a sima táblácskába vésett feliratot,ujja hegyét újra és újra végigsétáltatva rajta,vendéglátója, három méterrel magasabban,megfigyelt egy köpenyoldalt, amely kívülmaradt a kapubélleten: egy vállat, egy ci-pősdoboz formájú és méretű csomagra kul-csolódó foltos köpenyujjat.

De egyetlen ablak sem volt világos, és akatona ezt a házat is, mint a többit, elha-gyottnak hitte. Ahogy belökte a kaput, rög-tön észrevette, hogy tévedett: számos bérlőlakott még a házban (mint kétségkívül min-denütt másutt is), és egymás után bukkan-nak elő mindenfelől, egy fiatalasszony a fo-lyosó legmélyén lapul, a lépcső sarkában,egy másik hirtelen kinyitja az ajtaját a baloldalon, végül egy harmadik jobboldalt bi-zonyos habozás után ajtaját megint egyszerarra az előszobára nyitja, amely a négyzetalakú szobába vezet, ahol most a katona fek-szik.

Hanyatt fekszik. A szeme csukva. Szem-héja, csakúgy, mint a homloka és a halán-téka, szürke, de arccsontja élénken tüzel. Be-esett arcán, a félig nyitott száj körül és azállon a nagyon sötét szakáll legalább négy-öt napos. A nyakig felhúzott takaró szabá-lyos időközökben emelkedik meg a kissé sí-poló lélegzetvétel alatt. Vöröses, az ujjper-ceknél fekete foltos kéz nyúlik ki oldalt, éslecsüng az ágy szélére. A szobában már nincsott sem az esernyős férfi, sem a fiú. Csak az

162 163

tom

•

asszony ül az asztalnál, de kicsit ferdén, hogya katona felé fordulhasson.

Fekete gyapjúholmit köt; még az elejéntart a munkájának. Odatette maga mellé anagy gombolyagot, a piros-fehér kockás via-szosvászonra, melynek az asztal körül lelógószéle a sarkoknál nagy, merev, fordított töl-csér alakú ráncokat vet.

A szoba többi része nem pontosan olyan,amilyennek a katona emlékezetében meg-őrizte; az ágydíványon kívül, melynek jelen-létét első látogatásakor épp csak észrevette.még legalább egy fontos dologra kell utal-nunk: egy magas ablakra, amelyet jelen pil-lanatban teljesen eltakarnak a mennyezet-től a padlóig omló, nagy, vörös függönyök.Bár a dívány jó széles, nyugodtan észrevét-len maradhatott, mivel abban a sarokban áll,amelyet a küszöbön belépő elől eltakar azajtószárny; azután pedig, amikor a katona azasztalnál evett és ivott, háttal ült neki; kü-lönben sem nagyon figyelt oda a bútorokra,mert érzékeit eltompította a fáradtság, azéhség és a kinti hideg. Mégis megdöbben,hogy tekintetét nem vonta magára az, amiakkor (es most is) éppen szemben volt vele:az ablak, vagy legalábbis a vékony, selyem-fényű vörös függönyök.

Akkor nyilván nem voltak összehúzva afüggönyök; mert lehetetlen, hogy így, ahogyma látja őket, teljes fényben, a színük neötlött volna a szemébe. Kétségkívül akkorcsak maga az ablak volt látható két függőle-ges, nagyon keskeny vörös csík között, ame-

lyek kevés fényt kaptak, és így sokkal kevés-bé voltak feltűnőek. De ha nappal volt, mi--re nézett ez az ablak? Utcai látképre, amelyaz ablaküvegekben elnégyzetelődött? Ismer-vén a városnegyed egyhangúságát, ez a lát-vány nyilván semmi különöset nem nyúj-tott. Vagy más volt: udvar, de talán olyanszűköcske, olyan sötét a földszint magassá-gában, hogy nem áradt belőle semmi vilá-gosság, és ezen a részén semmi sem vontamagára az ember figyelmét, főképp ha a vas-tag függönyözés miatt a külső részleteket

em lehetett megkülönböztetni.Ez okoskodások ellenére a katona tovább-

ra is zavarral gondol rá, hogy emlékeibenilyen rések támadtak. Azon töpreng, vajonmég mi kerülhette el a figyelmét a körülöttelevő dolgokból, sőt, mi az, amit még mostsem vett észre. Hirtelen nagyon sürgősnekérzi, hogy pontos leltárt készítsen a szobáról.Itt van a kandalló, amelyről eddig jóformánsemmit sem jegyzett meg: közönséges, feketemárványkandalló, fölötte nagy téglalap alakútükör; felemelt vas huzatszabályozója mögöttszürke hamuhalom látszik, de kandallórácsnem; a kandalló lapján elég hosszú, nem na-gyon magas tárgy hever -- egy vagy kétcentiméter a legmagasabb oldalán —, ame-lyet ebből a látószögből nem lehet azono-sítani, mivel nincs eléggé a márvány szé-lére helyezve (sőt, az is lehetséges, hogyszéltében sokkal terjedelmesebb, mint ami-lyennek látszik); a tükörben a sima, selymes,vörös függönyráncok függőleges csíkokban

164 165

villognak ... A katonának az a benyomása,hogy mindez semmi: más, az előzőeknél sok-kal fontosabb részleteket kellene megjegyez-nie ebben a szobában, különösen egy bizo-nyos részletet, amelynek halványan tudatá-ban is volt, amikor belépett ide, a múltkor,a vörös bor és a szelet kenyér napján ... Márnem emlékszik, mi volt az. Meg akar for-dulni, hogy alaposabban körülnézzen a fiókosszekrény felőli részen. De nem tud megmoz-dulni, vagy csak nevetségesen picit, valamizsibbadás az egész testét megbénítja. Csak azalsókarja és a keze mozog valamelyest köny-nyedébben.

— Szüksége van valamire? — kérdezi afiatalasszony mély hangja.

Nem változtatott a testhelyzetén, ahogymegállt a munkájában, kötését a melle előtttartja, ujjait — egyik mutatóujját felemeli,a másikat begörbíti — most is úgy igazítja,mintha újabb szemet kerekítenének, fejemég előrehajol, hogy ügyeljen a helyes ki-vitelre, de a szemét az ágy feje felé emeli.Vonásai gondterheltek, komolyak; a munká-hoz való figyelme, vagy a nyugtalanság, ame-lyet a sebesült okoz neki, aki váratlanul ide-csöppent, vagy valami más ok, amit a sebe-sült nem ismer, még jobban összehúzza őket.

— Nem — mondja a férfi --, nincs szük-ségem semmire.

Lassan beszél, magamagát is meglepi, mi-lyen rendellenesen elszakadnak egymástól aszavai, anélkül, hogy akarattal így beszélne.

- Fáj?

— Nem — mondja. — Nem tudok ... meg-mozdulni.

— Nem szabad mozognia. Ha valamireszüksége van, kérje tőlem. Az injekciótól van,amit az orvos adott. Ma este megpróbál el-jönni, hogy megint beadjon egyet. — Újrakötni kezdett, szemét ismét lesüti a mun-kájára. — Ha el tud jönni — mondja még.— Manapság semmiben sem lehetünk biz-tosak.

Nyilván az injekció okozza az émelygést is,amit a katona ébredése óta érez. Szomjas; denincs kedve felkelni, hogy igyék a csapbóla folyosó végén levő mosdóban. Inkább meg-várja, hogy visszajöjjön a vászonbekecses,vadászcsizmás ápoló. Nem, nem erről vanszó: itt a mély hangú asszony ápolja. És csakebben a pillanatban döbbent meg, hogy me-gint ide került, ebbe a szobába, amely egynagyon régi jelenethez tartozik. Tökéletesenemlékszik a motorkerékpárra, a sötét folyo-sóra, ahol elnyúlt a védett sarokban, a kapumellett. Aztán ... Azt már nem tudja, mijön ezután: sem a kórházat, sem a zsúfoltkocsmát, sem a hosszú menetelést a kihaltutcákon, amire így már nem lesz képes. Aztkérdezi:

— Súlyos a sebem?Az asszony tovább köt, mintha mit sem

hallott volna. A férfi megismétli:— Milyen a sebem?

166 167

De már rá is jön, hogy nem beszél eléghangosan, a szavakat megformálja ugyan azajkán, de hangtalanul. Ám a második alka-lommal a fiatalasszony felkapja a fejét. Le-teszi a munkáját az asztalra, a nagy feketegombolyag mellé, és mozdulatlanul, csend-ben figyeli a férfit, várakozó vagy szorongó,vagy félelemmel terhes arccal. Végül rászán-ja magát, hogy megkérdezze:

— Mondott valamit?A férfi megint megismétli a kérdést. Ez-

úttal a halk, de érthető hangok kibuknak aszáján, mintha a nagyon mély színezetű hangneki is visszaadná a beszéd képességét; ha-csak nem az ajkáról olvasta le az asszony aszavakat.

— Nem -- mondja az asszony —, semmiaz egész. Nemsokára túl leszünk az egészen.

— Felkelni ...— Nem, ma nem. Holnap sem. Még várni

kell egy kicsit.De neki nincs vesztegetni való ideje. Ma

este fel fog kelni.— A doboz — mondja ... -- Hol a do-

boz?Hogy az asszony megértse, kénytelen újra-

kezdeni a mondatát: — A doboz ... ami ná-lam volt ... -- Futó mosoly érinti a feszültarcot:

-- Ne nyugtalankodjék, itt van. A kicsihozta maga után. Nem szabad ennyit beszél-nie. Fájdalmat okoz magának.

— Nem — mondja a katona —, nem fáj...nagyon.

P Az asszony nem folytatja a kötést; továbbnézi a férfit, kezét a térdén nyugtatja. Olyan,mint egy szobor. Szabályos, nagyon határo-zott körvonalú arca arra az asszonyra emlé-kezteti, aki egyszer, valamikor régen, borthozott neki. Erőlködve mondja:

— Szomjas vagyok.Nyilván meg sem moccant az ajka, mert

az asszony nem áll fel, nem is válaszol, egyet-len mozdulatot sem tesz. Különben fakó-vi-lágos szeme talán nem is őrajta, hanem más,távolabb ülő ivókon akadt meg, más aszta-loknál, a terem mélye felé. Az asszony te-kintete tovább végzi körútját a teremben,miután átfutott a katona és két bajtársa fö-lött, most pedig a fal mellett sorakozó többiasztaltársaságot veszi sorra — erre a falratűzték ki négy rajzszöggel a kis fehér plaká-tokat, melyeknek apró betűkkel nyomtatottszövege még most is nagy tömeg olvasófigyelmét vonja magára — , aztán a kirakat-üveget a síírűn ráncolt függönnyel, amelyfejmagasságig eltakarja az üveget meg a há-rom dombormívű zománcgolyót a külső fe-lén, és a havat mögötte, amint lassú, súlyos,sűrű pelyhekben, egyenletes, függőleges hul-lással hullik.

Es az új hóréteg, amely így lassan-lassanleülepszik a nappali nyomokra, kikerekítveaz éleket, feltöltve a mélyedéseket, egy szint-be hozva a felületeket, hamar elfedte a há-zak mellett húzódó sárgás csapásokat, ame-lyeket a járókelők hagytak maguk mögött, és

168 169

a fiú elszigetelt nyomait, és az oldalkocsismotor vájta két barázdát az úttest közepén.

De először meg kellene bizonyosodnia ró-la, hogy még mindig esik-e a hó. A katonaúgy gondolja, megkérdezi a fiatalasszonyt.De tudja-e egyáltalán az asszony ebben azablaktalan szobában? Ki kell majd mennie,hogy megnézze, ki kell majd mennie a félignyitva hagyott ajtón, át az előszobán, ahol afekete esernyő várakozik, és a folyosók hosz-szú során, a keskeny lépcsőkön, es megint aderékszögű, egymást metsző folyosókon, aholaz a veszély fenyegeti, hogy eltéved, mielőttkijutna az utcára.

Mindenesetre nagyon lassan ér vissza, ésmost a fiú ül a helyén, kicsit ferdén, az asz-talnál. Magas nyakú pulóver van rajta, rö-vidnadrág, gyapjúzokni és posztópapucs.Egyenesen tartja a derekát, nem támaszkodika szék támlájának; karja megfeszül az oldalamellett, kezével a fonott szék oldalsó szélei-be kapaszkodik; csupasz térdű lábát a székelülső lábai között lógázza, úgy, hogy kétpárhuzamos síkban egyenlő, de ellenkező irá-nyú kilengéseket végez. Amikor észreveszi,hogy a katona nézi őt:, rögtön abbahagyja akalimpálást; és mintha már türelmetlenülvárta volna e percet, hogy fényt deríthessenegy kérdésre, ami foglalkoztatja, komoly,nem-gyerekhangján megkérdezi:

— Miért vagy te itt?— Nem tudom — mondja a katona.A fiú valószínűleg nem hallotta a választ,

mert ismét megkérdezi:

— Miért nem a kaszárnyádba vittek?A katona nem emlékszik, vajon megkér-

, dezte-e ezt a fiatalasszonytól, vagy sem. Ma-gától értetődik, hogy nem a gyerek vagy arokkant hozta őt ide. Azt is meg kell kérdez-nie, vajon valaki összeszedte-e a barna pa-pírba csomagolt dobozt: a zsinór már nemtartotta össze, és a csomag nyilván szétesett.

— Itt fogsz meghalni? -- kérdi a gyerek.A katona erre a kérdésre sem tud vála-

szolni. Különben meglepődik, hogy felteszikneki ezt a kérdést. Megkísérel majd magya-rázatokat kapni; de még meg sem fogalmaz-hatta aggodalmait, amikor a fiú mar félfor-dulatot tesz, és teljes erőből futni kezd azegyenes vonalú utcán, még arra sem veszte-get időt, hogy körülperdülje az öntöttvaslámpaoszlopokat, hanem megállás nélkülhagyja maga mögött egyiket a másik után.Hamarosan csak a nyomai maradnak a frisshótól egységes felszínen; a nyomok rajzolatafelismerhető, bár a futás eltorzítja őket, az-tán egyre zavarosabbak lesznek, ahogy gyor-sul az iram, végül pedig egészen kétségesek,és lehetetlen a többi nyom között követniőket.

A fiatalasszony nem mozdult el a székéről;és nem nagyon kéreti magát, válaszol a kér-désekre, nyilván hogy a sebesült nyugtonmaradjon. A gyerek jött szólni neki, hogy akatona, akit előző nap megvendégelt, eszmé-letlenül, összekuporodva fekszik egy ház be-járatában, néhány utcányira tőlük, nem be-szél t nem hall meg semmit, meg sem moc-

170 171

can, tisztára mintha halott lenne. Az asszonyrögvest elhatározta, hogy odamegy. A testmellett már ott talált egy férfit, egy civilt,aki, mint mondta, véletlenül éppen erre járt,de aki mintha inkább messziről végignéztevolna a jelenetet, megbújva egy másik kapu-bélletben. Az asszony minden nehézség nél-kül megadja a leírását: javakorabeli férfi,nagyon gyér, ősz hajjal, módosan öltözve,kesztyűben, kamásliban, elefántcsont fogan-tyús boternyővel. Ez utóbbi a földön hevert,keresztben a küszöbön. A kapu teljesen kivolt nyitva. A férfi a sebesült mellett térdelt,élettelen kezét felemelte, és ujjait a csukló-jára helyezte, hogy kitapintsa a pulzust; or-vosféle volt, bár nem gyakorolta a mester-ségét. Ő segített a testet idehozni.

Ami pedig a cipősdobozt illeti, a fiatalasz-szony nem jegyezte meg a pontos helyét, demég a jelenlétét sem; nyilván kicsit mesz-szebb feküdt, az orvos tolhatta odébb, hogykényelmesebben végezhesse el e rövid vizs-gálatot. Noha megállapításai egyáltalán nemvoltak pontosak, mindenképpen jobbnak ta-lálta, ha a sebesültet valami tisztességes he-lyen fektetik le, bármilyen kockázatos ishordágy nélkül elszállítani.

De nem indultak rögtön útnak, mert aligszületett meg a döntés, megint felberregett amotorkerékpár. A férfi gyorsan becsukta akaput, és ott várták a sötétben, hogy elmúl-jon a veszély. A motor többször elhúzott előt-tük, lassan végigcirkált a szomszédos utcá-kon, közeledett, távolodott, megint közele-

172

dett, de maximális hangereje hamarosancsökkenni kezdett minden visszatérésnél, mi-vel a gép egyre messzebb fürkészte az uta-kat. Amikor a zaj mar csak nehezen lokali-zálható morgássá enyhült, amelyhez már afülüket kellett hegyezniök, hogy bizonyos-sággal meghallják, a férfi kinyitotta a kaput.

A környéken nyugalom volt. Senki semmert már kijönni az utcára. A mozdulatlanlevegőben elvétve néhány hópehely szállt alá.Ketten emelték fel a testet, a férfi a comb-jánál, az asszony a vállánál, a hóna alatt.Csak ekkor vette észre az asszony a köpenyoldalán a nagy vérfoltot; de az orvos meg-nyugtatta, mondván, hogy a seb súlyosságaszempontjából ez nem jelent semmit. Óva-tosan lelépdelt a küszöb lépcsőjén, ügyesencipelve a ráeső terhet, mögötte a fiatalasz-szony mar zavartabban, ahogy igyekezett akatonát olyan helyzetben tartani, amit a leg-kedvezőbbnek ítélt számára, de a súlyos test-tel nehezen tudott zöld ágra vergődni, állan-dóan kiigazította a fogását, és így csak aztsikerült elérnie, hogy még jobban zötyköljea testet. A fiú, három lépéssel előttük, egyikkezében a fekete selyemhuzatos ernyőt vitte,a másikban a cipősdobozt.

Azután a doktornak haza kellett mennie,hogy elhozza azokat a holmikat, amelyekkela sebesültnek elsősegélyt nyújthat, addig is,amíg egy kórház befogadja (es ez talán nemlesz hamar, az általános fejetlenségben). Deahogy odaértek a fiatalasszony lakásához,amely szerencsére egész közel volt, újabb

173

x_

motorberregések ütötték meg a fülüket, tom-pább, de erőteljesebb zúgás. Ezúttal nem egy-szerű motorkerékpárokról volt szó, hanemnagy gépkocsikról, esetleg teherautókról. Aférfinak tehát bizonyos ideig megint várniakellett, amíg kimerészkedhetett az utcára. Ésmindhárman ott maradtak a szobában, ahováa még mindig élettelen beteget fektették, azágydíványra. Mozdulatlanul álltak, szótlanulnézték a katonát, az asszony az ágyfej mel-lett, kicsit előrehajolva az arc fölé, a férfiszőrmebéléses felöltőjében az ágy lábánál,kezén most is ott a szürke kesztyű, a fiú azasztal felé eső részen, pelerinjében és sapká-val a fején.

A katona is teljesen felöltözve fekszik: kö-peny, lábszártekeres meg az otromba ba-kancs. Hanyatt fekszik, szemét lehunyja.Nyilván meghalt, ha a többiek így hagyják.De a következő jelenet az ágyban ábrázolja,nyakig betakarva, amint félig figyel csak egyzavaros történetre, amit ugyanaz a világosszemű fiatalasszony mesél neki: valami nézet-eltérést a jóakaratú, szürke kesztyűs doktorés egy másik szereplő között, őt az asszonynem nevezi meg világosan, de valószínűleg arokkantról van szó. A rokkant tehát hazajö-hetett — sokkal később, az első injekcióután — , és valami olyat akart tenni, amit amásik kettő ellenzett, főképp a doktor. Bárvéleménykülönbségük lényegét nem könnyűkibogozni, hevességét épp eléggé jelzi az el-lenlábasok magatartása, akik -- az egyikcsakúgy, mint a másik — meggyőzően hado-

násznak, színpadias tartásokba vágják magu-kat, szavaikat túlzott arcjátékkal kísérik. Arokkant, aki egyik kezével az asztalra támasz-kodik, végül a másikkal meglóbálja a man-kóját; az orvos égnek emeli a karját, ujjaitszétterpeszti, mint egy megszállott, aki újvallást hirdet, vagy mint egy államfő, aki atömeg éljenzésére válaszol. A fiatalasszonytfélelem fogja el, oldalra lép, hogy távolabbkerüljön a vita gócától; de anélkül, hogy há-tul maradt lábát az első mellé húzná, felső-testét arrafelé fordítja, ami elől éppen mene-kül, hogy az utolsó fordulatokat figyelje,amelyek már-már drámaivá válnak; a szemétazért eltakarja a kezével, szemellenzőt for-mál az arca előtt. A fiú a földön ül egy fel-borított szék mellett; lábát elnyújtja a pad-lón, erősen nyitott V betű alakban; karjávala melléhez szorítja a barna papírba csoma-golt dobozt.

Ezután még kevésbé világos jelenetek kö-vetkeznek — még színpadiasabbak, valószínű-leg —, viharos, bár leggyakrabban néma je-lenetek. Színhelyük kevésbé pontos, nemolyan jellegzetes, személytelenebb; egy lépcsőtöbbször is visszatér; valaki lerohan a lép-csőn, fogja a karfát, a lépcsőfokok egy részétátugorja, majdnem csigavonalban repül leegyik lépcsőfordulóról a másikra, míg a ka-tona kénytelen behúzódni egy sarokba, ne-hogy feldöntsék. Aztán jóval ráérősebben őis lemegy a lépcsőn, és a hosszú folyosó vé-gén megint a behavazott utcára jut; és az ut-ca végén megint a zsúfolt kocsmába. Ott az

174 175

összes szereplő a helyén van: a tulajdonos apultja mögött; az orvos a szőrmebéléses ka-bátjában az elöl álldogáló polgárok csoportjá-ban, de a többiektől kicsit messzebb, és nemavatkozik a beszélgetésükbe; a gyerek a föl-dön egy ivókkal agyonzsúfolt padnak dől, egyfelborított szék mellett, a dobozt most is akarjába szorítja; és a húzott szoknyás, sötéthajú, méltóságteljes tartású fiatalasszony atálcáját az asztaloknál ülő vendégek feje föléemeli az egyetlen üveggel; végül a katona kétbajtársa között, a legkisebb asztalnál, a má-sik kettő is egyszerű gyalogos, mint ő, álligbegombolt köpenyben és katonasapkában,mint ő, fáradtan, mint ő, ők sem látnak sem-mit maguk körül, egyenes derékkal ülnek aszéken, mint 6, és hallgatnak, mint ő. Mind-hármuknak pontosan egyforma az arca; azegyetlen különbség köztük az, hogy az egyikbal profilban látszik, a másik szemből, a har-madik jobb profilból; és a karjukat is egyfor-mán hajlítják be, a hat kéz ugyanúgy fek-szik az asztalon, melynek apró kockás via-szosvászna a sarkoknál merev, kúp alakúráncokban csüng alá.

Vajon ettől a megmerevedett csoporttólfordul el így a felszolgálónő, antik szoborraemlékeztető profilját jobbra kínálva, míg tes-te már a másik irányba lendül , a polgári ru-hás férfi felé, aki csoportjától távolabb, szin-tén profilból látszik, ugyanarról az oldalról,mozdulatian vonásokkal, mint 6, mint ők?Még egy szereplő őrzi meg érzéketlen voná-sait az egész gyülekezet kifacsarodott test-

helyzetei közepette: a gyerek, akt az előtér-ben a földön ül, a szobáéhoz hasonló halszál-kamintás padlón, amely, hogy úgy mondjuk,folytatása emennek, a csíkos tapéta függőle-ges sávja, majd lejjebb a fiókos szekrény há-rom fiókja alkotta rövid válaszf al után.

A halszálkamintás padló további megszaki-tás nélkül egész a nehéz vörös függönyökighúzódik; a függönyök fölött a légy fonálszerűárnyéka tovább folytatja körútját a fehérmennyezeten, most éppen a repedés közelé-ben halad el, amely megtöri a felület egysé-gét, a fal éle mellett, a jobb sarokban, pon-tosan az ágyon fekvő tekintetének pályáján,ha a tarkót a hengerpárna kicsit megemeli.

Fel kellene kelnie, hogy közelebbről meg-nézhesse, pontosan mi is ez a hiba a meny-nyezeten: valóban hasadás-e vagy pókháló,vagy valami egészen más? Nyilván fel kellmajd állnia egy székre, sőt talán létrára.

De ha egyszer felállt, más gondolatok ha-marosan eltéríthetik ettől a tervtől: így akatonának előbb meg kellene találnia a cipős-dobozt, amelyet nyilván egy másik szobábantettek el, hogy aztán elmehessen és átadhas-sa a címzettnek. Mivel pillanatnyilag errőlnem lehet szó, a katonának nincs más dolga,mint hogy mozdulatlanul feküdjön a hátán,fejét a hengerpárnán nyugtassa, és egyene-sen maga elé bámuljon.

Mindazonáltal úgy érzi, tisztább, nem olyanálomittas az agya, az állandó émelygés és

12 — YJtveszt6 171

176

178

egész testének fokozódó zsibbadása ellenére,ami a második injekció óta csak súlyosbodott.Az a benyomása, hogy a fiatalasszony, akifölé hajol és inni ad neki, szintén nyugtala-nabbul figyeli.

Megint a rokkantról beszél neki az asszony,akire mintha neheztelne, sőt gyűlölné. Be-szédében már többször, más dolgokkal kap-csolatban is visszatért erre a férfira, akivelmegosztja a lakását; mindig tartózkodássalbeszélt róla, de azért mintha szükségét érezné,hogy magyarázatot adjon, mintha szégyellnéa jelenlétét, egyszersmind azonban igazolástis keresne rá, meg akarná semmisíteni, és el-feledtetni. Különben a fiatalasszony soha nemmondja meg pontosan, milyen rokonság fűzia rokkanthoz. Többek között valószínűlegazért is harcolnia kellett, hogy a férfi nenyissa ki a cipősdobozt: azt feltétlenül szük-ségesnek tartotta, hogy megtudják mi van adobozban. Különben ő maga is elgondolko-zott már rajta, mit kellene a dobozzal csi-nálni .. .

— Semmit — mondja a katona —, mihelytfelkelek, elintézem én.

— De ha fontos, és magának sokáig kellígy maradnia ... -- mondja az asszony.

Az asszony arcán valódi aggodalom tükrö-ződik, amelyért a katona felelősnek érzi ma-gát, és szeretne könnyíteni rajta.

— Nem — mondja —, nem olyan fontos.— De mit kell vele csinálni?— Nem tudom.

— Keresett valakit. Azért, hogy átadjaneki?

— Nem feltétlenül; neki vagy valaki más-nak, akihez az illető utasított volna.

— Es annak az illetőnek fontos volt?— Lehet, nem vagyok benne biztos.— De hát mi van benne?Az utolsó mondatot az asszony olyan hév-

vel ejtette ki, hogy a férfi úgy érzi, feltétle-nül felvilágosítást kell adnia, már amennyi-ben módjában áll, meg a fáradtság ellenéreis, amit a beszélgetés okoz neki, meg annakellenére is, hogy őt kevéssé érdekli ez a rész-letkérdés, meg a félelem ellenére, hogy vála-szának jelentéktelen volta csalódást okoz:

— Semmi különös, azt hiszem, nem néz-tem meg, nyilván levelek, iratok, személyesdolgok.

— Egy barátjáé volt?— Nem, egy bajtársamé, alig ismertem.— Meghalt?— Igen, a kórházban. A hasán sebesült

meg.— Es neki fontos volt?— Valószínűleg. Hívott engem, de későn

érkeztem, néhány perccel később. Atadtáknekem a dobozt, hogy 6 küldte. Aztán valakitelefonhoz hívta. En mentem oda. Azt hi-szem, az apja, de nem biztos. Más neve volt,mint neki. Meg akartam tudni, mit kell ten-nem a dobozzal.

— Es ő találkozót beszélt meg magával.— Igen; a telefonáló férfi a maga városá-

ban adott találkozót, itt, ahová a katona meg-

4

179

kísérelhetett eljutni, mivel a szétvert sereg-ben akkor mar mindenki azt tette, amit akart.A találka helye nem a férfi lakása volt, csa-ládi vagy hasonló okokból, hanem az utca,mert egyik kávéház a másik után zárt be.A katona talált egy régi egyenruhákat szál-lító teherautót, amely errefelé tartott. De út-jának egy részét gyalog kellett megtennie.

Nem ismerte a várost. Eltévesztette a he-lyet. Két merőleges utca kereszteződésénélvolt, egy gázlámpa alatt. Rosszul értette vagyrosszul jegyezte meg az utcák nevét. Hely-rajzi utasításokra bízta magát, és amennyiretőle telt, követte az előírt útvonalat. Amikorúgy gondolta, megérkezett, várt. Az útkeresz-teződés hasonlított a megadott leíráshoz, dea név nem felelt meg az emlékezetében hal-ványan őrzött hangzásnak. Sokáig várt. Egylelket sem látott.

A napban mindenesetre biztos volt. Amiaz időpontot illeti, hát nem volt órája. Talánkésőn érkezett. A környéket is átfésülte. Egymásik, ugyanolyan útkereszteződésnél is várt.Bebolyongta az egész negyedet. Azon a na-pon és a következőkön többször is visszatértaz eredeti helyre, legalábbis amennyire meg-ismerte. De akkor mar mindenképpen késővolt.

— Csak néhány perccel érkeztem később.Akkor halt meg, észre sem vették. ÍJcsörög-tern egy kocsmában, altisztekkel, nem ismer-tem őket. Nem tudtam. Azt mondták, várjammeg egy barátjukat, egy másikat, egy újon-cot. Ott volt Reichenfelsnél.

180

— Végül is ki volt Reichenfelsnél? — kér-di az asszony.

Kicsit jobban előredől az ágy felé. Mélyhangja megtölti a szobát, ahogy elismétli:

— Ki? Melyik ezredben?— Nem tudom. Valaki más. Ott volt az or-

vos is a szürke gyűrííjével, a pulthoz támasz-kodott. És az asszony, a rokkant felesége, akibort adott.

— De miről beszél?Arca egész közel van az övéhez. Fakó-vilá-

gos szeme karikás, ahogy tágra mereszti, mégnagyobbnak látszik.

— Meg kell keresni a dobozt — mondja akatona. — Biztos ott maradt a kaszárnyában.Ott felejtettem. Az ágyon van, a hengerpárnamögött .. .

— Nyugodjék meg. Pihenjen. Ne beszéljentöbbet.

Az asszony kinyújtja az egyik kezét, hogyfeljebb húzza a takarót. Tenyerén és ujjai-nak belső felén fekete foltok éktelenkednek,talán festékfoltok vagy kocsikenőcs, amit nemtudott lemosni.

— Kicsoda maga? — mondja a katona. —Hogyan szólíthatom? Mi a neve ...?

De az asszony mintha már nem hallaná.Megigazítja a lepedőt és a párnát, behajtja atakarók szélét.

— A keze ... — mondja még a katona.De most nem tudja folytatni.

— Nyugodjék meg — mondja az asszony.— Semmi. Amikor hoztuk magát. A köpenyujján friss foltok voltak.

181

Minden lépésnél megtántorodnak a kerék-nyomokkal és haránt irányú barázdákkal ösz-szevagdosott puha talajon, az itt-ott felvillanófényektől el-elsápadó sötétben. Mindketteneldobták a hátizsákjukat. A sebesült a puská-ját is odahagyta. De ő megtartotta a sajátját,aminek viszont elszakadt a szíja, és mostkénytelen a kezében vinni, vízszintesen, aközepénél fogva. Hárem lépéssel előtte a fiúugyanígy viszi az esernyőt. A sebesült egyresúlyosabb, a katona nyakába kapaszkodik,így még jobban megnehezíti neki az előreha-ladást. Most már egyáltalán nem tud megmoz-dulni: a karját, sőt még a fejét sem tudjamozdítani. Már csak egyenesen maga elé tudbámulni, az asztal lábára, amely jelenlegegész végig látszik, mert levették róla a via-szosvásznat: gömbben végződik, a gömbön egykúp, vagy inkább majdnem kúp alakú hasáb,vízszintes metszésében négyzetes, de függő-leges irányban valamelyest kiszélesedik; akatona felé eső függőleges síkon rajzdísz vana fába vésve, téglalap alakú keretben, melyköveti a felületet, stilizált virágdíszféle, egye-nes szárral, a csúcs felé két szétágazó, szim-metrikus ívvel, mint egy legörbített ágú Vbetű, a homorú oldalnál lefelé fordulnak, va-lamivel rövidebbek, mint a tengelyt képezőszár csúcsrésze, ugyanattól a ponttól számít-va, és ... mivel nem tarthatja olyan sokáiglesütve a szemét, a tekintet kénytelen fel-kúszni a vörös függönyökre, hogy kisvártatvamegint a mennyezeten állapodjék meg, a haj-szálvékony, alig kanyargó repedésen; a re-

pedés formájában is van valami pontos ésegyszersmind bonyolult, figyelmesen követ-nie kellene hajlásról hajlásra, összes görbü-letével, remegésével, bizonytalanságával, hir-telen irányváltozásával, elhajlásával, neki-lendülésével, enyhe visszatérésével, de ehhezis idő kellene, csak egy kis idő, néhány perc,néhány másodperc, és most már késő.

A harmadik injekcióra, amiért utoljárameglátogattam, már nem kerülhetett sor. Asebesült katona meghalt. Az utcákon nyü-zsögnek a fegyveres csapatok, mély hangvé-telű, inkább vágyakozó, mint örömteli, üte-mes dalokat gajdolva vonulnak. Mások nyi-tott teherautókkal vágnak át a városon, a te-herautókon a férfiak mereven, felfelé tartottpuskájukat a térdük között két marokra fog-va ülnek, két sorban, egymásnak háttal, egyiksor az utca egyik oldala, a másik sor a másikoldala felé néz. Mindenütt őrjáratok cirkál-nak, és az est leszállta után senki sem léphetki az utcára engedély nélkül. De nekem kel-lett beadnom a harmadik injekciót, és csakvalódi orvos kaphatott volna engedélyt, hogyodamenjen. Szerencsére az utcai világítás eléggyér volt, annyi bizonyos, hogy sokkal gyé-rebb, mint az utóbbi napokban, amikor a vil-lany fényes délben is égett. De az injekció-hoz már későn érkeztem. Különben is csakarra szolgáltak, hogy megkönnyítsék a hal-dokló utolsó óráit. Mást már nem lehetetttenni.

A holttest ott maradt az álrokkantnál, aki

182 183

szabályszerű bejelentést fog tenni, az egésztörténetet elmeséli úgy, ahogy valójában le-játszódott: felszedték a sebesültet az utcán,es még a nevét sem tudják, mivel semmi pa-pír nem volt nála. Ha a férfi fél, hogy ezesetben a lábát is megvizsgálhatják, és felfe-dezik valódi állapotát, maga az asszony isvállalhatja, hogy megteszi a szükséges lépé-seket; ami a férfit illeti, neki csak arra kellvigyáznia, hogy meg ne lássák, amikor majdeljönnek a halottért: nem az első eset lesz .

hogy elbújik a látogatók elől.Az asszony mintha tartana tőle. Minden-

esetre nem akarta hagyni, hogy a férfi a bar-na papírba burkolt csomaggal foglalkozzék.pedig az nagyon szerette volna kinyitni. Azthitte, valami titkos fegyver van benne, vagylegalábbis annak a tervei. A doboz most biz-tonságban van — a fiókos szekrény repedtmárványlapján — , lezárták, újracsomagolták,átkötötték. De nem volt könnyű a visszaút,hogy idehozzam tőlük az őrjáratok között.Szerencsére az út nem volt nagyon hosszú.

Éppen a cél előtt rövid parancs dörrent:„Állj ! ", erős hang kiáltotta oda, hátulról, bi-zonyos távolságból. Maga a doboz nem jelen-tett különösebb veszélyt, mint ahogy felté-telezte volna az ember; természetesen az ál-rokkant képzelgései a dologgal kapcsolatbanképtelen túlzásnak tekinthetők, de az asszonyazért tartott tőle, hogy a levelek, amelyekről .

a katona beszélt neki, nem tartalmaznak-enem személyes jellegű, például katonai vagypolitikai szempontból fontos felvilágosításo-

kat, hiszen a katona sokszor túlzottan titok-tartónak bizonyult a levelekkel kapcsolatban.Mindenképpen okosabb dolog volt elkerülni,hogy elvegyék a leveleket, annál is inkább,mert a rohamkés, amit az asszony egyidejű-leg átadott, nagyon gyanús lehet. Az, hogykijárási engedélye sincs, csak súlyosbíthattaa csomag vivőjének esetét. A hangos, féktelenhang még egyszer, aztán harmadszor is„Állj"-t kiáltott, és rögtön utána rövid so-rozatokban ropogni kezdett egy géppisztoly.De valószínűleg túlságosan messze állt, sem-hogy célozni tudott volna, és ezen a helyennagyon sötét volt. Az is lehet, hogy a leve-gőbe lőtt. Az utcasarkon túl már nem voltveszély. Természetesen az épület kapuját nemhagyták nyitva. De a kulcs hangtalanul for-dult a zárban, a sarokvasak nem csikorogtak.a kapu csendben becsukódott.

A levelek első pillantásra semmi titkot nemrejtettek, semmilyen, sem általános, sem sze-mélyes jellegűt. Közönséges levelek, amilye-neket egy vidéki menyasszony hetenkéntküld a választottjának, híreket adva a gazda-ságról vagy a szomszédokról, szabályosan is-mételgetve ugyanazokat a szokványos fordu-latokat az elválásról és visszatérésről. Adobozban ezenkívül van még egy nem túl ér-tékes aranyóra, aranyavesztett sárgaréz lánc-cal; a számlapra visszacsapódó fedél belső fe-lébe nincs belevésve a név; aztán egy gyűrű,ezüst pecsétgyűrű vagy nikkel jegygyűrű,olyan, amilyet általában a munkások ügyes-kednek össze maguknak az üzemben, ezen

184 185

„H. M.” olvasható; végül egy rohamkés, köz-ismert modell, különösen pedig arra a roham-késre hasonlít, amelyet a fiatalasszony a cso-maggal egyidőben átadott, és amelynek nemakarta pontosan meghatározni az eredetét,csak annyit mondott, hogy fél magánál tarta-ni az új fegyverbeszolgáltatási rendelkezésekóta, mégsem akarja azonban beadni (mindenbizonnyal az álrokkant erőszakolta ki, hogyszabaduljon meg tőle). A doboz nem cipőkcsomagolására szolgált, hanem kétszersültettartottak benne: cipősdoboz méretű, csak bá-dogból van.

Mindebből a legfontosabbak a levélboríté-kok: címzésükön ott van annak a katonánaka neve — Henri Martin —, akinek küldtékőket, és a tábori postaszám is. A borítékokhátulján annak a fiatal lánynak a neve és cí-me olvasható, aki a leveleket írta. Neki kel-lene eljuttatni az egészet, ha majd újra mű-ködik a posta, mivel most már lehetetlenmegtalálni az apát, akit még csak nem isMartinnak hívnak. Különben valószínűlegcsak kényelmi okokból vállalkozott az átme-neti címzett szerepére: még ha ismerte is adoboz tartalmát, úgy vélte, ő földrajzilagkönnyebben elérhető, mint maga a menyasz-szony. Hacsak nem egyedül a leveleket szán-ták a lánynak, lévén, hogy a tőr, az óra és agyűrű jog szerint az apát illeti. Az is elkép-zelhető, hogy a leveleknek sem kell visszajut-niok a feladóhoz; számos érvet lehetne köny-nyedén felsorakoztatni az elmélet támogatá-sára.

Kétségkívül jobb lenne elvinni, es a szoká-sos kíméletes szavakkal személyesen a tulaj-donosnak átadnia csomagot, mint postán el-küldeni. Valóban előfordulhat, hogy a lánytmég nem értesítették vőlegénye haláláról.Egyedül az apa tudta meg, amikor a kórházbatelefonált; nos, ha nem ő az igazi apa — vagynem a törvényes apa, vagy valami más úton-módon nem teljesen az apa —, nem szükség-szerű, hogy kapcsolatban álljon a fiatal lány-nyal, még a létezéséről sem kell tudnia; nincstehát értelme, hogy írjon neki, ha majd apostaszolgáltatás helyreáll.

Az asszony, aki a sebesültet ápolta, semmifelvilágosítást nem tudott kihúzni belőle ahalott bajtársra vonatkozóan. A sebesült avége felé sokat beszélt ugyan, de a legtöbbközelmúltban lezajlott dolgot akkor már el-felejtette, különben is a leggyakrabban félre-beszélt. Az asszony azt állítja, hogy a sebe-sülése előtt mar lázas beteg volt, és néha úgycselekedett, mint egy alvajáró. Az asszonyfia, tíz év körüli, komoly arcú gyerek, elő-zőleg találkozott vele az utcán, talán többszöris, feltéve hogy minden alkalommal ugyan-arról a fiúról volt szó, bár ez valószínű, azapróbb ellentmondások ellenére is. Az ő sze-repe elsőrendű fontosságú, mivel vigyázatlan-ságával ő váltotta ki az oldalkocsis megszál-lók akcióját, de szereplései nem egyenlő mér-tékben elhatározóak. Viszont a rokkantnakgyakorlatilag semmi szerepe az egészben. Ab-ban, hogy reggel megjelent a Bouvet utcai

186 187

katonai irodában, amelyet kórháznak vagymenedékhelynek alakítottak át, nincs semmimeglepő, hiszen nagyon könnyen változtatotthelyet, ha senki nem ellenőrizte a járását. Akatona különben, úgy tetszik, nemigen törő-dött azzal, amit a rokkant mondott.

A kocsma tulajdonosa viszont rejtélyesvagy jelentéktelen. Egy árva szót sem szól,egy árva mozdulatot sem tesz; ez a kövér,kopasz ember ugyanúgy lehet kém vagyrendőrségi besúgó, nem lehet tudni, mit gon-dol. A mellékszereplők, akik olyan lelkendez-ve vitatkoznak előtte, mindenesetre semmi'olyat nem hoznak tudomására, ami érdemesrá, hogy esetleg főnökeinek továbbítsa; ká-véházi taktikusok csupán, akik kedvükre ala-kítgatják a Történelmet, bírálják a miniszte-reket, kiigazítják a tábornokok cselekedeteit,elképzelt epizódokat gyártanak, amelyek töb-bek között lehetővé tették volna, hogy meg-nyerjük a reichenfelsi csatát. A katonában,aki az utolsó előtti asztalnál ül, jobbra, a te-rem mélyén, biztosan a valóságnak megfe-lelőbb kép él a csatákról; így nincs is mon-danivalója róluk; nyilván csak arra vár kétbajtársa között — akiknek az arca nem lát-ható teljesen, mivel az egyik profilból, a má-sik háromnegyedrészt hátulról látszik —,

hogy inni hozzanak neki. Első egyenruhavál-tása azzal az általános és nyilvánvalóan igaz-ságtalan megvetéssel magyarázható, amely acsatavesztés óta az ezredét sújtotta; jobbnaklátta, ha kevésbé ismert megkülönböztető je-lekkel indul útnak.

igy elkeveredhet a tömegben, anélkül, hogyfelfigyelnének rá, és nyugodtan megihatja abort, amit a felszolgálónő készül odavinnineki. Addig pedig egyenest maga elé néz, kia nagy kirakatüvegen. A hó már nem esik.A nap folyamán az idő fokozatosan megeny-hült. A járdák még fehérek, de az úttest,ahol a teherautók órák óta egyfolytában vo-nulnak, közepén már fekete lett, mivel a féligmegolvadt hókupacok kicsapódtak a vízleve-zetők felé, az út két oldalára; valahányszora katona átmegy egy keresztutcán, nagy cup-pogással egész a lábszártekercséig lemerül,közben pedig az esti légben apró szemű esőritka cseppjei kezdenek hullani, még néhánynedves hópehellyel keverten, amelyek vízzéválnak, még mielőtt leérnének az utcára.

A katona habozik, hogy kimenjen-e a zsú-folt kocsmából, ahová azért tért be, hogy egypillanatra megpihenjen. Az esőt szemléli anagy üveg másik oldaláról, a sűrűn ráncoltfüggöny és a három dombormívű biliárdgo-lyó mögött. A gyerek a földön szintén az esőhullását nézi, ott ül egész a kirakatüveg előtt.így kilát a vékony függönyön. A zápor két-szeres erővel zúdul le. A boternyőt a feketeselyemhuzatban a fogasnak támasztották, aszőrmebéléses felöltő mellé. De a rajzon any-nyi más holmit halmoztak fel egymás he-gyén-hátán, hogy nehéz bármit is megkülön-böztetni a ruhatömegben. A kép alatt ott afiókos szekrény a három fiókkal, mindegyikfiók fénylő lapján két nagy, színevesztettgomb díszeleg. Az alsó fiókban ott van a bar-

188 189

na papirba csomagolt kétszersültes doboz. Aszoba többi része változatlan: a kandallóbana hamu, az asztalon a szétszórt papírlapok,az üveg hamutartó csordultig az égett ciga-rettavégekkel, az égő íróasztallámpa, a lég-mentesen zárt, nehéz vörös függönyök.

Odakint esik. Odakint lehajtott fejjel megyaz ember az esőben, egyik kezét a szeme eléemeli, de azért maga elé is figyel, néhányméterre maga elé, a néhány méternyi nedvesaszfaltra. Ide nem hatol be sem az eső, sema hó, sem a szél; és a vízszintes felületek ra-gyogását, a lakkozott asztallapot, a halszálka-mintás, pasztázott padlót, a kandalló már-ványlapját, es a fiókos szekrény repedt már-ványlapját elhomályosító finom por, az egye-düli por, magából a szobából száll fel, talána padló réseiből vagy az ágyból, vagy a kan-dalló hamujából, vagy a bársonyfüggönyök-ből, melyeknek függőleges ráncai a padlótólegész a mennyezetig felkúsznak, ahol a légyárnyéka — formája egyezik a villanylámpaizzószálával, ezt azonban eltakarja a lámpacsonkakúp alakú ernyője — most a vékony,fekete vonal mellett halad el, amely, mivel afénykörön kívül, a félárnyékban marad, in-nen négy-öt méter távolságra, a megfigyelésszerint nagyon is a véletlen műve: először rö-vid, alig egy centiméteres cikkely vezet jobb-ra, utána gyors hullámzások, ezek minde-gyike szintén tagolt ... de a tekintet meg-zavarodik, ha pontosan meg akarja állapítania vonalát, csakúgy, mint amikor a falak tapé-tázatát díszítő, nagyon apró rajzolatot nézi

és a fénylő nyomsorok bizonytalan határait,melyeket a posztópapucs hagyott a porban,és a szoba ajtaja után a sötét előszobát, aholaz esernyőt rézsútosan odatámasztották a f o-gashoz, és aztán ha kilép az ember a kijá-rati ajtón, a hosszú folyosók sorát, a csiga-vonalú lépcsőt, az épület kőlépcsős kapuját,és mögöttem az egész várost.

•

190

ALAIN ROBBE-GRILLET(1922)

Alain Robbe-Grillet Brestben született, 1922-ben.1955 óta az Editions de Minuit irodalmi tanácsosa.Addig, mint agrármérnök, a nemzeti statisztikai hi-vatalban és a déligyümölcsök kutatóintézetébendolgozott. Prózai foglalkozása nem akadályozta ab-ban, hogy az ötvenes évek elején a francia „új re-gény" kezdeményezőjét, az irányzat vezérét ismer-jék el személyében.

1953-ban jelenik meg első kötete: Les Gommes(Radírgumik); 1955-ben a Voyageur (A kéjleső),amely elnyeri a rangos Kritikusok Díját; 1957-bena Jalousie (A féltékenység rései) és 1959-ben aDans le Labyrinthe, az TJtvesztő. A kétéves időkö-zönkénti jelentkezés folytatódik, de egyelőre nemregénnyel. A hetedik művészet Robbe-Grillet-t iselcsábítja, filmeket rendez, és 1961-ben nyomtatás-ban is napvilágot lát a nagy feltűnést keltett Múltévben Marienbadban c. film szcenáriuma. 1963-banfogalmazza ismét meg — az első, 1956-os „manifesz-tuma" után — írói credóját Pour un nouveau ro-man címmel, majd 1965-ben a Maison de Rendez-vous (A találkahely) c. regényét publikálja.

Az utóbbi két évtized irodalmi „enfant terrible"-je Flaubert-re esküszik, arra a Flaubert-re, aki ki-jelentette: „Az lenne szép, ha könyvet írhatnék a

• semmi-ről." Huysmans, Proust, Joyce, Kafka nyom-dokain haladva valósította meg nemegyszer Flau-bert vágyálmát. Szenvtelenül, pepecselő aprólékos-sággal, mértani ridegséggel, az önismétlés skálájá-

A Horizont könyveksorozatban megjelent

1967H. G. WellsA láthatatlan emberAz istenek eledele

Lion FeuchtwangerRókák a szőlőben

Italo CalvinoEleink

val építi fel a „semmit". Vonatkozik ez különösenaz első regényeire, mert végül ő sem kerülheti megaz embert és annak lelki beállítottságát. Be is vall-ja: .. regényeim ... még Balzac regényeinél isszubjektívebbek."

Szinte két évtizede folyik a szenvedélyes vitaRobbe-Grillet regényeiről, amelyeket különben nemkevesebb mint harminc országban fordítottak le.Kritikusainak egy része azt állítja, hogy Robbe-Grillet-vel is az történt, ami Bretonnal vagy Tzará-val: az újító lobogás után eljött a leillepedés kor-szaka. Az író viszont a következőket mondja:... ma, akárcsak tegnap, az új művek egyedüli lét-

jogosultsága az, hogy a maguk során új jelentések-kel gazdagítják a világot, maguk a szerzők által semismert jelentésekkel, amelyek majd csak későbbhonosodnak meg..."

Az utókor majd eldönti, kinek volt igaza.

KiplingA dzsungel könyve

FaulknerMegszületik augusztusban

GoytisoloHordalék

PausztovszkijNyugtalan ifjúság

AragonSziget a Szajnán

Victor HugoA párizsi Notre-Dame

Yasar KemalA sovány Mehmed

Németh László

iiiIszony

Simone de BeauvoirEgy jóházból való úrilány

emlékei

Wolfgang KoeppenHalál Rómában

Thomas MannKirályi fenség

Somerset MaughamSör és tea

Frans Eemil SillanpääSilja

Panait IstratiPusztai bogáncsok

1968Dino BuzzatiA Tatárpuszta

195

Alberto MoraviaEgy asszony meg a lánya

Déry TiborA kiközösítő

Dymphna CusackKetten a halál ellen

II. E. BatesJó széllel francia partra

BoccaccioDekameron

Sean O'CaseyZörgettem az ajtón

Johannes LinnankoskiDal a tűzpiros virágról

AragonAz omnibusz utasai

Tokunaga NaoshiSötét sikátor

Truman CapoteMás hangok, más szobák

Franz KafkaA kastély

Somerset MaughamAz ördög sarkantyúja

Robert GravesHomérosz lánya

J. D. SalingerZabhegyező

Henrik SienkiewiczQuo vadis

Martti LarniA szép disznópásztorlány

Ernest HemingwayNovellák

Aldous HuxleyPont és ellenpont

1969Irwin ShawOroszlánkölykök

Harper LeeNe bántsátok a feketerigót

Jean-Paul SartreA szavak

René FalletEgy félnótás Párizsban

Sinclair LewisBabbitt

André Schwarz-BartIgazak ivadéka

Pierre BoulleAhol a Kwai folyó ered

Erich Maria RemarqueHárom bajtárs

Emily BrontëÜvöltő szelek

Charlotte BrontëJane EyreFriedrich DürrenmattGörög férfigörög nőt keres

Vaszilij AkszjonovFélúton a hold felé

Vasile VoiculescuAz álombeli őz

Camil PetrescuA szerelem utolsó,a háború első éjszakája

1970

I. Sz. TurgenyevA küszöbönWilliam GoldingA legyek ura * A torony

Theodore DreiserAmerikai tragédia

W. M. ThackerayHiúság vására

E. G. KazakevicsA kék füzet

Raymond RadiguetA test ördöge * Orgel gróf

bálja

Dymphna CusackKetten a halál ellen

André GideA pénzhamisítók

Georges PerecA dolgok

Erich Maria RemarqueHárom bajtárs

Mihail SebastianMenedék

Antoine de Saint-ExupéryA déli futárgép

1971Saul BellowHerzog

Somerset MaughamAz oroszlánbőr

Jean CocteauVásott kölykök

Franz KafkaAmerika

André MauroisSzeptemberi rózsák

André GicleA Vatikán titka

196

Fereydoun HoveydaVesztegzár

Bret HarteEgy bánya története

Megjelent a Magyar Népköztdraasdg és RomdnlaSzocialista Köztdrsasdg közös könyvkiaddsi

megdilapoddsa keretébenA könyv szerkesztője: Kovács Erzsébet

Műszaki szerkesztő: Bálint Lajos

A megjelenés éve: 1971, Alak: 54X84124. Kiaddlavek szdma: 7,28. Nyomdai Ivek száma: 8,33.

Intreprinderea Poligraficá Cluj,str. Brassai nr. 5-7,Cluj — Republica Socialistá Romania.Comanda nr. 22.